Beharangozók

A kaposvári foci nem a fénykorát éli. Amikor elindultak felfelé, vagy már sikerek is jöttek, mindig beütött a krach! A városban a ’20-as, ’30-as években több klub is működött, de az akkori támogatók nyomására végül 1934-ben Kaposvári Rákóczi Atlétikai Club néven egyesültek. A profik ebben az időben a Somogy FC-ben játszottak. Miután a profik csődöt jelentettek, az egykor kisebb csapatoktól (mint a KRAC) érkezett játékosok újra amatőr státuszba kerültek, ami az akkori szabályok szerint azt jelentette, hogy egy évet ki kellett hagyniuk…

1941-ben – hét újpesti év után - a csapathoz szerződött Avar István, a 21-szeres magyar válogatott. Új fejezet kezdődött a Rákóczi labdarúgó csapatának történetében. Ekkor azonban közbeszólt a II. Világháború…

A világégés után a Rákóczi (akkor Kinizsi néven) talpra állása a 60-as években kezdődött meg. Tehetségek sora bontakozott ki ebben az időszakban. Az Újpesttel világhírnévig jutó Bene Ferenc is itt futballozott bő egy évig. 1975-ben sikerült az Nb1-be kerülniük, de három év után kiestek. A ’80-as, és ’90-es években is fel-feltűntek a legjobbak között, majd 2004-től 2014-ig folytatólagosan az élvonalban szerepeltek. De ekkor… Az MLSz székházban elhangzott a szokásos kérdés-felelet; Rákóczi? A túróst!

„A Magyar Labdarúgó Szövetség olyan szigorításokat vezetett be a hazai bajnokságokban induló csapatok működtetésére vonatkozóan, amelyeket a Kaposvári Rákóczi sem tud vállalni. A tulajdonosi kör ezért nem tudja szerepeltetni a labdarúgó-csapatot a 2015-16-os NB III-as labdarúgó-bajnokságban.”

Czimmerman Árpád, akkori ügyvezető idézett mondatai körülbelül a véget jelentették! Egy év megyei következett, a harmadik vonalból pedig újabb két év után már az Nb2-be jutottak. Ennyit a történelemről, amit azért tartottam fontosnak kiemelni, mert – mint látható – Kaposvárral történetünk sok ponton találkozott az évek során. Magunkról „csak” annyit, hogy a fent bejárt történeti időszak (csak itthon!) alatt 20 bajnoki elsőség, 10 hazai kupagyőzelem ékesítette folyamatos első osztályú szereplésünket!

Az ellenfél tehát most a másodosztály harmadik helyen áll, és mindössze három pont választja el a feljutó helytől! Egy feltörekvő, az utóbbi években sikeresen építkező csapat lát tehát vendégül. Közben mi inkább csak helyben toporgunk, az élvonal elejéhez képest pedig nő a lemaradásunk. Az a nagy kérdés tehát; a lendületes építkezést folytató másodosztályú, vagy az egy osztállyal feljebb játszó, de a fejlődésben megállt csapat lesz erősebb? Szerintem erre a párharcra még nem készült fel az ellenfél, de arra azért számítanunk kell, hogy komoly problémákat okozhatnak! Vannak komoly élvonalbeli tapasztalattal bíró játékosaik (például Rajczi Peti, ugye ismerős?), vagy a jóval fiatalabb Beliczky Gergő. Mögöttük a csapat házi góllövő listáján Szakály Attila (kilencszeres U21 válogatott) góljaival szintén sokat tesz a győzelmekért.

A Kaposvár meccsein átlagban több, mint három gól esik (Nb2 átlag: 2,78), tehát a bátor támadójáték mellett azért kapnak is rendesen az ellenfelektől. Az a nagy kérdés, hogy ellenünk is felvállalják ezt a harcmodort, vagy ezúttal inkább defenzív focival rukkolnak elő. Szerintem inkább maradnak a járt úton, mert otthon játszanak, és egy ilyen jó szériában lévő csapat a kupában, magasabb osztályú ellenfelével szemben is meg akarja mutatni erejét!

