Kitekintő

A sövényen túl 1. rész. A Kleini jelenség

Mostantól, főként amikor válogatott vagy bajnoki szünet van, igyekszünk olyan témákkal is kedveskedni olvasóinknak, amik nem feltétlenül szólnak az Újpestről, de a magyar vagy a nemzetközi labdarúgásról igen.

Reméljük mindenki számára érdekes témákat boncolgatunk majd...

Kezdjük hát az elsővel!

 

Adott egy szegénysorban nevelkedő srác, aki BAZ-megyében született, Csobánkán élt egy ideig, mígnem 2008-ban – amikor még a II- Kerületben focizott – felfigyeltek rá Felcsúton. Ebben az időben a falusi csapatnál már nagyobb terveket szőttek, hiszen a Székesfehérváriak fiókcsapataként működtek. Az itt eltöltött idők alatt aztán oda-vissza mozgott a két klub között, mígnem 2012 nyarán a Fehérvár leszerződtette.

Továbbra is ide-oda dobálták az U17-től az U21-ig több válogatottsággal rendelkező játékost, de a nagyobb csapatban nem tudott gyökeret verni. Nem tudni, hogy ennek mi az oka, de tény, hogy ösztön-játéka nem aratott osztatlan sikert. Storck szövetségi kapitány ismerte az U-válogatottaktól, így – némi meglepetésre – kivitte magával az EB-re az akkorra gyakorlatilag mindkét csapattól száműzött játékost.

de ne rohanjunk ennyire előre! Még 2015-ben vigaszágon, a norvégokkal szemben kell kiharcolni kvalifikációt az EB-re. Az első meccsen, idegenben léptünk pályára, és bizony itt a „magyar Scholes” hintett egyet, ezzel pedig megnyertük a meccset. A három nap múlva következő visszavágó sem volt formalitás, de végül magabiztos győzelemmel kijutottunk az EB-re!

A Franciaországban rendezett EB-naztán 2016 nyarán aztán újra bizonyít; az osztrákok ellen gólpasszt ad Szalainak, ezzel vezettünk a 2:0 győzelemmel abszolvált meccsen. A további szereplés is meglepően jól sikerült, a magyar csapat nem vallott szégyent.

Érthető, hogy ezek után komoly érdeklődők is megjelentek a játékosért, így jött létre a Bremen-nel egy adás-vétel, de itt aztán nem tudott maradandót alkotni,, kölcsönbe ment a Darmstadt-hoz,  majd a honi zöld-fehéreknél töltött egy évet, majd – miután az újabb idény sem volt túl sikeres… - jött a kazah Asztana.

Most úgy tűnik, hogy ne alakulnak a legjobban a dolgok, de ne felejtsük el, hogy sokan mások még idáig sem jutottak el, sőt az út feléig sem lettek volna képesek arra, hogy lépést tartsanak! De ez a cikk itt most nem is a játékosról szól, csak esetét, mint példát szerettem volna bemutatni. Mégpedig azért, mert lassan tipikus az eset; a Palermoba szerződő két fiatal, mintha szinte másolná ezt a pályát. Itt jegyzem meg, hogy Simon Krisztián, vagy éppen Litauszki Robi külföldi pályafutása sem volt éppen sikeres, de ő történetük – nem ÚJPESTI kötődésük miatt! – más, mint a fent említetteké.

Az egyszerű megoldás az (lenne), hogy – ezek szerint – a magyar bajnokság színvonala nem üti meg azt a szintet, ahonnan sikeresen ki lehet lépni a nemzetközi porondra, vagy akár annak a szélére legalábbis. De a napokban a T&M INTERNATIONAL FOOTBALL AGENCY kiadott egy közleményt, ebből idézek néhány általam fontosnak ítélt gondolatot:

„… mellőzötté vált itthoni csapatában, de szerencsére a magyar válogatott szövetségi kapitánya felismerte, hogy ütheti a nemzetközi topszintet, mint képességhalmaz (minimum érdemes vele foglalkozni).”

„Hazajött, hogy – német edző keze alatt – állandó játéklehetőség mellett dolgozzon azokon a játékszervezési, játékelméleti, helyezkedési hiányosságain, ami miatt nem tudott érvényesülni Németországban (ezek miatt hiába is ment volna kölcsönbe újra kisebb német csapathoz).”

