Kitekintő

Nincs könnyű helyzetben az, aki a jelenlegi viszonyok közepette értékelni szeretné a magyar labdarúgás történéseit, ám nem szeretném magam felmenteni ezalól. Ugyanis az „írástudók” kötelessége és felelőssége, hogy felhívják a figyelmet a problémákra, ellentmondásokra, sőt megoldási javaslatokkal jelentkezzenek. A 2017-es esztendő sok sikerben nem bővelkedett a honi labdarúgásban (igaz ez az Újpestre, a magyar klubcsapatokra és a válogatottra egyaránt), reméljük, egy év múlva esedékes értékelőmnéljobb „anyagból” meríthetek.Az első részben az Újpest 2017-es évét veszem górcső alá – kiemelten a 2017/2018-as bajnokságot.

 A 2016-2017-es hazai pontvadászatban az előkelőnek nem nevezhető hetedik helyen végeztünk, vagyis csak eggyel több csapatot előztünk meg, mint ahányan előttünk zártak. A Ferencváros elleni három derbin egyetlen döntetlenre futotta két vereség mellett, a bajnoki címet elhódító Honvéd ellen két döntetlen, egy vereség a mérleg, míg az ezüstérmes Videoton mindháromszor legyűrte az Újpestet. A középszert az elmúlt években megszokhattuk, azt viszont talán senki nem gondolta volna, hogy Duchatelet olyan „merényletre” készül a klub és szurkolói ellen, ami idehaza eddig példátlan volt. A nyári szünet némi bizakodásra adhatott (volna) okot, hiszen korábbi újpesti alapemberek (Litauszki Róbert és Simon Krisztián) mellett olyan futballisták is érkeztek, mint Zsótér Donát, Novothny Soma vagy Tischler Patrik. Bardhi, Balogh Balázs, Heris és Diarra távozása viszont azt is jelentette, hogy teljesen új csapat épül, annak néhány előnyével és számos hátrányával. A címerügy viszont akkora botrányt eredményezett, amelyre minden bizonnyal nem volt felkészülve klubunk tulajdonosa sem, nem tévedünk nagyot, ha Gyarmati Eszter ügyvezető asszony későbbi távozása is jórészt ennek a következménye.

                2017 telét a hatodik helyen töltöttük 27 ponttal, most ötödikek vagyunk 26 ponttal, mérlegünk szinte megegyezik – mindössze egy tavalyi vereség „kárára” értünk el idén egy döntetlent. Ez az egy helyben toporgás az, ami joggal és okkal frusztrálhat minket, hiszen bár idén és tavaly is voltak biztató momentumok, mindig akadnak olyan hiányosságok, amelyek kulcsfontosságúnak bizonyulnak. A kontinuitásról sokat elmond, hogy az előző bajnokságot a Balajcza – Szűcs, Kálnoki, Pávkovics, Mohl – Windecker, Szankovics – Hazard, Andrics, Balogh – Bardhi kezdővel zártuk az Üllői úton (2-0) oda, míg az idei rajton (Pakson 2-2) a Pajovics – Szűcs, Litauszki, Bojovics, Balázs – Szankovics, Windecker – Obinna, Nagy, Pauljevics - Novothny összeállításban találkozhattunk a mieinkkel. Csupán Szűcs, Windecker és Szankovics a közös metszet, ám az őszt tekintve Szűcsöt bátran kivehetjük (a jobbhátvéd nem igazán tudott élni a kezdeti bizalommal) és „kicserélhetjük” Pávkovicsra, aki az idő múlásával egyre stabilabb teljesítményt nyújtott, ám sokak szerint még most sem NB1-es szintű hátvéd (ráadásul korábbi edzőinél inkább védekező középpályásként kapott szerepet, így talán nem véletlen, hogy kissé idegenül mozog a védelem tengelyében).

                A nézőtéri botrányok és az MLSZ Fegyelmi Bizottságának túlkapásai miatt öt hazai találkozót kellett nézők nélkül megrendezni, ezeken két győzelem, két döntetlen és egy vereség volt a mérlegünk, ám a temetői hangulat még a jobban sikerült összecsapásokat is beárnyékolta. Újdonság, hogy érzékelvén a futballtól idegen feelinget, bizonyos újságírók is szót emeltek a pályabezárás ellen, sőt ősz végére annyira kilógott a kettős mérce lólába (Ferencváros – DVSC szünetében történtek és az újpesti események között, melyek közé nehéz egyenlőségjelet tenni), hogy az teret kapott a sajtóban.

                Különösen fájó, hogy a Videotont egyszer sem sikerült legyűrni (bár ez is nagy előrelépés a tavalyi 3/3 zakóhoz képest), hiszen Felcsúton a 85. percben még 2-0-ra vezettünk, időnként remek játékot mutatva, hazai pályán pedig 0-2-ről fordítottuk volna meg a mérkőzést, ha Tischler nem hibázik a büntetőnél. A Ferencváros ellen sajnos mindkétszer kaptunk gólt a 80. perc után, ez egyszer döntetlent, egyszer pedig vereséget eredményezett. Ha a Vidi elleni két pont fájó, nem mehetünk el szó nélkül a Puskással vívott összecsapások mellett sem. Ezeken öt gólt kapva (kettőt rúgva) mindkétszer vereséget szenvedtünk – attól a csapattól, amely – dacára a nagy várakozásoknak – a 8. helyen telel, három pontra tőlünk, négyre a már kiesőhelyen lévő Balmazújvárostól.

