Kitekintő

Ahogy korábbi cikkünkben már olvashattátok, a FIFA-ranglista mellett létezik egy sokkal inkább megbízható, és egészen a focitörténelem kezdetéig visszaszámított rangsor is, amit Élő-pontszámítás alapján állítanak fel. A FIFA-ranglistán alig változik valamelyest válogatottunk helyezése, az Élő-ranglista szemléletesebb képet mutat. Most - miután az MLSZ-elnök által ígért 10 évből lassan letelik 7 - arra voltunk kíváncsiak, hogy mi változott Csányi Sándor regnálása óta.

Sokak szerint nem sok... 2010 tavaszán az 55. hely környékén voltunk, akkoriban az oroszok ellen egy 1-1-es döntetlent játszottunk. Az általános nihil közepette - még a „tao-korszak” előtt vagyunk! - ez nem is volt olyan rossz eredmény, hiszen Oroszország akkoriban a 14. helyen volt a ranglistán. De következett a hollandok elleni 6-1...

De ez csak a történet kezdete, nézzük meg, hogy mi történt ezalatt a hét év alatt:

A táblázatban 2010-től a mostani Portugálok elleni mérkőzéshez legközelebbi időpontokra néztem meg a ranglistán elfoglalt helyünket. A 40. hely volt a legjobb, az időszak eleji 55. pedig a legrosszabb érték, ma pedig a 46. helyen állunk. A szaggatott vonal a trendet jelzi, ami kétséget kizáróan emelkedő, azaz fejlődést jelez! De mit jelent ez?

Önmagában semmit, de a „mihez képest” kérdéssel mér talán értelmezhetővé válik. Szakértők szerint klub-szinten a stadionépítési program, a tao-rendszer, a kiemelt akadémiákra fordított összegek (ezek részben átfedik egymást) nagyságrendileg közelítik a 120-140 milliárd forintot. Fontos elmondani, hogy ezek jelentős része nem egyszeri beruházás, nem folyó kiadások ellentételezései, hanem hosszabb távra szóló befektetések. Ehhez képest sok, vagy kevés a 9 helyes előrelépés? Sok, vagy kevés, hogy végre EB-résztvevők voltunk? Nem tudom eldönteni, abban maradok magammal, hogy kérdést mindenki maga döntse el…

De véleményem azért van! Amit szeretnék, ahhoz képest ez rém gyenge, messze elmarad attól, amit szeretnék a Magyar Válogatottól! Amikor meg olyan adatokat hallok, hogy a Portugál válogatott cserepadján üldögélő játékos piaci ára több, mint a mi pályára lépő tizenegyünké, akkor azt gondolom, hogy lassan azért alakul valami. Az érzelmeim tehát kevésnek találják a produkciót, az értelem viszont azt mondatja velem, hogy ennél gyorsabb fejlődésnek bizony objektív akadályai vannak. Ez a kettősség aztán időnként bizakodóvá tesz, hogy aztán a következő pillanatban teljes lemondással gondoljak a nemzeti tizenegyre…

Ha azt gondoljuk, hogy a mostani, a Portugálok elleni meccs egy visszavágó volt az EB után, annak ajánlom figyelmébe a következő ábrát:

A tavaly júniusi, az EB-n játszott meccsen voltunk csúcson. A bajnokságot gyorsan befejeztük, sok külföldön játszó játékosunk kevés meccsen kapott lehetőséget, míg a top-bajnokságokban játszókból építkező ellenfél csak épphogy beesett a kontinenstornára. Ez semmiben nem csorbítja csapatunk teljesítményét, ebben a helyzetben sem volt elég kitenni a csukát a gyepre, három gólt nem lehet csak úgy, félvállról gurítani a világ élvonalába tartozó válogatottnak!

A fentiek azért fontosak, mert most tavasszal az ellenfél - egy EB győzelem után! – most még frissen, menetből gázolt át csapatunkon. Nálunk pedig egy új hadrend, egy kissé átformált társaság lépett gyepre abban a tudatban, hogy egy döntetlenre jók vagyunk. A körülmények nem mentenek fel senkit, de így utólag mégis fontos ahhoz, hogy reális képet kapjunk arról, hogy mit is láttunk a pályán!

Tényleg, mit is láttunk? Egy olyan csapatot, aki hátul jól járatja a labdát, a világ egyik legjobb csapata ellen sincs barna csík az alsóján. Helyette higgadtan, építkezve hoztuk ki a labdákat. Ilyen rendezettséget soha ezelőtt nem lehetett látni! Nekem a ’86-os tragédia óta szúrja a szemem, hogy csapataink a nemzetközi színtéren hátul passzolgatnak, de ezek kényszerű passzok voltak, nem stratégiai eszköz, hanem jobb híján választott megoldás! A vége pedig mindig az lett, hogy a letámadó ellenféllel szemben, a szélső hátvéd seggbe rúgta labdát, ami jó esetben saját játékost talált, azonban a jó eset töredék százaléka volt azoknak az eseteknek, amikor az ellenfél szerezte meg a labdát… Most ez nem volt, most a hátul passzoló játékosokra visszaléptek, mindig megvoltak a megjátszható társak, mindig voltválasztási lehetőség, a passzok nem kényszerből, hanem választásból születtek.

