Kitekintő

Minden focicsapatnak vannak sikeres és sikertelen időszakai, vannak teljesen elbaltázott szezonok és időnként előfordul, hogy szinte minden összejön. Ezzel aligha mondtam újdonságot bármelyik szurkolótársamnak, mert Újpesten is megéltünk már sok mindent, akár csak az utolsó néhány évre visszatekintve is. Néha az ember már hetekre előre tervezgeti a fordulókat, és számolgatja az elérhető eredményeket, máskor viszont már a meccs reggelén is kín kikelni az ágyból, mert alig van remény arra, hogy a címerhez méltó módon szerepeljünk.

Hiába azonban az érzelmek hullámzása, a klubhoz való kötődés szerencsétől és balsorstól független. Nem a pályán elért eredményeken múlik. A közösséghez tartozni annyit jelent, hogy részesei vagyunk a vereségeknek éppen annyira, mint a győzelmeknek, hogy át akarjuk élni az közös örömöt, de a közös szomorúságot és a dühöt is. Ezekből az élményekből lehet tanulni, táplálkozni a következő alkalomra, a sportban pedig – többek között ez benne a szép – szinte mindig van következő alkalom.

Hogy miért éri meg mindez? Azért, mert alapvető emberi szükséglet egy közösséghez tartozni. Olyan dolog ez, mint hogy a hal vízben él, a vakond pedig a föld alatt. Egyszerűen örököltük az őseinktől, enélkül nem lehetünk egészségesek. Rendben, de hogyan nyilvánul meg mindez az Újpesttel kapcsolatban? Én azt gondolom, hogy rendkívül egyszerűen. Amíg ugyanis a klub gondjai és küzdelmei kötnek le bennünket, addig sosem fogjuk saját személyes bajainkban a világvégét látni. A klub támogatása még a legszomorúbb, legszégyenteljesebb időkben is támaszt ad a hétköznapokra. Akár győz a csapat, akár veszít, azon a délutánon, abban a kilencven percben a szurkoló biztosan tudhatja, hogy a helyén van a stadionban, és úgy cselekszik, ahogy kell.

Ehhez a történethez szorosan kapcsolódik az is, hány barátság alakult ki az Újpestnek köszönhetően, amelyek aztán az élet más területein is hasznot hajtottak. Sokszor megdöbbentően értékesnek bizonyul, ha valakit ismerünk személyesen, és nem csupán a hivatalos álarcát látjuk, hanem az amögött levő élőlényt is, akivel együtt őrjöngtünk a gólnál, együtt fütyültünk a cserénél, vagy éppen akivel összevesztünk egy játékvezetői ítéleten.

A klub mindezek tetéjébe valami egészen különlegeset is kínál: minden tagjának mutat valamit, ami értékesebb nála, amiért érdemes áldozatot hoznia. Hiszen hogyan tudná felmérni bárki a saját értékeit, a saját képességeit, tudását, erejét, munkáját, ha nincs valami, ami fölötte áll, amihez viszonyíthat? Az igazán jól működő emberi közösségekben a becsület és a tisztelet olyan kifinomult formái fejlődnek ki, amelyekből a közösségen kívüli életben bátran lehet meríteni, és amelyeknek elsajátításáért és megőrzéséért a szó szoros értelmében érdemes megszületni.

Mindezzel csupán néhány sekélyes vetületét vázoltam fel annak, ami az emberi közösségek értékét jelenti. Bárki megpróbálhat újabb szempontokat hozzáfűzni a listához, sőt, akadnak olyan erényei az összetartozásnak, amelyet szinte lehetetlen megfogalmazni. A lényeg azonban nem az, hogy szabatosan kielemezzük minden megközelítését a témának, hanem hogy a probléma jellegével tisztában legyünk.

Van ugyanis egy igen nagy probléma a körülöttünk lévő, modern világgal: könyörtelenül üldözi és pusztítja el az emberi közösségeket. Tévéműsorok és reklámkampányok egész serege sugallja az agyunkba azt, hogy nincsen semmi, ami a saját önző, alantas érdekeinknél fontosabb. Karrierlehetőségek és szabadidős programok egész sora alapszik a személyes kapcsolatok kiiktatásán és eltiprásán. Központi intézmények dolgoznak az alulról érkező ötletek, vállalkozások, szerveződések ellehetetlenítésén… Mindeközben pedig egész iparágak léteznek abból a célból, hogy csalfa vigaszt nyújtsanak, és mesterségesen elfedjék az elszigetelődésből, a magányból fakadó hiányérzet következményeit. Sikertelenül.

