Kitekintő

Drága Lila vértestvéreim!

A felől semmi kétségem, hogy mindenki élénken emlékszik még arra a mámorra, amit a 2014-es kupadöntő alatt és után átéltünk. A stadion fele lilába öltözve tombolt, amikor Litauszki a hálóba pöckölte a labdát, amikor az utolsó 11-esnél eldőlt, miénk lesz a serleg, majd akkor is, amikor magasba emelhette kapitányuk a trófeát. Felejthetetlen volt az is, amikor az éjszaka közepén élet költözött a Városháza mögötti térre és önfeledten énekeltük az újpesti nótákat.

Mostanában nem mindig könnyű Újpest szurkolónak lenni. A listája is hosszú azoknak, akikkel valamilyen okból csatában állunk és a listán még saját magunk is rajta vagyunk. Ugyanakkor mindenki pontosan tudja, hogy nincs olyan sérelem, mely fontosabb lenne a csapatnál, mely 2 esztendő után ismét bejutott a kupadöntőbe. Abba a fináléba, melyet a legnagyobb rivális otthonában fogunk megvívni, függetlenül attól, hogy ki lesz az ellenfél.

10.000 szék. Ennyi lesz az a kontingens, melyet klubunk számára a szövetség fel fog ajánlani.

Ha nem fogy el, azzal az ellenfelet erősítjük, hisz a másik klub számára felajánlják a megmaradt jegyeinket. Vajon van-e köztünk olyan, aki nem arról álmodik egész életében, hogy átélje azt az éjszakát, amikor az Üllői úton 10.000 torokból zengjen győzelmi dalunk?

Drága lila testvéreim!

Az ilyen vagy ehhez hasonló pillanatok több évtizedig is elmaradhatnak, így könnyen lehet, sokak életében ez lesz az egyetlen ilyen éjszaka. Ezért arra kérek minden igaz lilát határokon innen és túl, hogy tegyük egymás számára felejthetetlenné május 7.-ét azzal, hogy minden egyes számunkra fenntartott lehetőséget kihasználunk és függetlenül az ellenféltől a mi hangunk fogja beteríteni az egész 9. kerületet!

Hajrá Lilák mindörökké!

 

A profi sport számos kikerülhetetlen ellentmondást rejteget, amelyekkel Újpesten is rendre szembesülünk. Egy héttel ezelőtt arra tettem egy kísérletet, hogy állást foglaljak a játékosok megbecsülésével és klubon belüli értékével kapcsolatban, hiszen végső soron ők az Újpest legismertebb képviselői a külvilág felé, és a pályán nyújtott teljesítményükkel a klub sorsát nagy mértékben tudják befolyásolni. A végkövetkeztetés igazán tömör formába öntve az volt, hogy a lila-fehér mezt felhúzó összes játékost partnernek, szövetségesnek kell tekintenünk a klub sikeréért zajló küzdelemben, az ő valódi érdekeik ugyanis – minden profi karrierépítés vagy esetleges zavaró tényező ellenében is – megegyeznek a szurkolók érdekeivel. Ugyanúgy erős csapatot akarnak, egészséges közösséget, sikereket, nyugalmat és biztonságos jövőt, mint mi szurkolók.

Mire gondol az átlagember, amikor az Újpest FC-ről hall a hírekben? Eléggé erőltetett a kérdés, hiszen egyikünk sem „átlagember”, mégis fel lehet sorolni néhány dolgot, ami a foci iránt kicsit is érdeklődőknek eszébe juthat a névről. A lila szín, a Megyeri úti stadion, az FTC-vel való rivalizálás vagy a Dózsa-időszak biztosan ide tartoznak. Ha azonban azt kérdezzük, milyen személyek ugornak be a lila-fehér klubról, akkor szinte kizárólag játékosokat fogunk találni. Az idősebbek Szusza Ferencről, Bene Ferencről, Göröcs Jánosról és társaikról fognak megemlékezni, a fiatalabbak Kovács Zoltánról, Balajcza Szabolcsról vagy éppen Kabát Péterről.

