Szám szerint

Nagyon tartottam a szombati meccstől, mert amikor Szalai Ádám a magyar edzőkre tett nem éppen kedves kijelentést, akkor „Csertői közölte, hogy tudnak ők mindent, s akár a Barcelona edzését is levezényelhetnék.”  Gondoltam, ennek a fele se tréfa, mert – ahogy már többször megállapítottuk – az ÚJPEST nem a Barcelona, ide nem jön úgy játékos, hogy fél, egy évet nem játszik a klub regisztrációtól való eltiltása miatt. Nos, aki a Barcelona csapatánál megállná a helyét, az – megtámogatva némi radioaktivitással – csodákra lehet képes! Nálunk meg ugye nincs igazolás - egyesek szerint labda se nagyon -, így bizony a helyzetnek megfelelő szerénységgel a tisztes helytállás máris szép eredménynek tűnt…

Már-már kezdtem félni tőle, hogy megint nem sikerül pontot szerezni, de akkor bevillant, hogy magyar edző mondatai miatt aggódom! Ezért aztán utánamentem a dolognak, mi is volt az, ami Szalaitól elhangzott, és a Magyarországon világhírű edzőt ennyire felidegelte. Imé:

„Az nem járja, hogy van a válogatottnál egy edző, aki elmondja, mit kellene csinálni, majd hozzáteszi, a többit, srácok, oldjátok meg. Tíz vagy húsz éve hülyítjük a népet, elvárunk dolgokat, de nincs miből építkezni, nem nevelünk ki tehetségeket. Olyan játékosok vannak a válogatottban, akik nem tudják felvenni a versenyt a topligákban edződőkkel.”

Aki ezen vitázik, az lehet, hogy a csapatától várja el a helyzet megoldását, vagy éppen hülyíti a népet, esetleg nem nevelt még ki topligában játszó játékost? Nem tudom, lehet választani a fentiek közül, én nem mondanék semmi negatívat az antifoci hazai helytartójáról.

De miért téma ez? Kezdem a végén, a meccs utáni nyilatkozattal: „A második félidőben nyomás alatt tartottuk ellenfelünk, de akkor sem tudtuk gólra váltani a helyzeteinket.” Nos, itt a lehetőség, hogy végre kiderüljön, Háry János kései leszármazottja adta a nyilatkozatot, vagy egy profi futballszakember! A számok – ha nem is írják le a mérkőzést teljeses egészében, az emóció pedig távol áll a matektól – nem hazudnak, megmutatják a valóságot. Hozzá kell tennem, hogy amikor ezeket a sorokat írom, már csak babonából sem nézem meg az adat-táblákat, de leginkább kíváncsi vagyok, hogy a Háry vs. fociedző kérdésben bejön-e a tippem… Nézzük meg tehát szám szerint!


Ezúttal a játékosok táblázatával kezdem:

Itt bizony nincs jelentős különbség, elsőre azt látom, hogy nálunk eggyel több 200 pont feletti teljesítmény volt. Erős a gyanúm, hogy nem ezen a szinten, vagy legalábbis nem a számok felsorolásszerű megjelenítésével láthatunk kissé tisztában. Fontos ugyanis, hogy az egyes csapatrészek hogyan teljesítenek, volt a pályának olyan része, ahol egyértelmű fölényt mutatnak az adatok? Térben elhelyezve, ezt látjuk:

Sárga körvonalú „felhőkkel” jelöltem a kezdőcsapatok azon területeit, amit a 200 pont alatti játékosok játszottak be. Ebből az látszik, hogy nálunk a jobb hátsó alakzat, valamint az egyik támadónk volt a gyenge pont, míg az ellenfélnél a középpálya szinte egésze, illetve az egy szem támadó általalkotott – igen jelentős! – területen játszók teljesítettek az átlagtól elmaradóan. A cserék persze megoldhatták volna a helyzetet, de a csereként pályára lépők azonos, vagy kicsit még gyengébben teljesítettek. Ez mindkét csapatra igaz, de az ellenfél esetében nem a keret kialakításába nem szóltak bele külső körülmények, azonos, vagy jobb képességű játékosok lehet(né)nek akár a cserepadon.

A másik fontos tény, hogy az ellenfél posztra cserélt, a hadrend nem változott, attól függetlenül próbált változatlan felállással eredményt elérni edzőjük, hogy mi az eredmény, vagy éppen, hogy melyik szakaszában tartott a mérkőzés. Ezzel szemben nálunk a cserékkel a felállás is változott, az edző a körülmények figyelembevételével (ide tartozik a keret meghatározta lehetőségek is!) változtatott a játékon! Ezzel persze nem akarom összevetni a két edző teljesítményét, almát a körtével egyébként sem ildomos…

Eddig tehát annyit sikerült kideríteni, hogy csapatunkban kevesebb volt az átlag alatti teljesítmény, és a gyengébben teljesítők nem egy tömbben, a pálya jelentős részét lefedve helyezkedett el a pályán, hanem két kisebb „szigetre” korlátozódva helyezkedtek el. Csapatunk tehát jobban volt elosztva, jobban átgondolt felállással jelentünk meg, Vignjevic mester nem csak az alapvető képességeket, hanem a pillanatnyi formát is figyelembe vette! Lázok lecserélése pedig azt is megmutatja, hogy edzőnk nem csak egy mérkőzésben gondolkodik, hanem a bajnokság egészét próbálja felépíteni, ugyanis gólszerzőnk talán elbírt volna még egy kis terhelést, de a komoly műtét után még nem teljesen 100%-os játékost az edző megkímélte egy esetleges újabb sérüléstől.

Nézzük meg tehát a csapatstatisztikát! Fontos ugyanis, hogy az játék egyes, mérhető elemei mit mutatnak. Kérdés például, hogy az előző mérkőzés után többek által felvetett problémák megoldódtak, vagy inkább még rosszabb irányba mentekel a dolgok!

Nos, kettős érzéssel nézegetem a számokat; egyrészt látok egy elég erőteljes elmozdulást a célfutball irányába, másrészt viszont van egy-két olyan pont, amire - ha a célfoci egy elhatározott irány – nagyobb hangsúlyt kell fektetni! Mire gondolok?

A labdabirtoklásban alulmaradtunk (43/57), ami egy változó stratégia mellett nem probléma, erre szokták mondani, hogy „átadtuk a teret”, meg „kontrákra építettük fel támadójátékunkat”, azonban vannak kétségeim afelől, hogy ez egy kifejezetten előre kigondolt elem a játékunkban. Ugyanakkor tény, hogy a pálya talaja egyszerűen nem alkalmas a sokpasszos játékra, időnként még a libák is hasra esnének a göröngyökön, így a libalegelő sem biztos, hogy jó jelző lenne a játéktérre. Nem tudom eldönteni tehát, hogy mennyire tudatos a dolog, mégis – a játék képe alapján – ez bizony így volt jó.

Öröm viszont, hogy lövéseink pontossága javult, és a kaput találó lövések aránya 37,5%-ra emelkedett, a kaput találó lövések mintegy 2/3-a pedig a hálóban is kötött ki (de egyet nem adott meg a játékvezető…). Az ellenfél részéről azonban sokallom a 9 leadott lövést, még akkor is, ha ezek kevésbé jelentettek veszélyt, mint a mi próbálkozásaink.

Jól látszik, hogy az ellenfél mindössze 2 (22%), míg csapatunk 4 (50%) kísérletet mutatott be a tizenhatoson belülről! Itt a példa, hogy a számok önmagukban nem elegendőek, ha van még egy dimenziónk (tér), akkor azért korrektebb képet kapunk. Kiemelendő Diarra 4 próbálkozása, és hozzá kell tenni, hogy Andric közelről leadott lövése is Diarrának köszönhető, ugyanis egy szélső elfutás után parádésan tálalt középre! Így nem csoda, hogy kissé féloldalas a lövéseink elhelyezkedése, a csapat jobb oldala nem csak védekezésben, hanem támadásban is gyengébb volt kicsit.

A szögletek aránya kiegyenlített (4/4), igazán nem ír le sokat a mérkőzésről, de meg kell jegyeznem, hogy a magasan beívelt labdáknál Szabit még mindig nem érzem elég biztosnak (de határozott javulás van, dicséret érte!), míg Kálnoki-Kis ezen a téren bizony kiemelkedőt nyújtott. A légteret középső védőnk biztosan tartotta ellenőrzése alatt, és társa Kecskés sem maradt alul a fejpárbajokban. Ez már önmagában sokat jelent, hiszen az első két fordulóban a védelem közepén, illetve a légtérben vesztettük el a meccseket. Határozott fejlődést látok tehát, védekezésben a hibák jó részét pedig sikerült kiküszöbölni! Persze nem szabad azért ettől nagyon elégedettnek lenni, mert a Paks csapata sem égimeszelők hada, ahogy ez rólunk sem igazán mondható el.

