Kitekintő

Azért mindennek megvan a maga bája.

Végre egy ritka ünnep a magyar fociban, itt van 83 év után a Fradi-Újpest kupafinálé.

Az már más kérdés, hogy a lilák számára fenntartott jegyek értékesítése során volt probléma bőven. A hírek olyan szervezetlenségre utalnak, amik egy közepesen szarul szervezett logisztikai betéti társaság azonnali csődjét jelentené.

A jó nyelvek szerint tényleg csak balfácánságról van szó, de vannak ugye rossz nyelvek is. Nem kívánom erősíteni a második tábort, de arról érdemes szót ejteni, hogy a mindössze néhány hónapja eltörölt kötelező szurkolói kártya rendszert 1 meccsre ismét felélesztette az MLSZ. Lassan, nehézkesen, de azért készülnek a kártyák, mert lassan mindenki levetette magáról az elviség zubbonyát, s felülírta magában a prioritási listát, végre a csapat, a klub került az első helyre.

Nem mindenkinél ment ez könnyen, sőt. Nagy harcok dúltak sokak lelkében, s voltak napok, amikor nem csak belül.

Már-már csitulnának is a kedélyek, hisz a klub csatlakozott az MLSZ kártyarendszeréhez, a Baráti Kör végig utazta az országot, a Mildenbergeren minden nap nyitva a pénztár, még a meccs napján is.

Látható, nagy összefogás alakult ki most Újpesten, s ez így is van rendjén.

De…

Ma megjelent két hír a médiában. Elsőre nem túlságosan érdekesek, de időzítésük miatt mégis van bennük valami khmmm bájos.

Csányi Sándor az MLSZ feje 2015-ben 35Mrd forinttal növelte a vagyonát, ezzel továbbra is a leggazdagabb magyar.

A másik információ a Nemzeti Sportban jelent meg, mely szerint Csányi Sándor azt vallja, a szurkolói kártya nem állta ki az idő próbáját. Ezt így, 1 nappal a finálé előtt, a tortúra végén közölte.

Ennyi pénzből azért futhatná egy közepes kvalitású kommunikációs szakemberre. Persze…sokan vallják, semmi sem történik véletlenül. Akkor viszont kedves Csányi Sándor, ne csodálkozzon, ha lesz némi zúgolódás a fociban elkövetett tevékenysége miatt a lelátón a holnapi kupadöntőn!

A bajnokság befejezésével egy időben az „Újpesti szociológia” cím alatt indított cikksorozat utolsó darabjához is elérkeztünk. Egy egyszeri, de mégis különösen fontos lépés maradt csak hátra: hozzá kell tennünk az általános okoskodáshoz azt, ami újpesti sajátság, azt, ami a miénk. Az eddigi írások mondanivalója ugyanis – noha igyekeztem lila köntösben megfogalmazni őket – vonatkozhatnának szinte bármelyik profi focicsapatra, sőt, esetenként még szélesebb körben is érvényesek. Minden szurkolótábornak, minden klubvezetésnek és szakmai stábnak vannak hasonló problémái, amelyek a klubok közös alaptulajdonságaival állnak kapcsolatban. Ma viszont arra szeretnék kitérni, miért is más az újpesti közösség, mint bármelyik másik.

Valójában ez a téma önmagában kitölthet több könyvet, és egymagam messze nem is tudnám minden árnyalatát felfesteni. Mindenkinek, aki magáénak érzi a lila-fehér színeket, megvan a saját indoka és elmélete arra, hogy miért is pont az Újpest a választott csapata. Valaki dalokat tud írni róla, mások egyszerűen a bőrük alatt érzik a kötődést, de a kapocs mégis fennáll. Azokat a gazdag erőforrásokat rejti ez a téma, amelyből maga a klubélet a kezdetek óta táplálkozik.

Azt azonban megpróbálhatom – és erre véleményem szerint szükség is van –, hogy néhány tévhitet eloszlassak, pontosan azért, mert ezek gyakran elfedik a sokkal szebb és egészségesebb valóságot.

