Szám szerint

Opcionális…

…megint, de ezúttal nem indítok olyan messziről!

 

Miután volt már egy kis fizika, meg némi matek, aztán meg egy kis irodalom következett, most következzen egy kis földrajz!

Az előző két részből kiderült, hogy a nézőtérről mindenekelőtt a gól a fontos, az edzőnek azonban már kissé más dolgok is fontosak, mert ugye „neveltjei” nem mindegy, hogyan érik el a győzelmet. Legalábbis igényesebb vidékeken így szokás, azt most inkább mellőzzük, hogy ilyen terület egyre kevesebb található szép kis hazánkban… Nem túl nagy baj, hogy szerencsénkre éppen egy olyan helyen élünk – de legalábbis kötődünk hozzá -, ami még a kivételeket erősíti! Az meg különösen nagy szerencse, hogy ehhez van egy olyan edző csapatunk mellett, aki különösen nagy figyelmet szentel a „hogyan” kérdésének – és arra jó válaszokat is ad!

Folytatva a földrajzi témát, a fórumon (ezúton is köszönöm az ötletet!) valaki azt találta „mondani”, hogy „szerencsénk van Vignjevic mesterrel, mert szerbként jól megtanulta azt, hogyan kell szarból várat építeni”. A kissé karcos megfogalmazás mögöttes tartalma igenis pontosan leírja a helyzetet, ha valaki szofisztikáltabb formulát tud, ami ilyen pontosan leírja a szitut, rajta! A tévedések elkerülése végett; ez a kijelentés nem szarozza le a játékosokat, ők minden dicséretet megérdemelnek, ugyanis ők nem építőelemek, hanem építők! Úgy tűnik tehát, hogy nem „csak” a délen tudják, hogyan lehet azt a várat megépíteni, hanem itt is sejtenek valamit a srácok, de azt hiszem, hogy Maliban is értenek valamit az építészet ezen ágához!

Milyen tantárgyat nem érintettem még? Ahha, történelem… Nos, ha minket itt a Kárpát-medencében régen tép a balsors nevű rohadvány, akkor tőlünk délre vajon mit mondanak? Az csak a sokadik volt, hogy Ferenc Józsefnek Bosznia kellett… pedig már nem volt fiatal!!! És ezzel még bőven nem volt vége, jöttek-mentek itt birodalmak, meg lakatosból, aztán jogászból lett népvezérek – előbbi Tito, utóbbi Milosevic néven tűnt fel a napi sajtóban a maga idejében. Nem, ez a cikk nem politikáról fog szólni, a történelem is csak azért került ide, hogy egy kis bepillantást nyerhessünk abba, hogyan is alakult ki az a fajta néplélek. Ami szorult helyzetben nem a csüggedést, a lemondást adja válaszul, hanem farkasként küzdő emberré változtatja a szorongatott helyzetben lévőt, aki annál erősebb, minél jobban sanyargatják!

 

Akkor most a matek…

Hogy jön ide néplélek, meg földrajz??? Nem is beszélve a Ferenc Jóskáról… Itt még egy kicsit most el fogok tökölni, mert erről persze megint beugrott valami; a mondás, miszerint „Menj a francba!”, teljesen biztosan Újpesten született meg, és elég komoly köze lehet ennek a focihoz is. Csak röviden; franc=franz, franzstadt=… Ott ér össze a dolog, hogy az a kerület nevét I. Ferenc - szintén Habsburg- király után kapta. Totál biztos, hogy aki nem felet meg, az edző kirúgta, mert csak hátrányára volt a csapatnak, azt leküldte – már akkor is – egy alacsonyabb szintre, a francba! De ez tényleg nem tartozik ide, viszont ha már suli, akkor ezt itt Újpesten illik azért tudni!  J

Na de komolyan! Úgy jön ide a néplélek, hogy csapatunk egyre szorongatottabb helyzetében is képes sikereket elérni, mert az ellenséges környezet összekovácsolja őket! Ebben bizony szerepe van a Mesternek, akiről – már ellenfélként! - a ma Mezőkövesden játszó Hudák Dávid nyilatkozta az ellenük játszott meccs előtt, hogy keményen kézben tartja játékosait! Bizony, kell egy olyan erő, ami összetartja azt a csapatot, amit nem csak a pályán érhet támadás, aki „ha megfogyva bár, de törve nem…” Ez lélektani tényező, ezért azt gondolhatjátok, hogy nincs helye itt, hiszen itt számokról beszélünk, azok alapján elemzünk. De bizony, a helyzet az, hogy a számok azt mutatják, hogy itt harcosok vannak, akik egymásért küzdenek a pályán! De nézzük meg, hogy ez hogyan látszik a számokból, a csapat hogy van „összerakva”!


Egy harcosokból álló csapatnál nagyon fontos, hogy mindenki tegye meg ami tőle telik, ne legyen aki kilóg lefelé, mert az gyengíti a csapat egészét, de felfelé sem biztos, hogy jó ha kilóg valaki, mert az esetleg felborítja az „egy mindenkiért – mindenki egyért” egyensúlyát. Magyarul; kiegyensúlyozott, összességében jó teljesítményre van szükség egyéni szinten, ebből állhat össze a siker.

A csapat átlaga 200 pont felett van, ami az NB1-ben elvárás, de vannak olyan klubok, amik ezt bőven nem képesek teljesíteni, ez persze a tabellán elfoglalt helyükön meg is látszik… Ami nálunk nagyon fontos, hogy se lefelé, se felfelé nincs drámai kiugrás, a csapat egésze kiegyensúlyozottan teljesít. Persze ez átlag, nem mutatja meg a nyáron lejátszott meccseken mutatott teljesítmények dinamikáját, márpedig ez fontos! Fontos, mert csak így látható, hogy az eredmények inkább a szerencsének, vagy az elvégzett munkának, és annak sikeres pályára vitelében keresendők! A jó hír az, hogy az egyes meccseken mutatott átlagos pontértékek növekvő sorozatot mutatnak. A növekedés persze messze nem lineáris, kisebb nagyobb zökkenők vannak, de tény, hogy javulás tapasztalható. Többet mond azonban, ha játékosonként, meccsenként nézzük meg a teljesítményeket! Azért fontos ez, mert itt az is kiderül, hogy a javulás egy-két játékos folyamatosan növekvő teljesítményének, vagy a csapat egészének – de legalábbis nagy részének! – jobb játékából adódik!

