Szám szerint

Tanult kollégám mondatát kissé elferdítve idézem; „A szurkoló egy ördögi szerkezet!” Igen, a szurkoló, aki – kihalófélben? – lévő fajta manapság, akit a kívülállók tömege nem igazán ért. A „külsősök” nem értik, hogy mit is lehet vitatkozni a világ talán legegyszerűbb játékán, amit ők úgy értelmeznek – definiatíve!!! -, hogy 22 felnőtt férfi kerget 1 darab labdát… A megfogalmazás szinte sugározza, hogy itthon jelentősnek mondható társadalmi csoport érzelmileg nem érintett football témában. A szurkolót gyakran a mazochistával tévesztik össze, a focit meg egyenesen azonosítják a suttyósággal…

Ha így, hát így, nincs mit tenni, érzelmekre nem tudunk hatni (ha egy tévében látott, teltházas népünnepély jellegű meccs nem ébreszt érzelmeket, esélytelenek vagyunk írásban!), hassunk az értelemre! Annál is inkább, mert se nem vagyunk mazochisták, mint szurkolók, sem nem vagyunk suttyók, mint sportolók, edzők, játékvezetők! Még a sportági vezetés sem az, csak kicsi másként gondolkodnak… De ez mellékes, a meggyőzésre maradt a matek, mint észérvek halmaza! Na meg az sem mellékes, hogy a statisztika is egy jó forrása a végeérhetetlen szurkolói vitáknak, muníció az érvekhez pro- és kontra!

A játék egyszerűségéről: 22 játékos elrendezésére – ha csak egyenes vonalban sorakoztatjuk fel őket a pályán – máris 22! számú megoldás létezik (1,12*10²¹!!!), amit kissé bonyolít az a körülmény, hogy ezek a megátalkodottak képesek, és nem egyenes vonalban sorakoznak fel, hanem a pálya minden egyes pontján feltűnnek, mi több helyüket rendszeresen változtatják! A helyzetet bonyolítja továbbá, hogy a játékosok mozgása nem afféle Brown-mozgás (állandó rendszertelen mozgás), hanem az edző utasításait - többé, vagy éppen kevésbé – betartva, elsőre nem is feltétlenül felismerhető rendszer szerint alakul.

Ez kicsit messzire vezet, így tehát kezdjük a legegyszerűbb, ámde legfőbb statisztikai adattal! Neve: GÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓL!!! Kicsit olyan, mintha fordítva ülnék a lovon, mert ugye a matek tipikusan probléma-megoldó „műfaj”, most pedig az eredménytől haladunk majd a problémák felé… Na de, ez itt kérem football, gólra játszák, nem pontozzák, nem szépségverseny!!! A lényeg tehát itt van:

 

Még hogy nem szépségverseny!!! Fásy Ádám sírva könyörögne a receptért, ha megtudná, hogy egy férfiember (!) pár pillanat alatt, egy-két mozdulattal milyen ovációt képes kiváltani a nézőtéren! Ezek bizony egytől-egyik szépségdíjas találatok, nem is kétséges! Nézzük tehát az „elkövetőket”:

A támadó szekció bizony elég jól elosztja a gólokat, de van egy kakukktojás: Mohl három gólpassza mintha kilógna a sorból, hiszen a balhátvédünktől (nomen est omen) elsősorban azt várnánk, hogy a védekezésben jeleskedik… És itt jön egy olyan momentum, ami jellemzője csapatunknak; a Mester előszeretettel alkalmaz jobb oldalon bal- illetve bal oldalon jobblábas szélsőket. Ennek oka az, hogy ha egy ballábas támadó vezeti a labdát a jobb oldalon, akkor – a jobb oldali jobblábas védő felzárkózása esetén! – jelentősen nő a játékvariációk száma! Ehhez most segítségül hívok egy ábrát, ahol megpróbálom bemutatni, hogy mire gondolok:

Elsőre nem sok különbséget látunk, hiszenmindkét esetben kb. azonos számú lehetőség adódik, de a széljátékban jelentős a különbség, valamint a kaput veszélyeztető lehetőségek száma sem azonos.

A bal lábas támadó lehetőségei;

1.   Befelé fordulva akár azonnal lőhet.

2.   Egy csellel a jobb összekötő helyére vezetheti a labdát (piros hullámos vonal), itt pedig bal lábra kiváló pozíció adódik lövésre, így az ellenfél bal oldali belső védőjének ki kell lépnie.

3.   Ha ez a védő kilép, máris megnyílik a védőfal, és - a példában a hosszú oldalról a rövid felé tartó - középen érkező támadó egy passzal (gól)helyzetbe hozható.

4.   A védő kilépésének irányától függően a középen, vagy a hosszún érkező támadó is játékba hozható, de fontos, hogy már a beadás a kapu irányába tart, a szintén a kapu irányába tartó védőkkel együtt, akiknek így a legnehezebb menteniük, ha sikerül is, nagy valószínűséggel csak szögletre tudnak menteni.

5.   Ha a kilépő védő túl közel kerül, és sem a lövés, sem a be-passz nem kivitelezhető, még mindig van egy megoldás! A balhátvéd, és a baloldali belső védő között nyitott üres területre befutó jobbhátvéd felé lehet forgatni a játékot, és megint a jobbik – itt az a bal! – lábbal lehet idetenni a lábdát, tehát biztosabb végrehajtható a feladat.