Ilyen tévhit például az, hogy az Újpestet az eredményei teszik azzá, ami. Ezt a hitet könnyű megcáfolni, ugyanis jelenleg a klub történelmének egyik legsikertelenebb időszakát éljük. Mégsem tűnt el az, ami a klub lelkét jelenti, nem dőlt össze a világ. Sem a közönség, sem a mezőny többi tagja, sem a közvélemény nem felejtette el, kicsodák is ezek a lilák, és mit képviselnek. Ennek fényében nem érdemes depresszióba süllyedni a trófea nélküli szezonok miatt, és nem érdemes a csupasz győzelmekért olyasmit feladni, ami esetleg sokkal fontosabb.

Időnként az is szóba kerül, hogy a klub hátterében egyértelmű politikai meggyőződés húzódik, pedig a történelemre vetett rövid pillantással ez a kijelentés is azonnal szertefoszlik. A hagyományainkban bizony szerepet különböző politikai oldalaknak és etnikumoknak megfelelő értékek és személyiségek. A zsidóellenes propagandával szemben ott van például Aschner Lipót nélkülözhetetlen szerepe, a kommunista ideológiával szemben az 56-os kiállás, de lehetne folytatni a sort sokáig. Azt jelentené mindez, hogy egy szurkolónak sem lehet politikai véleménye? Dehogy. Csupán azt, hogy a klubot nem szabad annak alárendelni, mert – bármilyen hihetetlen is – fölötte áll.

Ezek a gondolatok és társaik legtöbbször ürügyként szolgálnak arra, hogy végül az illető kijelenthesse: az Újpest nem egy klub a többi klub között, hanem valami eredendően más, különb dolog. „Több, mint egy klub.” A fentiek alapján ez a törekvés szinte mindig nagyon könnyen keresztül húzható, a történelmünk és a hagyományaink azt mutatják, hogy az Újpest bizony nem több, mint egy klub. Talán bánkódnunk kellene emiatt? Biztos vagyok benne, hogy nem, sőt, épp ellenkezőleg. Ez a beismerés azt tanúsítja, hogy a lilák általában ismerik saját értékeiket, saját korlátaikat, és képesek azokkal együtt élni. Hiszen a Barcelona talán megfelel a jelszavának, és több mint egy klub? Ugyan mivel lenne „több”? Esetleg a Ferencváros erkölcsösebb, mint bárki más? Ne vicceljünk már… A szurkolóiknak viszont folyamatosan kisebbségi komplexusban kell szenvedniük, mert fel akarnak nőni egy olyan közösséghez, értékrendhez, világképhez, ami a valóságban nem is létezik.

Mi is ebből a tanulság… Nem, most nem az a lényeg, hogy utáljuk a Ferencvárost. A lényeg az, amit a cikksorozat első mondataiban szögeztem le: az Újpest egy élő emberi közösség. Nem több annál, és nem is kevesebb, ez viszont hihetetlenül értékes. A többi közösségtől, klubtól, focicsapattól pedig az választ el bennünket, amit a történelmünkből és a hagyományainkból kiolvasunk. No meg az, hogy mivel ez a klub nincs alárendelve semmilyen eszmének, ideológiának, stílusnak vagy divatnak, ez a klub mindig azzá válik, amivé mi magunk formáljuk.

Minden focicsapatnak vannak sikeres és sikertelen időszakai, vannak teljesen elbaltázott szezonok és időnként előfordul, hogy szinte minden összejön. Ezzel aligha mondtam újdonságot bármelyik szurkolótársamnak, mert Újpesten is megéltünk már sok mindent, akár csak az utolsó néhány évre visszatekintve is. Néha az ember már hetekre előre tervezgeti a fordulókat, és számolgatja az elérhető eredményeket, máskor viszont már a meccs reggelén is kín kikelni az ágyból, mert alig van remény arra, hogy a címerhez méltó módon szerepeljünk.

Hiába azonban az érzelmek hullámzása, a klubhoz való kötődés szerencsétől és balsorstól független. Nem a pályán elért eredményeken múlik. A közösséghez tartozni annyit jelent, hogy részesei vagyunk a vereségeknek éppen annyira, mint a győzelmeknek, hogy át akarjuk élni az közös örömöt, de a közös szomorúságot és a dühöt is. Ezekből az élményekből lehet tanulni, táplálkozni a következő alkalomra, a sportban pedig – többek között ez benne a szép – szinte mindig van következő alkalom.

