Szám szerint

A hétvégi meccsről két régi emlék jutott eszembe:

Az egyik gyerekkorom római emléke, ahol – a sok más érdekes szobor, műemlék, mindenféle régiség mellett – egy kétarcú szobor keltette fel leginkább érdeklődésemet. Gyerekfejjel teljesen hihetőnek tűnt a dolog; van olyan, hogy valakinek két arca van, az egyik ilyen, a másik meg olyan… Ma már persze kicsit másként látom; a kétarcú embert nem könnyű felismerni, bizony az arcai rétegekben egymás alatt lakozik! Ezért inkább kerülöm az ilyeneket, mert soha nem tudhatom, hogy mikor döf hátba, miután előtte még mézes-mázos szavak hagyták el a száját.

Igen, megint arra gondolok, hogy csapatunk ilyen kétarcú… OK, akkor ugye ebből következik, hogy kerülöm? Nem, egyáltalán nem, sőt nekem egyre jobban tetszik, amit hétről hétre látok a pályán! „Na neeeee!” – máris hallom, amikor ezt olvassátok, és való igaz, hogy vereségek mellett nem tűnik logikusnak, hogy nekem tetszik, amit a pályán látok. De ha egy réteggel mélyebbre megyünk, és mögé nézünk kicsit a dolgoknak, akkor kiderül ám, hogy ez a felemás helyzet hogyan is áll össze! Adott egy csapat, ami egyrészt tényleg csapatként funkcionál, másrészt viszont egy-két kivétellel nem nagyon mondható el, hogy rendkívüli képességekkel megáldott a játékosokból áll. Nos, ez a „felállás” két működésben mutatkozik meg:

1.   egyéni hibák: a kényszer szülte megoldások, a keret létszámgondjai miatt egy-egy adott szituációban születnek rossz döntések, amik végül kapott gólokhoz vezetnek, összességében egy gyenge csapatot mutatva,

2.   jól működő gépezet: amikor a fogaskerekekként egymásba kapaszkodó játékelemeket a játékosok szépen kötik össze, megvan mindenkinek a helye, a feladata, egy jól működő csapatot mutatva.

Nos, amiért nekem tetszik, amit látok; az 1. pontban említett problémák, a gyenge játék – soha nem kizárva a saját hiba lehetőségét! –jórészt a pályára lépők, illetve a szakmai stáb hatósugarán kívül eső okokkal magyarázhatók, míg a 2. pontban említett erősség kifejezetten, és kizárólag az adott keret, a szakmai stáb munkájának eredménye! A kétarcúság tehát nem a játékosaink, vagy az edzők saját belső elhatározásából eredő – és ilyen módon álságos! – ténykedésének eredménye, hanem mindenféle külső körülményeknek. Nevezzük körülményeknek…

Most ugye azon kellene törnöm a fejem, hogy miként is kössem össze a másik emlékkel az előbbieket, de szerencsére az, hogy ezek az emlékek villantak be, egyáltalán nem véletlen, csak azt kellett megkeresnem, hogy milyen, elsőre nem is biztos, hogy kézenfekvő kapcsolat van a római szobor és Janus Pannonius között. Volt némi halovány emlékem arról, hogy egy-két versrészlet bemagolásával kínoztak annak idején (soha nem kísérte ezeket a kísérleteket siker, hacsak azt nem tudom „eredményként” felmutatni, hogy kudarc okán aztán semmi mást sem tudok memorizálni…), és volt valami, ami bizony nagyon is aktuális manapság a mi köreinkben:

 

„…Nehéz romok sem roppantottak össze,

Mikor vad lángok perzselték a várat

s a füstfelhőtől elborult az égbolt,

Fel hát az útra, társaim, siessünk!”

 

Persze, kellett hozzá némi segítség, nem mondom, net nélkül most elég nagy bajban lettem volna. De a lényeg, hogy megvan az idézet, és a kapcsolat ott van bizony! Ebben pedig benne van amit láttunk, az, hogy csapatunk, minden egyes játékos küzd, nem roppan össze, de most már akkor sem, amikor kilátástalannak tűnik a helyzet!Ez szerintem egyébként mindkét „működési mód” esetén igaz, csak az említett 1. pont esetén hiába minden erőfeszítés, egyetlen baki, egy rossz helyezkedés, egy elkéső mozdulat, és bizony csak erre, ezekre a momentumokra emlékszünk. Még ezekben az időszakokban is látható a küzdés, a győzni akarás! És ami különösen fontos; aki hibázott, annak nem veszik fejét, hanem sokkal inkább igyekeznek kisegíteni a többiek! Van tehát egy jó mentalitás, egy küzdős-hajtós csapat, aminek bizony megvannak a maga korlátai…

Szerethető? Igen, szerethető, mert amit elér így az ÚJPEST, azt a maga erejéből éri el, a kudarcok oka pedig nagyrészt nem a keret, és nem az edzői stáb soraiban keresendő! Amit látok, számomra rendkívül értékes, még akkor is, ha ezt az értéket nem gólban mérik! Igen, érték akkor is, ha nem nyerünk, akkor is, ha négy gólt kapunk! Nálam tehát a „jóarc” az tényleg az ÚJPEST, a „rosszarc” pedig az, amit a körülmények csapatunkra szabtak, az a torzpofa, amire kényszerítenek, amiért titkon (és nem is annyira titkon, sőt egyesen tüntetőleg!) örülnek is, akik oda is hatnak, hogy ezt az oldalt minél többet mutassa csapatunk…

Tudom jól, hogy a fent levezetett gondolatmenet sokak számára nem elfogadható, biztosan vannak, akik itt fejezik be (ha eddig nem…) a cikk elolvasását, mert eddig kifejezetten benyomásokra, érzésekre, véleményekre alapoztam állításaimat. Jöjjenek tehát a számok, amik – ha nem is adnak mindenre kiterjedő képet a mérkőzésről – összehasonlíthatóvá teszik a mérkőző felek teljesítményét, illetve láthatóvá válik, hogy az előző mérkőzésekhez mérten milyen irányba mozdultunk el.

Nálam az NB1 a 200 pont feletti szinttel kezdődik, és most bizony azt látom, hogy mindkét csapatból 9 játékos megütötte ezt a szintet, míg 5 játékos (nálunk 3, az ellenfélnél 2) 250 pont feletti teljesítményt nyújtott. Ez utóbbiak bizony ma az NB1 általános szintjét meghaladják, dicséretet érdemelnek (az ellenfél játékosai legalábbis a semleges nézőktől). Összességében is elmondható, hogy a meccs színvonala nem lehetett rossz, hiszen az átlagok is jól mutatnak; csapatunk 224,5, míg az ellenfél 219,7 pontot „gyűjtött”. Ismét csak nagy kár, hogy a foci nem pontozásos sport…

Külön ki kell emelni, hogy Bardhi és Diarra posztján a fordulóban a legjobbak voltak az egész mezőnyt tekintve is! Az, hogy az ellenfélnél nem található ilyen játékos, persze nem mond semmit a mérkőzésről, de megjegyzendő, hogy a mi két top-játékosunk bizony nem első alkalommal voltak legjobbjaink. Ők igazi húzóemberek, nagy szerepük van a csapatjáték egészében, és a gólszerzésben is;  Bardhi 82,4%-os passz-pontossága, Diarra 6 lövési kísérlete, és – mindenek előtt – az egy-egy általuk szerzett gól nélkül bizony nagyon más meccset láttunk volna…

Kiemelendő még, hogy Balogh Bubu másodikra (felépülése után másodszorra lépett pályára az NB1-ben) máris egy 238 pontos produkcióval vétette észre magát! Nekem már az is nagy szó, hogy képes volt végigzakatolni 95 percet, de ő ehhez képest a 75%-os passz-pontosságot még megfejelte a párharcok 63%-ának megnyerésével, illetve 4 visszaszerzett labdával (a 9 elvesztett mellett). Nagyon jó tehát az irány, és - bár a számok ezt nem mutatják meg – Diarrával együtt olyan jól mozgatták a csapatot, hogy bizony a bajnok-aspiráns nem egyszer csak kereste, hogy hol lehet a labda! A két játékos, aki lát a pályán, és amit lát, azt hasznosítani is tudja (oda is tudja rúgni a labdát, ahova szánja!), elég arra, hogy a csapat egészének fazont adjon, támadásban jól felépítse a kapu irányába tartó csapat mozgását.