 

A felvázolt hat (a 4. pont valójában két lehetőséget takar) megoldással szemben csak négyet tud kivitelezni a jobb oldalon jobblábasként támadó csatár, ráadásul ebből a négyből egy az oldalvonal felé irányul (itt beszűkül a tér, ami a védőknek kedvez), egy pedig hátra-passz, ami a támadás megakadását jelenti – miközben az ellenfél védelme már betömörülve várja az újabb attakot.

Fontos kiemelni, hogy ehhez a csapat többi része is megfelelően helyezkedik, hiszen ez a játék csakis akkor működik hatékonyan, ha a szélső védő felér a támadáshoz! A helyét nyilván biztosítani kell, és ezzel együtt labdavesztés esetén azonnal vissza kell támadni, hogy az ellenfél ne tudjon létszámfölényes támadást vezetni. Ilyen szélső támadások esetén ugyanis ideiglenes létszámhiány alakul ki a védelemben, amire a belső védőknek, a szűrőknek – már a támadás-építés során! - helyezkedéssel, a támadásban közvetlenül részt vevőknek pedig – labdavesztés esetén - azonnali letámadással kell reagálniuk.

De honnan is indultunk? Onnan, hogy Mohl szélső védő létére bizony jeleskedik az ellenfél kapuja előtt, a kanadai táblázaton a második helyen áll. Ennek oka bizony az 5. pont; az előtte helyezkedő támadó (Andric, vagy Balázs B.) sok esetben forgatja ki szélre a labdát, ahonnan a befutó Mohl jó ütemben érkezve adja be középre a labdát. Diarra is sokszor feltűnik ezen a területen, de ő nem a fent vázolt (al)rendszer elemeként tűnik fel, ő inkább mélységből építi fel a támadást. Viszont a vissza-csel utáni labdavezetésből szerzett gólra kiváló példa a Mezőkövesden jegyzett találata; a bombagól a jó célzás mellett azért is születhetett, mert a védők nem tudták eldönteni, hogy kilépjenek, vagy a belső támadókat, vagy éppen a szélen helyezkedő Mohl felé zárják a lehetséges irányokat. Egy pillanatnyi késlekedés elég volt ahhoz, hogy a résen védhetetlen bomba érkezzen a kapuba!

Bal oldali védőnk tehát elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a hét mérkőzés alatt szerezzünk. De mi van a támadókkal, ők hogyan szerezték góljaikat? Egy részük egyáltalán nem klasszikus csatárjáték eredménye, szintén nem a megszokott ”szélen előrevágott labda – beadás – érkező erőcsatár” combo eredménye, hanem sokkal inkább a kapunak háttal álló támadó és a mélységből  a labdát felvezető középpályás összjátékából adódó találat. Az ilyen gólra a legszemléletesebb példa talán a válogatott EB-szereplése során a Szalai – Kleinheisler összjáték, és az abból megszülető Szalai-féle találat volt.

 

 

Ennek a lényege az, hogy a középső támadó nem futja le, és nem is folytat a vállat vállnak vetett „birkózást”, hanem „csak” beáll a felpasszolt labdát visszatolja a közben tovább zárkózó védnek, így „egyszerű” háromszögekkel jutnak el a kapuig. A példát azért hoztam a válogatottól, mert olyan kristálytiszta formát nálunk nem találtam, mint a felidézett jelenet, de a lényeget tekintve azonos a játék alapja.

És itt meg kell, hogy álljak még egy fontos téma kibontására. Kicsit messziről indítva; a „Menekülés a győzelembe” című film egy jelenetében az edző felvázolja, hogy miként képzeli el a gólszerzést, hogyan gondolja megvalósíthatónak a szó szerint az életükért játszó csapat megmenekülését. A stratégia világos, az egyes játékosok feladatukat végrehajtva, a pálya különböző részein, egy irányba hatnak; gólt kell lőni. Ez eddig rendben, de Pelé nem ért egyet! A táblára berajzol egy kacskaringós vonalat, ami az ő útját jelzi a pályán a saját kaputól az ellenfél kapujáig. Azt mondja; itt vagyok, megoldom, nem kell a stratégia, a gól én vagyok!

 

 

Nos, eddig az idézet, de hogy is jön ez ide? Úgy, hogy ha van egy ilyen játékos, akkor a stratégia, az edző által kigondolt játékelemek nagy része eldobható, a feladat annyi, hogy a Pelé-típusú játékoshoz jusson a labda, a többit majd elintézi! Ma már azonban egyre kevesebb az ilyen játékos, és ezek a játékosok jellemzően a nagyobb kluboknál rúgják a bőrt, a legnagyobbakat pedig az különbözteti meg a helyi zseniktől, hogy kivételes képességeiket képesek beilleszteni egy játékrendszerbe! De vissza a mi valóságunkhoz! Nálunk nincs ilyen játékos, nincs olyan, aki képes lenne egyedül meccseket eldönteni – és persze ezt sorozatban véghezvinni! Van olyan, akiben benne van ez a potenciál, a játékos neve pedig Diarra, de most még ő sem képes tartósan, és kiegyensúlyozottan azt a szintet hozni, amire a csapat szinte minden körülmények között támaszkodhat.

