Kitekintő

Mire gondol az átlagember, amikor az Újpest FC-ről hall a hírekben? Eléggé erőltetett a kérdés, hiszen egyikünk sem „átlagember”, mégis fel lehet sorolni néhány dolgot, ami a foci iránt kicsit is érdeklődőknek eszébe juthat a névről. A lila szín, a Megyeri úti stadion, az FTC-vel való rivalizálás vagy a Dózsa-időszak biztosan ide tartoznak. Ha azonban azt kérdezzük, milyen személyek ugornak be a lila-fehér klubról, akkor szinte kizárólag játékosokat fogunk találni. Az idősebbek Szusza Ferencről, Bene Ferencről, Göröcs Jánosról és társaikról fognak megemlékezni, a fiatalabbak Kovács Zoltánról, Balajcza Szabolcsról vagy éppen Kabát Péterről.

Mindez csupán azért érdekes, mert a játékosok szerepének megítélése a klubon belül egyáltalán nem egyértelmű. Amikor az újpesti közösségről beszél valaki, akkor tisztázni kell a kérdést, hogy a csapat tagjai vajon részét képezik-e ennek a közösségnek vagy sem. Vagy talán egyenként kellene kiválogatni közülük? Hiszen akad köztük olyan, aki alig néhány meccset játszik csak nálunk, mások egész karrierjüket is Újpesten töltik. Van, aki a stadiontól percekre született, mások a Föld ellentétes oldalán. Ráadásul nem mindenki egyformán tehetséges és hasznos a csapatnak.

Én személy szerint azt a nézetet vallom, hogy minden játékost teljes értékű újpestiként kell kezelnünk, amíg lila-fehér színekben focizik, ez alól pedig csak egészen kirívó esetekben tehetünk kivételt. Miért mondom ezt? Mert így tehetjük a klubot vonzóvá és tiszteletre méltóvá számukra. A megbecsülés két irányú utca, egy közösség pedig akkor egészséges, ha a tagjai megbecsülik egymást. A kipécézett játékosok leköpködésétől és elüldözésétől csak egy lépésre van egymás ellehetetlenítése, az ilyen belharcokból pedig nagyon ritkán születik bármi jó…

Sajnos el kell ismernem, hogy ezt a tanácsot időnként nagyon nehéz megfogadni, igen gyakran csalódásokhoz vezet. A legtöbb profi klubon belül – így Újpesten is – magas falak állnak a csapattagok és a szurkolótábor között. Ez az állapot jelentős részben éppen a modern, profi futball felépítéséből következik. A szurkolói kultúra egy olyan közegben alakult ki, amelyben elvárás volt a játékosok kötődése a klubszínekhez, a sportszerűség pénzügyek elé helyezése és a mindent elsöprő lelkesedés a pályán. Természetesen az amatőr korszakban sem volt minden tökéletes, sőt. A fenti elvárások viszont illeszkedtek azokhoz a célokhoz, amiért egy sportoló egyáltalán pályára lépett, épp ezért sokkal inkább megvalósulhattak, mint manapság. Most, amikor a fizetések és átigazolási díjak határozzák meg az klubváltásokat, az érzelgősségből fakadó hibákat pedig könyörtelenül megtorolják a versenytársak, az amatőr erkölcsök szertefoszlanak a pályán és részben a lelátón is.

Mi tudunk tenni azért, hogy a modern futball rendszerében is egészséges, virágzó klubunk legyen? Azt gondolom, hogy a válasz abban a megnyugtató kijelentésben rejlik, hogy az Újpest ma sem teljesen profi klub. A totális profizmus lélektelen munkahellyé alacsonyítaná a klubot a játékosok számára, és üveges szemű, mohó fogyasztókká változtatná a szurkolókat, ez pedig nálunk szerencsére nem áll fenn. Szurkolói részről sem, de a játékosok oldaláról sem. A folyamat jelei viszont ott vannak körülöttünk minden egyes alkalommal, mikor a játékosokat rabszolgákhoz hasonlóan adják és veszik, és akkor is, mikor a közönség minden együttérzés nélkül, vakon szidja valamelyik csatárunkat egy kihagyott helyzet után, felsorolva esetleg anyai és apai felmenőit is. A legtöbb, amit tehetünk, az az, hogy a magunk módján ellenállunk az ilyen jelenségeknek.

