Kitekintő

Kinek kellene bemutatni Legendáinkat? Ki nem ismeri őket? Nyilván nincs ilyen, de érdekes feleleveníteni életútjuk fontosabb periódusait, jó érzés kicsit visszamenni az időben, és abba a korba kalandozni kicsit, amiben ők jelentették a nemzetközi futballban a minőséget, a játszó, játékos focit. Mégpedig nem akármilyen eredményességgel!

Bánkuti István (1946. november 12., Budafok), balhátvéd, középpályás

Igen korán, 55 évesen elhunyt, de mintha egész életében minden korábban történt volna meg vele, mint más, korabeli játékosokkal. Visszavonulása is nagyon korai volt, 28 évesen, sorozatos sérülései miatt kellett abba hagynia a játékot. Élvonalbeli nyolc éve alatt azonban szorgalmasan gyűjtötte a címeket, érmeket, és nem kevesebb dicsőséget az Újpest szurkolói számára!

Igazi sportcsaládban született, hiszen édesapja Béldi-Beer néven a Budafok, és a Törekvés csapataival már az élvonalban szerepelt. A korabeli sportsajtó pedig Bánkuti II. néven azonosította, tekintve, hogy testvére, Bánkuti László az MKÓTK csapatában játszott. Pályáját Budafokon indította, de az Nb1-ben már a Salgótarjáni BTC játékosaként debütált, 1966-ban. Csapata a következő évben MNK döntőt játszott (az ETO ellen 1:0 arányban alulmaradtak), de ezen a mérkőzésen már nem szerepelt a nógrádi alakultban.

1968-ban következett az a hat év, amit pályafutása csúcsaként Újpesten töltött. Ezalatt öt bajnoki címet, két kupagyőzelmet ünnepelhetett, és természetesen a VVK döntőn is részt vett. Egyetlen válogatott meccsét még salgótarjániként, 1966-ban, Franciaország ellen játszotta, amit 4:2 arányban nyertek meg.

Miután sikerült leküzdenie korábbi súlyfeleslegét, a csapatban való kiteljesedését gyakori sérülései meggátolták. Újpesti első két éve alatt hatszor sérült meg, és a tendencia sajnos a későbbiekben is folytatódott. Az 1969-es szezonban még 20-szor játszott, az 1970-es fél-szezonban már csak 4, 1970-71-ben 7 alkalommal lépett pályára a csapatban.

Sikereit, címeit úgy érte el, hogy 1969 és 1974 között mindössze 34 NB1-es mérkőzésen tudott pályára lépni. Újra és újra kiújuló sérülése miatt végül 1974 augusztusában bejelentette visszavonulását.Az 1975. április 22-én rendezett Újpesti Dózsa – Magyar öregfiúk válogatott gálamérkőzésen, három másik egykori kiválósággal, Göröcs Jánossal, Szentmihályi Antallal és Káposzta Benővel együtt búcsúzott a lila-fehér színektől.

Az aktív évek utáni időszakról csak annyi tudható, hogy visszavonulását követően a Belügyminisztérium dolgozója maradt.

 

Noskó Ernő, (1945. május 26.,Cserhátszentiván), jobbhátvéd, beállós

Családjával 1949-ben költözött újpestre. Érdekes, hogy a focival mégsem itt ismerkedett meg, hanem egy kerülettel arrébb, mivel 1958-tól 1964-ig a Vasas játékosa volt. 1964-ben igazolt Újpestre, a következő évben pedig – 19 évesen – már be is mutatkozhatott az első osztályban. Ezután 10 évig kirobbanthatatlan volt a csapatból, mert a labdaművészek között kellett egy labdaszerző,és bizony,Noskó Ernő nevét egyenesen rettegték az ellenfelek.Roppant kemény, de egyenes védő volt.

1974-ben távozott a klubtól. Ezt a mai napig nem emésztette meg, egy interjúban így nyilatkozott: „Harmincévesen leöregeztek. Pedig nekem az Újpest volt a mindenem, már gyerekkorom óta. Megviselt, hogy el kellett jönnöm.”

Útja a másodosztályba, Budafokra vezetett, ahol Nb1-es játékosok játszottak A felkerülést minden további nélkül tudták volna teljesíteni, de a vezetőség ezt nem akarta… Ezután a Chinoin következett (BLSz II.), ahol olyan legendákkal játszott újra együtt, mint Zámbó, Dunai, Bene, és a volt újpesti kapus, Borbély László volt az edző.

Aktív évei után Zuglóban a Csalogató vendéglő tulajdonosaként tevékenykedett, egészen 2002-ig.

Végezetül ismét egy nyilatkozat, ami jól mutatja, hogy akkor milyen ligában focizott csapatunk:

„A Bayern München ellen a németek voltak a jobbak. Az a Beckenbauer-féle csapat szinte felért az NSZK válogatottjával. A nyugatnémetek akkor, ’74-ben mindent megnyertek. Megjegyzem, itthon, a Népstadionban 1–1-et játszottunk velük az elődöntőben. A Celtic és a Juventus ellen más volt, azt mi szórakoztuk el. A Juve ellen kint 0-0-t játszottunk, itthon pedig már vezettünk 2-0-ra is. De ezután elbíztuk magunkat, s 2–2 lett a vége.”

Mostanság ezeket a csapatokat játékosaink is maximum a tévében láthatják, az pedig, hogy egy Juve ellen elszórakozzák a meccset, még álmaikban sem fordulhat elő…

 

Dunai Ede (1949. július 14., Budapest), szűrő, védekező középpályás

A VVK döntő idején épp csak 20 esztendős játékos az Újlaki FC (ÚFC!) csapatábanismerkedett a labdarúgás alapjaival. Az azóta már megszűnt klub, a Bécsi úton alakult (III. kerület, ma bevásárló központ van a helyén…), majd a Gázgyár (ma iroda komplexum van ott…), utolsó éveiben pedig a Cérna-pálya volt otthonuk. Szerencsére ez utóbbi Bánka Kristóf Sportközpont néven létezik, sőt az utóbbi időkben fejlesztések is voltak a területen.

1967-es leigazolása után egy évvel mutatkozott be az első csapatban. Ekkor mindössze 18 éves volt, de hamarosan alapemberré vált. Újpesten töltött 14 éve alatt 408 mérkőzésen 20 gólt szerzett. Ez nem tűnik soknak, de középső védőként nem a gólszerzés volt az elsődleges feladata. Nem volt tipikus védő – a szónak abban az értelmében, ami a néha kegyetlen keménységet is takarja-, ellenben kulturáltan játszott, a védekezés mellett támadásban is fontos szerepet vállalt. Távolilövései sok gondot okoztak az ellenfelek hálóőreinek.

Az 1969-től 1979-ig tartó győzelmi széria aktív tagja, hiszen ezalatt az idő alatt kilenc bajnoki címet zsebelt be, miközben három MNK győzelmet is feljegyezhettek a neve mellé. BEK elődöntős, és természetesen VVK döntős, válogatottként pedig1972-ben olimpiai ezüstérmet szerzett Münchenben. Magyarországot 12 mérkőzésen képviselte, ezeken a meccseken pedig 2 gólt is szerzett.