Sőt! Kerülve a véleményalkotást pályán kívüli körülményekről, annyit azért meg kell említeni, hogy Vignjevic mester akkor követné el a legnagyobb hibát, ha egy-két játékosra, és nem a csapat egészére építené fel a stratégiát! Abban a rendszerben, amiben a klub működik, egyszerűen előnyben kell részesíteni a „jó iparost” a művész urakkal szemben, mert a félévente változó összetételű keretben helyettesíthető játékosokkal lehet fenntartani egy elfogadható szintet. Arra nem térnék ki most, hogy ez hova vezet, és ez egy stratégia, vagy éppen ad hoc megoldások sorozata, nem ez a témája a cikknek…

Ami - számomra - a fentiekből következik; az edzőnek erős stratégiát kell alkotnia, amit a játékosoknak fegyelmezetten végre kell hajtaniuk! Ebből következően nekem nem is az a furcsa, hogy egyik szélső védőnk ad gólpasszokat, hanem inkább az, hogy a másik miért nem? Erre a későbbi részekben még kitérek majd, de alapvatően ott lehet a probléma, hogy nincs igazi támadó típusú játékosunk, aki ballábas, és a fent vázoltakat a támadószekció jobb oldalán képes megvalósítani. Ez persze könnyen változhat, ha Balogh Bubu végre pályára léphet!

De nézzük támadóinkat!

Bardhi 3 gólja és 2 gólpassza azt jelenti, hogy az összesen szerzett 8 gól 62,5%-ban benne volt, miközben 7 meccs 665 percéből csak 353 percet volt pályán (mindössze 53!!!). Átlagban tehát 70 percenként szerez gólt, vagy ad gólpasszt – meccsenként tehát szinte biztosan számíthatunk tőle/általa gólra! Az nb1 teljes mezőnyében a kanadai ponttábla szerint minimum 5 pontot elérők között csak két játékos mutatói jobbak gól/perc tekintetében!

Játékosunk Macedóniában kezdte meg profi pályafutását, az FC Shkupi nevű klubnál, majd 2013-ban a dán Brönby U19-et erősítette. Innen a svéd 3. ligába (!!!), a Prespa Birlik-hez (Malmö) vezetett útja, de legnagyobb szerencsénkre 2014. augusztus 29-én már szerződés kötötte klubunkhoz! Értékét ma már 450.000 euróra taksálja a transfermarkt. Jól mutatja fejlődését, hogy amikor hozzánk került értéke még csak 100.000 euró volt a szakportál szerint! Eddig elég érdekesen alakult a még mindig csak 21 éves játékos karrierje, de ahogy halad, nekem úgy tűnik, hogy van még benne bőven lehetőség! Szerződése 2020-ig köti hozzánk, így van rá esély, hogy még sok örömet szerez majd góljaival!

Nemanja Andric már érettebb focista, 29 éves, ezért persze több klubnál is bizonyíthatott pályafutása során; volt az Obolic, a Rad, a Győr játékosa is, eddigi legjobb idényét éppen ez utóbbinál futotta, még a 2013/14-es szezonban, amikor 7 gólja mellett 3 gólpasszt is kiosztott. Az a jó hírem van, hogy ha marad a formája, akkor ebben a 33 fordulós bajnokságban „kinéz” 9-10 gól, és 4-5 gólpassz! Ez bizony komoly előrelépés lenne a tavalyi 4 gól + 2 gólpassz combo-hoz mérten.

Andric értéke csúcsát a Rad játékosaként érte el, 2010-ben már 700.000 euróra taksálták, de Győrbe szerződve 400.000 euró összeg szerepel a neve mellett „market value”-ként. Az NB1 ebből a szempontból nem feltétlen volt sikertörténet, hiszen győri évei alatt már csak 300.000 euróra értékelték. Jó hír, hogy innen azért volt felfelé út, mivel aktuálisan már újra elindult felfelé, legújabban 350.000 euró értéket jelöl meg a trnasfermarkt. Emlékezhetünk, hogy a tavaly nyári felkészülést „sikerült” kibbekelnie azzal, hogy csak az igazolási periódus végén kötött szerződést klubunkkal (addig a közben becsődölt ETO-tól vettük kölcsönbe), így nem csoda, hogy volt egy kisebb hullámvölgy játékában, de most már szemmel látható a fejlődés. Ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az általa 2 gól és egy gólpassz!

Balázs Benjámin 26 éves korára már nemzetközi tapasztalattal is rendelkezik, hiszen a kaposvári évek után a Vitória Guimarães csapatát erősítette – azaz annyira nem is, hiszen a kupameccseken a cserepadig, a bajnokságban pedig csak a 2. csapatig sikerült eljutnia. Nem tudom, hogy miért nem sikerült a karrierje ezen szakaszán tovább lépnie felfelé, de tény, hogy a tapasztalatszerzésen kívül nem sok pozitívumot könyvelhetett el ebben az időszakban. Érthető módon, szabadon igazolhatóként egy gyengébb bajnokságban szereplő Teplice következett, ahol valamiért szintén nem sikerült bekerülni a stabil kezdők közé… Nem tudom, hogy pontosan mi volt a történet, de – gondolom – a játékos nem élte meg élete csúcspontjaként ezt az időszakot!

Amikor hozzánk szerződött, nagy várakozás előzte meg pályára lépését, de egy jó ideig elég ingadozó volt teljesítménye. Bőven átlag feletti gyorsaságát valamiért nem tudta gólra, gólokra váltani, ami talán tovább feszélyezte. Az előzményeket ismerve, nem csodálkoznék, ha a továbbiakban drámai javulást látnék tőle, mert az utóbbi időben mutatott teljesítménye végre fejben is rendbe teheti nála a dolgokat! Szurkolok neki, mert a játékát figyelve nem tudom megmondani, hogy mi lenne az a tényező, ami akadályt jelent neki abban, hogy az NB1 egyik maghatározó játékosává érjen.

