Kitekintő

Újpesti szociológia, avagy a játék értelme 4/8.

Mire gondol az átlagember, amikor az Újpest FC-ről hall a hírekben? Eléggé erőltetett a kérdés, hiszen egyikünk sem „átlagember”, mégis fel lehet sorolni néhány dolgot, ami a foci iránt kicsit is érdeklődőknek eszébe juthat a névről. A lila szín, a Megyeri úti stadion, az FTC-vel való rivalizálás vagy a Dózsa-időszak biztosan ide tartoznak. Ha azonban azt kérdezzük, milyen személyek ugornak be a lila-fehér klubról, akkor szinte kizárólag játékosokat fogunk találni. Az idősebbek Szusza Ferencről, Bene Ferencről, Göröcs Jánosról és társaikról fognak megemlékezni, a fiatalabbak Kovács Zoltánról, Balajcza Szabolcsról vagy éppen Kabát Péterről.

Mindez csupán azért érdekes, mert a játékosok szerepének megítélése a klubon belül egyáltalán nem egyértelmű. Amikor az újpesti közösségről beszél valaki, akkor tisztázni kell a kérdést, hogy a csapat tagjai vajon részét képezik-e ennek a közösségnek vagy sem. Vagy talán egyenként kellene kiválogatni közülük? Hiszen akad köztük olyan, aki alig néhány meccset játszik csak nálunk, mások egész karrierjüket is Újpesten töltik. Van, aki a stadiontól percekre született, mások a Föld ellentétes oldalán. Ráadásul nem mindenki egyformán tehetséges és hasznos a csapatnak.

Én személy szerint azt a nézetet vallom, hogy minden játékost teljes értékű újpestiként kell kezelnünk, amíg lila-fehér színekben focizik, ez alól pedig csak egészen kirívó esetekben tehetünk kivételt. Miért mondom ezt? Mert így tehetjük a klubot vonzóvá és tiszteletre méltóvá számukra. A megbecsülés két irányú utca, egy közösség pedig akkor egészséges, ha a tagjai megbecsülik egymást. A kipécézett játékosok leköpködésétől és elüldözésétől csak egy lépésre van egymás ellehetetlenítése, az ilyen belharcokból pedig nagyon ritkán születik bármi jó…

Sajnos el kell ismernem, hogy ezt a tanácsot időnként nagyon nehéz megfogadni, igen gyakran csalódásokhoz vezet. A legtöbb profi klubon belül – így Újpesten is – magas falak állnak a csapattagok és a szurkolótábor között. Ez az állapot jelentős részben éppen a modern, profi futball felépítéséből következik. A szurkolói kultúra egy olyan közegben alakult ki, amelyben elvárás volt a játékosok kötődése a klubszínekhez, a sportszerűség pénzügyek elé helyezése és a mindent elsöprő lelkesedés a pályán. Természetesen az amatőr korszakban sem volt minden tökéletes, sőt. A fenti elvárások viszont illeszkedtek azokhoz a célokhoz, amiért egy sportoló egyáltalán pályára lépett, épp ezért sokkal inkább megvalósulhattak, mint manapság. Most, amikor a fizetések és átigazolási díjak határozzák meg az klubváltásokat, az érzelgősségből fakadó hibákat pedig könyörtelenül megtorolják a versenytársak, az amatőr erkölcsök szertefoszlanak a pályán és részben a lelátón is.

Mi tudunk tenni azért, hogy a modern futball rendszerében is egészséges, virágzó klubunk legyen? Azt gondolom, hogy a válasz abban a megnyugtató kijelentésben rejlik, hogy az Újpest ma sem teljesen profi klub. A totális profizmus lélektelen munkahellyé alacsonyítaná a klubot a játékosok számára, és üveges szemű, mohó fogyasztókká változtatná a szurkolókat, ez pedig nálunk szerencsére nem áll fenn. Szurkolói részről sem, de a játékosok oldaláról sem. A folyamat jelei viszont ott vannak körülöttünk minden egyes alkalommal, mikor a játékosokat rabszolgákhoz hasonlóan adják és veszik, és akkor is, mikor a közönség minden együttérzés nélkül, vakon szidja valamelyik csatárunkat egy kihagyott helyzet után, felsorolva esetleg anyai és apai felmenőit is. A legtöbb, amit tehetünk, az az, hogy a magunk módján ellenállunk az ilyen jelenségeknek.

A játékosok a pályán rendkívül sokat tehetnek az Újpest jövőjéért, ehhez azonban szükségük van a háttérből érkező támogatásra. Többek között szükségük van a fizetésükre is. Léteznie kell azonban egy olyan rendszernek, amelyben a pénz uralma a játék fölött nem teljes, amelyben a pályára lépő sportolók és a szurkolótábor egymást erősítve ugyanazért a célért küzdenek. Újpesten sem tehetünk mást, mint hogy megkíséreljük előidézni ezt az állapotot akár a külvilág hátráltató hatásai ellenére is. A játékosok ugyanúgy érdekeltek ebben, mint bárki más, hiszen ők is mind emberek, emberi példaképekkel, elvekkel és álmokkal. Ha csupán pénzért kergetnék a labdát, annak ugyan mi értelme lenne?