Az a jó hírem van, hogy a csapat játékosainak többségénél – kisebb-nagyobb megingásokkal – fejlődés tapasztalható. Sajnálatos dolog, hogy éppen a legutolsó meccsen nem jött ki a jó teljesítményből három pont, de itt meg kell említeni, hogy az ellenfél is kiemelkedőt alkotott ezen a mérkőzésen. Hogy miért nem volt mégsem ez a meccs a legpompásabb találkozó az egész idényben? Mert a jó teljesítmények bizony kioltották egymást. A dinamikus egyensúly tulajdonsága ugyanis, hogy az bármilyen szinten létrejöhet, a lényege az, hogy az bármilyen szinten képes létrejönni, csak az kell hozzá, hogy az egyensúlyi állapotban a tényezők kiegyenlítik egymást. Nos, itt van az a pont, ahol a statisztika megbukik; nem mutatja meg, hogy ennek az egyébként csapatszinten igencsak jó teljesítménynek (mindkét részről!), egyszerűen nem volt élvezeti értéke! Azt viszont mutatja, hogy nem csapatunkon múlt a győzelem, mert minden addig játszott meccsnél többet tettek a győzelemért. Az meg pech, hogy ezen a napon az ellenfél is minden addiginál nagyobb erőket volt képes mozgósítani…


Minden estre a mérhető teljesítmény, és az eredmény szoros összefüggést mutat, hiszen csak azokon a meccseken sikerült győzelmet kiharcolni – és a már előbb említett döntetlent elérni –, amikor a csapat átlagos indexe meghaladta az ellenfélét.

Ez eddig rendben is van, hiszen pontok járnak a gólokért, így a statisztika önigazoló, az kap több pontot, aki nyer! Igen ám, de a helyzet ettől kicsit összetettebb! Ennek szemléltetésére – na meg mert igencsak fontos adatról van szó! – készítettem egy ábrát arról, hogy miként is állunk a labdavesztés/labdaszerzés terén. Az alábbi chart a szerzés és a vesztés egyenlegét mutatja be, ahol negatív tartományba jelenik meg a hasáb, ott több a vesztett labda, ahol pedig pozitívban, ott a visszaszerzések száma magasabb.

Nem meglepő, hogy éppen góllövőink mutatják a legrosszabb teljesítményt ebben a „műfajban”, hiszen az ellenfél védő-harmadában játszanak, ott pedig – a kapuhoz egyre közelebb – egyre nagyobb erőket mozgósít a védekező csapat. És ez a mutató csak egy a többi közül, mert bizony más mutatók – passzok pontossága, párharcok – terén is nehezebb dolguk van támadóinknak. így van egyfajta kiegyenlítődés, azzal együtt, hogy a gólszerző persze sok pontot kap, hiszen ez a játék lényege, a csapatok ezért lépnek pályára, mi pedig ezért megyünk ki a stadionba! Na jó, az ellenfél góljaira csak igen mérsékelten vagyunk kíváncsiak, de ez érthető… Az utolsó meccs éppen arra példa, hogy gól nélkül is lehet sok pontot gyűjteni egyéni, és csapat-szinten is.


Arra jutottam tehát, hogy a statisztika által kimutatott pontok bizony erősen meghatározóak az eredmény tekintetében, de ezeket a számokat nem lehet önmagukban értelmezni, mert ugye a pályán az ellenfél is ott van, az sem mindegy, hogy ők hogyan teljesítenek! A magasabb pontszám (=jobb teljesítmény) rendre győzelmet jelentett, az egy kivétel pedig inkább a szabályt erősítendő csúszott be, de semmiképpen nem cáfolja a statisztika létjogosultságát. Az viszont tény, hogy a meccs élvezeti értékéről a számok semmit nem mondanak, különösen nem azok számára akik – mint mi, szurkolók – nem semleges nézőként látjuk az eseményeket, hanem a részünkről természetes elfogultság lila ködén keresztül!

Ha egy kicsit visszakanyarodunk a bevezető történelmi vonatkozásaihoz, azt tudom mondani, hogy – történelmi távlatokban persze! – akár javunkra is válhat a mai, ellenséges környezet! Azért, mert – a nyilván jócskán elferdített nézőszám-adatok mellett is! – látom az egymásrautaltságból eredő összefogást a pályán kívül is, tapasztalom a fórumon, ahol „ős-ellenségek” békülnek ki, ismerik be kölcsönösen tévedéseiket. Lehet, hogy megátalkodott optimista vagyok, de ezeket érzem, tapasztalom, és nem hiszem, hogy az érzékeim csalnak meg! Inkább azt gondolom, hogy kicsit szerbek lettünk (természetesen csakis átvitt értelemben), a nehézségek megacéloznak lassan, és nem törünk le, nem keseredünk el, hanem kettőzött erővel kitartunk, ha újabb csapás következik!

És erre bizony a csapat – élén Vignjevic mesterrel! – tanított meg ezen a nyáron! Van tehát tanulnivalónk, és úgy látom, hogy tanulunk is a sikerekből és a hibákból is. Mélységes tiszteletem mindenkinek, aki ott kint a stadionban, és akár otthon, vagy éppen külföldön csapatunkért szorít, mert meggyőződésem, hogy – a számokon túl – bizony a lélektani tényezők, a pozitív energiák áramlása is hozzásegít egy-egy gólhoz, egy nehéz meccsen a győzelemhez, és végső soron a bajnoki versengés végén az elfoglalt helyezéshez is!

Lehet, hogy a vége kicsit túlcsordult, az is lehet, hogy ennek aztán sok köze nincs a számok világához, de az biztos, hogy ha nincs meg ez a fajta pozitív töltés, akkor nincs szurkolás, nincs foci, nincs csapat sem! Remélem, hogy ezután is egyre több torokból szakad fel;

HAAAAAAJ-RÁ LILÁK! HAJRÁ LILÁK!

Opcionális bevezető:

A lényeg később, de leírom, mert ha már eszembe jutott megosztom Veletek.

 

Szakközépiskola, 22, 16-17 éves fiú (0 lány…), a ’80-as évek vége felé, még két év az érettségiig, nincs hova sietni, a tanulás nem fontos… Szép időszak ez, de ebben a korban hiányoznak a legjobban, akik pedig ebben a suliban nincsenek. Még csak nagyon pótolni sem képes őket senki, a dirinő ötvenes rém, az elektró tanárnő Jabba ikertestvére. Sőt, a büfében a menzás szakácsnéni archetípusa (afféle szakállas nő, akit a XX. században a Ligetben mutogattak, a XXI. században meg énekelni is hagynak immár…) - készíti a vajas-párizsis-savanyú ubis, egyébként ötösével fogyasztva egész kiváló szendvicseket!