A góllövők közül Diarra és Lázok kimaradtak, de ennek oka csak az, hogy róluk a későbbi részekben szeretnék bővebben is írni a sorozatban. Ma tehát – visszafelé haladva… - a vége végére jutottunk, talán sikerült megfejteni a csapat támadójátékának egy részét, és azt a kérdést is sikerült talán megválaszolni, hogy mit keres egy szélső védő az ellenfél védő-harmadában. Bár az NB1 tizenkettes mezőnyéből heten is több góllal büszkélkedhetnek, mégis dicséret illeti csapatunkat a célratörő, az ellenfél kapuját első-szándékkal támadó focijáért, valamint azért, hogy – sajnos nem először… - valódi középcsatár nélkül is képes olyan játékot játszani, ami végső soron hozza (az akár nem várt!) eredményeket.

 

HAJRÁ LILÁK!

Ez az ősz úgy kezdődött, hogy nyár volt...

A mondat önellentmondása a hazai fociban nem értelmezhetetlen, és ha belegondolunk, hogy az NB1-et az ellentmondások országában rendezik, tulajdonképpen minden a helyére is kerül.

És persze ennek az országnak vagyunk állampolgárai, ebben az országban szocializálódtunk, így nem csoda, hogy mi magunk is tele vagyunk ellentmondásokkal, gyakran nem csak egymással, hanem magunkkal is vitatkozunk. A vita persze előrevisz, mert nem árt, ha sok szempontból látjuk ugyanazt a problémát, de ehhez azért kell némi el- és befogadás! A vita ugyanis önmagáért nem jó, de információt szerezhetünk, többet tudhatunk meg a minket körülvevő világról!

Volt egy vita arról is, hogy a statisztikai adatok, azok feldolgozása vajon mennyire írja le a játékot, mit tesz hozzá az értékeléshez. Sőt, felvetődött, hogy nincs értelme a stat adatoknak, mert attól, hogy magas értékeket ér el egy csapat, még lehet bőven nézhetetlen egy meccs, de az is egy észrevétel volt, hogy a mennyiségi adatok önmagukban nem mondanak semmit, mert a minőség egyáltalán nem mindegy, hiszen a nézhetőség inkább minőségi kérdés. A vitát nem lezárva, és nem cáfolva a statisztika ellen felhozott érveket, megpróbáljuk értékelni ezt a nyáron kezdődött őszt!

A mögöttünk lévő hét meccs talán mindenkit meglepett (két gyenge meccs kezdésként, majd négy győzelem, a végére pedig egy döntetlen) - a körülményeket ismerve szerencsére pozitív értelemben. Egy csapat eredményessége rendkívül sok tényező eredője, mi most maradunk a pályán, az ott történteket igyekszünk megmutatni egyfajta szemszögből, a számok nyelvén.

Kóstolónak egy-két – talán meglepőnek tűnő – kérdés, állítás:

  • Az utolsó, az MTK ellen 0:0-s döntetlennel zárult találkozón csapatunk magasan a legjobb teljesítményt nyújtotta eddig. Ez hogy lehet?
  • Azokon a mérkőzéseken, amikor nagy arányban múltuk felül labdabirtoklásban az ellenfelet, kétszer kikaptunk, egy döntetlent játszottunk, viszont csak egy alkalommal nyertünk! Változott a stratégia? Mi a győzelem kulcsa?
  • Az elvesztett és visszaszerzett labdák egyenlege csak négy játékosunknál pozitív! Hogy lehetséges ez?
  • A kanadai táblázaton egy védőnk szerepel – holtversenyben – a második helyen. Ennyire gólerős a védőnk?
  • Csak öt játékosunk teljesített átlag felett az InStat adatai szerint. Ez azt jelenti, hogy gyenge a csapat?
  • A harmadik legkevesebb ponttal értékelt játékosunk volt a harmadik legtöbb időt a pályán. Ki lehet ő?
  • Mezőnyjátékosaink közül csak három játékos nem lőtt kapura. Kik lehetnek ők?
  • Csapatunk lövései közül több talált kaput, mint amennyi mellé ment. De vajon hány kísérlet volt?

Remélem, hogy ezek az érdekes állítások, és a kérdések felkeltik érdeklődéseteket! Ezen túl persze mélyebb összefüggéseket is szeretnénk feltárni! Szeretnénk megfelelni olyan kérdésekre, amelyekre talán nincs is egyértelmű válasz, de egyfajta szemlélet mentén mégis új információt nyújthatunk.

A következő napokban – kihasználva a bajnoki szünetet – kétnaponként jelentkezünk egy sorozattal, ami egyfajta értékelése lesz az elmúlt hét mérkőzésnek. Egyfajta szemszögből, egyféle vizsgálati módszerrel – szám szerint! Reméljük, hogy lesznek új információk, érdekességek, amik kicsit árnyalják a kialakult képet, miközben tudjuk, hogy nincs nálunk a bölcsek köve, meglátásaink szubjektív verdiktek , még akkor is, ha azok objektív alapokon (számok) nyugszanak.

… azaz „első éjszaka joga” jutott eszembe, mikor azt olvastam, hogy az Újpest elvette a Vasas szüzességét (ismeretlenül is köszönöm ezt a mondatot!) ezen a kissé szeles nyári estén. Igen, nagyon kellettek a pontok, nagyon kellett, hogy egy most éppen jó passzban lévő együttes ellen győzelmet arasson csapatunk! Az első két forduló sikertelensége után biztató volt a Paks elleni győzelem, de – az InStat adatok alapján – voltak hiányosságok.

