Kitekintő

VVK50! Mi lett a mi legendáinkkal? 2. rész

Kinek kellene bemutatni Legendáinkat? Ki nem ismeri őket? Nyilván nincs ilyen, de érdekes feleleveníteni életútjuk fontosabb periódusait, jó érzés kicsit visszamenni az időben, és abba a korba kalandozni kicsit, amiben ők jelentették a nemzetközi futballban a minőséget, a játszó, játékos focit. Mégpedig nem akármilyen eredményességgel!

Bánkuti István (1946. november 12., Budafok), balhátvéd, középpályás

Igen korán, 55 évesen elhunyt, de mintha egész életében minden korábban történt volna meg vele, mint más, korabeli játékosokkal. Visszavonulása is nagyon korai volt, 28 évesen, sorozatos sérülései miatt kellett abba hagynia a játékot. Élvonalbeli nyolc éve alatt azonban szorgalmasan gyűjtötte a címeket, érmeket, és nem kevesebb dicsőséget az Újpest szurkolói számára!

Igazi sportcsaládban született, hiszen édesapja Béldi-Beer néven a Budafok, és a Törekvés csapataival már az élvonalban szerepelt. A korabeli sportsajtó pedig Bánkuti II. néven azonosította, tekintve, hogy testvére, Bánkuti László az MKÓTK csapatában játszott. Pályáját Budafokon indította, de az Nb1-ben már a Salgótarjáni BTC játékosaként debütált, 1966-ban. Csapata a következő évben MNK döntőt játszott (az ETO ellen 1:0 arányban alulmaradtak), de ezen a mérkőzésen már nem szerepelt a nógrádi alakultban.

1968-ban következett az a hat év, amit pályafutása csúcsaként Újpesten töltött. Ezalatt öt bajnoki címet, két kupagyőzelmet ünnepelhetett, és természetesen a VVK döntőn is részt vett. Egyetlen válogatott meccsét még salgótarjániként, 1966-ban, Franciaország ellen játszotta, amit 4:2 arányban nyertek meg.

Miután sikerült leküzdenie korábbi súlyfeleslegét, a csapatban való kiteljesedését gyakori sérülései meggátolták. Újpesti első két éve alatt hatszor sérült meg, és a tendencia sajnos a későbbiekben is folytatódott. Az 1969-es szezonban még 20-szor játszott, az 1970-es fél-szezonban már csak 4, 1970-71-ben 7 alkalommal lépett pályára a csapatban.

Sikereit, címeit úgy érte el, hogy 1969 és 1974 között mindössze 34 NB1-es mérkőzésen tudott pályára lépni. Újra és újra kiújuló sérülése miatt végül 1974 augusztusában bejelentette visszavonulását.Az 1975. április 22-én rendezett Újpesti Dózsa – Magyar öregfiúk válogatott gálamérkőzésen, három másik egykori kiválósággal, Göröcs Jánossal, Szentmihályi Antallal és Káposzta Benővel együtt búcsúzott a lila-fehér színektől.

Az aktív évek utáni időszakról csak annyi tudható, hogy visszavonulását követően a Belügyminisztérium dolgozója maradt.

 

Noskó Ernő, (1945. május 26.,Cserhátszentiván), jobbhátvéd, beállós

Családjával 1949-ben költözött újpestre. Érdekes, hogy a focival mégsem itt ismerkedett meg, hanem egy kerülettel arrébb, mivel 1958-tól 1964-ig a Vasas játékosa volt. 1964-ben igazolt Újpestre, a következő évben pedig – 19 évesen – már be is mutatkozhatott az első osztályban. Ezután 10 évig kirobbanthatatlan volt a csapatból, mert a labdaművészek között kellett egy labdaszerző,és bizony,Noskó Ernő nevét egyenesen rettegték az ellenfelek.Roppant kemény, de egyenes védő volt.

1974-ben távozott a klubtól. Ezt a mai napig nem emésztette meg, egy interjúban így nyilatkozott: „Harmincévesen leöregeztek. Pedig nekem az Újpest volt a mindenem, már gyerekkorom óta. Megviselt, hogy el kellett jönnöm.”