Eddig a jó! Sajnos csak eddig, mert innen aztán nem sikerült tovább építkezni. Támadójáték gyakorlatilag nem volt, de a középpályán is olyan nyomasztó fölényben volt ez ellenfél, hogy nem is nagyon tudnék igazi mezőnyjátékról véleményt alkotni. Én a problémát ott látom, hogy az ötvédős játék igen komoly terheket ró a szélső hátvédekre, akikre a védekezésben, és támadásban is komoly szerep hárul. A mai modern szélső hátvédek „ősapja” Roberto Carlos, aki oda-vissza felszántotta a pályát 1.-től a 90.-ik percig, ősereje mellett pedig kiváló rúgótechnikával rendelkezett. Nos, nálunk ilyen típusú játékosok nemigen teremnek… Vannak ugyan biztató jelek, de a mostani meccs bebizonyította, hogy van még hova fejlődni ezeken a kulcsposztokon.

És persze az is tény, hogy 35 év felett – talán kapusokat kivéve – a mai tempót már nem lehet rutinból hozni, ahogy az is, hogy egy jól fizető, ám nem túl komoly színvonalú bajnokság nem készít fel európai szintű megmérettetésre. Sajnos igaz ez az NB1-re is, de a pályára lépők között alig-alig volt, aki a hazai bajnokságban edződik.

Apropos, külföld! A felnőttek esélyei elfogytak a VB-szereplésre, de az U17-es válogatott éppen most harcolta ki az EB részvételt, míg az U19 épphogy lemaradt a kontinenstornáról! Gratulálok a srácoknak, ez máris nagy siker, de remélem, hogy inkább még csak a sikereik kezdetét láthattuk!

A külföld pedig úgy jön ide, hogy ifjú válogatottjaink nagy része máris Nyugat-Európában építgeti pályafutását. Egy külföldi szerződés, egy ajánlat nem jön csak úgy, ahhoz sokat kell tenni! Elsősorban a srácoknak, de kell hozzá egy elkötelezett család, egy menedzser, de legfőképpen klubok, akadémiák, ahonnan ezek a srácok kikerülhetnek! Azt gondolom tehát, hogy az U17 az akadémiai rendszert, tágabb értelemben pedig az MLSZ munkáját igazolja vissza! Rengeteg dolog van, amire csakis kritikával, meg nem értéssel, vagy egyenesen ellenségesen tekintek az MLSZ tevékenységét illetően, de az U17 az a korosztály, aki már a Csányi-éra alatt nevelkedett. Mielőtt valaki azt hinné, hogy egy csinosabb összeggel díszített, kedvezményes számlát bocsájtott rendelkezésemre, kicsit álljunk meg! Azért remélem, hogy az U17-es válogatott teljesítményéhez az MLSZ-nek s van némi köze, mert akkor hasznosulni látok pénzeket, szabályokat, terveket, és ha ez így van, akkor esély van rá, hogy tényleg felfelé induljunk el a gödör aljáról. Mert ha vannak is biztató jelek, azért a béka hátsóját még mindig alulról nézegetjük…

De az eredményt pedig nem kell magyarázni! Minden elismerésem az U17-es, U19-es srácoké! Nem „csak” nekik, hanem annak is szurkolok, hogy az ő teljesítményük ne hiba legyen a mátrixban, hanem kezdete egy korszaknak, amikor majd alap lesz, hogy nemzetközi tornákon ott vagyunk nemzeti, és klubszinten egyaránt!

Ha már ranglistával kezdtem, akkor azzal is zárom; a hollandok – nem tudom, hogyan és miért – éppen azok „fáradoznak”, hogy miként tudják végképp tönkretenni kicsit sem rossz futballjukat… Talán túl sok nagy név lett, túl sok a szakértő, a sok bába közt pedig elvész a gyermek! Szóval, nyugaton is van bőven rossz példa, ott is van olyan, hogy „napok alatt” elrontják, amit kemény évtizedek munkájával építettek fel! Remélem, hogy mi az ellenkező pályát írjuk le!

 

Minden derbi előtt/után fellángol a vita arról, hogy mit is jelent ma az ország legnagyobb összecsapása, kiket mozgat meg (és kiket nem…), a kilátogató nézők száma sok, vagy kevés? Ez utóbbira kerestem a választ – történelmi kontextusban vizsgálva a kérdést.