                A kupában állunk, ami az eddigi ellenfeleinket nézve nem nagy fegyvertény, ám a Videoton és a Ferencváros esete jól mutatja, könnyedén megéghetnek az élvonalbeli „sztárcsapatok” erősebb NB2-esek ellen. A mieink az Öttevény, Gödöllő, Vecsés trión „mentek át”, 14-0-as gólkülönbséggel (amelyből Tischler egymaga kilencet vállalt). A bajnokságban a korábbi MTK- és Videoton-csatár csupán háromszor talált be, az ex-diósgyőriNovothny Soma viszont tízszer, amellyel nálam kiérdemelte az „ősz újpesti játékosa” titulust.

                A keretet és a teljesítményeket megvizsgálva a kapuban nagyon könnyű dolgom van, Balajcza egyre romló teljesítménye, bizonytalankodásai után felüdülés volt Pajovicsot nézni. Ez még akkor is igaz, ha két olyan potyát szedett össze (DVTK és Balmazújváros elleni hazai mérkőzéseken), amelyek után szégyenkezhetett a délszláv hálóőr. Pontrúgásoknál magabiztos, lábbal egészen jó, a vonalon megmutatkoznak átlagon felüli reflexei. Ne feledjük, profi pályafutása során sehol nem kapott teljes és hosszantartó bizalmat, tavasszal még jobb teljesítményt várhatunk tőle. Banai és Kovács Zoltán esetében nem zárok ki váltást, hiszen az újpesti érzelműBanai minden bizonnyal szívesebben védene NB2-ben, mint padozik nálunk, míg Kovács talán feleségéhez közelebb, Cipruson légióskodna (ami számára inkább a hazatérés lehet). Bármelyik kapus is távozik, szükség van a pótlásra, sőt kérdés, hogy érkezik-e kapusedző, vagy marad a „beugró” Pleskó László (Rabóczki a szezon közben, próbaideje lejárta után távozott).

                Jobbhátvédként láthattuk Szűcs Kristófot – talán nem függetlenül attól, hogy kell a motiváció a Roderick-féle utánpótláscsapat tagjainak, „el lehet jutni az NB1-be is”. Egyelőre Szűcsöt inkább egy NB2-es középcsapatban tudom elképzelni, aztán meglátjuk, mit hoz a jövő. Sajnos igazi jobbhátvédünk nincs, hiszen Pauljevics inkább egy sorral előrébb képes jó teljesítményre, de eltekintve néhány nagyon gyenge meccsétől (például a Puskás elleni első vereségünk), összességében közepes teljesítményt nyújtott. A másik szélsőhátvéd poszton az a Balázs Benjámin játszott, aki rosszul sikerült külföldi kalandjai után nem találja számítását az NB1-ben. Játszott középpályást, jobbhátvédet, az ősz jó részében pedig balbekket – nem olyan rosszul, nem is jól.

                Vignjevics eredeti elképzeléseiben egy Bojovics-Litauszki belső páros volt, ám hamar rá kellett jönni: előbbi nem üti meg az NB1 színvonalát sem. Meglehetősen lassú, körülményes és túlzottan egyszerű játékával kiérdemelte a padozást, majd jött a sérülése. A Gyirmótról érkező védőtől egyesek sokat vártak, tekintettel belgiumi múltjára (és mert „Vignjevics jól ismeri Montenegróból, tudja, mire számíthat tőle”), mégis csalódást okozott. Pávkovics közel sem olyan rossz, mint volt, engem Korcsmárra emlékeztet, aki rengeteget fejlődött viszonylag rövid időn belül Urbányi kezei alatt. Kálnoki-Kis pedig bizonyára csalódott a kevés játéklehetőség miatt, az ő pályafutásának nem tett jót az újpesti kitérő. Salétrosról talán a mester azt várta, hogy megoldja a balbekk problémát, de már bemutatkozó interjújában elmondta, egyik oka érkezésének (azaz a Stockholmból való távozásának) az volt: szeretne a középpályán szerepet kapni. A hírek szerint a svéd-magyar futballista meg sem várta az őszi idén végét és távozott Újpestről.

                Az újonnan igazolt Selmani érdemben nem kapott szerepet, Cseke Benjámin is csupán kihagyott ziccere miatt (a Honvéd ellen a 93. percben 2-1-nél megdöbbentően rossz megoldást választott) élhet őszi emlékezetünkben. Simon Krisztiántól és Zsótér Donáttól nagyon sokat vártunk,–viszonylag keveset kaptunk. Egyikőjük esetében sem az akarással van probléma, ám valami – még – nem kerek, nem teljes. Zsótér adott fontos gólpasszokat (Vasas ellen Dunaújvárosban, Diósgyőr ellen Debrecenben kettőt is – mindegyiknél Novothny volt a befejezőember), Simonnak is voltak jó megoldásai (a Balmaz ellen idegenben fontos, győztes gólt szerzett). Tavasszal több kell tőlük, ám Zsótérnak talán nem a szélen, hanem középen, Nagy helyén kellene futballoznia, míg Simon egyre jobban futballozó vetélytárssal rendelkezik (ObinnaNwobodo). Az az Obinna, akit a lila-fehér fanatikusok jelentős része elzavart volna a 3-4. forduló táján. Fiatalon, távol családjától, távol a megszokott kultúrától – mégis, egyre jobb teljesítménnyel hívta fel magára a figyelmet. A kapu elé ritkán ér oda, mindössze egy gól (az is csupán a szépítésre volt elég a szezonzárón) fűződik a nevében, ebben mindenképpen fejlődnie kell. Kiszámíthatatlan mozgása és gyorsasága viszont sok fejtörést okozott az ellenfeleknek.