Mellettük persze szükség van jó védőkre, hiszen nem lehet mindenki a támadó szekció tagja, nem rohamozhat mindenki 90 percen keresztül! Nálam itt van a másik kritikus pont; az előző meccsen egészen egyszerűen nem volt tengelye a csapatnak, a pálya középvonalában minden sorban felülmúlt az ellenfél, de most ez nem így volt!

Akkor hogy is volt? Hát bizony, ez sem olyan egyértelmű… Az első félidő 42. percében megsérülő Kálnoki Kis Dávid bizony a sérüléséig sem nyújtott jó teljesítményt (174 pont), ugyanis a helyette beálló - és eredetileg nem igazán ezen a poszton játszó – Pávkovics Bence bizony sokkal jobban teljesített (226 pont). Nagyon könnyen el tudom képzelni, hogy Dávid már a meccs előtt sem volt éppen 100%-os állapotban, de a szűk keret okán még így is ő tűnt a legjobb megoldásnak. Persze erre nézve nincs semmilyen információm, de Kálnokitól nem megszokott az ilyen gyenge teljesítmény! Sajnos tehát az első félidőben ő, illetve kapusunk volt az, aki átlag alatt teljesített, ami elég is volt a 3 gólos hátrányhoz. Nem azt mondom ezzel, hogy a két játékos tehető felelősség a kapott gólokért, de azt igen, hogy ha jobb, a képességeiknek megfelelő (!) teljesítményt nyújtanak, legalább egy kapott góllal kevesebbet jegyeznek fel az ellenfél neve mellett.

Nem mondom tehát, hogy mindent egy-két játékos nyakába kell varrni, de az bizony elég látványos, hogy a cserként beálló Pávkovics kiválóan teljesített feladatát, dicséret illeti! Ha már itt tartunk; Andric egy góllal biztosan a csapat legjobbja lehetett volna, mert passzai pontossága - a támadóharmadban különösen! – magas 84% feletti arányával! Ő tehát szerzett gól nélkül maradt, de 2 gólpasszt is kiosztott, így rendkívül hasznos tagja volt csapatunknak. Akit még szintén kiemelendőnek tartok, az Windecker, aki az előző fordulóbeli találata után (ha jól tudom, az végül öngólként lett elkönyvelve, de ha középpályásunk nem szorongatja a védőt, aligha vét öngólt!) újra betalált! Rajta látszott talán leginkább, hogy a nagy hátrány ellenére is küzd, és tesz azért, hogy legalább egy pontos elérjünk. Amiért mégsem tudott ezúttal igazán kiemelkedni, az volt, hogy a párharcokban bizony védekező középpályás létére csak 43%-ban kerekedett felül. Kár ezért, de azt azért nehéz lenne eldönteni, hogy a gólja, vagy a párharcokban mutatott nagyobb hatékonyság lenne fontosabb…

Visszatérve a csapat egészének teljesítményéhez – hiszen mégiscsak ezen múlik az eredmény -, nézzük azokat a számokat, amelyek túlmutatnak az egyéni teljesítményeken.

Nos, most lett igazán világos, hogy miről is beszélt Vignjevic mester a mérkőzés után. Amit az ellenfélnél látok, az semmiképpen nem egy bajnokaspiráns teljesítménye a mindenféle hivatalos szervek által megnyomorított (hathatós tulajdonosi „segítséggel”…) csapat elleni eredménye! Tudom, sokan azt mondják, hogy a végén az a lényeg, hogy ki kapja a pontot, pontokat, nem pedig az, hogy mit mutat a statisztika. Igen ám, csakhogy gondoljunk bele, mit is taníthat az edző játékosainak! Pontosan azokat az elemeket, amiket a fenti táblán látunk, és amit látunk, az alapján nem is lehet kérdés, hogy melyik csapat irányította a meccset!

OK, de akkor hol vannak a pontok? Hát bizony ott van Miskolcon, a döntetlent kiharcoló csatár lábában, meg ott van a bonbonos csapatában (éppen beállt, amikor lassan befejezem a cikket). És mi az ami ott van? Az, amit nem lehet tanítani, amihez olyan kvalitások kellenek, amit más felnőtt ként senki nem tanulhat meg; ezek bizony azok a képességek, amiktől most megfosztotta a csapatot a FIFA (megint csak: feltehetően hathatós tulajdonosi segítséggel)!!!

Rendben, de most akkor mi a tanulság, hol a konzekvencia? Nekem ott, hogy amit meg lehet tenni, csapatunk azt megteszi, az edzői stáb helyzete magaslatán áll, a játékosok mindent megtesznek, de a mások által korlátosra szabott keretek most ennyit engednek meg. Különösen, ha a „mások”-nak még besegít egy bíró is… Ez utóbbin sokat gondolkodtam korábban is, most is, és tényleg igyekszem minden idegszálammal korrekt, elfogulatlan véleményt alkotni, de a legnagyobb jóindulattal is csak azt tudom mondani, hogy ha nem ellenünk fújt a játékvezető, akkor egészen egyszerűen nem alkalmas a feladata elvégzésére. Persze ő is ember, és őt is érhetik olyan hatások, ami miatt minimum tendenciózusra „sikeredik” a produkció.

Véleményem szerint tehát jó az irány, az adott körülmények között nincs olyan momentum, amiben tényleg elmarasztalhatók játékosaink (kivéve Szabi megmagyarázhatatlan teljesítményt, amit ha magyarázni akarok, olyan következtetésekre jutok, amiről nem szeretnék tudni!), vagy edzőink. És pont ez igaz a szurkolásra is! Ezen a szinten nem is kérdés a győzelem, a felkapaszkodottak a fasorba se voltak – és ez bizony így is van rendjén, mert bizony a történelmet át lehet írni, de a tények attól még ugyanúgy makacs dolgok maradnak… Nos, a következő mérkőzés az egyáltalán nem kedvelt vasi gárda ellen győzelmet fog hozni, mert ha ezt a szintet tudja hozni a csapat, a bakterok nyilván esélytelenek lesznek!

 

HAJRÁ LILÁK!

 

Elő a „papírt”, meg a „tollat” (manapság ez egy laptop), és gyerünk, nézzük, hogy mit is tudok írni a hétvégi meccsről. Az első ami eszembe jut, hogy óriási bajban vagyok! Én ugyanis a kilencvenpár perc alatt két mérkőzést láttam, adatok viszont csak a kettőről összesítve állnak rendelkezésre… Régen láttam ennyire kétarcúnak csapatunkat.

Az első félidőben nem is fogtam gyanút, arra gondoltam, hogy ennyit tudunk, helyesebben azt, hogy a Debrecen ennyit hagy! Mert az tény, hogy az ellenfél – bár jelentősen átalakította keretét, edzőt is váltott -, de ezt minden kötöttség, tiltás nélkül tehette, kifejezetten saját elhatározásából. Eközben nálunk kényszerpályán mozog a csapat és edző, tehát elvileg nem lenne hiba a mátrixban, ha csak annyit tudunk a pályán, mint az első negyvenöt percben.