Miért fontos ez a kérdés? Mert játékunk csak a mezőnyben, és a széleken való elfutásokig van igazán összerakva, az ellenfél kapuja előtti szituációkban bizony igencsak gyengék vagyunk… Olyannyira komoly problémává nőtt ez, hogy nálunk kevesebb gólt csak a kiesőzónában lévő csapatok szereztek kevesebb gólt! Ha viszont kapunk teret, az komoly lehetőség. Gyors játékosainknak köszönhetően a védővonal mögé kerülve kapuig úgy is el tudunk jutni, hogy nem kell kizárólag beadásokkal operálni…

Ennek értelmében én ezúttal egy gyors csapatot raknék fel a pályára, és megpróbálnék arra koncentrálni, hogy a középpályán is növeljem a labdaügyes játékosok számát. Persze, előre tudom, hogy a lejjebb következő felállásra gyakorlatilag semmi esély sincs, de – ha én döntenék – így raknám fel a kezdőt:

Pajovic – Pauljevic, Bojovic, Litauszki, Burekovic – Sankovic, Diallo – Obinna, Zsótér, Nagy D., Beridze

Az előző meccsen feltűnő volt, hogy Onovo elég sokszor fel tudott érni az ellenfél kapuja elé. Nos, ha az eredetileg főként védekező feladatot kapott játékosunk felérhet ide (mert megengedi a játékrendszer), akkor jobb választás Diallo, mert a kapu előtt, illetve lövések tekintetében mintha több potenciál lenne benne. Továbbra sem gondolom, hogy Novothny-t szerepeltetni kellene, mert a gyengébb szezon egyre rosszabb lélektani szituációba sodorja, így lehet, hogy kellene neki egy pár hét, hogy rendbe rakja magában a dolgokat… A támadó középpályások mozgásáról már írtam korábban, a lényeg, hogy szélességben és mélységben végrehajtott helycserékkel egy Kaposvár szintű csapat minden bizonnyal teljesen összezavarható lenne.

Még egy fontos tényező; ezúttal nem kell tartani attól, hogy a 75. perc után leállunk/fizikálisan elkészülünk, mert az ellenfél a másodosztályban egyszerűen nincs hozzászokva ahhoz az iramhoz, amit mi alapként le tudunk hozni. Ha a végére fogytán is lesz a levegő, ez nem lesz hátrány, mert a kaposváriak biztosan még inkább rászorulnak majd az oxigénsátorra! Így a végeredmény szerintem egy biztos 2:0-s győzelem lesz. Ha a kapu előtt is tudunk végre a mezőnymunkához hasonló szintet hozni, akkor több is lehet, de ezzel kapcsolatban nincsenek komoly illúzióim. De a lényeg; Ki jut tovább? A Rákóczi? A túróst!

 

HAJRÁ LILÁK!!!

NEM KELL ÚJ CÍMER!!!

a párt szavát! És győzni fogsz, te büszke ifjúság!

Soros J ellenfelünk igen fiatal, akkor került az első osztályba, amikor az Újpest éppen 100 éve – megszakítás nélkül! – szerepelt ott (és előtte is volt már hét idénye az Nb1-ben). A sorozat azóta sem szakad meg – nálunk. Mert a mezőkövesdi alakulat a 2013/14-es idényt csak átutazóként töltötte köreinkben. Az egy év másodosztály alatt megerősödtek, nem is olyan régen kaptak új stadiont, és most éppen úgy áll a dolog, hogy azonos pontszám mellett több lőtt góljukkal éppen előttünk állnak a tabellán. És… idén bizony beérett a címben idézett „követő magatartás”: idén március elején, hazai pályán ugyan kétszer is előnyhöz jutottunk ellenük, de végül 3:2-re megnyerték azt a meccset…

Szerencsére ez volt az egyetlen ilyen indokolatlan eredmény! A többi meccsen 2 döntetlen és 6 Újpest győzelem született. Ez utóbbiak között én nem emlékszem olyanra, amit külön ki kellene emelnem. Ez nem csoda, nekünk az a feladatunk, hogy az ilyen ifjú titánokat alaposan helyben hagyjunk, ezért ezek a győzelmek nem különösebben kiugró, hanem csak egyszerűen normális eredmények! És ez egy kicsit baj is, mert ha mi szurkolók sem tartunk egy matyók elleni meccset különösebben nagyra, akkor a játékosok sem biztos, hogy életük meccsére készülnek a meccs hetében… Pedig nem ártana!

Az ellenfél a nyáron komoly erősítésbe fogott, nem kevesebb, mint 13 új igazolást jelentettek be. Köztük persze vannak zsákbamacska jellegű labdarúgó-ígéretek is, de vannak azért olyanok is, akik – szigorúan hazai szinten értelmezve – képesek jó teljesítményre. Ilyenek Patrick Mevoungou, vagy Vajda Sándor, a visszatérő Molnár Gábor, és Anrdé Alves is, de a korábban érkezők között is van egy-két használható játékos, mint Tóth Bence, Cseri Tamás, Vadnai Attila, vagy éppen Koszta Márk.

