Értékelés

Keddi sztori, avagy hol a francban van a medence?

Az évértékelők sajátja, hogy a szerző nem csupán számvetést, de előretekintést is készít. Azaz a 2017-es honi események önmagukban nem érdekesek; azokból következtetéseket kell levonni: mi lesz velünk, újpestiekkel és a magyar labdarúgás egészével 2018-ban. Sajnos – véleményem szerint – a dolgok rossz irányba mennek, így érdemi és tartós előrelépést legfeljebb a kincstári optimizmussal bírók vizionálhatnak.

          Óriási meglepetést okozva a Budapest Honvéd hódította el a bajnoki aranyat – a pénzzel, paripával és fegyverrel ellátott Videoton előtt. Klasszikus bajnoki döntőt láthattunk május végén, hiszen a Honvéd-Videoton találkozó döntötte el, ki lesz az első helyezett a 2016-2017-es kiírásban. A Honvédnak a döntetlen is elég lett volna, ám 1-0-s győzelmével három pontot szerzett, így három ponttal megelőzte a fehérváriakat. Nem sokan várták a bajnokság kezdetekor az angyalföldieket a dobogó harmadik fokára – az őszi jó szereplés (egy igen harmatos tavaszival együtt) harmadik helyet ért a Vasasnak. Az utolsó forduló nem csupán az élbolyban tartózkodók számára volt érdekes, hiszen a kiesésről is döntött. Végül a Pakson ikszelő MTK-nak kellett búcsúznia, a Gyirmót felett már rég meghúzták a képzeletbeli vonalat.

                Az átlagnézőszám 2695 volt, ami bár csekély, 2,6%-os javulás a 2015-2016-os NB1-hez képest, mégis: elkeserítően kevés. Az Újpest ebben is (a bajnokságban 7.-ek lettünk) a középmezőnyben végzett, 2335 nézővel hatodik hely. Ritkán fordul elő, hogy az első és második helyezett csapatoknál egyaránt edzőváltás következik be, de ez most mégis megtörtént. A Honvédnál Rossit Erik van derMeer (akit az őszi közepes szereplés után menesztettek, Supka Attila az új vezetőedző), Berget MarkoNikolics váltotta. Bár Rossit nem rúgták ki, mégis, ha összerakjuk a kirakós darabjait, azt láthatjuk, hogy némi anyagi áldozattal és megbecsüléssel Hemingway Budapesten tarthatta volna a sikeredzőt. Aki egyébiránt Dunaszerdahelyre távozott, köszöni szépen, jól van, csapata 19 kör után 4., 2 ponttal lemaradva a 2.-tól és merész terveket szövögethet a rájátszásos elven működő Fortuna Ligában. Nikoliccsal pedig szinte semmivel nincs előrébb a fehérvári alakulat, mint egy éve az északi szakemberrel. A kupából ugyanúgy szégyenteljesen búcsúztak (akkor a Budafok kalapálta el őket 2-1-re, idén Vácott égtek [1-3]), a bajnokságban 19 meccsből csupán 11-et nyertek (ezzel a Ferencváros mögött három ponttal telelnek), az utolsó két bajnokit egyaránt elbukták Juhászék. A hírek szerint Henty biztosan (feltehetően a Slovanba) eladják, ám AsmirSuljic is követheti őt, Fejessel sem számol a szakmai stáb, viszont némi meglepetésre Juhász (Negoval, Scepoviccsal és Kovácsikkal együtt) szerződést hosszabbított.

                A magyar bajnokcsapat azonnal búcsúzott a BL-selejtezősorozatától, az izraeli bajnok Hapoel Beer-Sheva mindkét mérkőzésen egy góllal győzte le van derMeer csapatát, így még az EL-kvalifikációba sem került be a Honvéd. Szintén azonnal elbukott a Vasas, nem is akárhogy. A Beitar otthonában 3-1-re vezettek Oenning tanítványai, ám az utolsó néhány percben teljesen megzavarodott a hátsó alakzat, aminek három bekapott gól lett a végeredménye. Magyarországon (Újpesten) „megúszta” a Vasas hárommal, így 3-7-es gólkülönbséggel búcsúzni kényszerült.

                A Ferencváros is csak a minimális kötelezőt hozta, a lett Jelgava ellen oda-vissza győzött, ám a dán Midtjylland ellenében hiába vezettek Vargáék az első félidő közepén 2-0-ra, már az odavágót is két góllal bukta a „nemzet csapata” – ahogy idegenben is hasonló különbséggel kaptak kiDollék (összesítésben 3-7, akárcsak a Vasasnál). Az egyetlen értékelhető teljesítmény a Videotonhoz fűződött, ugyanis egy máltai és észt csapat búcsúztatása (noha egyiket sem sikerült a párharc mindkét mérkőzésén legyűrni) után a francia Bordeaux vérzett el a Panchóban (2-2, idegenben lőtt góllal továbbjutás). Aztán összejött egy 0-0 a Partizan otthonában, a folytatásra nemigen van magyarázat. 0-4, megalázó vereség, Juhász kiállítása, Suljic érthetetlen megmozdulása a mérkőzés legelején (ebből kapták az első gólt), Nikolics túlzottan támadó szellemű kezdő tizenegye..