Az Újpest tehát valódi életelixír, amely gyógyír lehet rengeteg bajunkra. Tudnunk kell, hogyan is éljünk vele.

Ez a cikksorozat az újpesti klubról, mint emberi közösségről szól, így aztán sokakban felmerülhet a kérdés, miért is nem írtam mindeddig a szurkolói társadalom lila szögletéről, illetve a lelátói életről. Volt itt már szó játékosokról, netes fórumokról és klubalkalmazottakról egyaránt, pedig hát „az Újpest mi vagyunk”, no meg persze a foci is „értünk van”, csak hogy a talán két legismertebb szófordulatot említsük… Talán már sorra kellett volna kerülnünk, nem? A válaszom erre a kérdésre két részből áll.

Az első rész az, hogy valójában minden eddigi írás a szurkolókról is szólt, mivel az ő szempontjukból néztem mindenre és mindenkire a klub körül. (Ez egyben persze a saját szempontom is.) Az, hogy az írásokban emellett mégis elismerem a klub többi tagját, egyáltalán nem jelent ellentmondást, véleményem szerint a szurkolói létnek ez nagyon fontos része. Rengetegen szeretik a mártírt játszani a lelátón, no meg a mellüket döngetve lefitymálni mindent és mindenki mást, de ezzel legfeljebb kárt lehet okozni az Újpestnek, hasznot sosem hoz. Igen, nagyon is képesnek kell lenni a kritikára, az önálló gondolkodásra, sőt, a tiltakozásra is. Aki azonban mindig tiltakozik a történésektől függetlenül, azt ugyanúgy senki nem veszi komolyan, mint aki nem hallatja a hangját soha.

A válasz második fele is ehhez kapcsolódik: az idézett szófordulatok ugyanis gyakran félrevezetik az embert. Az Újpest mi vagyunk, de nem kizárólag mi; a foci értünk van, de nem kizárólag értünk. A saját fontosságunk hangsúlyozása, a pózolás teljesen idegen a szurkolás lényegétől, amely egy közösség személyes ügyek fölé helyezésén alapszik. Az a törekvés pedig, ami egyszerű, mohó fogyasztássá igyekszik zsugorítani ezt, rendkívül sivár jövőt rejt magában, amit jómagam nem szeretnék Újpesten valaha is meglátni. A vevőnek talán mindig igaza van, a szurkolónak nem mindig. De nem is ezért van rá szükség.

Már csak azért sem lehet mindig igaza a szurkolóknak, mert szinte semmiben nem értenek egyet egymással az Újpest szeretetén és támogatásán kívül. Mindenkinek megvan a maga kedvenc gólja, kedvenc játékosa, kedvenc idegenbeli túrája, kedvenc dala, és így tovább. Sőt, mindannyian másképp indokoljuk meg, mit is keresünk a stadionban. Valaki a játékot szakmai szemmel igyekszik követni, mások a baráti társaságot szeretik kiélvezni. Megint mások a hangulatot szippantják be a fű illatával, amely erőt tud adni a következő hétköznapok megpróbáltatásaihoz. Mindez természetesen újra meg újra véleménykülönbségekhez, vitákhoz, ellentétekhez vezet, amelyeket mégis elviselünk, mert éppen ez adja a dolog savát és borsát. Ugyanezt megtehetjük a játékosok, klubalkalmazottak, sőt, akár a tulajdonos esetében is. Ez az alapállás, amelyből minden elmozdulást nagyon komolyan kell venni.

Arról beszélek, hogy mindenkinek szeretnie kell egymást, és boldogan élünk majd, mint a filmekben? Dehogy… Égbekiáltó álszentség lenne. Vannak az újpesti szurkolótáborban olyan személyek és jelenségek, amelyeket nem kedvelek, sőt, van ami akár a „rühellem” kategóriába is befér. Tudomásom van róla, hogy megint mások hozzám állnak hasonlóan: rám legyintenek vagy éppen kiröhögnek. Vagy, hogy mást mondjak, bizonyára sokan nagyon unják már tőlem ezeket az írásokat is… És ez mind rendben is van. Nem feltétlenül követendő példák ezek, de szerintem elkerülhetetlenek. Ami tőlünk függ, az csupán annyi, hogy hogyan is kezeljük az ellenszenvet, a konfliktust, a feszültséget. Ezen a döntésen viszont sok minden múlik.