Csakhogy! Jött egy második félidő, amikor pedig azt láttam, hogy az a klub, amelyik jó anyagi háttérrel (itt azért vannak kételyeim…), meglehetősen komoly támogatással a háta mögött (igen, mindenki tudja, mire gondolok…), ami minden lehetőséget megkap, foggal-körömmel védekezik, a félpályán nem nagyon tudja áthozni a labdát, a kapujuk irányába sorra indulnak a támadások. Atyaég, mi történik itt??? Csak nem a központilag lesajnált csapat sorozza a nem is olyan rég még nemzetközi szinten „vitézkedő” társaságot???

De bizony, így történt, még a játékvezetőnek is komoly erőfeszítésekre volt szüksége ahhoz, hogy a mátrix ilyetén hibája valahogy mégiscsak kiköszörültessék! Végül a hatalmas erőkifejtés sikerhez vezetett, minden rendben, nyert az a csapat, akinek kellett… Ez eddig nem is lenne nagy történet, de ha a második félidőben sikerült lefocizni az ellenfelet, vajon az elsőben mindennek miért nem lehetett látni a legapróbb jelét sem? És miért nézi végig a komplett védelem, hogy a nehezen kibrusztolt egy pont semmivé lesz az ellenfél egy nem túl acélos támadása eredményeképpen? A választ nem, csak azt tudom, hogy Vignjevic mester motivációs problémákra vezette vissza az első félidei produktumot. Ez bizony egy meglehetősen nehéz, foghatatlan probléma, nem is nagyon tud vele mit kezdeni az ember, de tény, hogy erre van megoldás! Anélkül, hogy felelőst keressek (ezt nyilván a Mester megteszi!), azt tudom mondani, hogy ma már a felkészítésben nem csak fizikai jellegű elemeket kell rendbe rakni, hanem a pszichés dolgokat is!

Mondom, felelőst nem keresek, de az tény, hogy mostanság nálunk bizony nem feltétlen fenékig tejfel az (lelki) élete a játékosnak! Nyilván van egy erős teljesítmény-kényszer, miközben a keret rövid, és nem erősíthető. Az előbbi nem kérdés, aki a lila-fehér mezt magára ölti, nem is gondolhat másra, mint arra, hogy győznie kell, de utóbbi azért elég rendesen belerondít a ventilátorba!!! Lehet olyan, aki belekényelmesedik a helyzetbe, hiszen nincs alternatíva. Sok poszton egyszerűen nincs verseny, ahogy lehet olyan is, aki azt gondolja, hogy egy ilyen adott szituban egyáltalán nem probléma, ha az „élmenők” ellen nem szerzünk pontot, és lehet olyan is, aki elkedvetlenedik, hiszen bármit is tesz, akárhogy is megfeszül, minden irányból visszahúzzák. Ilyen lehet például, a gyengébb csapattársak teljesítménye, a bíró „ténykedése”, az MLSZ, a FIFA döntései, tulajdonosi bénázások, vagy akár – ezek után! - Vig igazságtalannak vélt kritikái, de lehetne még folytatni a sort! Fontos itt megjegyezni, hogy szinte teljesen mindegy, hogy vélt, vagy valós az adott probléma, amikor ilyen sok negatív tényező egyszerre van jelen, az képes nagyon félrevinni a dolgokat!

Az előzőeket nem szerecsen-mosdatásnak szánom, hiszen pont ugyanez a csapat már bizonyította, hogy képes felülemelkedni a problémákon, és győztes szériákat produkálni, de amikor kritikával illetjük játékosainkat, a fentieket is figyelembe kell vennünk. Ez még akkor is így van, ha a motivációval kapcsolatban teljesen likra futottam, és egyszerűen csak annyi történt, hogy a korábban jól feltérképezett ellenfél edző-, illetve játékos állomány váltása miatt az ismeretlen zavarta meg csapatunkat, ezért nem tudott jól teljesíteni az első félidőben. Na jó, de hogy jön ez a matekhoz? Nos, úgy, hogy kíváncsi vagyok, hogy kizárólag az elfogultság mondatja velem azt, hogy minimum a döntetlen lett volna igazságos, vagy - az adatok szerint – egyszerűen győzött a jobb. Az eredmény nem kérdés, nem vitás, hogy kinek a neve mellé kerül a három pont, jó sok év múlva az almanachokból csak azt fogjuk látni, hogy a hazai gárda győzött 2:1-re. Nem hiszem, hogy a bíróról sokat olvashatunk majd, és megmondom őszintén, hogy ez nem is nagy baj, mert talán – fiatal kora ellenére – nem biztos, hogy jó lenne, ha egy szép ívű karriert futna be.

Miután a meccs keltette rossz érzéseket ezennel kiírtam magamból, nézzük meg a meccset – szám szerint! Csak egy apró, de annál fontosabb megjegyzés még; játékosaink egy irányból biztosan pozitív impulzusokat kapnak, ez pedig a lelátó, ahonnan ezúttal is szinte kizárólag az ÚJPEST SZURKOLÓK soha el nem halkuló hangját lehetett hallani!!! Óriási öröm, hogy újra és újra leírhatom ezt, és ezúttal is köszönöm azoknak, akik ellátogattak erre a mérkőzésre is! Erről gondolom sokaknak sokféle véleménye van, de én úgy érzem, hogy a CSAPAT és a SZURKOLÓK egyre jobban egymásra talál ebben a bajnokságban. Most az összefogás – hála az égnek, ez újra ismétlés! -, egymás támogatása minden eddiginél fontosabb, és érzésem szerint a lelátóról most a játékosaink megkapják azt a támogatást, ami kiélezett helyzetekben segít túllendülni a holtponton, és a bajnokság során olyan pontot, pontokat jelent, ami bizony kell majd az elszámolásnál. Ha már számolás, akkor jöjjenek végre a számok!

Az ún. „Játékosok táblázata” alapján – elsőre – nem látok komolyabb különbséget. Az, hogy Balogh Bubu 156 ponttal a mezőny leggyengébbje volt, nem jelent semmit, hiszen hosszú idő után léphetett ismét pályára, és – emlékeim szerint – kb. három hete még csak labda nélkül rótta a köröket edzésen. Nyilván olyan meccshiánya van – és gondolom, fizikálisan is van mit behozni -, ami most még kicsit kevés. Viszont ő egy olyan kvalitású játékos, hogy egy pár meccs után biztosan húzóember lesz, aggodalomra nincs ok! Sőt, örülök, hogy újra láthattam a pályán, és végre elkezdheti a felzárkózást.

Visszatérve az adatokhoz; két tényező azért kicsit zavar, amiből az egyik a pontok átlaga, a másik pedig a pályára lépők száma. Az előbbinél – szerintem – az egál (200,71 vs. 201,1) nyilván nem mutatja, hogy ki nyert… A 200 pont alatti átlag figyelmeztető jel lenne arra nézve, hogy bizony fokozni kell a teljesítményt! De erre képes a csapat, hiszen az első hét fordulóban, átlagban ezt hozták is, viszont csak egy győztes meccs volt, ahol a mostanihoz hasonlóan 190 pont körül alakult az átlag. Itt tehát – véleményem szerint – látszólag minden rendben volt!

A pályára lépők száma azért zavaró kicsit, mert nem azért volt össze-vissza két csere, mert értelmetlen lett volna, hanem azért, mert nem volt rá lehetőség… A padon két sérülésből éppen csak visszatérő (Kecskés, Angelov), egy csak lassan visszatérő, de valamiért kissé mellőzött játékos (Nagy Gábor) ült Banai Dávidon kívül. Nos, ezek a játékosok nem feltétlen bevethetők még (hacsak valami fatális nem történik), a keret szűkössége tehát már most problémát okoz… És hol van még a komolyabb őszi menetelés, na meg a kupameccsek jelentette többlet-terhelés?