Hogy miért éri meg mindez? Azért, mert alapvető emberi szükséglet egy közösséghez tartozni. Olyan dolog ez, mint hogy a hal vízben él, a vakond pedig a föld alatt. Egyszerűen örököltük az őseinktől, enélkül nem lehetünk egészségesek. Rendben, de hogyan nyilvánul meg mindez az Újpesttel kapcsolatban? Én azt gondolom, hogy rendkívül egyszerűen. Amíg ugyanis a klub gondjai és küzdelmei kötnek le bennünket, addig sosem fogjuk saját személyes bajainkban a világvégét látni. A klub támogatása még a legszomorúbb, legszégyenteljesebb időkben is támaszt ad a hétköznapokra. Akár győz a csapat, akár veszít, azon a délutánon, abban a kilencven percben a szurkoló biztosan tudhatja, hogy a helyén van a stadionban, és úgy cselekszik, ahogy kell.

Ehhez a történethez szorosan kapcsolódik az is, hány barátság alakult ki az Újpestnek köszönhetően, amelyek aztán az élet más területein is hasznot hajtottak. Sokszor megdöbbentően értékesnek bizonyul, ha valakit ismerünk személyesen, és nem csupán a hivatalos álarcát látjuk, hanem az amögött levő élőlényt is, akivel együtt őrjöngtünk a gólnál, együtt fütyültünk a cserénél, vagy éppen akivel összevesztünk egy játékvezetői ítéleten.

A klub mindezek tetéjébe valami egészen különlegeset is kínál: minden tagjának mutat valamit, ami értékesebb nála, amiért érdemes áldozatot hoznia. Hiszen hogyan tudná felmérni bárki a saját értékeit, a saját képességeit, tudását, erejét, munkáját, ha nincs valami, ami fölötte áll, amihez viszonyíthat? Az igazán jól működő emberi közösségekben a becsület és a tisztelet olyan kifinomult formái fejlődnek ki, amelyekből a közösségen kívüli életben bátran lehet meríteni, és amelyeknek elsajátításáért és megőrzéséért a szó szoros értelmében érdemes megszületni.

Mindezzel csupán néhány sekélyes vetületét vázoltam fel annak, ami az emberi közösségek értékét jelenti. Bárki megpróbálhat újabb szempontokat hozzáfűzni a listához, sőt, akadnak olyan erényei az összetartozásnak, amelyet szinte lehetetlen megfogalmazni. A lényeg azonban nem az, hogy szabatosan kielemezzük minden megközelítését a témának, hanem hogy a probléma jellegével tisztában legyünk.

Van ugyanis egy igen nagy probléma a körülöttünk lévő, modern világgal: könyörtelenül üldözi és pusztítja el az emberi közösségeket. Tévéműsorok és reklámkampányok egész serege sugallja az agyunkba azt, hogy nincsen semmi, ami a saját önző, alantas érdekeinknél fontosabb. Karrierlehetőségek és szabadidős programok egész sora alapszik a személyes kapcsolatok kiiktatásán és eltiprásán. Központi intézmények dolgoznak az alulról érkező ötletek, vállalkozások, szerveződések ellehetetlenítésén… Mindeközben pedig egész iparágak léteznek abból a célból, hogy csalfa vigaszt nyújtsanak, és mesterségesen elfedjék az elszigetelődésből, a magányból fakadó hiányérzet következményeit. Sikertelenül.

Az Újpest tehát valódi életelixír, amely gyógyír lehet rengeteg bajunkra. Tudnunk kell, hogyan is éljünk vele.

Ez a cikksorozat az újpesti klubról, mint emberi közösségről szól, így aztán sokakban felmerülhet a kérdés, miért is nem írtam mindeddig a szurkolói társadalom lila szögletéről, illetve a lelátói életről. Volt itt már szó játékosokról, netes fórumokról és klubalkalmazottakról egyaránt, pedig hát „az Újpest mi vagyunk”, no meg persze a foci is „értünk van”, csak hogy a talán két legismertebb szófordulatot említsük… Talán már sorra kellett volna kerülnünk, nem? A válaszom erre a kérdésre két részből áll.

Az első rész az, hogy valójában minden eddigi írás a szurkolókról is szólt, mivel az ő szempontjukból néztem mindenre és mindenkire a klub körül. (Ez egyben persze a saját szempontom is.) Az, hogy az írásokban emellett mégis elismerem a klub többi tagját, egyáltalán nem jelent ellentmondást, véleményem szerint a szurkolói létnek ez nagyon fontos része. Rengetegen szeretik a mártírt játszani a lelátón, no meg a mellüket döngetve lefitymálni mindent és mindenki mást, de ezzel legfeljebb kárt lehet okozni az Újpestnek, hasznot sosem hoz. Igen, nagyon is képesnek kell lenni a kritikára, az önálló gondolkodásra, sőt, a tiltakozásra is. Aki azonban mindig tiltakozik a történésektől függetlenül, azt ugyanúgy senki nem veszi komolyan, mint aki nem hallatja a hangját soha.