Szabálytalanságok terén bizony „jobban” teljesítettünk (19/13), de a sárgalapok egyenlő száma azt mutatja, hogy nem kellett már-már menthetetlen helyzetben vétenünk a szabályok ellen, hanem inkább csak kisebb faultokkal sikerült az ellenfél lendületét megtörni. Meg kell jegyeznem, hogy Diarra esetében sokszor nem szólalt meg a síp, mikor ellene szabálytalankodtak. Ezzel nem a bírói ténykedést szeretném kritizálni, másra szeretném felhívni a figyelmet. Játékosunknál sok esetben tényleg nem eldönthető, hogy az fizikai adottságai miatt (a madárcsontú bizony ideillő jelző), vagy színészkedés miatt huppan a földre. Valószínű, hogy mindkettő igaz lehet, ez is az is előfordul természetesen, de ezek között – legalábbis számomra – sokszor nem felismerhető a különbség. Ez pedig megzavarhatja a bírót, és ítéleteibe hibák csúszhatnak, de ezen a mérkőzésen az előzőek okán nem rónám fel a bírónak!

A pontos passzok számában kimutatható jelentős fölény (+35%!) lehet a stratégia része (ha nem apró passzokkal, hanem a kevésbé pontos hosszabb, ívelt átadásokra építjük fel a játékot), de a pontosság százalékos értékében pedig nincs ilyen nagy különbség (80/83). Ez magyarázható, de megint nem tudom eldönteni, hogy ez tudatos volt, vagy nem… Minden esetre nem nagy tragédia, minkét csapat a magyar átlagot meghaladó pontossággal hozta le a meccset, ez dicséretet érdemel.

Ami elsőre is feltűnt, és – nálam legalábbis – a célfoci egyik alapvető „kelléke”, az, hogy a nyert párharcokban fölényt kell kialakítani! Ez bizony nem sikerült, a párharcokat 47/53-as aránnyal szintén a vendégek nyerték… Ez lehet, hogy csak az én vesszőparipám, de sok mérkőzésen jelent problémát. Mintha játékosaink az egy-egy elleni szituációkat még mindig nem kezelnék jól, még mindig inkább egy rossz passzt választanának, semmint egy meglepő egyéni alakítást. Mindez akkor történik, amikor végre van egy játékosunk (Diarra), aki pedig szívesen belemegy az ilyen szituációkba, nem ijed meg akár a védelemben elő- előforduló tornyoktól sem. Persze éppen ő lehet az, aki miatt a statisztika az ellenfél fölényét mutatja, ugyanis az egy-egyekkel rendszeresen próbálkozott a szélen, és itt bizony a védője sokszor megállította. Amikor azonban nem, akkor gólt érő beadás lett a vége…

Az előzőek ellenére a számok azt mutatják, hogy ezúttal – ellentétben a korábbi két mérkőzéssel – a jó stratégia mellett, a korábbi jó csapatszellemet megtartva, most az egyéni teljesítmények elérték azt a szintet, ami elég egy meccs megnyeréséhez! Sajnos arról még nem beszélhetünk, hogy ez minden körülmények között, és minden majdani ellenféllel szemben győzelmet fog jelenteni, de az irány határozottan jó, a csapategység után kezdenek megjönni az egyéni teljesítmények is. Az pedig majd csak a jövő mutatja meg, hogy a látszólagos stratégia-váltás tudatos döntés, vagy csak „így sikerült”, de akár egyik, akár másik feltételezés igaz, van még hova fejlődni, kell még csiszolni a csapat játékát.

HAJRÁ LILÁK!

Vereség. Megérdemelt? Milyen vereség lehet megérdemelt, amit a kedvenc csapatom szenved el? Ilyen nincs – vagy mégis van? Azért láttam jobbnak csapatunkat, mert elfogult vagyok, vagy mert tényleg így volt? De akkor miért a vereség? Gólra játszák, gólra játszák – mantráztam magamban szombat éjszaka, mígnem egyszercsak meglepetésszerű gyorsasággal elaludtam. Nem volt kellemes a kora esti élmény, így persze jöttek a vadabbnál vadabb álmok A csúcspont ez volt:

Színhely: San Francisco, Oakland.

- Pénzt vagy életet!

- Életet!

A revolveres merénylő ettől a választól úgy megijedt, hogy visszahőkölt. A számtalanszor elhangzott támadó felszólításra, amióta a világ világ, először hangzott el a fenti válasz. A rabló lövésre kész pisztolya megrezdült a kezében, és egyszerűen nem tudta, hogy mit tegyen. A megtámadott egyén két karját nyugodtan felemelte, mint akit nem érdekel, hogy mi lesz.

A rejtői világ olyan elementáris erővel hatott a maga abszurditásában is életszerű álomban, hogy felébredtem, és megfogadtam magamnak, ezt megjegyzem, és utána megyek a dolognak, miért pont ezt álmodtam. Hát bizony a vasárnap, meg a hétfő azzal ment el, hogy ez járt a fejemben… Őrület, de olyan volt, mint mikor az ember rákattan egy dallamra; akarja, nem akarja, azon kapja magát, hogy dúdolja, énekli…

Megoldás nincs… Szuper, akárhogy is kattogok rajta, nincs megoldás, így figyelmem eltereléseképpen előveszem a hétvégi meccset. Megrázó volt, talán kiüti a „dallamot” a fejemből… Na és akkor esett le!!! A Bognár!!! Nem gondoltam, hogy Esztike néni – sváb tanítónőm – ékes német nyelvre tanító órái ilyen mély nyomot hagytak elmém egy rettenet jól eldugott kis zugában! Pedig – hittem eddig! - jól sikerült izolálni ezt a területet, mert bizony a német nyelv almája kissé messze pottyant le tőlem… Na de – ha a fene fenét eszik, sem értem, miért! – beugrott; Bognár = Wagner! A „kis Bogesz” tehát - Wágner úr személyében - álmomban is lecsapott rám, miután ébren már kétszer lezúzott! Egy gól, egy gólpassz (eleve rémálom!), és még egy valódi rémálom is… Nem lesz ez sok egy napra?

Ja, senki ne féljen, a fent megálmodott/idézett regény-részletben a megtámadott Wágner úr nem áldozat, sokkal inkább a szerencsétlen rabló az. Egy pár mondattal később ugyanis a „drága rablovics úr” (később már sztrovacsek) mindenét odaadja a megtámadottnak! Ahogy Bognár is „ellopta a show-t”, ahogy pestiesen mondják. Pedig a játék alapján úgy tűnt, hogy ő az áldozat…

Vagy mégsem? Erre csakis a számok felehetnek! Nézzük tehát szám szerint:

 

Csapatstatisztika

Labdabirtoklás terén – nem nagy meglepetésre – megnyertük a meccset, és az 56/44 arány nem is elsöprő fölény, mégis mutat némi dominanciát. OK, ezzel ugyan nem sokra megyünk, mert mit ér a labda, ha azzal nem célozzuk meg a kaput? Nem sokat, de akkor még mindig jónak kell(ene) lenni egy gól nélküli döntetlenre, és persze csapatunk eleje akár még szerencsés is lehet. Na, attól tartok, hogy az ilyen esetlegességek Vignjevic mester tervébe nem férnek bele, így marad a – látszólag – kockázatosabb elsőszándékú foci, ahol dmoninanciára türekszünk. De milyen eredménnyel? Hol vannak a lövések?

Nos, a lövések bizony jönnek, több is jön, mint az ellenféltől, kísérletünk ugyanis van bőven, 19 az ellenfél 8 kísérletével szemben! Bár az ellenfél minőségben kicsit jobb (50%, azaz 4 lövés talál kaput), gondolhatnánk, hogy sok lúd disznót győz (csapatunk lövéseinek 42%-a, 8 lövés talál kaput). Na de – itt jön a képbe Bognár Wágner – a mi lövéseinkből egyetlen gól (tizenegyesből…), míg az ő lövéseikből kettő találat születik. Mi lehet ennek az oka?

Menjünk tovább, ha már az okokat keressük, nézzük meg a többi mutatót is! A szögletek (6-11) a mi fölényünket mutatják, na meg azt, hogy bőven voltunk az ellenfél kapuja előtt, a szabálytalanságok (18-12), valamint a sárgalapok (6-2!) Diósgyőrnél kimutatott számbeli fölénye pedig azt mutatja, hogy bizony nem nekünk kellett kapaszkodnunk! Vagy ezek az adatok csak azt mutatják, hogy szombati ellenfelünk harcosabb volt, mint mi? Nem tudom, lehet, hogy harcosak voltak, de – a mezőnyben – elég kis hatékonysággal rontották el játékunkat!

Mire alapozom ezt? A passzok száma (254-462), valamint a pontos passzok aránya (75,6%-84,93%) is javunkra dőlt el, dominanciánk nem kérdéses még itt sem! Őrület, akkor bizony nem marad más mint ami már sok esetben hiányzott… A párharcokban maradtunk alul – gondoltam én -, de a számok bizony mást mutatnak!

Csapatunk párharcokban mutatott 56-44-es fölénye bizony meggyőző, nem vitás, hogy ki volt az, aki az egy-egy elleni párharcokban jobb volt.