Csak a számokat tekintve, nálam három, jól elkülöníthető nézőszám-kategória alakult ki:

-      0 – 10.000

-      10.000 – 30.000

-      30.000 felett

 

Ezek elég tág határoknak tűnnek, de – véleményem szerint – ezek a kategóriák azok, amelyek korszakokat jelölnek a derbik 112 éves történetében. Nézzük meg, hogy miként:

 

 

Az első idők:

 

Az 1905-től 1921-ig tartó időszakban nem volt jelentős az érdeklődés, de meg kell jegyezni, hogy ekkor még nem voltak nagy befogadóképességű stadionok, na meg az adatok sem feltétlen megbízhatók. Ezzel együtt feltételezhető, hogy kb. 3-4.000-es átlagok lehettek akkoriban a derbiken. Hogy el ne felejtsem; akkoriban még nem a két csapat mérkőzései voltak a leglátogatottabbak, hiszen a kor legsikeresebb csapata az MTK volt.

 

Boldog békeidők – boldogtalan háború:

 

A két csapat mérkőzéseinek jelentősége a múlt század ’20-as éveiben jelentősen megváltozott; fokozatosan nőtte ki magát derbivé, bár ekkor még mindig nem nagyon használták ezt a szót – legalábbis nem a mai értelmében. A nézőszámok emelkedtek, ami egyenes következménye a nagyobb stadionok építésének, de talán még fontosabb, hogy ebben az időszakban már egyértelműen a világ élvonalába tartozott a magyar labdarúgás.

Ez a korszak mintha kisé méltóságán alul kezelt időszak lenne , de ha azt mondom, hogy;

-      1932-ben az akkor válogatottak számár kiírt Európa kupában 3. helyezést ért el válogatottunk.

-      1934-ben 2:1 arányban győzelmet arattunk az Angol válogatott felett.

-      Ugyanez évben a Világbajnokságon csak negyeddöntőig jutottunk (az osztrákok ellen, vitatható körülmények között…), amit a közvélemény akkor elfogadhatatlannak tartott.

-      Hogy mennyire jogos volt a felháborodás, azt válogatottunk 1938-ban bizonyította, a Világbajnokságon ezüstéremig jutott!

 

Egyáltalán nem mellékes tényező, hogy Újpestet csak 1950. januárt 1-én csatolták Budapesthez, így a két csapat összecsapásai ebben az időszakban a legnagyobb főváros-vidék meccsek voltak (már csak ezért sem lehetett a derbiként elnevezni). A csapatok történelmével foglalkozó szakértők szerint ez egy igen fontos tényező volt abban, hogy a két csapat ilyen végsőkig kiélezett versenyben van a mai napig is.

 

Nos, ezekben az időkben 10.000 és 30.000 közötti nézőszámokat jegyeztek fel. Érdekes, hogy a II. Világháború kitörésének évében volt egy kisebb visszaesés, de ’44 körül – a háborús helyzet ellenére is – már újra a háború előtti látogatottság mellett rendezték a meccseket.

 

Fényes szelek, ’56, Új Gazdasági Mechanizmus

 

A II. Világháború után sok változás jött. A foci világában is megindultak a tisztogatások, a csapatokat államosították, új neveket kaptak, amik kompatibilisek voltak az akkori kommunista vezetés elvárásaival. Azzal együtt, hogy sok csapás érte a futballt, sok edző, játékos – és persze szurkolók is – külföldre távoztak/száműzettek, az eredményesség, a játék színvonala tovább javult, és főként a meccsek látogatottsága soha nem látott magasságba szökött.

 

Feltehető, hogy az „elvtársak” szerencsére (!!!) nem végeztek alapos munkát, nem sikerült kiirtani teljesen a régi rendszer minden maradványát, így a sikeres focit sem. Sőt, népszerűségének növelésére az akkori állampárt sportfejlesztésekbe fogott, a klubok finanszírozását pedig szocialista nagyvállalatok, illetve minisztériumok közbeiktatásával a kor akkori általános gazdasági helyzetéhez mérten kiválóan oldotta meg. Persze már akkor elkezdődött a lemaradás – egyelőre még csak pénzügyit téren…

 

Érdekes, hogy az ’54-es Világbajnokságon drámaként, nemzeti csapásként megélt ezüstérem után is nőttek meg igazán a nézőszámok, ezen a téren látszólag nem hagyott nyomot az Aranycsapat szétszéledése, ahogy az ’56-os események sem. De meg kell jegyezni, hogy ’54-’56 után ismét gyengült a hazai foci, ismét sok tudás, szellemi tőke áramlott ki az országból, ami a mai napig is hiányként jelentkezik…

 

Ebben az időszakban még nincs televízió, a stadionok már elég nagyok ahhoz, a biztonsági szabályok még nem szabnak jelentős gátat a befogadóképességen felüli nézőszámoknak, a szocializmusban pedig nem sok szórakozási lehetőség van, a játék színvonala pedig még mindig közel van a nemzetközi élvonalhoz. Nem csoda tehát (dehogynem!), hogy ebben az időszakban 30.000 és 75-80.000 közötti nézőszámú – immár derbiket! – rendeznek. A ’60-as évek elején jelenik meg magyar specialitásként a kettős rangadók intézménye, ami további nézőszám emelkedést jelent statisztikai szempontból. Ezt jeleztem az ábrán szaggatott vonalakkal, ugyanis – igen nagyvonalúan! – a kettős rangadók nézőszámait megfeleztem (folytonos vonal).