Nagyon tartottam a szombati meccstől, mert amikor Szalai Ádám a magyar edzőkre tett nem éppen kedves kijelentést, akkor „Csertői közölte, hogy tudnak ők mindent, s akár a Barcelona edzését is levezényelhetnék.”  Gondoltam, ennek a fele se tréfa, mert – ahogy már többször megállapítottuk – az ÚJPEST nem a Barcelona, ide nem jön úgy játékos, hogy fél, egy évet nem játszik a klub regisztrációtól való eltiltása miatt. Nos, aki a Barcelona csapatánál megállná a helyét, az – megtámogatva némi radioaktivitással – csodákra lehet képes! Nálunk meg ugye nincs igazolás - egyesek szerint labda se nagyon -, így bizony a helyzetnek megfelelő szerénységgel a tisztes helytállás máris szép eredménynek tűnt…

Már-már kezdtem félni tőle, hogy megint nem sikerül pontot szerezni, de akkor bevillant, hogy magyar edző mondatai miatt aggódom! Ezért aztán utánamentem a dolognak, mi is volt az, ami Szalaitól elhangzott, és a Magyarországon világhírű edzőt ennyire felidegelte. Imé:

„Az nem járja, hogy van a válogatottnál egy edző, aki elmondja, mit kellene csinálni, majd hozzáteszi, a többit, srácok, oldjátok meg. Tíz vagy húsz éve hülyítjük a népet, elvárunk dolgokat, de nincs miből építkezni, nem nevelünk ki tehetségeket. Olyan játékosok vannak a válogatottban, akik nem tudják felvenni a versenyt a topligákban edződőkkel.”

Aki ezen vitázik, az lehet, hogy a csapatától várja el a helyzet megoldását, vagy éppen hülyíti a népet, esetleg nem nevelt még ki topligában játszó játékost? Nem tudom, lehet választani a fentiek közül, én nem mondanék semmi negatívat az antifoci hazai helytartójáról.

De miért téma ez? Kezdem a végén, a meccs utáni nyilatkozattal: „A második félidőben nyomás alatt tartottuk ellenfelünk, de akkor sem tudtuk gólra váltani a helyzeteinket.” Nos, itt a lehetőség, hogy végre kiderüljön, Háry János kései leszármazottja adta a nyilatkozatot, vagy egy profi futballszakember! A számok – ha nem is írják le a mérkőzést teljeses egészében, az emóció pedig távol áll a matektól – nem hazudnak, megmutatják a valóságot. Hozzá kell tennem, hogy amikor ezeket a sorokat írom, már csak babonából sem nézem meg az adat-táblákat, de leginkább kíváncsi vagyok, hogy a Háry vs. fociedző kérdésben bejön-e a tippem… Nézzük meg tehát szám szerint!


Ezúttal a játékosok táblázatával kezdem:

Itt bizony nincs jelentős különbség, elsőre azt látom, hogy nálunk eggyel több 200 pont feletti teljesítmény volt. Erős a gyanúm, hogy nem ezen a szinten, vagy legalábbis nem a számok felsorolásszerű megjelenítésével láthatunk kissé tisztában. Fontos ugyanis, hogy az egyes csapatrészek hogyan teljesítenek, volt a pályának olyan része, ahol egyértelmű fölényt mutatnak az adatok? Térben elhelyezve, ezt látjuk:

Sárga körvonalú „felhőkkel” jelöltem a kezdőcsapatok azon területeit, amit a 200 pont alatti játékosok játszottak be. Ebből az látszik, hogy nálunk a jobb hátsó alakzat, valamint az egyik támadónk volt a gyenge pont, míg az ellenfélnél a középpálya szinte egésze, illetve az egy szem támadó általalkotott – igen jelentős! – területen játszók teljesítettek az átlagtól elmaradóan. A cserék persze megoldhatták volna a helyzetet, de a csereként pályára lépők azonos, vagy kicsit még gyengébben teljesítettek. Ez mindkét csapatra igaz, de az ellenfél esetében nem a keret kialakításába nem szóltak bele külső körülmények, azonos, vagy jobb képességű játékosok lehet(né)nek akár a cserepadon.

A másik fontos tény, hogy az ellenfél posztra cserélt, a hadrend nem változott, attól függetlenül próbált változatlan felállással eredményt elérni edzőjük, hogy mi az eredmény, vagy éppen, hogy melyik szakaszában tartott a mérkőzés. Ezzel szemben nálunk a cserékkel a felállás is változott, az edző a körülmények figyelembevételével (ide tartozik a keret meghatározta lehetőségek is!) változtatott a játékon! Ezzel persze nem akarom összevetni a két edző teljesítményét, almát a körtével egyébként sem ildomos…

Eddig tehát annyit sikerült kideríteni, hogy csapatunkban kevesebb volt az átlag alatti teljesítmény, és a gyengébben teljesítők nem egy tömbben, a pálya jelentős részét lefedve helyezkedett el a pályán, hanem két kisebb „szigetre” korlátozódva helyezkedtek el. Csapatunk tehát jobban volt elosztva, jobban átgondolt felállással jelentünk meg, Vignjevic mester nem csak az alapvető képességeket, hanem a pillanatnyi formát is figyelembe vette! Lázok lecserélése pedig azt is megmutatja, hogy edzőnk nem csak egy mérkőzésben gondolkodik, hanem a bajnokság egészét próbálja felépíteni, ugyanis gólszerzőnk talán elbírt volna még egy kis terhelést, de a komoly műtét után még nem teljesen 100%-os játékost az edző megkímélte egy esetleges újabb sérüléstől.

Nézzük meg tehát a csapatstatisztikát! Fontos ugyanis, hogy az játék egyes, mérhető elemei mit mutatnak. Kérdés például, hogy az előző mérkőzés után többek által felvetett problémák megoldódtak, vagy inkább még rosszabb irányba mentekel a dolgok!