Az érem másik oldala, hogy – szerencsénkre! - a keret tagja, sőt rendszeresen a kezdőben kap helyet Dombó Dávid is, aki nem egyszer okozott már számunkra örömöt nem mindennapi alakításaival… A burleszk-filmekbe illő bénázások nem csak rá jellemzők, van még pár további kerettag, aki bármikor képes örömkönnyeket csalni az ellenfél szurkolóinak szemébe! Itt azért meg kell jegyeznem, hogy Kuttor Attila edző tavaly őszi érkezése után ezeknek a vicces momentumoknak a száma azért jelentősen csökkent.

És milyen eredményei vannak idén? Ebben a bajnokságban meglepetéseket nem nagyon okoztak, de az első körben a Paks 3:1 arányú legyőzése, vagy a Hungária körútról elvitt egy pontjuk, valamint a Debrecen elleni két döntetlen azt mutatja, hogy stabil középcsapatként működnek. Jellemzően az 5-7 helyek körül lavíroznak, nagyon komoly félnivalójuk se a kieséstől, se a nemzetközi szerepléstől nincs. Ez olyan se hal, se hús, de fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy az ifjú titánokra jellemző harcmodor itt sem marad el; betonvédekezésből előrevágott labdák. Igen, ilyen egyszerűen leírható az, amit játszanak, de mint korábban említettem, van egy-két olyan játékosuk, akik képesek meglepetést okozni – hol az ellenfélnek, hol saját csapatuknak…

De most már rátérek saját csapatomra! Ez nem lesz olyan hosszú, mert azt gondolom, hogy a többség látja azt, amit én is; a mezőnyjáték rendben, ott egész jól alakul a dolog, sokat javult a passz-pontosság nyár óta, és ebből már formás támadásokat is indítunk… csak hát nincs eleje a csapatnak!!! Nekem az a véleményem, hogy ha egyszer nincs eleje, akkor ezzel együtt kell tudni élni, nem kibekkelni kell a szituációt, hanem előnyt kovácsolni belőle! Hogyan?

Nekem tetszett a Soma – Nagy Dani csere, de én nem posztra hoztam volna be Nagyot, hanem a szokott helyére, a középpályára. Ennek két oka van; egyrészt Dani nem tud klasszikus csatárt játszani, másrészt pedig a középpályán kialakuló fölény okán egy időben több játékosunk is lendülettel érkezhet a kapu elé azokra a beadásokra, amiket ipari mennyiségben produkálunk az utóbbi mérkőzéseken.

A csapat többi része szerintem rendben van, nekem a védősor a Pauljevic, Litauszki, Bojovic, Burekovic négyes mellett tűnik a leginkább stabilnak, de ha középen Lita, vagy Bojo helyett Ristevski játszik, akkor sem követek el seppuku-t. Középpálya már érdekesebb terep, de a két védekező Diallo, és Sankovic. Onovo az utóbbi meccseken kissé halványabb volt, most Diallo jobb megoldásnak tűnne. Előttük (balról jobbra): Beridze, Zsótér, Nagy D., Obinna négyest szerepeltetném, ahol Beridze és Obi a pályan szélességében, Nagy D. és Zsótér pedig a tengelyben cserélgethetné pozícióját. A két szélső többször is válthat, míg a két középső középpályás a hamiskilences, és a klasszikus középső középpályás szerepkörét variálhatnák.

A négy variációt jelentő szerepcserékkel olyan flexibilis támadójátékot alakíthatnánk ki, amire az ellenfél meglehetősen statikus hátsó alakzata biztosan nem tudna reagálni, és biztos vagyok benne, hogy átjáróházat csinálnánk belőlük! Persze ez csak az én képzeletem szüleménye, de ha Somát kihagyom a képletből (mert én bizony most már érettnek tartom a helyzetet időleges mellőzésére!), akkor ez lehet a legjobb elgondolás. És – egy cserével – még mindig vissza lehet állni a megszokott hadrendre! Ez most lehet, hogy egy műkedvelő rossz elképzelése, de érdemesnek tartanám egy próbára. Nyugodtan szánhatunk rá egy félidőt! Különösen úgy, hogy a hagyományos felállásunkkal is rendre adunk fél órákat egy-egy félidőket az ellenfélnek…

És itt van még egy nagyon fontos, a végeredményt döntően meghatározó tényező! Nem szeretném még egyszer azt látni, mint amit a Paks ellen tapasztalhattunk; 70-75 percig lefocizzuk az ellenfelet, majd pedig úgy teszünk, mintha ilyen nem is lett volna, mintha soha nem is tudtunk volna focizni, és soha nem hallottunk volna még arról, hogy mit kér a stáb, milyen taktikát határozott meg Vignjevic, és mi kell ahhoz, hogy győzelemmel zárjuk a meccset! Nos, ha ilyet látunk, abban tökéletesen biztosak lehetünk, hogy semmiféle pontról szó nem lehet! Nagyon bízom benne, hogy játékosaink visszanézték produkciójukat és belátják, hogy a meccs vége az nem vállalható, nem méltó sem a klubhoz, sem edzőjükhöz, de magukhoz a játékosokhoz sem!

