Beharangozók

Haladjunk tovább...

… nincs itt semmi látnivaló! Mondta Kovács főtörzs, majd feloszlatta az általa tömegnek titulált, három tagú társaságot. Az eset még a ’80-as években volt, a „tömeg” békés szándékkal jött össze, nevezetesen, hogy hármasban elfogyasszanak fél liter töményet! Nem volt nagy esemény, mégis máig emlékszem rá, pedig abban az évben sokkal nagyobb történesek is voltak, hogy mást ne említsek, például az irapuatói 6:0… Most, a Kupa-döntő árnyékában kerül megrendezésre a Haladás elleni idegenbeli meccs, de én szeretném, ha emlékezetes maradna. Egy újabb zöld stadion szüzességét elvenni? Na, arra emlékezni fogok harminc év múlva, az biztos!

A két csapat közös történelme egészen 1936-ig nyúlik vissza, a mérleg pedig jelentős fölényt mutat javunkra. Ez most ugyan semmit nem jelent, mondhatnám, de annyit mégis érdemes tudni játékosainknak, hogy a múlt kötelez! A folyó bajnokságban két hazai 1:0-s győzelmet jegyezhettünk fel, és általában is jellemző az utóbbi évekre, hogy nem születik sok találat a két csapat meccsein. Ez azért van, mert a Haladás nem éppen híres támadójátékáról híres, na meg annak, hogy védekezésben minden eszközt felhasználnak a gól elkerülése érdekében.

Az ellenfél tehát olyan csapat, akit vagy fizikálisan kell legyőzni, megsemmisíteni, vagy okos, technikás, jól együtt dolgozó csapatjátékkal kell elvenni a kedvét a labdarúgás nevű játék gyakorlásától… Véleményem szerint az első lehetőséget nyugodtan elengedhetjük, mert nem stílusunk a focit verekedéssé degradálni, a másodikhoz viszont komoly feltételeket kell teljesítenünk! A legfőbb ilyen, hogy össze kell állnia végre a csapatnak, egy irányba kell húzni, támogatni, segíteni egymást, és koncentráltan ügyelni arra, hogy a Vignjevic által megálmodott csapatszerkezet ne boruljon!

Lehetne másképp is, de arra most nem tudunk győzelmeket alapozni, hogy egy-két labdazsonglőr majd megoldja, a többiek meg húzzák az igát, mert ilyenünk most nincs. És éppen ezért hoztam szóba a Mestert! Mert ha nincs pár klasszisunk, akkor nem is lehet más választásunk, mint a fegyelmezett csapatjáték, a feszes hadrend, az edzői utasítások legmesszebb menő betartása. Ha ezt nem tudjuk megcsinálni, akkor komoly bajban lehetünk, „jó” eséllyel el is búcsúzhatunk dobogós reményeinktől… Kérdés persze, hogy a dobogó milyen prioritást kap négy nappal a kupa-döntő előtt!

Érzésem szerint nem állunk ki a legjobb gárdával, de a cserepadon ott lesznek azok, akikkel kiegészülve egy komplettnek tekinthető csapat játszik majd a meccs vége felé. Ez kell is, mert fontos lenne a döntő előtt még egy kis összeszokás, gyakorlás. Ha így lesz, akkor csak az a kérdés, hogy a relatíve gyengébb kezdő milyen eredményességgel szerepel majd 60-70 percig. Szerintem lehetünk jók egy tartalékos csapattal is, ha azok, akik esetleg eddig kevesebb szerepet kaptak, most bizonyítani akarnak! Ez persze nehéz téma, mert van, akit a mellőzöttség érzése tönkretesz, és van akiből új energiákat csal elő a bizonyítási vágy. Ki így, ki úgy, de bízom benne, hogy a második hatás lesz az erősebb!

A kezdő nálam;

Pajovic – Balázs, Bojovic, Kálnoki, Burekovic – Sankovic, Onovo, - Zsótér, Diallo, Obinna – Tischler

A padon pedig ott lesz Novothny, Nagy D., Litauszki, akik az utolsó 20-30 percre akár be is állhatnak.

Persze ez csak egy teória, és – ahogy azt már lassan meg kell szoknom – rendre kiderül, hogy Vignjevic mester általában teljesen más megközelítéssel él egy-egy meccs, egy-egy sorozat megvívása tekintetében. Az minden esetre – sajnos – nem kérdés, hogy a kezdő tizenegytől erőteljesen függ az eredmény, hiszen nincs 22-25 közel azonos képességű, és formáját tekintve is közel azonos játékosunk…

Az eredményre tehát csak egy egész halványlila tippem van; 2-1 arányban nyerünk egy küzdelmes meccsen! Ne feledjük, miénk a „Ius primae noctis”, éljünk vele!

HAJRÁ LILÁK!!!

 

NEM KELL ÚJ CÍMER!!!