Kitekintő

MK döntő visszatekintő, 2/1

Két év után ismét döntőt játszik csapatunk – a 2016-os ezüstérem után ezúttal is a Groupamában lépnek pályára Litauszkiék, méghozzá a Puskás Akadémia ellen. Két részes felvezetőnk első felében felelevenítjük az Újpest FC kupamúltját.

Klubunk kilenc alkalommal hódította el a Magyar Kupát. Némiképp meglepő lehet, hogy habár a magyar bajnokságot négyszer is behúztuk a második világháború előtt, a kupasorozatban először 1969-ben értünk a csúcsra. Ha már ezt megtettük és az elődök megérezték a siker ízét, újra meg akarták ízlelni azt, így egy évre rá ismét a Megyeri útra került a kupaarany. Ám maradjunk 1969-nél, augusztus 20-án mintegy 15 ezer néző előtt győztük le a kispestieket, Szentmihályi – Káposzta, Solymosi, Noskó, Bánkuti, Dunai Ede, Göröcs, Fazekas, Bene, Dunai Antal, Nagy László felállású csapatunkkal. Baróti legénysége 47 perc alatt hármat vert a Honvédra (gólszerzők: Dunai, Bene, Nagy), a végén már csak kozmetikázásra futotta az ellenféltől.

Egy évre rá, ugyancsak az augusztusi nemzeti ünnepen, immáron Dunai góljával és Fazekas duplájával szereztünk három gólt a Komló ellen, akik csak kettővel válaszoltak, a trófea pedig – ismét – Újpesten landolt!

Habár 1969-ig kupagyőzelemmel nem büszkélkedhetett klubunk, döntőkben már ekkor sem volt hiány, a ’20-as években több alkalommal kellett megelégednünk az ezüsttel, 1933-ban pedig az ősi rivális Ferencváros bizonyult jobbnak. Visszatérve a csodálatos esztendőkhöz, 1969 és 1970 után 1975-ben hódítottuk el a trófeát. Ekkor már Várhidi Pál ült a kispadon, a Fazekas-Dunai-Fekete-Nagy László négyes meghatározó szerepet töltött be. A május elsejei döntőnek a hőse viszont nem közülük került ki – 2-0-ás szombathelyi vezetésnél Horváth József a második félidőben kilenc perc alatt mesterhármast ért el, a feljegyzések szerint mindössze háromezer néző előtt.

1982 és 1992 között volt az Újpest FC a legtermékenyebb elhódított kupatrófeák terén, hiszen tizenegy sorozatból négyet (1982, 1983, 1987, 1992) is megnyertünk. Sorrendben a Videoton, a Honvéd, a Pécs és a Vác volt tehetetlen a lila-fehér hengerrel szemben (2-0, 3-2, 3-2, 1-0, utóbbi hosszabbítás után).

A 21. században kétszer ismételtük meg a korábbi bravúrokat, először 2002-ben. Ekkor Győrben rendezték a finálét (tízezer néző), Posza Zsolt kapus mellett a mezőnyben lehetőséget kapott Kunzo Frantisek, Kozel Lubos, Tamási, Szélesi, Korolovszky, Erős, Sloncik, Lőw, Tokody és Vágner Robert. Utóbbi, az akkor már cseh válogatott Vágner, 26. percben szerzett góljával szereztük meg a vezetést, ám a még ma is aktív Halmosi Péter egalizált. A rendes játékidő végén 1-1-et mutatott az eredményjelző, de szép újpesti hagyományainkhoz méltóan (lásd a tíz évvel azelőtti, Vác elleni meccs) a hosszabbítás utolsó percében a cseh légiós ismét betalált, ezzel tíz év után ismét lila-fehér ünnep kezdődött a kupa fináléját követően. Rögös út vezetett a döntőbe, a Ferencvárossal már a legjobb 32 között összekerültünk (tizenegyesekkel 4-1), aztán a BKV és a Sopron rendes játékidős legyűrése után a Tatabánya ellen (2-2 után 4-2 tizenegyesekkel) ismét mi kerültünk ki győztesen a büntetőpárbajból.

A legutóbbi kupaserleget 2014-ben szereztük meg, ekkor már az a Nebojsa Vignjevic ült kispadunkon, aki 23-án este is vezetni fogja – remélhetőleg győzelemre - az Újpest FC-t. Közös a 2014-es és a 2002-es kupamenetelésben, hogy előbbi évben is korai fázisban sorsolták össze az Újpestet a budapesti zöld-fehérekkel, egy idegenbeli 0-0-át követően tanári játékkal vertük otthon 1-0-ra a Ferencvárost. Gólunkat Vasiljevic szerezte a 72. percben – fejjel -, de egészen a lefújásig nyitott volt a továbbjutás. Csereként Lázár Bence is pályára lépett a visszavágón. Bence 2018. február 22-én tragikus módon távozott - érte, miatta is kell majd küzdenie a srácoknak a felcsútiak ellen.

