Kitekintő

A nüansz fontossága - nem jutott döntőbe a hokicsapat!

Végét ért számunkra a hokiidény. Furcsa érzések és kérdések kavarognak a szurkolókban 1 nappal a mindent eldöntő csata után. Egyrészt, néhány kisebb hullámvölgyet eltekintve a csapat többnyire látványosan, harcosan és eredményesen játszott. Többször is tűzbe, lázba hozta a közönséget, parázs meccsek sorát játszotta az Újpest. Másrészt azonban a tavalyi botrányosan gyenge középszakasz és play off kiesés után idén mindenki legalább döntőt várt a csapattól. A képletet könnyíteni látszott az a tény, hogy a megszokott Fehérvár-EBEL szereplés mellett, kisebbet ugyan, de a MAC és a DVTK is lépett oldalra, ezzel kiszállt az ERSTE ligából a két tavalyi döntős. Olyan csapatok csatlakoztak a hazai bajnoksághoz, melyek most indítottak először felnőtt csapatot vagy éppen csak idén tértek vissza a bajnokságba.

Ha úgy gondolkodunk, hogy a tavalyi tabella végére szépen besorolódnak az újoncok, a tradicionális klubok pedig szépen elosztják maguk között a dobogót, akkor jogos az igény, hogy az Újpestnek a döntőbe kellene kellett volna kerülnie.

A matek azonban nem így működik a sportban. A DVTK és a MAC sem azzal a szándékkal indultak komolyabb bajnokság felé, hogy ott ők legyenek az új boxzsákok, így keretüket megerősítették. Ennek eredménye az lett, hogy korábbi húzóemberek széledtek szét, zömük pedig a korábbi ellenfeleket, vagyis az Erste liga megmaradt és új csapatait erősítették az új szezonban. Ehhez hozzáadódik az a tény is, hogy az örök rivális olyan anyagi lehetőségekhez jutott, melyekről Újpesten csak álmodozni merünk. Az FTC gyakorlatilag a fél Diósgyőrt igazolta le. A Csíkszereda szintén új forrásokra támaszkodhat, ráadásul anyaországi csapokból. Be is vásároltak a székelyek olyan, egykori KHL-es játékosokat hoztak, akik lehet, hogy nem is egy, hanem inkább két szintnyi különbséget adtak nekik. Az újoncok sem az áldozati bárány szerepére készültek. A DEAC elhozta a MAC-tól azt a Turcotte-t, aki a liga talán legveszélyesebb csatára volt az elmúlt néhány esztendőben. Köré keletről, nyugatról és északról is bőven hoztak segítséget, kapujukat pedig Hetényi őrzi. A Gyergyó, aki szintén először indult a magyar központú ligában, ugyancsak bevásárolt a start előtt, sokan a sötét ló/titkos favorit kombót látták bennük.

Persze Újpesten is erősítettek, Stephisen, Iberer, néhány ex-diósgyőri nálunk is szép reményekre adott okot. A szezon közben, de még az elején jött Duschek is, vele megoldódott a két kapus pozíció is megnyugtatóan. Aztán Iberer elment, de jött Brian.

Az mindenképpen elmondható, hogy több csapat is abban a reményben vágott neki a bajnokságnak, hogy a Volán, MAC, DVTK hármas távollétében felcsillanhat az arany esélye és ennek megfelelően igyekeztek is erősíteni, felkészülni.

Az tehát hamar látható, hogy a két távozó által hagyott űrt-ha nem is teljes mértékben - de minimum nagyrészt sikerült betölteni.

Az Újpest pályája úgy volt megtervezve, hogy a felsőházba mindenképp jussunk be, és ott jöjjön ki a legerősebb forma. Ez nagyjából sikerült is, a középszakaszt például annyira jól hoztuk, hogy beérkeztünk a 2. helyre. Ellenfeleink más utat jártak be. A DAB például fogta magát, beragadt a rajtnál és aztán ott toporgott folyamatosan. A Vasasnak és a KMH-nak voltak fellángolásai, de nagy dobást nem tudtak bemutatni. A „kisbécs” tavalyhoz képest sokat erősödött és némi meglepetésre be tudtak jutni a rájátszásba. Nekik valószínűleg ez volt az álom kategória. Az alap- és középszakaszt megnyerő FTC azonnal ki is választotta őket, mindenki remélte, hogy tudnak majd 1, esetleg két meccset ellopni a zöldektől, de ez nem jött össze. A Titánok hozták amit tudnak és amit terveztek, a rájátszásba gond nélkül kerültek be, de ott már sok vizet nem zavartak. Amikor mi következtünk a választással, a Bécset már elvitték, maradt a Brassó, Gyergyó, Titánok hármas. Bizonyára a kisebb távolság miatt esett rájuk a választásunk, pedig nem ígérkezett sima ügynek, de némi meglepetésre az lett. A Brassó néha meghúzogatta a „nagyok” bajuszát, de szürke volt, a Gyergyó szintén. Az FTC nagyobb hiba nélkül, szinte díszmenetben gyalogolt át az idényen, de a döntőben nem egyértelmű favoritok. Velük ellentétben a Szereda kisebb hullámvasúton utazott a szezon során. Volt, hogy vezették a tabellát, aztán végül csak a 3. helyen futottak be a középszakaszban. Többszöri edzőcserén estek át, néha úgy tűnt, hogy komolyak a problémák, de végül a play offra kiegyenesedtek és egészen a döntőig jutottak.