„… addig jutott, hogy elkezdte tudatosan bejátszani saját vadászterületét a szertelenség kiiktatása érdekében… a Magyar Kupa megnyerésének részese volt és több Európa Liga szintű csapat figyelmét felkeltette, akik hasonló karakterű játékost szerettek volna a középpályájuk megerősítésére.”

„Persze nem hibátlan még a játéka, de jelenleg jó helyen van, pici lépésekkel pótolgatja a hiányosságait egy olyan csapatban, ahol viszont az erősségeit maximálisan elismerik. Így ösztönösen jó dolgait megtartva tanulhatja a nemzetközi sztenderdeket.”

 „Úgy tűnik, hogy divat lett belerúgni a külföldön játszó magyar játékosokba, pedig Dzsudzsák Balázs is kacagva számolgathatná vagyonát ahelyett, hogy könnyeivel küszködjön egy válogatott kudarc után.”

Mint említettem, nem a játékossal kívánok foglalkozni, hanem a jelenséggel.

 

PÉNZTŐKE – SZELLEMI TŐKE

 

Az első, ami szemet szúr, hogy – ezek szerint – az akadémiáról kikerülő fiatalok képzése nem megfelelő, hiszen pusztán Isten adta tehetségük, és szorgalmuk által emelkedhetnek ki a közegükből, de ezen kívül nem kapnak semmilyen útravalót a milliárdokból fejlesztett akadémiai rendszertől! Ne feledjük el, hogy Kleini - vagy éppen Sallai, ahogy Balogh is – már az akadémiai rendszer „terméke”, sport-előéletük nagy részét immár jó körülmények között, hozzáértő edzők keze alatt töltötték el.

Nos, a körülmények tekintetében tényleg nem lehet szinte semmilyen kifogást emelni, hiszen láthatjuk, hogy az akadémiák kiépítettsége, felszereltsége, a pályák minősége és mennyisége, valamint a perifériális infrastruktúra is kiváló, a működés pénzügyi keretei pedig biztosítottak! Itt bizony felvetődik a felkészítő edzők felelőssége, de kérdőjeles a versenyeztetés rendszere is, hiszen, ha van egy-két igazán ütős műhely, akkor eredményeik okán előbb-utóbb terül valamilyen formában az ott felhalmozott tudás.

Sajnos úgy tűnik, hogy az anyagiak rendezettsége, az infrastrukturális feltételek gyors fejlődésével egyszerűen nem tudott lépést tartani a szellemi tőke gyarapodása. A tendenciózus játékos-sorsok azt mutatják, hogy a képzés minősége messze elmarad a kívánt szinttől, ennek pedig ma már egyáltalán nem tárgyi, hanem igenis személyi okai vannak! Sajnos nem látok bele az akadémiák mindennapjaiba, így nem tudom, hogy a képzés mely szintjén (edző-képzés, játékosok elméleti-, vagy labdás képzése pl.), de a tények makacs dolgok; a képzés szellemi tőkehiánytól szenved!

 

 

ITTHON – KÜLHON

 

Furcsa dolgokat művel manapság a pénz a futballal; 222 millió eurót is megadtak Neymar-ért, a gazdag klubok egyszerűen elszívják a tehetségeket, így egy-egy bajnokság felemelkedése egyre nehezebb. Vagy brutális mennyiségű pénz, vagy hatékony utánpótlás-nevelés – ez a dilemma ma már nemzeti szinten jelentkezik! Mit értek ezalatt? Azt, hogy vagy játékos-nevelde működéséből keletkezik bevétel, és ebből lehet egy hellyel-közzel színvonalas bajnokságot építeni (dél-szláv modell), vagy az olaj-milliárdokat vonzzuk be a sportba.

A dél-szláv modell hátránya, hogy igazán magas színvonal nem alakulhat ki, hiszen a legjobbak eligazolnak (ez utóbbi a fő cél, mert ez a fő bevételi forrás!), az olaj-milliárdok pedig torzítják (még nem törlik el!) a fair play-t, a pénzügyi erőfölény ugyanis erősen torzítja a valódi versenyt! Egyik sem igazán jó, de lassan el kell döntenünk, hogy melyik modellt szeretnénk működtetni! Helyesebben arról kellene végre határozni (és ennek megfelelően cselekedni!!!), hogy melyik modellt implementáljuk úgy, hogy az a magyar sajátosságokhoz illeszkedjen, de közben a lehető leghatékonyabban működjön is!

