Szám szerint

Az év utolsó elemzését egy kicsit rendhagyó módon kezdtem; mielőtt egy betűt is írtam volna, megnéztem a csapat statisztikát. Nem ért nagy meglepetés, azt a látottak alapján gondoltam, hogy jobbak voltunk. Ami mégis meglepett, az volt, hogy bizony az ellenfél komolyan tükröt mutatott:

Megmutatta, hogy miért volt az a sok döntetlen, és miért nem érdemeltünk ezeken a meccseken győzelmet!

Miért is nem? Ennek bizony sok oka van… Megint le kellene írni az igazolások problémáját, a keret mennyiségi, minőségi kérdéseit kellene feszegetni, vagy éppen a sérülések, meg kapusgondok is porondra kerülhetnének, ahogy a bíráskodásra is lehetne morgolódni. Az, hogy ezekkel takarózunk, az egyszerűen nem méltó a LILA-FEHÉR színekhez! Vannak, akik megteszik helyettünk, mert másban keresni a hibát az sokkal egyszerűbb, csak éppen nem vezet sehova…

Az önsajnálatból nem lehet építkezni, várakat még nem húztak fel duzzogásból! Ahogy a mondás tartja, abból a bizonyos salakanyagból sem lehet, ezért – mielőtt bárki leszólná játékosainkat! – ki kell jelentenem, hogy az adott keretünk igenis egy jó csapatot alkot! Mert bizony nagyon sokan voltak, akik nem hittek benne, hogy sikerül elérni egy-két nem kis bravúrt. Én magam is szkeptikus voltam, de nézzük meg; a kevés győzelem mellett kevés vereség (a legkevesebb a bajnokságban) az ÚJPEST neve mellett szerepel, annak a csapatnak a nevénél, akire sokan fogadtak volna, mint kieső…

Ezért hát minden tiszteletem azé a csapaté, aki elérte ezen a zaklatott őszön azt az eredményt, ami az 5.-6. helyet jelenti! A csapat nálam a játékosokat, a szakmai stábot, különösen pedig Vignjevic mestert jelenti! Véleményem szerint összességében tekintve az őszt, sokkal többre nem számíthattunk, de sokkal jobb eredményt is elérhettünk volna, ha… Igen, voltak olyan meccsek, amik bizony úgy mentek el, hogy akár nyerhettünk is volna. Szerencse? Koncentráció? Fizikális állapot? Mentális kérdések? Ezt nem tudom, ez is az is, vagy egyik sem, de azt tudom, hogy további potenciál van a CSAPATban!

Persze tudom én, hogy ez a helyezés nem az, amiről álmodunk, vagy ami a dicső múlthoz méltó lenne! Erről szó nincs, ez egy szerény eredmény így a hosszú téli pihenő előtt. Most megint jöhetnének a körülmények, az UTE-UFC ellentét, a stadion-ügy, a balek vezetés, éssattöbbi… De nem, mert az ÚJPEST az a csapat, aki a hétvégén kimegy a pályára! És most ez az eredmény ettől a csapattól minimum a „tisztes helytállás” kategóriájába tartozik. Persze nem volt minden a csapaton belül, vagy éppen a játékos-edző viszonylatban sem, voltak bizony hibák, motivációs gondok, egyéni érdekek is bezavartak időnként.

A háttér már csak azért sem érdekes, mert az eredmény a pályán, és nem máshol dől el. Az ellenfél bizonyos szempontból ugyan hasonló cipőben jár (gyengülő keret), de lehetőségeiket tekintve bizony fényévekkel előttünk vannak! Ezzel együtt azonban semmivel nem voltak jobbak, mint mi a gyengébb meccseinken. Erre a könyörtelen tényre világít rá a Debrecen produkciója, ami – legalábbis a számok terén – kísértetiesen hasonlít olyan mérkőzéseinkre, amin jobb eredményt kellett volna elérnünk, ki szurkolók meg még többet vártunk – viszont kevesebbet kaptunk…

Mire gondolok? Amivel kezdtem, a csapatszintű statisztikára:

 

 

Itt most mi voltunk az a csapat, amelyik szinte minden mutatóban jobban teljesített, de egyikben sem volt olyan nagy a fölény, hogy az önmagában győzelmet ért volna. És ennek mi lehet az oka? Az, hogy ezúttal összeszedett volt a csapat, tudta, hogy mit akar, tudta, hogy a célt hogyan valósítsa meg – és nem utolsó sorban hitt is magában! Mert bizony azok a különbségek, amiket látok, azt mutatják, hogy nem döngöltük a földbe az ellenfelet, de jobban akartuk a győzelmet!

A végén kezdve: számomra különösen beszédesek a nyert párharcok adatai. Ezzel a „műsorszámmal” szoktak problémák adódni, több olyan fellépése is volt csapatunknak idén, ami azon ment el, hogy az egy-egy elleni szituációkban nem sikerült az ellenfél fölé nőni. A százalékosan kimutatott 55/46-os arány nem is annyira beszédes, mint a számszerű adat; a 104 vs. 84 azt jelenti, hogy az ellenfélhez viszonyítva 24%-kal (!) több alkalommal jöttünk ki nyertesen a párharcokból! Ez bizony azt mutatja, hogy a sokszor vitatott minőség igenis pótolható – egy-egy meccsen mindenképpen –, ha lélektani szempontból rendben van a társaság. Különösen nagy öröm számomra, hogy a CSAPAT az ismert körülmények mellett képes ilyen teljesítményre, különösen akkor, amikor rögtön a meccs elején elveszítjük egyik belső védőnket. Ebben a tekintetben biztosan meg kell tartani a most mutatott harcosságot – még akkor is, ha ezt egy láthatóan szétesős csapat ellen értük el, merthogy mindig „csak” azt kell legyőzni, aki a pályára lép ellenünk…

A fent említett tényező nagyon fontos volt a meccsen, mert a passzok pontossága bizony éppencsak jobb volt, mint az ellenfél esetében. A passzok számában azért érezhető a fölény, de mint tudjuk egy kapott gólhoz pont elég egy eladott labda. Pontosságban tehát a szokottól kissé elmaradtunk, viszont hátul ezzel együtt sem vétettünk jelentős hibákat. Az egyéni statisztikáknál kíváncsi leszek védőink passz-mutatóira!

Lapok, lesek, szabálytalanságok terén gyakorlatilag egál alakult ki, a játékvezetés ezúttal egyáltalán nem volt rossz. Első gólunknál sok bíró lefújta volna Bardhi produkcióját, azzal együtt, hogy véleményem szerint egy ilyen ütközés még belefér a szabályok adta keretekbe, Diarra-val szemben pedig nem kevés önuralom kellett a játékvezető részéről, hogy ne állítsa ki. Játékosunk szerencsére a második félidőre lehiggadt, de mintha kissé a teljesítménye is romlott volna. Lehet, hogy a pörgéshez egy jóval az átlag feletti adrenalin kell neki, ami aztán a viselkedésére negatívan hat? Nem tudom a választ, de tény, hogy az nb1 egyik legjobbjáról van szó, aki ha kiegyensúlyozottabb lenne, még több szép pillanatot okozhatna nekünk. Ez a felkészülési időszak egyik feladata a stáb egésze számára – szerintem.

Lövések terén szintén egál közeli a helyzet, de most a minőség terén jelentős fölényt mutattunk. Míg ugyanis ellenfelünk ~15%-os, addig csapatunk ~42%-os (!!!) találati aránnyal büszkélkedhet! Ez megint egy olyan pont, ahol bizony magunkra ismerhettünk az ellenfél teljesítményében… De ne azon sírjunk, hogy mi volt, hanem annak örüljünk, ami van! Most bizony a 12 lövési kísérlet az megüti az elvárt szintet, ahogy az ebből kapura tartó lövések aránya is. Ez egy jó irány, amit még tovább fényez az a tény, hogy a második gól előkészítése, és a lövés kivitelezése is nemzetközi szintű volt! Ott bizony három érintésből mattot kapott a védelem, és ahogy lábról lábra ment a labda, egy kicsit sem volt kérdéses, hogy mi lesz a befejezés. Bardhi pedig olyan magától értetődő természetességgel rámolta be a labdát, mint ahogy azt a legnagyobbak szokták!

A labdabirtoklás, mint a sokpasszos játék egyik alapja mutatja, hogy az első félidőben bizony elég rendesen akadozott a gépezet, de összességében azért mégis fölénybe tudtunk kerülni. Ezzel együtt is azt gondolom, hogy a csapat egészének mozgása, a támadás-védekezés átmenetek, az oldalváltások jobban működtek. Ehhez kellett persze, hogy a Bardhi-Bub-Diarra hármas jobb teljesítményt mutasson, mint a korábbi meccseken. Különösen örömteli számomra a Balogh Balázstól látott játék, mert az utóbbi időkben kicsit azt éreztem nála, hogy már - az rá egyébként jellemző - lelkesedés is mintha kezdett volna alább hagyni. Szerencsére alaposan rám cáfolt!

