Szám szerint

A megboldogult Postabank elhíresült tv-reklámja jutott eszembe a három gólról elsőre, de aztán rájöttem, hogy ott bizony a 4-et (mint kamat) reklámozták, így bizony, inkább az előző meccsünkre lett volna alkalmas… Sajnos! Mert igaz ugyan, hogy a fehérvárnak lőttünk 3 gólt, de mégsem szereztünk pontot. Van viszont egy orosz mese a három kiscicáról:

„Három kiscica, egy fekete, egy szürke meg egy fehér, meglátott egy egeret, és utána futottak. A kisegér beugrott a lisztesládába. A kiscicák utána.

A kisegér elszaladt. A ládából pedig három fehér cica mászott ki. A három fehér kiscica meglátott az udvaron egy békát, és utána futottak. A béka beugrott egy ócska kályhacsőbe. A kiscicák utána.

A béka szépen tovaugrándozott, és a kályhacsőből előbukkant három fekete kiscica. A három fekete kiscica meglátott a tóban egy halacskát, és utána ugrottak. A halacska elúszott, és a tóból kimászott három csuromvizes kiscica.

És a három vizes kiscica elindult hazafelé. Útközben szépen megszáradtak, és olyanok lettek, mint voltak: egy fekete, egy szürke és egy fehér kiscica.”

Bizony nem kis vitát kavart pro- és kontra, hogy kapott góljaink mennyire voltak elkerülhetők, vagy éppen szerencsétlenek, arról nem is beszélve, hogy ki, és hol hibázott! És persze voltak, akik tudni vélik, hogy mik az okok, miért lehet az, hogy 1-3 után a vége mégis iksz lett… Erről azt tudom mondani, hogy – mint a kiscicák… - mindhárom gól más volt, mindhárom más körülmények között született, de a végén bizony mindegyik csak egy gól, és a vége mégiscsak az, hogy kaptunk hármat.

Ha csak ennyi történt volna a meccsen, most kizárólag kötelességből próbálnék valamit a papírra vetni, mert egy derbin ilyen súlyos vereséget nem elemezni, hanem csak elfelejteni kell. De nem ez történt, hanem az, hogy döntetlen lett az eredmény, méghozzá úgy, hogy az otthon játszó ellenfélnek kellett kapaszkodnia (nem is kicsit!) a nyomorult egy pontjáért, a győzelemre pedig egy-két perc kivételével minimális esélye sem volt! Így azért már kicsit más a helyzet, nagyon kíváncsi vagyok, hogy miért is alakulhatott a meccs ennyire szélsőségesen, mi lehet az oka annak, hogy csapatunk hektikus játéka egy meccsen belül is képes az egekből a földre taszítani a szurkolót, hogy aztán ismét szárnyaljon a hangulat a következő percekben. OK, azt tudjuk, hogy fiatal, tapasztalatlan a gárda, hogy Szabi nincs éppen csúcsformában, ahogy azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Diarra egy elég labilis lelki alkat, az ő kedélyhullámzása pedig az egész csapat játékán nyomot hagy. De ezek csak kiragadott momentumok, én inkább azt szeretném kideríteni, hogy ez a hullámzás milyen játékelemeket érint, mik azok a pontok, ahol tovább kell erősödni, és mik azok, amikben mi vagyunk az nb1 elitje. Nézzük meg tehát szám szerint!

A játékosok táblázata a következőképpen néz ki:

Az előző meccsekhez képest csapatunk nem játszott jól, de – és ez a fontos a végeredmény szempontjából – az ellenfelet sem hagyta azon a szinten focizni, mint az előző fordulóbeli csapatot, amikor vereség lett a vége… Az már önmagában is nagy eredmény, hogy a zöldeknél mindössze három játékos teljesített 200 pont felett, hiszen a keret erejét tekintve tőlük egytől egyig elvárható lenne egy ilyen teljesítmény. Persze – ahogy mondani szokták – a baj az, hogy van egy másik csapat is a pályán, és az egyáltalán nem biztos, hogy ez az ellenfél megengedi érvényesülni azokat a képességeket, amiket ilyenkor kérdőjelessé tesz a mutatott játék… Márpedig most volt egy ellenfél, hiszen ott volt az ÚJPEST!

Csapatunk megtartotta jó szokását, az egyéni teljesítmények átlaga – ha minimálisan is – meghaladja az ellenfél hasonló adatát. Újra csak a za kérdés tehát, hogy miért nem sikerült mégsem győztesként levonulni a pályáról. Szerintem ebben nem segítenek az összesített adatok, ehhez az adatok időbeliségét is meg kellene vizsgálni, hiszen a hullámzó teljesítmény szemmel látható volt, aminek bizony a számok szintjén is vissza kell köszönnie. Sajnos erre nincs lehetőség, de nem is kell túlelemezni; tény, hogy újra a saját hibáink miatt nem szereztük meg a három pont mindegyikét.

Ha időben nem is, térben azért csak el tudom helyezni a teljesítményeket; ezúttal bizony egyik csapatnak sem volt igazán „közepe”, talán ennek köszönhető, hogy egyik csapat sem tudta a tőle megszokott szintet hozni – legalábbis ami a pontok számát illeti. Na meg az is tény, hogy mindkét csapat jól felkészült a másikból, ahogy az is elég egyértelműnek tűnik, hogy a széleken bizony jobbak voltunk (gondoljunk bele, mindhárom gólunk szélen vezetett támadás eredményeként született!).

Ha Balajcza Szabi nem volt éppen élete formájában, hát az ellenoldalon ez hasonlóan igaz – persze megint meg kell jegyeznem, hogy a számok nem mérik azt, hogy milyen következménye volt egy adott hibának, vagy éppen egy jól megoldott szituációnak. Még egy fontos adat; az edzők bizony pontosan tudták, hogy kik azok a játékosok, akik az adott körülmények között a legjobbak, mert a csereként pályára lépők egy-egy kivételtől eltekintve nem voltak jobbak azoknál, akiket leváltottak. A cserék tehát ebben az értelemben nem sokat segítettek, de azért kissé árnyalja a képet, hogy az ellenfél nem feltétlen posztra cserélt, hanem a cserékkel egy kissé módosított is a felálláson. Persze nem volt sok választási lehetőség, a pontért igencsak kapaszkodni kellett.

Nem meglepő, hogy a bal oldalunk remekelt igazán, ahol Diarra és Mohl is jól látta el feladatát. Az ő teljesítményük ma már nem meglepő, de ne feledjük el, hogy tavaly még nem biztos, hogy meg tudtuk volna mondani, hogy ők ketten meghatározó játékosokká növik ki magukat. Persze a másik oldal a két gólt szerző Balogh Bubuval, illetve a sokat robotoló Windeckerrel nem sokkal marad el, és fontos megjegyezni, hogy ezen az oldalon volt egy kényszerű csere is; Nagy Tibort Nagy Gábor váltotta. Előbbi feltehető sérülése, vagy fáradtsága, utóbbi pedig meccshiánya miatt nem igazán tudott felnőni a feladathoz. Az első gól – bár ott nem szélső védőnket futotta le az ellenfél támadója – is erről az oldalról született. Nekem azért kérdéses, hogy miért nem volt abban a pozícióban a szélső védő, kérdés, mert talán abban a helyzetben egy helyezkedési hiba is becsúszott, így a középső védőként szereplő Pávkovics egy-egy szituációba került, amit – mögötte biztosítás nélkül – nem tudott megoldani.

