Szám szerint

A hétvégi kiruccanás alkalmával elég komoly pofonokba szaladtam bele; egy pár eddig is ismert tény elég komoly gyomros kiosztásával szembesített a magyar foci valóságával! Az, hogy összesen 1.500 néző volt jelen (ennek nagy része nem hazai!), már meg sem lep, ahogy az sem, hogy a hazai szektorokban nézők, de nem szurkolók foglaltak helyet, illedelmesen tapsikolva. A színházba járó közönségtől csak az különböztette meg őket, hogy soha nem poénnál sikerült nevetni, ahogy soha nem sikerült megtapsolni a nagy alakításokat (bár ez utóbbiból nem sok akadt…).

Ezek ugye ismert tények, az, hogy a hazai foci vezetése mit művel, lassan már fel se háborít, belefásultam a dologba… Sok nagy múltú csapat jövője kérdéses, mert ha pénz van is, szurkoló nem nagyon, a játék minősége pedig (a szerintem tényleg javuló szint ellenére) igencsak hagy maga után kívánnivalót. Nem gondolom, hogy én vagyok a mindenek tudója, nem hiszem, hogy bármit is jobban tudnék csinálni, de azt bizony látom, hogy a vitathatatlan jó szándék, és jó sok pénz ellenére is rossz az irány. Amikor vidéken járok, szeretem tudni, hogy hol, milyen helyen járok, kik laknak ott, mit érdemes megnézni, milyen hagyományok vannak. Nos, itt jött az első maflás, amikor adatokat kerestem:

Gyirmót

Korábbi rangja: község

Teljes népesség: 1252 fő (2011. jan 1.)

Terület: 8 km²

 

Nincs is ezzel különösebb bajom, hiszen például még 2015 augusztusában Vértessomlón játszott csapatunk (0-9). Remek vendéglátás, kitűnő időjárás, egy gyönyörű hely fogadott minket, teljes felüdülés volt a szürke hétköznapok forgatagából kiszakadni! Az 1.300 lelkes falu (szó szerint lelkes, a szurkolásuk egészen elképesztő volt!) lakói kedves emberek, örömmel fogadtak, ahogy mi is örömmel látogattunk hozzájuk. Nem kétlem, hogy Gyirmóton is hasonlóan tisztességes, vendégszerető népek laknak, ebben nem látok jelentős különbséget. Abban viszont már igen, hogy a Vértes alján egy kupameccsen a megyei 1. osztályban vitézkedő csapat ellen játszottunk, míg szombaton egy nb1-es (!!!) csapat vendégeként léptünk fel!

De uraim! Mi lelte magukat ott, ahol döntenek arról, hogy hol (és kinek???) épülnek stadionok? Mire gondoltak, amikor az egyébként igen takaros stadion építéséhez - a hírek szerint 600 millióval – hozzájárultak? Nem, itt nem az irigység beszél belőlem, nem az fáj, hogy közben Újpestre összesen 800 milliót szántak (aminek a fele sem került beépítésre), hanem az, hogy azt a 600 millát bizony az ablakon dobták ki! SOHA nem lesz ott foci! Mit is értek a szó alatt, hogy „foci”? Az nem csak egy játék, nem öncélú nyargalászás egy zöld mezőn, hanem az ma már egy olyan valami, ami üzlet, ami pénz, ahol szurkolók vannak, ahol forrongó katlanhoz hasonlatos egy aréna, ahol olyan klubok játékosai lépnek pályára, akiknek elődei már lassan száz éve is a legmagasabb szinten mérették meg magukat!

Ehhez képest:

Teljes csapatnév: Gyirmót Football Club

Székhely: Győr, Magyarország

Alapítva: 1993

 

Győr az egy másik csapat otthona! Ez a település Győr központjától 12 km-re az autópálya túloldalán van, a „nemesítés” nagyon erőltetett. És az alapítás éve??? Ugye nem gondoljuk, hogy ezt nevezzük hagyománynak, mély gyökereknek, netán történelmi korszaknak? Ez egészen egyszerűen észbontó! A hazai foci sírját ássák jó drágán, vagy tényleg el akarnak érni valamit a döntéshozók? Nem tudom, de nekem az előbbi jutott eszembe arról a stadionról, ami helyet adott legutóbbi mérkőzésünknek. Félreértés ne essék, ott is tisztességes, jóravaló emberek élnek, ők is megérdemlik, hogy néha reflektorfénybe kerüljenek, jó, ha oda is érkezik időnként komolyabb állami pénz. Szerencsések, nem vitás! De ha van koncepció, ha akarunk valamit tenni azért, hogy legyen értékelhető magyar labdarúgás, akkor sajnos az ilyen helyszíneket ki kell hagyni ebből! Gyirmót pedig legyen emlékezetes a gyönyörű, barokk stílusú katolikus templomáról a Holt-Rába vízivilágáról, maradjon meg annak, ami; egy csendes, rendezett kis falunak, ahol vasárnap a megyei osztályok valamelyikében vitézkedő ifjaik a szomszéd Ménfőcsanak legjobbjaival mérik össze erejüket.

Szóval, ez az én pofonjaim története… Lehet, hogy szorosan nem tartozott a témához, de mégis fontosnak tartottam, hogy megosszam Veletek élményeimet, mert szerintem bizony a játékon is lehetett érezni a fentebb írtak hatásait. Ha csak azt említem, hogy a kezdés után egy ideig úgy játszott csapatunk, mintha tényleg egy megyei osztályú lenne az ekkor még egy-két támadást is vezető ellenfél. Szerencsére azért – ha nem is túl gyorsan… - leesett a srácoknak, hogy ez mégiscsak az nb1, ahol oda kell tenni magukat! A végén meg is lett a slusszpoén, csapatunk ismét bizonyított, és immár nem csak a pályán látottak, hanem az eredmény is azt mutatja, hogy bizony ez a sok szempontból hátrányt szenvedő társaság komoly tényező a hazai bajnokságban.

A kissé érzelmi síkon mozgó bevezető után nézzük meg tehát, hogy a számok száraz tényei mit mondanak a mérkőzésről!

 

 Játékosok táblázata:

Nos, az egyéni teljesítmények összegzése (ami nem azonos a csapat teljesítményével, mert ezek az adatok a csapat egészének összefüggéseit nem mutatják meg!) azt mutatja, hogy csapatunk messze jobb erőket vonultatott fel ezen a meccsen! Az egyébként nem rossz átlagot (218 pont) produkáló ellenfél játékosai ezúttal egy hazai szinten igencsak jól teljesítő ellenféllel találták szembe magukat, hiszen az átlag 250 pontos teljesítmény kimagaslónak számít! A passzok pontossága különösen szembeötlő, ezért erre a tényezőre kíváncsi is vagyok, térben vajon hogy oszlott el, hol voltunk erősek a csapatjáték e fontos elemében.