Azon a kevés játékosunknak, aki végül mégis képes beilleszkedni a nemzetközi futball rendszerébe, minden tisztelet kijár, ugyanis rájuk is igaz, hogy szinte kizárólag saját maguknak köszönhetik karrierjüket, sajnos az útravaló, amit kaptak itthon, azzal nem lehet a Lajtán túlra elérni. Ne feledjük, hogy legtöbbjük még így sem felejti el, hogy honnan indult, sőt büszkén ölti magára a nemzeti válogatott mezét. Vannak persze kivételek, mint a válogatottságot lemondó Huszti Szabolcs, vagy mostanság gyanúsan ebbe az irányba tartó Nikolics, és meg kell még említenem, hogy Szalai Ádám is kiszállt egy időre abból a mókuskerékből, amit a válogatottsággal járó dolgok jelentenek.

Itt elsősorban az utolsóként idézett mondatra gondolok; miért kellene, hogy pl. Szalai, akinek garázsában – többek közt – egy Wiesmann várja gazdáját, hogy beröffentse, de ahogy Dzsudzsák sem kenyérkeresetként tekint a válogatottságra! Ahogy a többi, igencsak jól megfizetett, külföldön szereplő játékos sincs kényszerhelyzetben…

Van viszont egy igen furcsa tendencia mostanság; sok játékos azért nem tud külföldre szerződni, mert a hazai fizetések magasabbak, mint egyes más országokban, ahol pedig magasabb szinten űzik a futballt manapság. Erre lehet(ne) azt mondani, hogy ez nem olyan nagy baj, hiszen a dél-szláv modellnek éppen az a hátulütője, hogy a legjobbak rendre más bajnokságok színvonalát emelik. De ez csak a valóság csúnya elferdítése lenne, hiszen manapság a külföldön játszó magyar játékosok száma elenyésző, sajnos nem vagyunk benne igazán a nemzetközi vérkeringésben!

Ez önmagában még nem lenne nagy baj, de – a szellemi tőkehiány okán – lemaradásunk nemhogy csökkenne, de láthatóan fokozódik, így pedig nehéz kitörni a mostani helyzetből! De ez még mindig nem a legrosszabb… A bajok netovábbja az, hogy amikor Andorra ellen az itthon játszó legjobbak kerültek pályára, a lelkesedés csíráit sem lehetett felfedezni!!!

Ezek a játékosok ugyanis (tisztelet a kivételnek!), hozzászoktak egy tötyi-lötyi szinthez, hozzászoktak, hogy ez a szint is elég a messze átlag feletti életszínvonalat biztosító fizetéseikhez, és hozzászoktak ahhoz, hogy ha éppen nem is olyan fényes a produkció, arra majd lesz aki pofás magyarázatot ad, és persze minden mehet tovább, ahogy eddig is; nagy pénz – kis foci…

 

SUMMA SUMMARUM

 

Mi következik mindezekből? Számomra az, hogy sürgősen, és mindenek előtt most már TÉNYLEG hozzá kell látni a szellemi tőke bevonzásának a labdarúgásba, és ezzel párhuzamosan bizony meg kell szabadulni a ballaszttól, azoktól, akik nem eredményekben, hanem kizárólag pozícióik megtartásában érdekeltek! Hogy hol kell ezt megtenni? Minden szinten; az MLSZ felső vezetésében, a megyékben, a kluboknál, és mindenek előtt az akadémiákban! Ki kell alakítani a versenyeztetés új rendszerét, ami most nemrég új irányba mozdult egyfajta elitista attitűddel, ami akár lehet hatékony is, ezt el kell ismernem, de ma még nem hiszem, hogy eredményekben jelentkezne a hatása.

Nem tudom megkerülni, de feketén-fehéren le kell írni végre;

A MEGÚJULÁSHOZ ÚJ EMBEREK KELLENEK!!!