Az eredmény tekintetében az a várakozásom, hogy 3:0 arányban nyerünk. Persze, nekem van egy forgatókönyvem, ami – bevallom férfiasan! – nem biztos, hogy a realitás szilárd talaján áll… Ezzel együtt bízom a sikerben, mert igenis látok némi fejlődést; az őszi őskáoszból előbb lett egy kis tötyi-lötyi labdatartás, majd mostanra megjöttek a szép támadások is, most már a gólokat várom, és ha ezek is jönnek, akkor azt mondom, hogy esélyes a felzárkózás végre az elejéhez! Ennek elérése érdekében;

 

HAJRÁ LILÁK!!!

NEM KELL ÚJ CÍMER!!!

Az világos, hogy a stadionját avató alakulat (a nevet szándékosan kerülöm, mert ha majd lesz egy elfogadott, akkor Isten bizony azt használom, de addig…) az őszi menetelés ellenére sem volt lemerült állapotban, hiszen volt egy kis pihenő a Nemzetek Ligája forduló okán. Mi sem panaszkodhattunk, mert ugyan elég komolyan bekezdtük az őszt, de a szünetben nekünk is volt lehetőségünk csiszolgatni játékunkon. Azon a játékon, aminek az utóbbi meccseken mintha lett volna eleje. Nos, kiderült, hogy ha volt is, elveszett… De mire leszünk képesek a még több idővel gazdálkodó paksiakkal szemben, akik 100%-ra töltött akkumulátorokkal érkeznek a Megyeri útra?

Mielőtt még az ellenféllel foglalkoznék, vissza a stadion avatóra; azt kell, hogy mondjam, bár nem alkottunk nagyot, de egyáltalán nem látszott, hogy egy hazai szinten kimeríthetetlen anyagi forrásokkal rendelkező csapat ellen küzdött hiánygazdálkodás keretei köz működő csapatunk! Ha nincsenek azok a körülmények, amik… akkor bizony ez minimum egy döntetlen lehetett volna. A „ha” itt és most azért játszik, mert bizony azok a körülmények, amik hátráltattak a jobb eredmény elérésében, azok nem rajtunk, vagy éppen ellenfelünkön múltak… És akkor a finomkodás után ki is mondom; ez bizony egy „remekül” elcsalt meccs volt.

De a statisztika nem hazudik! Bár mindent nem is ír le, de ha kicsit alaposabban megnézzük, azt találjuk, hogy bizony egyáltalán nem játszottunk alárendelt szerepet! Bár mindkét csapatnál 83% körüli passzpontosságot mértek, mi 20%-kal (85 db.) több sikeres passzt hajtottunk végre. A labdabirtoklásban 50/50 körül alakult a dolog, kaput találó lövésből pedig eggyel több volt nálunk, a párharcokat pedig 4-5 százalékponttal jobbak voltunk! Igen, most jön a de! Ezek a számok nem írják le a minőséget, csak mennyiséget mérnek, és bizony gólt, gólokat nem érnek. Azon kívül, hogy a bírók sem akarták, mi sem tudtuk hozni azt a szintet elől, ami egy győzelemhez kellett volna! Hogy is mondja ezt az egyszerű szurkoló (akinek valljuk be, mindig igaza van!)? Rendben, megy a tötyilötyi, tologatjuk a labdát, de ki fog itt gólt lőni???

És ezen a ponton érkeztünk el a szombati meccshez. Mert bizony ez a kérdés továbbra is fennáll, és ha azt a kérdést meg tudjuk válaszolni egy nevet rávágva, akkor bátran ki is jelenthetjük, hogy megnyertük a meccset! Mostanra ugyanis stabilizáltuk a védelmet (a magas labdákon azért még igen komolyan kell dolgozni!), a paksiak „betolom hátra a buszt – elől meg majd lesz valami” játéka biztosan semmit nem ér ellenünk – feltéve, hogy valaki végre megtalálja góllövő cipőjét…

Miért vagyok ebben olyan nagyon biztos? Mert most azt látom, hogy egy szintet meglépése közben vagyunk, de még nem állunk a következő lépcsőfokon, csak azt tudjuk, hogy képesek lehetünk fellépni oda. Ez néha már-már sikerül, de vannak olyan próbálkozásaink is, amikor nem hogy nem sikerül feljebb lépni, de majdnem vissza is zuhanunk a földszintre! Remélem, hogy a játékosokat nem letörte, hanem sokkal inkább a harci kedvet élesztette fel bennük az, amit Vignjevic mester csak úgy említett, hogy „amire én sem tudom felkészíteni a csapatot”.