A játékosok a pályán rendkívül sokat tehetnek az Újpest jövőjéért, ehhez azonban szükségük van a háttérből érkező támogatásra. Többek között szükségük van a fizetésükre is. Léteznie kell azonban egy olyan rendszernek, amelyben a pénz uralma a játék fölött nem teljes, amelyben a pályára lépő sportolók és a szurkolótábor egymást erősítve ugyanazért a célért küzdenek. Újpesten sem tehetünk mást, mint hogy megkíséreljük előidézni ezt az állapotot akár a külvilág hátráltató hatásai ellenére is. A játékosok ugyanúgy érdekeltek ebben, mint bárki más, hiszen ők is mind emberek, emberi példaképekkel, elvekkel és álmokkal. Ha csupán pénzért kergetnék a labdát, annak ugyan mi értelme lenne?

 

A JÓ EMBEREK

 

A címet egy amerikai szerző azonos című művéből kölcsönöztem, melyet színházi darabként Budapesten is játszanak. Mai helyzetünk engem erősen emlékeztet arra az áldatlan helyzetre, amit a darab feszeget, és amit a life.hu a következőképpen fogalmaz meg:

„Az előadás legnyugtalanítóbb élménye az, hogy tényleg mindenki jó ember - és igazából semmi olyat nem tesznek, ami nem volna helyes, szokványos, az általános erkölcsi normáknak megfelelő. De nem tesznek többet sem - semmit, ami segítene, hogy az áldozat többé ne legyen áldozat, és hogy áldozatot az hozzon, aki megteheti, és ne az, aki rákényszerül.”

De mégis hogy jön a színház a futballhoz? Bár a euronews szerint amit ma látunk a pályákon az „inkább színház, mint futball”, egy bizonyos Prukner szerint viszont a „a futball nem színház”, én azt mondom, hogy a futball = színház! Legalábbis abban az értelemben, hogy itt is van direktor, ügyelő, öltöztető(nő), vannak kritikusok, nézők, megbukott, és égig emelt előadások, katarzis, és füttyszó. Színész-nagyságaink – akárcsak jobb futballistáink – a lélekemelő alakítás, és csalódást keltő vesszőfutás között lavíroznak, a közönség pedig egyszer az égig emeli, máskor meg a sárba tapossa őket. Ez bizony így működik minkét „üzemben” – azzal együtt, hogy különböznek a szabályok, a „miheztartás” a fellépők, és a közönség részéről. Ez még akkor is így van, ha egyes döntéshozók nem tudják, hogy mik ezek a különbségek, és a focipályákon zsakettes urakat szeretnének látni, nagyestélyibe bugyolált hölgyemények társaságában, akik kesztyűs kezecskéiket épp csak összeérintik tetszésnyilvánításképpen – mert ugye hangosan tapsikolni csak a pórnép köreiben dívik…

Van ám még azonosság bőven! Hogy ne menjek messzire, itt van mindjárt a néző! Ahogy már láttuk, a nézőnek bizony véleménye van, a néző szeretne valamit a pénzéért, de nem ám csak úgy haszonszerzésből, hanem mert a néző előre (!!!) be is fizet a nagy alakításra. És miért fontos a néző? Hát kérem, mert ez az egész érte, neki, és általa van! Jó-jó, tudom, most itt az jön, hogy „ha ez így van, akkor minden focistának (azt hiszem színésznek is…) felkopna az álla”. Nanáhogy! Ezért vannak mecénások, támogatók, hirdetők - és még egy páran, akik beletesznek pénzeket -, na meg egy tulajdonos, aki kordában tartja a kiadásokat, növeli a bevételeket, és ezért persze némi hasznot is zsebre vág (jó esetben). Szóval, valahogy így működik ez, körülbelül az előbbiekben leírt körben dől el, hogy egy előadás a mennybe megy, vagy megbukik, és ettől aztán az egész éved is lehet sikeres, vagy éppen a várakozásokat alulmúlóan gyenge. Az alább következő gondolatokat kérem tehát úgy olvassátok, hogy legyen szemetek előtt; mi, a lilák így összességében alkotjuk az a családot, amit ÚJPEST néven ismernek szerte a világban. Igen, lila a csapat, a klubok (igen, az UTE, és az ÚFC is!), a tulaj, mi, szurkolók, ahogy lila a szertáros, a szotyis bácsi, na meg persze az a tér, amit stadionnak nevezünk, és persze a város; ez az egy kerület, ami valamikori önálló városi mivoltát a mai napig megőrizte tereiben, épületeiben, és szellemiségében is – nagy szó!!!. És ha már itt tarunk, lila a polgármesterünk, nem is kérdés, de – politika-mentessége okán ellenpontként – kedvenc piaci árusom segédje is tőről metszett lila (alkarján büszke tetkó: KORPS), és…

… itt most kell egy kis kitérőt tennem;