Csapatként tehát jobbak voltunk, minden mutatóban az ellenfél fölé tudtunk nőni. És ez igaz a csapatjátékra és az egyéni produktumra is! Nem nyertünk semmiben sem osztálykülönbséggel, az igaz, de most megvolt a támadás-védekezés egészséges aránya, egyik sem ment a másik rovására. Persze így is voltak kihagyott helyzetek, és voltak az ellenfélnek is lehetőségei, de nekem még a gyengébb első félidőben sem voltak félelmeim, érezni lehetett a győzelmet a csapatban. Kíváncsi vagyok tehát, hogy kik voltak – szám szerint – az erősségeink ezen a mérkőzésen!

Hoppá!!! Bizony, nem csalás, nem ámítás, minden egyes pályára lépő játékosunk 200 pont felett teljesített! Ezen felül még egy pár adat, ami nem mindennapi még az nb1-ben sem!

-      Csapatunk átlaga 229,83 pont – ellenfél: 192,28

-      Csapatunk minden játékosa az ellenfél átlaga felett teljesített!

-      Az ellenfél legjobb teljesítménye sem érte el csapatátlagunk szintét!

Nem gondolom, hogy ilyen nagy különbség van a két alakulat között. Sőt, ne felejtsük el, hogy a hivatalos keret náluk 2 fővel bővebb (27), a játékos-érték pedig 8,28 mEUR, a mi 6,23-kal szemben. Míg nálunk csak 8, addig náluk 10 idegenlégiós van – akik közül minden meccsen öt pályára léphet úgy, hogy azt még az MLSZ díjazza (nálunk ez a szám 3…). De – ez újfent bizonyosságot nyert! – nem minden! Legalábbis egy-egy meccsen nem az, mert bizony a jobb anyagi körülmények, a magasabb költségvetés azért hosszabb távon mindenképpen előnyt jelent!  

De most ki kell emelnünk, hogy pl. igen fiatal védőink (Pávkovics -19, Kecskés -20 éves), a középpályán a nem sokkal idősebb Bardhi, és Diarra (21 évesek), csatár pozícióban pedig a szintén 19 éves Perovic is jól teljesített. Cseke a maga 22 évével lassan már veteránnak számít… Csak halkan jegyzem meg, hogy a fiatalok szerepeltetése okán „agyonhájpolt” Vasas, Hali, vagy éppen az MTK mind-mind magasabb átlagéletkorú kerettel rendelkezik! OK, ezt részben külső körülmények diktálják, de mégis ez a fiatal keret tudott győzelmet aratni, és ez a keret volt az, akit a szezon elején leírtak, ma pedig a szaksajtó is úgy említi őket, mint akik mindig látványos, jó színvonalú mérkőzéseket játszik. Más kérdés, hogy az eredmények nem mindig jönnek…

Ahogy látom, a védelemben a passzokkal nem volt sok gond, csak Kecskés lóg ki lefelé talán, de – ez itt most totál szubjektív! – rá sok esetben úgy jön ki a labda a védő-harmadban, hogy magas, előrevágott labdával kell operálnia. Ez persze nem feltétlen a többiek hibája, lehet, hogy ezt a saját helyezkedése váltja ki. A többieknél nincs nagyobb gond, viszont Bardhi esetében ki kell emelni, hogy 80% feletti pontossággal passzolt, miközben ő inkább támadóként lépett fel a meccsen (és ne feledjük el, hogy volt egy félpályás szólója, amit csak szabálytalansággal tudtak megállítani, na és a gól…). Nekem ezen a ponton inkább Andric, és különösen Mohl teljesítménye tűnik kicsit gyengének. Utóbbi esetében azért is, mert védőként ettől nagyobb pontosság elvárható, és azért is, mert képes is erre.

Most, így az ősz végén nagy örömöt szerzett csapatunk ezen az elég gyéren látogatott meccsen. Akik ott voltak, mindent megtettek, de azért ettől több kell tőlünk is, azt hiszem… Ez a csapat ugyanis lehet, hogy nem éri el azt a minőséget, amit elvárunk tőle (de ott van benne!!!), ugyanakkor szerethető a hibáival, botlásaival együtt is! Ne keverjük a csapatot a tulajdonossal, és utóbbi miatt ne büntessük azokat a srácokat, akik gyakran erőn felül teljesítenek (néha meg nem…)! Nagyon bízom benne, hogy tavaszra egészséges lesz Kálnoki, Heris, Hazard, Bubu tud pihenni, és egy komolyabb alapozással az őszi teljesítményét túlszárnyalja, Bardhi tovább robog, és Diarra lelke kissé lenyugszik végre. És ami legalább ilyen fontos; bízom benne, hogy visszakapjuk a Szusza Ferenc stadiont, az otthonunkat!

Meggyőződésem, hogy ha minden jól megy, akkor tavaszra a mostani „tisztes helytállás” tovább fokozható, és „meglepetés” kategóriába kerül csapatunk teljesítménye! Nem lehetetlen, de nem szabad elfelejteni, hogy szoros a mezőny, a vége majdnem olyan közel van, mint az eleje, ezért bizony minden biztatásra szükség lesz! Elcsépelt mondat, hogy „mindenki hozzon egy embert”, így nem is használnám, mindenki hozzon kettőt!!!

HAJRÁ LILÁK!

MINDÖRÖKKÉ!

  • Apu, vedd meg nekem a várost!
  • Tomika, elég legyen most már! A múltkor kaptál internetet. Mi lett belőle?
  • Nem t’om…
  • Meguntad! Előtte mi volt?
  • Nem t’om…
  • Azt mondtad, hogy imádod a komolyzenét, ugye? Megkaptad a Für Elise-t egy szóra. Mi lett belőle? Meguntad!!!
  • Vagy ott van ez a stadion! Azt is kisírtad, azt mondtad, hogy mindenkinek van már olyan, mert a múltkor, amikor busszal érkezett a nagymutter vidékről, láttál a pályaudvarnál egy olyat.
  • De azt még nem untam meg!
  • Nem, B+!!! De ha tudom, hogy ennyire szereted a magányt, akkor nem kettő, hanem négy falat építtetek neked!!! Tudod te mibe van egy szék???

A fenti beszélgetés le Tomika, és a vele igencsak engedékeny apukája között hangzott el. Lehet Tomikát irigyelni, mert ugye nem mindenkinek adatik meg stadion, internet, miegymás, de én mégis sajnálom. A nagyakaratú apuci mellett bizony soha nem fog felnőni, pedig nyáron már 50 éves is elmúlt.

Persze nem kell őt félteni, azt nem állíthatjuk, hogy élete kudarc lenne, számos feleség, és számtalan gyerek kapott tőle nevet! Ezen kívül persze vannak még, akikkel jót tett! Bár nem ismerjük őket, de állítólag szurkolók, és állítólag vannak páran… Van tehát siker, van eredmény, ezért nem reménytelen a helyzet! Talán egyszer majd a város is meglesz! Addig is – ha szám szerint nincs infónk Tomika szurkoló-seregéről – nézzük meg szám szerint a szombati meccs történéseit!

Kezdem a játékosok egyéni teljesítményének elemzésével.

 A JÁTÉKOSOK TÁBLÁZATA:

 

Elsőre nem látok nagy különbséget, de azt igen, hogy a növekvő sorrendbe helyezett játékosok közül az ellenfél az adott helyezés szintjén rendre magasabb pontszámot ért el (egy esetben van pont-azonosság). Ez számomra azt jelenti, hogy az ellenfél egyéni szinten bizony – ha nem is sokkal – de jobb volt. Persze az nagyon nem mindegy, hogy ezek a játékosok a pálya mely részén játszottak, és az adott játékrendszerben milyen helyet foglaltak el!

Ennek különösen nálunk van/lehet nagy jelentősége, hiszen sok esetben kényszermegoldásokkal kell élnie Vignjevic mesternek. Az ellenfélnél kicsit nagyobb a merítés, tapasztaltabb a keret, és ne felejtsük el, hogy hosszú idő után otthon rendezhetik mérkőzéseiket. Azt nem hiszem ugyan, hogy ezen a szombaton eljutott volna a pályára szurkolóik hangja, de az eddig sem volt probléma, az ellenfél nézőszámai elképesztően alacsonyak voltak már az új stadion építésének megkezdése előtt is. De tény, hogy egy mára feltehetően megszokott környezet sokat segít, míg nálunk minden buzdítás ellenére is lehetnek fásult, nem kellően motivált játékosok. És az ismert helyzetben még csak nem is nagyon tudom őket ezért elmarasztalni. Bár…. ha jobban belegondolok, egy sportoló, amikor pályára lép, olyankor mindig, minden körülmények között teljesítenie kell! A jóktól a legjobbakat az különbözteti meg, hogy képesek kint hagyni magánéletet, hangulatot, kisebb sérülést, és lélektani tényezőket, különben mind-mind a játék rovására mennek.