Ha ezt sikerül a fejekben rendbe tenni, akkor nyert ügyünk van, mert ha másként nem, akkor a talajba döngölve verjük meg az ellenfelet! Persze én inkább arra számítok, hogy – mint eddig is – játékosaink úriember módjára viselkednek majd akkor is, ha az ellenfél trógerként vegzálja őket, vagy ha a Barca helyett Pakson alkotó edzőjük pályára nem illő szavakkal illeti őket… Mintha lett volna már ilyesmi korábban, nem? A Paks nem jelent komoly játékerőt, nincsenek különösebb céljaik, de az azért kérdéses, hogy mi hogy állunk ezekkel? Ha a tulajdonos nem is egy ambiciózus ember ilyen témákban (és akkor milyen finomkodó voltam megint…), remélem, hogy játékosaink számára LILA-FEHÉR mezben pályára lépni nem csak a jobb híján választása!

Már csak azért is remélek legalább játékosainktól némi önmagukkal szembeni igényességet, mert bizony az aktuális vendég ellen negatív a mérlegünk… Összesen 28 meccset játszottunk ellenük, ami azt mutatja, hogy nem egy veretes múlttal rendelkező társaság, de ha mi büszkék vagyunk múltunkra, akkor annak a jelenben meg kell felelnünk! A Paks 11 győzelme mellett ugyanennyi döntetlent, és mindössze 6 győzelmet sikerült elérnünk… Ez – valljuk be őszintén – testvér a paripa szerszámával! De itt a lehetőség a javításra, a következő pár évben – ha marad az élvonalban az ellenfél… - itt a lehetőség a mérleg helyes irányba állítására.

Csak egy kicsivel kell több, mint az utóbbi hat mérkőzésen, amikor „rendre” döntetlen született. Utolsó győzelmünk 2016. július végén volt, amikor Lázok Jani 11. percben szerzett, egy szem góljával győztünk itthon (mármint a Fay utcában). A győzelemhez most sem kell több? Dehogynem! Most már nem elég az, hogy bezsebeljük a három pontot (persze kell, hogy ne maradjunk le reménytelenül az elejétől), a tényleges fejlődés csak az mutatja meg, hogy a pályán mit látunk, mennyire van eleje a társaságnak, avagy nincs… a labdatartás/labdajáratás tényleg a támadásokat szolgálja, vagy továbbra is csak pótcselekvés marad labdarúgás helyett!

Az eredmény? Nos, abban az esetben, ha nem lesz meg a góllövőnk, akkor nem is lehet jobb eredmény, mint döntetlen (de az biztosan megvan – minden körülmények között!), viszont ha végre megtaláljuk azt az elveszett cipőt, amiben kaput lehet találni, akkor nagyobb arányban is győzhetünk végre! Legvalószínűbb egy 3:0 arányú siker, a többi meg említést sem érdemel…

A vége előtt még egy röpke gondolat! Ugye nem kell mondanom, hogy a szurkoló előre megmondta; nem lesz jó, ha Soma poszt-riválisát kikölcsönözzük. Ugye azt is hallottuk már a lelátóról (elég sokszor), hogy ez a határozatlan tilitoli nem vezet sehova? Vagy talán az is ismerős, hogy „az úgy nem lesz jó, hogy egy-egy posztra évekig nincs emberünk”? Ugye, ugye… Az a semmirekellő drogos-alkholista-bűnöző népség! Ezek a jelzők honnan is ismerősek? Egy erkölcsileg, és jogilag feddhetetlen ember lehetett. Ja nem… Az ilyetén felesleges uszítással szemben a rögvalóság nem más, hogy bizony nincsenek nagy csodák, a sikerekért tenni kell! Nem csak a pályán és nem csak a játékosoknak, hanem stábnak, edzőnek, de különösen a tulajdonosnak! Ahogy nekünk is tennünk kell, nekünk, akik továbbra is kitartunk, és minden erre utaló, és egyre nyilvánvalóbb jelzés ellenére is kilátogatunk a stadionokba. Ennek szellemében;

 

HAJRÁ LILÁK!!!
NEM KELL ÚJ CÍMER!!!