Az egyéni teljesítményekről ennyi éppen elég lesz, mert azokra a kérdésekre, amiket sokan, sokat boncolgattak (pl.: Szabi, Pávkovics szereplése, annak okai) nem tudunk választ találni, hiszen – véleményem szerint – a vitatott helyzeteknek oka inkább lélektani szinten keresendők, a számok pedig ezeket a tényezőket nem ismerik, csak következményeit tudják mérni. Nézzük meg tehát azt, hogy csapatként kit tudtunk nyújtani ezen a szombat estén:

Minden előzőnél kiegyenlítettebb képet kapunk, egyszerűen nincs olyan momentum, amiben egyik, vagy másik csapat jelentős fölényét mutatná. Hacsak… Azért az egyáltalán nem elhanyagolható, hogy 50%-kal több lövést kíséreltek meg játékosaink! Ez bizony azt jelenti, hogy a labda birtoklása nálunk sokkal produktívabb volt, a mozgás iránya sokkal inkább támadó volt, mint az ellenfél esetében! A játékot ezen az estén is az ÚJPEST produkálta, ráadásul a minimálisan kevesebb labdabirtoklási időben végrehajtott több passz azt mutatja, hogy gyorsabban járattuk a labdát. Azt mondom tehát, hogy az adatok alapján igazságos a döntetlen, de csapatunk játékkal, ellenfelünk pedig güzüléssel szerezte meg azt az egy pontot, ami egyik csapatnak sem igazán megfelelő…

Itt rendszerint a játékosokról szoktam írni, az egyéni teljesítményeikről, de most ezt nem teszem. Ennek oka az, hogy nem szeretném a biztos vezetés után döntetlenre adott meccset egy-két gyengébben teljesítő játékos nyakába varrni, mert most nekik sokkal inkább biztatásra van szükségük! Éppen elég lehet azzal megküzdeni, hogy ezúttal nem úgy sikerültek a dolgok, mint ahogy azt ők maguk is elvárják önmaguktól. Ugyanakkor ki kell emelnem Diarra, Bardhi, Mohl, és elsősorban Balogh Balázs kiváló teljesítményét. Bubu teljesítménye azért is különleges teljesítmény, mert hosszabb kihagyás után tért vissza, és még nincs sok meccsen töltött perc a lábában. Ezzel együtt vezéregyénisége lett a csapatnak, Diarrával együtt pedig úgy mozgatták a gárdát, hogy a meccs előtt már-már győztesnek kikiáltott ellenfél játékosai csak keresték a labdát!

Most egy – elvileg – könnyebb periódus következik az első kör lezárása után. Elvileg, mert azok a csapatok, akik ellen az elején játszottunk, közben azért erősödtek, beleszoktak az nb1 ritmusába, ezért nem véletlen, hogy szorosabb a mezőny, mint tavaly ilyenkor. A lemaradók pedig egyáltalán nem olyan gyengék, mint azt helyezéseik mutatják, bőven számíthatunk rá, hogy a második körben nehezebb meccsek várnak ránk. Persze nálunk sem telt el hiába ez a pár hónap, sérültjeink lassan visszatérnek, támadásban tovább erősödhetünk, ahogy a védelem közepén is jobbak lehetünk a követkő körben. A magam részéről az elért 15 pontot jó teljesítménynek tartom, de mégis kicsit olyan érzésem van, mint a szombati meccsel is; ha az idény előtt azt mondják, hogy ennyi pontunk lesz, lehet, hogy elégedett lettem volna, de most, hogy tudom, csapatunk ennél többre képes, mégis van bennem némi hiányérzet. Tavaly ilyenkor egy győzelmet jelentő három ponttal volt kevesebb, és – véleményem szerint – az idei bajnokság erősebb, mint az egy évvel ezelőtti.

Továbbra is aggódom, de egyre erősebbé válik emellett a bizakodás! Csapatunk ugyanis meccsről meccsre bizonyít, nálam egyértelmű, hogy amit ebben a helyzetben meg lehet tenni, azt játékosaink megteszik – néha talán még többet is. Ez pedig bizony méltó hagyományainkhoz, méltó a névhez, méltó az elődökhöz, még akkor is, ha most éppen nem az első helyek egyikét foglaljuk el!

 

HAJRÁ LILÁK!

„Mi sajátunk, méltón nem becsüljük

Míg élvezzük, de hogyha elveszítjük

Tódítjuk értékét és megtalálunk

Oly érdemet, mi benne föl se tűnt,

Míg a miénk volt.”

 

Érdekes, hogy Shakespeare jó pár száz évvel ezelőtt mintha látta volna dilemmámat, ugyanis nem tudom eldönteni, hogy csapatunk teljesítménye;

-      meghaladja azt a szintet, amire az egyéni, és csapatszintű képességei predesztinálják, de mi ezt „méltón nem becsüljük” vagy

 

-      teljesítménye elmarad attól a szinttől, amit várunk tőle, mert „Tódítjuk értékét”…

 

Véleményem szerint ugyanis nagyon nem mindegy, hogy hova helyezzük el csapatunkat, milyen várakozásokat fogalmazunk meg vele szemben, és ehhez képest ténylegesen hol helyezkedik el csapatunk, mit várhatunk el reálisan. Mint szurkoló, nyilván mindig van egyfajta elfogultság, az természetes. De most már a harmadik meccsen vagyunk túl, amikor nem tudom, hogy örüljek neki, vagy inkább elkeseredjek attól, amit a pályán láttam. A számokat nem nézve, tényleg csak arról van szó, hogy továbbra is fennáll az az egyébként ritkán látható ellentmondás, hogy csapatunk láthatóan mindent megtesz, és mégsem jönnek az eredmények. Közben pedig a legjobbaknak kikiáltott (legtöbben persze önmagunkról állítanak ilyeneket...) csapatok is csak szenvednek, nem látok stratégiát, nincs elsőszándékú, gólra- és győzelemre törő harcmodor, ellenben győzelmek, ellopott pontok – legalábbis ellenünk – vannak…

De más oldalról is megközelíthetem a kérdést; most, amikor gyengült a keret, jobbnak mutatja magát a csapat, de ezt nem látom eredményekben, ergo mégsem jobb… Hogy lehet ekkora ellentmondás a látvány és az eredmény között?