Az újpesti évek után a 22. Számú Volán, majd a Volán SC játékosa volt, aztán alacsonyabb osztályú csapatokban vezette le aktív éveit. Utoljára ’93 és ’95 között az Extrade SE és a Chinoin csapatainál vállalt edzői munkát.

Fia, Dunai Ede újságíróként tevékenykedik. Könyvek szerzőjeként nevéhez olyan komoly, Újpesttel foglalkozó alapművek fűződnek, mint a 11 újpesti legenda, a Lila karácsony, vagy a Törőcsik András Út a csúcsra című művek.

Végezetül egy interjú-részletei:

„Újpesten szeretnek az emberek, érzi az ember, hogy szeretik.”

„Abban a csapatban mindenkinek megvolt a szerepe, nagyon jó volt összerakva, és volt egy második csapat is, ahol szintén remek játékosok voltak. Mindenki arra törekedett, hogy minél tovább játszhasson ebben az együttesben, Nem véletlen, hogy sokan 300–350 meccsen léptek pályára Újpest színekben. Ezek a játékosok szerettek játszani…”

 

Fazekas László „Fazék” „Kapa” (1947. október 15., Budapest) jobbszélső

Legendánk 1959-ben Újpesten kezdett ismerkedni a labdarúgással. 18 évesen, 1965-ben már az első csapatban is bemutatkozott, hogy aztán 1980-ig 408 meccsen 251 gólig jusson! Ezalatt a csapattal 9 bajnoki címet nyert, megszakítás nélkül 7 alkalommal. Háromszor lett gólkirály (1976, 1978, 1980), a legutolsó alkalommal elnyerte az európai ezüstcipőt is. Ezzel a teljesítménnyel már nem lehetett itthon tartani, így Bálint László után másodikként, engedéllyel szerződhetett külföldre, mióta 1948-ban ezt a lehetőséget az akkori rendszer bezárta focistáink előtt.

Bár ekkor már 33 éves volt, a Royal Antwerp FC színeiben 4 év alatt 105 meccsen 34 gólig jutott, majd pedig – immár 37 évesen – még egy évet St. Truiden színeiben is megmutatta, hogy kell csinálni ezt a football nevű játékot. 28 meccsen 10 gólt szerzett az akkor már veteránnak számító csatár!

Ha már gólszerzés, 92 válogatottbeli szereplésén sem tétlenkedet, 24 góllal vette ki részét olyan sikerekből, mint a ’68-as mexikói olimpia, ahol aranyérmes lett.

Rengeteg történet, pletyka kering róla. Én azt találom leginkább érdekesnek vele kapcsolatban, hogy  – koránál fogva – kicsit kilógott a ’70-es évek sikercsapatából. Bene, Göröcs, Zámbó, idősebbek voltak, Törőcsik korosztálya sokkal fiatalabb, így ő a nagy haverkodásokból, és különösen a kocsmák világából kimaradt. Nem lehet véletlen, hogy Belgiumban, bőven 30 felett is kiválóan teljesített.

Egy másik urbanlegend, hogy azért nem lehetett szövetségi kapitány (csak pályaedzőségig vitte ezen a szinten), mert még a ’80-as évek végén igen komoly kritikát fogalmazott meg az Nb1 színvonalával kapcsolatban, és rámutatott, hogy a hazai labdarúgás végleges lemaradásba kerül, ha nem történnek komoly változások. Hasonló okok miatt nem lett soha az Újpest (vagy bármely más, hazai klub) edzője, aktív pályafutása után kizárólag Belgiumban vállalt edzői feladatokat.

Ezek persze csak mendemondák, de egy ma is elérhető 2003-as nyilatkozatában így látja:

„Nem értem, hogy a FC Bayern Münchennél kialakult struktúra miért nem képes Magyarországon meghonosodni. Ha megnézem a bajorok bármelyik meccsét, akkor azt látom, hogy Beckenbauer mint elnök ül a díszpáholyban, Rummenigge mellett, aki elnökségi tag. A kispadon azt látom, hogy a kapusedző SeppMaier mellett a menedzser, UliHoeneß ül. Azt hiszem, otthon nem valósulhat meg ez a felállás. Pedig az ezer sebből vérző magyar futballnak nagy szüksége lenne a hajdani sikeres játékosok tanácsaira.”

Valamiért akkor nem volt fontos, hogy az egykori klasszisok átadják tudásukat az őket követő generációknak, azóta pedig generációk nőttek fel úgy, hogy nem is volt igazi klasszisunk, akitől bármit is tanulhattak volna a fiatalok. Nem csoda hát, hogy Kapa ma is Belgiumban él, és ma már nincs is ambíciója arra, hogy részt vegyen a honi focit jellemző iszapbirkózásban.

 

 

Göröcs János „Titi” (1939. május 8., Gánt), csatár

A VVK csapatban az idősebb korosztály tagjaként csapattársai különösen nagy tisztelettel tekintettek rá. Ennek alapja, hogy a ’69-es év előtt már olimpiai bronzérmes, világbajnoki ötödik, KEK gólkirály volt, sőt, az addig utolsó 1958/59-es bajnokságban aranyérmet szerző csapatban is ott volt!

Focizni még 1949-ben kezdett a Jutagyári MTE csapatában. Ez a csapat – ha minden igaz – a Váci úton, a mai Tesco Extra helyén edzett, illetve itt játszották meccseiket. Ez akkor is a XIII. kerület része volt, így nem csoda, hogy felnőtt csapatban először a Vasas Izzó csapatában mutatkozhatott be, mindössze 16 (!) évesen. Ez még nem az élvonal volt, hiszen az angyalföldi gárda akkor (is) a másodosztályban szerepelt,de a már akkor is kiemelkedően teljesítő Titi egy év múlva már az Újpest kötelékébe tartozott.

Ebben az évben – bár még mindig csak 18 éves – bemutatkozik az élvonalban, és ebben az évben kezdi meg válogatott szereplését is, igaz ekkor még csak ifjúsági szinten, egy spanyolországi UEFA-tornán. Azonban nem kellett sokat várni arra, hogy a felnőttek szintjén képviselje országunkat, mert 19 évesen, Chorzów-ban barátságos találkozón 3:1 arányban vertük a lengyeleket. Két hétre rá a moszkvai Lenin stadionban már gólt is szerzett, és – bár 3:1 arányban elvesztettük azt az EB selejtező meccset – labdarúgásunk újabb emelkedő csillagot mutatott a világnak!

Ma már tudjuk, hogy ez bizony nem egy hullócsillag volt, ugyanis játékával ezután még sokáig állócsillagként ragyogta be a foci univerzumát. A fent említett címeken túl szerzett még négy bajnoki címet, két MNK győzelmet, sőt, kétszeres KK (Közép-európai Kupa) győztesnek is mondhatja magát.

Ez utóbbi két győzelmét már nem újpesti színekben aratta, hiszen 1972-ben a Tatabányai Bányász csapatához szerződött. Az itt eltöltött két éve elég is volt a két KK győzelem megszerzéséhez, pedig Újpesten már nem számított rá az akkori vezetés… Nem tudható, hogy ez miért alakult így, de tény, hogy míg Újpesten 339 mérkőzésen 109 találatig jutott, addig Tatabányán 23 meccsen egy találatot sem jegyeztek fel neve mellé. 35 évesen aztán lezárta aktív pályafutását.