 

A lényeg; ez az időszak soha nem látott népszerűséget hozott a labdarúgásnak, eben az időszakban a derbik átlagos nézőszáma 30.000-40.000 körül mozgott!!!

 

 

Olajválság!

 

A ’70-es évek elején hirtelen jött egy visszaesés, ami – leginkább csak véletlenszerűen! – egybeesik a két nemzetközi olajválsággal. Tény persze, hogy a gazdaságban is volt egy kisebb törés, de ami fontosabb; elképzelhető, hogy az ebben az időszakban tapasztalható játékszínvonal- illetve szurkolószám-visszaesés okán dönthettek az akkori futball-vezetők, hogy a hazai foci addigi belső fejlődési folyamataiban belenyúlnak, és szovjet mintájú, minden csapat számára előírt, kötelezően teljesítendő edzésmódszereket vezetett be…

 

Szerencsére voltak csapatok, akik ezeken a diktátumokon legalább részben képesek voltak felülemelkedni, a még nagyobb szerencse, hogy ebben az Újpest járt az élen! Ezzel együtt a ’70-es évek elején újra a boldog békeidők látogatottsági szintjére estünk vissza…

 

 

Sikerszéria!

 

Aztán – persze nem a semmiből! – újra emelkedésnek indultak a nézőszámok, ami az Újpest sikereinek köszönhető nagy részben! Ebben az időszakban bajnoki aranyak sora, nemzetközi kupaszereplések, tehát siker siker hátán jött! Ahogy az egész korszak, úgy a labdarúgás is ellentmondásos fejlődési pályát járt be, mert válogatott szinten már látszott, hogy bizony lefelé tartunk…

 

Ezzel együtt újra 30.000 fölé emelkedtek a nézőszámok, a – most már tudjuk, csak látszólagos… - jólét emelkedett, ebben az időben mi voltunk a legvidámabb barakk. Ahogy a korszak elején nekünk köszönhetően emelkedtek a nézőszámok, lehet, hogy mi tehetünk (részben) a nézőszámok újbóli csökkenéséről is. Csapatunk akkoriban ugyanis olyan sikerszériát tudott produkálni, hogy más csapatok szurkolói számára kezdett érdektelenné válni a bajnokság.

 

Ettől azonban biztosan sokkal nagyobb szerepe volt a rossz tendenciában annak, hogy beléptünk a ’80-as évek pangásába, a televíziós közvetítések már gyakorlatilag mindenki számára elérhetővé váltak, és általában is jellemző volt, hogy a társadalom egésze pepunnyadt látszólagos (ér erősen relatív!) jólétébe.

 

’80-as évek, rendszerváltozás, őskáosz

 

A ’80-as években egyre nyitottabbá váló ország egyre több lehetőséget kínált a szórakozásra, miközben a gazdaság egyre lejjebb haladt a csőd közelébe vezető spirálon. Ez nyomot hagyott a fociban is, hiszen addigra nyugaton már kialakult a mai értelemben vett profizmus. Nálunk pedig még mindig bújtatott állásokkal próbálták a nyugati profiknál megszokott fizetések töredékét biztosítani a játékosok számára, a valamikori magyar stílus eltűnt a pályákról.

 

Volt még egy utolsó feltámadás a ’86 VB selejtezőjében, ahol kiváló játékkal sikerült kiharcolni a bejutást, hogy aztán bekövetkezzen a katasztrófa… Ezt más sokszor, sokan megénekelték, én inkább csak maradok a ténynél; onnantól kezdve nem volt megállás a lejtőn, a társadalom jelentős része kiábrándult a fociból, elfordult a pályáktól. Ekkorra kialakult a „bunkó focista” állandósult szókapcsolata is, ami pontosan leírja a társadalom labdarúgásunkról alkotott véleményét.

 

Nem csoda, hogy a nézőszámok visszaestek a korábbi 10.000-30.000-es sávba, a játék színvonala szinte hétről hétre romlott, a szurkolótáborok pedig erősen radikalizálódtak. Ezek a hatások további potenciális nézőket tartottak távol a pályáktól, a trend pedig egy öngerjesztő folyamattá vált… Ez egészen ’97-’98-ig tartott, amikor bizony a kezdeti időket idéző szintekre esett vissza a derbik látogatottsága…

 

A legalja…

 

1997-től 2007-ig emberemlékezet óta nem látott mélységekbe esett a látogatottság. Ennek sok oka volt, de alapvetően újra csak társadalmi, és gazdasági okokra vezethető vissza. A labdarúgás megítélése szemernyit sem javult, a politika nem hogy nem támogatta, de kifejezetten a futball ellen dolgozott, a klubok pedig csődhelyzetből csődhelyzetbe menekültek. Nem mellesleg a vidéki csapatok ereje relatíve megnőtt, ami a fővárosi (fővárosi kötődésű) szurkolók érdeklődésére szintén negatívan hatottak.