A Pécset a negyeddöntőben 7-1-gyel intéztük el (Vasiljevic [3], Zamostny [2], Balogh, Suljic), az elődöntőben pedig az MTK-t búcsúztattuk (idegenben 0-0, a Szuszában 3-0, Juanan, Balogh és Kabát góljaival). Aztán a kupadöntőben olyan élménnyel lettünk gazdagabbak, amelyet azóta sem felejtett el egyikünk sem, akár a televízión keresztül, akár a Puskásban élveztük a találkozó izgalmait. Balajcza – Ngawa, Heris, Litauszki, Antón – Stanisavljevic, Vasiljevic – Simon, Balogh, Suljic – Kabát kezdővel álltunk fel, csereként Juanan, Nagy János és Bavon került bevetésre. Jelenlegi csapatkapitányunk, Litauszki Róbert gyors gólja után sokáig nekünk állt a zászló, ám a jelenleg is Miskolcon futballozó Bacsa a 91. percben közelről egyenlített. A 2x15 perc inkább újpesti helyzeteket hozott Kádár kiállítása után, ám az eredmény nem változott, jöhettek a tizenegyesek. A mi oldalunkon senki (Vasiljevic, Litauszki, Bavon és Simon) nem rontott, a vendégektől viszont két légiósnak (a brazil védőnek, Alvesnek és a balbekk Huszicsnak) is megremegett a lába, utóbbi célt tévesztett büntetője után jöhetett a hosszú órákig tartó fieszta. A felsorolt kezdő és cserejátékosok mellett a kispadon lehetett részese a sikernek Ligot, Proesmans, Zamostny és Dmitrovic is. Érdemes megjegyezni, hogy a DVTK sportigazgatója ekkor az újpesti ikon, a korábbi csatár és sportigazgató, Kovács Zoltán volt.

Ennél is lényegesebb, hogy a csapattal edzett (és ünnepelt) ekkor már az a Darwin Andrade, aki néhány hónappal később élete első és egyetlen újpesti tétmérkőzésén pályára lépett (így egyike azoknak, akik minden újpesti mérkőzésüket három ponttal abszolválták). Azért is pikáns a szituáció, mert később éppen Andrade miatt tiltották el a klubot két átigazolási időszaktól, a DVTK ellen pedig hiába harcoltuk ki a pályán a nemzetközi kupaszereplést, a licencátruházás miatt nem indulhattunk az Európa Liga selejtezőjében.

Azért is lenne nagyon fontos a kupagyőzelem, mert így kvalifikálnánk magunkat az EL-selejtezőkre. Amire rég volt már példa, szigorúan véve egyszer, hiszen mióta UEFA-kupából Európa Liga lett, mindösszesen egyszer mérethettük meg magunkat. Szentes Lázár távozása után a skót McStay vette át a csapat irányítását. A meccs inkább a vendéglátó románok kritikán aluli transzparenséről (melyre aztán mieink frappánsan válaszoltak a visszavágón) maradt emlékezetes. Hiába kerültünk emberelőnybe, tíz emberrel is a hazaiak szerezték meg a vezetést, majd Korcsmár leküldése után immáron létszámazonosságban szereztek még egy gólt a bukarestiek. A budapesti mérkőzésen sem termett babér számunkra, Vaskó gólja csak a szépítésre (1-2) volt elegendő. Azóta legfeljebb nyári és téli felkészülési mérkőzéseken találkozhattunk nem magyar klubokkal, így elmondható, hogy egy kupagyőzelem úgy kellene, mint éhezőnek egy falat kenyér.

Legközelebb idei kupamenetelésünkkel, illetve a Puskás Akadémia csapatával és természetesen magával a szerdai kilencven perccel foglalkozunk. Addig is próbálja meg mindenki meggyőzni régi újpesti barátját, meccsre évek óta ritkán járó ismerősét – hiszen május 23-án döntőt játszunk, a csata sikeres megvívásához pedig a helyszínen legalább tízezer torokból kell zengenie a hajrá Újpestnek és zúgnia a hajrá Liláknak! Ahogy a népszerű rigmus szól: VÁR A FINÁLÉ!