Útja a másodosztályba, Budafokra vezetett, ahol Nb1-es játékosok játszottak A felkerülést minden további nélkül tudták volna teljesíteni, de a vezetőség ezt nem akarta… Ezután a Chinoin következett (BLSz II.), ahol olyan legendákkal játszott újra együtt, mint Zámbó, Dunai, Bene, és a volt újpesti kapus, Borbély László volt az edző.

Aktív évei után Zuglóban a Csalogató vendéglő tulajdonosaként tevékenykedett, egészen 2002-ig.

Végezetül ismét egy nyilatkozat, ami jól mutatja, hogy akkor milyen ligában focizott csapatunk:

„A Bayern München ellen a németek voltak a jobbak. Az a Beckenbauer-féle csapat szinte felért az NSZK válogatottjával. A nyugatnémetek akkor, ’74-ben mindent megnyertek. Megjegyzem, itthon, a Népstadionban 1–1-et játszottunk velük az elődöntőben. A Celtic és a Juventus ellen más volt, azt mi szórakoztuk el. A Juve ellen kint 0-0-t játszottunk, itthon pedig már vezettünk 2-0-ra is. De ezután elbíztuk magunkat, s 2–2 lett a vége.”

Mostanság ezeket a csapatokat játékosaink is maximum a tévében láthatják, az pedig, hogy egy Juve ellen elszórakozzák a meccset, még álmaikban sem fordulhat elő…

 

Dunai Ede (1949. július 14., Budapest), szűrő, védekező középpályás

A VVK döntő idején épp csak 20 esztendős játékos az Újlaki FC (ÚFC!) csapatábanismerkedett a labdarúgás alapjaival. Az azóta már megszűnt klub, a Bécsi úton alakult (III. kerület, ma bevásárló központ van a helyén…), majd a Gázgyár (ma iroda komplexum van ott…), utolsó éveiben pedig a Cérna-pálya volt otthonuk. Szerencsére ez utóbbi Bánka Kristóf Sportközpont néven létezik, sőt az utóbbi időkben fejlesztések is voltak a területen.

1967-es leigazolása után egy évvel mutatkozott be az első csapatban. Ekkor mindössze 18 éves volt, de hamarosan alapemberré vált. Újpesten töltött 14 éve alatt 408 mérkőzésen 20 gólt szerzett. Ez nem tűnik soknak, de középső védőként nem a gólszerzés volt az elsődleges feladata. Nem volt tipikus védő – a szónak abban az értelmében, ami a néha kegyetlen keménységet is takarja-, ellenben kulturáltan játszott, a védekezés mellett támadásban is fontos szerepet vállalt. Távolilövései sok gondot okoztak az ellenfelek hálóőreinek.

Az 1969-től 1979-ig tartó győzelmi széria aktív tagja, hiszen ezalatt az idő alatt kilenc bajnoki címet zsebelt be, miközben három MNK győzelmet is feljegyezhettek a neve mellé. BEK elődöntős, és természetesen VVK döntős, válogatottként pedig1972-ben olimpiai ezüstérmet szerzett Münchenben. Magyarországot 12 mérkőzésen képviselte, ezeken a meccseken pedig 2 gólt is szerzett.

Az újpesti évek után a 22. Számú Volán, majd a Volán SC játékosa volt, aztán alacsonyabb osztályú csapatokban vezette le aktív éveit. Utoljára ’93 és ’95 között az Extrade SE és a Chinoin csapatainál vállalt edzői munkát.

Fia, Dunai Ede újságíróként tevékenykedik. Könyvek szerzőjeként nevéhez olyan komoly, Újpesttel foglalkozó alapművek fűződnek, mint a 11 újpesti legenda, a Lila karácsony, vagy a Törőcsik András Út a csúcsra című művek.

Végezetül egy interjú-részletei:

„Újpesten szeretnek az emberek, érzi az ember, hogy szeretik.”