JÁTÉKOS TELJESÍTMÉNYEK A  PÁLYÁN:

Bizony, azt látom, hogy az ellenfél hátsó alakzata stabil volt végig, a fehér mezőkkel jelölt pontszámok ugyanis a csapat-átlag feletti teljesítményeket jelzi. Az elől játszókról ez már nem mondható el, de az ő gyengébb teljesítményüket Kanta egész mezőnyből kiemelkedő ellensúlyozta. Ez eddig úgy hangzik, mintha az ellenfél kiválót nyújtott volna… Hát – sajnos, nem sajnos… - nem így volt, a meccs egésze súrolta a nézhetetlen kategóriát…

Ennek oka pedig az, hogy a jellemzően hátul erős ellenféllel szemben mi nem voltunk képesek nagyot alkotni. Bár a támadó alakzat ezúttal egész jó számokat produkált, az eredmény önmagáért beszél. Nem elég az, hogy a csapat eleje birtokolja a labdát, el is kell jutni a kapuig, ott pedig a kialakított helyzeteket gólra kell váltani! Erről később még szó lesz, de már most látszik, hogy valójában mennyiségi problémák nem voltak támadásban, itt most egyértelműen minőségi kérdések merülnek fel.

CSAPAT STATISZTIKA:

Bizony, a csapat-szintű adatok megmutatják, hogy csapatunk ugyan támadólag lépett fel, hiszen a – számomra meglepően alacsony – labdabirtoklási arány ellenére is 15 lövésig jutottunk el, azonban a kaput találó lövések száma, éppen csak eggyel több, mint az ellenfélnél… Míg a kékek lövései 45%-os arányban találtak kaput, addig ez a szám nálunk ez csak 33%. Ne kidolgozottak a helyzetek? Ad hoc módon ellövöldözzük a labdákat? Nem érünk fel a kapuig?

LÖVÉSEK, KAPURA LÖVÉSEK HELYE A PÁLYÁN

Ebből bizony azt látom, hogy nem vagyunk messze a kaputól, hiszen lövéseink 71%-a a tizenhatoson belülről érkezett (10), ahogy kaput találó lövéseink is innen érkeztek (pirossal a kapura lövések helyeit jelöltem). Ezzel szemben ez ellenfél egy lövése egészen elképesztően messziről (ennek esélye a gólra konvergál a nullához!), egy másik húsz méternél messzebbről talált kaput, így elsőre nem mondhatjuk, hogy nagyon kidolgozták volna a helyzeteiket. Az viszont már sokkal jobban rávilágít a döntetlen okára, hogy a mi – egyébként nem rossz arányunknál jobb mutatóval – a kapura tartó lövéseik 75%-a (!) érkezett a tizenhatoson belülről!

Ezzel együtt azt kell, hogy mondjam - a számok, és a kaput találó lövések elhelyezkedése alapján -, egy ilyen meccset bizony meg kell nyerni! Ma már megbüntetik azt a luxust, hogy négy lövésből csak egy talál kaput (Andric), ahogy azt is, hogy középcsatárunk (Lázok) 60 perc alatt mindössze egy alkalommal jutott el lövésig (az legalább kaput talált). Az viszont dicséretes, hogy Bardhi háromból háromszor kaput talált, ebből pedig egy gólt is szerzett! Középpályásunk – többes holtversenyben – immár második a góllövőlistán! Ezúton is gratulálok neki! Véleményem szerint, ha hozzá hasonló teljesítményekből lenne még egy pár, sokkal előkelőbb helyen lehetnénk a tabellán. Erre minden esély megvan, ha Bubu a téli alapozást már teljes értékűen végig tudja majd csinálni, de minőséget hozhat Hazard is.

A kérdés viszont marad továbbra is, hogy a védőmunkában kik lesznek azok, akik – Kecskésen, és most már Heris-en túl – képesek tartósan jó játékot nyújtani. Különösen a széleken vagyunk bajban, amit csak részben enyhít majd Kálnoki Kis felépülése, ami lehetőséget ad arra, hogy szükség esetén Heris jobbhátvéd pozícióban játszhasson. Van tehát egy kis puffer, de az alapvető probléma sajnos tavasszal is nyomot hagy majd a teljesítményen…

De ne szaladjunk ennyire előre! A csapat statisztikánál maradva annyit meg kell jegyeznem, hogy a lövések/kapura lövések számán túl minden egyes tényezőben kicsivel rosszabbak voltunk, ami szerintem egyértelműen a fáradtság jele. Ez megint visszavezet az igazolás-stop kérdésköréhez, amiről nem szeretnék írni. Amire viszont fel kell hívnom a figyelmet, mert véleményem szerint egy kisebb változás a védekezésben, az, hogy az ellenfél megint elég sok alkalommal futott lesre. Ez már az előző meccsen is feltűnt, mert korábban nem volt jellemző. Talán „vonalasabb” lett a védekezés, ami talán a beadások hárításának korábbi rossz hatékonysága készteti csapatunkat.

Nem mindegy persze, hogy hol intették be ezeket a leseket! Nézzük meg:

Látható, hogy amikor az ellenfél többségében a tizenhatoson, vagy azon belül futott lesre. Ez talán azért lehet, mert a beadások, keresztlabdák esetén nem megyünk el a támadókkal a saját kapunk elé (amivel az ötös környékén sok esetben csak nehezítjük kapusunk dolgát…), hanem az ellenfél előretolt embereit hagyjuk szabálytalan területre befutni, ezzel pedig elejét vesszük annak, hogy a kapu torkában, egy tömegjelenetben „szerencsétlen” gólt kapjunk. Ez alól sajnos kivétel a szöglet, lesről ilyenkor – legalábbis közvetlenül elvégezve – nem beszélhetünk. Ennek sajnos megtapasztaltuk a következményét… Bár kapusunkat nem éppen szabályosan akadályozták, de valójában a csapat egészének helyezkedésében keresendő az ok; ha megvan a megfelelő felállás, az ellenfél játékosa nem feltétlenül tud közvetlenül kontaktusba kerülni Banaival.

Összefoglalásképpen azt tudom „mondani”, hogy ezúttal az ellenfél szinte mindenben kicsivel jobban teljesített, ugyanakkor a kapura mégis veszélyesebbek voltunk. Az előbbi a fáradtságnak, míg utóbbi minőségi problémának tűnik, de természetesen ez a két ok nem független egymástól. A téli pihenő előtt most egy olyan csapat következik, amelyik szemre nem rossz, de ősszel érkező új edzőjük még mindig nem tudta összefogottá tenni csapatát, igencsak hullámzó a teljesítményük. Fontos a meccs, mert egy győzelemmel le lehetne végre szakítani a végét, ugyanis a két kieső helyen álló csapat egymás ellen játszik, míg a két előttük álló a mezőny elejéről kapott ellenfelet a tárófordulóra. A győzelem tehát azt jelentheti, hogy a mögöttünk négyes biztos távolságba kerül, ami a téli időszakban egy kissé nyugodtabb felkészülést enged csapatunknak.

HAJRÁ LILÁK!!!

     

TANMESE:

Egy favágó kinn dolgozott az erdőn. Egyszer úgy beleszorult a fejszéje egy fatörzsbe, hogy meg se bírta mozdítani. Megdühödött, s úgy ordított, hogy hangos lett tőle az erdő. Egyszer csak előlépett egy vén fa mögül egy töpörödött, ráncos anyóka, s így szólt:

- Miért szidod a fákat meg a fejszédet, amikor belőlük élsz? Talán bizony azt kívánnád, hogy munka nélkül legyen meg a kenyered?

- Igen, azt, hogy ami fához csak hozzáérek, az tüstént darabokra essen szét! – válaszolta a favágó.

- Jól van, legyen úgy, ahogy kívánod!

Azzal eltűnt. A favágó odament ahhoz a fatörzshöz, amelyikbe a fejszéje szorult, s próbaképpen óvatosan megérintette a kérgét, abban a pillanatban négyfelé esett a vastag törzs!

Hazaérve fáradtan lezöttyent egy székre - a szék reccsent egyet, s összecsuklott alatta. Amikor meg fel akarta húzni az otthoni facipőjét - hát a cipő kettéhasadt a kezében. Amikor meg benyúlt a szekrénybe tiszta harisnyáért - recsegve-ropogva összedőlt a szekrény, csupa gyújtós lett belőle. Addig-addig, hogy rádőlt az egész ház, hogy alig bírt alóla kikecmeregni. Kiment az erdőbe, hogy ott háljon, de álmában nekidőlt egy hatalmas bükkfának, s az is olyan iszonyú ropogással zuhant a földre, hogy a favágó halálosan megrémülve ordított fel:

- De hiszen ne is tudjak én többé másképp fát vágni, mint a fényes fejszémmel meg a két karom erejével!

A bölcs anyóka alighanem megszánhatta, mert az erdőkerülő másnap látta a favágót, amint kinn dolgozott az irtásban, döntötte a fákat, vidáman forgatta a fejszéjét, és fütyörészve rakta ölbe a széthasogatott tuskókat.

Eddig a mese. Ami a valóságot illeti, kicsit más a szitu… Manapság bizony a favágónak bejön az élet! Na nem azért, mert mostanság nem éppen utolsó divat szerinti dolog fapapucsban járni, a házak vasbetonból vannak, kisországunk pedig nem erdeiről híresült el!