Ahogy ezt megtették, az számunkra nagyon fájó volt. A bajnokság folyamán végig nagy meccseket játszottunk velük, vagy hosszabbításig fajult a dolog, vagy 1 gólos (esetleg üres kapus góllal 2) győzelmet aratott valamelyik gárda. Ez alól egy kivétel volt, a székely csapat egyszer 4-1-re győzött, de ott is üres kapura szerezték az utolsó találatukat.

Többnyire az a csapat húzta be a 2 vagy 3 pontot, amelyik otthon játszott, ez alól mindössze egy kivétel volt, február 15.-én a középszakaszban győztünk 3-2-re. Az tehát biztos volt, hogy nem lesz egyszerű a párharc, de bíztató volt, hogy nálunk van a pályaelőny. Jól is kezdtünk, a Fehérvár elleni lendület még tartott, s szerencsére a söpréssel némi szusszanáshoz jutottunk, igaz az ellenfél is. A mi padunk azonban rövidebb volt, így nekünk jobban kellett a regenerálódás. Szóval hoztuk a 2 hazait, látszólag simán, de nem látszólag egyáltalán nem volt könnyű. Mindkét meccs 4-1 lett, de az ellenfél többet lőtt kapura, többet támadott, s bizony néhány esetben volt szerencsénk is. Dusi fenomenális volt ezeken a meccseken, ő sokat tett hozzá, hogy Szeredába 2-0-s előnnyel mehettünk. Mindenki abban bízott, hogy az egyik meccset el tudjuk hozni valahogy, s akkor hazai közönség előtt be tudjuk húzni a szériát is. Nem így lett, a Sportklub mindkétszer megvert minket, s olyan lelki többlettel jöttek Újpestre, hogy bár egy rendkívül kiélezett meccsen, de azért megérdemelten győztek is. Így aztán mi mehettünk ismét Székelyföldre, de már azzal a teherrel, hogy kötelező győzni. Az ellenfél vérszagot kapott, összeálltak, nálunk viszont ismét fogytán volt az energia, mert egyszerűen létszámban kevesebben maradtunk. Sikorcin, Sági és Szaller sérülés, Varga Arni pedig eltiltás miatt hiányzott. A rájátszás döntően nagyobb részében 2, esetleg 2 és fél sorral játszottunk. Pokornyi és Szalma alig-alig kapott szerepet, s végül heroikus küzdelem és 4-4-es rendes játékidő után a második hosszabbításban estünk térdre aranygóllal.

A csapat küzdött, hajtott, ebben a tekintetben szó nem érheti a ház elejét. Pici hiányzott. Olyan valami pici, ami lehetett volna akár egy jobb csatárteljesítmény, vagy egy jobb védőmunka valamelyik meccsen. Vagy egy ominózus játékvezetői ítélet. Például az 5. meccsen, amit elvittek Újpestről a szeredaiak, kevéssel a vége előtt kettős előnybe kerültünk. Az első kiállítás végéhez közeledtünk, amikor az egyik orosz izomból a lelátóra tüzelte a korongot. Egyértelmű volt, játék szándékos késleltetése, újabb két perc halasztott büntetés. Ezt nagyon benézte a két szlovén bíró, pedig nem igazán volt mit. Szóval ilyen és ehhez hasonló különbségek, mondhatni lélektani apróságok is dönthettek. De ha ezt kimondjuk, akkor magunkba kell nézni. A helyzet ugyanis az, hogy a Szereda a lelátón is jobb volt. Idegenben telt ház, pokoli hangulat fogadta a mieinket, otthon többnyire szalonközönség, 1200 lila és megállás nélkül szurkoló, dalolászó 100 székely várta a csapatokat. Ez is egy nüansz volt, lehet, hogy ez is döntő tényező lett, pont úgy, mint az a bizonyos játékvezetői döntés.