Ezzel együtt is igaz, hogy az a csapat az ÚJPEST, aki a pályára lép, és a sportban nincsen „ha”, így nézzük meg, hogy az egyébként átlagban kiegyenlítettnek tűnő teljesítmény mellett miért nem sikerült pontot, pontokat szereznünk. Elsőre azt gondolom, hogy talán az egyéni teljesítmények térbeli eloszlása lehet erre egyfajta magyarázat:

Nos, itt azért van egy pár érdekesség! Egyrészt azt látom, hogy – folytatva a keret szűkösségéről írtakat -, hogy nálunk a cserék nem tudták hozni a lecserélt játékosok szintjét sem (ami persze részben érthető, de Tóth Patrik esetében nem nagyon tudok épkézláb magyarázatot kitalálni), másrészt pedig azt, hogy a 200 pont (azaz a csapatátlag) alatti teljesítmények mintázata elég árulkodó. Sajnos ezen a meccsen nem volt „közepe” a csapatnak, a belső tengely bizony a csapat leggyengébb része volt az éktől egészen kapusunkig. Ebbe a tengelybe érkezett meg csereként egy kicsivel az átlag felet teljesítő középcsatár az ellenfélhez a 77. percben… Tény, hogy a három pont elvesztését jelentő gólt pont nem az átlag alatt teljesítő két védőnk mellett szerezte a Horváth Zsolt, de gólja nem az első ziccere volt az ellenfélnek sem.

A két nyári „igazolás” - akik belgiumi a parkoltatás helyett kölcsönben szerepelnek az nb1-ben - posztját tekintve jobbszélső/támadó középpályás, illetve ék/árnyékék, a rendesen szűrőként pályára lépő Sankovic pedig nem volt nevezve a mérkőzésre, Kecskés pedig sérülése után érthető okokból padozott. Látszik ám, hogy Vignjevic mester pontosan tudja, hol kell erősíteni, melyek azok a posztok, ahol több kell, de a körülmények ezúttal egyszerűen nem engedték megvalósítani az edzői elképzelést. Ehhez képest – az adatok, és a látottak alapján is! – minimum egy pontot megérdemelt volna csapatunk, ezért a magam részéről továbbra is bizakodó vagyok a jövőre nézve! Persze ebben az idényben nálam erősen kérdéses, hogy a kupában való szereplést mennyire érdemes erőltetni, ez az – úgy tűnik egy évre – adott keret nem biztos, hogy terhelhető pluszokkal is a bajnokságon kívül.

A gyengébb teljesítmények közül én most Balajcza Szabit venném elő a Mester helyében, mert tőle, mint tapasztalt kapustól, és mint a csapat kapitányától többet várnék. Miután itt a számokról van szó, arra nem térek ki, hogy lélektani szempontból milyen hatása van a csapaton belül, mennyire képes stabilitást adni a védelemnek (erről többet mond az, hogy inkább kifejelik a védők a labdát a kezéből, semmint rábízzák a beadásoknál a „takarítást”), de a 178 pont mélyen alulmúlja a csapat átlagát. Ezt pedig ő nem engedheti meg magának, egyszerűen több kell! Pávkovics – aki sajnos szintén alulteljesítő volt… - a középső védő posztján kényszermegoldás, őt nem biztos, hogy a hétvégi teljesítménye alapján kell beskatulyázni. Pályára lépése nekem csak azt mutatja, hogy Kecskés még nem egészséges.

A kapus és a középső védő hibái persze nagyon szem előtt vannak, az eredményre drasztikusabb hatása van, mint a támadók esetleges hibázásai (a kapott gól mindig rosszabb, mint a be nem lőtt helyzet, de legalábbis érzékenyebben érinti a szurkolót). Éppen ezért ha már a védelemből kiragadtam két játékost, meg kell említenem, hogy Lázok, illetve Balázs teljesítménye biztosan nem érte el azt a szintet, amiért annak idején leszerződteték őket. A 175, illetve 176 pont vérszegény produkció, ettől biztosan több kell ahhoz, hogy gólokkal nyerjünk meccseket! Nekem ráadásul az volt az érzésem, hogy ezúttal nem azzal volt a baj, hogy nem érkezett meg hozzájuk a labda, hanem az, hogy ami megérkezett, azt nem tudták hasznosan megjátszani, avagy éppen gólt szerezni.

A játékosok egyéni teljesítményeit boncolgatva azt tudom mondani, hogy összességében nem volt probléma, azonban a csapat szerkezete nem volt megfelelő. A középső tengely gyenge volt, a széleken pedig a jobban teljesítők ezúttal nem tudták elvinni a hátukon a meccset. Hozzá kell tennem, hogy a két félidőt külön-külön vizsgálva, biztosan nagy eltéréseket láttunk volna az egyéni teljesítmények terén is.

Azt hiszem, hogy nem is kell többet tenni, mint megnézni ezt az összesítő táblát! Innen aztán biztosan megállapítható, hogy ki volt az, aki összességében többet tett a győzelemért. Ha csak ezeket az adatokat látom, akkor nehezen tudnám elképzelni, hogy nem az Újpest nyert… Sajnos ez nem így volt, de ha jól gondolom, az előző kis összefoglalóban már megtaláltam a vereség okát; a kényszerpályán mozgó csapat szerkezete egyszerűen nem volt megfelelő, és a változtatás lehetősége sem volt meg. Ezzel együtt én mégis azt mondom, hogy amit ezen a táblán látunk, azt minden meccsre kívánom a csapatnak, mert tízből kilenc összecsapáson ez bizony győzelmet jelent! Az irány tehát jó, szakmai szempontok szerint (ami nem kizárólag a gólt ismeri el, mint egyedüli fokmérőt, hanem olyan adatokat, tényezőket is, amik a gól eléréséhez viszont szükségesek!) rendben mennek a dolgok, a vereség pedig egyértelműen a külső körülményeknek „köszönhető”!

Nálam külső körülmény a klub minden dolgozója, a szertáros, minden és mindenki, aki szakmai stábon és a kereten kívüli személy, vagy tényező. A fentekre alapozva bizony azt mondom, hogy a mai NB1-ben nem kell megijednünk senkitől, mert a jobbak ellen is képesek vagyunk kiválóan teljesíteni. Persze akárhogy is, de gólra játszák ezt a játékot, viszont nem tudok elszakadni a gondolattól, hogy mindent megtettünk csak éppen azt nem értük el. Nos, a bevezetőben igen hosszasan fejtegetett motivációt bizony ebbe a mátrixba kell elhelyezni; hinni kell abban, hogy nyerünk a mégoly erősnek tűnő csapatok ellen is, hinni kell a saját erőnkben, az elvégzett munkában, mert ebben az esetben a sokak által „szerencsének” vélt tényező is mellénk áll. Ja, szerintem a szerencsét sokan azzal keverik, hogy egy csapat kiélezett helyzetekből rendre jól jön ki; ehhez fejben kell ott lenni, ehhez koncentráltság, egészséges önbizalom, magunkba vetett hit kell!