A pontos passzok arányának (%-ban) területi megoszlása:

 

 

Sárgával jelöltem az átlag alatti adatokat, míg fehérek az átlag fölöttiek. Jól kirajzolódik, hogy az ellenfél esetében a relatív jó összesített adat mögött nagy a szórás, a legjobb 96,7%-os, míg a legrosszabb játékos 60,0%-os pontossággal passzolt. A területi eloszlás pedig azt mutatja, hogy a középső tengely, valamint a teljes jobb oldal a csapat-átlag alatt teljesített. Ezzel szemben nálunk jóval kisebb az adatokban a szórás (76,7% vs. 91,9% a mezőnyjátékosokat tekintve), és az is világos, hogy a középső tengelyben, a széleken, illetve az egyes sorokban is többségben vannak az átlag feletti teljesítmények. Persze a játék ezen elemével eddig sem volt nagy probléma, de számomra mégis fontossá teszi az, hogy most az első félidőben mintha nem a megszokott játékot láttam volna a csapattól. Ha ez így volt, akkor nem ezen a területen kell keresni a látványra nem újpesti stílus eredetét…

Mert ne feledjük, hogy a passzok pontossága fontos, hiszen ez az egyik összetevője a labdabirtoklásra épülő, elsőszándékú támadójátéknak, amit én ma az Újpest stílusának tartok. És amiről bebizonyosodott, hogy nem célszerű feladni, mert az erre szocializált játékosok „menetből” nem váltanak egykönnyen... Ez okból - mielőtt még a csapatszintű adatokra térnék – az egyéni összesített adatokra is mutatok egy „térképet”, ugyanis nekem az első félidei játékra azért kell némi magyarázat, meg kell, hogy találjam az okot! Gondolom, hogy Vignjevic mester sem tesz másként, és persze biztos vagyok benne, hogy nála már meg is van a megoldás, sőt nem lennék meglepve, ha a második félidőben mutatott játék azért volt felismerhetően újpesti, mert már az öltözőben megtette azokat a lépéseket, ami a hibák kiküszöbölésére meg kellett tenni.

Az egyéni teljesítmények területi megoszlása:

Sárgával jelöltem az átlag alatti adatokat, míg fehérek az átlag fölöttiek. Hasonló a helyzet, csak az a kis különbség látható, hogy az ellenfél csak a középső tengelyben tudott átlag feletti teljesítményeket felvonultatni, a szélek viszont lemaradók, míg nálunk a védelem, illetve az egyik szélső védő is jobb teljesítményre volt képes. A felül- illetve alul teljesítés persze ebben a formában erősen relatív, hiszen mindkét csapat esetében a saját átlagához viszonyítottam. Ha az ellenfélhez mérem csapatunk játékosainak teljesítményét, akkor azt látom, hogy nálunk a legrosszabb teljesítmény is elérte az ellenfél átlagát, míg az ellenfél csak két olyan játékost tud felmutatni, akik elérték a mi csapatátlagunkat!

Az egyéni teljesítmények alapján tehát azt tudom „mondani”, hogy a győzelem – szigorúan csak a számokat alapul véve! – nem kérdéses, az 1:2-es végeredmény pedig az ellenfélre nézve hízelgő. Ilyen egyéni különbségek általában több gólos különbséget jelentenek. Annak ellenére, hogy Bardhi két kapufájánál csak a szerencse mentette meg a hazaikat a góltól, valamint hogy ezúttal sem Bubu, sem Diarra nem nyújtott magasan kiemelkedőt, nekem gyanús, hogy a csapatszintű statisztikában kell keresni a megoldást! Ott lehet valami, ami szorossá tette ezt a meccset, ha ott sincs, akkor – mivel a szerencsében nem nagyon hiszek - bajban vagyok!

Csapatszintű statisztika:

A passzok, illetve az összesített teljesítmények alapján már sejteni lehetett, hogy a labdabirtoklással nem lesz probléma! A több mint tíz perccel hosszabb labdabirtoklás pedig nem volt hasztalan, sokszor sikerült eljutni a kapuig a támadásokkal! A játék eddig tehát rendben van, a labda birtokában támadunk, domináljuk a mérkőzést. A kérdés már „csak” az, hogy kapu előtt mi történik, hiszen 21 kapura lövési kísérlet bizony elég a győzelemre, és megint azt kell, hogy mondjam, több gólos győzelemre!

Nos, most abban sem látok különösebb problémát, hogy a kísérletek 38% kaput talált! Ha ehhez hozzászámolom, hogy a két kapufa is mellé trafált lövésnek számít a statisztikában, akkor még kedvezőbb a kép. Ha ugyanis ezeket is kaput találónak számolom, akkor a 21-ből 10 az arány (48%), ami szerintem teljesen rendben van! OK, tehát támadunk, sok pontos passzunk van, felérünk a kapuig, ott sok támadást lövéssel fejezünk be, és majdnem 50% hatékonysággal kaput találunk… De akkor miért csak 2:1???

A lesek és a lapok nem befolyásolták az eseményeket, itt inkább csak annyit kell megjegyezni, hogy az a csapat, akinek a csatárai nem futnak lesre, ott mintha nem lenne igazi gólvágó… illetve azt, hogy Diarra sárgája nagy kár, mert ezúttal is heccelték, és sajnos megint ugrott az uszításra. Amikor meg kissé lehiggadt, szerintem a játéka is visszaesett, nem volt meg a kellő tűz, a lendület is mintha kisebb lett volna. Na persze, ez nem azt jelenti, hogy ezzel a „fékezett habzású” produktummal is nem csinálta volna meg zseniális cseleit, pontos keresztlabdáit, de ezúttal kevésbé volt hasznos, mint ahogy azt már megszokhattuk tőle.

A passzokról már esett szó, de azért felhívom a figyelmet arra, hogy az általunk végrehajtott 510 pontos passzra az ellenfél csak 289-cel válaszolt. A 76%-kal (!!!) több passz egész egyszerűen lehengerlő fölény, ez alapján azt tudom mondani, hogy az ellenfélnek maximum momentumai voltak, de folyamatos játékot nem volt képes kialakítani, lövései rögzített helyzetek után, vagy előrevágott labdákból lehetettek, de kidolgozott támadásokról nem beszélhetünk. A számokat a látottak alátámasztják, ugyanis talán egy igazi, kidolgozott támadást láttam az ellenféltől, a többi helyzetük a már említett módon adódott. Feltehetően ez az esetlegesség az oka a csapat sikertelenségének is.