A válasz második fele is ehhez kapcsolódik: az idézett szófordulatok ugyanis gyakran félrevezetik az embert. Az Újpest mi vagyunk, de nem kizárólag mi; a foci értünk van, de nem kizárólag értünk. A saját fontosságunk hangsúlyozása, a pózolás teljesen idegen a szurkolás lényegétől, amely egy közösség személyes ügyek fölé helyezésén alapszik. Az a törekvés pedig, ami egyszerű, mohó fogyasztássá igyekszik zsugorítani ezt, rendkívül sivár jövőt rejt magában, amit jómagam nem szeretnék Újpesten valaha is meglátni. A vevőnek talán mindig igaza van, a szurkolónak nem mindig. De nem is ezért van rá szükség.

Már csak azért sem lehet mindig igaza a szurkolóknak, mert szinte semmiben nem értenek egyet egymással az Újpest szeretetén és támogatásán kívül. Mindenkinek megvan a maga kedvenc gólja, kedvenc játékosa, kedvenc idegenbeli túrája, kedvenc dala, és így tovább. Sőt, mindannyian másképp indokoljuk meg, mit is keresünk a stadionban. Valaki a játékot szakmai szemmel igyekszik követni, mások a baráti társaságot szeretik kiélvezni. Megint mások a hangulatot szippantják be a fű illatával, amely erőt tud adni a következő hétköznapok megpróbáltatásaihoz. Mindez természetesen újra meg újra véleménykülönbségekhez, vitákhoz, ellentétekhez vezet, amelyeket mégis elviselünk, mert éppen ez adja a dolog savát és borsát. Ugyanezt megtehetjük a játékosok, klubalkalmazottak, sőt, akár a tulajdonos esetében is. Ez az alapállás, amelyből minden elmozdulást nagyon komolyan kell venni.

Arról beszélek, hogy mindenkinek szeretnie kell egymást, és boldogan élünk majd, mint a filmekben? Dehogy… Égbekiáltó álszentség lenne. Vannak az újpesti szurkolótáborban olyan személyek és jelenségek, amelyeket nem kedvelek, sőt, van ami akár a „rühellem” kategóriába is befér. Tudomásom van róla, hogy megint mások hozzám állnak hasonlóan: rám legyintenek vagy éppen kiröhögnek. Vagy, hogy mást mondjak, bizonyára sokan nagyon unják már tőlem ezeket az írásokat is… És ez mind rendben is van. Nem feltétlenül követendő példák ezek, de szerintem elkerülhetetlenek. Ami tőlünk függ, az csupán annyi, hogy hogyan is kezeljük az ellenszenvet, a konfliktust, a feszültséget. Ezen a döntésen viszont sok minden múlik.

Kevesen szeretnek olyan közösségbe járni, amelyben folyamatosan a tagok kiutálása és megszégyenítése van napirenden. Ezek a közösségek így aztán a való életben elpusztulnak. Persze előfordulhat, hogy egy kisebb csoportnak sikerül eltakarítania a belső ellenfeleit, és magához ragadni a „hatalmat”. A győzelmük azonban mindig keserű, mert az a hatalom – legyen akár egy ország vezetéséről, akár egy harmadosztályú csapat ultracsoportjáról – az elüldözött társakból is táplálkozott. Pontosan az új ötletek, a mozgalmas belső élet és a párhuzamosan egymás mellett élő eltérések adják a közösségek erejét, és ezek teszik őket rugalmassá. Egy közösségben bárki képes lehet a saját erényeit, képességeit kiemelten kamatoztatni. Talán pontosan arra a legjobban megvetett össze-vissza üvöltöző részegre vagy arra a nagy pofájú, ostoba kamaszra lesz egyszer szüksége az Újpestnek a túléléshez, a sikerhez, vagy netán a boldogsághoz.

 

Vakargatják a fejüket az MLSZ-ben.