Avatár:

Eredeti jelentése szerint testet öltés. A hindu vallásban egy szellemi lény, avagy istenség testet öltése ember vagy állat formájában. Mai, modern értelmezése az internet világában; kép, vagy jelkép. Honlapokon, fórumokon a felhasználót, fórumozót jelképező, maga választotta kicsi kép. A sóstói stadion-avató mérkőzésben mindkét jelentés jelen van; a létesítmény az istenségként kezelt állami gondozott egyesület materiális megvalósulása, ami egyben jelkép is. Jelképe egy klub lelkivilágának, aki/ami el akar szakadni saját gyökereitől, ki akar szakadni abból a közegből, ami kitermelte. Miért fontos ez? Mert ami a helyieknek egy stadion avató, az nekünk csak egy soron következő meccs. Mert az ő ünnepükön nekünk az áldozat szerepét szánták…

Ha most valaki azt gondolja, hogy nehezen emésztek meg adottságnak tekintendő dolgokat, akkor igaza is van, de ezeket a sorokat nem a stadion-program számunkra kedvezőtlen visszásságai íratják velem! Mi több, kifejezetten örülök minden olyan beruházásnak, ami szeretett sportom fejlesztését, fejlődését célozza. Nem a létesítménnyel, hanem a benne rendezett mérkőzéssel vannak problémáim; ha vereséget szenvedünk, biztosan lesznek hangok, miszerint meg volt beszélve, hogy „lefekszünk”. Akár folytathatnám is az indoklást; azért vagyunk mi az első vendég, mert mi vagyunk azok, akiket dicsőség megverni, vereségünk pedig tovább emeli fényét annak a csapatnak, aki egyébként is a legfényesebben ragyog 2010 óta. És mi vagyunk azok, akiken lehet ütni még egyet, meg még egyet, meg akármennyit is…

Nos, ha ezt a megközelítést tovább fejtegetném, gyorsan eljutnék oda, hogy megnézni, vagy utazni teljesen felesleges, mert semmi jóra nem számíthatunk, és egyébként is csak kellékei vagyunk annak a komédiának, amin csak mi nem mulatunk jól. De nem gondolom így! Van ugyanis egy remek megoldás arra, hogy a mi (is) ünnepelhessünk; játékosainknak érezniük kell – ha nem érzik, beléjük kell oltani! -, hogy ez nem egy mindennapi meccs. Nem az ellenfél okán (ahhoz még évtizedek kellenek, hogy az ellenük játszott meccsek különlegességnek számítsanak!) hanem azért, mert az ellenfél éppen minket nézett ki egy hálátlan szerepre. Be kell bizonyítanunk, hogy a - szándék szerinti - mellékszereplő mindig képes élete összes tapasztalatával nagyot alkotni! Ebben az esetben az előadás végén a főszerepben tetszelgő ifjú titán jutalma az lesz, hogy meghajol a nézők, majd az addig bizony jócskán lesajnált mellékszereplő előtt… és mindig emlékezni fog: „Tisztelet!”.

Nos, a feladat adott. Nincs mást tenni, győzelmet kell aratni az Európa Ligában régen látott eredményeket elérő fehérváriak ellen. Ezt meg mégis hogy lehet? Mindenek előtt magunkban kell bízni, a magunk játékát kell játszani; az utóbbi meccseken a relatív pontos csapatjáték mellé most is oda kell tenni a támadások végén a befejezést. Nem szabad sokat foglalkozni azzal, hogy az ellenfél mire készül, de ha már szóba kerültek; nem hiszem, hogy motivációs problémáik lesznek, de azt igen, hogy most nem ez a meccs az, ami a legfontosabb számukra, ahogy azt sem gondolom, hogy a betonvédekezést választják harcmodorul!