Kevesen szeretnek olyan közösségbe járni, amelyben folyamatosan a tagok kiutálása és megszégyenítése van napirenden. Ezek a közösségek így aztán a való életben elpusztulnak. Persze előfordulhat, hogy egy kisebb csoportnak sikerül eltakarítania a belső ellenfeleit, és magához ragadni a „hatalmat”. A győzelmük azonban mindig keserű, mert az a hatalom – legyen akár egy ország vezetéséről, akár egy harmadosztályú csapat ultracsoportjáról – az elüldözött társakból is táplálkozott. Pontosan az új ötletek, a mozgalmas belső élet és a párhuzamosan egymás mellett élő eltérések adják a közösségek erejét, és ezek teszik őket rugalmassá. Egy közösségben bárki képes lehet a saját erényeit, képességeit kiemelten kamatoztatni. Talán pontosan arra a legjobban megvetett össze-vissza üvöltöző részegre vagy arra a nagy pofájú, ostoba kamaszra lesz egyszer szüksége az Újpestnek a túléléshez, a sikerhez, vagy netán a boldogsághoz.

 

Vakargatják a fejüket az MLSZ-ben.

„Itt van ez a kupadöntő, bármi jobb lett volna ennél a párosításnál. Nem igaz, hogy nem lehetett volna úgy intézni a dolgokat, hogy az FTC és az Újpest ne egyszerre kerüljenek a fináléba. 80akárhány évig nem volt ennyi gondunk, mint most egyszerre…” - mondogathatják a szövetségben.

Ha tanultak valamit Storcktól a német mentalitásból, akkor ünnepre készülnek. Akkor a szempont az lesz, hogy kb 22000 embert kiszolgálnak, hogy jól érezhessék magukat. Mondjuk a családbarát szlogen szerintem már bukott, mert a kezdés 20.30, bár a spanyol gyerekek simán bírnák, de ezt az "apróságot" fogjuk a TV-re. Hihetetlen, hogy ennyi érdekérvényesítés nincs az MLSZ-ben, hogy megszabjon 2 „kőkemény” feltételt. Az összeget a közvetítésért és a kezdési időpont behatárolását. Mondjuk nem előbb, mint 16.30 és nem később, mint 19.00. "Ha kell, vigyed, ha nem, majd megkapja más."

Nem látok bele a lapokba, nem akarom túlokoskodni a dolgot, de ha már egyszer „családokat, gyerekeket a lelátóra!”, akkor ez lenne a minimum.

Szóval, ha ünnepre készülnek, akkor az újpestiek a Lurdy mellett lévő parkolóban vagy a Vágóhíd utcában lévő tűzoltóság környékén leteszik a kocsikat, buszokat és besétálnak a stadionba egy védett útvonalon kb 8 perc alatt. Ha ünnepre készülnek, akkor a rendőrség segíti az embereket abban, hogy mindenki megtalálja a maga helyét.

Ebbe a levesbe az Újpest simán beleköphet, és túl nagy követ nem is vethetünk rájuk ezért. Az MLSZ már évek óta vegzálja a klubot, folyton bünteti olyasmiért, amiért a döntőbeli ellenfélnek az ejnye-bejnye sem jár. Alattvalóként kezeli az Újpestet, s most a lilák vezetősége jogosan kérhet olyan előjogokat pályaválasztóként, mely mifelénk felettébb szokatlan lesz, ám teljesen jogos. Rácsaphatnak a jóval kényelmesebb hazai öltözőre (erről lemondott az Újpest) és kérhetik a zöld szektorokat is. Ebben az esetben a Fradi drukkereknek kellene a Lurdy mellett gyülekezni, már ha ünnepet szeretnének az MLSZ-ben.

Mert ha nem, akkor kb 10.000 ember buszozni fog. Illetve ebben az esetben nem fog. Kérdés, hogy melyik oldal, hisz mi vagyunk a pályaválasztók, és elképzelem, hogy miénk az ő szektoruk. Elképzelem, ahogy a zöldek gyülekezgetnek a Szuszánál...Na jó, ilyen nyilván nem lesz, de azért olyan szép elképzelni. A múltkor már úgyis befoglalták maguknak azt a környéket...