Sokkal inkább azért, mert manapság anyókák helyett államtitkárok teljesítenek kívánságokat (hol van már Dévényi Tibi bácsi???), és ezek bizony lehet, hogy töpörödöttek, még akár ráncosak is, 50 felett nem éppen matyó hímzés a külcsín… A természet az öregedés jeleit bizony bőkezűen osztogatja, de – ahogy a való világ példázza! - a bölcsességet nem vágják hozzánk minden utcasarkon!

Így nem csoda, hogy a Nemzet Favágója (Királya leghűbb szolgája) bizony üvöltözhet kedvére a foci sűrű erdejében, a keze alatt dolgozó faipari alkalmazottak pedig miszlikbe vágják az egészet. A foci erdeje pedig egyre gyérül, a már ma is csak éppen ligetes táj egyre kopárabb. A fák helyébe lépő sáros, dagonyázós talaj miatt lassan már csak sertéstartásra alkalmas, a valaha burjánzó őserdő helyett kietlen legelő…

Még egy gondolat a meséről; ha az anyóka hirtelen felindulásból elkövetett „jótéteményét” nem hozza helyre, bizony szegény favágó teljesen talajt veszt, kifordul magából! Így viszont az öreglánytól valójában reális önértékelést kapott, többé nem képzelte magát jobbnak, szebbnek, mint ami valójában; egy egyszerű favágó!

Nem tudom, hogy az anyóka önmaga jött rá, hogy a favágót miként kell jó útra téríteni, vagy esetleg van ezeknek az erdei pumukli-féléknek vannak főnökeik, de ha vannak, bizony nem is végezték olyan rosszul a dolgukat! Én azért kicsit sajnálom, hogy ezek a főnökök mintha kihalófélben lennének, mintha az anyókák mai leszármazottai kezét nem fognák eléggé, mintha kicsit elszaladt volna a ló ezekkel a mai „jótevőkkel”… Így lett a favágók főnöke húsipari alapanyag helyett a tuskók géniusza, a munkásait pedig gyökérkezeléssel próbálják orvosaik szalonképessé tenni…

 

Eddig a tanmese és a tanulságok, nézzük most meg, hogy mire voltunk képesek a favágók ellen a hétvégén! Miután nehéz lenne elfogulatlan értékelést írni – mint azt fentebb is elég jól láthatóvá tettem… -, maradjunk tehát a tényeknél, nézzük meg szám szerint!

Arról, hogy milyen volt a hangulat, milyen benyomásaim voltak a meccsen, inkább nem is írnék, mert sajnos nincs miről… Sikerült ugyanis elérni, hogy egy „hazai” Újpest meccsen mindössze 700 néző lézengjen! Az igazi szurkerek persze megtették a tőlük telhetőt (köszönet érte ezúttal is!), de sajnos ez a létszám már bőven elmarad attól a kritikus tömegtől, ami képes focimeccs hangulatot teremteni. Az okokról, akár külsők, akár belsők legyenek, szintén nem szeretnék írni, kár rá a „tintát” pazarolni, de azt mégsem állom meg, hogy ezúton is köszönetemet fejezzem ki; remélem, hogy ezért a kemény munkával elért eredményért meglesz a jutalom! Azt, hogy kikre, és milyen jutalomra gondolok, könnyen ki lehet találni…

Elsőként nézzük meg tehát, hogy milyen egyéni teljesítményeket láthattunk, ki mit tudott hozzátenni csapatunk játékához:

JÁTÉKOSOK TÁBLÁZATA:    

Első ránézésre bizony nem látok jelentős különbséget, az összesített pontok alapján nem mondhatom, hogy jelentős volt a fölényünk egyéni szinten. Az egyéni összetett pontszámok átlaga bizony éppen csak billeg a javunkra, 206:205 arányban… Persze az összesítés, az átlagolás minél magasabb szintű, annál inkább nem mutat rá egyes momentumokra, az egész egyes részleteire, így tovább kell mennem. Meg kell vizsgálnom, hogy térben hogyan oszlottak el a teljesítmények, ott talán lehet némi magyarázatot találni a – szerintem – rettentő gyenge ellenféllel szemben elért döntetlenre.

JÁTÉKOSOK EGYÉNI TELJESÍTMÉNYE A PÁLYÁN:

Nem egyszerű az eset…. A két csapat majdnem egymás tükörképe, nem látok jelentős különbséget. Az viszont elgondolkodtató, hogy Balázs Benjámin előtt, és mellett az csapatátlagtól elmaradóan teljesítettek a társak (pirossal jelölve), a meccsen pedig azt láttam, hogy az ő oldalán jönnek el többször, azt gondoltam tehát, hogy vele van valami probléma. Sajnos Bubu – ahogy említette is – a hosszú sérülés után gyorsan elfáradt, az alapozás, a formába hozás nála érthető okok miatt kissé vakvágányra futott idén ősszel. Cseke és Kecskés viszont az a két játékos, akiktől ma már joggal várjuk el a jó teljesítményt, ők ketten alapvetően pozitív hozadékai az eltiltásnak. Ezúttal azonban nekik sem sikerült a korábbi teljesítményt hozni. Náluk érdemes lehet külön is megvizsgálni, hogy mi áll a csapat átlagát el nem érő teljesítménynek:

Az ő pozíciójukban az összesen 16 eladott labda bizony sok. Bár Kecskés ebből kisebb részt „vállalt”, passzai is pontosabbak voltak, de középső védőként 4 eladott labda is soknak tűnik. Két oka lehet az ebben a pozícióban eladott labdáknak; vagy egyszerűen rosszul passzol, bele tudnak lépni az ellenfél támadói, vagy pedig a területet jól zárja az ellenfél, és a védő kénytelen felívelni a labdát. Ezeknek az íveléseknek pedig jelentős része az ellenfél védőinél landol, hiszen kényszerhelyzetben választja ezt a megoldást a védő, és a magasan előrevágott labdák esetében a védők és támadók a kapunak háttal várják a labdát, innen takarítani sokkal egyszerűbb, mint tényleges támadást indítani. Márpedig az ellenfél rombolásban bizony sokkal jobbnak tűnt. Cseke esetében nem értem továbbá, hogy miért ilyen rossz a nyert párharcok aránya; vagy nem tudta felvenni időben az embert, és messziről érkezve nem sok esélye maradt (ez szerintem felállásbeli probléma), vagy egyszerűen elfogyott most a rendkívül erőszakos ellenfelekkel vívott birkózásban. A magam részéről inkább az elsőre gondolok.Az tény, hogy két védekező játékosunk ezúttal nem alkotott maradandót, de az is tény, hogy ez még nem ok a mérkőzés ismert végeredményére. Egy kapott gól mindenki ellen benne van a pakliban, az akár egy véletlen is lehet. Nem gondolom, hogy ez összefügg bármilyen felállás, stratégia, vagy éppen keret-összetétel kérdésével, egyszerűen egy gól – nem gól, az bármikor megeshet… Ezen a meccsen bizony gólokkal kellett volna nyerni, mert az ellenfél játékereje bizony inkább egy osztállyal alacsonyabb szintre érdemes. Ja, hogy előttünk állnak a tabellán? Az bizony a hazai foci egészéről állít ki bizonyítványt, és bizony rólunk is! A meccsen láthattuk, hogy miért; ha adott egy szervezetten védekező, a keménységtől, szabálytalanságoktól sem visszariadó ellenfél, az máris jó ellenünk egy döntetlenre, mert valamiért még mindig nem elég éles a társaság. Nem lennék meglepve, ha ennek lélektani okai lennének…

Ezúttal Lázok sem tudott kiemelkedni a mezőnyből, erejét felemésztette neki is a folytonos testi kontaktus, amit valószínűleg kifejezetten kért az ellenfél edzője. De a probléma inkább ott lehetett, hogy el sem jutott hozzá igazán használható labda… A cserék pedig még a lecseréltek szintjét sem tudták hozni, így – a felállás átszervezésén túl – nem sok értelme volt. Sajnos Benji feltolása szélre nem hozott eredményt, mert az őt elvileg támogató, csereként beállt Nagy T. nem tudott jól bekapcsolódni a játékba. Ő is az a típus, akinek sokat játszania a jó formához, de – számomra érhető okok miatt – posztján már három-négy mérkőzés óta éppen Balázs Benjámin játszik.

Összességében tehát nekem nem a kapott góllal volt sok problémám (még akkor sem, ha a vezetés birtokában amatőr hiba, ha így leindítanak…), hanem azzal, hogy nem volt elég kidolgozott helyzetünk ahhoz, hogy megnyugtató előnyre tegyünk szert. Hangsúlyozom; kidolgozott helyzetünk nem volt elég, mert bár a statisztika szerint jóval többet próbáltuk eltalálni a kaput, ez eredményességgel azért nem társult, mert nem tudtunk végigvinni támadásokat. Sokakkal ellentétben én nem a hátsó alakzat miatt aggódom (ott Banaival egyre jobban működik a gépezet), hanem inkább azt látom, hogy ha az előre-játék kulcsfigurái valamiért nem teljesítenek (Bubu fáradt, Bardhi ezúttal kissé halványabb volt, Diarra nem játszhatott), akkor nincs mögöttük más, aki a szerepüket képes lenne átvenni, és a holtpontokon átlendíteni a csapatot. De nézzük meg, hogy a csapatszintű adatok mit mutatnak!