„Abban a csapatban mindenkinek megvolt a szerepe, nagyon jó volt összerakva, és volt egy második csapat is, ahol szintén remek játékosok voltak. Mindenki arra törekedett, hogy minél tovább játszhasson ebben az együttesben, Nem véletlen, hogy sokan 300–350 meccsen léptek pályára Újpest színekben. Ezek a játékosok szerettek játszani…”

 

Fazekas László „Fazék” „Kapa” (1947. október 15., Budapest) jobbszélső

Legendánk 1959-ben Újpesten kezdett ismerkedni a labdarúgással. 18 évesen, 1965-ben már az első csapatban is bemutatkozott, hogy aztán 1980-ig 408 meccsen 251 gólig jusson! Ezalatt a csapattal 9 bajnoki címet nyert, megszakítás nélkül 7 alkalommal. Háromszor lett gólkirály (1976, 1978, 1980), a legutolsó alkalommal elnyerte az európai ezüstcipőt is. Ezzel a teljesítménnyel már nem lehetett itthon tartani, így Bálint László után másodikként, engedéllyel szerződhetett külföldre, mióta 1948-ban ezt a lehetőséget az akkori rendszer bezárta focistáink előtt.

Bár ekkor már 33 éves volt, a Royal Antwerp FC színeiben 4 év alatt 105 meccsen 34 gólig jutott, majd pedig – immár 37 évesen – még egy évet St. Truiden színeiben is megmutatta, hogy kell csinálni ezt a football nevű játékot. 28 meccsen 10 gólt szerzett az akkor már veteránnak számító csatár!

Ha már gólszerzés, 92 válogatottbeli szereplésén sem tétlenkedet, 24 góllal vette ki részét olyan sikerekből, mint a ’68-as mexikói olimpia, ahol aranyérmes lett.

Rengeteg történet, pletyka kering róla. Én azt találom leginkább érdekesnek vele kapcsolatban, hogy  – koránál fogva – kicsit kilógott a ’70-es évek sikercsapatából. Bene, Göröcs, Zámbó, idősebbek voltak, Törőcsik korosztálya sokkal fiatalabb, így ő a nagy haverkodásokból, és különösen a kocsmák világából kimaradt. Nem lehet véletlen, hogy Belgiumban, bőven 30 felett is kiválóan teljesített.

Egy másik urbanlegend, hogy azért nem lehetett szövetségi kapitány (csak pályaedzőségig vitte ezen a szinten), mert még a ’80-as évek végén igen komoly kritikát fogalmazott meg az Nb1 színvonalával kapcsolatban, és rámutatott, hogy a hazai labdarúgás végleges lemaradásba kerül, ha nem történnek komoly változások. Hasonló okok miatt nem lett soha az Újpest (vagy bármely más, hazai klub) edzője, aktív pályafutása után kizárólag Belgiumban vállalt edzői feladatokat.

Ezek persze csak mendemondák, de egy ma is elérhető 2003-as nyilatkozatában így látja:

„Nem értem, hogy a FC Bayern Münchennél kialakult struktúra miért nem képes Magyarországon meghonosodni. Ha megnézem a bajorok bármelyik meccsét, akkor azt látom, hogy Beckenbauer mint elnök ül a díszpáholyban, Rummenigge mellett, aki elnökségi tag. A kispadon azt látom, hogy a kapusedző SeppMaier mellett a menedzser, UliHoeneß ül. Azt hiszem, otthon nem valósulhat meg ez a felállás. Pedig az ezer sebből vérző magyar futballnak nagy szüksége lenne a hajdani sikeres játékosok tanácsaira.”

Valamiért akkor nem volt fontos, hogy az egykori klasszisok átadják tudásukat az őket követő generációknak, azóta pedig generációk nőttek fel úgy, hogy nem is volt igazi klasszisunk, akitől bármit is tanulhattak volna a fiatalok. Nem csoda hát, hogy Kapa ma is Belgiumban él, és ma már nincs is ambíciója arra, hogy részt vegyen a honi focit jellemző iszapbirkózásban.

 

 

Göröcs János „Titi” (1939. május 8., Gánt), csatár

A VVK csapatban az idősebb korosztály tagjaként csapattársai különösen nagy tisztelettel tekintettek rá. Ennek alapja, hogy a ’69-es év előtt már olimpiai bronzérmes, világbajnoki ötödik, KEK gólkirály volt, sőt, az addig utolsó 1958/59-es bajnokságban aranyérmet szerző csapatban is ott volt!

Focizni még 1949-ben kezdett a Jutagyári MTE csapatában. Ez a csapat – ha minden igaz – a Váci úton, a mai Tesco Extra helyén edzett, illetve itt játszották meccseiket. Ez akkor is a XIII. kerület része volt, így nem csoda, hogy felnőtt csapatban először a Vasas Izzó csapatában mutatkozhatott be, mindössze 16 (!) évesen. Ez még nem az élvonal volt, hiszen az angyalföldi gárda akkor (is) a másodosztályban szerepelt,de a már akkor is kiemelkedően teljesítő Titi egy év múlva már az Újpest kötelékébe tartozott.

