Kitekintő

MLSZ, Tao, Portugália…

Ahogy korábbi cikkünkben már olvashattátok, a FIFA-ranglista mellett létezik egy sokkal inkább megbízható, és egészen a focitörténelem kezdetéig visszaszámított rangsor is, amit Élő-pontszámítás alapján állítanak fel. A FIFA-ranglistán alig változik valamelyest válogatottunk helyezése, az Élő-ranglista szemléletesebb képet mutat. Most - miután az MLSZ-elnök által ígért 10 évből lassan letelik 7 - arra voltunk kíváncsiak, hogy mi változott Csányi Sándor regnálása óta.

Sokak szerint nem sok... 2010 tavaszán az 55. hely környékén voltunk, akkoriban az oroszok ellen egy 1-1-es döntetlent játszottunk. Az általános nihil közepette - még a „tao-korszak” előtt vagyunk! - ez nem is volt olyan rossz eredmény, hiszen Oroszország akkoriban a 14. helyen volt a ranglistán. De következett a hollandok elleni 6-1...

De ez csak a történet kezdete, nézzük meg, hogy mi történt ezalatt a hét év alatt:

A táblázatban 2010-től a mostani Portugálok elleni mérkőzéshez legközelebbi időpontokra néztem meg a ranglistán elfoglalt helyünket. A 40. hely volt a legjobb, az időszak eleji 55. pedig a legrosszabb érték, ma pedig a 46. helyen állunk. A szaggatott vonal a trendet jelzi, ami kétséget kizáróan emelkedő, azaz fejlődést jelez! De mit jelent ez?

Önmagában semmit, de a „mihez képest” kérdéssel mér talán értelmezhetővé válik. Szakértők szerint klub-szinten a stadionépítési program, a tao-rendszer, a kiemelt akadémiákra fordított összegek (ezek részben átfedik egymást) nagyságrendileg közelítik a 120-140 milliárd forintot. Fontos elmondani, hogy ezek jelentős része nem egyszeri beruházás, nem folyó kiadások ellentételezései, hanem hosszabb távra szóló befektetések. Ehhez képest sok, vagy kevés a 9 helyes előrelépés? Sok, vagy kevés, hogy végre EB-résztvevők voltunk? Nem tudom eldönteni, abban maradok magammal, hogy kérdést mindenki maga döntse el…

De véleményem azért van! Amit szeretnék, ahhoz képest ez rém gyenge, messze elmarad attól, amit szeretnék a Magyar Válogatottól! Amikor meg olyan adatokat hallok, hogy a Portugál válogatott cserepadján üldögélő játékos piaci ára több, mint a mi pályára lépő tizenegyünké, akkor azt gondolom, hogy lassan azért alakul valami. Az érzelmeim tehát kevésnek találják a produkciót, az értelem viszont azt mondatja velem, hogy ennél gyorsabb fejlődésnek bizony objektív akadályai vannak. Ez a kettősség aztán időnként bizakodóvá tesz, hogy aztán a következő pillanatban teljes lemondással gondoljak a nemzeti tizenegyre…

Ha azt gondoljuk, hogy a mostani, a Portugálok elleni meccs egy visszavágó volt az EB után, annak ajánlom figyelmébe a következő ábrát:

A tavaly júniusi, az EB-n játszott meccsen voltunk csúcson. A bajnokságot gyorsan befejeztük, sok külföldön játszó játékosunk kevés meccsen kapott lehetőséget, míg a top-bajnokságokban játszókból építkező ellenfél csak épphogy beesett a kontinenstornára. Ez semmiben nem csorbítja csapatunk teljesítményét, ebben a helyzetben sem volt elég kitenni a csukát a gyepre, három gólt nem lehet csak úgy, félvállról gurítani a világ élvonalába tartozó válogatottnak!

A fentiek azért fontosak, mert most tavasszal az ellenfél - egy EB győzelem után! – most még frissen, menetből gázolt át csapatunkon. Nálunk pedig egy új hadrend, egy kissé átformált társaság lépett gyepre abban a tudatban, hogy egy döntetlenre jók vagyunk. A körülmények nem mentenek fel senkit, de így utólag mégis fontos ahhoz, hogy reális képet kapjunk arról, hogy mit is láttunk a pályán!