Erősen gyanakodtam arra, hogy a párharcokban nem voltunk túl erősek, de a számok nem hazudnak! Itt bizony megint olyan Újpest fölényt látok, ami szinte már önmagában elég lenne a győzelemhez! Régen volt olyan, hogy csapatszinten 60/40 arányban nyertük a párharcokat, de ez nem csak nálunk ritka, azonos bajnokságban szereplő csapatok esetében sem túl gyakori… Sajnos azt kell, hogy mondjam, az ellenfél ezen a meccsen – a relatív jó statisztikai adataik ellenére – nem érte el az nb1-ben megkívánt szintet. Az pedig még inkább sajnálom, hogy ezzel együtt is elég nehezen sikerült kicsikarni a győzelmet! Az, hogy hátrányból fordítottunk, az, hogy a végjátékban még egy lapáttal rá tudtunk tenni, és koncentrációban is az ellenfél fölé nőttünk szuper dolog, legnagyobb öröm, de kicsit árnyalja a képet, hogy az ellenfél bizony nem egy acélos társaság…

Persze ez csak egy meccs, és minden csapat annyit focizik, amennyit hagynak neki, az Újpest pedig, mint ellenfél nem sokat engedett! Ha érzésre netán van egy kis üröm is az örömben, azt inkább csak egyfajta természetes szurkolói maximalizmusnak tudom be, ha az öröm akkora mint a nap, akkor az üröm nem nagyobb, mint a gyirmóti kocsma ajtaja (amit szigorúan bezárnak meccsnapon…).

Végül nem találtam meg az okát annak, hogy miért nem lett sokgólos győzelem a meccs vége, de sebaj, most a győzelem a fontos, a hozzá vezető út pedig csak azért, mert újfent látható volt, hogy csapatunk képes megújulni, küzdeni, ragaszkodva értékeihez végég játszani a helyzeteket, kitartóan hajtani az eredményt!        Erre szükség is lesz, mert a matyók kicsit sem kivételes értelmi képességeiről elhíresült edzője láthatóan kemény játékot kér csapatától, a mieinknek oda kell tenni magát, hogy a darálóban megtalálják a rést a kapuig! Arccsonttörés helyett tehát győzelmet várok, méghozzá az ész diadalát a nyers erővel, a brutalitással szemben!

Erről jut eszembe; Cseke Benji most is bizonyított, 266 pontja mellett a kezdőkör környékén egy magát igen keménynek gondoló ellenfelet labdával együtt takarított el, így kék-sárga barátunk a meccs hátralévő ideje alatt nem nagyon próbálgatta erejét a mieinken, Diarra végre igen komoly védelmet kapott! Ha már a bíróktól nem kapja meg... De a lényeg; Cseke egyre jobban integrálódik, egyre hasznosabban játszik, két gólt is szerzett már! Személyében bizonyosságot nyer az a feltételezés, hogy a regisztrációtól való eltiltásnak is vannak pozitív hozadékai! A következő meccsen Bubutól kiemelkedő játékot várok (ha minden igaz, Diarra nem játszhat a sárgái miatt), és nem csodálkoznék, ha egy kis ketrecharcra Sanovic is bevetésre kerülne, mert bizony kell a védelem a kreatív játékosainknak. A lényeg az, hogy ismét győzelemre számítok, mert ideje lesz a helyre tenni a dolgokat!

 

HAJRÁ LILÁK!

 

 

Nehéz pálya a szurkolóé… Nem „csak” arra gondolok, hogy mostanában egy romhalmaz a stadion, ami „hazai” pálya. Nem „csak” arra, hogy lassan ez sem lesz, csak cca. 100 kilométerrel délre. És nem „csak” arra, hogy még ezekre a helyekre is csak jópár ködvágó sapkás Madárvédő Golyókapkodó-val teleszórt militarizált övezeten keresztül juthatunk be…

Arra is gondolok, hogy szurkolóként bizony mai napság nehéz véleményt alkotni csapatunkról. Nagyon nem tiszta, hogy az utóbbi meccseken örülnünk kell a sok lőtt gólnak, vagy elkeseredni a sok kapott gól miatt, ahogy az sem, hogy egy-egy játékosunk formán kívül van, fizikális problémái vannak, vagy a motivációval vannak gondok. De nekem az sem világos egészen, hogy a tabellán elfoglalt helyezés reális, vagy ettől azért jobbak vagyunk, netán össze kell tenni két kezünket azért, mert egyáltalán ott vagyunk még az első vonalban.

Ha őszinte akarok lenni, skizofrén szituba kerültünk; tapasztalatunk, korábbi élményeink azt mondatják, hogy csakis az első hely lehet a cél, az eszünk ugyanakkor figyelmeztet, hogy a kialakult helyzetben a kerettől ez egy jó teljesítmény, és érzelmeinket gyakran a kétségbeesés állapota jellemzi, mert az utolsó helyezett ellen nem tudunk lehozni egy biztos győzelmet… Hol van tehát az igazság? Hol lehet az a realitás, amit joggal elvárhatunk, és játékosaink számára erős, de teljesíthető kihívás? Hol van az a pont, amikor elégedettek lehetünk? Csak a bajnoki arany elfogadható? A tisztes helytállás - a szó eredeti, és nem a foci-prostituáltak által kiforgatott értelmében! - szép teljesítmény jelenlegi csapatunktól?

Sajnos nincs tele objektívünk (így külön, mert nézetem szerint ez egy olyan szerkezet lenne, ami totálisan, minden elemében, mindenre kiterjedően reálisan láttatja, és értelmezi a világot), márpedig amíg nincs ilyen, addig bizony mindig viták lesznek arról, hogy az, amit a pályán látunk, mennyire jó, vagy nem jó, ünneplendő, vagy éppen szomorkás hazakullogásra okot adó történés. Így tehát bőven érthető minden vélemény, minden olyan – akár szélsőséges – megnyilvánulás, ami a klubhoz érzelmileg kötődő szurkoló sajátja. Ez bizony így van rendjén, ez a világ rendje! Nem is szeretnék komolyabban belegondolni, hogy mi lenne, ha pontosan ugyanúgy, egyformán, minden különbség nélkül látnánk a dolgokat, és mindent pontosan ugyanúgy ítélnénk meg! Az egy rohadt nagy unalom lenne – úgy ahogy van!

De akkor az a jó, ha folyamatos a perpatvar, szurkoló a szurkolónak esik (még ha ez csak a virtuális térben is történik), mert semmi az égadta egy világon nincs olyan, amiben egyetértenének??? Nem, és nem is „hangos a ház” mindig az ordibálástól, mert… Van egy közös pont, egy origo, ami a szurkoló számára mindennek az alfája, és omegája: az ÚJPEST szeretete!