De akkor mi döntött? Hogy lehet, hogy minden tekintetben jobb csapatunk mégis vereséget szenvedett? Valószínű, hogy olyan mutatókban kell keresni a választ, amit az előzőekben nem taglaltunk – feltéve, hogy hiszünk benne, a számok bizony megmutatják a meccset feketén-fehéren. Az előzőekben főleg mennyiségi mutatókat boncolgattunk, minőségi mutatók kisebb számban szerepeltek, és az előforduló hibák, erősségek térbeli eloszlását sem vizsgáltuk meg.

Sajnos a kulcspasszok száma nem áll rendelkezésre, de kettőt biztosan azonosított mindenki – ez pedig a két kapott gólunkat előzte meg; az egyik egy pontosan a fejre varázsolt szögletrúgás volt Bognártól, a másik pedig egy hátracsúsztatott labda Griffith-től. Ez már elég volt, mert hasonlót keveset láttunk, csapatunk fölénye meddőnek bizonyult, passzaink többsége oldalpassz volt, az előre-játékban már sokkal kevésbé voltak jó passzaink. Ami a térbeliséget illeti, az a gyanúm, hogy lövéseink messzebbről találtak kaput, az ellenfél jól teljesítő védőivel szemben pedig az ezúttal gyengébben teljesítő védőink álltak szembe. De mit tudunk erről?

A végén kezdem; lövéseink 58%-a (11) a tizenhatos vonalon kívülről (néhány egészen messziről) érkezett, míg ellenfelünk kísérleteinek csak 37%-a (3) jött erről a területről. A bajt tetézi, hogy ebből a 3 kísérletből az egyik gólban végződött… Wágner-effektus… Grafikusan így néz ki:

Ezzel együtt azonban elvárható lenne, hogy ennyi kísérletből gól, gólok szülessenek, de ha jobban belegondolunk, a mi távoli lövéseink átlövések voltak inkább, míg az ellenféllel szemben – például a gólnál – nem állt védő a labda és a kapu között! Úgy tűnik, hogy sok esetben a lövés csak azért született meg, mert pillanatnyilag nem volt jobb megoldás – egy újabb passz képében. Játékunk tehát a dominancia ellenére sem eléggé irányul a kapura.

A térbeli eloszlás másik vetülete az, hogy milyen erők csapnak össze egy-egy részterületén a pályának, milyenek az egyes játékszituációkban az erőviszonyok. Nos, itt bizony kicsit megcsúsztunk, mert míg az ellenfél játékosai közül több támadó teljesített 200 pont felett, a velük szemben álló középső védőink, valamint egyik védekező középpályásunk bizony messze alulteljesítette ezt a szintet:

Ez még nem lett volna elég egy vesztes meccshez, mert ha támadóink jól teljesítenek, egy sokgólos mérkőzésen akár térdre is kényszeríthettük volna az ellenfelet. Sajnos azonban támadóink egy része (Lázok, Bardhi, Angelov) sem voltak éppen a helyzet magaslatán. Mintha a középső tengely nem akarna összeállni; középső védőink, középső támadóink nem tudják hozni a szintet, ami a győzelemhez segítené csapatunkat.

Összegzésként azt tudom mondani, hogy a meccset nem csapat szinten vesztettük el, hanem egyéni hibák, egyes gyengébb teljesítmények vezettek a vereséghez. Hallottam vitáról, ami arról szólt, hogy ez vajon az edző, vagy a keret hibája, mert mintha a keret nem lenne képes azt a játékot produkálni, amit a Mester elvár tőlük. Erre nincs válaszom, a számok ezt már bizony nem mutatják meg!

Mielőtt eret vágnánk, azonban fel kell hívnom a figyelmet arra a nem elhanyagolható tényre, hogy – az egyéni hibák ellenére – csapatunkból 6 játékos teljesített 200 pont felett, ami bizony messze átlag felettinek számít az nb1-ben! Általánosan elmondható, hogy 3-4 200 pont feletti teljesítmény az első osztály átlaga, így én azt gondolom, hogy ezúttal az ellenfél jobb egyéni teljesítménye akadályozott meg a három pont megszerzésében, úgy is, hogy csapatként egyértelműen mi voltunka jobbak! Most úgy áll tehát a dolog, hogy az egyéni teljesítményeket kell optimalizálni, kissé fejleszteni azokat a területeket, ahol lemaradás tapasztalható az egyes játékosoknál, és nem marad el az eredmény!

 

HAJRÁ LILÁK!

 

A negyedórával későbbi kezdés mit sem segített a talajon, azt egy kitartó főn sem lett volna képes kiszárítani… Állj, állj, állj! Ne rohanjunk! Ha megengedtek egy kis személyességet, elmondom, hogy mi történt velem a nyári szünet alatt!

Felújításra adtam a fejem! Na, nem önszántamból, hanem mert a ház kezelője úgy döntött! Amíg a mesterek dolgoznak, irány az albérlet! Tudom, hogy aki ilyen helyzetbe kerül, ne nézze a málló tapétát (ez pesszimista cselekedet…), gondoljon inkább arra, hogy legalább a falak állnak, és azért mégsem kell az utcán aludnia (optimista…). Jobb, mint a semmi! Hacsak az „albi” mennyezete nem szakad a fejére, az ablakon nem húz a hideg, a kályha meg rossz, ha fűt az ember nem csak hideg marad, de még füstmérgezést is kap, és mindennek tetejébe semmi hangulat, a kilátás egy leromlott tűzfalra néz, a legszebb tavaszi időben is szürkeség borul a lakásra. Most mit tegyek? Keressek másikat? De mi van, ha az még rosszabb, vagy olyan messze van a munkahelyemtől, hogy igazán nem is lakhatom, mert mire hazaérek, már csörög az ébresztő, indulhatok vissza munkába… Szóval, nincs mit tenni, ki kell bekkelni ezt az időszakot! Ki is egyeznék én ezzel, de nem lehetek nyugodt, mert a szomszéd szerint a ház megrogyott, inkább bontani kellene, a kivitelező meg esküszik, hogy minden rendben halad!

De ez csak az én kis történetem, apróság, egyedi probléma, nem is terhelek ezzel senkit, hiszen mégiscsak egy cikket írok – méghozzá a fociról! Aki olvassa ezeket a sorokat, sajnál, vagy lesajnál, de alapvetően nem kell, hogy átérezze a problémámat. Hacsak nem hasonló cipőben jár…

Szóval a talaj… Igen volt talaj, igaz, hogy valamivel a vízszint alatt, de istibizi volt! Régi szabály (lehet, hogy csak én gondolom ezt saját „praxisomból” kiindulva), hogy a rossz körülmények mindig a rosszabb csapatnak kedveznek, ugyanakkor az is ilyen általam kitalált (?) szabály, hogy azért még a jobbik győz, csak sokkal több munkával. Na most, a meccs után azon töprengtem, hogy az előző két szabály hogyan illeszthető a látottakra. Oda lyukadtam ki, hogy végülis a kérdést úgy kell feltennem, hogy melyik a jobb (avagy rosszabb) csapat! Sajnos egyszerű a válasz, mert az volt a jobb, amelyik több gólt lőtt, a futball még mindig nem pontozásos sportág. Persze az ember nem lenne ember, ha nem találná ki, hogyan is lehet pontozni a focit! Nézzük hát ezeket a pontokat, nézzük meg, hogy ki nyerte a szépségversenyt!


Szépségverseny, mert lehetünk az InStat adatok alapján messze jobbak az ellenfélnél, ha ők szerezték a gólokat! Mivel még nem néztem meg az adatokat (sőt azt sem tudom, hogy elérhetők már, vagy még mindig a tavaszi meccsek vannak fent…), előre tippelek egyet; felteszem, hogy a legtöbb összehasonlítható adat a mi fölényünket mutatja, de az a kis rész, amiben alul maradtunk, pont elég volt az ellenfélnek a három ponthoz. Hogy ezek mik lesznek, nagyon fontosak, mert így előre két verzióm van;

  1. minden maradt a régiben, és a labdabirtoklás javunkra mérhető magas aránya ismét nem érte el célját,
  2. az extrém körülmények egyszerűen lehetetlenné tették a megszokott játékot, és olyan elemekben maradtunk alul, amiknél nem szokott probléma adódni.

Nyugodtabb lennék a második verzióval, de a meccs képe alapján erősen gyanakszom az elsőre; a mezőnyben mutatkozó jelentős fölény mellett a kapuk előtti szituációkban bizony gyengék voltunk. Ez pedig lassan több éves probléma – meglátásom szerint.