Nos, kettős érzéssel nézegetem a számokat; egyrészt látok egy elég erőteljes elmozdulást a célfutball irányába, másrészt viszont van egy-két olyan pont, amire - ha a célfoci egy elhatározott irány – nagyobb hangsúlyt kell fektetni! Mire gondolok?

A labdabirtoklásban alulmaradtunk (43/57), ami egy változó stratégia mellett nem probléma, erre szokták mondani, hogy „átadtuk a teret”, meg „kontrákra építettük fel támadójátékunkat”, azonban vannak kétségeim afelől, hogy ez egy kifejezetten előre kigondolt elem a játékunkban. Ugyanakkor tény, hogy a pálya talaja egyszerűen nem alkalmas a sokpasszos játékra, időnként még a libák is hasra esnének a göröngyökön, így a libalegelő sem biztos, hogy jó jelző lenne a játéktérre. Nem tudom eldönteni tehát, hogy mennyire tudatos a dolog, mégis – a játék képe alapján – ez bizony így volt jó.

Öröm viszont, hogy lövéseink pontossága javult, és a kaput találó lövések aránya 37,5%-ra emelkedett, a kaput találó lövések mintegy 2/3-a pedig a hálóban is kötött ki (de egyet nem adott meg a játékvezető…). Az ellenfél részéről azonban sokallom a 9 leadott lövést, még akkor is, ha ezek kevésbé jelentettek veszélyt, mint a mi próbálkozásaink.

Jól látszik, hogy az ellenfél mindössze 2 (22%), míg csapatunk 4 (50%) kísérletet mutatott be a tizenhatoson belülről! Itt a példa, hogy a számok önmagukban nem elegendőek, ha van még egy dimenziónk (tér), akkor azért korrektebb képet kapunk. Kiemelendő Diarra 4 próbálkozása, és hozzá kell tenni, hogy Andric közelről leadott lövése is Diarrának köszönhető, ugyanis egy szélső elfutás után parádésan tálalt középre! Így nem csoda, hogy kissé féloldalas a lövéseink elhelyezkedése, a csapat jobb oldala nem csak védekezésben, hanem támadásban is gyengébb volt kicsit.

A szögletek aránya kiegyenlített (4/4), igazán nem ír le sokat a mérkőzésről, de meg kell jegyeznem, hogy a magasan beívelt labdáknál Szabit még mindig nem érzem elég biztosnak (de határozott javulás van, dicséret érte!), míg Kálnoki-Kis ezen a téren bizony kiemelkedőt nyújtott. A légteret középső védőnk biztosan tartotta ellenőrzése alatt, és társa Kecskés sem maradt alul a fejpárbajokban. Ez már önmagában sokat jelent, hiszen az első két fordulóban a védelem közepén, illetve a légtérben vesztettük el a meccseket. Határozott fejlődést látok tehát, védekezésben a hibák jó részét pedig sikerült kiküszöbölni! Persze nem szabad azért ettől nagyon elégedettnek lenni, mert a Paks csapata sem égimeszelők hada, ahogy ez rólunk sem igazán mondható el.

Szabálytalanságok terén bizony „jobban” teljesítettünk (19/13), de a sárgalapok egyenlő száma azt mutatja, hogy nem kellett már-már menthetetlen helyzetben vétenünk a szabályok ellen, hanem inkább csak kisebb faultokkal sikerült az ellenfél lendületét megtörni. Meg kell jegyeznem, hogy Diarra esetében sokszor nem szólalt meg a síp, mikor ellene szabálytalankodtak. Ezzel nem a bírói ténykedést szeretném kritizálni, másra szeretném felhívni a figyelmet. Játékosunknál sok esetben tényleg nem eldönthető, hogy az fizikai adottságai miatt (a madárcsontú bizony ideillő jelző), vagy színészkedés miatt huppan a földre. Valószínű, hogy mindkettő igaz lehet, ez is az is előfordul természetesen, de ezek között – legalábbis számomra – sokszor nem felismerhető a különbség. Ez pedig megzavarhatja a bírót, és ítéleteibe hibák csúszhatnak, de ezen a mérkőzésen az előzőek okán nem rónám fel a bírónak!

A pontos passzok számában kimutatható jelentős fölény (+35%!) lehet a stratégia része (ha nem apró passzokkal, hanem a kevésbé pontos hosszabb, ívelt átadásokra építjük fel a játékot), de a pontosság százalékos értékében pedig nincs ilyen nagy különbség (80/83). Ez magyarázható, de megint nem tudom eldönteni, hogy ez tudatos volt, vagy nem… Minden esetre nem nagy tragédia, minkét csapat a magyar átlagot meghaladó pontossággal hozta le a meccset, ez dicséretet érdemel.

Ami elsőre is feltűnt, és – nálam legalábbis – a célfoci egyik alapvető „kelléke”, az, hogy a nyert párharcokban fölényt kell kialakítani! Ez bizony nem sikerült, a párharcokat 47/53-as aránnyal szintén a vendégek nyerték… Ez lehet, hogy csak az én vesszőparipám, de sok mérkőzésen jelent problémát. Mintha játékosaink az egy-egy elleni szituációkat még mindig nem kezelnék jól, még mindig inkább egy rossz passzt választanának, semmint egy meglepő egyéni alakítást. Mindez akkor történik, amikor végre van egy játékosunk (Diarra), aki pedig szívesen belemegy az ilyen szituációkba, nem ijed meg akár a védelemben elő- előforduló tornyoktól sem. Persze éppen ő lehet az, aki miatt a statisztika az ellenfél fölényét mutatja, ugyanis az egy-egyekkel rendszeresen próbálkozott a szélen, és itt bizony a védője sokszor megállította. Amikor azonban nem, akkor gólt érő beadás lett a vége…

