Értékelés

Szíven lőtt sas.

Értékelni mindig sokkal könnyebb egy győztes meccs után, mint vesztest követően. A győztes derby pedig szárnyakat ad a tollnak, pláne, ha az idegenben történik meg. A tegnapi siker történelmivé vált azzal, hogy első magyar csapatként győztük le a hazaiakat saját, új stadionjukban.

A meccs előtti előjeleket összegezve nyugodtak voltunk, ráadásul a közvetlen riválisok vereséggel zárták a szezont, így a várható győzelem 2. helyet eredményezhetett a tabellán. Ha jól belegondolunk, október közepén erre nem sokan számítottak. Akkoriban már kondultak a vészharangok és Vignjevic közeli távozásáról írogattak.

Ehhez képest…

Visszatérve a tegnapi meccshez, a soha meg nem szokható, megalázó, embertelen buszozással kellett kezdeni a programot. Teljesen érthetetlen, hogy még mindig nem találtak olyan, a vendégszektorhoz közelebbi helyszínt, ahol nyugodtan gyülekezhetnének a vendégszurkolók, s ahonnan rövid sétával elérhető lenne a stadion. A zöldeknél ott lehetne például a Lurdy ház parkolója, igaz ez egy külön cikk témája lesz hamarosan.

A vendégszektorhoz tartozó büfében rendkívül lassúsággal csurgatták a sört, felmerült a gyanú, hogy ennek célja is a vendégszurkolók bosszantása volt. Ettől eltekintve jól éreztük magunkat, mert megtudhattuk az EB csoportbeosztásunkat, hát legyünk őszinték, jobbat kívánni sem lehetett volna.

A tábor kicsit elkapkodta a drapi felemelését, hosszú percekig kellett tartani azt, mire végre megérkeztek a csapatok. A találkozó úgy indult, mint a legtöbb derby, felfokozott hangulat és hatalmas küzdelem jellemezte a kezdeti perceket. Vagy Böde korai kiválása zavarta meg a hazaiakat, vagy eleve nem tudtak mit kezdeni velünk, de tény, hogy ezen az estén az első pillanattól kezdve kézben volt tartva a meccs. Heris és Litauszki tanári módon dirigálta a védelmet, Sankovic jól szűrte a középpályát. Sok helyzetünk ugyan nem volt az első félidőben, de nem adtuk fel a támadás lehetőségét sem, ezért az FTC nem mehetett a falnak, könnyen ráfázhattak volna. Érezhető volt, hogy tartanak Diagne-tól, ezért több erőforrást tartottak hátul, mint szoktak. Gera és Hajnal nem tudtak kibontakozni, az egyetlen zöld helyzetet is inkább mi ajándékoztuk nekik. Az utolsó percben kicsit megrémültünk, mert rezdült a hálónk, de a fejes 20 centis lesről érkezett. Összességében a szünetben az volt a vélemény, hogy nem hogy félnivalónk nincs, hanem kifejezetten bizakodóak lehettünk. A második félidő nagyon rövid zöld fellángolást hozott, mely mintegy 2 percig tartott, aztán ismét nálunk volt a kezdeményezés. Hazard egyre többször bolondította meg az ellenfeleket, Bardhi is szépen hozogatta fel a labdákat, jól működött az egész csapat. Aztán a 60. percben eldőlt az egész. Ramirez hozott össze feleslegesen egy szögletet, mert közelében nem volt senki, de Balogh egy szenzációs beadással köszönte meg a szívességet és fejeltetett egy gólt Diagne-val. Innentől már csak az volt a kérdés, hogy tudunk-e még nagyobb csapást mérni a zöldekre, mert ők teljesen lebénultak. Mi azonban még több önbizalommal játszhattunk és volt is néhány olyan lehetőségünk, melyek ugyan kimaradtak, de arra pont elégnek bizonyultak, hogy elvegyék a Ferencváros kedvét az ész nélküli rohamozástól. A meccs vége szinte örömjátékot hozott. A lila szektor pedig olyan fergeteges tombolást csapott, melyet a zöldek sokáig emlegetni fognak. Ez a meccs bevonul a két klub történelemkönyvébe, a miénkbe hatalmas pozitív előjellel.

Összegzésként elég annyi, hogy ez a találkozó elsősorban rólunk, lilákról szólt a pályán és a lelátón is. A meccs utáni ünneplés felejthetetlenné tette ezt a remek győzelmet.

Ami pedig Harangozó Ferit illeti, nem csak az eredményt, hanem a győztes gól módját is eltalálta, igazolva hihetetlen hozzáértését.