Jószerencsém azt rótta rám, hogy az országban igen sok helyen, igen sokféle emberrel találkozom. Amíg utazom, rádió „bekapcs”, hallgatom a világ dolgait, és hallom ám, hogy - egy bizonyos klub minden téren egész pályás letámadása részeként – árad felém az üzenet; „minden vagyunk, mindenek felett… aki nincs velünk, az vesztes… sokan vagyunk, erősek vagyunk… gyenge vagy, de velünk erős leszel…” ésatöbbi balgaság!!! Ha kikapcsolom a rádiót, akkor este a tévé, vagy éppen nap közben a net, az újság, az óriásplakát (a fene meg tudja miféle médiumok vannak még!) sulykolja a mantrát… Tudom, hogy ez marketing, csak kampány, csak reklám, csak magamutogatás, csak nem is tudom, hogy mi… de hat, bizony mégis hat, még rám is!

DE!

Amikor utazásaim során ott áll előttem az EMBER, akivel a sors éppen összehozott, akit az LGT a Neked írom a dalt című nótában énekelt meg, a hús-vér, a létező személy, akkor bizony kiderül, hogy a marketing ellenére nem zöld a világ, hanem legalább annyira lila is! És, az utóbbi időben különösen erős érzésem szerint, a világ szebbik-jobbik oldala a lila, mert bizony manapság a másik szín nem csak a pályán ellenfél, hanem mintha a mindennapi életben is ellenemre lenne. Pedig – ha nem is értem, és végképp nem érzem! – elfogadom, ha valaki egy bizonyos zöldért van oda! Ellenfél nélkül mi értelme lenne a mi szeretett klubunknak, kivel küzdene meg csapatunk, akit a legnagyobb dicsőség a saját otthonában térdre kényszeríteni? Hogy a lényeget ne feledjem; ahova lépek, lilát találok, ott is ahol nem is keresném, ahol nem is gondolnám, ahol nem is számítanék rá! Ezért bizony nem hiszem el az agit.prop. szólamokat, nem dőlök be a pr-nak, tudom, hogy sokkal, de sokkal nagyobbak vagyunk, sokkal, de sokkal többen vagyunk, mint magunk is gondoljuk, miközben a másik szín bizony kisebb, és kevesebb, mint ahogy az ma látszik!

De akkor miért alakult ki a mai helyzet? Miért van az, hogy ma mintha a partvonalra szorultunk volna? Miért ne lehetünk tényező a mai magyar fociban? Soka a miért, a válasz meg csak nem jön ár – én legalábbis így érzem… Nyilvánvaló, hogy nem lehet egyetlenegy problémára szűkíteni a megoldást, mert – ahogy igyekeztem is bemutatni, ez egy igencsak sokszereplős „színdarab”! – a probléma összetett, kesze-kusza szálakat kellene kibogarászni a sokismeretlenes egyenlet megoldásához. Ámde mégis van olyan – mindannyiunkra érvényesen megállapítható – tényező, amit már az elején említettem;

Semmi olyat nem teszünk, ami nem volna helyes, szokványos, az általános erkölcsi normáknak megfelelő. De nem teszünk többet sem - semmit, ami segítene, hogy az áldozat többé ne legyen áldozat, és hogy áldozatot az hozzon, aki megteheti, és ne az, aki rákényszerül.

Hogy kisstílűen újra magamat idézzem (ráadásul az előbbi gondolatot még plagizáltam is…), a MI ebben az esetben a lilák, és… lila a csapat, a klub, a tulaj, mi, szurkolók, ahogy lila a szertáros, a szotyis bácsi…

Mit akarok én ezzel mondani? Miért akarom ezt kimondani (miközben irtózom attól, hogy valaha is „megmondóember” legyek???

Azt akarom (a „szeretném” szó ide kevés!), hogy mi, lilák végre ismerjük fel, hogy van egy közös szenvedélyünk, egy közös akaratunk, egy közös nevezőnk, ez pedig a lila és fehér színek! Hogy mind különbözőek vagyunk? Nanáhogy! Szép is lenne, ha klónhadseregként, a szpíker buzdítására, konszolidált, és ellenőrzött keretek között szurkolnánk (vagy gyalázkodnánk, de ez egy másik téma…)! Erre van más klub, ez a státusz bizony foglalt, és nem is baj, csinálják, ahogy jólesik! De nekünk igenis kell találnunk egy közös nevezőt, egy „normát”, amiben biztosan egyek vagyunk! Találni kell??? De hiszen megvan, éppen az előbb írtam le; LILA-FEHÉR!!!!