CSAPAT STATISZTIKA:

A labdabirtoklásban meglévő vitathatatlan fölény nem olyan magától értetődő, ugyanis az előző héten az ellenfél a fehérvári társaság ellen – minimális mértékben – fölényt tudott kiharcolni! Ezért bizony maximális dicséret illeti játékosainkat! A gólszerzés elengedhetetlen, de nem elégséges feltétele ugyanis az, hogy nálunk legyen a labda, és ezúttal ebben az értelemben bizony 66%-kal több esélyünk volt a gólszerzésre. A majd’ 35 percnyi labdabirtoklás kiemelkedően jó adat. Csakohogy… Itt jön mindig a „de”, ami ebben az esetben az, hogy bár a kétharmaddal több idő alatt kétszer annyit céloztuk meg a kaput, mint az ellenfél (ebből még önmagában az is következhetne, hogy bizony igencsak hatékony a támadójátékunk), de – mint korábban említettem – kidolgozott helyzeteink nem voltak, inkább ad-hoc jelleggel vettük csak célba Tujvel kapuját…

Így könnyen érthető, hogy a kapura tartó lövések számában egalizált az ellenfél, a helyzetek kihasználása pedig már azonos volt; így ki is alakult a részünkről igencsak szerénynek mondható eredmény. A szabálytalanságokról igazán csak két gondolatom van; bár a magam részéről sokkal brutálisabbnak éreztem az ellenfél játékát, a vezető bíró azonos számú esetben fújt sípjába. Mindezt úgy, hogy – mint az a játékosok egyedi adatait tartalmazó táblákon is látható – Kecskés, és Cseke, akik védekező feladatot látnak el, egy alkalommal sem vétettek a szabályok ellen! Érdekes folyamatok bújnak meg tehát a látszólag azonos számú szabálytalanság mögött… Nem gondolom, hogy tendenciózus volt a bíráskodás, de az biztos, hogy az egyébként igen gyenge mérkőzés színvonalát sem érte el a bírók ténykedésének minősége! Sok esetben azt éreztem, hogy korábbi hibákat kompenzál a spori, nem pedig az adott esetet próbálja meg részrehajlás nélkül megítélni. Erről ennyit, meg még azt, hogy ha megpróbálom elfelejteni a természetes elfogultságomat, akkor sem mondhatom azt, hogy ez egy korrekt bírói munka volt.

Az is feltűnő, hogy a kapott gólunkat megelőző, véleményes szituáció (ahogy a fórumról tudom, egyvonal volt) mellett még további 5 alkalommal állította meg az ellenfelet a bíró sípszava lesállás miatt. Ez nekem azt mutatja, hogy – bár kevés emberrel támadott az ellenfél – mégis voltak olyan játékosaik, akik kiugrásra készen várták az előrevágott labdákat. Nálunk meg ilyen nem volt… Ezzel kapcsolatban viszont egy pozitív hírem is van! A lesek közül kettő is olyan helyzetben esett meg, amikből korábban „sikerült” gólokat kapni. Nevezetesen az ellenfél kapunkhoz közeli, oldalról elvégzett szabadrúgásairól van szó; most a – a korábbiakkal ellentétben – nem rohantunk be a büntetőterületen belülre, egyenesen rá a kapusunkra az ellenfél játékosai nyakán, hanem hagytuk lesre futni az ellenfelet. Ez egy jó fegyver, de vigyázni kell, mert kétélű!

A pontos passzok száma, és aránya mutatja meg leginkább, hogy a két csapat milyen felfogást képvisel; nálunk sok passz volt, sokkal nagyobb pontosság mellett – nemzetközi szinten sem rossz! -, ami a magas labdabirtoklási arányban vissza is köszönt. Sajnos azonban ez kevés volt! Miért? Mert bizony az időnként Achilles sarkunkká váló párharcokban bizony csúyán alulmaradtunk. Ha egyszerűen akarom megfogalmazni, hogy mi történt tehát ezen a meccsen, azt látom, hogy a focit legyőzte a birkózás nevű sport, persze ehhez „méltóan” a bíráskodás is a másik sportág normáihoz igazodott. De ha ez utóbbit ki is vesszük a képletből, akkor is azt kell mondanom, hogy ezen a meccsen nem tettünk meg mindent, ami a 3 ponthoz elég. Volt akarat, volt elszántság, de ezúttal nem volt elég fantázia. Csapatunk alkotóképessége alighanem elérte idei mélypontját.

A jövőt tekintve mégis lehet okunk optimizmusra, mert a védelmünk – ha lassan is… - stabilizálódik, a támadásokat erősítendő Diarra pedig a következő meccsen visszatérhet. Talán Bubu is kikerül a gödörből (neki talán több regenerációs jellegű edzés kellene most?), Cseke bőven tud javulni, és talán Sankovic is kap végre több lehetőséget. Az MTK ellen érdekes meccset várok, ugyanis egy olyan csapat, akik védekezésben nem állítanak túl nagy akadályt az ellenfelek elé, a középső alakzatban Vukmir eléggé élemedett játékot mutat. Ugyanakkor elől a szintén nem mai gyerek AirSanyi bizony még mindig tud kellemetlen perceket okozni, ahogy egy jó meccset kifogó „Józsika” sem leírható még mindig. Összességében viszont jobb szerkezetű, egészségesebb összetételű csapatnak látom a miénket, akik ha lelkesen, azt a játékot mutatva játszanak, ami bennük van, több gólos győzelmet aratnak!

HAJRÁ LILÁK!

 

 

A hétvégi kiruccanás alkalmával elég komoly pofonokba szaladtam bele; egy pár eddig is ismert tény elég komoly gyomros kiosztásával szembesített a magyar foci valóságával! Az, hogy összesen 1.500 néző volt jelen (ennek nagy része nem hazai!), már meg sem lep, ahogy az sem, hogy a hazai szektorokban nézők, de nem szurkolók foglaltak helyet, illedelmesen tapsikolva. A színházba járó közönségtől csak az különböztette meg őket, hogy soha nem poénnál sikerült nevetni, ahogy soha nem sikerült megtapsolni a nagy alakításokat (bár ez utóbbiból nem sok akadt…).

Ezek ugye ismert tények, az, hogy a hazai foci vezetése mit művel, lassan már fel se háborít, belefásultam a dologba… Sok nagy múltú csapat jövője kérdéses, mert ha pénz van is, szurkoló nem nagyon, a játék minősége pedig (a szerintem tényleg javuló szint ellenére) igencsak hagy maga után kívánnivalót. Nem gondolom, hogy én vagyok a mindenek tudója, nem hiszem, hogy bármit is jobban tudnék csinálni, de azt bizony látom, hogy a vitathatatlan jó szándék, és jó sok pénz ellenére is rossz az irány. Amikor vidéken járok, szeretem tudni, hogy hol, milyen helyen járok, kik laknak ott, mit érdemes megnézni, milyen hagyományok vannak. Nos, itt jött az első maflás, amikor adatokat kerestem:

Gyirmót

Korábbi rangja: község

Teljes népesség: 1252 fő (2011. jan 1.)

Terület: 8 km²

 

Nincs is ezzel különösebb bajom, hiszen például még 2015 augusztusában Vértessomlón játszott csapatunk (0-9). Remek vendéglátás, kitűnő időjárás, egy gyönyörű hely fogadott minket, teljes felüdülés volt a szürke hétköznapok forgatagából kiszakadni! Az 1.300 lelkes falu (szó szerint lelkes, a szurkolásuk egészen elképesztő volt!) lakói kedves emberek, örömmel fogadtak, ahogy mi is örömmel látogattunk hozzájuk. Nem kétlem, hogy Gyirmóton is hasonlóan tisztességes, vendégszerető népek laknak, ebben nem látok jelentős különbséget. Abban viszont már igen, hogy a Vértes alján egy kupameccsen a megyei 1. osztályban vitézkedő csapat ellen játszottunk, míg szombaton egy nb1-es (!!!) csapat vendégeként léptünk fel!

De uraim! Mi lelte magukat ott, ahol döntenek arról, hogy hol (és kinek???) épülnek stadionok? Mire gondoltak, amikor az egyébként igen takaros stadion építéséhez - a hírek szerint 600 millióval – hozzájárultak? Nem, itt nem az irigység beszél belőlem, nem az fáj, hogy közben Újpestre összesen 800 milliót szántak (aminek a fele sem került beépítésre), hanem az, hogy azt a 600 millát bizony az ablakon dobták ki! SOHA nem lesz ott foci! Mit is értek a szó alatt, hogy „foci”? Az nem csak egy játék, nem öncélú nyargalászás egy zöld mezőn, hanem az ma már egy olyan valami, ami üzlet, ami pénz, ahol szurkolók vannak, ahol forrongó katlanhoz hasonlatos egy aréna, ahol olyan klubok játékosai lépnek pályára, akiknek elődei már lassan száz éve is a legmagasabb szinten mérették meg magukat!