Szóval, el lehet képzelni, hogy az a társaság, amit „C” osztályként soroltak be, kb. mint minőséget az „A” és „B” után (több osztály nem volt…), mennyire volt fogékony a természettudományok, és különösen a humán tantárgyak elsajátítására. Nem állok távol az igazságtól, ha azt mondom, semennyire! Persze ez a nagy átlag, mert (ha hiszitek, ha nem!), de volt akinél a fogékonyság egyenesen negatív értéket vett fel! Mások persze – kínosan ügyelve rá, nehogy a többiek észrevegyék! – esetenként tanulásra vetemedtek, és persze volt egy (talán kettő) eminens diák is, ahogy az már csak lenni szokott.

A kellemes időtöltésnek – amit suliba járásnak neveznek – az vetett véget, hogy egyszercsak kiderült; aki bizony nem vigyáz, az előbb-utóbb érettségizni fog! Lett is hirtelen nagy kapkodás, mindenki igyekezett – persze a képességeihez mérten – készülni azokra a hetekre, amik bizony elkerülhetetlenek; amikor egy tételt húzva feketén-fehéren kiderül, hogy az előző négy év mivel telt! Aztán persze a döntő többség érettnek minősíttetett, sőt, mára az is kiderült, hogy egyáltalán nem is volt olyan reménytelen a társaság, mint azt én akkoriban elég határozottan gondoltam (magamat is beleértve ám!).

Na de hogy jön ez ide? Nos, úgy, hogy ebben az egész történetben eddig olyanok szerepeltek, akik fiatal korukat azzal töltötték, hogy megpróbálták - a maguk módján persze! – tejesíteni, amit elvártak tőlük, megszerezték az érettségi bizonyítványt. A történetnek azonban van olyan szereplője, aki az ilyen emlékekben nem is olyan biztos, hogy alapértelmezetten előkerül. Ez pedig a TANÁR! Igen, csupa nagybetű, mert bizony abba a kategóriába, amire én gondolok, nem mindenki fér bele, aki tanári diplomával a zsebében fiatalok nyúzásával tölti az idejét! Ettől egy kicsit több kell ahhoz, hogy ebbe a kategóriába beleférjen valaki.

Ott van mindjárt a magyar nyelv és irodalom tanár, aki – hogy fenntartsa a nem túl acélos figyelmet, meg mert foci-őrült volt, és nem nagyon kedvelte az épp aktuális rendszert… - az Aranycsapat góljainak elmesélésén keresztül jutott el Ady verseinek elemzéséig. Addig produkálta magát, míg a jobbnál jobb csajokról álmodozó, rettenet flegma társaság elfeledkezett a lába közéről, meg arról is, hogy azon gondolkodjon minden energiát mozgósítva, hogy „Ez meg ki a f…szt érdekel???”, és tátott szájjal szembesült a ténnyel, hogy Ady nem egy olvashatatlan izé, hanem nyilvánvalóan az egyik legnagyobb magyar költő, akinek érdemes még egy-két versét is elolvasni!

És akkor az érettségin ez a TANÁR, aki talán csak bungee jumping ugrást nem mutatott be nekünk a cél érdekében (ezt is csak azért nem, mert akkoriban még csak Új-Zélandon volt az egyetlen ugróhely…), tövig rágta körmeit, azon izgulva, hogy felismerjük-é a különbséget az ütemhangsúlyos és az időmértékes verselés között!!! Izgult, küzdött az érzelmeivel, hol örült egy jó feleletet hallva, hol bosszús volt, amikor a válaszadó melléfogott, de már nem tehetett semmit… Mindig kíváncsi voltam, hogy milyen lehet ez, milyen lehet átélni, és milyen érzés a tehetetlenség? Nos, pont olyan lehet, mint az edzőnek, amikor mindent megtett a sikerért, mindent elmondott, megmutatott, oktatott, tiltott, biztatott (talán le is ugrott egy toronydaruról gumikötéllel a lábán!), de a meccsen már nincs mit tenni, esetleg igazíthat a felálláson, párat cserélhet, de érdemben belenyúlni már nem tud…

Vereség esetén magányosan kell feldolgoznia az eseményeket, kitalálni, hogy hol hibázott, mit tehet még, és mi kell, hogy játékosai odategyék azt a játékot, amit elképzelt. Ja, győzelem esetén bizony nincs egyedül, a dicsőségben sokan osztoznak, abból mindenki kiveszi a részét! És ilyenkor mi marad? Ilyenkor is ki kell találni, hogy ki hol hibázott, mit tehet még, és mi kell, hogy… Igen, ilyenkor is át kell gondolni a „hogyan tovább” kérdését, mert jön a következő meccs, egy következő ellenfél – másik meccs, másik ellenfél, más mérkőzés, ahol megint GYŐZNI KELL!


Ahol nekem összeér a középiskolai történet, és Vignjevic mester története, az a pont, ahol egy adott helyzetből, minden nehézség ellenére értéket hoz létre! Tanárunk végül nem elkallódó embereket nevelt, a Mester pedig egy nem egy pofozógépet alkotott meg – ebben az évben sem! A továbbiakban arra teszek kísérletet, hogy elképzelem, milyen lehet az a helyzet, amikor a tanítványok feleltek, amikor a csapat már lejött a pályáról, és fel kell mérni, hogy mik voltak az erősségek, hol volt gyengébb a produkció… Szóval, most jön a lényeg!

 

A lényeg

 

Bár ez nem a számok világához tartozó körülmény, de a keretet (mennyiségre és minőségre) meghatározza a regisztrációtól való eltiltás. Nem gondolom, hogy a mai keret nem tehetséges srácokból áll, sőt bizonyos szempontból a nyáron pályára lépők jobb csapatot alkottak, mint akár a tavalyi gárda. Ezzel együtt persze érezhető, hogy egyes hiányposztokra nem voltak érkezők, van olyan poszt, ahova egyszerűen nincs megnyugtató megoldás, de ezen túl is van jó pár olyan csapattag, akinek nincs konkurenciája. A verseny hiánya, a szűk keret, és még más negatív tényezők is mind-mind rontják az esélyeket, de a nyár mégis jól sikerült. Az ellenfelek – a hírek szerint – mind erősítettek, de ez a pályán nem látszott! Vízipólóban persze nem vagyunk jók, és persze az sem segített sokat az elején, hogy két belső védőnk összesen is kicsit fiatalabb, mint Kabát Peti… és Peti sem nevezhető öregnek!!!

De nézzük meg, hogy feletek meg a srácok a pályán, milyen erényeket mutattak meg, és hol voltak az esetleges gyengébb pontok! Miután a gólokról már esett szó, azonban arról még nem sok szó esett, hogy 8 gólhoz mennyi kísérlet kellett? Miután visszafelé haladunk, ez most aktuális, ahogy Diarra játékának elemzése is!