És bizony, ha igaz lesz a megérzésem, és egy olyan ellenféllel találkozunk, aki nem totálisan koncentrált, de alapvetően támadólag lép fel, akkor bizony a saját játékunkkal komoly meglepetést okozunk! A támadó csapat mögött olyan területek keletkeznek, amit be tudunk futni, a széleken meg tudjuk húzni, és – ahogy az utóbbi meccseken láthattuk – most már megvan az ütem az érkezésre! Hiszek benne, hogy ha mi a saját játékunkat képesek vagyunk pályára vinni, győzelmet aratunk. Ellenkező esetben azonban…

Egyrészt eszembe fognak jutni a hiábavalóságról szóló korábbi gondolataim, másrészt rém mérges leszek, mert ha ezen a meccsen a mutatott játék nem hasonlít majd a most pár meccse egészen jól alakulóhoz képest, akkor játékosaink valószínűleg nem értik, hogy mit jelent LILA-FEHÉR-ben pályára lépni! Örök optimistaként erre a lehetőségre nem számítok, azt várom ugyanis, hogy ha nem is sikerül győzelmet aratnunk, akkor sem kell szégyenkeznünk a látottak miatt! De sajnos… akkor is bennem lesz a kisördög, ami nem az én, vagy éppen a mi hibánk, hanem azé a közegé, ami ezeknek a lappangó gyanúknak remek a táptalajt jelent…

A legerősebb tizeneggyel kell pályára lépnünk, ahol nekem most igazán csak az a kérdés, hogy a kisebb-nagyobb sérülésekkel bajlódók hogy állnak, milyen állapotban vannak, és mennyire készek egy várhatóan komoly meccs megvívására. Szintén kérdés (da sajnos sejtem a választ…) Litauszki Robi szereplése; nem hiszem, hogy kezdőként kapna szerepet.

De nézzük a lényeget: amennyiben felismerhetően egy jó passzban lévő Vignjevic -féle Újpestet látunk, az eredmény sem marad el. Mondhatnám; ami szép, az jó is! Tehát, ha szemünknek tetsző játékot látunk, az eredményjelzőre rajzolt végeredmény is örömöt okoz majd! Tippem egy 2:1-es győzelem!

Ugye emlékeztek; volt már olyan, hogy nekünk kellett ellátogatni az aktuális arcgenerátorhoz, hogy elveszítse hazai szüzességét… Nos, ennek szellemében:

 

HAJRÁ LILÁK!!!

NEM KELL ÚJ CÍMER!!!

 

A rituális gyilkosságok manapság nem éppen mindennapjaink részeként élnek velünk, de van, ahol állítólag már csak ez segít… Horváth Ferenc szerint legalábbis ez kell ahhoz, hogy csapata, a Haladás – következő ellenfelünk – győzelmet arasson. Nem vagyok híve a barbárságnak, így én azt javasolnám inkább, hogy – ha már a Hali fan-ok legnagyobb örömére! – Király Gabit kirakta a kezdőből, akkor áldozza fel a veterán kapuvédő szürke maci-naciját! Egy mackó feláldozása mégiscsak ütősebb, mint egy ártalmatlan kecske lemészárlása, nem?

De mit adok én tippeket? Van nekünk éppen elég bajunk, nem kell nekem azon gondolkodnom, hogy miként is kellene felhozni az ellenfelet élvonalbeli szintre. Mert ugye nem gondolja senki, hogy a 24 kapott gól mellé kikínlódott 13 lőtt gól, és a mindössze 5 pont 12 forduló alatt megüti azt a szintet, amit ma Magyarországon Nb1-nek nevezünk! Talán csak a legelvakultabb vasi szurkerek vitatkoznának kicsit, de érzésem szerint ők sem tennék ezt komoly meggyőződéssel. Hacsak…

Nézzük meg, hogy mit tudunk mi! A vasiak ellen az első körben, idegenben „sikerült” egy meccsen kétszer is elkótyavetyélni előnyünket. 1:0-ra, majd 2:1-re is vezettünk, de a vége 2:2 lett. Sajnos a matek kegyetlen; a Haladás pontjai 20%-át ellenünk szerezte… Nagyon nem szeretném, ha megint mi lennénk azok, akik a nagy bajban lévő klubokat megmentjük kilátástalan helyzetükből! Mi kell ehhez? Nos, például az, amit a hétközi kupameccsen láttunk! Lehet, hogy furcsának tűnik, de a másodosztályú ETO-val szemben a hosszabbításban kivívott továbbjutással végződő meccsen hosszú idő után először fedeztem fel egy olyan tényezőt, ami elengedhetetlen a sikerhez! Ez pedig nem más, mint a szív!

Igen, a kupában sikerült végre forró szívvel, és hideg fejjel megoldani azt az egyáltalán nem könnyű feladatot, amit a győriek róttak ki ránk. Az ellenünk lassan megszokottá váló „told be a buszt!” stratégiából ellentámadásokkal próbálták megbontani védelmünket, de ezúttal egy pillanatig nem lehetett érezni, hogy játékosaink lemondtak volna a győzelemről, ahogy azt sem, hogy nem hittek volna a továbbjutásban. Pedig az ETO igencsak nemes ellenfél volt, harcoltak, küzdöttek utolsó leheletükig, de még ez is kevés volt!

