Értékelés

Ha valaki, - aki egy hangyányit is konyít a labdarúgáshoz- néhány napja azt állítja, hogy a Békéscsabának hamarosan reális esélye marad a bennmaradásra a labdarúgó NB 1-ben, azt a széles többség komplett hülyének nézte volna. Tegnap az az Újpest érkezett a viharsarokba, amelynek elvileg dobogós álmai vannak, sőt meg akarja nyerni a zöldeken kívüli bajnokságot.

A hétközi kupameccsen szinte magabiztosan győzött a sérültekkel alaposan megtizedelt gárdánk, ám ez egy új meccs volt, új célokkal és új motivációkkal. A Békéscsaba már jó ideje csipegeti a pontokat és szorongatja a tabella élén álló csapatokat is, illett volna hát komolyan venni a meccset.

A professzionális sportban eleve nincs olyan, hogy előre elkönyvelt győzelem, rendkívül gyorsan rá tud fázni az, aki csak a cipőket küldi ki a pályára. Az Újpest most így járt. Kikapott egy olyan csapattól, mely szorult helyzetében nem összeroppant, hanem összeszorította a fogait és küzdött minden egyes labdáért, minden négyzetcentiért és minden másodpercben. Az ilyen csapatot kézen fogja a szerencse szimpátiája is és szemet huny akár egy 11-es szituáció felett is.

Apropó, 11-es. Bár mintha lenne a tendencia abban, hogy az Újpest nem lőhet büntetőt, de óriási hiba lenne az elmaradt 11-esben keresni a kudarc okát.

Guardiola mondta a minap a Bayern egy váratlan bajnoki veresége után, hogy a mentális erőnél semmi nem fontosabb. Törőék idejében még elment néhány jó csel és egy-egy bomba, azzal el lehetett intézni szinte bárkit. Ma már ez kevés, nagyon kevés. Évtizedek óta halljuk a mondást, mely szerint „fejben dől el minden”. Szintén hosszú ideje tudjuk, hogy kell fejleszteni a motivációt, a koncentráló képességet, az akaratot. Tudjuk, hogy a magyar néplélekben benne van a feladatok közötti kategorizálás fontosság és nehézség szerint, de az, aki nem tud megszabadulni ettől a szokástól, az a sportban bizony időnként bajba kerülhet. Hát így járt tegnap a mi csapatunk is.

Nagy kérdés, hogy hogyan lehet „elengedni” ezt a mérkőzést. A két hét szünet ebben most talán segít, ilyenkor össze lehet „rázni” egy csapatot, van idő akár erőnlétet, akár csapatszellemet fejleszteni. Ha hasznosan tölti a csapat ezt az időt, akkor nem lehet baj. Jó lenne egyszer eljutni odáig, hogy ne meccsekre, hanem szezonokra legyen a csapat harci tűzzel felvértezve.

 

Az álmok kapujában állunk, de még be kell lépni rajta. Tudtuk ezt jól mindnyájan, s tudtuk azt is, hogy nem fogja olcsón a bőrét adni a Békéscsaba. A vendégek az elmúlt időszakban értek el olyan eredményeket, melyek alapján meginogtak a vihar-sarkiakat sziklaszilárdan kiesőnek kikiáltott vélemények. Ettől persze még mi számítottunk esélyesnek, de egyrészt tudjuk, hogy az ördög folyton ébren van, másrészt kérdés volt, hogy az idén sztenderd 1 gólra beállított támadók hogy muzsikálnak ma.

Miután elég barátságtalan időpontban volt a meccs, rendkívül alacsonyra sikeredett a nézőszám – mindössze 820 ember érkezett.

Meglepetésre mi vonultunk ki a pályára fehérben, a Békéscsaba pedig full lilában. A hátvédsor ismét alkalmi, kezdőben Kabát.

Gyakorlatilag a kezdő sípszót követően kezünkbe vettük a mérkőzés irányítását, a Csaba pedig bevonult kapuja elé védeni azt. Ha labdát szereztek, megpróbáltak elindulni előre, de a visszatámadásunk nagyon szépen működött, ezért ritkán vezették ki a félpályáig a labdát. Volt néhány igen szép támadásunk, aminek végén egy passz, vagy rossz döntés hiúsította meg a gólszerzést. Solymosi játékvezető – kollégáihoz hasonlóan- is benézett egy tizit, egykori válogatott védőnk, Vaskó csapott bele a labdába a 16-oson belül, de a játékvezető sípja még nem volt bemelegedve. Volt két nagy helyzet, de először Balogh lőtt fölé, majd mellé jó pozícióból.

A szünetben 0-0 volt, de nagy idegeskedés nem volt érezhető a lelátón.

A második félidőben folytatódott minden, mi támadtunk, a Csaba védekezett és próbálták gyorsan megjátszani a labdát, de továbbra is igen jó hatékonysággal szűrtük az ellencsapásokat. Sankovic és Windecker nagyon hatásosan dolgoztak, hátul nem volt okunk idegeskedni. Aztán egyszer Andric vonult balról az alapvonal mentén a kapu felé, középre passzolt Lencséhez, aki egy átvételt követően a jobb felső sarokba vágta a játékszert. A kövek legördültek, érezhető volt a nagy sóhaj a lelátón. Megnyugodni nem volt persze idő, mert a vendégek egy kicsit (tényleg nem nagyon) kijjebb merészkedtek, és 60 perc után elkezdték a meccs támadó részét is. Jól, okosan, türelmesen játszottunk ebben az időszakban, majd egy vicces jelenet szórakoztatta a nagyérdeműt. Történt, hogy egy gyenguszra sikeredett beívelést Poleksic, a vendégek kapusa flegmán akart megkaparintani, de az nagyon vicces módon kiperdült szögletre a kezei közül egy olyan szituációban, amikor senki nem volt a közelében sem. A kapus ezt úgy reagálta le, hogy gyorsan megsérült és cserét kért.

Sajnos nálunk is volt egy kényszerű csere, a hátvédsor tovább tizedelődött, ugyanis Mohl megsérült.

Helyére Bardhi jött, de Balogh állt. A végén elég furcsa módon nekünk kedvezett a játékvezető, mert Lencse igen lesgyanús körülmények között kapott labdát a szintén csere Angelovtól és bevarrta azt a bal kapufa mellé. Ezzel igen kedvező helyzetbe kerültünk és ezt érezték is a vendégek ezért megpróbáltak még az első meccsen betalálni, de egy kontra végén Lencse végleg eldönthette volna a párharcot, ám előbb kicselezte a kapust egy kontra végén, majd lövését egy visszaérő védő a gólvonalon mentette.

Maradt a 2, ami igen jó alap a döntőhöz, de nem feledjük, ha nem lesz meg a megfelelő mentális erő, akkor az ördög továbbra sem nyugszik…

A csapat élvezetes játékot produkált, de egy picit több szenvedélyt jó lenne látni a pályán lévőktől (is).

Ugyanakkor rendkívül örömteli, hogy összeomlottak az összeesküvés elméletek a döntőbeli tagságunkat illetően.

Hajrá Lilák mindörökké!