Nos, most azt látom, hogy nem csak a látvány, hanem – eddig legalábbis – az eredmény is jobb, mint tavaly ilyenkor. Ez persze egy pillanatfelvétel, nem biztos, hogy ezzel sokra megyünk. Azt viszont tudjuk, hogy miként is jutott el ezekhez az eredményekhez a csapat az idénye folyamán:

Bár a sorsolásban nem volt jelentős különbség (erről bővebben írtunk: ITT), egyik idényben sem játszottunk a 7. fordulóig az idényben az előző évben a tabella elején végzőkkel, ők csak akkor kerültek velünk szembe, amikor európai már befejezték – méltatlan… - szereplésüket, és idén még rá is pihenhettek az ellenünk következő meccsekre. Ezzel együtt, idén bizony sokkal rosszabb kezdést produkáltunk, majd egy négyes nyerő-széria után kissé visszaestünk. Ez előre látható volt, a sorsolás és az eltiltás mérgező elegye bizony megtette hatását. Nekem a fenti chart leginkább abban érdekes, hogy egy éve a 2. és 8. helyezés között, míg idén már a 3. és a 12. hely között ingadozott fordulónkénti helyezésünk. Nekem ebből az következik, hogy bár az összteljesítmény nagyon hasonló, de a bajnokság kiegyenlítettebb, csapatunk pedig hektikusabban teljesít. Eddig tehát az igazolások hiánya nem nagyon érződik az eredményen, de az már látható, hogy csapatunk nem képes tartósan jó teljesítményt (azaz győzelmeket) felmutatni.

Ha a fentieket is figyelembe veszem, akkor azt mondhatom, hogy ugyan már tavaly is sokszor elhangzott az „ez most egy mindennél fontosabb mérkőzés” mondás, de idén ez még fokozottabban igaz. A bajnokságban történt némi erőeltolódás, kiegyenlítettebb lett a mezőny egésze, miközben csapatunk egyéni szinten gyengült, csapatjátékát tekintve viszont kissé javult. Egyre fontosabbak tehát az apró hibák, az egyéni teljesítmények, azok a nüansznyi momentumok, amik ma már képesek eldönteni egy-egy meccs eredményt. Sajnos ezzel az utóbbi időben nem volt szerencsénk, de nekem erről az a véleményem, hogy aki mindent megtesz, annak a szerencse előbb-utóbb barátjává válik!

Azt viszont nem tekintem a jószerencse adományának, hogy a hétközi fordulóban a vasiak ellen sikerült egy pontot szereznünk, mert meglátásom szerint ezen a meccsen inkább két pontot vesztettünk! Ja, hogy volt valami nagy helyzete az ellenfélnek a végén? Olyanból nekünk is volt, de nem egy, és nem is kettő, és a két tizenhatoson belüli kezezésre is illett volna legalább egy tizenegyest megítélni javunkra. De mégis azt éreztem, hogy ezúttal nem fog minden egyes labda úgy pattanni, hogy az csakis az ellenfélnek lehet jó. Ebben – lehet, hogy ez már ezotéria! – éreztem némi eltolódást, volt olyan, hogy nekünk volt előnyünk egy-egy szituációban, amiben inkább a sors keze, semmint a játékosok tudása dominált.

Nézzük meg tehát, hogy mi kellett ehhez az egy ponthoz, mit kellett odatenni a pályára, hogy a forduló előtt - és után - dobogós helyen tartózkodó klub (nonszensz!!!) ellen legalább az egy pontot begyűjtsük.

Nekem most az a fontos, hogy arra próbáljak meg némi magyarázatot találni, hogy miért nem szerezzük meg azokat a gólokat, amelyeket pedig előkészítünk… Miért van az, hogy bár beadásaink nem a legpontosabbak, de mégis sok olyan labda érkezik meg az ellenfél kapuja elé, ami használható lenne? …csak éppen nincs ott egy „Dinnye”, aki beütné pár méterről a kapuba a labdát. Ez utóbbi önmagában lehet ugyan magyarázat, de sajnos nem érünk vele sokat. Nem vagyunk ugyanis abban a helyzetben, hogy igazoljunk… Sokkal inkább az érdekelne, hogy a jelenleg (és még egy évig…) adott kerettel hogyan lehet megoldani a problémát!

Nézzük meg tehát, hogy mit mutat az a „térkép”, ami azt mutatja, hogy ki próbálkozott lövéssel, és ki volt, aki kaput talált! A magam részéről Wils első gólját minden további nélkül Angelovnak adom, mert a védő kizárólag azért talált saját kapujába, mert más lehetősége nem volt. Márpedig Angelov szorongatta, nem hagyva lehetőséget a védőnek; vagy megpróbál valamit, (de mint láttuk az öngól), vagy pedig a mellette érkező csatár talál be. A lényeg azonban nem ezen az egy momentumon van, hanem a mérkőzés egészén, így nézzük tehát, hogy kik próbálták bevenni az ellenfél kapuját.

A két ábra azt mutatja be, hogy csapatunkból melyik posztot ellátó játékostól mennyi lövési kísérletet, illetve mennyi kaput találó lövést láthattunk:

Sárgával jelöltem azokat a játékosokat, akiktől – posztjuk szerint – talán többet várhatnánk. Összességében ugyan a lövések számával nincs nagy gond, talán még azzal sem, hogy mennyi lövés tartott kapura, de azzal már igen, hogy szélsőink ezúttal nem remekeltek, ahogy a két, a pályára középcsatár posztra belépő játékosunk sem. Amennyiben a felrajzolt játékrendet elfogadjuk (bár szerintem a két védekező középpályásunk elhelyezkedése kissé más), egyértelműen azt tudom mondani, hogy Windecker akarása, próbálkozásai dicsérendők, hiszen a védekezésben nyújtott teljesítménye mellett bizony annyiszor veszélyeztetett, mint középcsatárunk 57 perc alatt. Persze lehet azt mondani, hogy ha már nincs legalább egy játékosunk, aki „minden körülmények között” képes gólt szerezni, akkor mindegy ki szerzi a gólt, a legjobb, ha minden játékosunkban bennvan a potenciál, mert azt ellenfélként is nehezebb lekezelni. Nos, nézzük meg tehát, hogy honnan kíséreltek meg lövéseket játékosaink:

 

 Bizony a 12 lövésből (a 13. az ellenfél által szerzett gól…) 7 a tizenhatoson kívülről, míg 5 azon belülről indult ki. Az azt mutatja, hogy;

-      van vállalkozó kedv messziről is, vagy…

-      nem jutunk közelebb az ellenfél kapujához, így kénytelenek vagyunk messziről próbálkozni.