Búcsúmérkőzése neki is az 1975. április 22-én rendezett Újpesti Dózsa – Magyar öregfiúk válogatott gálamérkőzésen volt. A búcsúzók között ott volt még Bánkuti István, Szentmihályi Antal és Káposzta Benő is.

Titi bá’-ról legendákat mesélnek városszerte, ő az, akit még a legnagyobb ellenfelek szurkolói is tisztelettel említenek. Nem csoda, hiszen személyiségének, közvetlen stílusának köszönhetően mindig közelállónak érezte őt a lelátó népe. De mit mond ő magáról? Olvasva ezeket a sorokat, kiderül, hogy nem felejtette el soha, hogy honnan jött:

„Akkor már fociztam a Vasas Izzóban, s egy nap, 1957-ben bejött Konkoly Béla, és áthívott a Dózsába. Azt mondta, írjak alá egy üres átigazolási papírt, kapok egy öltönyt, egy pár cipőt, lakást és egy kiló diót minden héten, amiért az újpesti összekötő híd alatti zöldségeshez kellett elmenni.”

„Képzelje csak el, heten laktunk egy szobakonyhában a családdal, és tizennyolc évesen kaptam a Vígszínház mellett egy százhat négyzetméteres lakást hideg-meleg vízzel. Jött velem anyám, azt mondta, ez a családé.”

„Aztán a kapitány, Baróti Lajos kitalálta, legyek jobbösszekötő helyett szélső. Bennem látta Sándor Csikar utódját. Nem szerettem a posztot, de vállaltam. Aztán azt mondta, a klubomban is ez lesz a szerepköröm. Mondtam neki, ezt majd eldöntjük az edzőmmel. Erre jó ideig nem is hívott be.”

„Az a legfőbb bajom, hogy nincsenek klasszisaink. Itt ez a sok akadémia, és nem kerül ki egyikről sem egy igazi nagy spíler. A nézők is elfogynak a lelátókról.”

Még ma is, 80 évesen is fontos neki a foci, a klub, a meccseken rendszeresen ott van, meglátásait élmény hallgatni. Most is pontosan látja, hogy – az egyébként a ’70-es évek óta jelentősen átalakult – focit hogyan kellene játszani, ahogy azt is pontosan érzékeli, hogy a fociból nem szabad kiirtani a játékot, mert ha ezt tesszük, akkor csak botladozó atlétákat láthatunk, de focimeccset aligha…

Kinek kellene bemutatni Legendáinkat? Ki nem ismeri őket? Nyilván nincs ilyen, de érdekes feleleveníteni életútjuk fontosabb periódusait, jó érzés kicsit visszamenni az időben, és abba a korba kalandozni kicsit, amiben ők jelentették a nemzetközi futballban a minőséget, a játszó, játékos focit. Mégpedig nem akármilyen eredményességgel!

Az Újpest stílus egyik jellemzője éppen ez; a futball játék, amit játszani kell, örömöt ad a pályán és a lelátókon! Nem egyszer öncélúnak tűnt egy-egy csel, de a csillogó technikával végrehajtott mágia abban a korban, itt nálunk hozta a díjakat, serlegeket, kupákat, és nem utolsó sorban a végletekig elkötelezett híveket a stadionba! Az ember alapvetően a szépre törekszik. Mi, Újpest szurkolók ezt pontosan tudjuk, mert nálunk biztosan igaz volt a mondás; „Ami szép, az jó is”!

Nézzük hát, hogy kik azok, akik a mai napig ható módon elültették génjeinkben a futball nevű játék szépségét!

 

Szentmihályi Antal (sz.: 1939. június 13., Győr), kapus

„Profi” (az idézőjel oka, hogy akkoriban hivatalosan nem volt ilyen státusz hazánkban, de persze mégis…) pályafutását a Győri Vasas ETO-nál indította 1958-ban. Érdekesség, hogy juniorként még a város másik csapatában, a DAC-ban szerepelt. A klub – teljes nevén Dunántúli Atlétikai Club - talán MÁV-DAC néven ismerősebb lehet. Legnagyobb sikerük a másodosztály harmadik helyei (1963 és 1972/73), de mára – sok átalakulás után… - kizárólag utánpótlás-neveléssel foglalkoznak. Nem túlzás; ha csak egy-két hasonló kaliberű játékos képesek kinevelni, igen jó úton járnak!

Hogy ma már milyen furcsának hat néha a kor: tudomásom szerint a DAC akkor éppen Győri Lokomotív SKnéven futott. Ma a Nádorvárosban található pálya az otthonuk, de az 1912-ben választott színeiket egy másik csapat használja, a majd’ 100 évvel később alapított Gyirmót FC. Ma is vannak furcsaságok…

De itt és most nem ez a fontos! Akkoriban nem nyeretlen kétéveseket igazolt a klub. Kapusunk ugyanis mielőtt 1965-ben Újpestre igazolt, az 1964-es tokiói olimpián tagja volt a győztes magyar labdarúgó-válogatottnak és az 1964-es Európa-bajnokság bronzérmes válogatottnak. Nem jött messziről, ugyanis Győrből már 1959-ben a Vasashoz került, ahol a 1960/61, és 1961/62-es szezonban bajnoki aranyat ünnepelhetett. Ez aztán nálunk még hat követte!

A válogatottban 31 alkalommal lépett pályára. A sikerek itt sem maradtak el, de mégis sokan csak a Portugália ellen 3-1-re elvesztett mérkőzésre emlékeznek. Történt ugyanis, hogy a meccs után hálóőrünk nyakába varrták a felelősséget, mert a két első gólnál hibázott. Pont akkor és pont ott? Igen, mert – mint kiderült – kapusunk a bemelegítés során Rákosi Gyulával ütközve agyrázkódást szenvedett… Akkoriban nem voltak különösebb figyelemmel az ilyesmire,

Az elsőt 1969-ben – a VVK-döntő évében – szerezte meg, majd ezt ötször megvédte. De a sikereknek ezzel nem volt vége, ugyanis az 1974-es BEK-döntős csapatban is komoly szerepet kapott! Azt ugyan tudom, hogy mit tekint pályafutása csúcsának, de tény, hogy ebben az évben, 35 évesen befejezi aktív játékos-pályafutását.

1975-ben az Újpest utánpótlás vezetőjeként dolgozott, majd vezetőedzőként megfordult a MÁV Előre, a Tatabányai Bányász, az MTK, és a Videoton, valamint a BVSC csapatainál is. Ekkor külföldön vállalt munkát (1982-1986), hazatérése után pedig Kecskeméten, majd újból Tatabányán edzősködött. Két év külföld után újra itthon dolgozott, utolsó állomáshelye a DVTK-nál volt.

Hosszú, és eredményekben gazdag pályafutása során – a kapuban és a kispadon is – hátulról irányította csapatát. Talán ez genetikai készség, hiszen fia, Szentmihályi Gábor dobosként – szintén a háttérből irányítva - olyan zenekarokban dolgozott, mint az Első Emelet, vagy a Rapülők.