Ebben az évben – bár még mindig csak 18 éves – bemutatkozik az élvonalban, és ebben az évben kezdi meg válogatott szereplését is, igaz ekkor még csak ifjúsági szinten, egy spanyolországi UEFA-tornán. Azonban nem kellett sokat várni arra, hogy a felnőttek szintjén képviselje országunkat, mert 19 évesen, Chorzów-ban barátságos találkozón 3:1 arányban vertük a lengyeleket. Két hétre rá a moszkvai Lenin stadionban már gólt is szerzett, és – bár 3:1 arányban elvesztettük azt az EB selejtező meccset – labdarúgásunk újabb emelkedő csillagot mutatott a világnak!

Ma már tudjuk, hogy ez bizony nem egy hullócsillag volt, ugyanis játékával ezután még sokáig állócsillagként ragyogta be a foci univerzumát. A fent említett címeken túl szerzett még négy bajnoki címet, két MNK győzelmet, sőt, kétszeres KK (Közép-európai Kupa) győztesnek is mondhatja magát.

Ez utóbbi két győzelmét már nem újpesti színekben aratta, hiszen 1972-ben a Tatabányai Bányász csapatához szerződött. Az itt eltöltött két éve elég is volt a két KK győzelem megszerzéséhez, pedig Újpesten már nem számított rá az akkori vezetés… Nem tudható, hogy ez miért alakult így, de tény, hogy míg Újpesten 339 mérkőzésen 109 találatig jutott, addig Tatabányán 23 meccsen egy találatot sem jegyeztek fel neve mellé. 35 évesen aztán lezárta aktív pályafutását.

Búcsúmérkőzése neki is az 1975. április 22-én rendezett Újpesti Dózsa – Magyar öregfiúk válogatott gálamérkőzésen volt. A búcsúzók között ott volt még Bánkuti István, Szentmihályi Antal és Káposzta Benő is.

Titi bá’-ról legendákat mesélnek városszerte, ő az, akit még a legnagyobb ellenfelek szurkolói is tisztelettel említenek. Nem csoda, hiszen személyiségének, közvetlen stílusának köszönhetően mindig közelállónak érezte őt a lelátó népe. De mit mond ő magáról? Olvasva ezeket a sorokat, kiderül, hogy nem felejtette el soha, hogy honnan jött:

„Akkor már fociztam a Vasas Izzóban, s egy nap, 1957-ben bejött Konkoly Béla, és áthívott a Dózsába. Azt mondta, írjak alá egy üres átigazolási papírt, kapok egy öltönyt, egy pár cipőt, lakást és egy kiló diót minden héten, amiért az újpesti összekötő híd alatti zöldségeshez kellett elmenni.”

„Képzelje csak el, heten laktunk egy szobakonyhában a családdal, és tizennyolc évesen kaptam a Vígszínház mellett egy százhat négyzetméteres lakást hideg-meleg vízzel. Jött velem anyám, azt mondta, ez a családé.”

„Aztán a kapitány, Baróti Lajos kitalálta, legyek jobbösszekötő helyett szélső. Bennem látta Sándor Csikar utódját. Nem szerettem a posztot, de vállaltam. Aztán azt mondta, a klubomban is ez lesz a szerepköröm. Mondtam neki, ezt majd eldöntjük az edzőmmel. Erre jó ideig nem is hívott be.”

„Az a legfőbb bajom, hogy nincsenek klasszisaink. Itt ez a sok akadémia, és nem kerül ki egyikről sem egy igazi nagy spíler. A nézők is elfogynak a lelátókról.”

Még ma is, 80 évesen is fontos neki a foci, a klub, a meccseken rendszeresen ott van, meglátásait élmény hallgatni. Most is pontosan látja, hogy – az egyébként a ’70-es évek óta jelentősen átalakult – focit hogyan kellene játszani, ahogy azt is pontosan érzékeli, hogy a fociból nem szabad kiirtani a játékot, mert ha ezt tesszük, akkor csak botladozó atlétákat láthatunk, de focimeccset aligha…