Az előzőek ellenére a számok azt mutatják, hogy ezúttal – ellentétben a korábbi két mérkőzéssel – a jó stratégia mellett, a korábbi jó csapatszellemet megtartva, most az egyéni teljesítmények elérték azt a szintet, ami elég egy meccs megnyeréséhez! Sajnos arról még nem beszélhetünk, hogy ez minden körülmények között, és minden majdani ellenféllel szemben győzelmet fog jelenteni, de az irány határozottan jó, a csapategység után kezdenek megjönni az egyéni teljesítmények is. Az pedig majd csak a jövő mutatja meg, hogy a látszólagos stratégia-váltás tudatos döntés, vagy csak „így sikerült”, de akár egyik, akár másik feltételezés igaz, van még hova fejlődni, kell még csiszolni a csapat játékát.

HAJRÁ LILÁK!

Vereség. Megérdemelt? Milyen vereség lehet megérdemelt, amit a kedvenc csapatom szenved el? Ilyen nincs – vagy mégis van? Azért láttam jobbnak csapatunkat, mert elfogult vagyok, vagy mert tényleg így volt? De akkor miért a vereség? Gólra játszák, gólra játszák – mantráztam magamban szombat éjszaka, mígnem egyszercsak meglepetésszerű gyorsasággal elaludtam. Nem volt kellemes a kora esti élmény, így persze jöttek a vadabbnál vadabb álmok A csúcspont ez volt:

Színhely: San Francisco, Oakland.

- Pénzt vagy életet!

- Életet!

A revolveres merénylő ettől a választól úgy megijedt, hogy visszahőkölt. A számtalanszor elhangzott támadó felszólításra, amióta a világ világ, először hangzott el a fenti válasz. A rabló lövésre kész pisztolya megrezdült a kezében, és egyszerűen nem tudta, hogy mit tegyen. A megtámadott egyén két karját nyugodtan felemelte, mint akit nem érdekel, hogy mi lesz.

A rejtői világ olyan elementáris erővel hatott a maga abszurditásában is életszerű álomban, hogy felébredtem, és megfogadtam magamnak, ezt megjegyzem, és utána megyek a dolognak, miért pont ezt álmodtam. Hát bizony a vasárnap, meg a hétfő azzal ment el, hogy ez járt a fejemben… Őrület, de olyan volt, mint mikor az ember rákattan egy dallamra; akarja, nem akarja, azon kapja magát, hogy dúdolja, énekli…

Megoldás nincs… Szuper, akárhogy is kattogok rajta, nincs megoldás, így figyelmem eltereléseképpen előveszem a hétvégi meccset. Megrázó volt, talán kiüti a „dallamot” a fejemből… Na és akkor esett le!!! A Bognár!!! Nem gondoltam, hogy Esztike néni – sváb tanítónőm – ékes német nyelvre tanító órái ilyen mély nyomot hagytak elmém egy rettenet jól eldugott kis zugában! Pedig – hittem eddig! - jól sikerült izolálni ezt a területet, mert bizony a német nyelv almája kissé messze pottyant le tőlem… Na de – ha a fene fenét eszik, sem értem, miért! – beugrott; Bognár = Wagner! A „kis Bogesz” tehát - Wágner úr személyében - álmomban is lecsapott rám, miután ébren már kétszer lezúzott! Egy gól, egy gólpassz (eleve rémálom!), és még egy valódi rémálom is… Nem lesz ez sok egy napra?

Ja, senki ne féljen, a fent megálmodott/idézett regény-részletben a megtámadott Wágner úr nem áldozat, sokkal inkább a szerencsétlen rabló az. Egy pár mondattal később ugyanis a „drága rablovics úr” (később már sztrovacsek) mindenét odaadja a megtámadottnak! Ahogy Bognár is „ellopta a show-t”, ahogy pestiesen mondják. Pedig a játék alapján úgy tűnt, hogy ő az áldozat…

Vagy mégsem? Erre csakis a számok felehetnek! Nézzük tehát szám szerint:

 

Csapatstatisztika

Labdabirtoklás terén – nem nagy meglepetésre – megnyertük a meccset, és az 56/44 arány nem is elsöprő fölény, mégis mutat némi dominanciát. OK, ezzel ugyan nem sokra megyünk, mert mit ér a labda, ha azzal nem célozzuk meg a kaput? Nem sokat, de akkor még mindig jónak kell(ene) lenni egy gól nélküli döntetlenre, és persze csapatunk eleje akár még szerencsés is lehet. Na, attól tartok, hogy az ilyen esetlegességek Vignjevic mester tervébe nem férnek bele, így marad a – látszólag – kockázatosabb elsőszándékú foci, ahol dmoninanciára türekszünk. De milyen eredménnyel? Hol vannak a lövések?

Nos, a lövések bizony jönnek, több is jön, mint az ellenféltől, kísérletünk ugyanis van bőven, 19 az ellenfél 8 kísérletével szemben! Bár az ellenfél minőségben kicsit jobb (50%, azaz 4 lövés talál kaput), gondolhatnánk, hogy sok lúd disznót győz (csapatunk lövéseinek 42%-a, 8 lövés talál kaput). Na de – itt jön a képbe Bognár Wágner – a mi lövéseinkből egyetlen gól (tizenegyesből…), míg az ő lövéseikből kettő találat születik. Mi lehet ennek az oka?

