Kitekintő

Azt mondja sok szülő, hogy a legdrágább ékszer az ember nyakán, amit valaha viselhet, a gyermeke karja.

A békés megyei lilák karácsonykor egy kósza gondolattól vezérelve elindultak, gyűjtésbe kezdtek, és meglátogatták a gyulai kórház gyerekosztályát. Játékokkal, és egyéb ajándékokkal lepték meg a pici gyermekeket, akik nem mehettek haza a szeretet ünnepére. A gyermekek részéről az öröm és a meglepetés leírhatatlan volt. Ezután több megyéből jelezték lila szurkolók, hogy csináljuk meg ezt az akciót helyi szinten, keressük meg a kórházak illetékeseit, hogy mire van szükségük, és mit gyűjtsünk. Először megijedtem, mert arra gondoltam, hogy a gyerekosztályok több százmilliós gépeket fognak kérni, de döbbenten tapasztaltam, hogy a fővárosban és vidéken is, játék, gyümölcs, lázmérő és egyéb apróság hiányában szenvednek. Meglepő volt ez a válasz. Valóban jó irányba haladunk? Szülőkkel beszélve, szomorú volt látni a könnyes szemeket, amikor elmondták, hogy nekik kell bevinni pelenkát, és minden mást, mert sajnos a kórházak nem tudjak ezeket biztosítani. Nincs még gyerekem, de mások szomorúságát látva, számomra elképzelhetetlen érzés, hogy mit érezhet egy szülő, amikor a gyermeke lesz beteg – természetesen erről nem tehet – és nincs megfelelő ellátás. Amikor a tenni akarás vágyával a szívükben, ott állnak tehetetlenül. A médiában sem hír, mert minden más fontosabb. Tennünk kell valamit! Kis lépésekkel kezdődik el minden, valakinek el kell indulni az úton, hogy legyenek követők, mert bár sokan félnek egy járhatatlan, vagy beláthatatlannak és járhatatlannak tűnő ösvénytől, de amikor látják, hogy van lehetőség végig menni, akkor mások is elindulnak, követve a látott példát. Azt gondolom, és érzem, hogy nem csak hetente 90 percig vagyunk lilák. Hirdetjük büszkén, hogy minket a hűség és a becsület, ami vezérel és összetart. Akkor segítsünk. Induljunk el egy, talán járhatatlannak tűnő úton, hogy látható ösvény legyen mások számára is, világítsunk, mint fény a sötétségben. Kezdjük el a gyerekosztályok részére a gyűjtést, amit az UTE és az UTE Baráti Kör is nagy örömmel támogat. Gondoljunk bele, hogy gyerekek nélkül nincs jövő, és nincs semmi. Ha nem vigyázunk, nem gondoskodunk róluk, hol lesz majd a következő egészséges generáció, akikre építhetünk? Nem maradhatunk szótlanok. Jogosan felmerülhet bárkiben a kérdés, egy ilyen akcióról: Mi hasznunk lehet? Mit nyerhetünk ezzel? Talán könnyebb lesz az életünk? Vagy talán tennem is kell valamit? Egy alkalom megoldja a kórházak problémáját? Erre nem adhatom meg a választ, mert nem tudom, csak annyit tudok: tenni és lépni kell, mert így lesz jövőnk, és reménységünk. Vannak az életben érhetetlen helyzetek, rosszul végződő gondolatok, mert sokszor nem látjuk meg, hogy valóban mire is van szükség. Keresünk értelmetlenül, és elméleteket gyártunk. Nem kell mindig az okokat keresni, egyszerűen csak az odafordulásra kell koncentrálni, mind külsőleg, mind belsőleg. Legyen példa előttünk a gyulaiak terve, akik meg is valósították, nemcsak próbálkoztak, hanem megtették az első lépést.

 

Hajrá Lilák! Mindig Újpest, örök Újpest!

Címkék: ,

Mi van a Szusza szoborral? – kérdezheti joggal az ember fia, főként, ha lila, s főként, ha hozzá is járult valamicskét Újpest egyik, ha nem a legnagyobb valaha élt labdarúgójának emlékművéhez. Láttuk a fotókat, ahogy iskolások mentek a művész stúdiójába megnézni az alkotást, tudjuk, hogy a munka halad. De akkor mi a csend oka?