Ahhoz, hogy ezt megtudjuk, előbb csapatrészenként érdemes vizsgálni a történteket, illetve azokat a számokat, amik – jól-rosszul… - leírják az eseményeket. Soronként a következő eredményeket kaptam:

A meccs egészét nézve (adatok: „MÉRKŐZÉS” oszlopban) azt látom, hogy nem volt sorunk, ami erősebb lett volna az ellenfél azonos soránál… Kicsit árnyalja a képet – és a cserék, valamint a középpálya átszervezésének szükségességét jelzi -, hogy a második félidőre a középpályánk felzárkózott az ellenfél azonos sorához. Támadásban is javultunk, Lázok, valamint Diarra behozatala felpezsdítette támadójátékunkat. Sajnos ez kevés volt, mert az ellenfél tudta tartani első félidőben mutatott teljesítményét, ez pedig elég volt a sikerhez.

Ha kicsit tovább bontjuk a csapatrészeket, akkor azt látjuk, hogy volt olyan egységünk, ami a második félidőre már jobb volt, mint az ellenfél azonos szerkezeti egysége.

Ahogy a fenti táblázatból látható, a támadó középpályásaink – cserékkel, és átszervezéssel – jelentős javulást mutattak a második félidőre, de védekezésben nem sokat változott a helyzet, ahogy a középcsatár poszton sem volt érdemi változás. Érdekes, hogy szélső védőink a meccs egészén tudták tartani a lépést a kispestiek szélső védőivel, de itt meg kell jegyezni, hogy az ellenfél sem állította magasra a mércét…


Eddig arról volt szó, hogy az egyes csapatrészek hogy működtek, de ezek összehasonlítása inkább csak statisztikai szempontból érdekes, de azt, hogy hol, a pálya mely részén vesztettük el a meccset, nem nagyon láttatja. Ugyanis a két csapat azonos csapatrészei nem közvetlen egymás ellen játszanak, a védők kevesebbet találkoznak védőkkel, mint támadókkal, de a szélső játékosok is igen ritkán futnak össze az ellenfél azonos oldali szélső játékosával. Az egymás ellen játszó csapatrészek összehasonlítása a következő eredményt adja (előbb a mi szempontunkból vizsgálva a meccset):

Védőink, illetve védekező feladatot ellátó játékosaink a középpályán fel tudták venni a versenyt, itt nincs komoly probléma, de a közvetlen védelem közepe jelentősen lemarad az ellenfél támadói mögött, de itt látható, hogy szélső védőink teljesítménye sem éppen acélos. Összességében mintegy 80 ponttal jobban teljesített az ellenfél támadó szekciója, mint a védelmünk. De mi a helyzet a támadó feladatokat ellátó játékosainkkal? Íme:

Látható, hogy támadó középpályásaink - bár elsőre az ő teljesítményük tűnt a legjobbnak – nem tudták az ellenfél védekezését felülmúlni a pálya középső részén, de szélső támadóink, valamint a középcsatár pozícióban játszók már fölényben játszottak. Látható, hogy nincs óriási különbség, hiszen a támadók mindkét csapat esetében felülmúlták a védőket, de azért a pontkülönbségek jelentős eltérése azt mutatja, hogy a labdás csapat fölénye a kispestieknél erősebben megjelent.

Nos, most úgy tűnik, hogy a meccs azon ment el, hogy;

-      A saját-, valamint az ellenfél kapuja előtt nem tudtuk érvényesíteni akaratunkat,

-      A támadásaink során kialakított fölényünk kevésbé volt átütő, mint az ellenfél támadásai során,

-      A kezdőcsapat nem a legerősebb összeállítás volt erre a mérkőzésre (ezt persze így utólag könnyű megállapítani…), a cserék és az átszervezés már nem érte el a kívánt hatást, a hátrányt nem tudtuk ledolgozni,

-      Az egyes játékosok teljesítménye nem érte el azt a szintet, ami képességeik, valamint a múltban mutatott teljesítményük alapján elvárható lenne.


 

Ezek szerintem elég erős megállapítások, elég sötét képet festenek a csapatról, de én mégis bizakodó vagyok, mert;

-      Vignjevic mester jól nyúlt bele a mérkőzésbe, látja az irányt, tudja, hogy mit akar játszatni csapatával,

-      A játékosokban bőven van tartalék, mostani játékukat sok negatív tényező (klub körüli problémák, idegen pálya, bemutatkozó meccs, stb.) befolyásolta, a továbbiakban javulás várható,

-      Előbb-utóbb a maródiak felépülnek, játékuk pedig hozzátesz majd a csapat egészének teljesítményéhez.

 

Ez utóbbihoz azért hozzátartozik, hogy most kell egy kis türelem, mert a pályára lépő játékosok nem tehetnek a klub körül kialakult helyzetről, viszont ők azok, akik ezt a nehéz szituációt egy jó szerepléssel megoldhatják – legalábbis ami a pályára tartozik egy klub életében… A többit nem ennek a cikknek a feladata boncolgatni, így hagyjuk is inkább!

Azzal együtt, hogy nem szeretném, ha most nagy nyomást helyeznénk a csapatunkra, szerintem szükséges az egyes játékosok teljesítményét is elemezni. Mindezt azzal a céllal, hogy ha netán olvassák a cikket, talán kaphatnak jó ötletet, vagy segítséget jelent – persze mindenek felett az edzői vélemény, egy ilyen iromány nyilván meg se paritttyázza az edzői stáb elemzésének mélységeit! -, a szurkolóknak pedig talán jobb rálátást ad a játék egészére. Ha egyik, vagy másik cél akár csak a legkisebb részben is teljesül, máris érdemes foglalkozni a témával!

Kezdem hátulról, azonnal kapusunkkal, aki ugyan két gólt kapott, de InStat indexe alapján mégis 200 pont fölött teljesített. Ez annak köszönhető, hogy megbízhatóan végezte feladatát, ugyanakkor a rendszer nem méri azt, hogy egy kapott gól mennyire írható a kapus számlájára. Érzésem szerint az első gólban benne volt – ahogy védőink is, hiszen labdás játékos jutott el az ötös magasságáig! -, de így a fotelból ezt könnyű bemondani, mert bizony könnyen elképzelhető, hogy a talajt csak nyomokban tartalmazó pályán egyszerűen nem lehetett jobban reagálni. Szubjektív véleményem nem különösebben jó Dávidról, nem érzem a kapusoktól elvárható biztonságot irányából. Ez csak egy érzés, nem mérhető, nem számszerűsíthető, és ne feledjük, hogy kapusunk még mindig csak 22 éves! Biztos vagyok benne, hogy a megfelelő rutin megszerzése után nem lesz probléma ezen a téren sem.


És persze az sem mindegy, hogy a kapus előtt ki játszik. Ezúttal Kecskés Ákos, és Pávkovics Bence játszott a belső védő pozícióban, akik rendre 20, illetve 19 évesek, így ők sem rendelkeznek még komoly rutinnal az NB1-ben. Az meg külön érdekes, hogy a klub honlapja szerint Bence középpályás (a transfernmarkt is középső középpályásként tünteti fel, és másodlagos posztot nem jelöl meg), így számára a poszt sem volt a régen megszokott. Sajnos középső védőink tapasztalatlansága kiütközött a meccs folyamán, Bence 150 pontos teljesítménye sajnos nem üti meg az elvárt szintet. Erre nem kell mentséget keresnie, az előbb említettek szerintem magyarázatot adnak teljesítményére, szégyenkezésre nincs ok, ám szorgalomra, kitartásra annál inkább! Ákos - aki az előző szezonban már 9 meccsen 700 percet játszott az élvonalban – jobban teljesített, az általa elért 177 ponttól azonban többet várok tőle. Ettől mér sokkal jobb teljesítményt is nyújtott, és a felkészülési mérkőzéseken – szemre – szintén jobban futballozott.

Két első védőnk a párharcokban 56% körüli eredményt ért el, ezen mindenképpen javítani kell, de Ákos azért passzai pontossága miatt dicsérhető (83%), míg Bence esetében ezen a téren kell még fejlődni (74%). 80% fölött ugyanis már egész jónak tekinthető a teljesítmény, de a kiemelkedő belső védők azért inkább a 90%-os szinten, vagy fölötte teljesítenek. Azért vagyok mégis bizakodó, mert a pálya talaja miatt sokszor kellett magas ívelésekkel, hosszú labdákkal indítani az előre-játékot, ezek pontossága pedig egyszerűen nem vetekedhet a rövid-passzos játék pontosságával.

Kevésbé lehetünk elégedettek Nagy Tibor teljesítményével, ugyanis ő már 25 éves, és már a 2012/13-as idényben is játszott NB1-es mérkőzéseket, tavasszal pedig – sérülése előtt – láthattunk tőle kifejezetten jó játékot is! Nem tudom, hogy mi okozza nála ezt a szélsőséges ingadozást, de tény, hogy az inga most erősen negatív irányban tért ki… 167 pontja önmagában is kevés, de a gólokban – természetesen részben! – benne volt, védő létére pedig 20 labdavesztése volt. Ezen bizony dolgozni kell, mert a hátsó alakzatban ez egyszerűen nem megengedhető.