Szerintem ezúttal inkább az első, mert bizony sokszor eljuttattuk a labdát az ellenfél tizenhatosán belülre, de ott rendre nem volt érkező, vagy nem volt olyan pontos a labda, hogy abból egyáltalán a kísérletig el tudott volna jutni valaki. Nehezen tudom eldönteni, hogy inkább a labdák használhatatlanok, vagy inkább a belső támadók nem tudnak jól érkezni az egyébként jó irányba beérkező labdákra. Az igazság nyilván a kettő közt van valahol, de én hajlok rá, hogy inkább az érkezőkkel lehet nagyobb probléma. Az ugyanis csak kevéssé hiszem, hogy beadásaink jobbak lettek volna abban az időszakban, amikor Diagne szinte minden meccsen betalált… Ezzel nem azt mondom, hogy a beadásokkal minden rendben van, hanem azt, hogy már korábban sem volt elég jó ebben csapatunk – és most sem az…

A játékosok táblázatából minden esetre azért nekem egy dolog teljesen világos; ezúttal az előző két meccsen tapasztalthoz mérthez képest is növekedett fölényünk az egyéni pontok tekintetében. Míg korábban csak pár pontos volt az átlagok különbsége, ezúttal már 10 pontnál nagyobbra nőtt a különbség! Látható tehát, hogy nem csak csapatszinten, hanem egyéni szinten is jobbak voltunk. De hogy néz ki a csapatszintű mérleg? Nos, így:

Ismét nem gondolom, hogy magyarázkodnia kellene bárkinek is, amikor ilyen adatokat tud felmutatni! Egyértelmű a fölény, nem is kérdés, de még mindig kérdés az, hogyan lesz (és mikor) ebből győzelem? A hogyanról; csak az lehet a megoldás, hogy a középcsatár pozícióban, illetve a széleken játszók több lövéssel próbálkoznak. Azt nem hiszem, hogy rövid távon sokat lehet javítani a lövések pontosságán, de azt igen, hogy a szélsőjáték (erről bővebben: ITT írtunk) javulásával jelentősen növelhető az a kombinációs lehetőség, amivel a kapu irányába rést lehet találni a védelmen.

Reményeim szerint ezt már a következő mérkőzésen, az aktuális szezon első derbijén (!!!), szombaton már láthatjuk megvalósulni! Erre azért látok lehetőséget, mert ebben a szezonban eddig azt láttam a csapattól, hogy – kevesebb, vagy több idő alatt – korrigálta hibáit, és egyre jobban működő gépezetként igyekszik teljesíteni feladatait. Ráadásul az ellenfél – elég sok idő után… - most végre egyáltalán nem tűnik verhetetlennek, ott bizony fejbe elég komoly bajok vannak, amit egy német edző nem biztos, hogy képes megoldást találni… De ez legyen az ő bajuk, és akár játsszanak jól – és GYŐZZÜNK!!!

 

HAJRÁ LILÁK!!!

 

A hétvégi meccsről két régi emlék jutott eszembe:

Az egyik gyerekkorom római emléke, ahol – a sok más érdekes szobor, műemlék, mindenféle régiség mellett – egy kétarcú szobor keltette fel leginkább érdeklődésemet. Gyerekfejjel teljesen hihetőnek tűnt a dolog; van olyan, hogy valakinek két arca van, az egyik ilyen, a másik meg olyan… Ma már persze kicsit másként látom; a kétarcú embert nem könnyű felismerni, bizony az arcai rétegekben egymás alatt lakozik! Ezért inkább kerülöm az ilyeneket, mert soha nem tudhatom, hogy mikor döf hátba, miután előtte még mézes-mázos szavak hagyták el a száját.

Igen, megint arra gondolok, hogy csapatunk ilyen kétarcú… OK, akkor ugye ebből következik, hogy kerülöm? Nem, egyáltalán nem, sőt nekem egyre jobban tetszik, amit hétről hétre látok a pályán! „Na neeeee!” – máris hallom, amikor ezt olvassátok, és való igaz, hogy vereségek mellett nem tűnik logikusnak, hogy nekem tetszik, amit a pályán látok. De ha egy réteggel mélyebbre megyünk, és mögé nézünk kicsit a dolgoknak, akkor kiderül ám, hogy ez a felemás helyzet hogyan is áll össze! Adott egy csapat, ami egyrészt tényleg csapatként funkcionál, másrészt viszont egy-két kivétellel nem nagyon mondható el, hogy rendkívüli képességekkel megáldott a játékosokból áll. Nos, ez a „felállás” két működésben mutatkozik meg:

1.   egyéni hibák: a kényszer szülte megoldások, a keret létszámgondjai miatt egy-egy adott szituációban születnek rossz döntések, amik végül kapott gólokhoz vezetnek, összességében egy gyenge csapatot mutatva,

2.   jól működő gépezet: amikor a fogaskerekekként egymásba kapaszkodó játékelemeket a játékosok szépen kötik össze, megvan mindenkinek a helye, a feladata, egy jól működő csapatot mutatva.

Nos, amiért nekem tetszik, amit látok; az 1. pontban említett problémák, a gyenge játék – soha nem kizárva a saját hiba lehetőségét! –jórészt a pályára lépők, illetve a szakmai stáb hatósugarán kívül eső okokkal magyarázhatók, míg a 2. pontban említett erősség kifejezetten, és kizárólag az adott keret, a szakmai stáb munkájának eredménye! A kétarcúság tehát nem a játékosaink, vagy az edzők saját belső elhatározásából eredő – és ilyen módon álságos! – ténykedésének eredménye, hanem mindenféle külső körülményeknek. Nevezzük körülményeknek…

Most ugye azon kellene törnöm a fejem, hogy miként is kössem össze a másik emlékkel az előbbieket, de szerencsére az, hogy ezek az emlékek villantak be, egyáltalán nem véletlen, csak azt kellett megkeresnem, hogy milyen, elsőre nem is biztos, hogy kézenfekvő kapcsolat van a római szobor és Janus Pannonius között. Volt némi halovány emlékem arról, hogy egy-két versrészlet bemagolásával kínoztak annak idején (soha nem kísérte ezeket a kísérleteket siker, hacsak azt nem tudom „eredményként” felmutatni, hogy kudarc okán aztán semmi mást sem tudok memorizálni…), és volt valami, ami bizony nagyon is aktuális manapság a mi köreinkben:

 

„…Nehéz romok sem roppantottak össze,

Mikor vad lángok perzselték a várat

s a füstfelhőtől elborult az égbolt,

Fel hát az útra, társaim, siessünk!”