Véleményem szerint tehát legyen véleményünk, vitázzunk, ki így, ki úgy fejezze ki érzéseit, írja/mondja/ordibálja, amit a szíve/lelke/esze diktál, de szépen kérem, hogy ezt ne egymás ellenére, hanem egymás javára, ne csapatunk ellenére, hanem javára tegyük! Mielőtt bárki azt várná, hogy most majd jól megmondom, ki, és mi az, ami ellenünkre van, az nagyot téved… Szerintem ugyanis azt mindenki pontosan tudja, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy hozzá tegyen a közös dolgainkhoz, és ne elvegyen belőle! Ki így, ki úgy teheti ezt meg, ebben sem lehet egyen-jelmezt húzni több tízezrünkre. Ami talán mindennél fontosabb, az, hogy akár Kecskemétre, akár a szomszéd kerületbe, de minden meccsen többen és egyre többen legyünk! Nem szabad hagyni, hogy jelentéktelennek lássanak/láttassanak, nem szabad magára hagynunk csapatunkat, amikor van éppen elég hátráltató körülmény.

És ha már ott tartunk, hogy tegye meg mindenki a magáét, akkor most én megpróbálom a hétvégi mérkőzést – szám szerint – feldolgozni, megérteni és megértetni mi történt, miért történt, miért is alakulhatott ki a „vízilabda eredmény”. És igen, ez is csak egy vélemény, egy szempont, egy szurkoló véleménye, nem megdönthetetlen, nem abszolút, és nem elfogulatlan. Nézzük tehát!

képek forrás: mlsz.hu

Azonnal a játékosok táblázatával kezdem, mert az elmúlt napok, hetek, sőt hovatovább már évek örök vitája az, hogy a keret hol tart. Erős, gyenge, netán olyan átlagos semmi, mint az egész magyar foci? A számok azt mutatják, hogy bizony ez nem egy gyenge csapat, a – szerintem nb1-es beugrónak számító – 200 pontos szintet csak két, csereként beugró játékosunk nem érte el. Ez persze nem jelenti azt, hogy hiba nélkül hoztuk le a meccset, de azt igen, hogy alapvetően nem volt a játék egészét tekintve nagy probléma. A fociban persze a teljesítmény önmagában nem, csakis az ellenféllel összevetve értelmezhető! Azt kell, hogy mondjam, a több volt/leendő válogatottal felálló ellenfél játékosai (a tabellán elfoglalt hely ebből a szempontból nem biztos, hogy mérvadó, egyéni teljesítményekről van szó!) semmivel nem nyújtottak többet, jobbat, mint a mi játékosaink, sőt! Nálunk, a pályára lépő, és pontozható 13 játékosból 11 teljesített 200 pont felett, míg ellenfelünk eggyel kevesebb ilyen játékost tudott mozgósítani. Csapatunk átlaga 249, ellenében pedig csak 230 áll! Bizony ez már olyan különbség, amivel meccset kell nyerni… Hogy mégsem így volt arra magyarázat lehet a már megszokott ábra, a teljesítmények területi eloszlásáról.

Sötétebb körrel jelöltem azokat a területeket (csapatonként), ahol az átlag feletti játékosok helyezkedtek el a pályán, világosabb oválokkal pedig azokat a területeket, ahol átlag alatti teljesítményeket találtam. Az ellenfél védekezésében relatív gyenge volt:

-        a szűrő, és

-        a jobb bekk (ez nem pontos megnevezése a három-védős felállás esetén a szélső védőnek, mert ő rendre behúzódik a közepe irányába, és a szélső középpályásnak kell a szélét az alapvonalig védeni).

Nincs jelentős terület, ahol sok alulteljesítő játékos egy határozott „tömböt” alkotna. Felülteljesítők esetében viszont van ilyen „csoportosulás”:

-        az ellenfél támadójátékában fontos szerepet betöltő 6, 30, és 10-es számmal jelölt játékosai

 

Csapatunknál ezúttal erős volt:

-        a csapat tengelye/közepe, és a jobb oldali szélső védő,

De aluteljesített:

-        a bal oldalon a szélső védő és a középpályás (ők egyben egy gyengébb „tömböt” képeznek itt), illetve

-        a jobb oldali belső védőnk.

 

A két csapat összevetéséből tehát az derül ki, hogy az ellenfél erős jobb oldali támadó alakzata ezúttal egy gyengébb csapatrésszel, az ezúttal alulteljesítő bal oldali védekezésünkkel találta szembe magát. Az ezen a meccsen jelentkező különbséget a vendégek ki is használták, góljaikból hármat erről a területről, de legalábbis ezzel a területtel összefüggő okok miatt szereztek. Kapott góljaink tehát a balszárny gyengébb teljesítményéből állt össze, megspékelve Heris egyéni hibájával (11-es).

Az, hogy nem tudtunk ezen a területen kellő ellenállást kifejteni, véleményem szerint a szűk keret rovására írható; Mohl mintha kicsit belekényelmesedett volna a versenytárs nélküli szituációba, meg talán nem mérte fel kellő alapossággal, hogy az ellenfél mellette játszó játékosai bizony nem ügyetlen srácok. Diarra pedig egyszerűen nem fogott ki jó napot, ilyen van, nem hiszem, hogy egy-egy ilyen meccset bárkinek fel lehetne róni! A keret szűkössége ott jön képbe, hogy ha lenne minden egyes poszton vetélytárs, akkor a motivációt könnyebb lenne fenntartani Mohlnál (és mindenki másnál is!), és egy Diarra szintű játékos formán kívüli teljesítménye bizony nyomot hagy az eredményen, mivel nincs hasonló szintű beugrója neki sem.

Nos, nem tudom, hogy sikerült, vagy sem olyan infókat megosztani, ami eddig talán nem került elő, vagy nem volt teljesen világos, de nekem úgy tűnik, hogy ez a káoszos meccs itt a klaviatúrát pötyögtetve most elég egyszerűnek tűnik. Egyszerűnek, és olyannak, amit bizony meg kellett volna nyernünk. Ehhez egy játékos jobb teljesítménye kellett volna. Nem konkrét játékosra gondolok, hanem valakire, aki a bal oldalunkon több minőséget tett volna bele a játékba, hatékonyabban lépett volna bele az ezen a területen kreatív játékosokat felvonultató ellenféllel szemben. OK, tudom, nincs „ha”, meg nincs „volna”, a feltételes mód nem megoldás, hanem csak elmélkedés, márpedig ezen a meccsen nem három, hanem csak egy pont lett az eredmény, az pedig mindennél többet mond. Végülis az eredmény is egyfajta statisztika – a gólok száma alapján…  J

„Ha engem kérdeztek”, tehát azt tudom mondani, hogy csapatunk jól teljesített, de nem minden részében, és nem a meccs minden egyes pillanatában, ezért nem nyerhettünk! Az, hogy optimista vagyok három momentumból táplálkozik;

-        A gépezetben lassan mindenki megtalálja a helyét, ha lassan is, de összecsiszolódnak a fogaskerekek.