Mindez csupán azért érdekes, mert a játékosok szerepének megítélése a klubon belül egyáltalán nem egyértelmű. Amikor az újpesti közösségről beszél valaki, akkor tisztázni kell a kérdést, hogy a csapat tagjai vajon részét képezik-e ennek a közösségnek vagy sem. Vagy talán egyenként kellene kiválogatni közülük? Hiszen akad köztük olyan, aki alig néhány meccset játszik csak nálunk, mások egész karrierjüket is Újpesten töltik. Van, aki a stadiontól percekre született, mások a Föld ellentétes oldalán. Ráadásul nem mindenki egyformán tehetséges és hasznos a csapatnak.

Én személy szerint azt a nézetet vallom, hogy minden játékost teljes értékű újpestiként kell kezelnünk, amíg lila-fehér színekben focizik, ez alól pedig csak egészen kirívó esetekben tehetünk kivételt. Miért mondom ezt? Mert így tehetjük a klubot vonzóvá és tiszteletre méltóvá számukra. A megbecsülés két irányú utca, egy közösség pedig akkor egészséges, ha a tagjai megbecsülik egymást. A kipécézett játékosok leköpködésétől és elüldözésétől csak egy lépésre van egymás ellehetetlenítése, az ilyen belharcokból pedig nagyon ritkán születik bármi jó…

Sajnos el kell ismernem, hogy ezt a tanácsot időnként nagyon nehéz megfogadni, igen gyakran csalódásokhoz vezet. A legtöbb profi klubon belül – így Újpesten is – magas falak állnak a csapattagok és a szurkolótábor között. Ez az állapot jelentős részben éppen a modern, profi futball felépítéséből következik. A szurkolói kultúra egy olyan közegben alakult ki, amelyben elvárás volt a játékosok kötődése a klubszínekhez, a sportszerűség pénzügyek elé helyezése és a mindent elsöprő lelkesedés a pályán. Természetesen az amatőr korszakban sem volt minden tökéletes, sőt. A fenti elvárások viszont illeszkedtek azokhoz a célokhoz, amiért egy sportoló egyáltalán pályára lépett, épp ezért sokkal inkább megvalósulhattak, mint manapság. Most, amikor a fizetések és átigazolási díjak határozzák meg az klubváltásokat, az érzelgősségből fakadó hibákat pedig könyörtelenül megtorolják a versenytársak, az amatőr erkölcsök szertefoszlanak a pályán és részben a lelátón is.

Mi tudunk tenni azért, hogy a modern futball rendszerében is egészséges, virágzó klubunk legyen? Azt gondolom, hogy a válasz abban a megnyugtató kijelentésben rejlik, hogy az Újpest ma sem teljesen profi klub. A totális profizmus lélektelen munkahellyé alacsonyítaná a klubot a játékosok számára, és üveges szemű, mohó fogyasztókká változtatná a szurkolókat, ez pedig nálunk szerencsére nem áll fenn. Szurkolói részről sem, de a játékosok oldaláról sem. A folyamat jelei viszont ott vannak körülöttünk minden egyes alkalommal, mikor a játékosokat rabszolgákhoz hasonlóan adják és veszik, és akkor is, mikor a közönség minden együttérzés nélkül, vakon szidja valamelyik csatárunkat egy kihagyott helyzet után, felsorolva esetleg anyai és apai felmenőit is. A legtöbb, amit tehetünk, az az, hogy a magunk módján ellenállunk az ilyen jelenségeknek.

A játékosok a pályán rendkívül sokat tehetnek az Újpest jövőjéért, ehhez azonban szükségük van a háttérből érkező támogatásra. Többek között szükségük van a fizetésükre is. Léteznie kell azonban egy olyan rendszernek, amelyben a pénz uralma a játék fölött nem teljes, amelyben a pályára lépő sportolók és a szurkolótábor egymást erősítve ugyanazért a célért küzdenek. Újpesten sem tehetünk mást, mint hogy megkíséreljük előidézni ezt az állapotot akár a külvilág hátráltató hatásai ellenére is. A játékosok ugyanúgy érdekeltek ebben, mint bárki más, hiszen ők is mind emberek, emberi példaképekkel, elvekkel és álmokkal. Ha csupán pénzért kergetnék a labdát, annak ugyan mi értelme lenne?