 

Káposzta Benő (sz.: 1942.06.07, Budapest) jobbhátvéd

Juniorként 1958-ig a Budapesti Gyárépítők játékosa volt, majd 16 évesen Újpestre igazolt. A ZAC (Zuglói Athletikai Club) 1911-ben alakult, de 1950-ben fúzionált a Budafoki MTE együttesével. Védőnk a váltással klubot cserélt, de a színekhez hű maradt, ugyanis az Újpest Budapesthez történt csatlakozása évében megszűnt ZAC szintén lila-fehér mezben lépett pályára. Az akkor Angyalföldön játszó csapat igen jó nevelő egyesület hírében állt, ami nem csoda, hiszen onnan került ki – sok más meghatározó játékos mellett - Kuharszki Béla is.

A jó alapokat bizonyítja az is, hogy 17 évesen csatlakozott a felnőtt kerethez, hogy a következő 14 év alatt 272 mérkőzésen legyen alapembere a legjobb magyar csapatnak! Hatszoros bajnokként vonult vissza 1973. Ekkorra - bár még csak 31 éves volt – hatszoros magyar bajnok volt, kétszeres kupagyőztes, KEK-elődöntős, és természetesen VVK döntős. A válogatottal 6. helyezésig jutott Angliában, és a lejátszott 19 válogatott meccsén a csapat 52 találatot jegyzett, és mindössze 25 gólt kapott!

Esetében fontos kiemelni a szerzett gólok számát is, hiszen támadásban is kiválóan teljesített, hiszen előszeretettel vezette fel az oldalvonal mellett a labdát, és kiváló beadásokkal tömte a támadókat. Mi sem jellemzi jobban az irányunkba megnyilvánuló „szeretetet”, mint hogy Fenyvesi Máté egy nyilatkozatában azt mondta, hogy védőnk annyira lassú volt, hogy nem ette meg a cseleit. Erről azonban szó sem volt! Káposzta egyszerűen csak nem kapkodott, olvasta a játékot, és a labdát egyszerűen elvette a labdát. Savanyú a szőlő barátaim…

Sajnos az aktív évek után nem nagyon tudunk beszámolni sportsikerekről, hiszen visszavonulása után szinte teljesen megszakadt kapcsolata a focival, csak egy rövidebb időre dolgozott a II. kerületben utánpótlás edzőként.

 

Solymosi Ernő „Pixi” (1940. június 21., Diósgyőr),

Sajnos már nyolc nincs közöttünk, de felejthetetlen marad arról, hogy a meccsek elejétől a végéig teljes erőbedobással teljesített, erőteljes játékos volt, ugyanakkor kiválóan bánt a labdával, kétlábas játékosként a védelem, vagy a középpálya több posztján is bevethető volt. Védekezésben és támadásban egyaránt jó teljesítményt nyújtott, talán csak a sebessége nem volt kiemelkedő. Ezt viszont kiváló játékintelligenciájával bőven ellensúlyozta, hiszen abban a korban, amikor világversenyek meghatározó csapatai közé tartoztunk, 38 válogatottsága nem lehetett a véletlen műve!

A diósgyőri junior évek után, 21 évesen, 1961-ben került Újpestre. Bár a IX. kerületben tartja magát a városi legenda, hogy Pixi csak azért nem őket választotta, mert - amikor kiderült, hogy eljön Diósgyőrből – az akkori vezetők két lehetőséget vázoltak fel neki; 27 hónap határőrség vagy Dózsa sportszázad. Ezzel „csak” annyi baj van, hogy maga az érintett ezt soha nem erősítette meg (kérdésre sem!), és az, hogy az aktív évek után sem cipészként tevékenykedett, hanem kormányőrként dolgozott tovább. Testőre volt többek között Kádár Jánosnak és Göncz Árpádnak is!

De vissza a pályára! Pixi 10 éven át (1961 – 1971) alapember volt, előbb védekező középpályásként, majd középhátvédként. Ez utóbbi minőségében az ő feladata volt a védelem megszervezése, a társak mozgását ő kontrollálta, nem véletlen tehát, hogy 1969-től sorozatban háromszor volt bajnokcsapat tagja! Ezek után a Pécsi Dózsánál egy évet levezetéssel töltött, majd 32 éves korában visszavonult.

A VVK döntő mellett a már említett bajnoki címeket, egy olimpiai bronzérmet szerzett, kétszeres MNK győztes, valamint KEK elődöntős, világbajnoki ötödik, és EB harmadik címet is magáénak tudhat! Játékos évei után nem maradt a sport világában, az edzői karrier így messziről elkerülte.

 

Az 1969. május 29-én idegenben, majd 1969. június 11-én hazai pályán fogadtuk lejátszott VVK döntőt csapatunk a Newcastle United FC ellen játszotta. Igen, sajnos eltelt 50 év azóta, így érthető, hogy egyre többen vagyunk, aki nem emlékszik, nem is emlékezhet arra, hogy kik játszottak akkor, ezeken a rendkívüli mérkőzéseken. Ezúttal tehát vegyük sorra azokat, akik a két klub történetének legszebb lapjait írták tele a foci minden szépségével!

Ronald Wyn „Wyn the Leap” Davies (sz.: 1942.03.20.), csatár:

Pályafutását Wrexham-nél kezdte, majd a Bolton Wanderers-szel is sikeres szezonja volt, Davies legjobb korszaka 1966 és 1971 között volt, a Newcastle United-nél. Később a Manchester City-nél játszott, a 1971–72-es szezontól, majd 1972 szeptember 14-én átment a Maine Roadról az Old Traffordba, a Manchester United akkori vezetője, Frank O'Farrell hívására. 1973-ban Blackpool-hoz ír alá, 1975. nyarán Blackpool játékosa lett (szabadon igazolhatóként), majd játszott Crewe Alexandra csapatában, mielőtt befejezte karrierjét Bangor City-nél.

Sok helyen, és sokat játszott, több, mint 550 angol bajnoki mérkőzésen szerepelt, teljes pályafutása alatt pedig 611 mérkőzésen 179 gólt ért el! Hazája, Wales válogatottjában is pályára lépett; 34 válogatott meccsén 6 gólt termelt.

Érdekes, hogy pályafutását 37 évesen lezáró játékos utoljára 31 évesen, 1973.-ban, Chorzówban, Lengyelország ellen lépett pályára a nemzeti csapatban. Ennek oka az, hogy legjobb éveit - a Bolton, és Newcastle játékosaként - 1962 és 1971 között ekkorra maga mögött hagyta. Fénykorában, átlagosan 2 meccsenként betalált, de a Manchester City, és a MU játékosaként már 8-10 meccses gólcsendjei is voltak.