-        A hibáink nem komoly hibák, a játék egésze megvan, tudjuk, akarjuk a játékunkat játszani, gólokat érünk el ezzel végre, nem úgy, mint a korábbi években, amikor a csapatot némi góliszony jellemezte…

-        Határozott stílusa van a csapatnak, amiből nem enged, minden körülmények között ragaszkodik önazonosságához, az elsőszándékú támadófocihoz!

Az, hogy mindemellett pesszimista is vagyok (igazi skizó módjára…), a következők miatt van:

-        Sok poszton nincsenek igazi riválisok, ezért nehéz fenntartani a folyamatos motivációt.

-        Bár hibáink nem komoly hibák, a hüvelyujj-szabály szerint a befektetett munka 20%-ával elérhető a kívánt eredmény 80%-a, de a következő 20%-hoz már a munka 80%-át kell beletenni.

-        Határozott stílusa van a csapatnak, amiből nem enged, minden körülmények között ragaszkodik önazonosságához, az elsőszándékú támadófocihoz!

Azt hiszem, nem nagy véletlen, hogy átfedés van az optimista és a pesszimista énem meglátásai közt, ami jó hír, mert ezek szerint nem azonosítható a kettős személyiség elmekórtani esete, viszont a cikk elején említett „nehéz pálya” leküzdését egyáltalán nem segíti! Azt pedig, hogy milyen összhang, milyen együttműködés van a csapaton belül, és ez a játék mely elemeiben sikeres, és hol van még mindig tennivaló, azt a csapatstatisztika mutatja meg. Volt már olyan, hogy az egyéni szinten jelentkező fölény nem volt elég arra, hogy csapatként is domináljunk, ahogy arra, is hogy alárendeltnek tűnő szerepből nyertünk mérkőzést. Nekem akkor kerek a világ, ha ez egyéni fölény csapatszinten jelentkezik, és mind a játék képét, mind az egyes elemek statisztikai adatait tekintve, mint CSAPAT is domináljuk a mérkőzést! Ezúttal a csapat-statisztika ezt mutatja:

Az adatok magukért beszélnek, nem kérdés, hogy ki volt az, aki a futball nevű játék játék oldalát, és ki volt az, aki inkább a küzdelem oldalát fogta meg. Az összes olyan adat, ami a támadójáték, a gólszerzésre való törekvést, a labdával eredményre törekvést jelenti, elsöprő fölényt mutat javunkra! Sajnos a párharcok (talán erre az adatra a legérzékenyebb a csapat, illetve az által elért eredmény) tekintetében alulmaradtunk… Nem tűnik nagynak a különbség, de ez a különbség elég volt arra, hogy a küzdelmet talán jobban felvállaló (bár a fociból kevesebbet mutató) csapat döntetlenre hozza a mérkőzést. Az a 6 nyert párharcnyi különbség pedig egy pár, most enerváltabban, kissé motiválatlan játékosnál hiányzott, akik ezúttal valamiért nem kapták el a fonalat.

 

Ez nem mentség az eredményre, és még csak véletlenül sem szeretném egy-két játékosra kihegyezni a pontvesztést, de a tények ezt mutatják. De! Akik most kissé gyengébbet hoztak, hitem szerint a következő meccsen majd vezérei lesznek a társaságnak! Mert – előre lelövöm a poént! – nyerni fogunk, mert ma már tudjuk az antifoci ellenszerét, nem tántorít el 11 védő sem attól, hogy atomjaira focizzuk szét az ellenfelet!

 

HAJRÁ LILÁK!!!

 

A megboldogult Postabank elhíresült tv-reklámja jutott eszembe a három gólról elsőre, de aztán rájöttem, hogy ott bizony a 4-et (mint kamat) reklámozták, így bizony, inkább az előző meccsünkre lett volna alkalmas… Sajnos! Mert igaz ugyan, hogy a fehérvárnak lőttünk 3 gólt, de mégsem szereztünk pontot. Van viszont egy orosz mese a három kiscicáról:

„Három kiscica, egy fekete, egy szürke meg egy fehér, meglátott egy egeret, és utána futottak. A kisegér beugrott a lisztesládába. A kiscicák utána.

A kisegér elszaladt. A ládából pedig három fehér cica mászott ki. A három fehér kiscica meglátott az udvaron egy békát, és utána futottak. A béka beugrott egy ócska kályhacsőbe. A kiscicák utána.

A béka szépen tovaugrándozott, és a kályhacsőből előbukkant három fekete kiscica. A három fekete kiscica meglátott a tóban egy halacskát, és utána ugrottak. A halacska elúszott, és a tóból kimászott három csuromvizes kiscica.

És a három vizes kiscica elindult hazafelé. Útközben szépen megszáradtak, és olyanok lettek, mint voltak: egy fekete, egy szürke és egy fehér kiscica.”

Bizony nem kis vitát kavart pro- és kontra, hogy kapott góljaink mennyire voltak elkerülhetők, vagy éppen szerencsétlenek, arról nem is beszélve, hogy ki, és hol hibázott! És persze voltak, akik tudni vélik, hogy mik az okok, miért lehet az, hogy 1-3 után a vége mégis iksz lett… Erről azt tudom mondani, hogy – mint a kiscicák… - mindhárom gól más volt, mindhárom más körülmények között született, de a végén bizony mindegyik csak egy gól, és a vége mégiscsak az, hogy kaptunk hármat.

Ha csak ennyi történt volna a meccsen, most kizárólag kötelességből próbálnék valamit a papírra vetni, mert egy derbin ilyen súlyos vereséget nem elemezni, hanem csak elfelejteni kell. De nem ez történt, hanem az, hogy döntetlen lett az eredmény, méghozzá úgy, hogy az otthon játszó ellenfélnek kellett kapaszkodnia (nem is kicsit!) a nyomorult egy pontjáért, a győzelemre pedig egy-két perc kivételével minimális esélye sem volt! Így azért már kicsit más a helyzet, nagyon kíváncsi vagyok, hogy miért is alakulhatott a meccs ennyire szélsőségesen, mi lehet az oka annak, hogy csapatunk hektikus játéka egy meccsen belül is képes az egekből a földre taszítani a szurkolót, hogy aztán ismét szárnyaljon a hangulat a következő percekben. OK, azt tudjuk, hogy fiatal, tapasztalatlan a gárda, hogy Szabi nincs éppen csúcsformában, ahogy azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Diarra egy elég labilis lelki alkat, az ő kedélyhullámzása pedig az egész csapat játékán nyomot hagy. De ezek csak kiragadott momentumok, én inkább azt szeretném kideríteni, hogy ez a hullámzás milyen játékelemeket érint, mik azok a pontok, ahol tovább kell erősödni, és mik azok, amikben mi vagyunk az nb1 elitje. Nézzük meg tehát szám szerint!