Nem gondolom tehát, hogy a három pont azon ment el, hogy játékosaink – jó magyar szokás szerint – belekényelmesedve a helyzetbe istenkirályként léptek a pályára, hanem inkább ellenkezőleg; nem hittek eléggé abban - amit pedig Vignjevic mester biztosan elmondott nekik -, hogy igenis képesek nyerni, elég jók ahhoz, hogy nyerjenek, a stratégia jó, az ellenfél verhető. Mielőtt még én lennék a nagy „megmondóember”, hozzá kell tennem, hogy a meccs előtt én sem hittem a győzelemben, én is azt gondoltam, hogy bizony itt akár csúnya zakó is lehet… De – ahogy már nyáron is – ezúttal is bebizonyosodott, hogy nincs miért ilyen kishitűnek lenni, a csapat – bár a külső körülmények nagy része ellenük szól – igenis jól teljesít! Nekem - aki a számokat elfogadom, mint olyanokat, amik egyféle szempontból segítenek a látottak értelmezésében – nagy megnyugvás látni az adatokat! A jövőre nézve biztató, hogy egy hazai élcsapat sem labdabirtoklásban, sem párharcokban, de még kapura lövésekben sem volt képes fölénk nőni. És ha majd bízunk is abban, hogy a lövésből gól is lehet, be fog menni, ha bízunk abban, hogy a támadót képesek vagyunk szerelni a tizenhatosunkon belül is szabályosan, akkor sikerülni fog, és így végül a meccs is győzelemmel zárulhat majd!

 

Tudom, hogy sokan vannak, akiket a cikk sem győzött meg, tudom, hogy sokan vannak, akik elolvasása után legszívesebben orvost hívnának hozzám, de bizony optimista lettem (maradtam!) a nagyerdei fellépés után is! Egyre erősebb a hitem abban, hogy összefogással, a CSAPAT minden erőnkkel való biztatásával szép szezont fogunk futni!

 

HAJRÁ LILÁK!!!

 

 

 

A nyáron kezdődő ősz kezdete a nyár… Na, ezt aztán sikerült odatenni, komolyan bekezdtem, nem is kérdés! Bármilyen furcsa is, de ezt az axiómát nem lehet megdönteni, nincs igazabb állítás. Most ott tartunk, hogy ez a nyár múlt el, és folytatódik az ősz – most már tényleg ősszel – de legalábbis abban az időszakban, amikor a metrón többen utaznak, gyerekek tömege igyekszik (dehogyis igyekszik!!!) suliba, éjszaka hűvös van, nappal meg néha a Duna felől bekúszik a köd egészen a Városkapuig… Szóval – ha levesszük a globális felmelegedés most éppen pozitív hatásait… – igazi ősz van, megyünk bele az egyre korábbi sötétekbe, a lámpafényes vacsorák időszakába – és persze a nyáron kezdődött bajnoki küzdelmek időszakába.

Ez utóbbi is érdekes, mert a versenynaptár nem csak az évszakokat (meg az én írói bénámat!) zavarja össze teljesen, hanem megkeseríti a klubok életét is! Csak szemezgetek:

-      a nyári melegben kell lejátszani az első hét fordulót (vagy éppen nyakig vízben, ha a viharszezon éppen „megáld egy kiadós zuhéval…),

-      el kell kezdeni a bajnoki küzdelmeket, miközben még 46 nap, azaz másfél hónap hátra van az igazolási időszakból,

-      egy hónap már viszont eltelt, így ha aki elkívánkozik a csapatból, az már a menedzserével tárgyal árkon-bokron túl,

-      rövid a szünet a válogatott labdarúgóknak, nincs idő a regenerálódásra, kikapcsolódásra,

-      elkezdődnek a nemzetközi kupák selejtezői, az itt résztvevők azonnal kettős terhelést kapnak.

 

Van tehát baj ezzel a rendszerrel, de – az ígéretek szerint – ha mindenkinek lesz fűthető/hűthető csilivili pályája, akkor majd lehet később kezdeni, ugyanis ebben az esetben a 33 forduló lebonyolításához szükség lesz még decemberben is pályára lépniük a csapatoknak. Nos, tudjuk, hogy a pályák, stadionok építése hogy és miként, milyen ütemben, milyen megfontolások mellett zajlik, erről nem is érdemes sokat „beszélni”, csak annyit, hogy hiszem, ha látom! Egyébiránt nem lenne nagy baj, ha egy bajnokságot végre nem szakítana meg egy hosszú szünet (2015/16 telén pl. 63 nap téliszünet volt!!!), mert így nem kellene kétszer alapozni, kétszer formába hozni a játékosokat. Ha csak józanésszel átgondolom, nem nehéz egy alapvető következtetésre jutni; a legjobb gyakorlás maga a meccs!

Na de miért lenne nekünk kiváló sportági vezetésünk, ha nem orvosolná a bajokat? Láthatjuk, hogy a stadionokat építik (a „miért”-ek és a „hogyan”-ok több könyvet is megtölthetnének…), és folyamatosan vannak mindenféle építő jellegű ötletek például az utánpótlás nevelés terén, vagy éppen az NB1, és NB2 létszáma tekintetében is. Nos, ez utóbbiak esetében engem nagyon érdekel, hogy mi is történik, mert bizony – véleményem szerint – elég komoly nyomást helyeznek ránk, miközben egyes csapatok kivételezett helyzetben vannak. Ezek a kivételezettek valahogy mindig kötődnek egy párthoz, vagy ennek a pártnak a tágabb értelemben vett köreihez. A szálakat csak egy pár, döntési helyzetben lévő személy mozgatja, nem is kérdés. Nekem ezzel semmi bajom nem lenne, ha;

-      a stadionok építése egy határozott, mindenki által megismerhető stratégia szerint történne meg,

-      az utánpótlás nevelésben a szűkös erőforrások optimalizálása lenne a fő cél,

-      az NB1 létszámcsökkentése nem egy – látszólag - ad hoc döntés eredménye lett volna, és megint csak határozott, mindenki által ismert stratégia mentén történt volna meg (sajnos azonban a jogszerű eljárás minimumát sem sikerült megugrani…),

-      nem az NB2 mezőnyét hígítják fel, hanem az NB1-es klubok „B” csapatai számára biztosítanak lehetőséget egy az NB3-nál magasabb szintű megmérettetéshez.

 

Tudom, hogy a fentiekre van egy pár jól bevált, csípőből, bármikor benyöghető válasz, úgymint „Magyarország a 10 millió szövetségi kapitány országa”, vagy hogy „a fejlődésnek, az ezzel járó átalakításoknak mindig lesznek vesztesei, és ők természetesen nem lehetnek elégedettek”, ésattöbbi… De ki kíváncsi ezekre a konzerv-válaszokra 2016-ban??? Ki kíváncsi arra, hogy a szövetségi kapitány (ha már szóba került a tisztség) egy Feröer elleni VB-selejtező előtt előre mentegetőzik, mondván, micsoda erős ellenféllel kell szembenéznünk??? Ki kíváncsi arra, hogy az alapszinten elvárható (elvárható??? kötelező!!!) győzelem után harsonák zengik nemzetünk hőseinek dicsőségét??? Uraim, ideje lesz abbahagyni most már a hazudozást, és el kell kezdeni foglalkozni a valós problémákkal a híg fos polírozása helyett!

Ha van ember a földön, akkor a kispesti krőzus az, akivel utolsóként fogok egyetérteni, de ebben a kérdésben bizony osztom a véleményét; ha nem nyeri meg a válogatott ezt a meccset, akkor irány a másodedzői állás! Kiegészíteném talán annyival, hogy nem kell Németországig menni, pont elég Jászjákóhalmáig jegyet váltani, ott pont ilyen szakemberre van szükség! Most, a meccs előtt totálisan biztos vagyok abban (még a meccs előtt írom ezeket a sorokat), hogy a válogatott győzelemmel zárja ezt a „Viking túrát”, tehát semmi ok nincs rá, hogy már Tørnshavenben intézze Storck úr az online jegyvásárlást. Kérem, tessék őt hagyni dolgozni, nem kell bevonni a népbutításba, arra vannak nála sokkal szakavatottabb emberek, ők így is – úgy is megteszik!