                Nagy Dániel őszi performansza és teljes pályafutása akár egy külön bejegyzést megérne, mert több volt, van benne, mint amit eddigi karrierjéből kihozott. Fantasztikus gólokkal (a Ferencváros elleni derbin és a Videoton ellen összesen három gól) kezdett, majd egyre akaratgyengébb, kilátástalanabb futballal rukkolt elő. Esetében nem ritka, hogy a szurkolók alibizéstemlegetnek. A szombathelyi vereség utáni kimutogatásával nem sok lila-fehér szurkoló feltétlen bizalmát nyerte el, nagy megújulás kellene tőle tavaszra. Erőnléti és mentális problémákkal egyaránt küzd Nagy, aki az elmúlt években rendre epizódszerepet kapott klubjaiban. A belső középpálya két motorja Windecker és Szankovics, akik megbízhatóan robotolnak, ám ennél többre nemigen képesek. Windecker kezdeményezőbb, de többet is hibázik, Szankovics hiánya inkább akkor mutatkozik meg, amikor nincs a pályán. Összességében nagyon hiányzik egy Mitrovics-szerű labdarúgó, talán maga Nikola Mitrovics, aki góljaival kevésbé, gólpasszaival és mezőnymunkájával annál inkább kivívta a tiszteletet és szeretet mind Újpesten, mind Fehérváron – és egyes híresztelések szerint akár vissza is térhet a Megyeri útra. AlessaneDiallo technikás labdarúgó, jó lenne, ha a délszláv harcmodorból átmentene valamit magának – akkor Vignjevics mester is jobban bízna benne.

                És ha már pletykák, Gyurcsó Ádám a hírek szerint tárgyal tulajdonosunkkal, de menedzsere felvette a kapcsolatot Felcsúttal és a IX. kerületiekkel is, nincs könnyű dolga tehát Duchateletnek. A kegyvesztett, Vignejvics bizalmát mérsékelten élvező Tischler Angyalföldre távozhat – érkezhet helyette az ukrán-orosz Evgen Pavlov (191 cm magas, 26 éves, csatár létére eddig nemigen szórta a gólokat). Tischler lőtte a legtöbb gólt az ősszel, de az alacsonyabb osztályú csapatok elleni MK-gólok vajmi keveset érnek, annál többet nyom a latban a mesternél Tischlersajtóbeli kifakadása és kihagyott büntetője. Novothny megtalálta góllövő cipőjét, emellett csupaszív játékával sok szép pillanatot okozott nekünk. Amolyan Szalai-típusú csatár, aki agresszívan letámadja ellenfelét, csúszik-mászik, nem ismer elveszett labdát. Angelov alig kapott lehetőséget, bár a Diósgyőr ellen ő egalizált a mérkőzés vége felé, jó eséllyel télen távozik Újpestről.

                Elkelne az erősítés, a hírek szerint zajlanak a tárgyalások és nagyon valószínű, hogy nagy távozó nem lesz. Ha a „zuhanyhíradó” által beharangozott nevekből érkezne valaki, különös tekintettel a Lengyelországból távozó Gyurcsóra, bizakodva várhatnánk a tavaszt. A címerrel kapcsolatban az UTE pert nyert, a jogi következmények terén azonban egyelőre nem látunk tisztán, a klub tulajdonosa tárgyalást szeretne, a másik fél viszont – zsebében a bírósági ítélettel – minden bizonnyal nem szívesen ül tárgyalóasztalhoz azzal, aki korábban kategorikusan elzárkózott. Öt pontra vagyunk az Európa Liga-selejtezőt érő 3. helytől, tizennégy mérkőzés alatt sok dolog megtörténhet. A Magyar Kupában február 20-án fogadjuk a Paksot, amely sok keserűséget okozott nekünk az elmúlt évtizedben, van miért visszavágni. A Videoton és a Ferencváros már kiesett, így nincs igazi esélyese a kupának – ha túljutunk a Pakson, a Debrecen és a Honvéd jelentheti a két legnagyobb vetélytársat.

                A Groupamában megrendezendő döntőig azonban még sok idő van. Egyelőre vannak kérdőjelek, ám miért ne reménykedhetnénk abban, hogy az őszinél összeszedettebb, szemre is tetszetősebb és legfőképp: eredményesebb játékot láthatunk Litauszkiéktól?! Remélni, bizakodni – és meccsre menni, szurkolni: ez a szurkoló reszortja. Reméljük, sokszor fog kilencven percen keresztül zengeni a hajrá Újpest és zúgni a hajrá Lilák!