A játékosok táblázata a következőképpen néz ki:

Az előző meccsekhez képest csapatunk nem játszott jól, de – és ez a fontos a végeredmény szempontjából – az ellenfelet sem hagyta azon a szinten focizni, mint az előző fordulóbeli csapatot, amikor vereség lett a vége… Az már önmagában is nagy eredmény, hogy a zöldeknél mindössze három játékos teljesített 200 pont felett, hiszen a keret erejét tekintve tőlük egytől egyig elvárható lenne egy ilyen teljesítmény. Persze – ahogy mondani szokták – a baj az, hogy van egy másik csapat is a pályán, és az egyáltalán nem biztos, hogy ez az ellenfél megengedi érvényesülni azokat a képességeket, amiket ilyenkor kérdőjelessé tesz a mutatott játék… Márpedig most volt egy ellenfél, hiszen ott volt az ÚJPEST!

Csapatunk megtartotta jó szokását, az egyéni teljesítmények átlaga – ha minimálisan is – meghaladja az ellenfél hasonló adatát. Újra csak a za kérdés tehát, hogy miért nem sikerült mégsem győztesként levonulni a pályáról. Szerintem ebben nem segítenek az összesített adatok, ehhez az adatok időbeliségét is meg kellene vizsgálni, hiszen a hullámzó teljesítmény szemmel látható volt, aminek bizony a számok szintjén is vissza kell köszönnie. Sajnos erre nincs lehetőség, de nem is kell túlelemezni; tény, hogy újra a saját hibáink miatt nem szereztük meg a három pont mindegyikét.

Ha időben nem is, térben azért csak el tudom helyezni a teljesítményeket; ezúttal bizony egyik csapatnak sem volt igazán „közepe”, talán ennek köszönhető, hogy egyik csapat sem tudta a tőle megszokott szintet hozni – legalábbis ami a pontok számát illeti. Na meg az is tény, hogy mindkét csapat jól felkészült a másikból, ahogy az is elég egyértelműnek tűnik, hogy a széleken bizony jobbak voltunk (gondoljunk bele, mindhárom gólunk szélen vezetett támadás eredményeként született!).

Ha Balajcza Szabi nem volt éppen élete formájában, hát az ellenoldalon ez hasonlóan igaz – persze megint meg kell jegyeznem, hogy a számok nem mérik azt, hogy milyen következménye volt egy adott hibának, vagy éppen egy jól megoldott szituációnak. Még egy fontos adat; az edzők bizony pontosan tudták, hogy kik azok a játékosok, akik az adott körülmények között a legjobbak, mert a csereként pályára lépők egy-egy kivételtől eltekintve nem voltak jobbak azoknál, akiket leváltottak. A cserék tehát ebben az értelemben nem sokat segítettek, de azért kissé árnyalja a képet, hogy az ellenfél nem feltétlen posztra cserélt, hanem a cserékkel egy kissé módosított is a felálláson. Persze nem volt sok választási lehetőség, a pontért igencsak kapaszkodni kellett.

Nem meglepő, hogy a bal oldalunk remekelt igazán, ahol Diarra és Mohl is jól látta el feladatát. Az ő teljesítményük ma már nem meglepő, de ne feledjük el, hogy tavaly még nem biztos, hogy meg tudtuk volna mondani, hogy ők ketten meghatározó játékosokká növik ki magukat. Persze a másik oldal a két gólt szerző Balogh Bubuval, illetve a sokat robotoló Windeckerrel nem sokkal marad el, és fontos megjegyezni, hogy ezen az oldalon volt egy kényszerű csere is; Nagy Tibort Nagy Gábor váltotta. Előbbi feltehető sérülése, vagy fáradtsága, utóbbi pedig meccshiánya miatt nem igazán tudott felnőni a feladathoz. Az első gól – bár ott nem szélső védőnket futotta le az ellenfél támadója – is erről az oldalról született. Nekem azért kérdéses, hogy miért nem volt abban a pozícióban a szélső védő, kérdés, mert talán abban a helyzetben egy helyezkedési hiba is becsúszott, így a középső védőként szereplő Pávkovics egy-egy szituációba került, amit – mögötte biztosítás nélkül – nem tudott megoldani.

Az egyéni teljesítményekről ennyi éppen elég lesz, mert azokra a kérdésekre, amiket sokan, sokat boncolgattak (pl.: Szabi, Pávkovics szereplése, annak okai) nem tudunk választ találni, hiszen – véleményem szerint – a vitatott helyzeteknek oka inkább lélektani szinten keresendők, a számok pedig ezeket a tényezőket nem ismerik, csak következményeit tudják mérni. Nézzük meg tehát azt, hogy csapatként kit tudtunk nyújtani ezen a szombat estén:

Minden előzőnél kiegyenlítettebb képet kapunk, egyszerűen nincs olyan momentum, amiben egyik, vagy másik csapat jelentős fölényét mutatná. Hacsak… Azért az egyáltalán nem elhanyagolható, hogy 50%-kal több lövést kíséreltek meg játékosaink! Ez bizony azt jelenti, hogy a labda birtoklása nálunk sokkal produktívabb volt, a mozgás iránya sokkal inkább támadó volt, mint az ellenfél esetében! A játékot ezen az estén is az ÚJPEST produkálta, ráadásul a minimálisan kevesebb labdabirtoklási időben végrehajtott több passz azt mutatja, hogy gyorsabban járattuk a labdát. Azt mondom tehát, hogy az adatok alapján igazságos a döntetlen, de csapatunk játékkal, ellenfelünk pedig güzüléssel szerezte meg azt az egy pontot, ami egyik csapatnak sem igazán megfelelő…

Itt rendszerint a játékosokról szoktam írni, az egyéni teljesítményeikről, de most ezt nem teszem. Ennek oka az, hogy nem szeretném a biztos vezetés után döntetlenre adott meccset egy-két gyengébben teljesítő játékos nyakába varrni, mert most nekik sokkal inkább biztatásra van szükségük! Éppen elég lehet azzal megküzdeni, hogy ezúttal nem úgy sikerültek a dolgok, mint ahogy azt ők maguk is elvárják önmaguktól. Ugyanakkor ki kell emelnem Diarra, Bardhi, Mohl, és elsősorban Balogh Balázs kiváló teljesítményét. Bubu teljesítménye azért is különleges teljesítmény, mert hosszabb kihagyás után tért vissza, és még nincs sok meccsen töltött perc a lábában. Ezzel együtt vezéregyénisége lett a csapatnak, Diarrával együtt pedig úgy mozgatták a gárdát, hogy a meccs előtt már-már győztesnek kikiáltott ellenfél játékosai csak keresték a labdát!