 

Igazán nem szeretnék megbántani senkit, de ez is mutatja, hogy bizony, egy-két központon túl nem érdemes különösebben nagy erőforrásokat vidékre csoportosítani a foci fejlesztésére… Azt nem tudom, hogy ez miért van, de talán a lakosság koncentráltsága, a szomszédvárak versengése, és – egyáltalán nem utolsó sorban! – éppen maga a derbi ennek az oka!

 

 

Mai napság

 

A statisztika szerint bizony mostanság éppen egy kisebb fellendülésnek lehetünk tanúi a derbi látogatottsága tekintetében. Ez sajnos – mint tudjuk – nem általános jelenség, az nb1 látogatottsága továbbra is csökkenő trendet mutat.

 

Újra sikerült betalálni a 10.000–30.000–es sávba, de annak azért inkább annak alsó széle környékére. Nálunk már csak a stadion mérete sem enged meg sokkal többet, de az is tény, hogy ezért nem sokan szoktak a kapukon kívül rekedni… Van tehát potenciál, de ezt ki is kellene használni. Elsősorban az MLSZ, és a klubok felelőssége, hogy végre elemi érdekké váljon végre a szurkolók visszacsábítása a stadionokba. Ehhez jó irány a stadionok építése, korszerűsítése, de nem jó irány az, hogy nincs koncepció, és az sem, hogy az Újpestet, a derbi egyik szereplőjének lesajnáltként, budiépítéssel szúrják ki a szemét!

 

Sok, vagy kevés?

 

Nem tudok dönteni, nem tudom még mindig pontosan megítélni, de azt gondolom, hogy a derbikkel ma sincs nagy baj! Most, amikor szombaton reggel írom a cikket, a számláló 6.870 hazai szurkolót jelez, és a 7.500 körüli hazai maximális létszám biztosan meglesz! Ettől több nem is lehet (lehetne, csak akarni kellene a megfelelő helyeken!), így azt gondolom, hogy ez eddig rendben is van!

 

Azaz csak lenne… Mert bizony a bajnokság nem csak a derbiből áll, az bizony 33 meccs, és ott már sajnos azt tapasztaljuk, hogy minket is megtizedelt a szurkolókat érintő kriminalizálás, a klubfinanszírozás szurkolót feleslegessé tévő rendszere, a büntetések, a kizárások, az újpesti klubok civakodása, és az ezekből (is) fakadó kiábrándultságunk.

 

Szeretném, ha az átlagos nézőszámban 4-5.000-es szintet elérnénk, mert manapság az már egy komoly érték, arra már figyelni kell, az már jelzi, hogy az Újpest nem egy tucatklub, hanem a legjobbak, legnépszerűbbek egyike! És persze ha ez a létszám megvan, tovább növekedhetünk, mígnem – ha már más okból nem… - az állandó túltelítettség meg nem győzi a döntéshozókat egy új stadion építésének szükségességéről!

 

HAJRÁ LILÁK!!!

Nagyon begyorsultak a hokitörténések. Múlthéten, amikor beszámoltam, 3:2-re vezettünk a Dunaújváros elleni negyeddöntőben, kedden már az elődöntőért nyerte az első meccset az UTE Miskolcon.

Előbb nézzünk vissza: az UTE 4:3-mal jutott át a DAB-on. A két csapat annyira egyformán erős volt, hogy a két utolsó meccs csak büntetőkkel, illetve hosszabbításban dőlt el. Pénteken Újvárosban büntetőkkel győztek a hazaiak, a vasárnapi utolsó csatában a hosszabbítás vége előtt 57 másodperccel Ropret remek alakítása hozta a győztes gólt, így a továbbjutást, az ünneplést. Említsük meg: TELT HÁZ VOLT A MEGYERI ÚTON!

Lényegében  döntetlen lett a két utolsó összecsapás, csak a rafinált szabályok kényszerítették ki a döntést. Egy centivel szerencsére az UTE volt jobb, mi jutottunk a MOL Liga négy csapata közé.

Ugyancsak négy közé került a DVTK igen szoros 4:3-mal az FTC ellen. Tehát a világraszóló meglepetés elmaradt. Nem láttam egy meccset sem, de nehéz eldönteni, hogy az FTC jött fel a DVTK szintjére, vagy a Jegesmedvék csúsztak vissza az FTC játékerősségéhez. Mert bizony, ez a két csapat is közel egyforma erősségű volt február második felében, az eredmények ezt mutatják. Minden esetre köszönettel tartozunk a zöldeknek, hogy "kivéreztették" a miskolciakat, nehezebb dolgunk lenne egy friss DVTK ellen. A harmadik egyforma erősségű páros a Debrecen és a Brassó, itt is 4:3 lett a debrecenieknek. A MAC korábban lerendezte 4:1-re a Fehérvár csapatát. Az elődöntőbe a MOL Liga alapszakaszának első négy helyezettje került. Tehát a negyeddöntők nem is kellett volna? Dehogynem! Nagyszerű párharcokban nagyszerű mérkőzéseket láthatott a közönség!