 

Tárgyalni kell...-mondja az Újpest FC vezetősége.

Ez a mondat elég sok biztosítékot vert ki mostanság. Bár az amnézia elég gyakori jelenség hazánkban, de azért na. Pofa kell ahhoz, hogy azok után, hogy Rodi megváltoztatta a címert mindenki tiltakozása ellenére, és az ügyben senkivel sem volt hajlandó tárgyalni, most mégis.

Rodi vazze...ezt komolyan gondoltad? Nem beszélsz senkivel, hiába könyörög neked mindenki, de most, amikor megszoptad a bíróságon, már tárgyalnál? 

Szerinted van bárki, aki leülne veled ebben az ügyben (és ahogy halljuk, más dolgokban is) azok után, ahogy ezt a kérdést kezelted? 

Naiv vagy Rodi. Itt az ideje megértened, hogy a magas ló még nem vitt messzire senkit sem. 

Mindamellett továbbra is az lenne a legésszerűbb, ha megvalósulhatna az UTE felnőtt csapata és te meg szépen vennéd a sátrad fáját. Akkor ugyanis oda és akkor biggyeszthetnéd a wc deszkádat, ahova és amikor csak akarod, s még csak egyeztetned sem kellene senkivel erről. Azt ugyanis nem szeretsz. Eljutottál oda, hogy már nem figyel rád senki, és az lenne az új esztendő legnagyobb meglepetése, ha a győztes bírósági tárgyalás után az UTE engedékennyé válna címer kérdésben. Gondolod, hogy van esélyed meggyőzni bárkit is arról, hogy az önkényesen megváltoztatott történelmi címer foggal-körömmel történő visszaszerzése után egy jó kávézás mellett meg tudsz egyezni abban, hogy legyen mégis wc deszka? Ló...t Rodi!

Azt a haragot, ami eddig rád irányult, senki nem akarja tőled elvenni!

 

Dicsőség, múlhatalan büszkeség, egyben szomorűság...

Melyik a jelenlegi mezőny legrégebben alapított klubja? Sokan tudják erre a választ: az Újpest. A Ferencvárost 14, az MTK-t 3 évvel megelőző újpestiek immár 132 éve írják történetüket. 1885 nyarán alakult a klub, ám csupán 20 évvel később nyertünk besorolást az első osztályba – igaz, 1901-ben írták ki az első bajnokságot. A mindössze kilenc induló közül az újoncként előkelőnek számító negyedik helyet sikerült megcsípni. Az 1910/11-es szezonig kellett várni valami „kiugróra” – noha ebben nem volt sok köszönet. 18 mérkőzésen csupán két győzelemre voltak képesek a lila-fehérek, így búcsúzni kényszerültek az első ligától. Egy évre rá sikerült visszakapaszkodni, majd megragadni. Azóta megszakítás nélkül tagjai vagyunk az NB1-nek,a legtöbb élvonalbeli mérkőzéssel büszkélkedhetünk (jelenleg 3009-nél jár a számláló).

A sikersztori igazán a két világháború között vette kezdetét. Az 1929/30-as kiírás győztese – első ízben – az Újpest FC volt. Nagy csatában gyűrtük le a Ferencvárost, 18-2-2-es mérleggel zsebeltük be az aranyérmet – hogy aztán a következő évben ennél valamivel simábban hódítsuk el a serleget. Ma már távolinak tűnik, ám az első nyolc bajnoki aranyunkat nem fővárosi csapatként értük el, hiszen Újpest 1950-től része Budapestnek. A „második aranykor” fontos momentuma az 1968/69-es Vásárvárosok kupája, melynek döntőjét oda-vissza elbuktuk a Newcastle csapatával szemben, ám óriási fegyverténynek mondható az addigi menetelés. Mai szemmel is fantasztikus eredmény a görög Arisz elleni 11-2 (2-1 és 9-1), a Legia Varsó 3-2-es kiejtése, majd a Leeds búcsúztatása összesítésben 3-0-al. Az elődöntőben a török Göztepe csapata kevés fejtörést okozott Benééknek (8-1), a döntő második mérkőzésén viszont hiába vezettünk Bene és Göröcs góljaival 2-0-ra, az angolok megfordították a találkozót.

                1969-től egymás után hétszer nyertük meg magyar bajnokságot (Baróti Lajos, Kovács Imre és Várhidi Pál irányításával), a klub történetének talán legemlékezetesebb mérkőzésére 1974 áprilisában került sor. A BEK-elődöntőben a Beckenbauerrel, Breitnerrel és Gerd Müllerrel felálló Bayern Münchent fogadtuk. Nem is vallott szégyent a lila-fehér csapat a Népstadionban (körülbelül nyolcvanezer néző előtt); Fazekas László a hajrában egalizált, így lett 1-1 a vége. Az Újpest kezdőcsapata az alábbi: Szentmihályi, Noskó, Harsányi, Horváth József, Kellner, Dunai Ede, Tóth András, Fekete László, Bene Ferenc, Fazekas László, Zámbó Sándor. A későbbi győztes müncheniek a visszavágón 3-0-ra nyernek, ám az elődöntő és az odavágó így is kitörölhetetlen része marad az Újpest FC történelmének!