A másik oldalon Mohl teljesítménye nekem nem tűnt fel különösebben, ami ezúttal valószínűleg jót jelent, hiszen pontjai alapján (181) ő lett a védelem legjobbja. Passzai pontossága (86%) megfelelő labdabiztosságról árulkodik, ugyanakkor 50% alatti (44%) értéket látok a párharcoknál. Védőként ezen a területen több kell bizony, nem kérdés! Talán belső védőként is ki lehetne próbálni (volt már ilyen, és emlékeim szerint jól játszott), de letámadásos harcmodorunk miatt talán a mester nem meri megkockáztatni ezt relatív lassúsága miatt. Ha ugyanis a letámadó védelem mögé bejátsszák a labdát (sikertelen e letámadás), a középső védő bizony versenyfutásra kényszerül, erre készülni kell a mi stratégiánk mellett.


Két védekező középpályásunk közül ezúttal a szintén fiatal (alig 22 éves!) Cseke volt kissé gyengébb, de a középső védőinknél említett okok nála is fennállnak, és személy szerint azt gondolom, hogy Kecskés mellett ő lehet az idei év felfedezettje! 170 pontja, 65%-os passz-aránya, valamint a 47%-ban nyert párharcai ugyan nem meggyőzőek, de érzésem szerint rá elég nagy nyomás nehezedett, az ellenfél jobb oldala a középpályán meglehetősen erős volt, Gazdag (206 pont), Kamber (183 pont) is ezen a területen jött fel a támadásokhoz, és az első félidőben mintha Bardhi részéről nem működött volna megfelelően a letámadás.

Windecker a tőle megszokott kiegyensúlyozott teljesítményt mutatta, de ezúttal ő sem tudott extrát játszani, hiányzott még nála is az a plusz, ami a győzelemhez kellett volna. Passzainak csak a 73%-a volt sikeres, de itt meg kell jegyeznem, hogy sok esetben ő jött fel a jobb szélen és kísérletezett beadással. Ez bizony nem az ő feladata, nem az ő játéka, de – akarását mi sem bizonyítja jobban – ez sem szegte kedvét, becsülettel harcolt tovább. Párharcait majd’ 60%-ban megnyerte, ez pedig a csapat egészét tekintve bőven átlag felettinek tekinthető. Windiben bizony van potenciál, az idén biztosan húzóember lesz, és ha hosszabb időre elkerülik a sérülések, biztos vagyok benne, hogy kiemelkedik a csapatból!

Talán a leginkább idény-eleji formát Bardhi mutatta be… A bal szélén kezdett, de – miután Diarra bejött Balázs helyére – középre húzódott, Miután itt sem alkotott maradandót a 61. percben lecserélte Vignjevic mester. Kicsit furcsállom, hogy az ilyen apró termetű, alacsony súlypontú játékos nem tudta kihasználni adottságait a felázott talajon, és azt is, hogy időnként nem cserélték meg a szélét Andric-csal, pedig ezzel talán ki lehetett volna kissé billenteni egyensúlyából az ellenfél védelmét. Vig előszeretettel alkalmaz a széleken ellentétes lábú játékosokat, Bardhi így kerülhetett a bal szélső támadó pozícióba, de láthatóan az nem az ő helye, a jobb oldalon hatékonyabban képes ellátni feladatát. Ja, ahhoz, hogy ez a stratégia működjön, a szélső mellett minden esetben (!!!) fel kell zárkóznia a szélső védőnek, de ezt sem Mohl nem tette meg, sem Nagy T.! Ezzel pedig élét vesztette szélsőjátékunk, mert – ahogy fentebb említettem – a szorgalmasan zakatoló Windecker nem tudta a szélső védő helyett ezt a területet is pontos passzokkal bejátszani.

Andric ismét nem volt rossz – és ismét nem volt jó… Ez a kettősség jellemző játékára, nem nagyon láttam még játékost, aki egy meccsen belül ilyen hihetetlen hullámzó teljesítményre lett volna képes. Az egyik pillanatban pengés megmozdulás, aztán egy technikai baki, a következő pillanatban egy remek sprint, majd aztán mintha már el is fáradt volna, és persze jön megint egy éles váltás… Ezzel együtt is azt mondom, hogy ha minimum annyi ponttal (186) zárt volna minden egyes csapattag, más eredmény születik. Különösen dicséretes az ő pozíciójában elért 78%-os pontos passz-arány, hiszen az ellenfél védelmi vonalában jóval nehezebb dolga volt, mint védőinknek, akiket inkább csak szórványosan támadta le az ellenfél. Sajnos a párharcok tekintetében nincs előrelépés, a nyertesen megvívott egy-egy elleni küzdelemben mindössze 30%-ot sikerült elérnie. Ez bizony javítandó.


Angelov a középcsatár pozíciójában tulajdonképpen jól állta a sarat, de a kapu felé nemigen tudott befordulni. Ha jól láttam, ez nem is volt annyira feladat, mint inkább az, hogy az előrevágott labdákat tartsa meg, míg a társak felzárkóznak. A párharcokban ugyan sokszor alulmaradt (42%-ban nyert), de amikor végül megszerezte a labdát, egészen kiváló hatékonysággal passzolta azt tovább (pontos passzok: 78%!). Érzésem szerint talán neki kellene az ék mögött elmozogva zavart kelteni a védelemben (indulósebessége egészen kiváló!), de a csapat elejének szerepét a klasszikus módon nem tudja ellátni. Ennek nem képességbeli okai vannak, fizikálisan (magasság, súly) egyszerűen nem a klasszikus csatár mintapéldája.

Lázok a rendelkezésére álló 32 perc alatt 2 lövéssel is próbálkozott, ő képes ráfordulni a kapura, mivel párharcait pedig jó hatékonysággal nyeri meg (63%). Fizikálisan közelebb áll a középcsatár típusához, harcos, technikás labdarúgó, de érződik rajta a sok kihagyás, és sok esetben az az érzésem, hogy nem a pillanatnyilag legjobb megoldást választja. Ez utóbbi két dolog persze valószínűleg összefügg, így vele kapcsolatban is bizakodó vagyok, előzetes várakozásaimhoz mérten jobban szerepelt.

És akkor jöjjön Diarra, aki a félidőben beszállva végre hozott egy kis pezsgést a pályára! Passzai 89% pontossága egészen remek, különösen, ha hozzátesszük, hogy ezek közül nem egy kulcs-passzt láthattunk, melyek szinte azonnal gólveszélyt teremtettek az ellenfél kapuja előtt. Már a felkészülési mérkőzéseken is feltűnt, hogy képes futtában előre irányuló finom emelésekkel operálni, ami bizony komoly felfordulást képes okozni az ellenfélnek, mert ezt a magyar bajnokságban bizony nem sokan tudják! Tapasztalatom szerint ez az egyik legnehezebb rúgásfajta, az edzők – az én koromban… - inkább le is tiltották, csak az akkor még létező irányítónak engedték, de azt is módjával. Aki ugyanis nem képes tökéletesen végrehajtani a nem könnyű mozdulatot, az csúnya, a nézőtérről is rettentő látványt nyújtó hibát vét, és persze egy támadás hal el a pontatlanság miatt. Szerencsére Diarra bátran kísérletezgethet ezzel is, megvannak hozzá a képességei, de még mindig van egy hiányérzetem vele kapcsolatban; taktikai szempontból még mindig nem sikerült tökéletesen beilleszteni. Nem tudom, hogy ennek mi az oka, de – véleményem szerint – a taktikai képzettségben való lemaradás behozható, tanulható (ellentétben a technikai hiányosságokkal), ezért csapatunk legjobbjával (218 pont!) kapcsolatban pozitívak a várokozásaim.

Nem lenne korrekt, ha megfeledkeznék az egyik legjobb teljesítményről, ugyanis Sankovics – bár csak 22 percet kapott – 19 pontos passzt osztott ki, ami bizony kereken 95%-os teljesítmény! Ez igen, megemelem a kalapom, játékosunk bizony kitett magáért! De ez nem elé, párharcainak több mint 2/3-át is megnyerte, ami szintén kimagasló teljesítményről árulkodik! Sanko – bár nála is látható akár erős formaingadozás – az egyik legbiztosabb pont a csapatba, de hozzá kell segíteni, hogy formája tartós maradjon! És persze fontos, hogy megszerezze a kellő edzői bizalmat is…

Felrúgva a hagyományokat, ezúttal egy általam elképzelt álomcsapattal zárom az elemzést. A meccs ugyanis megmutatta, hogy van potenciál a csapatban, vannak értékes, jó teljesítményre képes játékosok, de még nem forrott ki a játék, akár egyéni, akár csapatszinten nézem. Nos, az én kezdőm:

Kapu:

Kovács Z.:

Szerintem neki is lehetőséget kell teremteni, kijövetelekben a legjobbnak gondolom, jól kommunikál a védelemmel. Vonalon lehet, hogy nem a legjobb, de ha folyamatos bravúrok kellenek, akkor nem a kapuban, hanem a védelemben van a hiba…

Védelem:

Nagy T., Mohl, Kecskés, Sankovic

Nagy Tibor biztosan többre képes, de ehhez komoly fejlődést kell felmutatnia a hétvégi teljesítményhez képest. Mohl-t és Kecskést tenném a középső védő pozícióba, mert így a fiatalos lendület, és a tapasztalat jó ötvözete állhatna elő. Sankot kipróbálnám szélső hátvédként, mert harcossága ezen a poszton is jól jönne, kérdés viszont, hogy mennyire mozogna idegenül ezen a területen…

Középpálya:

Diarra, Windecker, Bardhi, Andric,

Windecker rombolhat, mellette viszont passzaira is szükség van, Diarra mélységből irányíthat, Bardhi és Andric rendre jobb, illetve bal oldalon szélsőként felfutók, de védekező feladataik is vannak (Bardhi esetében kicsit hangsúlyosabban).