Hoppá, hoppá! Elkanyarodtam kicsit, mert ugye itt most az Újpest nyaráról lenne szó… Jön is mindjárt, de amit sikerült végre feldolgoznom – amit eddig is sejtetettem… - az bizony indukált egy pár disszonáns gondolatot! Nos, a nyári mérkőzések sorban:

Nos, többen mondták, hogy nem érdemes még a nyári produktumot elemezni, mert nem ment végig az első kör, és a tavaly a mezőny elején végzett csapatokkal még nem játszottunk. Erről én azt gondolom, hogy ha ezek a meccsek voltak, akkor ezeket kell/érdemes elemezni, nincs ezzel baj. Pedig dehogyis nincs ezzel – méghozzá igen komoly baj!!! Az már ugyanis tavaly feltűnt, hogy azok a csapatok, akik a nemzetközi porondon is vitézkednek, még csak véletlenül sem kerülnek szembe csapatunkkal akkor, amikor még érdekeltek az európai küzdelmekben. Lehet ezt véletlennek nevezni, hiszen sorsolnak, és ha egyszer a szerencse az éppen úgy adta, hogy nem játszunk a hét közben utazó, meccset játszó, gyakran a következő nemzetközi meccsre tartalékoló csapatok ellen, akkor nincs mit tenni! Legalább az idény eleji formából gyengébb csapatok ellen kell belerázódni a küzdelmekbe, épülhet a csapat!

Ez utóbbit a FIFA (véleményem szerint erős MLSZ támogatással) is így gondolta, ugyanis levette a csapatépítés minden évben (kétszer) jelentkező terhétől csapatunkat, így nem is kérdés, hogy már a felkészülés elején kész volt a csapat. Na meg a szurkolók is – idegileg… Ebben a helyzetben talán voltak olyanok, akik örültek annak, hogy nem jön szembe a tavalyi első négy egyike sem, de én ebben e kérdésben nem osztom véleményüket. Igenis, jó lett volna már az elején találkozni velük, mivel az elején említett nyári problémák a nemzetközi kupaindulókat is sújtják, ebben az időszakban igenis el lehet kapni őket. Nem kell messzire menni a példáért, a szomszédos kerület éppen elég, hiszen a Vasas első helyét nem kis részben annak köszönheti, hogy hétközi kupameccseken játszó ellenfeleket kapott az elején.

OK, eddig lehet azt mondani, hogy persze, nem tetszik a dolog, mert nem kedvezett a szerencse. A dolog azonban nem így áll!!! De akkor hogy is? Nos, így:

OK, elsőre nem is olyan biztos, hogy sokat mutat ez az ábra, ami a 2015-ös évkezdetet mutatja be úgy, hogy az egyes csapatok milyen ellenfeleket kaptak a bajnokság elején.  Egy kis magyarázat ahhoz, hogy mit is látunk:

-      az egyes görbék (helyesebben a pontok, amelyeket a görbe összeköt) azt mutatják meg, hogy egy adott csapat milyen ellenfelek ellen játszott, pontosabban azt, hogy az ellenfelek az előző bajnokság során milyen helyezést értek el,

-      a piros számok jelölik a fordulókat,

-      pöttyökkel jelöltem azokat a csapatokat, akik indultak 2015-ben (a 2014/15-ös helyezéseik alapján) az európai porondon,

-      folytonos vonal jelöli azokat, akik olyan csapatok ellen játszottak legalább az első hat fordulóban, akik nemzetközi kupákban érdekeltek voltak/érdekeltek lehettek volna a meccs időpontjában,

-      szaggatott vonallal jelöltem azokat a csapatokat, akik az első hat fordulóban nem játszottak ilyen csapatok ellen,

-      azok a görbék, amelyek a kivastagított fekete vonalat érintik, vagy metszik, játszottak olyan csapatokkal, akik az előző bajnokságban az első négy helyen végeztek, amelyek nem, azok pedig nem játszottak ilyen csapatok ellen.

Hááát… amit elsőre látok, nem túl szívderítő, ugyanis két csapat maradt ki abból az „ingyenebédből”, amit a hétközi meccseken is küzdő ellenfelek elleni játék jelent. Ez a két csapat pedig az Újpest és a Paks… Hogyan is lehet ez? Két megoldás van;

-      Ezt dobta a gép.

-      Ezt dobta az MLSZ.

 

OK, egyszer dobhatja ezt az MLSZ, vagy akár a gép is, nem is kérdés, de azért feltűnő, hogy MINDEN nemzetköziben induló csapat az előző szezonban gyengén teljesítő NB1-es, vagy éppen aktuálisan az NB2-ből felkerülő csapatok ellen léphetett pályára – amíg potenciálisan érdekeltek lehettek Európában… Ez még mindig lehet véletlen, de nézzük meg, hogy is volt ez idén? Hát így:

Nocsak, most is két csapat görbéje lett szaggatott vonal; az Újpest, és a Honvéd a két csapat, bár utóbbi esetében kicsit erőltetett a dolog, mert a 2. fordulóban egy olyan csapattal játszott, aki a BL előselejtezőkben volt érdekelt. Az, hogy kikapott a kispesti alakulat, semmit nem jelent, ugyanis az ellenünk elért győzelmük sem a saját, hanem sokkal inkább a bíró érdeme. Azt a meccset ugyanis – a körülmények miatt… - nem kellett volna engedni lejátszani egy felelőssége teljes tudatában lévő bírónak! De a lényeg nem is ez, hanem az, hogy megint belekerültünk a „szórásba”, mi majd akkor játszunk az előző bajnokság elejével, amikor már bőven kiestek, az új igazolásaik beépültek, új edzőik a saját képükre formálták csapatukat, sattöbbi…

Hát nem is tudom, hogy jellemezzem ezt a dolgot… Csak kérdezem, mert én nem hallottam róla, hogy;

-      Az MLSZ NB1-es sorsolása egyfajta irányított sorsolás; ezt a tényt az MLSZ bármikor kommunikálta?

-      Mi az oka annak, hogy – ha már irányított sorsolás – tavaly miért az előttünk végző, idén pedig a mögöttünk végző kapott hasonló szériát?

 

Ez utóbbi szerint nincs egy előre meghatározott algoritmus, ami az előző évi helyezések alapján quasi automatikusan – erősorrendet felállítva – készíti el a menetrendet. Ha irányított a sorsolás, és ha nincs előre meghatározott (és mindenki által ismert!!!) rendszere annak, hogy milyen elvek szerint irányítják a sorsolást, akkor bizony nem sorsolásról beszélünk.. Akkor miről? Sajnos csalásról, bizonyos emberek előre lezsírozott bratyijáról, hiteltelen sportági vezetésről, és – ezek után nem meglepő – bizony visszaélésről, a fair play durva megsértéséről!!!

Azt eddig is tudtam, hogy van egy pár kedvezmény a nemzetközi kupaindulók számára. A több légiós szerepeltetése ilyen, ahogy ilyen az is, hogy figyelembe veszi a szövetség a hétközi meccsek napját, és ehhez igazítja a bajnokik beosztását. Az első máris bicskanyitogató, csakis arról szól, hogy a négy első (aki érdekes módon mindkét évben ugyanaz a négy csapat volt…) több pénzhez juthasson, a második viszont méltányolható, rendben is van! De hogy jön mindez a MI őszünkhöz?