Most egy – elvileg – könnyebb periódus következik az első kör lezárása után. Elvileg, mert azok a csapatok, akik ellen az elején játszottunk, közben azért erősödtek, beleszoktak az nb1 ritmusába, ezért nem véletlen, hogy szorosabb a mezőny, mint tavaly ilyenkor. A lemaradók pedig egyáltalán nem olyan gyengék, mint azt helyezéseik mutatják, bőven számíthatunk rá, hogy a második körben nehezebb meccsek várnak ránk. Persze nálunk sem telt el hiába ez a pár hónap, sérültjeink lassan visszatérnek, támadásban tovább erősödhetünk, ahogy a védelem közepén is jobbak lehetünk a követkő körben. A magam részéről az elért 15 pontot jó teljesítménynek tartom, de mégis kicsit olyan érzésem van, mint a szombati meccsel is; ha az idény előtt azt mondják, hogy ennyi pontunk lesz, lehet, hogy elégedett lettem volna, de most, hogy tudom, csapatunk ennél többre képes, mégis van bennem némi hiányérzet. Tavaly ilyenkor egy győzelmet jelentő három ponttal volt kevesebb, és – véleményem szerint – az idei bajnokság erősebb, mint az egy évvel ezelőtti.

Továbbra is aggódom, de egyre erősebbé válik emellett a bizakodás! Csapatunk ugyanis meccsről meccsre bizonyít, nálam egyértelmű, hogy amit ebben a helyzetben meg lehet tenni, azt játékosaink megteszik – néha talán még többet is. Ez pedig bizony méltó hagyományainkhoz, méltó a névhez, méltó az elődökhöz, még akkor is, ha most éppen nem az első helyek egyikét foglaljuk el!

 

HAJRÁ LILÁK!

„Mi sajátunk, méltón nem becsüljük

Míg élvezzük, de hogyha elveszítjük

Tódítjuk értékét és megtalálunk

Oly érdemet, mi benne föl se tűnt,

Míg a miénk volt.”

 

Érdekes, hogy Shakespeare jó pár száz évvel ezelőtt mintha látta volna dilemmámat, ugyanis nem tudom eldönteni, hogy csapatunk teljesítménye;

-      meghaladja azt a szintet, amire az egyéni, és csapatszintű képességei predesztinálják, de mi ezt „méltón nem becsüljük” vagy

 

-      teljesítménye elmarad attól a szinttől, amit várunk tőle, mert „Tódítjuk értékét”…

 

Véleményem szerint ugyanis nagyon nem mindegy, hogy hova helyezzük el csapatunkat, milyen várakozásokat fogalmazunk meg vele szemben, és ehhez képest ténylegesen hol helyezkedik el csapatunk, mit várhatunk el reálisan. Mint szurkoló, nyilván mindig van egyfajta elfogultság, az természetes. De most már a harmadik meccsen vagyunk túl, amikor nem tudom, hogy örüljek neki, vagy inkább elkeseredjek attól, amit a pályán láttam. A számokat nem nézve, tényleg csak arról van szó, hogy továbbra is fennáll az az egyébként ritkán látható ellentmondás, hogy csapatunk láthatóan mindent megtesz, és mégsem jönnek az eredmények. Közben pedig a legjobbaknak kikiáltott (legtöbben persze önmagunkról állítanak ilyeneket...) csapatok is csak szenvednek, nem látok stratégiát, nincs elsőszándékú, gólra- és győzelemre törő harcmodor, ellenben győzelmek, ellopott pontok – legalábbis ellenünk – vannak…

De más oldalról is megközelíthetem a kérdést; most, amikor gyengült a keret, jobbnak mutatja magát a csapat, de ezt nem látom eredményekben, ergo mégsem jobb… Hogy lehet ekkora ellentmondás a látvány és az eredmény között?

Nos, most azt látom, hogy nem csak a látvány, hanem – eddig legalábbis – az eredmény is jobb, mint tavaly ilyenkor. Ez persze egy pillanatfelvétel, nem biztos, hogy ezzel sokra megyünk. Azt viszont tudjuk, hogy miként is jutott el ezekhez az eredményekhez a csapat az idénye folyamán:

Bár a sorsolásban nem volt jelentős különbség (erről bővebben írtunk: ITT), egyik idényben sem játszottunk a 7. fordulóig az idényben az előző évben a tabella elején végzőkkel, ők csak akkor kerültek velünk szembe, amikor európai már befejezték – méltatlan… - szereplésüket, és idén még rá is pihenhettek az ellenünk következő meccsekre. Ezzel együtt, idén bizony sokkal rosszabb kezdést produkáltunk, majd egy négyes nyerő-széria után kissé visszaestünk. Ez előre látható volt, a sorsolás és az eltiltás mérgező elegye bizony megtette hatását. Nekem a fenti chart leginkább abban érdekes, hogy egy éve a 2. és 8. helyezés között, míg idén már a 3. és a 12. hely között ingadozott fordulónkénti helyezésünk. Nekem ebből az következik, hogy bár az összteljesítmény nagyon hasonló, de a bajnokság kiegyenlítettebb, csapatunk pedig hektikusabban teljesít. Eddig tehát az igazolások hiánya nem nagyon érződik az eredményen, de az már látható, hogy csapatunk nem képes tartósan jó teljesítményt (azaz győzelmeket) felmutatni.

Ha a fentieket is figyelembe veszem, akkor azt mondhatom, hogy ugyan már tavaly is sokszor elhangzott az „ez most egy mindennél fontosabb mérkőzés” mondás, de idén ez még fokozottabban igaz. A bajnokságban történt némi erőeltolódás, kiegyenlítettebb lett a mezőny egésze, miközben csapatunk egyéni szinten gyengült, csapatjátékát tekintve viszont kissé javult. Egyre fontosabbak tehát az apró hibák, az egyéni teljesítmények, azok a nüansznyi momentumok, amik ma már képesek eldönteni egy-egy meccs eredményt. Sajnos ezzel az utóbbi időben nem volt szerencsénk, de nekem erről az a véleményem, hogy aki mindent megtesz, annak a szerencse előbb-utóbb barátjává válik!

Azt viszont nem tekintem a jószerencse adományának, hogy a hétközi fordulóban a vasiak ellen sikerült egy pontot szereznünk, mert meglátásom szerint ezen a meccsen inkább két pontot vesztettünk! Ja, hogy volt valami nagy helyzete az ellenfélnek a végén? Olyanból nekünk is volt, de nem egy, és nem is kettő, és a két tizenhatoson belüli kezezésre is illett volna legalább egy tizenegyest megítélni javunkra. De mégis azt éreztem, hogy ezúttal nem fog minden egyes labda úgy pattanni, hogy az csakis az ellenfélnek lehet jó. Ebben – lehet, hogy ez már ezotéria! – éreztem némi eltolódást, volt olyan, hogy nekünk volt előnyünk egy-egy szituációban, amiben inkább a sors keze, semmint a játékosok tudása dominált.