Korábban írtam az Előkalkulációban a továbbiakról. Három tipp bejött, a DVTK-UTE párosítás talált, a másik ágon MAC és a Debrecen (DHK) küzd egymással a döntőért. Ez utóbbi összecsapás helyett MAC-Fehérvár mérkőzést vártam. De a MAC a fehérváriakat már a negyeddöntőben elintézte, most a Debrecent akarják legyűrni. Az alaphang megvan, 6:1 lett az első összecsapás. Plusz információ, hogy a Debrecen kerete nagyon fogy, legutóbb csak 17-en voltak, azaz csak 3 sor, és hírek szerint legutóbbi meccsükön tovább fogytak.

Azzal, hogy a MAC elsőnek jutott az elődöntőbe, hat nap pihenő után vághatott neki az újabb párosmeccsnek. Ez a MOL Liga jelenlegi kiírásában akkora előny, hogy egy februári könnyű továbbjutás akár a végső győzelmet hozhatja. Esetünkben a MAC pihentebben mehet tovább, így kevesebb meccsen juthat a döntőbe, extra pihenőnapokkal pihentebben állhat ki a döntőre. A MOL Liga kiírása, a négy győzelemig tartó negyeddöntő mindenhol nagy sikert aratott, elsősorban a szurkolók körében. De a szövetség a kiírás elkészítésekor nem gondolt arra, hogy a csapatok pihenhessenek. Az a három csapat, amelyik vasárnap továbbjutott, kedden folytatta a küzdelmet. 15 nap, nyolc meccs… A játékosok nem erre készültek, az alapszakaszban ennyi idő alatt négy-öt mérkőzésre voltak beállva. A csapatok teljesítményét a fáradtság erősen befolyásolhatja, de a játékosok testi épségét is veszélyezteti a fizikai túlterhelés. Az eredmények torzulhatnak. Az UTE-DAB sorozatban is azt éreztük, hogy fáradnak a csapatok. Az utolsó meccsekre csökkent az iram, a gyorsaság, a lövések erőssége és pontossága, a csatárok rendszeresen lemaradtak a beadásokról. A felsoroltak nem edzői megállapítások, hanem szurkolói meglátások. Tehát nem biztos, hogy így van, de ez látszik. És a miskolci DVTK-UTE mérkőzésen látottak is a fentieket igazolják. Ugyanakkor érthető a lebonyolítás abból a szempontból, hogy a VB-ken csak akkor van esélyünk jól szerepelni a válogatottal, ha a játékosok megszokják az erőltetett menetet.

(Gyönyörű pillanat a képen, Hebar üti győztes gólunkat Miskolcon)

Hogyan tovább? Túl kell jutni a DVTK-n! Leírni nem volt nehéz, de véghez vinni… A miskolciak a két legutóbbi bajnoki aranyérem tulajdonosai, az idei alapszakasz győztesei, nagyszerű csapat. Most 1:0-ra vezetünk ellenük, mondjuk a hazai pálya előnyét elvettük tőlük. Ezzel együtt iszonyú messze van még a négy győzelem! Csak most egy kicsit jobban érezzük magunkat! Semmi sem dőlt el, minden meccs más, minden meccs 0:0-ról indul... Legközelebb csütörtökön 19:00 órakor a Megyeri úton, ahol azzal növelhetjük esélyeinket, ha ismét olyan poklot teremtünk a jég körül, hogy az valóban átsegítse a játékosokat a nehezebb perceken.

 

A heti hoki összeállításunkban ezúttal áttekintjük a MOL Ligát, a csapatokat, a jelenlegi helyzetet, de lesz szó természetesen az UTE hokicsapatáról is.

A MOL Liga és a szövetség erre az évre zseniálisat lépett: már legjobb négy közé jutásért is négy győzelemig futó párosmeccseket írt elő. Korábban két győzelem elég volt, az emlékezetben alig megmaradó meccseken döntötték el, ki kerül a négy közé. Az idei változások már eddig feledhetetlen mérkőzéseket adtak a szurkolóknak és a csapatoknak. Nagyszerű dolog az is, hogy nincs mese, kétnaponta játszani kell. (A Brassóval kicsit más az eljárás, mert ott ugye sokat kell utazni.)

Mi sült ki mindebből? Valami nagy élmény! A négy párosból öt mérkőzés után csak egy helyen dőlt el a továbbjutás, a többi három párharc hat vagy hét meccs után hoz döntést, ki lesz a továbbjutó, melyik csapat jobb – egy kicsit!