Beceneve (Wyn the Leap – Wyn az ugráló) pontosan leírja hihetetlen fizikai képességeit;

Játékos korában sokan próbálták megfejteni rugalmasságának okát, hiszen a beadásoknál mindig magasabbra tudott felmenni, mint bárki körülötte. Erre egy nyilatkozatban azt mondta; "Adottság volt. Amikor Newcastle-be érkeztem, Malcolm Allison (aki akkor a Manchester City másodedzője volt – a szerk.) megkért, hogy csináljak egy tesztet.Felugorva, a kezemben krétávalmeg kellett jelölnöm az edzőterem falána legnagyobb magasságot, amit elérek. Nem is tudom, hogy csináltam, de csak Lynn Davies (a távolugrás olimpiai bajnoka 1964-ben Tokióban, Európa Bajnok 1966-ban és 1969-ben! – a szerk.) volt képes arra, hogy utánam csinálja! Úgy emlékszem, a vonal három méterrel van a padlótól…

 

Preben „Benny” Arentoft (sz.: 1942.11.01), középpályás:

Dán, Koppenhágában született, és a helyi Brønshøj Boldklub játékosaként szerepelt először felnőtt csapat tagjaként. A brit szigetekre 1995-ben, 23 évesen szerződött; az 1874-ben alapítottGreenock Morton Football Club játékosa lett. Ez az egyik legrégebbi skót klub, Arentoft 1695 és 1969 között volt játékosa. A Newcastle következett, majd 1971-től a Blackburn Rover játékosa lett. ’74-ben visszatért hazájába, ahol újra pályafutása első klubjában szerepelt 1978-ig.

A Newcastle-ben tehát nem volt még a VVK-döntőig jelentős múltja, összesen is csak 50 meccset játszott a csapat színeiben, de mindkét meccset végig játszotta. Ezzel pedig ő lett az első dán labdarúgó, aki nemzetközi kupát nyert! Jókor volt, jó helyen, hazájában (és persze Newcastle-ben) korának kiemelkedő labdarúgójaként tekintenek rá a mai napig.

Sportpályafutása legérdekesebb momentuma, hogy a dán válogatottban mindössze 9 alkalommal szerepelt. Elsőre azt hihetnénk, hogy ebben az időszakban olyan sok tehetséges dán labdarúgó volt kerek e földön, hogy egy európai kupát nyert játékos csak nagy ritkán fért oda a nemzeti tizenegybe. A kisszámú válogatott meccsnek azonban teljesen más okai voltak! A Dán Labdarúgó Szövetség ugyanis csak 1971-ben (!) törölte el azt a – ma már igen furcsa! – szabályt, hogy a nemzeti válogatottban csak amatőr státuszú labdarúgók szerepelhettek!

A dánok profi időszaka nem kezdődött jól; Protugália ellen 5:0 arányú vereséggel nyitott az akkor már profi szerződéssel rendelkező játékosokkal felálló váleogatott…

 

John Evens Wright „Jackie” Sinclair (sz.: 1943.06.21), szélső:

A skót igen fiatalon, mindössze 18 évesen lett a Dunfermline Athletic játékosa. Igazi sport-családba született, nagybátyja, Tommy Wright skót nemzeti válogatott volt. A testvére, Willie Sinclair, és unokatestvére, Tommy Wright is profi labdarúgók voltak. Ezek után nem csoda, hogy fia, az 1970-ben született Chris Sinclair is profi labdarúgó lett.

A Newcastle United már a Leicestertől szerezte meg az 1968-ban még mindig csak 25 éves labdarúgót, aki mindössze egy év után már a Sheffield Wednesday játékosa lett. Ennek oka az lehetett, hogy míg a Leicesternél 103 meccsen 50 gólig jutott, addig a Newcastle-nél 43 meccsen mindössze 6 találatig jutott.

A skót nemzeti tizenegy ebben az időben jó erőkből állt, így Jackie-nek csak egy válogatottság jutott, még 1966-ban egy Portugália elleni barátságos meccsen. Aktív pályafutását 1976-ban fejezte be.

2010-ben, 67 éves korában elhunyt, de emlékét nem felejtik a szurkolók! Egy névtelen bejegyzés halála napján egykori klubja veendégkönyvébe    ;

„Jackie ragyogó játékos volt, és mindig volt ideje rajongóira! Olyan népszerű volt, hogy autogramját a kávézóban fizetésre használtuk. Legalább olyan jó volt, mint Giggs (674 mérkőzés, 114 gól a MU színeiben! – a szerk.), kicsi volt, de halálosan pontos, és könyörtelen végrehajtó!”

 

Alan Foggon (sz.: 1950.02.23), szélső:

A ’69-es döntő idején 19 éves játékos mindkét meccsen csereként kapott lehetőséget. Előbb (otthon) Jackie Sinclair helyett a 75 percben, majd Újpesten Jim Scott helyett a ’76-ban. Az egészen 1980-ig tartó karrierje állomásai között a Newcastle volt az első. 1967 és 1971 között , 61 meccsen 14 gólt szerzett, majd két évre a Cardiff City játékosa lett.

Számára csak ezután jött el pályafutása legjobb időszaka a Middlesbrough-nál, ahol 4 év alatt, 115 meccsen 45 gólig jutott! Bár a válogatottban nem kapott lehetőséget, mégis sokat elmond tehetségéről, hogy egyike azon keveseknek, akik szerepeltek a „North East's big three” (Newcastle, Sunderland, Middlesbrough) mindhárom csapatában.

 

A virtuális barangolást itt felfüggesztjük, de nincs vége, következik az Újpest játékosainak bemutatása! Talán sokan vannak, akik ezt feleslegesnek érzik, és sokan vannak olyanok is, akik nálam mélyebb ismeretekkel rendelkeznek legendáinkról, de talán jó lesz életpályájuk bemutatásán keresztül kicsit visszamenni a dicső múltba – amikor még a világ élvonalában jegyzett klubok vezetőinek is izzadt a tenyere, ha az Újpesttel hozta össze csapatukat a sors…

Az 1969. május 29-én idegenben, majd 1969. június 11-én hazai pályán fogadtuk lejátszott VVK döntőt csapatunk a Newcastle United FC ellen játszotta. Igen, sajnos eltelt 50 év azóta, így érthető, hogy egyre többen vagyunk, aki nem emlékszik, nem is emlékezhet arra, hogy kik játszottak akkor, ezeken a rendkívüli mérkőzéseken. Ezúttal tehát vegyük sorra azokat, akik a két klub történetének legszebb lapjait írták tele a foci minden szépségével!

Ma már kevesen vannak, akiknek élő élményeik vannak a meccsekről. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy sokkal, de sokkal többen vannak olyanok, akik pontosan tudják, hogy kik szerepeltek akkor az Újpest csapatában! Ezért – na meg illendőségből – a Newcastle United játékosaival kezdem a bemutatást.

Ezeket a sorokat utólag fűzöm be – miután alaposan áttanulmányoztam a kor brit fociját, különös tekintettel a Newcastle-re – és azt kell mondanom, bizony nem legenda, hanem maga a színtiszta valóság, hogy akkoriban világszinten jegyzett csapatunk volt! És – figyelem! – még „csak” ezután következett!