 

Persze, kellett hozzá némi segítség, nem mondom, net nélkül most elég nagy bajban lettem volna. De a lényeg, hogy megvan az idézet, és a kapcsolat ott van bizony! Ebben pedig benne van amit láttunk, az, hogy csapatunk, minden egyes játékos küzd, nem roppan össze, de most már akkor sem, amikor kilátástalannak tűnik a helyzet!Ez szerintem egyébként mindkét „működési mód” esetén igaz, csak az említett 1. pont esetén hiába minden erőfeszítés, egyetlen baki, egy rossz helyezkedés, egy elkéső mozdulat, és bizony csak erre, ezekre a momentumokra emlékszünk. Még ezekben az időszakokban is látható a küzdés, a győzni akarás! És ami különösen fontos; aki hibázott, annak nem veszik fejét, hanem sokkal inkább igyekeznek kisegíteni a többiek! Van tehát egy jó mentalitás, egy küzdős-hajtós csapat, aminek bizony megvannak a maga korlátai…

Szerethető? Igen, szerethető, mert amit elér így az ÚJPEST, azt a maga erejéből éri el, a kudarcok oka pedig nagyrészt nem a keret, és nem az edzői stáb soraiban keresendő! Amit látok, számomra rendkívül értékes, még akkor is, ha ezt az értéket nem gólban mérik! Igen, érték akkor is, ha nem nyerünk, akkor is, ha négy gólt kapunk! Nálam tehát a „jóarc” az tényleg az ÚJPEST, a „rosszarc” pedig az, amit a körülmények csapatunkra szabtak, az a torzpofa, amire kényszerítenek, amiért titkon (és nem is annyira titkon, sőt egyesen tüntetőleg!) örülnek is, akik oda is hatnak, hogy ezt az oldalt minél többet mutassa csapatunk…

Tudom jól, hogy a fent levezetett gondolatmenet sokak számára nem elfogadható, biztosan vannak, akik itt fejezik be (ha eddig nem…) a cikk elolvasását, mert eddig kifejezetten benyomásokra, érzésekre, véleményekre alapoztam állításaimat. Jöjjenek tehát a számok, amik – ha nem is adnak mindenre kiterjedő képet a mérkőzésről – összehasonlíthatóvá teszik a mérkőző felek teljesítményét, illetve láthatóvá válik, hogy az előző mérkőzésekhez mérten milyen irányba mozdultunk el.

Nálam az NB1 a 200 pont feletti szinttel kezdődik, és most bizony azt látom, hogy mindkét csapatból 9 játékos megütötte ezt a szintet, míg 5 játékos (nálunk 3, az ellenfélnél 2) 250 pont feletti teljesítményt nyújtott. Ez utóbbiak bizony ma az NB1 általános szintjét meghaladják, dicséretet érdemelnek (az ellenfél játékosai legalábbis a semleges nézőktől). Összességében is elmondható, hogy a meccs színvonala nem lehetett rossz, hiszen az átlagok is jól mutatnak; csapatunk 224,5, míg az ellenfél 219,7 pontot „gyűjtött”. Ismét csak nagy kár, hogy a foci nem pontozásos sport…

Külön ki kell emelni, hogy Bardhi és Diarra posztján a fordulóban a legjobbak voltak az egész mezőnyt tekintve is! Az, hogy az ellenfélnél nem található ilyen játékos, persze nem mond semmit a mérkőzésről, de megjegyzendő, hogy a mi két top-játékosunk bizony nem első alkalommal voltak legjobbjaink. Ők igazi húzóemberek, nagy szerepük van a csapatjáték egészében, és a gólszerzésben is;  Bardhi 82,4%-os passz-pontossága, Diarra 6 lövési kísérlete, és – mindenek előtt – az egy-egy általuk szerzett gól nélkül bizony nagyon más meccset láttunk volna…

Kiemelendő még, hogy Balogh Bubu másodikra (felépülése után másodszorra lépett pályára az NB1-ben) máris egy 238 pontos produkcióval vétette észre magát! Nekem már az is nagy szó, hogy képes volt végigzakatolni 95 percet, de ő ehhez képest a 75%-os passz-pontosságot még megfejelte a párharcok 63%-ának megnyerésével, illetve 4 visszaszerzett labdával (a 9 elvesztett mellett). Nagyon jó tehát az irány, és - bár a számok ezt nem mutatják meg – Diarrával együtt olyan jól mozgatták a csapatot, hogy bizony a bajnok-aspiráns nem egyszer csak kereste, hogy hol lehet a labda! A két játékos, aki lát a pályán, és amit lát, azt hasznosítani is tudja (oda is tudja rúgni a labdát, ahova szánja!), elég arra, hogy a csapat egészének fazont adjon, támadásban jól felépítse a kapu irányába tartó csapat mozgását.

Mellettük persze szükség van jó védőkre, hiszen nem lehet mindenki a támadó szekció tagja, nem rohamozhat mindenki 90 percen keresztül! Nálam itt van a másik kritikus pont; az előző meccsen egészen egyszerűen nem volt tengelye a csapatnak, a pálya középvonalában minden sorban felülmúlt az ellenfél, de most ez nem így volt!

Akkor hogy is volt? Hát bizony, ez sem olyan egyértelmű… Az első félidő 42. percében megsérülő Kálnoki Kis Dávid bizony a sérüléséig sem nyújtott jó teljesítményt (174 pont), ugyanis a helyette beálló - és eredetileg nem igazán ezen a poszton játszó – Pávkovics Bence bizony sokkal jobban teljesített (226 pont). Nagyon könnyen el tudom képzelni, hogy Dávid már a meccs előtt sem volt éppen 100%-os állapotban, de a szűk keret okán még így is ő tűnt a legjobb megoldásnak. Persze erre nézve nincs semmilyen információm, de Kálnokitól nem megszokott az ilyen gyenge teljesítmény! Sajnos tehát az első félidőben ő, illetve kapusunk volt az, aki átlag alatt teljesített, ami elég is volt a 3 gólos hátrányhoz. Nem azt mondom ezzel, hogy a két játékos tehető felelősség a kapott gólokért, de azt igen, hogy ha jobb, a képességeiknek megfelelő (!) teljesítményt nyújtanak, legalább egy kapott góllal kevesebbet jegyeznek fel az ellenfél neve mellett.

Nem mondom tehát, hogy mindent egy-két játékos nyakába kell varrni, de az bizony elég látványos, hogy a cserként beálló Pávkovics kiválóan teljesített feladatát, dicséret illeti! Ha már itt tartunk; Andric egy góllal biztosan a csapat legjobbja lehetett volna, mert passzai pontossága - a támadóharmadban különösen! – magas 84% feletti arányával! Ő tehát szerzett gól nélkül maradt, de 2 gólpasszt is kiosztott, így rendkívül hasznos tagja volt csapatunknak. Akit még szintén kiemelendőnek tartok, az Windecker, aki az előző fordulóbeli találata után (ha jól tudom, az végül öngólként lett elkönyvelve, de ha középpályásunk nem szorongatja a védőt, aligha vét öngólt!) újra betalált! Rajta látszott talán leginkább, hogy a nagy hátrány ellenére is küzd, és tesz azért, hogy legalább egy pontos elérjünk. Amiért mégsem tudott ezúttal igazán kiemelkedni, az volt, hogy a párharcokban bizony védekező középpályás létére csak 43%-ban kerekedett felül. Kár ezért, de azt azért nehéz lenne eldönteni, hogy a gólja, vagy a párharcokban mutatott nagyobb hatékonyság lenne fontosabb…

Visszatérve a csapat egészének teljesítményéhez – hiszen mégiscsak ezen múlik az eredmény -, nézzük azokat a számokat, amelyek túlmutatnak az egyéni teljesítményeken.