A legnagyobb meglepetés feltétlenül a Ferencváros teljesítménye. Ezen orgánumban nem szokás az örök riválist dicsérni, de az, hogy a MOL-Liga legutóbbi két kiírásának győztese, a DVTK ellen öt mérkőzés után 3:2-es előnyben vannak, nem akármilyen teljesítmény. Nincs ember, aki erre számított volna! Szeptemberben jól indultak a zöldek, aztán három hónap mélyrepülés után, csak januárban támadtak fel. Lehet, hogy abban a három hónapban alapozták meg mostani csodát? Az újévi 7:6-os UTE-FTC mérkőzés (már 5:1-re vezettek) már mutatott valamit, a továbbiakban kétszer is győztek ellenünk. Ha valóban kiverik a DVTK-t, az minden idők legnagyobb MOL-Liga meglepetése lenne! A MAC (egyedüliként) már továbbjutott a négy közé. Bátran bevállalták a Fehérvár együttesét, és bejött a számítás. Az eredmény 4:1, de az ötből három meccs is hosszabbításban vagy büntetővel dőlt el. Ebben a pillanatban a MAC a legesélyesebb a végső győzelemre.

A Fehérvár, mint az utóbbi években legtöbbször, két vasat tartott a tűzben. De idén egyikből sem lett acél. Az EBEL-szereplés mélységes csalódás, a Ligában tavaly a négy között állította meg őket a MAC, éppen csak 4:3-ra, idén már a nyolc közt elakadtak. Fehérvárról elfogytak a jó korban lévő hazai játékosok. A legutóbb eljött Benk, Sikorcin, Kovács Cs. trió idén maradandót alkottak a MOL Ligában. A Fehérvár saját nevelésű megfelelő korú játékosaik szétszéledtek a Ligában és külföldön, az Amerikából importált magyar nevű játékosok nem nagyon váltak be. Kérdéses, hogyan tudnak továbblépni.

A Debrecen ügyesen becsusszant a Brassó helyére a négy közé, most a párbaj ott is 3:2 a DHK javára. Viszont döbbenetes, hogy legutóbb úgy tudtak fölényesen nyerni, hogy csak 17-en voltak. Jó esélyük van négybe kerülni!

Akkor nézzük a mieinket! Az Újpest utoljára 2010-ben került a MOL Liga legjobb négy csapata közé. Abban az évben egymeccses döntőt játszottunk, a Vasas-Bp. Stars ellen (hol vannak már…), ezüstérmet nyertünk. Az UTE csapatában játszott az ifjú Dömötör és az idén újra lila mezt húzó Sikorcin, továbbá a jelenlegi ellenfelünket erősítő Borbás és Németh P.

Visszatérve a mához: 3:2-es újpesti vezetésnél folytatjuk péntek este Dunaújvárosban a párbajt! De hogyan jutottunk el eddig?

A meccs előtt Szilassy Zoltán vezetőedző a lélektanról mindössze annyit mondott, hogy "Ez a meccs csak egy strigula. A vesztes kap egy terhet, hogy többet már nem hibázhat, de ennyi és nem több...ezért mi ezzel nem is foglalkozunk."

Szörnyen indult a párharc: két vereséggel úgy, hogy csak 113 perc után tudtunk egyáltalán gólt lőni. Aztán a Megyeri úton kiszakadt a gólzsák, a háborút fölényesen, 9:4-re nyertük. Volt balhé a jégen, a nézőtéren, lökdösődések, összeakaszkodások, bunyók, bal csapott, végleges kiállítások. Aztán jött két igazán sportszerű mérkőzés, kétszer egygólos újpesti győzelemmel. Dunaújvárosban 2:2 után sikerült gólt lőni, legutóbb a harmadik harmadban két meglehetősen mázlis góllal tudtunk fordítani 4:3-ra. Összesítésben most 3:2 ide, tehát előnyben vagyunk. A szívünk azt mondja, az Újpest is továbbjut. De az eszünk óvatosságra figyelmeztet, nagyon nehéz mérkőzés vár ránk pénteken Dunaújvárosban. A DAB-nak az lesz az utolsó dobása, ha kikapnak, végük. Nekünk még lehet egy, a mindent eldöntő döntő. De szívesebben vennénk egy szabad, izgalommentes vasárnapot!

Pénteken mindenki szurkolni jöjjön és ne ünnepelni! Akkor összejöhet az ünnep is.

Benedek Tibor, 3-szoros Olimpiai bajnok, az Újpesttel 4-szeres magyar bajnok, BEK és LEN kupa győztes és még számtalan, szinte felsorolhatatlanul sok eredmény és cím tulajdonosa, 2017 január 1.-e óta az UVSE szakmai igazgatója. Miután az UVSE a lila-fehér vízilabda hagyományok ápolója, így magától adódik a lehetőség, hogy beszélgessünk egy jót a régi és a jelenlegi szép időkről egy igazi újpesti ikonnal. Nem kellett sokat könyörögni, hogy rendelkezésre álljon.

-        Annak a korszakos Újpestnek volt alapembere, melyben világklasszisok sora játszott. Szoktak találkozni még a régi játszótársakkal? Előfordulnak összejövetelek, ahol tudnak nosztalgiázni? 