Az előzményeket nem kell ismételgetni, hisz mindenki tudja, mily keserves előjáték után jutottunk el a bizakodó fázisba. Aztán egy jó ideje ismét síri a hallgatás, sehol egy néma utalás arra, hogy vajon mikor és hol lesz felállítva a néhai középcsatár szobra. A múlt ápolása pedig nálunk (Magyarországon általában is, de Újpesten feltétlenül) olyan kötelező elem, mely manapság a klubhoz ragaszkodás legfontosabb pillére.

Nincs kétségem afelől, hogy az ügy jó kezekben van, ám sajnálatosnak érzem, hogy hónapok óta egy morzsányi információ sem látott napvilágot a kérdésben.

Időközben Szusza Ferenc egykori lakhelyén hatalmas átalakítások történtek. A jelenlegi tulajdonos új szintet húzott a Váci úton ácsorgó családi házra és igen nyitottnak mutatkozott egy emléktábla elhelyezésére az utcai fronton. Könnyen elképzelhető, hogy a hamarosan felépülő épület előbb fogja Szusza Ferenc legendás pályafutását dicsőíteni, mint a szobor. Pedig nagyon fontos lenne saját identitásunk és hitelünk megőrzése érdekében, hogy mielőbb álljon az emlékmű. A nagy csapatok egyik ismérve, hogy múltjuk minden ékességét úgy mutogatják, hirdetik, mint egy trófeát. Sok klubnak a stadionja a sportfunkciók mellett már helyenként múzeumi magasságokba is emelkedik, ezzel is folyamatos szellemi és lelki táplálékot (és kötelék erősödést) biztosítva a szurkolóknak.

Remélhetőleg a Szusza szobor ügye hamarosan megnyugtatóan rendeződik és akkor újabb okunk lesz arra, hogy a stadionba menjünk a hétvégéken.

Olvasgatom George Stanthon könyvét, az „Anfield calling”-t.  Ő az az ember, akinek alig ismerik szülővárosában az arcát, de jellegzetes hangját annál többen. Ő a Liverpool FC speakere. Már több mint 20 esztendeje ővé a mikrofon az Anfielden. Könyvében beszél sok nagy meccsről, sikerekről sztorikról, de van egy vonulata az olvasmánynak, mely annyira említésre méltó, hogy már kihagyhatatlan.

Stanthon szerint nyerhet akárhány bajnokságot egy csapat, szerezheti a trófeákat számolatlanul, arculatának, megítélésének nagyobb hányada attól függ, hogy közönsége, szurkolói milyen nyomot hagynak az emberekben. Vagyis a népszerűséget meghatározó faktora egy egyesületnek inkább az, hogy az átlagemberek számára mennyire fogadható el az a hangulat, az a környezet, és az a filozófia, amit a lelátón hétről-hétre helyet foglalók magukról mutatnak.

Az nyilvánvaló, hogy a Liverpool FC az angol és az egyetemes labdarúgás egyik legsikeresebb képviselője.

Ugyan a megszerzett bajnoki címek számát tekintve lecsússzantak az örök rivális Man. Utd mögé a 2. helyre, az 5 BEK, illetve BL siker kétségtelenül az első helyre illeszti a vörösöket az angol, sőt brit sikerlistán. Ha valaki megkérdezi, hogy mi jut az ember eszébe a Liverpoolról, 10-ből nyolcan vagy kilencen a csodálatos és fanatikus közönséget említenék. A „The Kop” anglia legfanatikusabb tábora, legendás hangerejükről, dalaikról ódákat zenghetnénk, talán a törökök és a görögök tudnak hasonlót produkálni. A lényeg azonban csak részben ez. A vörösök szurkolói rendkívül összetartóak, gyakran szerveznek jótékonysági programokat, és nincs az a meccs, melyet kihagynának, ha nem muszáj.

Az adakozás tekintetében az elmúlt időszakban már mi is elég jól állunk, reméljük az elkötelezettségi szint is emelkedni fog hamarosan. Először ugyanis magunkat kell ismét rábeszélni, hogy kezdjünk sokasodni a stadionban.

Aztán jön majd a hangerő és a pozitív arculat is…