                Sok jó tehát nem történt csapatainkkal. Elvileg 33 fordulón keresztül azért küzdenek a klubok, hogy eldöntsék, ki lesz az a négy szerencsés, aki megmérettetheti magát nemzetközi vizeken. Valójában a klubvezetők akár szívesen le is mondanának e lehetőségről, hiszen ha csak egymás között játszunk és „körön kívüliekkel” nem találkozunk, akár el is hihetjük egy idő után: nem vagyunk mi olyan rosszak. A valóság keserű, egyenesen megdöbbentő. Az elmúlt nyolc évben egyetlen egyszer sem érte el magyar csapat a Bajnokok Ligája főtábláját és az EL-be is csupán kétszer kvalifikáltuk magunkat – 2010 őszén a Debrecen 6 mérkőzésből ötöt elbukott, a Sampdoriát viszont megverte a Puskásban, méghozzá Kabát duplájával, a Sousa-féle Videoton belga és török klubok búcsúztatása után került az EL-be, ahol 2-0-4-es mérleggel zárt, ám még az utolsó forduló előtt is volt esélye a továbbjutásra. 2012-ben, több mint öt éve láthattunk magyar klubot nemzetközi sorozat csoportkörében, a jelenlegi állás szerint minden esély megvan arra, hogy a következő években folytatódjon e gyalázatos sorozat.

                Bár már sokszor elhangzott, mégsem mehetek el szó nélkül amellett, hogyan kerülhetnek az első osztályba olyan klubok, mint a Puskás Akadémia, a Mezőkövesd, a Paks vagy a Balmazújváros. A négy település (várost a felcsútiak miatt nem írhatunk) kb. hatvanezres lélekszámmal bír együttesen. Nem csoda, hogy a négy említett klub hazai mérkőzéseire az ősszel átlagosan 1624 fő ment ki, bár nekünk sincs okunk büszkélkedni a 2000 alatti átlagunkkal és természetesen utóbbi tény is mutatja, hogy nincs egyértelmű  és kizárólagos kapcsolat a két tényező (lakosság és nézőszám) között. A Puskás egyébként kettőből kétszer vert minket, az évzárón Spandler volt az egyetlen játékos a felcsútiaknál, akinek fehérvári-felcsúti kötődése van. Négy légiós is helyet kapott a kezdőben és ez a szám nőhet tavaszra, hiszen Pintér Attila megkezdte a téli bevásárlást (ha már a nyári nemigen jött össze) és leigazolta az uruguayi Gonzalo Vegát. Nehéz értelmezni azt, ami Felcsúton zajlik, hiszen azt meg tudnám érteni, ha három-négy rutinos játékos mellé évről évre több tehetséges fiatalt megpróbálnának beépíteni, akikből profitál a magyar futball. Akkor még némileg akceptálható lenne a sokmilliárdos TAO-támogatás. Jelenleg a szándék sincs meg arra, hogy lehetőséget adjanak magyar fiataloknak. Ha már így van, legalább az eredményesség lenne meg, de e téren is rosszul áll a miniszterelnök kedvenc csapata; 19 forduló után nyolcadik hely, négy pontra a kieséstől.

                Az őszi szezont elnézve – a két éllovason kívül – alig van olyan klub, ahol előremutató munkát végeznek. Szombathelyen az új stadion átadásával és a második edzőváltással valami elindult, Pakson évről évre stabil csapat jön össze Csertői kezei alatt (más kérdés, mennyire szimpatikus ez a játékfelfogás és a langyos közeg), Miskolcra energia és szakértelem érkezett Bódoggal, Herczeg pedig újra bebizonyította, hogy jó edző és remek pedagógus. Doll és csapata megtalálta önmagát, nagyot húztak Paintsilkölcsönvételével, a fehérváriaknak pedig jól jött a téli szünet. Nehéz bármi jót írni összességében, hiszen tovább csökkent az átlagnézőszám (közel öt százalékot a 2016-17-es szezonhoz képest), ami azt jelenti, átlagosan 2571-en látogattak ki a találkozókra. A valós szám ennél akár kisebb is lehet, ami meglehetősen siralmas. Akkor különösen, ha megnézzük, mennyi pénzt öltek az elmúlt években a honi labdarúgásba. Mindhiába.