Összesen 92 lövési kísérletet jegyezhettünk fel a mérkőzéseken, ami azt jelenti, hogy több mint 11 lövés kell egyetlen gólhoz! Ez bizony kicsit sok, a Bundesligában bizony 6-7, a spanyol ligában pedig 5-6 kísérletre jut egy gól. De tegyük is hozzá azonnal, hogy az egyetlen vérbeli középcsatárunk a lejátszott percek mindössze 45%-án volt pályán, ami jórészt annak „köszönhető”, hogy egy súlyos, hosszú rehabilitációt igénylő sérülés után léphetett ismét pályára idény nyáron. Az viszont biztató, hogy a nyáron összesen 18 pályára lépő játékosunk közül 14 vállalkozott bevenni az ellenfél kapuját, és csak két kapusunk, valamint a 43, illetve 5 percet játszó Tóth Patrik, és Nagy Gábor maradt kísérlet nélkül.

Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy Diarra egyedül vállalta a lövések 28%-át! Az ő játéka unikális az NB1-ben hiszen amellett, hogy fegyelmezett, kivételes fizikai képességekkel megáldott játékos, ugyanakkor kreatív, kiválóan cselező, de jól lát a pályán, a széleket hosszú, pontos labdákkal úgy képes forgatni, hogy még Pinyő tolódásos taktikája sem tudta lereagálni! Véleményem szerint Suljic óta nem volt ilyen „látványelemeket” bemutató játékosunk, pedig Újpestre mindig kell egy ilyen habitusú zsonglőr! Asmirral szemben viszont Souleymane fegyelmezett (van benne alázat, ami bizony ritka manapság…), jobban átlátja a pálya egészét, így egészen biztos vagyok benne, hogy szép jövő áll még előtte.


Biztosan emlékeztek gólja után, amikor a Mester nyakába ugrott! Abban minden benne volt; öröm, köszönet, felszabaduló feszültség, de leginkább az, hogy az elsőre magának valónak tűnő játékos bizony egy közösség része, csapatban gondolkodik, és végtelen tisztelet van benne az edző iránt. Ilyen az igazi profi hozzáállás, és mindezt egy 21 éves Maliból érkező cingár srác mutatja be!

Visszatérve a lövésekhez; Diarra mennyiségi mutatói rendben vannak, nehéz ugyanis azt a játékost semlegesíteni, aki lát a pályán, de jól cselez, gyors, és időnként a csapat alapstratégiájának egyébként igen határozott kereteit feszegeti. A pontosság azonban sajnos nem erősség, de – ebben biztos vagyok! – ez inkább lélektani kérdés! Ahogy megjön az önbizalom, látható, hogy jobb a találati arány. De a többiek vajon hogy teljesítettek?

Bardhi, Sankovic, Mohl, valamint Andric kimagaslik a csapatból, ők azok, akik 50% feletti arányban találnak kaput. Innen hiányolom Lázok, Balázs Benjámin nevét, és ha Cseke jobban teljesít, talán most két ponttal több is lehetne csapatunk neve mellett. De – véleményem szerint – így sem rossz az eredmény, viszont az elől játszóktól összességében többet várnék.

Bardhi hasznossága nem kérdés, hiszen 9 lövéséből 7 kapura ment, és – mint korábban már említettem – ehhez elég volt a csapat által teljesített játékpercek 53%-a! Ha formáját sikerül megőriznie, vagy éppen még rátenni egy-két lapáttal, és a sérülések is elkerülik, bizony ebben a bajnokságban már meghatározó csapattag lesz! Tovább megyek; az egész NB1-ből ki fog emelkedni, ha így termel tovább.

De haladjunk szépen visszafelé; nézzük meg, hogyan sikerült eljutni a gólig, mi kellett ahhoz, hogy odaérjünk az ellenfél kapuja elé? A játék képe alapján csapatunk számára létfontosságú a passzok pontossága, és ezen a téren nemzetközi szinten is megállná helyét a társaság! OK, persze ezt ebben a bajnokságban tudjuk, kérdés, hogy nemzetközi szinten mire lenne (lesz majd!) elég.

Sötétebb színekkel jelöltem azokat, akik az átlag fölött teljesítettek. Védelmünk nagy része ide sorolható, Kecskés viszont kissé lemarad. Ennek oka az, hogy hátul sok esetben úgy jön ki a játék, hogy ha az ellenfél letámad, neki kell hosszú labdát felívelnie, ami – szorongatott helyzetről lévén szó – nyilván kevésbé pontos. Azt nem tudom, hogy ez a játékunk hibája, vagy egy egyéni hiba, amit Ákosnak kell kijavítania, de a számok itt bizony egy hiányosságra mutatnak rá.


Érdekes összevetni Windecker és Sankovic adatait; a magyar játékos védekező (szűrő) poszton szerepel, de passzai pontossága jelentősen elmarad a szintén szűrőként pályára lépő horvát csapattársáétól. Talán ez is szerepet játszik abban, hogy Windecker kevesebb lehetőséget kapott, a teljes lejátszott percek 63%-án volt pályán. Elől Diarra emelkedik ki ebben a mutatóban is; 80%-os pontossága a támadó harmadban bizony megsüvegelendő!

De térjünk vissza szűrőinkhez! Őket azért szeretjük, mert vég nélkül robotolnak, megharcolnak minden labdáért, tehermentesítik a védelmet, támogatják az elől játszókat. A támogatást a passzok pontossága jellemzi, a tehermentesítést pedig a párharcokban mutatott eredményességük. Nézzük meg tehát, hogy csapatunk játékosai ebben hogy szerepeltek!

Itt már látszik, hogy a párharcokban mindkét szűrő 70% körül teljesít! Ez a teljesítmény bizony elengedhetetlen volt ahhoz, hogy kevés kapott gól kerüljön a táblán nevünk mellé! A letámadáson kívül ugyanis a szűrők tudják megakadályozni, hogy veszélyesen közel kerüljön az ellenfél támadása kapunkhoz. Többi védőnk 60% körüli teljesítménye sem rossz, de talán itt lehetne javulni; ha a többi védőnk elérné Kecskés stabilan 60-70% közötti szintjét, az erősebb csapatok ellen sem lenne nagy probléma. Ebben jól áll tehát fiatal középső védőnk, dicséret illeti, hiszen fizikálisan még fog fejlődni, így nyilván van még tere a fejlődéshez.