Nem tudom, hogy ki érzi azt, hogy a fentiek hozzá, vagy hozzá is szólnak, de remélem, hogy ha olyanok olvassák, akik képesek tenni annak érdekében, hogy ne forgácsoljuk szét az erőnket, ne morzsolódjunk szét, hanem igenis mutassuk meg, hogy létezünk, hogy nélkülünk nem érdemes, és nem lehet focit csinálni ebben az országban az tegye meg, amit megtehet! Ugye tudjátok, hogy a MI mit jelent?

 

HAJRÁ LILÁK MINDÖRÖKKÉ!

Az nyilvánvaló, hogy a véletlen nem annyira rosszindulatú, hogy még ezt is a számlájára lehessen írni.

Megpróbálom viccesen felfogni, és magamban azon dörmögök, hogy felfoghatatlan, ami a spanyol labdarúgó szövetségnél történik.

Két, illetve hát mindösszesen négy olyan gigaklub, mint a Real Madrid, a Barcelona, a Vasas és az Újpest gyakorlatilag egyszerre lép pályára, és senki, de tényleg senki nem volt a spanyol fővárosban, aki a homlokára csapott volna, hogy „Te atyaisten…!”, nem érünk át egyik stadionból a másikba.

Mi kupleráj lehet ott… Az hagyján, hogy élőben nem tudják megnézni mindkét meccset, de az asszonyokkal fel kell vetetni az elklasszíkót, mert élőben nyomja a  spanyol 4 a Fay utcai rangadót, kizárt, hogy nem azt nézik.

Megnéztem a Barca honlapján a jegyelővételi adatokat, hát látszik, hogy nem figyelnek oda a szervezésnél a spanyolok, elég gyéren fogyogatnak a belépők. Mindeddig 99.354 jegy fogyott el mindössze, szóval nem tudom mi lesz ott a hangulattal. A sportkocsmák azonban aratni fognak. A helyi Vasas és Újpest szurkolói bázisok reggeltől fel fogják forgatni egész Spanyolország életét, a nagyobb településeken szeparált, kivetítős bázisokat hoznak létre, folyni fog a sör, hasít majd a Remili vagy Lencse feliratú mez az árusoknál.

Akik mégis kimennek a Camp Nou-ba, azok táskarádióval a fülükön hallgatják majd a körkapcsolást, „Fay utcából Novotny Zoltán jelentkezik”, arról nem is beszélve, hogy elképzelem, amint az ottani sztárocskák hogy fognak meccs közben az oldalvonal környékére somfordálni, hogy megtudják a kispadtól, hogy áll a budapesti találkozó. Ezen a napon CR és Lio elvállalja a bedobásokat is, csak hogy infomorzsákhoz juthassanak.

Ma még csak csütörtök van, azon gondolkodom, fel kellene hívni valakit a Barcanál, hátha lehet még tenni valamit…de aztán rájövök, hogy semmi értelme, a náluk százszor professzionálisabb magyar liga egyik legpatinásabbja is hiába próbálkozott egy tiltakozó szösszenettel a jövő hét szerdán 14.30-ra kiírt Újpest-Honvéd meccs időpontjának megváltoztatásával, semmi hatása nem volt és nem is lehet a dolognak. Az a kezdési időpont tényleg jól sikerült. Ma már a globalizált világban egyértelműen a TV közvetítési szempontok uralják a döntéseket, márpedig a többszázezerre tehető sanghaji és tiencsini Honvéd táborok, valamint a tokiói Újpest fanatic clubok tagjai élő egyenesben szeretnék nézni a magyar „kisderbit”.

A fiam rázott fel hirtelen.

- Rosszat álmodtál?-kérdezte…

- Dehogy fiam…nem is aludtam.

 

Két héttel ezelőtt egy új, várhatóan 8 részes sorozatot indítottnk. A téma a lelkivilágunk boncolgatása lesz.

Bizonyára sokan, sokféleképpen élik meg ezt a kérdést, ezért érdemes megismeri olyan gondolatokat, melyek megpróbálják kibogozni a sokrétű lelátó érzelmeit. A folytatásos anyag előre láthatólag hétfőnként jelenik meg. Lássuk a harmadik részt. Az első rész elolvasható itt, a második itt.