                Bár csúcsminőségű foci öt vagy tíz éve sem volt, ennél kilátástalanabb helyzetre nem emlékszem. Számtalanszor és számtalan helyen elmondták már, mik a főbb problémák. Teljesítmény nélkül kapnak a klubok rengeteg pénzt, a játékosok pedig csillagászati fizetéseket, noha nagyon keveset tesznek le az asztalra. A nézők egyre kevésbé vevők a kilátástalan, sokszor lelketlen produkcióra – és gyanús, esetlegesen manipulált mérkőzésekből sincs hiány az NB1-ben. Sztárjaink Japánban, az Egyesült Államokban vagy Közép-Amerikában pihenik ki fáradalmaikat. Ne legyen félreértés: ostobaság és demagógia lenne azt gondolni, hogy ideális állapot, ha egy első osztályban szereplő játékos 250 ezret visz haza. Azonban ma már ott tartunk, hogy egy kövesdi cserejátékos is megkeresi havi egymillióját. A másik oldalról nézve még ez sem lenne gond, ha a piacról élnének meg. Erről viszont szó sincs: szerencsejáték-bevételekből, MLSZ-pénzekből és TAO-támogatásokból élnek a klubok. A nemzetközi mezőnytől egyre távolabb kerülünk (de még az optimista forgatókönyv is az, hogy nem közeledünk). Korábban lelkesen lestük a híreket, hallgattuk a bennfentes „tűzközelieket”, kik érkezhetnek és kik távoznak. Ma csak a leglelkesebbek teszik meg ugyanezt. Eközben a labdarúgás társadalmi megítélése tovább romlott. Bár a Fidesz-KDNP a választások toronymagas esélyese, mégis, a nem kormánypártiak egyre hangosabban elégedetlenkednek és gyakran előkerül a „remek, még egy újabb stadion” kezdetű vélemény is. Tegyük hozzá: joggal. Az év végén kiderült, Nyíregyházán 10,3 milliárdból egy nyolcezer néző befogadására alkalmas stadion épül, a Fradiváros újabb 16 milliárd forintot kap a költségvetésből, de jut pénz Egerbe, Mogyoródra, Dorogra, nem is beszélve a határontúli akadémiákról (összesen 8 milliárd forint) és Seszták miniszter birodalmáról (kisvárdai akadémia: 700 millió). Az esztelen, értelmetlen pénzszórás természetesen semmilyen érdemi eredményt nem fog hozni, ám könnyen beláthatjuk, hogy a sportszakmai fejlődés legfeljebb sokadrangú cél a döntéshozók fejében. Hét évnyi túlköltekezés és eredménytelenség után nem túlzás azt mondani, hogy a mainál racionálisabb állami szerepvállalást várna a magyar közvélemény. Szinte konszenzus van arról, hogy ingyenélő, semmirekellő lébecolók a magyar labdarúgók, a mérkőzésekre kilátogatók pedig mazochisták. Ebből az állapotból kellene elmozdulni. Szokták mondani: biztató a helyzet, hiszen ennél lejjebb már úgysem lehet süllyedni.

                A magyar labdarúgás hanyatlása nem állt meg tehát 2017-ben sem. A nemzetközi kupakudarcoknál nem nehéz észrevenni, milyen döbbenetesen sok gólt kapunk. A Vidi egy négyest nyelt be otthon a szerbek ellen, a Fradi összesen hetet kapott egy középszerű, harcos, ám virtuóznak nehezen nevezhető dán együttestől, a Vasas ugyancsak 3-7-tel búcsúzott, ellenfele egy sehol sem jegyzett, a későbbiekben azonnal elvérző izraeli klub volt, míg a magyar bajnoknak egy percig sem volt esélye és a 3-5-ös gólkülönbség nem tükrözi a valós különbséget a két csapat között. Szintén szembeötlő, hogy míg akár a 2000-es években is voltak nagy egyéniségek a futballpályáinkon, ma ilyeneket nagyítóval kell keresnünk. Bár Újpesten szerencsére nem örvendenek nagy népszerűségnek, Tököli vagy Gera játéka meghatározó volt az Üllői úton, Újpesten Kovács Zoltán, Rajczi Péter, vagy akár Tóth Norbert, Kabát Péter okozott szép perceket a lila-fehér tábornak, Debrecenben Sándor Tamás, Kerekes Zsombor, Dombi Tibor. Nem arról van szó, hogy az ő idejükben csodálatosan versenyképes volt a magyar klubfutball, de mégis, sokkal nagyobb volt a szurkolói várakozás, a kapott élmény.

                Valahogyan ezt kellene visszahozni a modern, XXI. századi követelményeknek megfelelő stadionjainkba is. Talán még nem késő.