Csatárok:

Angelov, Lázok

Lázok az ék, Angelov mögötte játszik, akitől kb. a Lencsétől látott stílust várnám el, indulógyorsasága jobb, bár talán kevésbé technikás, de az elmozgásokat jól meg tudná csinálni.

 

Ez természetesen csak egy játék, nyilván nem gondolom komolyan, hogy én mondja meg, mi is legyen a kezdő, Vignjevic mester ezt pontosan tudja, és menedzseli, ez nem is lehet kérdés. Most – még – talán lehet/kell kicsit forgatni a csapatot, mire kialakul az a gerinc, ami stabil, de meggyőződésem, hogy meg lehet találni a jó megoldást! Az, hogy az adott helyzet mellett is van némi mozgástér, az is jelzi (helyesebben jelezni fogja!), hogy biztosan nem az általam eszkábált kezdőcsapat fog pályára lépni a hétvégén a diók ellen! Ahogy az is biztos, hogy sokkal, de sokkal jobb csapatot fogunk látni, ami győzelemre tör majd – a bunkerfocit meghagyva a múltban élő VALÓBAN kis kluboknak! 

 

HAJRÁ LILÁK!

 

A Vasas elleni mérkőzés – ismert okok miatti… - kései kezdése, meg az első félidei „csendes pihenő” csak fokozta a stadion egyébként is hangulatromboló hatását. A pályán azért volt igyekezet (játék kicsit kevesebb), de sajnos ez eredményben nem jelentkezett. Az első félidei döntetlen állás hízelgő az ellenfélre nézve, a gólt eredményező lövésükön kívül momentumuk sem volt. A szünetben arra készültem, hogy a második félidőben beindul a szurkolás, beindul a csapat, és persze beindul végre a gólgyártás. Aztán semmi nem, vagy nem úgy teljesült, ahogy vártam;

  • úgy tűnik, hogy menet közben nem lehet jól beszállni a nézőtérről, a szurkolásban mintha nem lett volna meg a tűz…
  • csapatunk szorongatott, birtokolta a labdát, de a kapu előtt határozatlan volt, helyzeteinket megint nem sikerült góllá érlelni…
  • gólok viszont születtek, csak éppen mi szereztünk pont eggyel kevesebbet…

Mindent összevetve azt tudom mondani a helyszínen szerzett benyomások alapján, hogy összhatásában nyomasztó mérkőzés volt. Csapatunk kétszer is visszajött a meccsbe, mégis vereséget szenvedtünk, láthatóan jobb játékot mutattunk be, ez mégsem volt elég. Vignjevic mester a meccs végén azt mondta, egy jól játszó csapat kapott ki. Ha ezzel a kijelentéssel nem is tudok teljesen egyetérteni, az bizony nem vitatható, hogy ellenfelünk produkciójának színvonala nem érte el a miénket. De akkor miért szenvedtünk vereséget? Milyen ok/okok vezet(tek) ehhez? Nagyon fontos kérdések ezek, mert ha nem találjuk meg a magyarázatot, akkor javítani sem tudunk a helyzeten. Márpedig, ha egy csapat képes az előre kikiáltott bajnokot saját otthonában kiváló, látványos játékkal megverni, akkor nem elfogadhatók a kieső-jelöltek ellen vereségek! Kint a meccsen nem találtam mega választ, nincs mese, jöjjenek a számok, nézzük meg szám szerint, mi miért történt!

Előre lelövöm a poént (helyesebben annak egy részét), mert azonnal szemet szúrt, hogy csapat szinten bizony a játék minden egyes elemében felülmúltuk az ellenfelet. Akárhogy is nézem, ezek a számok rendben vannak! Nem volt jó a meccs, nem volt világszínvonal, de a tény ettől még tény marad; csapatként jelentős fölényt harcoltunk ki, messze az ellenfél fölé nőttünk! Érdemes azért elemenként is megnézni a számokat, mert talán – a fölény ellenére – találunk valamit, ami magyarázza az eredményt.

A labdabirtoklás 41/59 aránya azt mutatja, hogy eleget volt nálunk a labda, a 60%-ot közelítő arány bizony komoly fölény. Az, hogy összesen nem egészen 46 percet volt játékban a labda, arról árulkodik, hogy a játék töredezett volt, hosszas, sok passzal tarkított mezőnyjáték nem alakult ki. Nem is alakulhatott, hiszen valódi csapatjátékra csak az egyik csapat törekedett, a kiesőjelölt – érthető módon – eredmény-centrikus, de nem nagyon nézhető focival állt elő.

A labda birtokában – a számok szerint – el is jutottunk az ellenfél apuja elé, mert támadásainkból 16-ot lövéssel fejeztünk be, amiből ezúttal 10 kaput is talált! Ez a 62,5% egy jó arány, ahogy az sem különösebben rossz, ha a 10 kaput találó lövésből 2 gól születik (20%). Sajnos ez csak önmagában nézve nem rossz, összehasonlítva az ellenfél adataival, bizony más a helyzet. A kevesebb lövésük (11) mindössze 36,4%-a (4) talált kaput, de – és ez már a nonszensz! – a Vasas kaput találó lövéseinek 75% gól lett… Ez egy védett lövést jelent, így azt hiszem, nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom, Szabi egyéni InStat pontszáma bizony nem NB1-es szinten alakult.

Szögletek; 5/9 arányban a játék ezen elemében is jobbak voltunk. Tehát nem csak lövésekkel próbálkoztunk, hanem látható, hogy a játék is zömében az ellenfél térfelén zajlott, azaz nyomás alatt tartottuk az ellenfelet. Ezt erősíti az is, hogy az ellenfél 19 szabálytalan megmozdulásának 79%-a a saját térfelén történt, nyilván védekező pozícióban. Csapatunknál ez az arány mindössze 52%, így jól látható, hogy bejátszottuk a pályát, jobban el voltunk osztva, mint az ellenfél.

A jó szerkezet, valamint a jó csapat-stratégia abból is látszik, hogy a passzok mennyisége és minősége is a mi előnyünket mutatja. Előbb nézzük a mennyiségi adatot; az igaz ugyan, hogy számbeli fölény van, de ennek a fölénynek az értékét erősen csökkenti, hogy az összjáték gyorsasága gyakorlatilag azonos volt a két csapatnál, a passzok átlagos végrehajtási ideje ugyanis csak minimális különbséget mutat; nálunk 4,46 mp., míg az ellenfélnél 4,56 mp. Ez bizony azt mutatja, hogy nem játszottunk elég gyorsan, nem tudtuk felpörgetni a sokpasszos játékot. Ez pedig egy oka lehet vereségünknek, mert bizony a kapuját tizenegy emberrel védő, beszorított ellenfelet gyors összjátékkal lehet megverni – ha már az átlövések nem mennek…

Minőségben megintcsak felülmúltuk ellenfelünket, de azért a 73% körüli érték a kiesőjelölttel szemben nem kiemelkedő produkció. Önmagában azonban egyáltalán nem rossz adat, ilyen pontosság mellett még bőven nyerhető egy-egy meccs, ez nem is kérdés. De akkor mi a vereség oka? Miért nem találom?

Már csak egy adat van, ami okként felhozható lenne, de most itt is fölényünket látom, azt, hogy jobbak voltunk ebben is, mint az ellenfél. Ez pedig a párharcok „műsorszám”. A 47/53-as fölény ezen a téren is dominanciát jelez. Az előző meccsek adatait megvizsgálva azt gondolom, hogy ez kifejezetten örvendetes, ugyanis a korábbiakban ezen a téren problémák voltak, és egy kiesőjelölt védekezésre épített, harcos játékmodora mellett elérni különösen nehéz. A küzdelemmel tehát nem volt gond, legalábbis számszerűségét tekintve, mert bizony a látvány alapján nem ilyen egyértelmű a helyzet… De ez a számokon túlmutató, inkább emocionális jellemző, egy másik cikkben a helye.

Eddig mit tudtam kihámozni a számokból? Minden téren fölény, dominancia, de lassú játék, és végtelenül gyenge hatékonyság az ellenfél ritkás támadásainak kivédekezése terén, így írható le csapatunk produkciója. Tényleg fájó a vereség, mert elvileg minden a helyén volt, de döntő helyzetekben hibáztak játékosaink a kapuk előtt. Ez pedig semmissé tette a kiharcolt mezőnyfölényt, az eredmény ismeretében feleslegesnek tűnhet erőltetni a labdabirtoklást, a sokpasszos támadófocit.