Apropó! Nemes ellenfél. A pályán látottakra nem lehetett panasz, látszott, hogy egy Nb2-es, ámde komoly múlttal rendelkező csapat ellen sokkal jobbat lehet meccselni, mint a frissen alapított „újtörökök” ellen. Reményeim szerint utóbbiak csak átmenetileg rontják a színvonalat az Nb1-ben! Na de! A komolyabb hagyományokkal rendelkező klubokat sem jogosítja fel semmi arra, hogy a vendégszektorban egyetlen ülőhely sem legyen, ahogy arra sem, hogy a büfé egy ajtónyílásba tolt asztalt jelentsen, ami a félidő utáni ötödik percben bezár, mondván, elfogyott az áru… Ezt se Győrben, se máshol – így nálunk sem! – engedheti meg magának egy magára valamit is adó klub! Megérne egy kört a szövetségnél végre az is – ha már fűtött, hűtött a gyep, meg csilivili minden, ami az aránylábú fiúk kényelmét szolgálja -, hogy miért nem tartatja ba saját infrastruktúra szabályzatát a klubokkal akkor is, ha az „csak” a szurkolóknak lenne érdeke!

De vissza a bajnokihoz! Nos, azt várom, hogy mi fordítva csináljuk; szíves vendéglátók leszünk a nézőtéren. Minden Hali-drukker mulathat kedvére, feltéve, hogy van kedve hozzá, mert csapatunk a pályán nem lesz ilyen szívélyes, nem teszi kényelmessé az újpesti kirándulást, és végül útravalónak sem kapnak semmit, pont nélkül engedjük őket útjukra. Ezek után pedig majd edzőjük gondolkodjon rajta, hogy milyen állatot küld a másvilágra a siker érdekében!

Ha már áldozat; remélem, hogy a meccsen nem lesz ilyen, és erre jó esély is mutatkozik, mert ha minden igaz, Bosnjak nem lesz pályán az előző meccsen történt kiállítása okán. Azt csak remélni tudom, hogy a másik nyugalmazásra rég megérett erdőgazdálkodási szakmunkás (lm.: favágó), Halmosi sem lép pályára. Ha így lesz, számíthatunk arra, hogy komolyabb sérülés nélkül hozzuk le a meccset, ellenkező esetben viszont semmire nincs garancia… De várjunk csak! Az Alpok-alján, a dús erdők lankáin van ám utánpótlás; ha csak kölcsönzött munkaerőként, de Priskin „Pepe-ölő” Tamás is tagja a keretnek.

Szerencsére focizni még mindig mi tudunk, így az eredmény nem is kérdéses, még akkor sem, ha az ETO ellen ráadással nehezítettük meg saját dolgunkat. Igaz ez akkor is, ha a Haladás a megyei első osztályban vitézkedő Szarvas ellen feltehetően sokkal könnyebb feladatot oldott meg hét közben. Mire alapozom mindezt? Arra, hogy ha nem tudnak a földbe döngölni, ha a bíró engedi, és támogatja, hogy foci, és ne ketrecharc legyen a pályán, akkor egyszerűen nem lehet más eredmény! Na meg persze, ha nem ad meg az ellenfélnek lesgólt, ahogy azt megtette a kupameccsen a Kovács Gergely, Becséri Gergely, Huszár Balázs által fémjelzett játék(el)vezető társaság…

Ezúttal egy 2:0 arányú győzelmet várok, amit a fenti tényezők figyelembevételével azonnal módosítok is; egy gól mindig benne van a bírókban, ahogy a durvaság is lehet eredményes, ha nem követi azt megfelelő büntetés, ezért a 2:1 reálisabbnak tűnik.

A kezdőre most azt tippelem, hogy;

Pajo – Pauljevic, Bojovic, Ristevski, Burekovic – Onovo, Sankovic – Berindze, Zsótér, Obinna – Novothny

Sajnos úgy érzem, hogy Litauszki kihagyására most lesz érve Vignjevic-nek, mert a második kapott gólban bizony benne volt, formája sem az igazi. Az más lapra tartozik, hogy neki kell a meccs, mert különben nagyot hanyatlik a formája, mert szerintem ezzel nem különösebben foglalkozik az mester. Mindezt nem kritikaként írom, de tény, hogy a mester lélektani tényezőkkel nem nagyon szeret foglalkozni.

A lényeg ezzel együtt a győzelem, ami elérhető, és egyben kötelező is!

HAJRÁ LILÁK!!!

NEM KELL ÚJ CÍMER!!!