Ne feledjük, hogy 1973-ban a BEK (a BL előde!) negyeddöntőjében a Juventus ellen, a torinói 0:0 után itthon Tóth András 12. percben szerzett góljával már továbbjutásra álltunk. Sajnos a hazai döntetlen (2:2) nem ért továbbjutást… ’74-ben a Bayern München sem tudott nyerni a Népstadionban, de a kinti visszavágón megállította csapatunkat. De figyelem! Magyar kupacsapat a BEK-ben és később a Bajnokok Ligájában soha nem járt a legjobb négy között!!! A hazai meccsre 400.000-en akartak bejutni, de „csak” szerény 80.000 szurkoló láthatta élőben az összecsapást… 1975-ben a Benfica otthonában (szintén BEK) 5:2-es vereséggel zártunk, de itthon mégis sikerült már 3:0-ra is vezetnünk! Akkoriban nem nagyon ijedtek meg az újpesti játékosok – bárki is legyen az ellenfél! Sajnos itt megint véget ért a menetelés, de vegyük észre, hogy kik voltak azok az ellenfelek, akik jobbára csak jószerencséjüknek köszönhették akkori sikerüket!

És meg kell említenem azt is, hogy a ’69-es VVK-döntő sem volt előzmény nélküli! Mert bizony, a Mitropa kupát (Közép-európai Kupa elődje) kétszer, 1929-ben és 1939-ben sikerült elhódítani, közte pedig a Bajnokok Tornája (Coupe des Nations, a BEK, és a BL előde)győztese volt az Újpest! A név tehát kötelez, mert elődeink olyan magasra tették a mércét, amit nem egyszerű megugrani. Mielőtt a „ma” valóságába visszahuppannánk, következzen a VVK döntőn résztvevő Newcastle játékosok bemutatása. Tegyünk egy virtuális túrát a ’69-es év világfutballjának élvonalába!

 

William Stewart McFaul (sz.: 1943. 10. 01.), kapus:

Észak-Írországban, Coleraine-ban született. 1966-ban csatlakozott a Newcastle csapatához. Nem elsőszámú kapusnak érkezett, de két év alatt kihagyhatatlanná vált, amit kemény munkával sikerült elérnie. Egészen az 1974/75-ös szezonig marad a klub játékosa. Pályafutásában komoly törést jelentett az 1974-es FA-kupa döntője, amikor 3:0 arányban alulmaradtak a Liverpool-lal szemben. Az első két gól szerzője Kevin Keegan és Steve Heighway voltak. McFaul-t azért viselte meg az eset, mert mindkét esetben sikerült beleérnie a labdába, de nem volt képes hárítani. Sokan óriási kapushibáról beszéltek…

Észak-ír válogatottként hatszor lépett pályára. A tehetségéhez mérten kevés válogatottságát Pat Jennings-nek „köszönhette”, akit a szakma abban az időben a világ legjobb kapusaként ismert.

Aktív pályafutása után is maradt a Newcastle-nél, ahol kijárva a szamárlétrát, végül 1985-től manager-ként irányítva csapatát. Ez a korszak azonban 1988-ban lezárult, miután még az idény vége előtt menesztették, klubja pedig kiesett az élvonalból. Ezzel együtt elmondható, hogy a brit labdarúgás egyik legkedveltebb edzője volt, játékosai igen kedvelték gondoskodó, egyenes jelleme miatt.

Legnevesebb felfedezettjei: Peter Beardsley, Paul Goddard, Paul Gascoigne.

 

David Craig (sz.: 1944.06.08.), jobboldali védő:

Szintén Észak-Írországban, Belfastban született, Első klubja az angol Scunthorpe csapata volt. 1962-ben, mindössze 18 évesen került be az első csapatba. Teljes játékos-pályafutását a klub kötelékében töltötte, 1978-as visszavonulásáig 428 alkalommal magára öltve a Newcastle mezét. Bár védőként csak 12 gólt szerzett, Frank Clark mellett egyik oszlopa volt annak a védelemnek, amit korában az egyik legjobbnak tartottak világszerte.

Az 1969-es VVK-döntő hőse sajnos elég szerencsétlennek bizonyult a hazai kupasorozatokban. Sérülés miatt ki kellett hagynia az 1974-es FA-Kupa döntőt és az 1976-os Liga-Kupa döntőt is.

Utolsó meccsét az Arsenal ellen játszotta a St James Parkban, 1977 novemberében. Az aktív évek után sem hagyta el klubját, manapság újságíróként, támogató munkaként dolgozik a Newcastle United dolgozójaként.

 

Frank Clark (1943. 09.09.), bal oldali védő:

Angliában, Rowlands Gill nevű településen született. Amatőrként az 1889-ben alakult, akkor a Északi Labdarúgó Ligában szereplő Crook Town Football Club-nál kezdett 1961-ben. A Newcastle gyorsan felfigyelt rá, így 1962-ben már a United keretét erősítette – immár profi szerződéssel a zsebében. Meglehetősen hosszú pályafutása alatt 1975-ig a Newcastle-ben majdnem 400, majd visszavonulásáig (1979) a Nottigham Forest-ben 117 mérkőzésen lépett pályára.

A Newcastle-lel a VVK döntője volt pályafutása csúcsa, de a Forest játékosaként ’78-ban bajnokságot nyert, ugyanebben az évben a Liga-Kupát is elhódította csapatával. Itt azonban még nem volt vége, 1979-ben a Malmö elleni 1:0-ra megnyert mérkőzéssel az Európa Kupát is elhódította.

Ezzel zárult a 17 évnyi profi karrier, de a football-lal nem szakított. Már 1979-ben manager helyettesként dolgozott a Sunderland-nél, majd 1983-ban az addigra negyed-osztályba csúszott Leyton Orient csapatánál már managerként tevékenykedett. A csapatot gyorsan felvitte egy osztállyal feljebb, után pedig még tovább fejlesztette csapatát. Az együttműködés akkor szakadt meg, amikor az akkori tulajdonos (Tony Wood) elveszítette jól jövedelmező Ruandában kiépített üzleti érdekeltségeit. A klub ezzel komoly pénzügyi válságba, és újra a negyedik vonalba süllyedt…

Clark azonban tovább folytatta; ’93 és ’96 között ismét a Nottingham-nél dolgozik, a nyugdíjas korú Brian Clough helyetteseként. Csapatát 1996-ban az UEFA-Kupa negyeddöntőjéig vezette. Még ebben az évben problémák merültek fel a klubnál, ugyanis tulajdonosi harc kezdődött a többségi részesedés megszerzéséért, így Clark decemberben elhagyta a klubot. 2011-ben ugyan visszatért a klubhoz – immár elnökként -, de ez a megbízatásából 2013 elején felmentették.

 

Alwyn Derek "Ollie" Burton (sz.: 1941.11.11), középső védő:

A Wales-ben (Chepstow) született sokoldalú védőjátékos a 1958-tól a Newport County-nál még szélső védőként játszott, de ebből a pozícióból is képes volt 53 meccsen 8 gólig jutni. Lövő-kedve a Norwich City-nél sem csökkent, ahol belső emberfogó védőként 27 meccs alatt szerzett szintén 8 gólt. Mind védőjátéka, mind gólérzékenysége kellett a Norwich-nak ahhoz, hogy 1962-ben a Liga Kupa győztese legyen!

A Newcastle 1963-ban igazolta le, és - jellemzően középhátvédként – a következő 9 évben 188 alkalommal lépett pályára. Ekkorra már szinte kizárólag védőfeladatokkal bízták meg, hiszen annak ellenére, hogy elég jó fizikuma volt, a kor szigetországi technikai szintjéhez mérten kifejezetten labda-ügyes játékosnak számított.