A párharcokban mindig benne van a szabálytalanság, különösen akkor, ha ez fizikai kontaktussal jár. Vannak játékosok, akik mintha vonzanák a „balhét”, mindig forr a levegő körülöttük, belemennek olyan helyzetekbe, amit mások talán elkerülnének. Az ilyen játékosok kicsit olyanok, mint azok, akik a jégkorongban a buliból igyekeznek elvinni a korongot; nem biztos, hogy ők a legerősebbek, de egyszerűen „bennük van a boogie”…

Ami azonnal szemet szúr; Diarra, mintha vonzaná a bajt… Arról van szó, hogy játékát sok esetben csak szabálytalanság árán tudják tartani, és ahogy híre ment képességeinek, ma már azt látom, hogy bőven osztanak neki „előleget” is; még szinte el sem kezdődött a meccs, máris kap egy-két csomagot, csak úgy miheztartás végett! Sajnos nem nagyon védik a bírók, mert a nagy átlagot annyira meghaladják időnként mozgásai, hogy a játékvezetők nem képesek pontosan lekövetni. Ilyenkor persze nem fújnak, vagy éppen ellene ítélnek, ami viszont (egyébként jogos, de a bírónál negatív!) hiszti következik. Ezen bizony kell még dolgozni. Azzal együtt is ezt gondolom, hogy tudom, milyen nehéz elviselni a rossz döntéseket, az igazságtalanság érzése pedig rossz hatással van a játékra. Ha sikerül ezeken a dolgokon felül emelkedni (nem viselkedni, hanem tényleg túllépni a bíráskodás visszásságain!), az jó hatással lesz a teljesítményre is!


Érdekes, hogy védőink elég sallangmentesen játszanak, viszonylag kevés szabálytalanságok követnek el. Közülük is kiemelkedik Kecskés, aki már-már túlságosan is „jófiúnak” tűnik. Mielőtt még számon kérnénk védőnkön a szabályok kicsit lazább értelmezését, gondoljunk bele, hogy a keret szűkössége nem igazán engedi meg a sok lap begyűjtését! Ehhez képes van belőle szép számmal, mert – véleményem szerint – kissé könnyen kapjuk ezeket. Az elől elkövetett viszonylag több szabálytalanság a stratégiának is betudható, hiszen a letámadás már az ellenfél védő-harmadában megkezdődik, és itt bizony be-becsúszik pár komolyabb, taktikai szempontból „kötelező” fault.

Ebben a részben tehát megnéztük azt, hogy mennyi kísérlet kellett egy-egy gól eléréséhez, ki milyen pontossággal célozta meg a kaput. Megnéztük, hogy az ellenfél kapujához jutásban ki hogyan járult hozzá pontos passzokkal, párharcok megnyerésével. Ez utóbbiak persze fontosak ahhoz is, hogy a lehető legkevesebb gólt kapjuk, ugyanis védekezésnél a terület jó zárása után párharc során szerezhető meg a labda (hacsak az ellenfél el nem rúgja vakon a labdát…), de sajnos ebbe néha becsúsznak hibák, és a lemaradó játékosok csak szabálytalanság árán tudják elrontani az ellenfél játékát. A szabálytalanságokat nem csak osztjuk, hanem kapjuk is, különösen Diarra szenvedhet ettől sokat.

Én azt látom a fentiekből, hogy

-      Játékunk még mindig a pontos passzokra épül,

-      sokszor jutunk el az ellenfél kapujáig,

-      de ott a pontossággal még sok probléma van.

-      Védőink jellemzően szabályos eszközökkel élnek,

-      legkreatívabb támadónkat viszont rendesen „faragják”.

-      Szűrőink fontos elemei a játéknak, védőink tehermentesítését jól oldják meg,

-      ezért tudnak szélső védőink felérni a szélekre támadás során,

-      de az előre-játékban még fejlődni kell.

 

Eddig azt látom, hogy;

-      Diarra, Sankovic, Mohl, Lázok, Bardhi átlag fölött teljesítenek,

-      Kecskés, Windecker, Kálnoki Kis, Balázs Benjámin, Cseke megfelelnek, és további potenciál van bennük,

-      Nagy T. még mindig kérdés, kicsit hektikus,

-      Andrictól több kell, ahogy ezúttal Angelov, és Tóth Patrik sem nyújtja azt, amit elvárunk tőlük,

-      Kapusaink az eddigieknek megfelelően teljesítenek, ahogy korábban is,

-      A sérülteknek pedig gyors felépülést, jó egészséget kívánunk, mert Heris, Balogh Balázs, Hazard, Perovic is mind-mind erősítést jelentenek!

 

HAJRÁ LILÁK!

Tanult kollégám mondatát kissé elferdítve idézem; „A szurkoló egy ördögi szerkezet!” Igen, a szurkoló, aki – kihalófélben? – lévő fajta manapság, akit a kívülállók tömege nem igazán ért. A „külsősök” nem értik, hogy mit is lehet vitatkozni a világ talán legegyszerűbb játékán, amit ők úgy értelmeznek – definiatíve!!! -, hogy 22 felnőtt férfi kerget 1 darab labdát… A megfogalmazás szinte sugározza, hogy itthon jelentősnek mondható társadalmi csoport érzelmileg nem érintett football témában. A szurkolót gyakran a mazochistával tévesztik össze, a focit meg egyenesen azonosítják a suttyósággal…

Ha így, hát így, nincs mit tenni, érzelmekre nem tudunk hatni (ha egy tévében látott, teltházas népünnepély jellegű meccs nem ébreszt érzelmeket, esélytelenek vagyunk írásban!), hassunk az értelemre! Annál is inkább, mert se nem vagyunk mazochisták, mint szurkolók, sem nem vagyunk suttyók, mint sportolók, edzők, játékvezetők! Még a sportági vezetés sem az, csak kicsi másként gondolkodnak… De ez mellékes, a meggyőzésre maradt a matek, mint észérvek halmaza! Na meg az sem mellékes, hogy a statisztika is egy jó forrása a végeérhetetlen szurkolói vitáknak, muníció az érvekhez pro- és kontra!

A játék egyszerűségéről: 22 játékos elrendezésére – ha csak egyenes vonalban sorakoztatjuk fel őket a pályán – máris 22! számú megoldás létezik (1,12*10²¹!!!), amit kissé bonyolít az a körülmény, hogy ezek a megátalkodottak képesek, és nem egyenes vonalban sorakoznak fel, hanem a pálya minden egyes pontján feltűnnek, mi több helyüket rendszeresen változtatják! A helyzetet bonyolítja továbbá, hogy a játékosok mozgása nem afféle Brown-mozgás (állandó rendszertelen mozgás), hanem az edző utasításait - többé, vagy éppen kevésbé – betartva, elsőre nem is feltétlenül felismerhető rendszer szerint alakul.