Nos, most lett igazán világos, hogy miről is beszélt Vignjevic mester a mérkőzés után. Amit az ellenfélnél látok, az semmiképpen nem egy bajnokaspiráns teljesítménye a mindenféle hivatalos szervek által megnyomorított (hathatós tulajdonosi „segítséggel”…) csapat elleni eredménye! Tudom, sokan azt mondják, hogy a végén az a lényeg, hogy ki kapja a pontot, pontokat, nem pedig az, hogy mit mutat a statisztika. Igen ám, csakhogy gondoljunk bele, mit is taníthat az edző játékosainak! Pontosan azokat az elemeket, amiket a fenti táblán látunk, és amit látunk, az alapján nem is lehet kérdés, hogy melyik csapat irányította a meccset!

OK, de akkor hol vannak a pontok? Hát bizony ott van Miskolcon, a döntetlent kiharcoló csatár lábában, meg ott van a bonbonos csapatában (éppen beállt, amikor lassan befejezem a cikket). És mi az ami ott van? Az, amit nem lehet tanítani, amihez olyan kvalitások kellenek, amit más felnőtt ként senki nem tanulhat meg; ezek bizony azok a képességek, amiktől most megfosztotta a csapatot a FIFA (megint csak: feltehetően hathatós tulajdonosi segítséggel)!!!

Rendben, de most akkor mi a tanulság, hol a konzekvencia? Nekem ott, hogy amit meg lehet tenni, csapatunk azt megteszi, az edzői stáb helyzete magaslatán áll, a játékosok mindent megtesznek, de a mások által korlátosra szabott keretek most ennyit engednek meg. Különösen, ha a „mások”-nak még besegít egy bíró is… Ez utóbbin sokat gondolkodtam korábban is, most is, és tényleg igyekszem minden idegszálammal korrekt, elfogulatlan véleményt alkotni, de a legnagyobb jóindulattal is csak azt tudom mondani, hogy ha nem ellenünk fújt a játékvezető, akkor egészen egyszerűen nem alkalmas a feladata elvégzésére. Persze ő is ember, és őt is érhetik olyan hatások, ami miatt minimum tendenciózusra „sikeredik” a produkció.

Véleményem szerint tehát jó az irány, az adott körülmények között nincs olyan momentum, amiben tényleg elmarasztalhatók játékosaink (kivéve Szabi megmagyarázhatatlan teljesítményt, amit ha magyarázni akarok, olyan következtetésekre jutok, amiről nem szeretnék tudni!), vagy edzőink. És pont ez igaz a szurkolásra is! Ezen a szinten nem is kérdés a győzelem, a felkapaszkodottak a fasorba se voltak – és ez bizony így is van rendjén, mert bizony a történelmet át lehet írni, de a tények attól még ugyanúgy makacs dolgok maradnak… Nos, a következő mérkőzés az egyáltalán nem kedvelt vasi gárda ellen győzelmet fog hozni, mert ha ezt a szintet tudja hozni a csapat, a bakterok nyilván esélytelenek lesznek!

 

HAJRÁ LILÁK!

 

Elő a „papírt”, meg a „tollat” (manapság ez egy laptop), és gyerünk, nézzük, hogy mit is tudok írni a hétvégi meccsről. Az első ami eszembe jut, hogy óriási bajban vagyok! Én ugyanis a kilencvenpár perc alatt két mérkőzést láttam, adatok viszont csak a kettőről összesítve állnak rendelkezésre… Régen láttam ennyire kétarcúnak csapatunkat.

Az első félidőben nem is fogtam gyanút, arra gondoltam, hogy ennyit tudunk, helyesebben azt, hogy a Debrecen ennyit hagy! Mert az tény, hogy az ellenfél – bár jelentősen átalakította keretét, edzőt is váltott -, de ezt minden kötöttség, tiltás nélkül tehette, kifejezetten saját elhatározásából. Eközben nálunk kényszerpályán mozog a csapat és edző, tehát elvileg nem lenne hiba a mátrixban, ha csak annyit tudunk a pályán, mint az első negyvenöt percben.

Csakhogy! Jött egy második félidő, amikor pedig azt láttam, hogy az a klub, amelyik jó anyagi háttérrel (itt azért vannak kételyeim…), meglehetősen komoly támogatással a háta mögött (igen, mindenki tudja, mire gondolok…), ami minden lehetőséget megkap, foggal-körömmel védekezik, a félpályán nem nagyon tudja áthozni a labdát, a kapujuk irányába sorra indulnak a támadások. Atyaég, mi történik itt??? Csak nem a központilag lesajnált csapat sorozza a nem is olyan rég még nemzetközi szinten „vitézkedő” társaságot???

De bizony, így történt, még a játékvezetőnek is komoly erőfeszítésekre volt szüksége ahhoz, hogy a mátrix ilyetén hibája valahogy mégiscsak kiköszörültessék! Végül a hatalmas erőkifejtés sikerhez vezetett, minden rendben, nyert az a csapat, akinek kellett… Ez eddig nem is lenne nagy történet, de ha a második félidőben sikerült lefocizni az ellenfelet, vajon az elsőben mindennek miért nem lehetett látni a legapróbb jelét sem? És miért nézi végig a komplett védelem, hogy a nehezen kibrusztolt egy pont semmivé lesz az ellenfél egy nem túl acélos támadása eredményeképpen? A választ nem, csak azt tudom, hogy Vignjevic mester motivációs problémákra vezette vissza az első félidei produktumot. Ez bizony egy meglehetősen nehéz, foghatatlan probléma, nem is nagyon tud vele mit kezdeni az ember, de tény, hogy erre van megoldás! Anélkül, hogy felelőst keressek (ezt nyilván a Mester megteszi!), azt tudom mondani, hogy ma már a felkészítésben nem csak fizikai jellegű elemeket kell rendbe rakni, hanem a pszichés dolgokat is!

Mondom, felelőst nem keresek, de az tény, hogy mostanság nálunk bizony nem feltétlen fenékig tejfel az (lelki) élete a játékosnak! Nyilván van egy erős teljesítmény-kényszer, miközben a keret rövid, és nem erősíthető. Az előbbi nem kérdés, aki a lila-fehér mezt magára ölti, nem is gondolhat másra, mint arra, hogy győznie kell, de utóbbi azért elég rendesen belerondít a ventilátorba!!! Lehet olyan, aki belekényelmesedik a helyzetbe, hiszen nincs alternatíva. Sok poszton egyszerűen nincs verseny, ahogy lehet olyan is, aki azt gondolja, hogy egy ilyen adott szituban egyáltalán nem probléma, ha az „élmenők” ellen nem szerzünk pontot, és lehet olyan is, aki elkedvetlenedik, hiszen bármit is tesz, akárhogy is megfeszül, minden irányból visszahúzzák. Ilyen lehet például, a gyengébb csapattársak teljesítménye, a bíró „ténykedése”, az MLSZ, a FIFA döntései, tulajdonosi bénázások, vagy akár – ezek után! - Vig igazságtalannak vélt kritikái, de lehetne még folytatni a sort! Fontos itt megjegyezni, hogy szinte teljesen mindegy, hogy vélt, vagy valós az adott probléma, amikor ilyen sok negatív tényező egyszerre van jelen, az képes nagyon félrevinni a dolgokat!