Wales válogatottjaként 9 alkalommal lépett pályára. Azt ma már nem tudni, hogy miért, de ezeken a meccseken nem sok babér termett Ollie-nak; mindössze Észak-Írország ellen ünnepelhetett győzelmet, és döntetlenekből is csak kettő volt. Érdekességként; válogatottbeli bemutatkozására 1963.03.20-án, Cardiff-ban került sor, ahol – egyik döntetlenjeként – Magyarország válogatottja ellen 1:1-re végzett csapata.

 

Thomas „Tommy”Gibb (sz.: 1944.12.13), középpályás:

Skót, Bathgate-ban született. Pályafutását junior klubjai; a Wallhouse Rose és a Bathgate Thistle. 1963-ban a Partick Thistle-nél kapta meg első profi szerződését. 1968-ban szerződött Newcastle-be, ahol 1975-ig 199 mérkőzésen szerepelt. pályafutását.

Newcastle-ban egy különleges rekord fűződik a nevéhez; 1968 augusztusától 1972 októberéig 171 egymást követő meccsen kezdőként lépett pályára, tehát egyetlen meccset sem hagyott ki ezen időszak alatt!

Ezek után a Sunderland-ben két év alatt mindössze 10 alkalommal léphetett pályára, majd az 1977/78-as idény után a Hartlepool United labdarúgójaként fejezte be aktív éveit.

 

Robert „Bobby” Moncur (sz.: 1945.01.19), védő, védekező középpályás:

A skót játékos volt a Newcastle kapitánya. Ezt nem csak karszalagja, hanem a döntő első mérkőzésén szerzett két gólja is bizonyította. Pedig a robosztus felépítésű, erős játékos inkább kemény játékával hívta fel magára a figyelmet, a gólszerzés nem volt komoly erőssége. Olyannyira nem, hogy az 1962-től 1974-ig tartó Newcastle-i szereplése alatt lejátszott 296 meccsén mindössze 3 gólt szerzett. Sajnos a legrosszabbkor sült el a kapanyél…

’74-től a Sunderlandot erősíti (86 mérkőzés, 2 gól), majd levezetésként egy évet tölt a Carlisle United-nél, ahol mindössze 11 meccsre futja, gólra nem. Nem volt sokkal eredményesebb a Skót válogatottal sem, hiszen itt 16-szor kapott lehetőséget, de gólra itt sem futotta.

Ez nem jelenti azt, hogy a kapitány nem lett volna igencsak nagy hasznára együttesének, hanem sokkal inkább azt, hogy ő volt az a játékos, akinek sokkal inkább az ellenfél játékának elrontása, semmint a virtuóz támadás-vezetés.

Edzőként csak kisebb kluboknál dolgozott 1980 és 1989 között. A 2000-es években szerepelt a Sky TV műsoraiban, de később komoly betegségei megakadályozták a jelentősebb feladatok elvégzésében.

 

Jim Scott (sz.: 1940.08.21), középpályás:

A skót Falkirk-ban született, 1958-tól és 1974-ig tartó profi pályafutása során csak egy epizód volt a Newcastle United, ahol mindössze két évig (1967-1969) szerepelt.

Előtte – 1958-tól a Hibernian játékosa volt, később pedig játszott még a Crystal Palace, Falkirk, valamint a Hamilton Academical csapataiban.

 

Bryan Stanley „Pop” Robson (sz.: 1945.11.11.), támadó középpályás, csatár:

Hihetetlenül hosszú pályafutása alatt játszott a Newcastle United, a West Ham United, a Sunderland, a Chelsea és a Carlisle United csapataiban is. Bár nemzedékének egyik legjobb góllövője volt, nemzeti válogatottként csaj az U23-ban kapott lehetőséget.

Sunderland-ben született, amatőr éveit egy Clara Vale nevű csapatban töltötte, mígnem 1962-ben a Newcastle profi szerződést kötött vele. Az itteni sikeres évek alatt 206 mérkőzésan 82 gól szerzett, így nem csoda, hogy 1971-ben, akkori csúcsnak számító 120.000 GBP-ért leigazolta a West Ham. A gólgyártást itt sem hagyta abba, a következő három idényben 120 mérkőzésen 47 gólt hintett. A nagyszerű sorozat akkor sem szakad meg, amikor 1974-ben egy szintén komoly összeget jelentő (145.000 GBP) szerződést írt alá a Sunderland-hez. Itt is meghálálta az érte adott komoly összeget, ugyanis két év alatt 90 meccsen újabb 34 góllal növelte találatai számát!

A sort még hosszan lehetne folytatni, a lényeg az, hogy Pop Robson - 1986-os visszavonulásáig - több, mint 260 gólt rámolt be az ellenfeleknek!

Aktív pályafutása után edzőként dolgozott a Carlisle-nál, majd a Hartlepool Unitedben, a Manchester Unitedben, a Leeds Unitedben. 2011 júliusában Robson csatlakozott korábbi klubjához, a Sunderlandhez. 2013 áprilisában Ellis Short, a Sunderland elnöke és tulajdonosa, a teljes scout-hálózatával együtt menesztette…

Folyt köv.

Végét ért számunkra a hokiidény. Furcsa érzések és kérdések kavarognak a szurkolókban 1 nappal a mindent eldöntő csata után. Egyrészt, néhány kisebb hullámvölgyet eltekintve a csapat többnyire látványosan, harcosan és eredményesen játszott. Többször is tűzbe, lázba hozta a közönséget, parázs meccsek sorát játszotta az Újpest. Másrészt azonban a tavalyi botrányosan gyenge középszakasz és play off kiesés után idén mindenki legalább döntőt várt a csapattól. A képletet könnyíteni látszott az a tény, hogy a megszokott Fehérvár-EBEL szereplés mellett, kisebbet ugyan, de a MAC és a DVTK is lépett oldalra, ezzel kiszállt az ERSTE ligából a két tavalyi döntős. Olyan csapatok csatlakoztak a hazai bajnoksághoz, melyek most indítottak először felnőtt csapatot vagy éppen csak idén tértek vissza a bajnokságba.

Ha úgy gondolkodunk, hogy a tavalyi tabella végére szépen besorolódnak az újoncok, a tradicionális klubok pedig szépen elosztják maguk között a dobogót, akkor jogos az igény, hogy az Újpestnek a döntőbe kellene kellett volna kerülnie.