Ehhez képest:

Teljes csapatnév: Gyirmót Football Club

Székhely: Győr, Magyarország

Alapítva: 1993

 

Győr az egy másik csapat otthona! Ez a település Győr központjától 12 km-re az autópálya túloldalán van, a „nemesítés” nagyon erőltetett. És az alapítás éve??? Ugye nem gondoljuk, hogy ezt nevezzük hagyománynak, mély gyökereknek, netán történelmi korszaknak? Ez egészen egyszerűen észbontó! A hazai foci sírját ássák jó drágán, vagy tényleg el akarnak érni valamit a döntéshozók? Nem tudom, de nekem az előbbi jutott eszembe arról a stadionról, ami helyet adott legutóbbi mérkőzésünknek. Félreértés ne essék, ott is tisztességes, jóravaló emberek élnek, ők is megérdemlik, hogy néha reflektorfénybe kerüljenek, jó, ha oda is érkezik időnként komolyabb állami pénz. Szerencsések, nem vitás! De ha van koncepció, ha akarunk valamit tenni azért, hogy legyen értékelhető magyar labdarúgás, akkor sajnos az ilyen helyszíneket ki kell hagyni ebből! Gyirmót pedig legyen emlékezetes a gyönyörű, barokk stílusú katolikus templomáról a Holt-Rába vízivilágáról, maradjon meg annak, ami; egy csendes, rendezett kis falunak, ahol vasárnap a megyei osztályok valamelyikében vitézkedő ifjaik a szomszéd Ménfőcsanak legjobbjaival mérik össze erejüket.

Szóval, ez az én pofonjaim története… Lehet, hogy szorosan nem tartozott a témához, de mégis fontosnak tartottam, hogy megosszam Veletek élményeimet, mert szerintem bizony a játékon is lehetett érezni a fentebb írtak hatásait. Ha csak azt említem, hogy a kezdés után egy ideig úgy játszott csapatunk, mintha tényleg egy megyei osztályú lenne az ekkor még egy-két támadást is vezető ellenfél. Szerencsére azért – ha nem is túl gyorsan… - leesett a srácoknak, hogy ez mégiscsak az nb1, ahol oda kell tenni magukat! A végén meg is lett a slusszpoén, csapatunk ismét bizonyított, és immár nem csak a pályán látottak, hanem az eredmény is azt mutatja, hogy bizony ez a sok szempontból hátrányt szenvedő társaság komoly tényező a hazai bajnokságban.

A kissé érzelmi síkon mozgó bevezető után nézzük meg tehát, hogy a számok száraz tényei mit mondanak a mérkőzésről!

 

 Játékosok táblázata:

Nos, az egyéni teljesítmények összegzése (ami nem azonos a csapat teljesítményével, mert ezek az adatok a csapat egészének összefüggéseit nem mutatják meg!) azt mutatja, hogy csapatunk messze jobb erőket vonultatott fel ezen a meccsen! Az egyébként nem rossz átlagot (218 pont) produkáló ellenfél játékosai ezúttal egy hazai szinten igencsak jól teljesítő ellenféllel találták szembe magukat, hiszen az átlag 250 pontos teljesítmény kimagaslónak számít! A passzok pontossága különösen szembeötlő, ezért erre a tényezőre kíváncsi is vagyok, térben vajon hogy oszlott el, hol voltunk erősek a csapatjáték e fontos elemében.

A pontos passzok arányának (%-ban) területi megoszlása:

 

 

Sárgával jelöltem az átlag alatti adatokat, míg fehérek az átlag fölöttiek. Jól kirajzolódik, hogy az ellenfél esetében a relatív jó összesített adat mögött nagy a szórás, a legjobb 96,7%-os, míg a legrosszabb játékos 60,0%-os pontossággal passzolt. A területi eloszlás pedig azt mutatja, hogy a középső tengely, valamint a teljes jobb oldal a csapat-átlag alatt teljesített. Ezzel szemben nálunk jóval kisebb az adatokban a szórás (76,7% vs. 91,9% a mezőnyjátékosokat tekintve), és az is világos, hogy a középső tengelyben, a széleken, illetve az egyes sorokban is többségben vannak az átlag feletti teljesítmények. Persze a játék ezen elemével eddig sem volt nagy probléma, de számomra mégis fontossá teszi az, hogy most az első félidőben mintha nem a megszokott játékot láttam volna a csapattól. Ha ez így volt, akkor nem ezen a területen kell keresni a látványra nem újpesti stílus eredetét…

Mert ne feledjük, hogy a passzok pontossága fontos, hiszen ez az egyik összetevője a labdabirtoklásra épülő, elsőszándékú támadójátéknak, amit én ma az Újpest stílusának tartok. És amiről bebizonyosodott, hogy nem célszerű feladni, mert az erre szocializált játékosok „menetből” nem váltanak egykönnyen... Ez okból - mielőtt még a csapatszintű adatokra térnék – az egyéni összesített adatokra is mutatok egy „térképet”, ugyanis nekem az első félidei játékra azért kell némi magyarázat, meg kell, hogy találjam az okot! Gondolom, hogy Vignjevic mester sem tesz másként, és persze biztos vagyok benne, hogy nála már meg is van a megoldás, sőt nem lennék meglepve, ha a második félidőben mutatott játék azért volt felismerhetően újpesti, mert már az öltözőben megtette azokat a lépéseket, ami a hibák kiküszöbölésére meg kellett tenni.

Az egyéni teljesítmények területi megoszlása:

Sárgával jelöltem az átlag alatti adatokat, míg fehérek az átlag fölöttiek. Hasonló a helyzet, csak az a kis különbség látható, hogy az ellenfél csak a középső tengelyben tudott átlag feletti teljesítményeket felvonultatni, a szélek viszont lemaradók, míg nálunk a védelem, illetve az egyik szélső védő is jobb teljesítményre volt képes. A felül- illetve alul teljesítés persze ebben a formában erősen relatív, hiszen mindkét csapat esetében a saját átlagához viszonyítottam. Ha az ellenfélhez mérem csapatunk játékosainak teljesítményét, akkor azt látom, hogy nálunk a legrosszabb teljesítmény is elérte az ellenfél átlagát, míg az ellenfél csak két olyan játékost tud felmutatni, akik elérték a mi csapatátlagunkat!

Az egyéni teljesítmények alapján tehát azt tudom „mondani”, hogy a győzelem – szigorúan csak a számokat alapul véve! – nem kérdéses, az 1:2-es végeredmény pedig az ellenfélre nézve hízelgő. Ilyen egyéni különbségek általában több gólos különbséget jelentenek. Annak ellenére, hogy Bardhi két kapufájánál csak a szerencse mentette meg a hazaikat a góltól, valamint hogy ezúttal sem Bubu, sem Diarra nem nyújtott magasan kiemelkedőt, nekem gyanús, hogy a csapatszintű statisztikában kell keresni a megoldást! Ott lehet valami, ami szorossá tette ezt a meccset, ha ott sincs, akkor – mivel a szerencsében nem nagyon hiszek - bajban vagyok!

Csapatszintű statisztika:

A passzok, illetve az összesített teljesítmények alapján már sejteni lehetett, hogy a labdabirtoklással nem lesz probléma! A több mint tíz perccel hosszabb labdabirtoklás pedig nem volt hasztalan, sokszor sikerült eljutni a kapuig a támadásokkal! A játék eddig tehát rendben van, a labda birtokában támadunk, domináljuk a mérkőzést. A kérdés már „csak” az, hogy kapu előtt mi történik, hiszen 21 kapura lövési kísérlet bizony elég a győzelemre, és megint azt kell, hogy mondjam, több gólos győzelemre!

Nos, most abban sem látok különösebb problémát, hogy a kísérletek 38% kaput talált! Ha ehhez hozzászámolom, hogy a két kapufa is mellé trafált lövésnek számít a statisztikában, akkor még kedvezőbb a kép. Ha ugyanis ezeket is kaput találónak számolom, akkor a 21-ből 10 az arány (48%), ami szerintem teljesen rendben van! OK, tehát támadunk, sok pontos passzunk van, felérünk a kapuig, ott sok támadást lövéssel fejezünk be, és majdnem 50% hatékonysággal kaput találunk… De akkor miért csak 2:1???

A lesek és a lapok nem befolyásolták az eseményeket, itt inkább csak annyit kell megjegyezni, hogy az a csapat, akinek a csatárai nem futnak lesre, ott mintha nem lenne igazi gólvágó… illetve azt, hogy Diarra sárgája nagy kár, mert ezúttal is heccelték, és sajnos megint ugrott az uszításra. Amikor meg kissé lehiggadt, szerintem a játéka is visszaesett, nem volt meg a kellő tűz, a lendület is mintha kisebb lett volna. Na persze, ez nem azt jelenti, hogy ezzel a „fékezett habzású” produktummal is nem csinálta volna meg zseniális cseleit, pontos keresztlabdáit, de ezúttal kevésbé volt hasznos, mint ahogy azt már megszokhattuk tőle.