Az előzőeket nem szerecsen-mosdatásnak szánom, hiszen pont ugyanez a csapat már bizonyította, hogy képes felülemelkedni a problémákon, és győztes szériákat produkálni, de amikor kritikával illetjük játékosainkat, a fentieket is figyelembe kell vennünk. Ez még akkor is így van, ha a motivációval kapcsolatban teljesen likra futottam, és egyszerűen csak annyi történt, hogy a korábban jól feltérképezett ellenfél edző-, illetve játékos állomány váltása miatt az ismeretlen zavarta meg csapatunkat, ezért nem tudott jól teljesíteni az első félidőben. Na jó, de hogy jön ez a matekhoz? Nos, úgy, hogy kíváncsi vagyok, hogy kizárólag az elfogultság mondatja velem azt, hogy minimum a döntetlen lett volna igazságos, vagy - az adatok szerint – egyszerűen győzött a jobb. Az eredmény nem kérdés, nem vitás, hogy kinek a neve mellé kerül a három pont, jó sok év múlva az almanachokból csak azt fogjuk látni, hogy a hazai gárda győzött 2:1-re. Nem hiszem, hogy a bíróról sokat olvashatunk majd, és megmondom őszintén, hogy ez nem is nagy baj, mert talán – fiatal kora ellenére – nem biztos, hogy jó lenne, ha egy szép ívű karriert futna be.

Miután a meccs keltette rossz érzéseket ezennel kiírtam magamból, nézzük meg a meccset – szám szerint! Csak egy apró, de annál fontosabb megjegyzés még; játékosaink egy irányból biztosan pozitív impulzusokat kapnak, ez pedig a lelátó, ahonnan ezúttal is szinte kizárólag az ÚJPEST SZURKOLÓK soha el nem halkuló hangját lehetett hallani!!! Óriási öröm, hogy újra és újra leírhatom ezt, és ezúttal is köszönöm azoknak, akik ellátogattak erre a mérkőzésre is! Erről gondolom sokaknak sokféle véleménye van, de én úgy érzem, hogy a CSAPAT és a SZURKOLÓK egyre jobban egymásra talál ebben a bajnokságban. Most az összefogás – hála az égnek, ez újra ismétlés! -, egymás támogatása minden eddiginél fontosabb, és érzésem szerint a lelátóról most a játékosaink megkapják azt a támogatást, ami kiélezett helyzetekben segít túllendülni a holtponton, és a bajnokság során olyan pontot, pontokat jelent, ami bizony kell majd az elszámolásnál. Ha már számolás, akkor jöjjenek végre a számok!

Az ún. „Játékosok táblázata” alapján – elsőre – nem látok komolyabb különbséget. Az, hogy Balogh Bubu 156 ponttal a mezőny leggyengébbje volt, nem jelent semmit, hiszen hosszú idő után léphetett ismét pályára, és – emlékeim szerint – kb. három hete még csak labda nélkül rótta a köröket edzésen. Nyilván olyan meccshiánya van – és gondolom, fizikálisan is van mit behozni -, ami most még kicsit kevés. Viszont ő egy olyan kvalitású játékos, hogy egy pár meccs után biztosan húzóember lesz, aggodalomra nincs ok! Sőt, örülök, hogy újra láthattam a pályán, és végre elkezdheti a felzárkózást.

Visszatérve az adatokhoz; két tényező azért kicsit zavar, amiből az egyik a pontok átlaga, a másik pedig a pályára lépők száma. Az előbbinél – szerintem – az egál (200,71 vs. 201,1) nyilván nem mutatja, hogy ki nyert… A 200 pont alatti átlag figyelmeztető jel lenne arra nézve, hogy bizony fokozni kell a teljesítményt! De erre képes a csapat, hiszen az első hét fordulóban, átlagban ezt hozták is, viszont csak egy győztes meccs volt, ahol a mostanihoz hasonlóan 190 pont körül alakult az átlag. Itt tehát – véleményem szerint – látszólag minden rendben volt!

A pályára lépők száma azért zavaró kicsit, mert nem azért volt össze-vissza két csere, mert értelmetlen lett volna, hanem azért, mert nem volt rá lehetőség… A padon két sérülésből éppen csak visszatérő (Kecskés, Angelov), egy csak lassan visszatérő, de valamiért kissé mellőzött játékos (Nagy Gábor) ült Banai Dávidon kívül. Nos, ezek a játékosok nem feltétlen bevethetők még (hacsak valami fatális nem történik), a keret szűkössége tehát már most problémát okoz… És hol van még a komolyabb őszi menetelés, na meg a kupameccsek jelentette többlet-terhelés?

Ezzel együtt is igaz, hogy az a csapat az ÚJPEST, aki a pályára lép, és a sportban nincsen „ha”, így nézzük meg, hogy az egyébként átlagban kiegyenlítettnek tűnő teljesítmény mellett miért nem sikerült pontot, pontokat szereznünk. Elsőre azt gondolom, hogy talán az egyéni teljesítmények térbeli eloszlása lehet erre egyfajta magyarázat:

Nos, itt azért van egy pár érdekesség! Egyrészt azt látom, hogy – folytatva a keret szűkösségéről írtakat -, hogy nálunk a cserék nem tudták hozni a lecserélt játékosok szintjét sem (ami persze részben érthető, de Tóth Patrik esetében nem nagyon tudok épkézláb magyarázatot kitalálni), másrészt pedig azt, hogy a 200 pont (azaz a csapatátlag) alatti teljesítmények mintázata elég árulkodó. Sajnos ezen a meccsen nem volt „közepe” a csapatnak, a belső tengely bizony a csapat leggyengébb része volt az éktől egészen kapusunkig. Ebbe a tengelybe érkezett meg csereként egy kicsivel az átlag felet teljesítő középcsatár az ellenfélhez a 77. percben… Tény, hogy a három pont elvesztését jelentő gólt pont nem az átlag alatt teljesítő két védőnk mellett szerezte a Horváth Zsolt, de gólja nem az első ziccere volt az ellenfélnek sem.

A két nyári „igazolás” - akik belgiumi a parkoltatás helyett kölcsönben szerepelnek az nb1-ben - posztját tekintve jobbszélső/támadó középpályás, illetve ék/árnyékék, a rendesen szűrőként pályára lépő Sankovic pedig nem volt nevezve a mérkőzésre, Kecskés pedig sérülése után érthető okokból padozott. Látszik ám, hogy Vignjevic mester pontosan tudja, hol kell erősíteni, melyek azok a posztok, ahol több kell, de a körülmények ezúttal egyszerűen nem engedték megvalósítani az edzői elképzelést. Ehhez képest – az adatok, és a látottak alapján is! – minimum egy pontot megérdemelt volna csapatunk, ezért a magam részéről továbbra is bizakodó vagyok a jövőre nézve! Persze ebben az idényben nálam erősen kérdéses, hogy a kupában való szereplést mennyire érdemes erőltetni, ez az – úgy tűnik egy évre – adott keret nem biztos, hogy terhelhető pluszokkal is a bajnokságon kívül.