De ha a szövetség megint nem dolgozni, hanem pusztán hárítani akar, akkor nem szervezi meg az ünnepet, hanem előre elkezdi kommunikálni, hogy mit és miért nem lehet. Megteremti a lehetőségét annak, hogy néhány magáról megfeledkezett ökör egymásnak essen és máris arról fognak szólni a hírek, hogy „már megint a focihuligánok…” s nem arról, hogy az MLSZ nem végezte el a dolgát rendesen. (megint)

Persze ha menetirány szerint ülnének fel a lóra, akkor gondolhatnák azt is, hogy…”ha elvárjuk a kluboktól a rendet, akkor most nem húzhatjuk ki a fejünket a hurokból.” Mert ugyebár most arról is szó van, hogy megmutassák, hogyan kell rendet csinálni. Ahhoz, hogy ezentúl hitelesen osztogathassák a csekkeket Rodinak, itt mindennek klappolnia kell.

Legyünk optimisták és feltételezzük, hogy a szövetség ezúttal tényleg azt szeretné elérni, hogy a Magyar Kupa végre valahára elnyerje méltó rangját. Mert ne legyen senkinek kétsége a felől, ez a trófea sokkal, de sokkal értékesebb lesz a győztes számára, mint az eddigi bármelyik, még ha egymás ellen is nyerték azt el korábban. A két csapat szemtől szemben egy meccsen…Ezt mindenkinek látnia és éreznie kell.

Drága Lila vértestvéreim!

A felől semmi kétségem, hogy mindenki élénken emlékszik még arra a mámorra, amit a 2014-es kupadöntő alatt és után átéltünk. A stadion fele lilába öltözve tombolt, amikor Litauszki a hálóba pöckölte a labdát, amikor az utolsó 11-esnél eldőlt, miénk lesz a serleg, majd akkor is, amikor magasba emelhette kapitányuk a trófeát. Felejthetetlen volt az is, amikor az éjszaka közepén élet költözött a Városháza mögötti térre és önfeledten énekeltük az újpesti nótákat.

Mostanában nem mindig könnyű Újpest szurkolónak lenni. A listája is hosszú azoknak, akikkel valamilyen okból csatában állunk és a listán még saját magunk is rajta vagyunk. Ugyanakkor mindenki pontosan tudja, hogy nincs olyan sérelem, mely fontosabb lenne a csapatnál, mely 2 esztendő után ismét bejutott a kupadöntőbe. Abba a fináléba, melyet a legnagyobb rivális otthonában fogunk megvívni, függetlenül attól, hogy ki lesz az ellenfél.

10.000 szék. Ennyi lesz az a kontingens, melyet klubunk számára a szövetség fel fog ajánlani.

Ha nem fogy el, azzal az ellenfelet erősítjük, hisz a másik klub számára felajánlják a megmaradt jegyeinket. Vajon van-e köztünk olyan, aki nem arról álmodik egész életében, hogy átélje azt az éjszakát, amikor az Üllői úton 10.000 torokból zengjen győzelmi dalunk?

Drága lila testvéreim!

Az ilyen vagy ehhez hasonló pillanatok több évtizedig is elmaradhatnak, így könnyen lehet, sokak életében ez lesz az egyetlen ilyen éjszaka. Ezért arra kérek minden igaz lilát határokon innen és túl, hogy tegyük egymás számára felejthetetlenné május 7.-ét azzal, hogy minden egyes számunkra fenntartott lehetőséget kihasználunk és függetlenül az ellenféltől a mi hangunk fogja beteríteni az egész 9. kerületet!

Hajrá Lilák mindörökké!

 

A profi sport számos kikerülhetetlen ellentmondást rejteget, amelyekkel Újpesten is rendre szembesülünk. Egy héttel ezelőtt arra tettem egy kísérletet, hogy állást foglaljak a játékosok megbecsülésével és klubon belüli értékével kapcsolatban, hiszen végső soron ők az Újpest legismertebb képviselői a külvilág felé, és a pályán nyújtott teljesítményükkel a klub sorsát nagy mértékben tudják befolyásolni. A végkövetkeztetés igazán tömör formába öntve az volt, hogy a lila-fehér mezt felhúzó összes játékost partnernek, szövetségesnek kell tekintenünk a klub sikeréért zajló küzdelemben, az ő valódi érdekeik ugyanis – minden profi karrierépítés vagy esetleges zavaró tényező ellenében is – megegyeznek a szurkolók érdekeivel. Ugyanúgy erős csapatot akarnak, egészséges közösséget, sikereket, nyugalmat és biztonságos jövőt, mint mi szurkolók.