Kitekintő

Újpesti szociológia, avagy a klubház dilemmái 5/8

A profi sport számos kikerülhetetlen ellentmondást rejteget, amelyekkel Újpesten is rendre szembesülünk. Egy héttel ezelőtt arra tettem egy kísérletet, hogy állást foglaljak a játékosok megbecsülésével és klubon belüli értékével kapcsolatban, hiszen végső soron ők az Újpest legismertebb képviselői a külvilág felé, és a pályán nyújtott teljesítményükkel a klub sorsát nagy mértékben tudják befolyásolni. A végkövetkeztetés igazán tömör formába öntve az volt, hogy a lila-fehér mezt felhúzó összes játékost partnernek, szövetségesnek kell tekintenünk a klub sikeréért zajló küzdelemben, az ő valódi érdekeik ugyanis – minden profi karrierépítés vagy esetleges zavaró tényező ellenében is – megegyeznek a szurkolók érdekeivel. Ugyanúgy erős csapatot akarnak, egészséges közösséget, sikereket, nyugalmat és biztonságos jövőt, mint mi szurkolók.

 

Vannak még olyan pozíciók az újpesti klubban, amelyekre nézve a fenti megállapításokat szintén helytállónak gondolom, de amelyeknél néhány probléma általában mégis hangsúlyosabban jelentkezik, mint a játékosoknál. Azokról az emberekről van szó, akik nap mint nap dolgozni – és nem sportolni – járnak a stadionba: a pályamunkástól a portáson és az összes irodistán keresztül az ügyvezető igazgatóig és a vezetőedzőig. Természetesen az ő feladataik, munkaköreik teljesen eltérnek egymástól. A munkakörük azonban most nem is fog érdekelni, már csak azért sem, mert a klubházon kívül létező szurkolóként ehhez vajmi kevés közöm van. Sokkal inkább az a lényeg, hogy a posztokat betöltő emberek mindnyájan valamilyen szakmai tudást tesznek hozzá a klub működtetéséhez, ilyen minőségükben pedig a főnöküknek tartoznak számadással.

Rengetegszer felmerül az igény, hogy a klubházban dolgozó alkalmazottakat a lila érzelmű közösség tagjai közül kellene kiválasztani. Erre a bejáratott profi válasz az szokott lenni, hogy a szakmai tapasztalat és képességek a legfontosabbak, az érzelmeket pedig félre kell tenni. Valójában a két álláspont nem is mindig mond ellent egymásnak, hiszen hiába minden papír és ajánlás, a jövendőbeli alkalmazottak szakmai tudását nagyon ritkán lehet pontosan előre felmérni. Talán beválik egy edző, egy játékosmegfigyelő, egy marketinges, talán nem. Így megy ez mindenhol a világon. Akik újpesti kötődésű menedzsmentet szeretnének, jellemzően abban bíznak, hogy az így helyzetbe jutók lelkesebb, teljesebb munkát fognak végezni minden semleges, idegen jövevénynél.

Csakhogy nem csupán ezt kell figyelembe venni… A munkaköröket szétfeszítő lelkesedés könnyen képes arra, hogy belső konfliktusokhoz vezessen. Ezeket a történeteket a köznyelvben „fúrás” néven ismerjük, és a legkárosabb jelenségek között tartjuk számon. Milyen kellemes is jobbról-balról hallani, hogy például az edző fúrja a sportigazgatót, a portás a szertárost vagy a csapatorvos a tulajdonost… Olyan emberekre van szükség a klubházban, akikre lehet számítani, ugyanakkor képesek önmérsékletet tanúsítani, és nem hoznak indokolatlanul veszélyes döntéseket a klub egészére nézve. Hogy ehhez lilának kell lenni vagy sem? Kétlem, hogy döntő fontosságú lenne. Az viszont szinte biztos, hogy aki így megtalálja a helyét, abban idővel ki fog alakulni a hiányolt kötődés is.

Időről időre előfordul, hogy valaki egyszerűen nem tudja teljesíteni az elvárásokat, néha pedig ezt a szurkolók érzik meg először. Ilyenkor a kritika magától értetődően jogos. A lassú beléptetés, az eredményjelzővel adódó gondok vagy éppen egy nyilvánvalóan elrontott kezdő tizenegy tiltakozást válthat ki, és ez önmagában hasznos is a klubnak. Szükséges a visszajelzés, hogy egyértelmű legyen, min kell változtatni. Visszajelzés és visszajelzés között azonban van különbség, mégpedig legfőképp abból a szempontból, hogy saját magunkat mennyire csapjuk be vele. Látnunk kell, hogy a klubból történő elüldözés – a jól ismert „takarodj” rigmus – nem az első eszköz a kezünkben, hanem az utolsó, és soha nem helyettesítheti a helyesen működő vezetés döntéseit.

Rengeteg szurkoló úgy véli, hogy az Újpest folyamatosan a vészhelyzet állapotában van, ezért gyakran különleges beavatkozást követelnek a klubvezetéstől. Sok mindent átéltünk az elmúlt években, ezért érthető az aggodalom… A vak hisztéria viszont egyáltalán nem érthető, főleg ha annak esetleg értékes szakemberek esnének áldozatul. Becsüljük meg inkább őket is úgy, ahogy megérdemlik! Ami pedig a vészhelyzetet illeti, a sorsunk elsősorban saját magunkon múlik, normális időszak ezért csak akkor kezdődhet, ha hátsó gondolatok nélkül tudunk magunk is normálisan viselkedni.