Nos, úgy, hogy most jön a neheze, és mi most nem azokkal a csapatokkal fogunk játszani, akikkel az angyalföldiek szembe találták magukat, ne is álmodozzunk! És – ahogy fentebb elég látványosan demonstráltam – ez nem a véletlen műve, nem „ezt dobta a gép”, hanem ezt bizony az MLSZ vágta a fejünkhöz!!! Ébresztő, nem véletlen, hogy;

-      a sorsolásunk hogyan alakul,

-      furcsa bírói ítéletek sújtanak,

-      kizártak a nemzetközi indulásból,

-      kizártak a regisztráció lehetőségéből,

-      az utánpótlás centrumok köréből kihagytak,

-      a tv-közvetítések számunkra „szerencsétlenül alakulnak”,

-      a média címlapon csak akkor szerepeltet, ha valami probléma van,

-      az MLSZ rommá büntet (miközben a grupisokat nem bünteti a minket vérig sértő, a klub alkalmazottjával együttesen elkövetett „másokat megbotránkoztató” mocskolódásáért),

-      és most még ide sok mást is be lehetne írni…

 

Mielőtt most jönne az úthenger, közlöm, hogy ezek mind – de legalábbis nagy többségében – olyan, a klubot (így természetesen minket, szurkolókat) negatívan érintő dolgok, amelyekben bőven van sara a klubnak, de – érdekes módon! – az általános érvényű szabályok mindig hátárnyunkra vannak. OK, lehet mondani, hogy ez azért van, mert hibát hibára halmozunk, de ahogy a sorsolás körüli „érdekességek” is mutatják, bőven van szándék és akarat arra, hogy az ÚJPEST nevet – ahogy csak lehet – lenyomják, hátrányos helyzetbe hozzák! Nem nagy logikai produktum, hogy ha elfogadjuk, hogy részrehajlóan premizál (támogat, finanszíroz, kedvez, dönt, nyomást gyakorol, stb…) egyes csapatokat, akkor pontosan ennyire részrehajló akkor, amikor azokról a csapatokról van szó, akik ennek a Csányi-féle szabadon értelmezett fair play-nak (lm.: feudalizmus!) az áldozatai!

 

Szóval, nehéz lesz az ősz, nem számítok arra, hogy a nyáron látott sikerek jönnek, de arra igen, hogy csapatunk továbbra is összetartó marad, taktikailag jól felépített, az egyre nehezebb feladatok pedig még inkább acélossá teszi játékosainkat! Ez persze nem mindig lesz elég, de akkor majd nem árt átgondolni azt, amiről az előzőekben szó volt! Nekem minden egyes pont elégtétel, amit a „királyi gárdák” ellen érünk el, ahogy minden pont is amit – bárki ellen – elvesztenek. Nem csak a személyes ellenszenv, hanem az MLSZ is sokat dolgozott ezen! Ezúton is gratulálok hozzá, hogy magyar csapatnak nem szurkolok, hacsak az nem az ÚJPEST!!!

 

Végül – a nyári sorozat zárásaként – én azt várom az előttünk álló négy meccstől, hogy igenis borsot törünk az elbizakodott, elkényeztetett csapatok ellen, akik ha nyernek, természetesnek veszik, ha kikapnak akkor pedig megsértődnek. Csak ugye van egy sorsolás szeptemberre is, ahol – hétközi forduló, kupameccs okán – bizony folytatódik az a „szokás”, hogy a szűk keret 3-4 nap pihenőt kap fontos meccsek előtt. A folyamat betetőzéseként pedig szeptember 24-én grupizunk egyet! Ugye kitaláljátok, mire gondolok; nincsenek véletlenek! Ezzel együtt, és csakazértis;

 

HAJRÁ LILÁK!

A címet a „Tudom mit tettél tavaly nyáron” című horrorról ferdítettem, mert ugye számunkra elég horrorisztikusan kezdődött a 2016 nyara! A regisztrációból történő kizárásra gondolok, amiről már sokat olvashattunk, de azt, hogy pontosan mi történt, alighanem sűrű homály fedi mindörökre. A film kb. azt mutatja be, hogy egy pár fiatal az érettségi bankett után elütnek (?) egy alakot, akit megtalálnak – és mint kiderül – még él. A büntetéstől való félelmükben vízbe fojtják (?), ami ugye már sokkal súlyosabb büntetési tétellel bír, ezért megfogadják, hogy soha, senkivel nem beszélnek az ügyről! Innen kezdődik igazából a sztori, amit nem mesélem tovább. Aki esetleg nem látta a filmet, nézze meg, mondanivalóm szempontjából csak a film alaphelyzetét megadó első pár jelenet fontos.

Biosz…

 

Tudom, nem biztos, hogy az iskola a szíve csücske mindenkinek, de most újabb tantárgy következik; a biológia. Van egy érdekes faj – sajnos a kihalás fenyegeti -, ami planktonokat eszik szabadidejében. Az meg van neki bőven, mert egyes példányai életkora meghaladja a 100 évet is! Ő pedig nem más, mint a cetcápa, fajának egyetlen – utolsó – képviselője. Példányai a földet körbeúszva vadásznak planktonokra, bár veszélyeztetettek, rendkívül sikeresek, hiszen sok faj kihalt mellőlük a hosszú évek során… A cetcápák tanulékonyak és néha megengedik az arra úszóknak, hogy rájuk akaszkodjanak. Vannak, akik ezzel visszaélnek, vagy éppen csak „rosszkor voltak rossz helyen”, de ezeket bizony ez az igen barátságos lény – idézek – „elgázolja”.

De mégis min alapul a siker? Miért van az, hogy ez az óriás planktonokkal táplálkozik, mi a sikere titka? Alighanem közel járok az igazsághoz, ha a tanulékonyság mellett a jellembeli tényezőket jelölöm meg, mint olyan tényezőt, ami hosszú távon sikeressé teszi. Mire gondolok? Arra, hogy Minden olyan élőlényt a plankton életközösségbe sorolunk, amely helyváltoztatásában elsősorban a víz áramlása és nem a saját izomműködése a meghatározó. A planktonikus élőlényekkel szemben megkülönböztetünk nektonikus élőlényeket, amelyek irányítani tudják a mozgásukat és képesek a környező áramlásokkal szemben úszni.

Plankton nélkül nincs cetcápa, cetcápa nélkül viszont nincs plankton (túlszaporodásukkal önmagát „mérgezi meg” az óceán!), egymásra vannak utalva, még akkor is, ha állandó harcban állnak egymással. A harc sok-sok éve tart, hol a cet, hol a plankton áll nyerésre, csatákat nyernek, csatákat vesztenek, de a háború nem dőlt még el – és ha minden jól megy, nem is fog! De azért én mindig is az egyik oldalnak szurkolok!

Bár látható, hogy mindkét életstratégia jól működik, nekem valahogy mégis undormány a planktonikus működés. Aki a saját törekvése helyett inkább az áramlatokra felülve próbálja kihasználni helyzetét, ilyen módon persze „más nemiszervével ütlegeli a csalánt”, az nálam nem számíthat a szimpátia minimumára sem! Ellenben az, aki önerejéből, gyakran az áramlatok ellen, saját erejére támaszkodva éri el sikereit, minden dicséretet, minden elismerést megérdemel! Úgy tűnik tehát, hogy biológiai, és etikai szempontból is az a legjobb, ha a csatákat a cetcápa nyeri, de azért meghagyja az ellenfele írmagját, hogy legközelebb is legyen kivel összemérni erejét!

Lássuk tehát, hogy milyen esélyünk van idén ősszel (ha marad a menetrend 2016.09.24-én este 18 órás kezdettel!) plankton enni vacsorára, Szent Gellért napján! Ebben a részben arról lesz szó, hogyan is lesz „egy Újpest gól”, mi az a játékelem, aminek rendben kell lenni a gólhoz, gólokhoz, ami a moszatvacsi alapfeltétele! Na persze addig lesz még disznótor, ami nem kényszer – hacsak nem a malacnak… J

Jöjjön a matek!

Szóval, a kérdés az, hogy miként is születnek meg azok a gólok, ami után minden ÚJPEST szurkoló örömmámorban úszik! Azt már láttuk, hogy az egyes játékosok hogy teljesítettek (erről egyébként lesz még szó egy későbbi részben!), de azt nem, hogy az miként áll össze a pályán egy egységes egésszé, és mik azok a tényezők, amikben erősek vagyunk, és mik azok, ahol bizony még van hova fejlődni.