A passzokról már esett szó, de azért felhívom a figyelmet arra, hogy az általunk végrehajtott 510 pontos passzra az ellenfél csak 289-cel válaszolt. A 76%-kal (!!!) több passz egész egyszerűen lehengerlő fölény, ez alapján azt tudom mondani, hogy az ellenfélnek maximum momentumai voltak, de folyamatos játékot nem volt képes kialakítani, lövései rögzített helyzetek után, vagy előrevágott labdákból lehetettek, de kidolgozott támadásokról nem beszélhetünk. A számokat a látottak alátámasztják, ugyanis talán egy igazi, kidolgozott támadást láttam az ellenféltől, a többi helyzetük a már említett módon adódott. Feltehetően ez az esetlegesség az oka a csapat sikertelenségének is.

Erősen gyanakodtam arra, hogy a párharcokban nem voltunk túl erősek, de a számok nem hazudnak! Itt bizony megint olyan Újpest fölényt látok, ami szinte már önmagában elég lenne a győzelemhez! Régen volt olyan, hogy csapatszinten 60/40 arányban nyertük a párharcokat, de ez nem csak nálunk ritka, azonos bajnokságban szereplő csapatok esetében sem túl gyakori… Sajnos azt kell, hogy mondjam, az ellenfél ezen a meccsen – a relatív jó statisztikai adataik ellenére – nem érte el az nb1-ben megkívánt szintet. Az pedig még inkább sajnálom, hogy ezzel együtt is elég nehezen sikerült kicsikarni a győzelmet! Az, hogy hátrányból fordítottunk, az, hogy a végjátékban még egy lapáttal rá tudtunk tenni, és koncentrációban is az ellenfél fölé nőttünk szuper dolog, legnagyobb öröm, de kicsit árnyalja a képet, hogy az ellenfél bizony nem egy acélos társaság…

Persze ez csak egy meccs, és minden csapat annyit focizik, amennyit hagynak neki, az Újpest pedig, mint ellenfél nem sokat engedett! Ha érzésre netán van egy kis üröm is az örömben, azt inkább csak egyfajta természetes szurkolói maximalizmusnak tudom be, ha az öröm akkora mint a nap, akkor az üröm nem nagyobb, mint a gyirmóti kocsma ajtaja (amit szigorúan bezárnak meccsnapon…).

Végül nem találtam meg az okát annak, hogy miért nem lett sokgólos győzelem a meccs vége, de sebaj, most a győzelem a fontos, a hozzá vezető út pedig csak azért, mert újfent látható volt, hogy csapatunk képes megújulni, küzdeni, ragaszkodva értékeihez végég játszani a helyzeteket, kitartóan hajtani az eredményt!        Erre szükség is lesz, mert a matyók kicsit sem kivételes értelmi képességeiről elhíresült edzője láthatóan kemény játékot kér csapatától, a mieinknek oda kell tenni magát, hogy a darálóban megtalálják a rést a kapuig! Arccsonttörés helyett tehát győzelmet várok, méghozzá az ész diadalát a nyers erővel, a brutalitással szemben!

Erről jut eszembe; Cseke Benji most is bizonyított, 266 pontja mellett a kezdőkör környékén egy magát igen keménynek gondoló ellenfelet labdával együtt takarított el, így kék-sárga barátunk a meccs hátralévő ideje alatt nem nagyon próbálgatta erejét a mieinken, Diarra végre igen komoly védelmet kapott! Ha már a bíróktól nem kapja meg... De a lényeg; Cseke egyre jobban integrálódik, egyre hasznosabban játszik, két gólt is szerzett már! Személyében bizonyosságot nyer az a feltételezés, hogy a regisztrációtól való eltiltásnak is vannak pozitív hozadékai! A következő meccsen Bubutól kiemelkedő játékot várok (ha minden igaz, Diarra nem játszhat a sárgái miatt), és nem csodálkoznék, ha egy kis ketrecharcra Sanovic is bevetésre kerülne, mert bizony kell a védelem a kreatív játékosainknak. A lényeg az, hogy ismét győzelemre számítok, mert ideje lesz a helyre tenni a dolgokat!

 

HAJRÁ LILÁK!

 

 

Nehéz pálya a szurkolóé… Nem „csak” arra gondolok, hogy mostanában egy romhalmaz a stadion, ami „hazai” pálya. Nem „csak” arra, hogy lassan ez sem lesz, csak cca. 100 kilométerrel délre. És nem „csak” arra, hogy még ezekre a helyekre is csak jópár ködvágó sapkás Madárvédő Golyókapkodó-val teleszórt militarizált övezeten keresztül juthatunk be…

Arra is gondolok, hogy szurkolóként bizony mai napság nehéz véleményt alkotni csapatunkról. Nagyon nem tiszta, hogy az utóbbi meccseken örülnünk kell a sok lőtt gólnak, vagy elkeseredni a sok kapott gól miatt, ahogy az sem, hogy egy-egy játékosunk formán kívül van, fizikális problémái vannak, vagy a motivációval vannak gondok. De nekem az sem világos egészen, hogy a tabellán elfoglalt helyezés reális, vagy ettől azért jobbak vagyunk, netán össze kell tenni két kezünket azért, mert egyáltalán ott vagyunk még az első vonalban.

Ha őszinte akarok lenni, skizofrén szituba kerültünk; tapasztalatunk, korábbi élményeink azt mondatják, hogy csakis az első hely lehet a cél, az eszünk ugyanakkor figyelmeztet, hogy a kialakult helyzetben a kerettől ez egy jó teljesítmény, és érzelmeinket gyakran a kétségbeesés állapota jellemzi, mert az utolsó helyezett ellen nem tudunk lehozni egy biztos győzelmet… Hol van tehát az igazság? Hol lehet az a realitás, amit joggal elvárhatunk, és játékosaink számára erős, de teljesíthető kihívás? Hol van az a pont, amikor elégedettek lehetünk? Csak a bajnoki arany elfogadható? A tisztes helytállás - a szó eredeti, és nem a foci-prostituáltak által kiforgatott értelmében! - szép teljesítmény jelenlegi csapatunktól?

Sajnos nincs tele objektívünk (így külön, mert nézetem szerint ez egy olyan szerkezet lenne, ami totálisan, minden elemében, mindenre kiterjedően reálisan láttatja, és értelmezi a világot), márpedig amíg nincs ilyen, addig bizony mindig viták lesznek arról, hogy az, amit a pályán látunk, mennyire jó, vagy nem jó, ünneplendő, vagy éppen szomorkás hazakullogásra okot adó történés. Így tehát bőven érthető minden vélemény, minden olyan – akár szélsőséges – megnyilvánulás, ami a klubhoz érzelmileg kötődő szurkoló sajátja. Ez bizony így van rendjén, ez a világ rendje! Nem is szeretnék komolyabban belegondolni, hogy mi lenne, ha pontosan ugyanúgy, egyformán, minden különbség nélkül látnánk a dolgokat, és mindent pontosan ugyanúgy ítélnénk meg! Az egy rohadt nagy unalom lenne – úgy ahogy van!

De akkor az a jó, ha folyamatos a perpatvar, szurkoló a szurkolónak esik (még ha ez csak a virtuális térben is történik), mert semmi az égadta egy világon nincs olyan, amiben egyetértenének??? Nem, és nem is „hangos a ház” mindig az ordibálástól, mert… Van egy közös pont, egy origo, ami a szurkoló számára mindennek az alfája, és omegája: az ÚJPEST szeretete!

Véleményem szerint tehát legyen véleményünk, vitázzunk, ki így, ki úgy fejezze ki érzéseit, írja/mondja/ordibálja, amit a szíve/lelke/esze diktál, de szépen kérem, hogy ezt ne egymás ellenére, hanem egymás javára, ne csapatunk ellenére, hanem javára tegyük! Mielőtt bárki azt várná, hogy most majd jól megmondom, ki, és mi az, ami ellenünkre van, az nagyot téved… Szerintem ugyanis azt mindenki pontosan tudja, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy hozzá tegyen a közös dolgainkhoz, és ne elvegyen belőle! Ki így, ki úgy teheti ezt meg, ebben sem lehet egyen-jelmezt húzni több tízezrünkre. Ami talán mindennél fontosabb, az, hogy akár Kecskemétre, akár a szomszéd kerületbe, de minden meccsen többen és egyre többen legyünk! Nem szabad hagyni, hogy jelentéktelennek lássanak/láttassanak, nem szabad magára hagynunk csapatunkat, amikor van éppen elég hátráltató körülmény.