 

A JÓ EMBEREK

 

A címet egy amerikai szerző azonos című művéből kölcsönöztem, melyet színházi darabként Budapesten is játszanak. Mai helyzetünk engem erősen emlékeztet arra az áldatlan helyzetre, amit a darab feszeget, és amit a life.hu a következőképpen fogalmaz meg:

„Az előadás legnyugtalanítóbb élménye az, hogy tényleg mindenki jó ember - és igazából semmi olyat nem tesznek, ami nem volna helyes, szokványos, az általános erkölcsi normáknak megfelelő. De nem tesznek többet sem - semmit, ami segítene, hogy az áldozat többé ne legyen áldozat, és hogy áldozatot az hozzon, aki megteheti, és ne az, aki rákényszerül.”

De mégis hogy jön a színház a futballhoz? Bár a euronews szerint amit ma látunk a pályákon az „inkább színház, mint futball”, egy bizonyos Prukner szerint viszont a „a futball nem színház”, én azt mondom, hogy a futball = színház! Legalábbis abban az értelemben, hogy itt is van direktor, ügyelő, öltöztető(nő), vannak kritikusok, nézők, megbukott, és égig emelt előadások, katarzis, és füttyszó. Színész-nagyságaink – akárcsak jobb futballistáink – a lélekemelő alakítás, és csalódást keltő vesszőfutás között lavíroznak, a közönség pedig egyszer az égig emeli, máskor meg a sárba tapossa őket. Ez bizony így működik minkét „üzemben” – azzal együtt, hogy különböznek a szabályok, a „miheztartás” a fellépők, és a közönség részéről. Ez még akkor is így van, ha egyes döntéshozók nem tudják, hogy mik ezek a különbségek, és a focipályákon zsakettes urakat szeretnének látni, nagyestélyibe bugyolált hölgyemények társaságában, akik kesztyűs kezecskéiket épp csak összeérintik tetszésnyilvánításképpen – mert ugye hangosan tapsikolni csak a pórnép köreiben dívik…

Van ám még azonosság bőven! Hogy ne menjek messzire, itt van mindjárt a néző! Ahogy már láttuk, a nézőnek bizony véleménye van, a néző szeretne valamit a pénzéért, de nem ám csak úgy haszonszerzésből, hanem mert a néző előre (!!!) be is fizet a nagy alakításra. És miért fontos a néző? Hát kérem, mert ez az egész érte, neki, és általa van! Jó-jó, tudom, most itt az jön, hogy „ha ez így van, akkor minden focistának (azt hiszem színésznek is…) felkopna az álla”. Nanáhogy! Ezért vannak mecénások, támogatók, hirdetők - és még egy páran, akik beletesznek pénzeket -, na meg egy tulajdonos, aki kordában tartja a kiadásokat, növeli a bevételeket, és ezért persze némi hasznot is zsebre vág (jó esetben). Szóval, valahogy így működik ez, körülbelül az előbbiekben leírt körben dől el, hogy egy előadás a mennybe megy, vagy megbukik, és ettől aztán az egész éved is lehet sikeres, vagy éppen a várakozásokat alulmúlóan gyenge. Az alább következő gondolatokat kérem tehát úgy olvassátok, hogy legyen szemetek előtt; mi, a lilák így összességében alkotjuk az a családot, amit ÚJPEST néven ismernek szerte a világban. Igen, lila a csapat, a klubok (igen, az UTE, és az ÚFC is!), a tulaj, mi, szurkolók, ahogy lila a szertáros, a szotyis bácsi, na meg persze az a tér, amit stadionnak nevezünk, és persze a város; ez az egy kerület, ami valamikori önálló városi mivoltát a mai napig megőrizte tereiben, épületeiben, és szellemiségében is – nagy szó!!!. És ha már itt tarunk, lila a polgármesterünk, nem is kérdés, de – politika-mentessége okán ellenpontként – kedvenc piaci árusom segédje is tőről metszett lila (alkarján büszke tetkó: KORPS), és…

… itt most kell egy kis kitérőt tennem;