Nekem – lehet, azért, mert a Barça játéka az egyik kedvencem (sokak szerint unalmas, van is benne valami…) – a labdabirtoklás az egyik vesszőparipám. Erről viszonylag egyszerűen gondolkodom, abból indulok ki, hogy minél többet van nálunk a labda, annál több lehetőségünk van arra, hogy támadásokat építsünk, és minél többet támadunk, annál több helyzetet alakítunk, a gól pedig a helyzetből lesz. Nos – ahogy az ábrán is látható lesz – ez nem pontosan így van! Sőt, inkább az ellenkezője volt igaz ezen a nyáron! Ez némi változás a csapat egészének játékában, ugyanis tavaly elég jól kimutatható volt a labdabirtoklás és a győzelmek közötti összefüggés.

Most azonban azt látom, hogy amikor többet birtokoltuk a labdát, csak egyszer sikerült nyernünk (két vereség és egy döntetlen mellett), viszont amikor az ellenfélnél volt többet a labda, minden alkalommal (háromszor) nyertünk. OK, lehet mondani, hogy a minta számossága nem elegendő, de a tények ettől még tények maradnak; inkább azokon a meccseken húztuk be a három pontot, amelyeken labdabirtoklásban alulmaradtunk.

Ennek oka abban lehet, hogy – bár a passzaink pontossága az egyik legjobb az NB1ben! – csapatunk egy adott mérkőzésen belül elég hullámzó teljesítményt nyújt. Bár ezt nem mutatják a számok (nincsenek mérkőzéseken belüli eloszlásokat feldolgozó mutatók a birtokomban), de megfigyelésem szerint periodikusság jellemzi a csapat játékát; hol átengedi a terepet (nem képes dominálni?), hol pedig erősen dominál. Ennek következtében a domináns periódusban sok pontos passz jellemzi a játékot, viszont amikor visszavontabb a csapat egésze, akkor az ellenfél adogat jó pontossággal.

De hogy jönnek ide a gólok? Talán úgy, hogy támadásaink többsége (legalábbis ami gólhoz vezetett) elég gyors, így a meccs egészére vonatkozó labdabirtoklás adatát érdemben nem befolyásolja. Másrészt pedig – mint sajnos ez már régi probléma – betömörülő védelmek ellen nem vagyunk elég hatékonyak, a klasszikus, erőcsatár pozíciója betöltetlen. Szerencsére ezen a területen Lázok játékában van még rengeteg potenciál, véleményem szerint tőle fogunk még sokkal jobb játékot is látni, de ezzel együtt is kimondhatjuk, hogy ebben a pozícióban (lassan hagyományként…) sajnos gyengék vagyunk.

A dominanciáról; azt csak remélem, hogy azok a periódusok, amikor – legalábbis labdabirtoklásban – nem mi dominálunk, az csapatunk akarata szerint történik, és nem azért jönnek szinte minden meccsen ilyen időszakok, mert egyszerűen képtelenek vagyunk azonos fordulatszámon végigjátszani a mérkőzéseket. Erre nem találtam hiteles adatokat, így igazán pontos válasz nincs. Talán az lehet egyfajta támpont, ha egy ilyen látszólag gyengébb periódus idején megfigyeljük Vignjevic mestert. Ha láthatóan feszült, ideges, kézzel-lábbal magyaráz a pálya szélén ugrálva, erős gyanúm szerint nem az történik a pályán, mint amit látni szeretne, ellenkező esetben (nyugodtam szemléli az eseményeket, akár még le is ül a padra) pedig vélhetően szándékosan engedi ki csapatunk a saját kapuja előteréből az ellenfelet. Ez utóbbi persze nem vonatkozik az olyan meccsekre, ahol több gólos hátrányban vagyunk (különösen meg a meccs vége felé), mert ilyenkor akár a csüggedtség jele is lehet, ha visszavonul a padra. De eddig ilyet talán csak egy alkalommal láttam tőle, nem jellemző magatartás!

Nos, a labdabirtoklás nem is biztos, hogy annyira szükséges a győzelemhez! Lehet ez az én mániám, de a tények makacs dolgok, így nem érdemes velük vitatkoznom! Viszont továbbra is érdekel, hogy akkor mi az a játékelem, ami szükséges feltétele a gólnak abban a rendszerben, amit csapatunk játszik.

A következő elem, ami – szerintem – kritikus lehet, az a párharcok területe. Itt azt látom, hogy kicsivel jobb a korreláció a párharcokban mutatott fölény, és a győzelmek között, de továbbra sem meggyőző… Talán, ha az első meccset kiveszem a matekból, mert az alkalmatlan talaj miatt nem marasztalhatók el játékosaink, ha esetleg testi épségüket szem előtt tartva nem mentek bele minden egy-egy elleni szituációba! Bár ez kicsit javít a helyzeten, de így sem mondható ki, hogy a párharcokban mutatott fölény egyértelműen győzelmet jelent! Ha a utolsó négy meccsre szűkítjük le a vizsgálatot, akkor talán van némi összefüggés, de ez már tényleg olyan alacsony elemszám, hogy ebből nem lenne „ildomos” komolyabb következtetéseket levonni.

Ezúttal nem fogok minden egyes vizsgált paramétert bemutatni, de átnézve az adatokat arra jutottam, hogy egy markáns, az eredményre lineárisan ható játékelemet sem sikerült találnom! A fenti chart (ezt már korábban is felraktam, de nagyon idekívánkozik!) viszont az összteljesítmény vonatkozásában már egyértelmű; csapatunk az eredményeket nem egy jól megfogható tényező, hanem a játék egészét leíró összes tényező eredőjeként hozta! Érdemes volt akkor ezt az egészet megírni, feltenni, és végül – és persze elsősorban! – elolvasni???

Erre egyértelmű válaszom van, de egy fontos kikötéssel! A válasz; igen, a kikötés; nekünk, hazai szurkolóknak! Miért igen? Mert ebből kiderül, hogy csapatunk komplex, tudatosan felépített játékot képes a pályára vinni, és nem kizárólag egy meghatározó elemre épülő stratégia végrehajtására épül! És miért csak nekünk érdemes elolvasni? Mert ebből bizony nem lehet olyan stratégiát felépíteni, ami a gyenge pontokon megfogja csapatunkat, ellenfélnek, ellenfél szurkolójának így csak annyit jelent, hogy aki ellenünk győzni akar, annak a játék minden egyes elemében felül kell kerekednie, nem elég csak agresszívnek, vagy csak pontosnak, vagy csak gyorsnak lenni, nem elég csak birtokolni a labdát (és a többi…), hanem ezekben mindben jobbnak kell lenniük.

A jó hír az, hogy ilyen csapat nem sok van ebben az országban, a rossz pedig az, hogy az erősebb(nek vélt) csapatok még csak most következnek a bajnoki pontvadászatban. Ezt aztán tovább cizellálja a tény, hogy csapatunk teljesítménye közel sem tekinthető állandónak, de ezen a ponton bizakodó vagyok, mert a nyári produktum azt mutatja, hogy mind egyéni, mind csapatszinten javuló a tendencia!

Ma tehát azt sikerült megtudni egyet, s mást a tengerek élővilágának egy kis szeletéről, de ami sokkal fontosabb, kiderült, hogy csapatunk igencsak komplex rendszerként működik a pályán, és ezt a működést nem is olyan egyszerű megfejteni, nem egyszerű stratégiát alkotni ellen. Ez pedig a helyzethez jól alkalmazkodó játékosok mellett főképp Vignjevic mester érdeme, nem véletlen, hogy sokan őt tartják a klub legnagyobb értékének!

HAJRÁ LILÁK!