                Ami olyan gazdag, hogy könyveket lehet és kell is teleírni arról, a fentiek csupán kiragadott részei a 132 éves sztorinak. A közelmúlt eseményeit illetően jegyezzük fel: az utolsó bajnoki címünket 1998-ban szereztük meg. A Fehér Csaba, Sebők Vilmos, Szlezák Zoltán, Kozma István, Véber György, Herczeg Miklós és Kovács Zoltán (a kispadon Várhidi Péter) fémjelezte csapat az ősi rivális FTC előtt végzett az élen. A 21. században három ezüstérem, amit felmutathatunk; az első kettőt Mészöly Géza, a harmadikat Szentes Lázár vezérletével. A háromból az első kettő a fájóbb, hiszen akkor egy-egy Puskás Stadionban lejátszott meccsen a bajnoki cím is összejöhetett volna, ám ezek között is lehet különbséget tenni. Míg 2004-ben óriási feltámadás kellett az esélyhez, 2006 tavaszán sokan már odaadták a bajnoki aranyat Mészöly csapatának. Az MTK ellen az utolsó pillanatokban elbukott mérkőzés utáni rendbontás után albérletbe kényszerülőÚjpest két kiállítás után (Rajczi és Tóth Norbert) 3-1-re kikapott a Csertői-féle Fehérvártól. Talán a 21. század második legkedveltebb újpesti játékosa, a nyolcas számú mez korábbi tulajdonosa, Rajczi Péter kulcsszereplője volt egyébként mindkét összecsapásnak. Az MTK elleni 1-1-nél Simeknek gólpasszt adott, majd néhány perccel később nem érte el Tóth Norbert beadását. Ha akkor az bemegy..Vagy ha nem állítják ki még az első félidőben a két évvel későbbi „bajnoki döntőn”. De nincs „ha”, Rajczi pedig így is kedvenc marad a IV. kerületben.

                A cikk felütésében szereplő kérdésre (melyik a legrégebben alapított és jelenleg is a legjobbak között szereplő magyar futballklub) egyértelmű a válasz. Ám jóval kevesebben asszociálnának az Újpestre, ha azt kérdeznénk: vajon ki veszi fel a versenyt gólok tekintetében a Real vagy a Bayern korábbi ászaival. Nos, a Marca november 17-i cikkében tudósított arról, hogy a statisztikákkal foglakozó IFFHS összegyűjtötte a történelem tíz legnagyobb gólvágóját. Büszkék lehetünk magyarként, hiszen a top10-ben Puskás Ferenc, Schlosser Imre, Zsengellér Gyula és Szusza Ferenc is helyet kapott – ahogy talán még büszkébbek lehetünk Újpest-érzelműkéntZsengellérre és Szuszára.

                Előbbi a lista harmadik helyére fért fel, utóbbi - stadionunk névadója - pedig a nyolcadik. Zsengellér 394 mérkőzésen 416 gólt lőtt – Magyarországon, Olaszországban és Kolumbiában. Ennek közel 90%-át (368-at) Újpesten szerezte, 1936 és 1947 között. Ha a gól/meccs mutatót nézzük, csupán Schlosser Imre előzi őt meg – egészen félelmetes, 1,31-es mutatójával. Ám Zsengellérnek sem kell szégyenkeznie, hiszen több gólt lőtt, mint ahány mérkőzést játszott (1,06 gól/meccs).A 2006-ban elhunyt Szusza Ferenc pályafutása során végig hű maradt gyermekkori szerelméhez, az Újpesthez. 462 találkozón 393 gól, 69 találkozó az újpesti kispadon. Nem véletlen került be a minden bizonnyal valaha volt legnagyobb újpesti legenda azok közé, akikről már életükben elneveznek egy stadiont (2003 őszén).

                761 gól Zsengellér Gyulától és Szusza Ferenctől lila-fehérben! Csak óriási tisztelettel beszélhetünk az újpesti futballklub két hatalmas alakjáról. „A régiek messzire elvitték a hírünk a földön [..], mennyi név, mennyi év, az újaknak üzenték: a folytatás legalább annyira legyen szép”.

 

Mindenki felkészült, szeptember 8-án kezdődik a bajnokság, az ERSTE Liga. Az utolsó felkészülési meccsen is túl van az UTE jégkorongcsapata, mikoris túlságosan változatos – mondhatnám őrült meccsen UTE-Olimpija Ljubljana 6:4 (2:1, 0:3, 4:0).