Menjünk tovább, ha már az okokat keressük, nézzük meg a többi mutatót is! A szögletek (6-11) a mi fölényünket mutatják, na meg azt, hogy bőven voltunk az ellenfél kapuja előtt, a szabálytalanságok (18-12), valamint a sárgalapok (6-2!) Diósgyőrnél kimutatott számbeli fölénye pedig azt mutatja, hogy bizony nem nekünk kellett kapaszkodnunk! Vagy ezek az adatok csak azt mutatják, hogy szombati ellenfelünk harcosabb volt, mint mi? Nem tudom, lehet, hogy harcosak voltak, de – a mezőnyben – elég kis hatékonysággal rontották el játékunkat!

Mire alapozom ezt? A passzok száma (254-462), valamint a pontos passzok aránya (75,6%-84,93%) is javunkra dőlt el, dominanciánk nem kérdéses még itt sem! Őrület, akkor bizony nem marad más mint ami már sok esetben hiányzott… A párharcokban maradtunk alul – gondoltam én -, de a számok bizony mást mutatnak!

Csapatunk párharcokban mutatott 56-44-es fölénye bizony meggyőző, nem vitás, hogy ki volt az, aki az egy-egy elleni párharcokban jobb volt.

De akkor mi döntött? Hogy lehet, hogy minden tekintetben jobb csapatunk mégis vereséget szenvedett? Valószínű, hogy olyan mutatókban kell keresni a választ, amit az előzőekben nem taglaltunk – feltéve, hogy hiszünk benne, a számok bizony megmutatják a meccset feketén-fehéren. Az előzőekben főleg mennyiségi mutatókat boncolgattunk, minőségi mutatók kisebb számban szerepeltek, és az előforduló hibák, erősségek térbeli eloszlását sem vizsgáltuk meg.

Sajnos a kulcspasszok száma nem áll rendelkezésre, de kettőt biztosan azonosított mindenki – ez pedig a két kapott gólunkat előzte meg; az egyik egy pontosan a fejre varázsolt szögletrúgás volt Bognártól, a másik pedig egy hátracsúsztatott labda Griffith-től. Ez már elég volt, mert hasonlót keveset láttunk, csapatunk fölénye meddőnek bizonyult, passzaink többsége oldalpassz volt, az előre-játékban már sokkal kevésbé voltak jó passzaink. Ami a térbeliséget illeti, az a gyanúm, hogy lövéseink messzebbről találtak kaput, az ellenfél jól teljesítő védőivel szemben pedig az ezúttal gyengébben teljesítő védőink álltak szembe. De mit tudunk erről?

A végén kezdem; lövéseink 58%-a (11) a tizenhatos vonalon kívülről (néhány egészen messziről) érkezett, míg ellenfelünk kísérleteinek csak 37%-a (3) jött erről a területről. A bajt tetézi, hogy ebből a 3 kísérletből az egyik gólban végződött… Wágner-effektus… Grafikusan így néz ki:

Ezzel együtt azonban elvárható lenne, hogy ennyi kísérletből gól, gólok szülessenek, de ha jobban belegondolunk, a mi távoli lövéseink átlövések voltak inkább, míg az ellenféllel szemben – például a gólnál – nem állt védő a labda és a kapu között! Úgy tűnik, hogy sok esetben a lövés csak azért született meg, mert pillanatnyilag nem volt jobb megoldás – egy újabb passz képében. Játékunk tehát a dominancia ellenére sem eléggé irányul a kapura.

A térbeli eloszlás másik vetülete az, hogy milyen erők csapnak össze egy-egy részterületén a pályának, milyenek az egyes játékszituációkban az erőviszonyok. Nos, itt bizony kicsit megcsúsztunk, mert míg az ellenfél játékosai közül több támadó teljesített 200 pont felett, a velük szemben álló középső védőink, valamint egyik védekező középpályásunk bizony messze alulteljesítette ezt a szintet:

Ez még nem lett volna elég egy vesztes meccshez, mert ha támadóink jól teljesítenek, egy sokgólos mérkőzésen akár térdre is kényszeríthettük volna az ellenfelet. Sajnos azonban támadóink egy része (Lázok, Bardhi, Angelov) sem voltak éppen a helyzet magaslatán. Mintha a középső tengely nem akarna összeállni; középső védőink, középső támadóink nem tudják hozni a szintet, ami a győzelemhez segítené csapatunkat.

Összegzésként azt tudom mondani, hogy a meccset nem csapat szinten vesztettük el, hanem egyéni hibák, egyes gyengébb teljesítmények vezettek a vereséghez. Hallottam vitáról, ami arról szólt, hogy ez vajon az edző, vagy a keret hibája, mert mintha a keret nem lenne képes azt a játékot produkálni, amit a Mester elvár tőlük. Erre nincs válaszom, a számok ezt már bizony nem mutatják meg!

Mielőtt eret vágnánk, azonban fel kell hívnom a figyelmet arra a nem elhanyagolható tényre, hogy – az egyéni hibák ellenére – csapatunkból 6 játékos teljesített 200 pont felett, ami bizony messze átlag felettinek számít az nb1-ben! Általánosan elmondható, hogy 3-4 200 pont feletti teljesítmény az első osztály átlaga, így én azt gondolom, hogy ezúttal az ellenfél jobb egyéni teljesítménye akadályozott meg a három pont megszerzésében, úgy is, hogy csapatként egyértelműen mi voltunka jobbak! Most úgy áll tehát a dolog, hogy az egyéni teljesítményeket kell optimalizálni, kissé fejleszteni azokat a területeket, ahol lemaradás tapasztalható az egyes játékosoknál, és nem marad el az eredmény!

 

HAJRÁ LILÁK!