És ha már ott tartunk, hogy tegye meg mindenki a magáét, akkor most én megpróbálom a hétvégi mérkőzést – szám szerint – feldolgozni, megérteni és megértetni mi történt, miért történt, miért is alakulhatott ki a „vízilabda eredmény”. És igen, ez is csak egy vélemény, egy szempont, egy szurkoló véleménye, nem megdönthetetlen, nem abszolút, és nem elfogulatlan. Nézzük tehát!

képek forrás: mlsz.hu

Azonnal a játékosok táblázatával kezdem, mert az elmúlt napok, hetek, sőt hovatovább már évek örök vitája az, hogy a keret hol tart. Erős, gyenge, netán olyan átlagos semmi, mint az egész magyar foci? A számok azt mutatják, hogy bizony ez nem egy gyenge csapat, a – szerintem nb1-es beugrónak számító – 200 pontos szintet csak két, csereként beugró játékosunk nem érte el. Ez persze nem jelenti azt, hogy hiba nélkül hoztuk le a meccset, de azt igen, hogy alapvetően nem volt a játék egészét tekintve nagy probléma. A fociban persze a teljesítmény önmagában nem, csakis az ellenféllel összevetve értelmezhető! Azt kell, hogy mondjam, a több volt/leendő válogatottal felálló ellenfél játékosai (a tabellán elfoglalt hely ebből a szempontból nem biztos, hogy mérvadó, egyéni teljesítményekről van szó!) semmivel nem nyújtottak többet, jobbat, mint a mi játékosaink, sőt! Nálunk, a pályára lépő, és pontozható 13 játékosból 11 teljesített 200 pont felett, míg ellenfelünk eggyel kevesebb ilyen játékost tudott mozgósítani. Csapatunk átlaga 249, ellenében pedig csak 230 áll! Bizony ez már olyan különbség, amivel meccset kell nyerni… Hogy mégsem így volt arra magyarázat lehet a már megszokott ábra, a teljesítmények területi eloszlásáról.

Sötétebb körrel jelöltem azokat a területeket (csapatonként), ahol az átlag feletti játékosok helyezkedtek el a pályán, világosabb oválokkal pedig azokat a területeket, ahol átlag alatti teljesítményeket találtam. Az ellenfél védekezésében relatív gyenge volt:

-        a szűrő, és

-        a jobb bekk (ez nem pontos megnevezése a három-védős felállás esetén a szélső védőnek, mert ő rendre behúzódik a közepe irányába, és a szélső középpályásnak kell a szélét az alapvonalig védeni).

Nincs jelentős terület, ahol sok alulteljesítő játékos egy határozott „tömböt” alkotna. Felülteljesítők esetében viszont van ilyen „csoportosulás”:

-        az ellenfél támadójátékában fontos szerepet betöltő 6, 30, és 10-es számmal jelölt játékosai

 

Csapatunknál ezúttal erős volt:

-        a csapat tengelye/közepe, és a jobb oldali szélső védő,

De aluteljesített:

-        a bal oldalon a szélső védő és a középpályás (ők egyben egy gyengébb „tömböt” képeznek itt), illetve

-        a jobb oldali belső védőnk.

 

A két csapat összevetéséből tehát az derül ki, hogy az ellenfél erős jobb oldali támadó alakzata ezúttal egy gyengébb csapatrésszel, az ezúttal alulteljesítő bal oldali védekezésünkkel találta szembe magát. Az ezen a meccsen jelentkező különbséget a vendégek ki is használták, góljaikból hármat erről a területről, de legalábbis ezzel a területtel összefüggő okok miatt szereztek. Kapott góljaink tehát a balszárny gyengébb teljesítményéből állt össze, megspékelve Heris egyéni hibájával (11-es).

Az, hogy nem tudtunk ezen a területen kellő ellenállást kifejteni, véleményem szerint a szűk keret rovására írható; Mohl mintha kicsit belekényelmesedett volna a versenytárs nélküli szituációba, meg talán nem mérte fel kellő alapossággal, hogy az ellenfél mellette játszó játékosai bizony nem ügyetlen srácok. Diarra pedig egyszerűen nem fogott ki jó napot, ilyen van, nem hiszem, hogy egy-egy ilyen meccset bárkinek fel lehetne róni! A keret szűkössége ott jön képbe, hogy ha lenne minden egyes poszton vetélytárs, akkor a motivációt könnyebb lenne fenntartani Mohlnál (és mindenki másnál is!), és egy Diarra szintű játékos formán kívüli teljesítménye bizony nyomot hagy az eredményen, mivel nincs hasonló szintű beugrója neki sem.

Nos, nem tudom, hogy sikerült, vagy sem olyan infókat megosztani, ami eddig talán nem került elő, vagy nem volt teljesen világos, de nekem úgy tűnik, hogy ez a káoszos meccs itt a klaviatúrát pötyögtetve most elég egyszerűnek tűnik. Egyszerűnek, és olyannak, amit bizony meg kellett volna nyernünk. Ehhez egy játékos jobb teljesítménye kellett volna. Nem konkrét játékosra gondolok, hanem valakire, aki a bal oldalunkon több minőséget tett volna bele a játékba, hatékonyabban lépett volna bele az ezen a területen kreatív játékosokat felvonultató ellenféllel szemben. OK, tudom, nincs „ha”, meg nincs „volna”, a feltételes mód nem megoldás, hanem csak elmélkedés, márpedig ezen a meccsen nem három, hanem csak egy pont lett az eredmény, az pedig mindennél többet mond. Végülis az eredmény is egyfajta statisztika – a gólok száma alapján…  J

„Ha engem kérdeztek”, tehát azt tudom mondani, hogy csapatunk jól teljesített, de nem minden részében, és nem a meccs minden egyes pillanatában, ezért nem nyerhettünk! Az, hogy optimista vagyok három momentumból táplálkozik;

-        A gépezetben lassan mindenki megtalálja a helyét, ha lassan is, de összecsiszolódnak a fogaskerekek.

-        A hibáink nem komoly hibák, a játék egésze megvan, tudjuk, akarjuk a játékunkat játszani, gólokat érünk el ezzel végre, nem úgy, mint a korábbi években, amikor a csapatot némi góliszony jellemezte…

-        Határozott stílusa van a csapatnak, amiből nem enged, minden körülmények között ragaszkodik önazonosságához, az elsőszándékú támadófocihoz!

Az, hogy mindemellett pesszimista is vagyok (igazi skizó módjára…), a következők miatt van:

-        Sok poszton nincsenek igazi riválisok, ezért nehéz fenntartani a folyamatos motivációt.

-        Bár hibáink nem komoly hibák, a hüvelyujj-szabály szerint a befektetett munka 20%-ával elérhető a kívánt eredmény 80%-a, de a következő 20%-hoz már a munka 80%-át kell beletenni.

-        Határozott stílusa van a csapatnak, amiből nem enged, minden körülmények között ragaszkodik önazonosságához, az elsőszándékú támadófocihoz!

Azt hiszem, nem nagy véletlen, hogy átfedés van az optimista és a pesszimista énem meglátásai közt, ami jó hír, mert ezek szerint nem azonosítható a kettős személyiség elmekórtani esete, viszont a cikk elején említett „nehéz pálya” leküzdését egyáltalán nem segíti! Azt pedig, hogy milyen összhang, milyen együttműködés van a csapaton belül, és ez a játék mely elemeiben sikeres, és hol van még mindig tennivaló, azt a csapatstatisztika mutatja meg. Volt már olyan, hogy az egyéni szinten jelentkező fölény nem volt elég arra, hogy csapatként is domináljunk, ahogy arra, is hogy alárendeltnek tűnő szerepből nyertünk mérkőzést. Nekem akkor kerek a világ, ha ez egyéni fölény csapatszinten jelentkezik, és mind a játék képét, mind az egyes elemek statisztikai adatait tekintve, mint CSAPAT is domináljuk a mérkőzést! Ezúttal a csapat-statisztika ezt mutatja:

Az adatok magukért beszélnek, nem kérdés, hogy ki volt az, aki a futball nevű játék játék oldalát, és ki volt az, aki inkább a küzdelem oldalát fogta meg. Az összes olyan adat, ami a támadójáték, a gólszerzésre való törekvést, a labdával eredményre törekvést jelenti, elsöprő fölényt mutat javunkra! Sajnos a párharcok (talán erre az adatra a legérzékenyebb a csapat, illetve az által elért eredmény) tekintetében alulmaradtunk… Nem tűnik nagynak a különbség, de ez a különbség elég volt arra, hogy a küzdelmet talán jobban felvállaló (bár a fociból kevesebbet mutató) csapat döntetlenre hozza a mérkőzést. Az a 6 nyert párharcnyi különbség pedig egy pár, most enerváltabban, kissé motiválatlan játékosnál hiányzott, akik ezúttal valamiért nem kapták el a fonalat.

 

Ez nem mentség az eredményre, és még csak véletlenül sem szeretném egy-két játékosra kihegyezni a pontvesztést, de a tények ezt mutatják. De! Akik most kissé gyengébbet hoztak, hitem szerint a következő meccsen majd vezérei lesznek a társaságnak! Mert – előre lelövöm a poént! – nyerni fogunk, mert ma már tudjuk az antifoci ellenszerét, nem tántorít el 11 védő sem attól, hogy atomjaira focizzuk szét az ellenfelet!

 

HAJRÁ LILÁK!!!