Ahogy már olvashatták, új kezdeményezésként Visegrád Kupa néven egy remek felkészülési sorozatot szerveztek  négy hazai és négy szlovákiai csapat részére. Az alapszakaszban valamennyi csapat négy mérkőzést játszott, azaz négy szlovák-magyar összecsapást láthatott a közönség. Összességében a magyarok négy győzelmet szereztek (háromszor a DVTK), míg északi szomszédaink 12 találkozót nyertek meg. Az Újpest egy pontot szerzett (vereség hosszabbításban a Zilnától), a magyar csoportban ezzel harmadiknak végeztünk, októberben a Poprád ellen mérkőzünk oda-vissza alapon a négy közé kerülésért. 
Eremények: UTE- Zilina 1:2 hu., Poprad-UTE 4:2, Nové Zámky-UTE 1:0, UTE-Nitra 3:6.
Az eredménynél sokkal fontosabb a játék, amit az újpestiektől láttunk. És amit láttunk, az kimondottan bíztató! Négy komoly mérkőzésen nagyon erős ellenfelekkel játszottunk. A lilák nagyokat hajtottak, jól, határozottan védekeztek, ügyesen támadtak. Megítélésem szerint az erőállapotuk is jobb lett, mint tavaly volt – bár ez a remek kondícióban lévő szlovákiai ellenfelek ellen kicsit kevés volt, de itthon, a Ligában megfelelő lesz. Négy mérkőzésen hat gólt lőttünk – ez azért kicsit kevés, ebben javulni kell. Sajnos, a második mérkőzésen megsérült Ropret, a remek csatár, hiányzott is a kapu előtt!
Ami a csapatot illeti, vannak változások. Elment két gólvágó, Frolik és Hebar, továbbá nincs a csapattal Csanyi Karol, Tóth Gerő és Virág Tamás, Gröschl Tamás és Dömötör Róbert visszavonult. Amerikából jött Kiss Roland (Kiss Dani testvére), visszatért Sági Martin Miskolcról, érkezett Justin Cseter és Becze Tihamér Dunaújvárosból, Roczanov Dezső és Schmál Kristóf a MAC-ból. Tehát jöttek is, mentek is gólok, legyen a mérleg pozitív! A játékosok nagy része ismerős tavalyról, a felállásból látszik, hogy folytatjuk azt a csapatépítést, amely folyamatos előrelépésekkel az előző bajnokságban már bronzérmet termett! De szép is lenne folytatni a sorozatot!
Az ERSTE Liga talán kicsit kisebb terhelést jelent a csapatnak (hetente áltatában két meccs a korábbi három helyett), hiszen 11 helyett csak 9 csapat indul - kimaradt a Debrecen, a Galac és a Belgrád, új szereplő a Vienna Capitals farmcsapata, velük kezdünk idegenben.
Az első hét műsora:

ERSTE Liga:
2017. szeptember 8. péntek, 17:50, Bécs: Vienna Capitals - UTE
2017. szeptember 11. hétfő, 20:00, Megyeri út: UTE – Dunaújvárosi Acélbikák (M4Sport)

Az első néhány fordulóban csak sejteni lehet, milyenek az erőviszonyok. A Vienna Capitals farm nem tűnik túl erős csapatnak a MAC elleni előmeccsük (1:8) erről árulkodik. A DVTK az előidényben eredményesen játszott a Visegrád Kupán, míg a MAC ugyanott pont nélkül maradt. Azt azért nem hiszem, hogy annyira gyengék lennének. A Dunaújváros és a többiek - – majd meglátjuk!

Az idény előtt minden szurkoló bizakodik. Azt a megállapítást, hogy „úgy gondoljuk, az idei csapat erősebb lesz” ez előzetes bizalom, a csapatban és a játékosokba vetett hit hozza ki a szurkolóból. De megvan az aggodalom is, „milyen jó játékosok mentek el” meg az, hogy „miért nem igazoltunk két gólgyárost”. E gondolatok eredőjeként nagyon remélem, jó csapatunk, örömteli idényünk lesz!
LS

www.utehoki-lelati-blogspot.hu
 

Mostantól, főként amikor válogatott vagy bajnoki szünet van, igyekszünk olyan témákkal is kedveskedni olvasóinknak, amik nem feltétlenül szólnak az Újpestről, de a magyar vagy a nemzetközi labdarúgásról igen.

Reméljük mindenki számára érdekes témákat boncolgatunk majd...

Kezdjük hát az elsővel!

 

Adott egy szegénysorban nevelkedő srác, aki BAZ-megyében született, Csobánkán élt egy ideig, mígnem 2008-ban – amikor még a II- Kerületben focizott – felfigyeltek rá Felcsúton. Ebben az időben a falusi csapatnál már nagyobb terveket szőttek, hiszen a Székesfehérváriak fiókcsapataként működtek. Az itt eltöltött idők alatt aztán oda-vissza mozgott a két klub között, mígnem 2012 nyarán a Fehérvár leszerződtette.

Továbbra is ide-oda dobálták az U17-től az U21-ig több válogatottsággal rendelkező játékost, de a nagyobb csapatban nem tudott gyökeret verni. Nem tudni, hogy ennek mi az oka, de tény, hogy ösztön-játéka nem aratott osztatlan sikert. Storck szövetségi kapitány ismerte az U-válogatottaktól, így – némi meglepetésre – kivitte magával az EB-re az akkorra gyakorlatilag mindkét csapattól száműzött játékost.

de ne rohanjunk ennyire előre! Még 2015-ben vigaszágon, a norvégokkal szemben kell kiharcolni kvalifikációt az EB-re. Az első meccsen, idegenben léptünk pályára, és bizony itt a „magyar Scholes” hintett egyet, ezzel pedig megnyertük a meccset. A három nap múlva következő visszavágó sem volt formalitás, de végül magabiztos győzelemmel kijutottunk az EB-re!

A Franciaországban rendezett EB-naztán 2016 nyarán aztán újra bizonyít; az osztrákok ellen gólpasszt ad Szalainak, ezzel vezettünk a 2:0 győzelemmel abszolvált meccsen. A további szereplés is meglepően jól sikerült, a magyar csapat nem vallott szégyent.