A csapatszintű adatok tehát azt mutatják, hogy igenis jobbak voltunk, csapatként jobban funkcionáltunk. De mi a helyzet az egyéni teljesítményekkel? Lehet olyan, hogy egy csapat fölényben van, miközben játékosai gyengébben teljesítenek, mint az ellenfél játékosai?

Előre lelövöm a poén második részét; bizony van olyan – ha nem is túl gyakori -, hogy a fölényben játszó csapat játékosai gyengébben teljesítenek… Az adatok bizony elszomorítóak; míg az ellenfél 6 játékosa is sikeresem „megugrotta” a szerintem NB1 beugró szintnek számító 200 pontos határt, nálunk mindössze egy játékosnak sikerült ugyanez! Bizony az ellenfél egyéni pontjainak átlaga 198, míg nálunk 186-ra jön ki ez az érték. Tapasztalataim szerint a 10 pontot meghaladó különbség döntő, a meccs egyéni szinten ment el. Márpedig, ha egyéni szinten ment el, és azon ment el, hogy a döntő momentumoknál rendre hibáztunk, akkor ez bizony mentális probléma, játékosaink koncentrációjával lehetnek problémák. Ennek okát a számok nem mutatják meg, tippekre pedig nem vállalkozom.

Nem szívesen teszem, de ezúttal nem lehet megkerülni, hogy egyéni szinten egy kicsit alaposabban is megnézzük a teljesítményeket. Csapatrészenként igyekszem sorra venni játékosainkat.

Védelem:

Szabival kezdem, aki talán az idény leggyengébb teljesítményét mutatta be (168 pont). Egy védése volt, amit lejegyezhettünk, ezen kívül pedig bizony a harmadik gól egy védhető labda volt… Szabi védelmében azért el kell mondanom, hogy ez a labda – saját definícióm szerint – egy falusi lövés volt. Abban áll a nehézsége, hogy olyan helyre lövik, ahova csak az lövi, aki meglehetősen mérsékelt futballtudással rendelkezik. Ezzel együtt; egy ilyen lövést védeni kell ezen a szinten!

Heris (166 pont) képes ilyen betlikre, volt már rá példa, hogy hasonlóan gyenge teljesítményt nyújtott. Ennek oka nyilván sérülése volt, illetve az, hogy sokat jött fel támadásokhoz, ami nem tartozik az erősségei közé. A kihagyott meccsek, a némileg szokatlan szerepkör mellett egy-két csúnyán eladott labda is hozzájárult a gyenge teljesítményhez, de passzai minősége általában is elmaradt a többiekétől, és attól a szinttől, amit megszokhattunk tőle. A 17 elvesztett labda mellett 11 visszaszerzett labdát jegyeztek fel Heris neve mellett, ami védőként bizony lehangoló adatpár.

Kálnoki-Kis (189 pont) teljesítménye – szám szerint – a védelem legjobbja volt. Ez a látottak után nekem kissé furcsa, de 7 elvesztett labdája mellett visszaszerzett 15-öt, ami ha nem is kiemelkedő, de egy védő esetében már az elvárható szint közelébe van. Emellett volt még egy lövése, ami ugyan nem talált kaput, de mutatja, hogy védő létére a támadásokban is részt vett. Sajnos talán ezért futhatták meg párszor a védelmet…

Lita nem maradt el sokkal (187 pont), de nála azért meg kell jegyezni, hogy a védőktől elvárható momentumok tekintetében talán jobb is volt. 10 visszaszerzett labdája mellett mindössze 1 labdát adott el, megbízhatóan játszott, passzai pontossága, párharcok terén átlag feletti volt. Nála talán az aktivitás hiányzott, az előre-játékban szinte egyáltalán nem vett részt. Középső védőként azonban nem hiszem, hogy ezt szemére lehetne vetni.

Mohl (182 pont) esetében szintén negatív az elvesztett és visszaszerzett labdák egyenlege (6, illetve 8), a passzok pontosságában, illetve a nyert párharcokban viszont a védelem legjobbja volt. Sajnos nála is volt egy-két eladott labda, amivel szinte indította az ellenfelet.

A közvetlen védelem tehát nem volt helyzete magaslatán, a szokottnál sokkal több eladott labda volt a védelem vonalában, a kapott gólok pedig elkerülhetők lettek volna, egyik sem volt végig kijátszott, briliáns támadás eredménye. Ezzel együtt sem lenne méltányos a védelem nyakába varrni az eredményt, mert ha a középpálya nem támogatja a védelmet, akkor arra túl nagy súly nehezedik.

Ezúttal Sankovicra hárult a szűrő szerepkör, neki kellett tehermentesítenie a védelmet, az ellenfél támadásait pedig még azelőtt megakadályozni, hogy az közvetlen veszélyt jelentene kapunkra. Nos, ezúttal Sanko sem hozta a tőle megszokott szintet, 184 pontot ért el, 9 visszaszerzett labdája mellett 4-et elvesztett. Ugyanakkor passzai pontossága egészen kiváló, a 90%-os érték ezen a poszton nagy segítség a csapatnak. Ugyanakkor a nyertes párharcok 50%-os aránya védekező középpályásként kissé gyenge teljesítmény, a játék ezen elemében ezen a poszton több kell.

Diarra a másik hasonló pozícióban játszó csapattag. A hasonló pozíció azonban egy teljesen más szerepkört takar. Diarra játékában sokkal dominánsabb a támadó jelleg, így nem meglepő, hogy nála 1 lövés mellett (melyet blokkoltak) 1 gólpasszt is feljegyezhettünk. Passzainak 77%-os pontossága átlag feletti, ahogy 70%-ban megnyert párharcai is azok. Passzai nem csak pontosak voltak, de sokszor forgatta jól a játékot, kifejezetten jó képessége van irányítói feladatokhoz. Teljesítménye a csapat legjobbja volt, pontjainak száma 241!

Két szélső középpályásunk közül ezúttal Andric teljesített jobban (194 pont), bár mindössze 1 ponttal haladta meg Balogh teljesítményét. Andric 2 lövéséből az egy kaput találó gól is lett, ugyanakkor passzai pontossága átlag alatti (57%), párharcokban pedig kifejezetten gyenge adat szerepel neve mellett (33%). Ennek eredője a sok, 17 elvesztett labda, és a kevés (3) visszaszerzett labda is. Ezzel együtt gólja sokat jelentett, meccsben tartotta csapatunkat. Az, hogy később mégsem nyertünk, talán nem rajta múlt.

Bubu újabb gólpasszt osztott ki, mellette pedig egy kaput találó lövéssel jelentkezett. Passzai jó pontosságúak (74,2%), ugyanakkor a párharcok terén ő sem villantott (48%), nekem úgy tűnik, hogy a fizikális helyzetekbe, amikor a harcosság számít, inkább nem megy bele, ezekből talán a kelleténél jobban kivonja magát. De ez inkább csak megérzés, a számok ezt nem mutatják meg.

A középen vitézkedő ék-pár (csúcsékként Lencse, mögötte árnyék-ékként Angelov) sajnos nem volt csúcsformában. Lencse 5 lövéssel jelentkezett, amiből három kaput is talált. Passzai pontossága 65%-os, ami posztján jó érték, de a párharcokban ő sem remekelt. Teljesítményét lehúzta 14 vesztett labdája is.

Angelov volt az, aki a legkevesebb pontot gyűjtötte, mert bár passzainak pontossága igencsak jó volt (83%!), 13 vesztett labdája mellett egyet sem szerzett, párharcainak pedig mindössze a 27%-át sikerült megnyernie. Nem csoda, hogy Vig mindössze 60 percet engedett neki, nem ez volt élete meccse…

Az Angelov helyére beszálló Bardhi 30 perc alatt összehozott 188 pontot, játéka sokkal több hasznot hozott a csapat számára. 3 lövéséből 3 talált kaput, 1 gólt szerzett, a csapat hasznos tagja volt! Ezzel együtt azért meg kell jegyezni, hogy passzai pontossága (56%), nyert párharcai aránya (30%), és 7 vesztett labdája nem túl jó adatok.

A mindössze 12 percre beszálló Kabát jól szállt be, volt egy kaput veszélyeztető fejese, passzai pontossága relatív jó volt. Ennyi idő nem volt elég arra, hogy tényleg értékelhető legyen teljesítménye, még akkor is, ha pontokat kapott az InStat rendszerében.