Ez kicsit messzire vezet, így tehát kezdjük a legegyszerűbb, ámde legfőbb statisztikai adattal! Neve: GÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓL!!! Kicsit olyan, mintha fordítva ülnék a lovon, mert ugye a matek tipikusan probléma-megoldó „műfaj”, most pedig az eredménytől haladunk majd a problémák felé… Na de, ez itt kérem football, gólra játszák, nem pontozzák, nem szépségverseny!!! A lényeg tehát itt van:

 

Még hogy nem szépségverseny!!! Fásy Ádám sírva könyörögne a receptért, ha megtudná, hogy egy férfiember (!) pár pillanat alatt, egy-két mozdulattal milyen ovációt képes kiváltani a nézőtéren! Ezek bizony egytől-egyik szépségdíjas találatok, nem is kétséges! Nézzük tehát az „elkövetőket”:

A támadó szekció bizony elég jól elosztja a gólokat, de van egy kakukktojás: Mohl három gólpassza mintha kilógna a sorból, hiszen a balhátvédünktől (nomen est omen) elsősorban azt várnánk, hogy a védekezésben jeleskedik… És itt jön egy olyan momentum, ami jellemzője csapatunknak; a Mester előszeretettel alkalmaz jobb oldalon bal- illetve bal oldalon jobblábas szélsőket. Ennek oka az, hogy ha egy ballábas támadó vezeti a labdát a jobb oldalon, akkor – a jobb oldali jobblábas védő felzárkózása esetén! – jelentősen nő a játékvariációk száma! Ehhez most segítségül hívok egy ábrát, ahol megpróbálom bemutatni, hogy mire gondolok:

Elsőre nem sok különbséget látunk, hiszenmindkét esetben kb. azonos számú lehetőség adódik, de a széljátékban jelentős a különbség, valamint a kaput veszélyeztető lehetőségek száma sem azonos.

A bal lábas támadó lehetőségei;

1.   Befelé fordulva akár azonnal lőhet.

2.   Egy csellel a jobb összekötő helyére vezetheti a labdát (piros hullámos vonal), itt pedig bal lábra kiváló pozíció adódik lövésre, így az ellenfél bal oldali belső védőjének ki kell lépnie.

3.   Ha ez a védő kilép, máris megnyílik a védőfal, és - a példában a hosszú oldalról a rövid felé tartó - középen érkező támadó egy passzal (gól)helyzetbe hozható.

4.   A védő kilépésének irányától függően a középen, vagy a hosszún érkező támadó is játékba hozható, de fontos, hogy már a beadás a kapu irányába tart, a szintén a kapu irányába tartó védőkkel együtt, akiknek így a legnehezebb menteniük, ha sikerül is, nagy valószínűséggel csak szögletre tudnak menteni.

5.   Ha a kilépő védő túl közel kerül, és sem a lövés, sem a be-passz nem kivitelezhető, még mindig van egy megoldás! A balhátvéd, és a baloldali belső védő között nyitott üres területre befutó jobbhátvéd felé lehet forgatni a játékot, és megint a jobbik – itt az a bal! – lábbal lehet idetenni a lábdát, tehát biztosabb végrehajtható a feladat.

 

A felvázolt hat (a 4. pont valójában két lehetőséget takar) megoldással szemben csak négyet tud kivitelezni a jobb oldalon jobblábasként támadó csatár, ráadásul ebből a négyből egy az oldalvonal felé irányul (itt beszűkül a tér, ami a védőknek kedvez), egy pedig hátra-passz, ami a támadás megakadását jelenti – miközben az ellenfél védelme már betömörülve várja az újabb attakot.

Fontos kiemelni, hogy ehhez a csapat többi része is megfelelően helyezkedik, hiszen ez a játék csakis akkor működik hatékonyan, ha a szélső védő felér a támadáshoz! A helyét nyilván biztosítani kell, és ezzel együtt labdavesztés esetén azonnal vissza kell támadni, hogy az ellenfél ne tudjon létszámfölényes támadást vezetni. Ilyen szélső támadások esetén ugyanis ideiglenes létszámhiány alakul ki a védelemben, amire a belső védőknek, a szűrőknek – már a támadás-építés során! - helyezkedéssel, a támadásban közvetlenül részt vevőknek pedig – labdavesztés esetén - azonnali letámadással kell reagálniuk.

De honnan is indultunk? Onnan, hogy Mohl szélső védő létére bizony jeleskedik az ellenfél kapuja előtt, a kanadai táblázaton a második helyen áll. Ennek oka bizony az 5. pont; az előtte helyezkedő támadó (Andric, vagy Balázs B.) sok esetben forgatja ki szélre a labdát, ahonnan a befutó Mohl jó ütemben érkezve adja be középre a labdát. Diarra is sokszor feltűnik ezen a területen, de ő nem a fent vázolt (al)rendszer elemeként tűnik fel, ő inkább mélységből építi fel a támadást. Viszont a vissza-csel utáni labdavezetésből szerzett gólra kiváló példa a Mezőkövesden jegyzett találata; a bombagól a jó célzás mellett azért is születhetett, mert a védők nem tudták eldönteni, hogy kilépjenek, vagy a belső támadókat, vagy éppen a szélen helyezkedő Mohl felé zárják a lehetséges irányokat. Egy pillanatnyi késlekedés elég volt ahhoz, hogy a résen védhetetlen bomba érkezzen a kapuba!

Bal oldali védőnk tehát elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a hét mérkőzés alatt szerezzünk. De mi van a támadókkal, ők hogyan szerezték góljaikat? Egy részük egyáltalán nem klasszikus csatárjáték eredménye, szintén nem a megszokott ”szélen előrevágott labda – beadás – érkező erőcsatár” combo eredménye, hanem sokkal inkább a kapunak háttal álló támadó és a mélységből  a labdát felvezető középpályás összjátékából adódó találat. Az ilyen gólra a legszemléletesebb példa talán a válogatott EB-szereplése során a Szalai – Kleinheisler összjáték, és az abból megszülető Szalai-féle találat volt.

 

 

Ennek a lényege az, hogy a középső támadó nem futja le, és nem is folytat a vállat vállnak vetett „birkózást”, hanem „csak” beáll a felpasszolt labdát visszatolja a közben tovább zárkózó védnek, így „egyszerű” háromszögekkel jutnak el a kapuig. A példát azért hoztam a válogatottól, mert olyan kristálytiszta formát nálunk nem találtam, mint a felidézett jelenet, de a lényeget tekintve azonos a játék alapja.