Érthető, hogy ezek után komoly érdeklődők is megjelentek a játékosért, így jött létre a Bremen-nel egy adás-vétel, de itt aztán nem tudott maradandót alkotni,, kölcsönbe ment a Darmstadt-hoz,  majd a honi zöld-fehéreknél töltött egy évet, majd – miután az újabb idény sem volt túl sikeres… - jött a kazah Asztana.

Most úgy tűnik, hogy ne alakulnak a legjobban a dolgok, de ne felejtsük el, hogy sokan mások még idáig sem jutottak el, sőt az út feléig sem lettek volna képesek arra, hogy lépést tartsanak! De ez a cikk itt most nem is a játékosról szól, csak esetét, mint példát szerettem volna bemutatni. Mégpedig azért, mert lassan tipikus az eset; a Palermoba szerződő két fiatal, mintha szinte másolná ezt a pályát. Itt jegyzem meg, hogy Simon Krisztián, vagy éppen Litauszki Robi külföldi pályafutása sem volt éppen sikeres, de ő történetük – nem ÚJPESTI kötődésük miatt! – más, mint a fent említetteké.

Az egyszerű megoldás az (lenne), hogy – ezek szerint – a magyar bajnokság színvonala nem üti meg azt a szintet, ahonnan sikeresen ki lehet lépni a nemzetközi porondra, vagy akár annak a szélére legalábbis. De a napokban a T&M INTERNATIONAL FOOTBALL AGENCY kiadott egy közleményt, ebből idézek néhány általam fontosnak ítélt gondolatot:

„… mellőzötté vált itthoni csapatában, de szerencsére a magyar válogatott szövetségi kapitánya felismerte, hogy ütheti a nemzetközi topszintet, mint képességhalmaz (minimum érdemes vele foglalkozni).”

„Hazajött, hogy – német edző keze alatt – állandó játéklehetőség mellett dolgozzon azokon a játékszervezési, játékelméleti, helyezkedési hiányosságain, ami miatt nem tudott érvényesülni Németországban (ezek miatt hiába is ment volna kölcsönbe újra kisebb német csapathoz).”

„… addig jutott, hogy elkezdte tudatosan bejátszani saját vadászterületét a szertelenség kiiktatása érdekében… a Magyar Kupa megnyerésének részese volt és több Európa Liga szintű csapat figyelmét felkeltette, akik hasonló karakterű játékost szerettek volna a középpályájuk megerősítésére.”

„Persze nem hibátlan még a játéka, de jelenleg jó helyen van, pici lépésekkel pótolgatja a hiányosságait egy olyan csapatban, ahol viszont az erősségeit maximálisan elismerik. Így ösztönösen jó dolgait megtartva tanulhatja a nemzetközi sztenderdeket.”

 „Úgy tűnik, hogy divat lett belerúgni a külföldön játszó magyar játékosokba, pedig Dzsudzsák Balázs is kacagva számolgathatná vagyonát ahelyett, hogy könnyeivel küszködjön egy válogatott kudarc után.”

Mint említettem, nem a játékossal kívánok foglalkozni, hanem a jelenséggel.

 

PÉNZTŐKE – SZELLEMI TŐKE

 

Az első, ami szemet szúr, hogy – ezek szerint – az akadémiáról kikerülő fiatalok képzése nem megfelelő, hiszen pusztán Isten adta tehetségük, és szorgalmuk által emelkedhetnek ki a közegükből, de ezen kívül nem kapnak semmilyen útravalót a milliárdokból fejlesztett akadémiai rendszertől! Ne feledjük el, hogy Kleini - vagy éppen Sallai, ahogy Balogh is – már az akadémiai rendszer „terméke”, sport-előéletük nagy részét immár jó körülmények között, hozzáértő edzők keze alatt töltötték el.

Nos, a körülmények tekintetében tényleg nem lehet szinte semmilyen kifogást emelni, hiszen láthatjuk, hogy az akadémiák kiépítettsége, felszereltsége, a pályák minősége és mennyisége, valamint a perifériális infrastruktúra is kiváló, a működés pénzügyi keretei pedig biztosítottak! Itt bizony felvetődik a felkészítő edzők felelőssége, de kérdőjeles a versenyeztetés rendszere is, hiszen, ha van egy-két igazán ütős műhely, akkor eredményeik okán előbb-utóbb terül valamilyen formában az ott felhalmozott tudás.

Sajnos úgy tűnik, hogy az anyagiak rendezettsége, az infrastrukturális feltételek gyors fejlődésével egyszerűen nem tudott lépést tartani a szellemi tőke gyarapodása. A tendenciózus játékos-sorsok azt mutatják, hogy a képzés minősége messze elmarad a kívánt szinttől, ennek pedig ma már egyáltalán nem tárgyi, hanem igenis személyi okai vannak! Sajnos nem látok bele az akadémiák mindennapjaiba, így nem tudom, hogy a képzés mely szintjén (edző-képzés, játékosok elméleti-, vagy labdás képzése pl.), de a tények makacs dolgok; a képzés szellemi tőkehiánytól szenved!