Nézzük meg tehát, hogy mi kellett ehhez az egy ponthoz, mit kellett odatenni a pályára, hogy a forduló előtt - és után - dobogós helyen tartózkodó klub (nonszensz!!!) ellen legalább az egy pontot begyűjtsük.

Nekem most az a fontos, hogy arra próbáljak meg némi magyarázatot találni, hogy miért nem szerezzük meg azokat a gólokat, amelyeket pedig előkészítünk… Miért van az, hogy bár beadásaink nem a legpontosabbak, de mégis sok olyan labda érkezik meg az ellenfél kapuja elé, ami használható lenne? …csak éppen nincs ott egy „Dinnye”, aki beütné pár méterről a kapuba a labdát. Ez utóbbi önmagában lehet ugyan magyarázat, de sajnos nem érünk vele sokat. Nem vagyunk ugyanis abban a helyzetben, hogy igazoljunk… Sokkal inkább az érdekelne, hogy a jelenleg (és még egy évig…) adott kerettel hogyan lehet megoldani a problémát!

Nézzük meg tehát, hogy mit mutat az a „térkép”, ami azt mutatja, hogy ki próbálkozott lövéssel, és ki volt, aki kaput talált! A magam részéről Wils első gólját minden további nélkül Angelovnak adom, mert a védő kizárólag azért talált saját kapujába, mert más lehetősége nem volt. Márpedig Angelov szorongatta, nem hagyva lehetőséget a védőnek; vagy megpróbál valamit, (de mint láttuk az öngól), vagy pedig a mellette érkező csatár talál be. A lényeg azonban nem ezen az egy momentumon van, hanem a mérkőzés egészén, így nézzük tehát, hogy kik próbálták bevenni az ellenfél kapuját.

A két ábra azt mutatja be, hogy csapatunkból melyik posztot ellátó játékostól mennyi lövési kísérletet, illetve mennyi kaput találó lövést láthattunk:

Sárgával jelöltem azokat a játékosokat, akiktől – posztjuk szerint – talán többet várhatnánk. Összességében ugyan a lövések számával nincs nagy gond, talán még azzal sem, hogy mennyi lövés tartott kapura, de azzal már igen, hogy szélsőink ezúttal nem remekeltek, ahogy a két, a pályára középcsatár posztra belépő játékosunk sem. Amennyiben a felrajzolt játékrendet elfogadjuk (bár szerintem a két védekező középpályásunk elhelyezkedése kissé más), egyértelműen azt tudom mondani, hogy Windecker akarása, próbálkozásai dicsérendők, hiszen a védekezésben nyújtott teljesítménye mellett bizony annyiszor veszélyeztetett, mint középcsatárunk 57 perc alatt. Persze lehet azt mondani, hogy ha már nincs legalább egy játékosunk, aki „minden körülmények között” képes gólt szerezni, akkor mindegy ki szerzi a gólt, a legjobb, ha minden játékosunkban bennvan a potenciál, mert azt ellenfélként is nehezebb lekezelni. Nos, nézzük meg tehát, hogy honnan kíséreltek meg lövéseket játékosaink:

 

 Bizony a 12 lövésből (a 13. az ellenfél által szerzett gól…) 7 a tizenhatoson kívülről, míg 5 azon belülről indult ki. Az azt mutatja, hogy;

-      van vállalkozó kedv messziről is, vagy…

-      nem jutunk közelebb az ellenfél kapujához, így kénytelenek vagyunk messziről próbálkozni.

Szerintem ezúttal inkább az első, mert bizony sokszor eljuttattuk a labdát az ellenfél tizenhatosán belülre, de ott rendre nem volt érkező, vagy nem volt olyan pontos a labda, hogy abból egyáltalán a kísérletig el tudott volna jutni valaki. Nehezen tudom eldönteni, hogy inkább a labdák használhatatlanok, vagy inkább a belső támadók nem tudnak jól érkezni az egyébként jó irányba beérkező labdákra. Az igazság nyilván a kettő közt van valahol, de én hajlok rá, hogy inkább az érkezőkkel lehet nagyobb probléma. Az ugyanis csak kevéssé hiszem, hogy beadásaink jobbak lettek volna abban az időszakban, amikor Diagne szinte minden meccsen betalált… Ezzel nem azt mondom, hogy a beadásokkal minden rendben van, hanem azt, hogy már korábban sem volt elég jó ebben csapatunk – és most sem az…

A játékosok táblázatából minden esetre azért nekem egy dolog teljesen világos; ezúttal az előző két meccsen tapasztalthoz mérthez képest is növekedett fölényünk az egyéni pontok tekintetében. Míg korábban csak pár pontos volt az átlagok különbsége, ezúttal már 10 pontnál nagyobbra nőtt a különbség! Látható tehát, hogy nem csak csapatszinten, hanem egyéni szinten is jobbak voltunk. De hogy néz ki a csapatszintű mérleg? Nos, így:

Ismét nem gondolom, hogy magyarázkodnia kellene bárkinek is, amikor ilyen adatokat tud felmutatni! Egyértelmű a fölény, nem is kérdés, de még mindig kérdés az, hogyan lesz (és mikor) ebből győzelem? A hogyanról; csak az lehet a megoldás, hogy a középcsatár pozícióban, illetve a széleken játszók több lövéssel próbálkoznak. Azt nem hiszem, hogy rövid távon sokat lehet javítani a lövések pontosságán, de azt igen, hogy a szélsőjáték (erről bővebben: ITT írtunk) javulásával jelentősen növelhető az a kombinációs lehetőség, amivel a kapu irányába rést lehet találni a védelmen.

Reményeim szerint ezt már a következő mérkőzésen, az aktuális szezon első derbijén (!!!), szombaton már láthatjuk megvalósulni! Erre azért látok lehetőséget, mert ebben a szezonban eddig azt láttam a csapattól, hogy – kevesebb, vagy több idő alatt – korrigálta hibáit, és egyre jobban működő gépezetként igyekszik teljesíteni feladatait. Ráadásul az ellenfél – elég sok idő után… - most végre egyáltalán nem tűnik verhetetlennek, ott bizony fejbe elég komoly bajok vannak, amit egy német edző nem biztos, hogy képes megoldást találni… De ez legyen az ő bajuk, és akár játsszanak jól – és GYŐZZÜNK!!!

 

HAJRÁ LILÁK!!!