És itt meg kell, hogy álljak még egy fontos téma kibontására. Kicsit messziről indítva; a „Menekülés a győzelembe” című film egy jelenetében az edző felvázolja, hogy miként képzeli el a gólszerzést, hogyan gondolja megvalósíthatónak a szó szerint az életükért játszó csapat megmenekülését. A stratégia világos, az egyes játékosok feladatukat végrehajtva, a pálya különböző részein, egy irányba hatnak; gólt kell lőni. Ez eddig rendben, de Pelé nem ért egyet! A táblára berajzol egy kacskaringós vonalat, ami az ő útját jelzi a pályán a saját kaputól az ellenfél kapujáig. Azt mondja; itt vagyok, megoldom, nem kell a stratégia, a gól én vagyok!

 

 

Nos, eddig az idézet, de hogy is jön ez ide? Úgy, hogy ha van egy ilyen játékos, akkor a stratégia, az edző által kigondolt játékelemek nagy része eldobható, a feladat annyi, hogy a Pelé-típusú játékoshoz jusson a labda, a többit majd elintézi! Ma már azonban egyre kevesebb az ilyen játékos, és ezek a játékosok jellemzően a nagyobb kluboknál rúgják a bőrt, a legnagyobbakat pedig az különbözteti meg a helyi zseniktől, hogy kivételes képességeiket képesek beilleszteni egy játékrendszerbe! De vissza a mi valóságunkhoz! Nálunk nincs ilyen játékos, nincs olyan, aki képes lenne egyedül meccseket eldönteni – és persze ezt sorozatban véghezvinni! Van olyan, akiben benne van ez a potenciál, a játékos neve pedig Diarra, de most még ő sem képes tartósan, és kiegyensúlyozottan azt a szintet hozni, amire a csapat szinte minden körülmények között támaszkodhat.

Sőt! Kerülve a véleményalkotást pályán kívüli körülményekről, annyit azért meg kell említeni, hogy Vignjevic mester akkor követné el a legnagyobb hibát, ha egy-két játékosra, és nem a csapat egészére építené fel a stratégiát! Abban a rendszerben, amiben a klub működik, egyszerűen előnyben kell részesíteni a „jó iparost” a művész urakkal szemben, mert a félévente változó összetételű keretben helyettesíthető játékosokkal lehet fenntartani egy elfogadható szintet. Arra nem térnék ki most, hogy ez hova vezet, és ez egy stratégia, vagy éppen ad hoc megoldások sorozata, nem ez a témája a cikknek…

Ami - számomra - a fentiekből következik; az edzőnek erős stratégiát kell alkotnia, amit a játékosoknak fegyelmezetten végre kell hajtaniuk! Ebből következően nekem nem is az a furcsa, hogy egyik szélső védőnk ad gólpasszokat, hanem inkább az, hogy a másik miért nem? Erre a későbbi részekben még kitérek majd, de alapvatően ott lehet a probléma, hogy nincs igazi támadó típusú játékosunk, aki ballábas, és a fent vázoltakat a támadószekció jobb oldalán képes megvalósítani. Ez persze könnyen változhat, ha Balogh Bubu végre pályára léphet!

De nézzük támadóinkat!

Bardhi 3 gólja és 2 gólpassza azt jelenti, hogy az összesen szerzett 8 gól 62,5%-ban benne volt, miközben 7 meccs 665 percéből csak 353 percet volt pályán (mindössze 53!!!). Átlagban tehát 70 percenként szerez gólt, vagy ad gólpasszt – meccsenként tehát szinte biztosan számíthatunk tőle/általa gólra! Az nb1 teljes mezőnyében a kanadai ponttábla szerint minimum 5 pontot elérők között csak két játékos mutatói jobbak gól/perc tekintetében!

Játékosunk Macedóniában kezdte meg profi pályafutását, az FC Shkupi nevű klubnál, majd 2013-ban a dán Brönby U19-et erősítette. Innen a svéd 3. ligába (!!!), a Prespa Birlik-hez (Malmö) vezetett útja, de legnagyobb szerencsénkre 2014. augusztus 29-én már szerződés kötötte klubunkhoz! Értékét ma már 450.000 euróra taksálja a transfermarkt. Jól mutatja fejlődését, hogy amikor hozzánk került értéke még csak 100.000 euró volt a szakportál szerint! Eddig elég érdekesen alakult a még mindig csak 21 éves játékos karrierje, de ahogy halad, nekem úgy tűnik, hogy van még benne bőven lehetőség! Szerződése 2020-ig köti hozzánk, így van rá esély, hogy még sok örömet szerez majd góljaival!

Nemanja Andric már érettebb focista, 29 éves, ezért persze több klubnál is bizonyíthatott pályafutása során; volt az Obolic, a Rad, a Győr játékosa is, eddigi legjobb idényét éppen ez utóbbinál futotta, még a 2013/14-es szezonban, amikor 7 gólja mellett 3 gólpasszt is kiosztott. Az a jó hírem van, hogy ha marad a formája, akkor ebben a 33 fordulós bajnokságban „kinéz” 9-10 gól, és 4-5 gólpassz! Ez bizony komoly előrelépés lenne a tavalyi 4 gól + 2 gólpassz combo-hoz mérten.

Andric értéke csúcsát a Rad játékosaként érte el, 2010-ben már 700.000 euróra taksálták, de Győrbe szerződve 400.000 euró összeg szerepel a neve mellett „market value”-ként. Az NB1 ebből a szempontból nem feltétlen volt sikertörténet, hiszen győri évei alatt már csak 300.000 euróra értékelték. Jó hír, hogy innen azért volt felfelé út, mivel aktuálisan már újra elindult felfelé, legújabban 350.000 euró értéket jelöl meg a trnasfermarkt. Emlékezhetünk, hogy a tavaly nyári felkészülést „sikerült” kibbekelnie azzal, hogy csak az igazolási periódus végén kötött szerződést klubunkkal (addig a közben becsődölt ETO-tól vettük kölcsönbe), így nem csoda, hogy volt egy kisebb hullámvölgy játékában, de most már szemmel látható a fejlődés. Ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az általa 2 gól és egy gólpassz!

Balázs Benjámin 26 éves korára már nemzetközi tapasztalattal is rendelkezik, hiszen a kaposvári évek után a Vitória Guimarães csapatát erősítette – azaz annyira nem is, hiszen a kupameccseken a cserepadig, a bajnokságban pedig csak a 2. csapatig sikerült eljutnia. Nem tudom, hogy miért nem sikerült a karrierje ezen szakaszán tovább lépnie felfelé, de tény, hogy a tapasztalatszerzésen kívül nem sok pozitívumot könyvelhetett el ebben az időszakban. Érthető módon, szabadon igazolhatóként egy gyengébb bajnokságban szereplő Teplice következett, ahol valamiért szintén nem sikerült bekerülni a stabil kezdők közé… Nem tudom, hogy pontosan mi volt a történet, de – gondolom – a játékos nem élte meg élete csúcspontjaként ezt az időszakot!