Tényleg, mit is láttunk? Egy olyan csapatot, aki hátul jól járatja a labdát, a világ egyik legjobb csapata ellen sincs barna csík az alsóján. Helyette higgadtan, építkezve hoztuk ki a labdákat. Ilyen rendezettséget soha ezelőtt nem lehetett látni! Nekem a ’86-os tragédia óta szúrja a szemem, hogy csapataink a nemzetközi színtéren hátul passzolgatnak, de ezek kényszerű passzok voltak, nem stratégiai eszköz, hanem jobb híján választott megoldás! A vége pedig mindig az lett, hogy a letámadó ellenféllel szemben, a szélső hátvéd seggbe rúgta labdát, ami jó esetben saját játékost talált, azonban a jó eset töredék százaléka volt azoknak az eseteknek, amikor az ellenfél szerezte meg a labdát… Most ez nem volt, most a hátul passzoló játékosokra visszaléptek, mindig megvoltak a megjátszható társak, mindig voltválasztási lehetőség, a passzok nem kényszerből, hanem választásból születtek.

Eddig a jó! Sajnos csak eddig, mert innen aztán nem sikerült tovább építkezni. Támadójáték gyakorlatilag nem volt, de a középpályán is olyan nyomasztó fölényben volt ez ellenfél, hogy nem is nagyon tudnék igazi mezőnyjátékról véleményt alkotni. Én a problémát ott látom, hogy az ötvédős játék igen komoly terheket ró a szélső hátvédekre, akikre a védekezésben, és támadásban is komoly szerep hárul. A mai modern szélső hátvédek „ősapja” Roberto Carlos, aki oda-vissza felszántotta a pályát 1.-től a 90.-ik percig, ősereje mellett pedig kiváló rúgótechnikával rendelkezett. Nos, nálunk ilyen típusú játékosok nemigen teremnek… Vannak ugyan biztató jelek, de a mostani meccs bebizonyította, hogy van még hova fejlődni ezeken a kulcsposztokon.

És persze az is tény, hogy 35 év felett – talán kapusokat kivéve – a mai tempót már nem lehet rutinból hozni, ahogy az is, hogy egy jól fizető, ám nem túl komoly színvonalú bajnokság nem készít fel európai szintű megmérettetésre. Sajnos igaz ez az NB1-re is, de a pályára lépők között alig-alig volt, aki a hazai bajnokságban edződik.

Apropos, külföld! A felnőttek esélyei elfogytak a VB-szereplésre, de az U17-es válogatott éppen most harcolta ki az EB részvételt, míg az U19 épphogy lemaradt a kontinenstornáról! Gratulálok a srácoknak, ez máris nagy siker, de remélem, hogy inkább még csak a sikereik kezdetét láthattuk!

A külföld pedig úgy jön ide, hogy ifjú válogatottjaink nagy része máris Nyugat-Európában építgeti pályafutását. Egy külföldi szerződés, egy ajánlat nem jön csak úgy, ahhoz sokat kell tenni! Elsősorban a srácoknak, de kell hozzá egy elkötelezett család, egy menedzser, de legfőképpen klubok, akadémiák, ahonnan ezek a srácok kikerülhetnek! Azt gondolom tehát, hogy az U17 az akadémiai rendszert, tágabb értelemben pedig az MLSZ munkáját igazolja vissza! Rengeteg dolog van, amire csakis kritikával, meg nem értéssel, vagy egyenesen ellenségesen tekintek az MLSZ tevékenységét illetően, de az U17 az a korosztály, aki már a Csányi-éra alatt nevelkedett. Mielőtt valaki azt hinné, hogy egy csinosabb összeggel díszített, kedvezményes számlát bocsájtott rendelkezésemre, kicsit álljunk meg! Azért remélem, hogy az U17-es válogatott teljesítményéhez az MLSZ-nek s van némi köze, mert akkor hasznosulni látok pénzeket, szabályokat, terveket, és ha ez így van, akkor esély van rá, hogy tényleg felfelé induljunk el a gödör aljáról. Mert ha vannak is biztató jelek, azért a béka hátsóját még mindig alulról nézegetjük…

De az eredményt pedig nem kell magyarázni! Minden elismerésem az U17-es, U19-es srácoké! Nem „csak” nekik, hanem annak is szurkolok, hogy az ő teljesítményük ne hiba legyen a mátrixban, hanem kezdete egy korszaknak, amikor majd alap lesz, hogy nemzetközi tornákon ott vagyunk nemzeti, és klubszinten egyaránt!

Ha már ranglistával kezdtem, akkor azzal is zárom; a hollandok – nem tudom, hogyan és miért – éppen azok „fáradoznak”, hogy miként tudják végképp tönkretenni kicsit sem rossz futballjukat… Talán túl sok nagy név lett, túl sok a szakértő, a sok bába közt pedig elvész a gyermek! Szóval, nyugaton is van bőven rossz példa, ott is van olyan, hogy „napok alatt” elrontják, amit kemény évtizedek munkájával építettek fel! Remélem, hogy mi az ellenkező pályát írjuk le!