Jószerencsém azt rótta rám, hogy az országban igen sok helyen, igen sokféle emberrel találkozom. Amíg utazom, rádió „bekapcs”, hallgatom a világ dolgait, és hallom ám, hogy - egy bizonyos klub minden téren egész pályás letámadása részeként – árad felém az üzenet; „minden vagyunk, mindenek felett… aki nincs velünk, az vesztes… sokan vagyunk, erősek vagyunk… gyenge vagy, de velünk erős leszel…” ésatöbbi balgaság!!! Ha kikapcsolom a rádiót, akkor este a tévé, vagy éppen nap közben a net, az újság, az óriásplakát (a fene meg tudja miféle médiumok vannak még!) sulykolja a mantrát… Tudom, hogy ez marketing, csak kampány, csak reklám, csak magamutogatás, csak nem is tudom, hogy mi… de hat, bizony mégis hat, még rám is!

DE!

Amikor utazásaim során ott áll előttem az EMBER, akivel a sors éppen összehozott, akit az LGT a Neked írom a dalt című nótában énekelt meg, a hús-vér, a létező személy, akkor bizony kiderül, hogy a marketing ellenére nem zöld a világ, hanem legalább annyira lila is! És, az utóbbi időben különösen erős érzésem szerint, a világ szebbik-jobbik oldala a lila, mert bizony manapság a másik szín nem csak a pályán ellenfél, hanem mintha a mindennapi életben is ellenemre lenne. Pedig – ha nem is értem, és végképp nem érzem! – elfogadom, ha valaki egy bizonyos zöldért van oda! Ellenfél nélkül mi értelme lenne a mi szeretett klubunknak, kivel küzdene meg csapatunk, akit a legnagyobb dicsőség a saját otthonában térdre kényszeríteni? Hogy a lényeget ne feledjem; ahova lépek, lilát találok, ott is ahol nem is keresném, ahol nem is gondolnám, ahol nem is számítanék rá! Ezért bizony nem hiszem el az agit.prop. szólamokat, nem dőlök be a pr-nak, tudom, hogy sokkal, de sokkal nagyobbak vagyunk, sokkal, de sokkal többen vagyunk, mint magunk is gondoljuk, miközben a másik szín bizony kisebb, és kevesebb, mint ahogy az ma látszik!

De akkor miért alakult ki a mai helyzet? Miért van az, hogy ma mintha a partvonalra szorultunk volna? Miért ne lehetünk tényező a mai magyar fociban? Soka a miért, a válasz meg csak nem jön ár – én legalábbis így érzem… Nyilvánvaló, hogy nem lehet egyetlenegy problémára szűkíteni a megoldást, mert – ahogy igyekeztem is bemutatni, ez egy igencsak sokszereplős „színdarab”! – a probléma összetett, kesze-kusza szálakat kellene kibogarászni a sokismeretlenes egyenlet megoldásához. Ámde mégis van olyan – mindannyiunkra érvényesen megállapítható – tényező, amit már az elején említettem;

Semmi olyat nem teszünk, ami nem volna helyes, szokványos, az általános erkölcsi normáknak megfelelő. De nem teszünk többet sem - semmit, ami segítene, hogy az áldozat többé ne legyen áldozat, és hogy áldozatot az hozzon, aki megteheti, és ne az, aki rákényszerül.

Hogy kisstílűen újra magamat idézzem (ráadásul az előbbi gondolatot még plagizáltam is…), a MI ebben az esetben a lilák, és… lila a csapat, a klub, a tulaj, mi, szurkolók, ahogy lila a szertáros, a szotyis bácsi…

Mit akarok én ezzel mondani? Miért akarom ezt kimondani (miközben irtózom attól, hogy valaha is „megmondóember” legyek???

Azt akarom (a „szeretném” szó ide kevés!), hogy mi, lilák végre ismerjük fel, hogy van egy közös szenvedélyünk, egy közös akaratunk, egy közös nevezőnk, ez pedig a lila és fehér színek! Hogy mind különbözőek vagyunk? Nanáhogy! Szép is lenne, ha klónhadseregként, a szpíker buzdítására, konszolidált, és ellenőrzött keretek között szurkolnánk (vagy gyalázkodnánk, de ez egy másik téma…)! Erre van más klub, ez a státusz bizony foglalt, és nem is baj, csinálják, ahogy jólesik! De nekünk igenis kell találnunk egy közös nevezőt, egy „normát”, amiben biztosan egyek vagyunk! Találni kell??? De hiszen megvan, éppen az előbb írtam le; LILA-FEHÉR!!!!