-        Sajnos nem eleget. Volt néhány évvel ezelőtt egy UVSE által rendezett program, ahol a régi Újpest játszott egy meccset a Ferencvárossal, de azon én pont nem tudtam ott lenni a válogatott elfoglaltságaim miatt, de szerintem nagy igény lenne arra, hogy találkozzunk többször. Egyénileg mindenki tud nagyjából mindenkiről mindent, hiszen a többség a vízilabda környékén maradt, sőt maradtak fenn barátságok is, de a közös programok már sajnos elmaradnak.

 

-        Az a dicsőséges csapat szakmai szemmel hova lenne tehető a mostani vízilabda mezőnyben?

-        A jelenlegi vízilabda jobban épül a center személyére, mint az akkori és nekünk az egyik különlegességünk éppen az volt, hogy több játékos is be tudott menni arra a posztra. Emellett a gyors lefordulásainkra építettük a játékunkat, és ez a mai napig is igen ritka. Hiába telt el 20 év, azóta sem gyakran találkozom olyan sebességgel játszó csapattal. A harmadik legfontosabb értékünk a csapatszellem volt.

 

-        A csapatszellem mellett a közönséggel is erős volt a kohézió. Mennyire volt érezhető a vízben az, hogy a parton együtt lélegzik a szurkolótábor a csapattal? 

-        Abszolút érezhető volt. Amikor én 1989-ben eldöntöttem, hogy az Újpestben fogok játszani, előtte volt egy Vasas-Újpest bajnoki döntő, és akkor már nagyon sokan jártak az UTE vízilabda meccseire. Aztán belecsöppentem én is, és amikor elkezdődött a sikersorozat, akkor a kapcsolat nagyon megerősödött a szurkolókkal. Többször is előfordult, hogy közösen vettünk részt programokon, még disznóvágáson is. A közönségünk a fontos külföldi meccsekre is rendszeresen elkísért bennünket, például a BEK döntőre vagy LEN kupa döntőre, így mi is éreztük, hogy együtt lélegzünk, fontos pillér volt ez az akkori sikerekben. Sőt, hogy ez a kapcsolat mennyire jól működött, arra jó példa, hogy én anno kibéreltem a Kakukk éttermet, hogy legyen egy törzshelye a szurkolóknak. Aztán én kikerültem Rómába, de ez utána még elég sokáig működött, sőt, tudom, hogy néhányan a mai napig is onnan indulnak a labdarúgó mérkőzésekre.

 

-        Jelenlegi feladata az UVSE szakmai vezetése. Az Újpest szurkolók magukénak érzik a csapatot és járnak a meccsekre. Találkozik régi arcokkal az akkori időkből?

-        Abszolút. Bár a létszám kisebb, és a hajuk mennyisége is kb. annyit fogyott, mint az enyém, de találkozunk és ez számomra is egy nagyon fontos kapocs a régi emlékekhez. Az is érezhető, hogy ezek az emberek is nagyon kötődnek azokhoz az időkhöz, és ha teszünk érte, -márpedig tenni akarunk- akkor, ha nem is ugyanakkor tömegben, de ismét eljön majd a nap, amikor az akkori érzések visszatérhetnek. Azokkal együtt pedig a létszám is.

 

 

-        Az UVSE-ben egyelőre a lányok a sikeresebbek, de a magyar vízipóló tradicionálisan férfi sportág. 

-        Ez addig lesz így, ameddig a lányok egyszer megnyerik az Olimpiát és onnantól kezdve már egyenrangú lesz a két szakág. A fiúcsapat koncepciónk eltér attól, mint ami a lányoknál most működik. A klubban közel 300 gyerek vízilabdázik, és azt szeretném, ha ezek a srácok az elkövetkező 3 évben úgy megerősödnének, hogy ők alkossák a következő nagy Újpest magját, ezért ebbe a gárdába nem akarunk külföldieket vagy idősebb játékosokat igazolni, hiszen olyan bázisunk van, hogy nem lenne értelme. Számítok az utánpótlásunkra, és bízom is bennük. Ráadásul ezek a srácok úgy ugranak be a vízbe egy-egy meccs előtt, hogy csatakiáltásuk az „Újpest”. Bármennyire is a Margitsziget a központunk, itt mindenki újpestinek vallja magát, már a lila szín miatt is és ne feledjük, hogy anno mi is itt és a Komjádiban edzettünk, játszottunk. Újpesten az uszoda kérdése vízilabda szempontból sajnos még nem megoldott.

-        Mi a szakosztály következő nagy feladata?

-        Talán az év egyik legnagyobb feladata következik február 25.-én, 18.15-kor a Hajós Alfréd uszodában a BL negyeddöntőben a spanyol Mataro csapata ellen, ahol meg kellene szerezni azt az előnyt, amelyet elviszünk és megvédünk idegenben. Ha meg tudjuk nyerni ezt a párharcot, akkor az már a BL Final Four-ba jutást jelenti, aminek megrendezését szeretnénk is megpályázni, ha bejutunk. Nagyon szeretnénk, ha ezen a meccsen minél több szurkoló lenne, nagyon számítunk rájuk, sokat jelentene a segítségük. A lányok várják őket!