Az Újpest érdeke az, hogy minden lila cselekedjen a sikeréért, és közülük is mindenki pontosan azt csinálja, amihez ért és amit szeret. Bízom benne, hogy nyugodt lélekkel, tisztán végiggondolva sokan egyetértenek velem az előző két írás e mondanivalójában. A lelátó része a szurkolás, a klubház része a klubvezetés, a csapat része a játék. Minden területen lehet és kell is javítani, ebben pedig csak saját magunkra számíthatunk. A kérdés csupán az, hogyan is lehetne ezt a szép elképzelést a valóságba is átültetni… Abban a pillanatban ugyanis, amikor valaki nem gondozza becsületesen a saját területét, vagy éppen feleslegesen beleavatkozik a többiek dolgába, az Újpest egésze kárt szenved. Annak érdekében, hogy valamivel világosabban látszódjanak a legfontosabb, legérdekesebb szerepek a klub működésében, ez a cikksorozat igyekszik majd sorban részletesebben megvizsgálni őket. Megpróbáljuk felderíteni, a közösség egyes tagjai felé milyen elvárások jogosak, és hogy ők mire is számíthatnak cserébe az Újpesttől.

Az első ilyen „elemzés” tárgyának – az interneten megjelenő Újpestnek – a kiválasztása talán meglepő lehet, hiszen az klubról legtöbbünknek a csapat, a szurkolótábor vagy éppen a menedzsment jut eszébe. A választást tényleg nem a fontosság indokolja, csupán illendőnek tartom, hogy az ember saját magán, saját közegén kezdje a kritikát.

Az internet világa igen nagy hatással van legtöbbünk életére, ezen belül pedig az Újpesttel való kapcsolatunkra is. Ma már szinte mindenki a klub honlapján tájékozódik a meccsek kezdő időpontjáról, és ugyanonnan – avagy egyéb online forrásból – értesül a csapat körüli hivatalos eseményekről is. Aki akarja, az akár még a meccsbelépőket is kiválthatja hasonló elektronikus úton, sőt, nem egyszer a meccs előtti vagy utáni találkozások, kocsmázások szervezése is netes felületen zajlik. Erre eddig azt mondhatom, hogy rendben is van. Hiszen ha ellenezném az internet egészét, vagy ki akarnám azt „tiltani” Újpestről, akkor maga ez a cikk sem jelenne meg, nem igaz?

Ezzel együtt mégis fel kell hívnom a figyelmet, hogy a virtuális világ elterjedése komoly kockázatokat rejt a klub mint emberi közösség számára. Akadnak olyan szókimondó szurkolótársaink, aki szerint a szurkolói életre sújtó legnagyobb csapás pontosan az internet térhódítása, ezt a sarkos véleményt pedig vitatni ugyan lehet, teljesen félvállról venni azonban nem… Ezer oldalról lehet kritizálni az Újpest körüli honlapokat és fórumokat, és rengeteg panasz jogos lenne ezek közül. Az emberek helyett nickneveket látunk, az arcok helyett betűket és avatárokat, így pedig a személyes találkozáshoz képest jó részben elvész a kapcsolatteremtés lehetősége. Egyedül, otthon, a karosszékben ülve bizony nem mindig érzi az ember ugyanazt a kontrollt a mondatai felett, mint egy hús-vér társakkal folytatott közvetlen vitában, ez pedig végül gyakran elképesztő sárdobálásba és hisztériába torkollik. Az is vitathatatlan, hogy az interneten a névtelenség homályába burkolózva lehet zavart kelteni, provokálni vagy éppen téves pletykákat terjeszteni, amelyek aztán akár a való életre (például az igazolások sikerére vagy a szurkolótábor szervezettségére) is hatással lehetnek.

A végső kérdés persze itt is az, hogy hogyan lehet a bajokat kezelni, ellensúlyozni vagy éppen megakadályozni anélkül, hogy a korábban említett előnyöktől is megfosztanánk magunkat. Azt gondolom, hogy ennek a módja az, ha tudatosítjuk magunkban: az interneten nem lehet egészséges közösségi életet élni. Pont. A világháló lehet egy remek segédeszköz a szervezéshez, információterjesztéshez vagy éppen a véleménycseréhez, de ennél semmiképp sem lehet ennél több. Azt nem várhatja el senki, hogy a klubélet teljes élménye online elérhetővé lesz számára, sőt, azt sem, hogy lényeges változásokat tud indítani Újpesten egy semmiből megjelent blogról. Az ilyesmihez összehasonlíthatatlanul több befektetés szükséges, mint leülni a gép elé üres óráinkban és megmondani a „frankót”. Arra viszont bárki gyorsan képes lehet, hogy néhány ostoba megnyilatkozással saját maga életét megkeserítse és akár a klubnak is ártson.

Remélem, hogy ezt a cikksorozatot minél több lila érdekesnek találja, és hogy néhányan elgondolkodnak a felvetett kérdéseken. Talán még az is lehetséges, hogy lesz gyümölcse az agyalásnak. Az írások közzététele vagy elolvasása azonban semmiképp nem lehet elég sem nekem, sem az olvasónak: szerencsére az Újpest ennél sokkal többről szól.