Nem tudom, hogy ki érzi azt, hogy a fentiek hozzá, vagy hozzá is szólnak, de remélem, hogy ha olyanok olvassák, akik képesek tenni annak érdekében, hogy ne forgácsoljuk szét az erőnket, ne morzsolódjunk szét, hanem igenis mutassuk meg, hogy létezünk, hogy nélkülünk nem érdemes, és nem lehet focit csinálni ebben az országban az tegye meg, amit megtehet! Ugye tudjátok, hogy a MI mit jelent?

 

HAJRÁ LILÁK MINDÖRÖKKÉ!

Az nyilvánvaló, hogy a véletlen nem annyira rosszindulatú, hogy még ezt is a számlájára lehessen írni.

Megpróbálom viccesen felfogni, és magamban azon dörmögök, hogy felfoghatatlan, ami a spanyol labdarúgó szövetségnél történik.

Két, illetve hát mindösszesen négy olyan gigaklub, mint a Real Madrid, a Barcelona, a Vasas és az Újpest gyakorlatilag egyszerre lép pályára, és senki, de tényleg senki nem volt a spanyol fővárosban, aki a homlokára csapott volna, hogy „Te atyaisten…!”, nem érünk át egyik stadionból a másikba.

Mi kupleráj lehet ott… Az hagyján, hogy élőben nem tudják megnézni mindkét meccset, de az asszonyokkal fel kell vetetni az elklasszíkót, mert élőben nyomja a  spanyol 4 a Fay utcai rangadót, kizárt, hogy nem azt nézik.

Megnéztem a Barca honlapján a jegyelővételi adatokat, hát látszik, hogy nem figyelnek oda a szervezésnél a spanyolok, elég gyéren fogyogatnak a belépők. Mindeddig 99.354 jegy fogyott el mindössze, szóval nem tudom mi lesz ott a hangulattal. A sportkocsmák azonban aratni fognak. A helyi Vasas és Újpest szurkolói bázisok reggeltől fel fogják forgatni egész Spanyolország életét, a nagyobb településeken szeparált, kivetítős bázisokat hoznak létre, folyni fog a sör, hasít majd a Remili vagy Lencse feliratú mez az árusoknál.

Akik mégis kimennek a Camp Nou-ba, azok táskarádióval a fülükön hallgatják majd a körkapcsolást, „Fay utcából Novotny Zoltán jelentkezik”, arról nem is beszélve, hogy elképzelem, amint az ottani sztárocskák hogy fognak meccs közben az oldalvonal környékére somfordálni, hogy megtudják a kispadtól, hogy áll a budapesti találkozó. Ezen a napon CR és Lio elvállalja a bedobásokat is, csak hogy infomorzsákhoz juthassanak.

Ma még csak csütörtök van, azon gondolkodom, fel kellene hívni valakit a Barcanál, hátha lehet még tenni valamit…de aztán rájövök, hogy semmi értelme, a náluk százszor professzionálisabb magyar liga egyik legpatinásabbja is hiába próbálkozott egy tiltakozó szösszenettel a jövő hét szerdán 14.30-ra kiírt Újpest-Honvéd meccs időpontjának megváltoztatásával, semmi hatása nem volt és nem is lehet a dolognak. Az a kezdési időpont tényleg jól sikerült. Ma már a globalizált világban egyértelműen a TV közvetítési szempontok uralják a döntéseket, márpedig a többszázezerre tehető sanghaji és tiencsini Honvéd táborok, valamint a tokiói Újpest fanatic clubok tagjai élő egyenesben szeretnék nézni a magyar „kisderbit”.

A fiam rázott fel hirtelen.

- Rosszat álmodtál?-kérdezte…

- Dehogy fiam…nem is aludtam.