„Itt van ez a kupadöntő, bármi jobb lett volna ennél a párosításnál. Nem igaz, hogy nem lehetett volna úgy intézni a dolgokat, hogy az FTC és az Újpest ne egyszerre kerüljenek a fináléba. 80akárhány évig nem volt ennyi gondunk, mint most egyszerre…” - mondogathatják a szövetségben.

Ha tanultak valamit Storcktól a német mentalitásból, akkor ünnepre készülnek. Akkor a szempont az lesz, hogy kb 22000 embert kiszolgálnak, hogy jól érezhessék magukat. Mondjuk a családbarát szlogen szerintem már bukott, mert a kezdés 20.30, bár a spanyol gyerekek simán bírnák, de ezt az "apróságot" fogjuk a TV-re. Hihetetlen, hogy ennyi érdekérvényesítés nincs az MLSZ-ben, hogy megszabjon 2 „kőkemény” feltételt. Az összeget a közvetítésért és a kezdési időpont behatárolását. Mondjuk nem előbb, mint 16.30 és nem később, mint 19.00. "Ha kell, vigyed, ha nem, majd megkapja más."

Nem látok bele a lapokba, nem akarom túlokoskodni a dolgot, de ha már egyszer „családokat, gyerekeket a lelátóra!”, akkor ez lenne a minimum.

Szóval, ha ünnepre készülnek, akkor az újpestiek a Lurdy mellett lévő parkolóban vagy a Vágóhíd utcában lévő tűzoltóság környékén leteszik a kocsikat, buszokat és besétálnak a stadionba egy védett útvonalon kb 8 perc alatt. Ha ünnepre készülnek, akkor a rendőrség segíti az embereket abban, hogy mindenki megtalálja a maga helyét.

Ebbe a levesbe az Újpest simán beleköphet, és túl nagy követ nem is vethetünk rájuk ezért. Az MLSZ már évek óta vegzálja a klubot, folyton bünteti olyasmiért, amiért a döntőbeli ellenfélnek az ejnye-bejnye sem jár. Alattvalóként kezeli az Újpestet, s most a lilák vezetősége jogosan kérhet olyan előjogokat pályaválasztóként, mely mifelénk felettébb szokatlan lesz, ám teljesen jogos. Rácsaphatnak a jóval kényelmesebb hazai öltözőre (erről lemondott az Újpest) és kérhetik a zöld szektorokat is. Ebben az esetben a Fradi drukkereknek kellene a Lurdy mellett gyülekezni, már ha ünnepet szeretnének az MLSZ-ben.

Mert ha nem, akkor kb 10.000 ember buszozni fog. Illetve ebben az esetben nem fog. Kérdés, hogy melyik oldal, hisz mi vagyunk a pályaválasztók, és elképzelem, hogy miénk az ő szektoruk. Elképzelem, ahogy a zöldek gyülekezgetnek a Szuszánál...Na jó, ilyen nyilván nem lesz, de azért olyan szép elképzelni. A múltkor már úgyis befoglalták maguknak azt a környéket...

De ha a szövetség megint nem dolgozni, hanem pusztán hárítani akar, akkor nem szervezi meg az ünnepet, hanem előre elkezdi kommunikálni, hogy mit és miért nem lehet. Megteremti a lehetőségét annak, hogy néhány magáról megfeledkezett ökör egymásnak essen és máris arról fognak szólni a hírek, hogy „már megint a focihuligánok…” s nem arról, hogy az MLSZ nem végezte el a dolgát rendesen. (megint)

Persze ha menetirány szerint ülnének fel a lóra, akkor gondolhatnák azt is, hogy…”ha elvárjuk a kluboktól a rendet, akkor most nem húzhatjuk ki a fejünket a hurokból.” Mert ugyebár most arról is szó van, hogy megmutassák, hogyan kell rendet csinálni. Ahhoz, hogy ezentúl hitelesen osztogathassák a csekkeket Rodinak, itt mindennek klappolnia kell.

Legyünk optimisták és feltételezzük, hogy a szövetség ezúttal tényleg azt szeretné elérni, hogy a Magyar Kupa végre valahára elnyerje méltó rangját. Mert ne legyen senkinek kétsége a felől, ez a trófea sokkal, de sokkal értékesebb lesz a győztes számára, mint az eddigi bármelyik, még ha egymás ellen is nyerték azt el korábban. A két csapat szemtől szemben egy meccsen…Ezt mindenkinek látnia és éreznie kell.