Amikor hozzánk szerződött, nagy várakozás előzte meg pályára lépését, de egy jó ideig elég ingadozó volt teljesítménye. Bőven átlag feletti gyorsaságát valamiért nem tudta gólra, gólokra váltani, ami talán tovább feszélyezte. Az előzményeket ismerve, nem csodálkoznék, ha a továbbiakban drámai javulást látnék tőle, mert az utóbbi időben mutatott teljesítménye végre fejben is rendbe teheti nála a dolgokat! Szurkolok neki, mert a játékát figyelve nem tudom megmondani, hogy mi lenne az a tényező, ami akadályt jelent neki abban, hogy az NB1 egyik maghatározó játékosává érjen.

A góllövők közül Diarra és Lázok kimaradtak, de ennek oka csak az, hogy róluk a későbbi részekben szeretnék bővebben is írni a sorozatban. Ma tehát – visszafelé haladva… - a vége végére jutottunk, talán sikerült megfejteni a csapat támadójátékának egy részét, és azt a kérdést is sikerült talán megválaszolni, hogy mit keres egy szélső védő az ellenfél védő-harmadában. Bár az NB1 tizenkettes mezőnyéből heten is több góllal büszkélkedhetnek, mégis dicséret illeti csapatunkat a célratörő, az ellenfél kapuját első-szándékkal támadó focijáért, valamint azért, hogy – sajnos nem először… - valódi középcsatár nélkül is képes olyan játékot játszani, ami végső soron hozza (az akár nem várt!) eredményeket.

 

HAJRÁ LILÁK!

Ez az ősz úgy kezdődött, hogy nyár volt...

A mondat önellentmondása a hazai fociban nem értelmezhetetlen, és ha belegondolunk, hogy az NB1-et az ellentmondások országában rendezik, tulajdonképpen minden a helyére is kerül.

És persze ennek az országnak vagyunk állampolgárai, ebben az országban szocializálódtunk, így nem csoda, hogy mi magunk is tele vagyunk ellentmondásokkal, gyakran nem csak egymással, hanem magunkkal is vitatkozunk. A vita persze előrevisz, mert nem árt, ha sok szempontból látjuk ugyanazt a problémát, de ehhez azért kell némi el- és befogadás! A vita ugyanis önmagáért nem jó, de információt szerezhetünk, többet tudhatunk meg a minket körülvevő világról!

Volt egy vita arról is, hogy a statisztikai adatok, azok feldolgozása vajon mennyire írja le a játékot, mit tesz hozzá az értékeléshez. Sőt, felvetődött, hogy nincs értelme a stat adatoknak, mert attól, hogy magas értékeket ér el egy csapat, még lehet bőven nézhetetlen egy meccs, de az is egy észrevétel volt, hogy a mennyiségi adatok önmagukban nem mondanak semmit, mert a minőség egyáltalán nem mindegy, hiszen a nézhetőség inkább minőségi kérdés. A vitát nem lezárva, és nem cáfolva a statisztika ellen felhozott érveket, megpróbáljuk értékelni ezt a nyáron kezdődött őszt!

A mögöttünk lévő hét meccs talán mindenkit meglepett (két gyenge meccs kezdésként, majd négy győzelem, a végére pedig egy döntetlen) - a körülményeket ismerve szerencsére pozitív értelemben. Egy csapat eredményessége rendkívül sok tényező eredője, mi most maradunk a pályán, az ott történteket igyekszünk megmutatni egyfajta szemszögből, a számok nyelvén.

Kóstolónak egy-két – talán meglepőnek tűnő – kérdés, állítás:

  • Az utolsó, az MTK ellen 0:0-s döntetlennel zárult találkozón csapatunk magasan a legjobb teljesítményt nyújtotta eddig. Ez hogy lehet?
  • Azokon a mérkőzéseken, amikor nagy arányban múltuk felül labdabirtoklásban az ellenfelet, kétszer kikaptunk, egy döntetlent játszottunk, viszont csak egy alkalommal nyertünk! Változott a stratégia? Mi a győzelem kulcsa?
  • Az elvesztett és visszaszerzett labdák egyenlege csak négy játékosunknál pozitív! Hogy lehetséges ez?
  • A kanadai táblázaton egy védőnk szerepel – holtversenyben – a második helyen. Ennyire gólerős a védőnk?
  • Csak öt játékosunk teljesített átlag felett az InStat adatai szerint. Ez azt jelenti, hogy gyenge a csapat?
  • A harmadik legkevesebb ponttal értékelt játékosunk volt a harmadik legtöbb időt a pályán. Ki lehet ő?
  • Mezőnyjátékosaink közül csak három játékos nem lőtt kapura. Kik lehetnek ők?
  • Csapatunk lövései közül több talált kaput, mint amennyi mellé ment. De vajon hány kísérlet volt?

Remélem, hogy ezek az érdekes állítások, és a kérdések felkeltik érdeklődéseteket! Ezen túl persze mélyebb összefüggéseket is szeretnénk feltárni! Szeretnénk megfelelni olyan kérdésekre, amelyekre talán nincs is egyértelmű válasz, de egyfajta szemlélet mentén mégis új információt nyújthatunk.

A következő napokban – kihasználva a bajnoki szünetet – kétnaponként jelentkezünk egy sorozattal, ami egyfajta értékelése lesz az elmúlt hét mérkőzésnek. Egyfajta szemszögből, egyféle vizsgálati módszerrel – szám szerint! Reméljük, hogy lesznek új információk, érdekességek, amik kicsit árnyalják a kialakult képet, miközben tudjuk, hogy nincs nálunk a bölcsek köve, meglátásaink szubjektív verdiktek , még akkor is, ha azok objektív alapokon (számok) nyugszanak.

… azaz „első éjszaka joga” jutott eszembe, mikor azt olvastam, hogy az Újpest elvette a Vasas szüzességét (ismeretlenül is köszönöm ezt a mondatot!) ezen a kissé szeles nyári estén. Igen, nagyon kellettek a pontok, nagyon kellett, hogy egy most éppen jó passzban lévő együttes ellen győzelmet arasson csapatunk! Az első két forduló sikertelensége után biztató volt a Paks elleni győzelem, de – az InStat adatok alapján – voltak hiányosságok.