A gyengébb teljesítmények közül én most Balajcza Szabit venném elő a Mester helyében, mert tőle, mint tapasztalt kapustól, és mint a csapat kapitányától többet várnék. Miután itt a számokról van szó, arra nem térek ki, hogy lélektani szempontból milyen hatása van a csapaton belül, mennyire képes stabilitást adni a védelemnek (erről többet mond az, hogy inkább kifejelik a védők a labdát a kezéből, semmint rábízzák a beadásoknál a „takarítást”), de a 178 pont mélyen alulmúlja a csapat átlagát. Ezt pedig ő nem engedheti meg magának, egyszerűen több kell! Pávkovics – aki sajnos szintén alulteljesítő volt… - a középső védő posztján kényszermegoldás, őt nem biztos, hogy a hétvégi teljesítménye alapján kell beskatulyázni. Pályára lépése nekem csak azt mutatja, hogy Kecskés még nem egészséges.

A kapus és a középső védő hibái persze nagyon szem előtt vannak, az eredményre drasztikusabb hatása van, mint a támadók esetleges hibázásai (a kapott gól mindig rosszabb, mint a be nem lőtt helyzet, de legalábbis érzékenyebben érinti a szurkolót). Éppen ezért ha már a védelemből kiragadtam két játékost, meg kell említenem, hogy Lázok, illetve Balázs teljesítménye biztosan nem érte el azt a szintet, amiért annak idején leszerződteték őket. A 175, illetve 176 pont vérszegény produkció, ettől biztosan több kell ahhoz, hogy gólokkal nyerjünk meccseket! Nekem ráadásul az volt az érzésem, hogy ezúttal nem azzal volt a baj, hogy nem érkezett meg hozzájuk a labda, hanem az, hogy ami megérkezett, azt nem tudták hasznosan megjátszani, avagy éppen gólt szerezni.

A játékosok egyéni teljesítményeit boncolgatva azt tudom mondani, hogy összességében nem volt probléma, azonban a csapat szerkezete nem volt megfelelő. A középső tengely gyenge volt, a széleken pedig a jobban teljesítők ezúttal nem tudták elvinni a hátukon a meccset. Hozzá kell tennem, hogy a két félidőt külön-külön vizsgálva, biztosan nagy eltéréseket láttunk volna az egyéni teljesítmények terén is.

Azt hiszem, hogy nem is kell többet tenni, mint megnézni ezt az összesítő táblát! Innen aztán biztosan megállapítható, hogy ki volt az, aki összességében többet tett a győzelemért. Ha csak ezeket az adatokat látom, akkor nehezen tudnám elképzelni, hogy nem az Újpest nyert… Sajnos ez nem így volt, de ha jól gondolom, az előző kis összefoglalóban már megtaláltam a vereség okát; a kényszerpályán mozgó csapat szerkezete egyszerűen nem volt megfelelő, és a változtatás lehetősége sem volt meg. Ezzel együtt én mégis azt mondom, hogy amit ezen a táblán látunk, azt minden meccsre kívánom a csapatnak, mert tízből kilenc összecsapáson ez bizony győzelmet jelent! Az irány tehát jó, szakmai szempontok szerint (ami nem kizárólag a gólt ismeri el, mint egyedüli fokmérőt, hanem olyan adatokat, tényezőket is, amik a gól eléréséhez viszont szükségesek!) rendben mennek a dolgok, a vereség pedig egyértelműen a külső körülményeknek „köszönhető”!

Nálam külső körülmény a klub minden dolgozója, a szertáros, minden és mindenki, aki szakmai stábon és a kereten kívüli személy, vagy tényező. A fentekre alapozva bizony azt mondom, hogy a mai NB1-ben nem kell megijednünk senkitől, mert a jobbak ellen is képesek vagyunk kiválóan teljesíteni. Persze akárhogy is, de gólra játszák ezt a játékot, viszont nem tudok elszakadni a gondolattól, hogy mindent megtettünk csak éppen azt nem értük el. Nos, a bevezetőben igen hosszasan fejtegetett motivációt bizony ebbe a mátrixba kell elhelyezni; hinni kell abban, hogy nyerünk a mégoly erősnek tűnő csapatok ellen is, hinni kell a saját erőnkben, az elvégzett munkában, mert ebben az esetben a sokak által „szerencsének” vélt tényező is mellénk áll. Ja, szerintem a szerencsét sokan azzal keverik, hogy egy csapat kiélezett helyzetekből rendre jól jön ki; ehhez fejben kell ott lenni, ehhez koncentráltság, egészséges önbizalom, magunkba vetett hit kell!

Nem gondolom tehát, hogy a három pont azon ment el, hogy játékosaink – jó magyar szokás szerint – belekényelmesedve a helyzetbe istenkirályként léptek a pályára, hanem inkább ellenkezőleg; nem hittek eléggé abban - amit pedig Vignjevic mester biztosan elmondott nekik -, hogy igenis képesek nyerni, elég jók ahhoz, hogy nyerjenek, a stratégia jó, az ellenfél verhető. Mielőtt még én lennék a nagy „megmondóember”, hozzá kell tennem, hogy a meccs előtt én sem hittem a győzelemben, én is azt gondoltam, hogy bizony itt akár csúnya zakó is lehet… De – ahogy már nyáron is – ezúttal is bebizonyosodott, hogy nincs miért ilyen kishitűnek lenni, a csapat – bár a külső körülmények nagy része ellenük szól – igenis jól teljesít! Nekem - aki a számokat elfogadom, mint olyanokat, amik egyféle szempontból segítenek a látottak értelmezésében – nagy megnyugvás látni az adatokat! A jövőre nézve biztató, hogy egy hazai élcsapat sem labdabirtoklásban, sem párharcokban, de még kapura lövésekben sem volt képes fölénk nőni. És ha majd bízunk is abban, hogy a lövésből gól is lehet, be fog menni, ha bízunk abban, hogy a támadót képesek vagyunk szerelni a tizenhatosunkon belül is szabályosan, akkor sikerülni fog, és így végül a meccs is győzelemmel zárulhat majd!

 

Tudom, hogy sokan vannak, akiket a cikk sem győzött meg, tudom, hogy sokan vannak, akik elolvasása után legszívesebben orvost hívnának hozzám, de bizony optimista lettem (maradtam!) a nagyerdei fellépés után is! Egyre erősebb a hitem abban, hogy összefogással, a CSAPAT minden erőnkkel való biztatásával szép szezont fogunk futni!

 

HAJRÁ LILÁK!!!