 

 

ITTHON – KÜLHON

 

Furcsa dolgokat művel manapság a pénz a futballal; 222 millió eurót is megadtak Neymar-ért, a gazdag klubok egyszerűen elszívják a tehetségeket, így egy-egy bajnokság felemelkedése egyre nehezebb. Vagy brutális mennyiségű pénz, vagy hatékony utánpótlás-nevelés – ez a dilemma ma már nemzeti szinten jelentkezik! Mit értek ezalatt? Azt, hogy vagy játékos-nevelde működéséből keletkezik bevétel, és ebből lehet egy hellyel-közzel színvonalas bajnokságot építeni (dél-szláv modell), vagy az olaj-milliárdokat vonzzuk be a sportba.

A dél-szláv modell hátránya, hogy igazán magas színvonal nem alakulhat ki, hiszen a legjobbak eligazolnak (ez utóbbi a fő cél, mert ez a fő bevételi forrás!), az olaj-milliárdok pedig torzítják (még nem törlik el!) a fair play-t, a pénzügyi erőfölény ugyanis erősen torzítja a valódi versenyt! Egyik sem igazán jó, de lassan el kell döntenünk, hogy melyik modellt szeretnénk működtetni! Helyesebben arról kellene végre határozni (és ennek megfelelően cselekedni!!!), hogy melyik modellt implementáljuk úgy, hogy az a magyar sajátosságokhoz illeszkedjen, de közben a lehető leghatékonyabban működjön is!

Azon a kevés játékosunknak, aki végül mégis képes beilleszkedni a nemzetközi futball rendszerébe, minden tisztelet kijár, ugyanis rájuk is igaz, hogy szinte kizárólag saját maguknak köszönhetik karrierjüket, sajnos az útravaló, amit kaptak itthon, azzal nem lehet a Lajtán túlra elérni. Ne feledjük, hogy legtöbbjük még így sem felejti el, hogy honnan indult, sőt büszkén ölti magára a nemzeti válogatott mezét. Vannak persze kivételek, mint a válogatottságot lemondó Huszti Szabolcs, vagy mostanság gyanúsan ebbe az irányba tartó Nikolics, és meg kell még említenem, hogy Szalai Ádám is kiszállt egy időre abból a mókuskerékből, amit a válogatottsággal járó dolgok jelentenek.

Itt elsősorban az utolsóként idézett mondatra gondolok; miért kellene, hogy pl. Szalai, akinek garázsában – többek közt – egy Wiesmann várja gazdáját, hogy beröffentse, de ahogy Dzsudzsák sem kenyérkeresetként tekint a válogatottságra! Ahogy a többi, igencsak jól megfizetett, külföldön szereplő játékos sincs kényszerhelyzetben…

Van viszont egy igen furcsa tendencia mostanság; sok játékos azért nem tud külföldre szerződni, mert a hazai fizetések magasabbak, mint egyes más országokban, ahol pedig magasabb szinten űzik a futballt manapság. Erre lehet(ne) azt mondani, hogy ez nem olyan nagy baj, hiszen a dél-szláv modellnek éppen az a hátulütője, hogy a legjobbak rendre más bajnokságok színvonalát emelik. De ez csak a valóság csúnya elferdítése lenne, hiszen manapság a külföldön játszó magyar játékosok száma elenyésző, sajnos nem vagyunk benne igazán a nemzetközi vérkeringésben!

Ez önmagában még nem lenne nagy baj, de – a szellemi tőkehiány okán – lemaradásunk nemhogy csökkenne, de láthatóan fokozódik, így pedig nehéz kitörni a mostani helyzetből! De ez még mindig nem a legrosszabb… A bajok netovábbja az, hogy amikor Andorra ellen az itthon játszó legjobbak kerültek pályára, a lelkesedés csíráit sem lehetett felfedezni!!!

Ezek a játékosok ugyanis (tisztelet a kivételnek!), hozzászoktak egy tötyi-lötyi szinthez, hozzászoktak, hogy ez a szint is elég a messze átlag feletti életszínvonalat biztosító fizetéseikhez, és hozzászoktak ahhoz, hogy ha éppen nem is olyan fényes a produkció, arra majd lesz aki pofás magyarázatot ad, és persze minden mehet tovább, ahogy eddig is; nagy pénz – kis foci…

 

SUMMA SUMMARUM

 

Mi következik mindezekből? Számomra az, hogy sürgősen, és mindenek előtt most már TÉNYLEG hozzá kell látni a szellemi tőke bevonzásának a labdarúgásba, és ezzel párhuzamosan bizony meg kell szabadulni a ballaszttól, azoktól, akik nem eredményekben, hanem kizárólag pozícióik megtartásában érdekeltek! Hogy hol kell ezt megtenni? Minden szinten; az MLSZ felső vezetésében, a megyékben, a kluboknál, és mindenek előtt az akadémiákban! Ki kell alakítani a versenyeztetés új rendszerét, ami most nemrég új irányba mozdult egyfajta elitista attitűddel, ami akár lehet hatékony is, ezt el kell ismernem, de ma még nem hiszem, hogy eredményekben jelentkezne a hatása.

Nem tudom megkerülni, de feketén-fehéren le kell írni végre;

A MEGÚJULÁSHOZ ÚJ EMBEREK KELLENEK!!!