A matek azonban nem így működik a sportban. A DVTK és a MAC sem azzal a szándékkal indultak komolyabb bajnokság felé, hogy ott ők legyenek az új boxzsákok, így keretüket megerősítették. Ennek eredménye az lett, hogy korábbi húzóemberek széledtek szét, zömük pedig a korábbi ellenfeleket, vagyis az Erste liga megmaradt és új csapatait erősítették az új szezonban. Ehhez hozzáadódik az a tény is, hogy az örök rivális olyan anyagi lehetőségekhez jutott, melyekről Újpesten csak álmodozni merünk. Az FTC gyakorlatilag a fél Diósgyőrt igazolta le. A Csíkszereda szintén új forrásokra támaszkodhat, ráadásul anyaországi csapokból. Be is vásároltak a székelyek olyan, egykori KHL-es játékosokat hoztak, akik lehet, hogy nem is egy, hanem inkább két szintnyi különbséget adtak nekik. Az újoncok sem az áldozati bárány szerepére készültek. A DEAC elhozta a MAC-tól azt a Turcotte-t, aki a liga talán legveszélyesebb csatára volt az elmúlt néhány esztendőben. Köré keletről, nyugatról és északról is bőven hoztak segítséget, kapujukat pedig Hetényi őrzi. A Gyergyó, aki szintén először indult a magyar központú ligában, ugyancsak bevásárolt a start előtt, sokan a sötét ló/titkos favorit kombót látták bennük.

Persze Újpesten is erősítettek, Stephisen, Iberer, néhány ex-diósgyőri nálunk is szép reményekre adott okot. A szezon közben, de még az elején jött Duschek is, vele megoldódott a két kapus pozíció is megnyugtatóan. Aztán Iberer elment, de jött Brian.

Az mindenképpen elmondható, hogy több csapat is abban a reményben vágott neki a bajnokságnak, hogy a Volán, MAC, DVTK hármas távollétében felcsillanhat az arany esélye és ennek megfelelően igyekeztek is erősíteni, felkészülni.

Az tehát hamar látható, hogy a két távozó által hagyott űrt-ha nem is teljes mértékben - de minimum nagyrészt sikerült betölteni.

Az Újpest pályája úgy volt megtervezve, hogy a felsőházba mindenképp jussunk be, és ott jöjjön ki a legerősebb forma. Ez nagyjából sikerült is, a középszakaszt például annyira jól hoztuk, hogy beérkeztünk a 2. helyre. Ellenfeleink más utat jártak be. A DAB például fogta magát, beragadt a rajtnál és aztán ott toporgott folyamatosan. A Vasasnak és a KMH-nak voltak fellángolásai, de nagy dobást nem tudtak bemutatni. A „kisbécs” tavalyhoz képest sokat erősödött és némi meglepetésre be tudtak jutni a rájátszásba. Nekik valószínűleg ez volt az álom kategória. Az alap- és középszakaszt megnyerő FTC azonnal ki is választotta őket, mindenki remélte, hogy tudnak majd 1, esetleg két meccset ellopni a zöldektől, de ez nem jött össze. A Titánok hozták amit tudnak és amit terveztek, a rájátszásba gond nélkül kerültek be, de ott már sok vizet nem zavartak. Amikor mi következtünk a választással, a Bécset már elvitték, maradt a Brassó, Gyergyó, Titánok hármas. Bizonyára a kisebb távolság miatt esett rájuk a választásunk, pedig nem ígérkezett sima ügynek, de némi meglepetésre az lett. A Brassó néha meghúzogatta a „nagyok” bajuszát, de szürke volt, a Gyergyó szintén. Az FTC nagyobb hiba nélkül, szinte díszmenetben gyalogolt át az idényen, de a döntőben nem egyértelmű favoritok. Velük ellentétben a Szereda kisebb hullámvasúton utazott a szezon során. Volt, hogy vezették a tabellát, aztán végül csak a 3. helyen futottak be a középszakaszban. Többszöri edzőcserén estek át, néha úgy tűnt, hogy komolyak a problémák, de végül a play offra kiegyenesedtek és egészen a döntőig jutottak.

Ahogy ezt megtették, az számunkra nagyon fájó volt. A bajnokság folyamán végig nagy meccseket játszottunk velük, vagy hosszabbításig fajult a dolog, vagy 1 gólos (esetleg üres kapus góllal 2) győzelmet aratott valamelyik gárda. Ez alól egy kivétel volt, a székely csapat egyszer 4-1-re győzött, de ott is üres kapura szerezték az utolsó találatukat.

Többnyire az a csapat húzta be a 2 vagy 3 pontot, amelyik otthon játszott, ez alól mindössze egy kivétel volt, február 15.-én a középszakaszban győztünk 3-2-re. Az tehát biztos volt, hogy nem lesz egyszerű a párharc, de bíztató volt, hogy nálunk van a pályaelőny. Jól is kezdtünk, a Fehérvár elleni lendület még tartott, s szerencsére a söpréssel némi szusszanáshoz jutottunk, igaz az ellenfél is. A mi padunk azonban rövidebb volt, így nekünk jobban kellett a regenerálódás. Szóval hoztuk a 2 hazait, látszólag simán, de nem látszólag egyáltalán nem volt könnyű. Mindkét meccs 4-1 lett, de az ellenfél többet lőtt kapura, többet támadott, s bizony néhány esetben volt szerencsénk is. Dusi fenomenális volt ezeken a meccseken, ő sokat tett hozzá, hogy Szeredába 2-0-s előnnyel mehettünk. Mindenki abban bízott, hogy az egyik meccset el tudjuk hozni valahogy, s akkor hazai közönség előtt be tudjuk húzni a szériát is. Nem így lett, a Sportklub mindkétszer megvert minket, s olyan lelki többlettel jöttek Újpestre, hogy bár egy rendkívül kiélezett meccsen, de azért megérdemelten győztek is. Így aztán mi mehettünk ismét Székelyföldre, de már azzal a teherrel, hogy kötelező győzni. Az ellenfél vérszagot kapott, összeálltak, nálunk viszont ismét fogytán volt az energia, mert egyszerűen létszámban kevesebben maradtunk. Sikorcin, Sági és Szaller sérülés, Varga Arni pedig eltiltás miatt hiányzott. A rájátszás döntően nagyobb részében 2, esetleg 2 és fél sorral játszottunk. Pokornyi és Szalma alig-alig kapott szerepet, s végül heroikus küzdelem és 4-4-es rendes játékidő után a második hosszabbításban estünk térdre aranygóllal.

A csapat küzdött, hajtott, ebben a tekintetben szó nem érheti a ház elejét. Pici hiányzott. Olyan valami pici, ami lehetett volna akár egy jobb csatárteljesítmény, vagy egy jobb védőmunka valamelyik meccsen. Vagy egy ominózus játékvezetői ítélet. Például az 5. meccsen, amit elvittek Újpestről a szeredaiak, kevéssel a vége előtt kettős előnybe kerültünk. Az első kiállítás végéhez közeledtünk, amikor az egyik orosz izomból a lelátóra tüzelte a korongot. Egyértelmű volt, játék szándékos késleltetése, újabb két perc halasztott büntetés. Ezt nagyon benézte a két szlovén bíró, pedig nem igazán volt mit. Szóval ilyen és ehhez hasonló különbségek, mondhatni lélektani apróságok is dönthettek. De ha ezt kimondjuk, akkor magunkba kell nézni. A helyzet ugyanis az, hogy a Szereda a lelátón is jobb volt. Idegenben telt ház, pokoli hangulat fogadta a mieinket, otthon többnyire szalonközönség, 1200 lila és megállás nélkül szurkoló, dalolászó 100 székely várta a csapatokat. Ez is egy nüansz volt, lehet, hogy ez is döntő tényező lett, pont úgy, mint az a bizonyos játékvezetői döntés.