Összességében azt látom, hogy a védelem, illetve a védő feladatokat ellátó csapattagok alulteljesítők voltak, két szélsőnk relatív jó volt, a cserék jól szálltak be, de középső támadóink nem voltak a helyzet magaslatán. A csapat egésze tehát jól működött, amit az edző hozzátehet, azzal nem volt különösebb gond, ellenben egyéni szinten, feltehetően fejben hiányzott a szükséges plusz a győzelemhez. Egyéni hibák vezettek a kapott gólokhoz, és összességében is szinte csak saját hibáinkból volt képes helyzeteket elérni az ellenfél, ez utóbbi pedig különösen fájóvá teszi a vereséget. Ezúttal nem egy jó csapattól kaptunk ki, ahol tehetségesnél tehetségesebb játékosok nagyszerű focit tesznek le a pályára, hanem nem kis szerencsével, és a mi balfékségeinkkel megtámogatott kiesőjelölttől! Ha fejben nem áll össze a dolog, akkor biztosan nem lesz meg az érem, különös tekintettel arra, hogy a végére jönnek a komolyabb ellenfelek…

A fentiekkel együtt azt gondolom viszont, hogy ez volt az a minden bajnokságban elő-előforduló egy meccs, amit bizony meg kellett volna nyerni, de az ellenfélnek akkora malaca volt, hogy ez már egyszerűen nem sikerülhetett. A baj inkább ott van, hogy nem csak ez az egy ilyen mérkőzés volt, fejben tehát nem most estünk szét, korábban is voltak erre utaló jelek. És – bár az előbb azt írtam, hogy minden jól működik, amit az edző hozzátehet -, azt gondolom, hogy az edzői gárda nagyobb figyelmet kell, hogy fordítson a mentális felkészítésre, ezt a feladatot is meg kell oldani, ha ebben a bajnokságban, vagy jövőre szeretnénk az elején végezni, majd pedig nemzetközi szinten is megmérettetni magunkat.

 

HAJRÁ LILÁK!

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy N. Vignjevic az ezredforduló utáni idők egyik legnagyobb melankolikus írója. Ez nem azt jelenti, hogy az író eleve „melankolikusnak” mondható témákhoz nyúl; tulajdonképpen teljesen átélhető és átérezhető, az irodalomban a kelleténél is többször megírt történetekhez nyúl, de a kivitelezés módja összetéveszthetetlen.

A 2016-os Tavaszi Könyvhétre megjelenő, Csabai nyár című műve mintegy keretbe foglalja eddigi munkásságát. Pályája kezdetén - belgrádi tanuló-évei után – ugyanis „Őszi érkezés” című novellájával mutatkozott be a hazai nyilvánosság előtt. 2014 nyarán „Két kupát, vagy semmit!” kötetével már széles körben feltűnést keltett, nevét megtanulták más kiadók elkötelezett hívei is. 2015 végén következett az újabb bestseller, a „Moszat vacsorára”, ami talán eddigi pályája csúcsa. Annak ellenére, hogy 2016-ban végig a listák elején jegyezték, kritikusai újra élesebben fogalmaznak, csakúgy, mint 2015 elején.

Akkor egy 7 részből álló sikersorozattal elhallgattatta a vészmadarakat, akik kiismerhetőségről, ötlettelenségről, szürkeségről beszéltek. Jó lecke volt ez, de az írók sorsa hasonlatos a futball edzőkéhez; folyamatosan bizonyítani kell, mert holnap már senki nem emlékszik a mai sikerekre! Ezzel együtt azért mégis akadnak széles körben ismert írók, költők, akik nevüket örökre beírták a történelembe. A 2016-os év eddigi termése – valljuk be – még nem az a szint, ami halhatatlanná teszi N.V.-t, de ne feledjük el, hogy még mindig rengeteg lehetőség van a javításra, az új, és újabb sikerekre!

Kibököm végre; a „Csabai nyár” egyáltalán nem felel meg a korábban éppen a szerző által magasra állított igen magas színvonalnak. De ez még nem jelenti azt, hogy – akár rövid időn belül – ne várhatnánk újabb nagy sikerű műveket Vignjevic-től, ugyanis pályája során már-már végzetszerű, hogy a mélypontok után magasan szárnyaló időszakok következnek. Erről a témáról igen sokat tudó József Attila sorai mértani pontossággal írják le a folyamatot:

„Aki dudás akar lenni

pokolra kell annak menni

ott kell annak megtanulni

hogyan kell a dudát fújni.”

Szóval, sajnos úgy néz ki, hogy a hibákból kell tanulni, a játék még nem kiforrott, csapatunk még nincs azon a szinten, hogy hiba nélkül hozza le a meccseket. De minden rosszban van valami jó; Vignjevic mester felismeri a hibákat, és addig csiszolgatja, faragja, alakítja csapatát, amíg össze nem áll a kép, a játék ismét elég arra, hogy zöldeket verjünk a saját otthonukban, vagy arra, hogy a kupában döntőt játszhassunk. Igen, sajnos aztán jönnek megint új és újabb hibák, de az élet ilyen; egy probléma megoldása minimum két újabb kérdést (ezzel problémát) vet fel… Nos, nézzük meg, hogy – szám szerint – milyen hibák vezettek a vereséghez, miben kell javulnia csapatunknak a következő mérkőzésekre!

Az első, ami szembeszökő, hogy az általam mániákusan elvárt szintnek tekintett 200 pontos összesített InStat pontszámot egyetlen játékosunk sem érte el! Ez persze nem egy detektált hiba, a hiba (gyanítom hibák!) vezet (vezetnek) az alacsony pontszámhoz, és ezeket a hibákat kell megkeresnünk! Fontos megjegyezni, hogy az ellenfélnél mindössze 4 játékos teljesített 200 pont felett, ami még mindig nem túl masszív teljesítmény. Most tehát nem arról volt szó, hogy egy kiváló ellenfél felülmúlta az egyébként nem rosszul játszó csapatunkat! Bizony, itt két nem éppen világverő alakult csapott össze; minket a forma hanyatlás különösen visszavetett.

Az összesített pontok eloszlása is érdekes, ugyanis csatáraink teljesítménye egyenesen kiábrándító; szinte minden támadónk, vagy támadó típusú játékosunk a 150 pontos szint közelében (nem egy közülük 150 pont alatt!) teljesített. Ez bizony nem nb1-es szint, így azonnal érhetővé válik, hogy miért nem sikerült egy kiesőjelölttel szemben győzelmet aratni. Sajnos ezzel a teljesítménnyel a maximálisan elérhető eredmény nem több, mint döntetlen, hisz gól nélkül nyerni lehetetlen… Persze ez lehet, hogy azért – vagy főként azért – volt, mert a csapat eléggé fel volt forgatva, de én ebben kicsit kételkedem. A támadó, vagy támadó típusú játékosok jelentős számának (a kezdőben 7!) domináns játékban, gólokban kellett volna jelentkeznie!

Az összkép tehát nem kedvező, sajnos nem igazán lehet pozitívumokat felfedezni. De mi van e mögött? Miben nem sikerült az ellenfél fölé nőni? A labdabirtoklás némi fölényt hozott csapatunk számára (51/49), de ezt egyáltalán nem lehet erős dominanciaként értékelni. Mint tudjuk, nálunk egy-egy gólhoz sok labdabirtoklás, passz, lövés kell, Vig – az előbbiek okán – ezt meg is követeli. Sajnos most nem sikerült a korábban megszokott szintet hozni.

Az előzőek alátámasztásaként azonnal itt is van a lövések száma; míg mi 7 alkalommal, addig a vendéglátó 12 alkalommal vette célba a kaput. Ebből nekünk 2, míg az ellenfélnek 5 alkalommal sikerült is eltalálni… Szóval nem elég, hogy kevesebbet próbálkoztunk, de a 28,6%-os pontosság is messze alulmúlta az ellenfél 41,7%-át! Így bizony nem lehet nyerni, mert ilyen pontosság mellett talán 18-20 lövés elég egy-egy gólhoz. Ehhez pedig – alapul véve a csabai meccs adatait – 75-80 percnyi labdabirtoklás kellene.

Ilyen a szögletek száma; miután itt 10/2-es fölényt harcolt ki az ellenfél, nem kérdés, hogy a játék jelentős részben a kapunk előtt zajlott. Ezt erősíti a szabálytalanságok helye alapján látott kép; a mi térfelünkön történt meg az összes szabálytalanság 60%-a (az arány azonos a mi általunk elkövetett faultoknál is). Nem tudom, hogy a bíráskodás milyen lehetett, de az, hogy 20/7 arányban többször vétettünk a szabályok ellen, arra utal, hogy sokszor lekéstünk a labdákról, mintha fáradt lett volna a társaság. A lesek száma (az ellenfél javára 4/1) is arra utal, hogy a csabaiak mintha jobban akarták volna a győzelmet.

A pontos passzok száma ismét jó értéket hozott; 409 pontos passzunkkal szemben az ellenfél csak 362-t tudott felmutatni. Bár a fölény ezúttal ebben sem túl nagy, de ez a cca. 13%-os különbség elég szokott lenni győzelmekre (persze, ha más tényezőkben is hasonló fölény alakul ki). A pontos passzok aránya (75,18%) szintén rendben lévő, ezzel nincs különösebb gond, még akkor sem, ha az előző mérkőzésen ennél magasabb értéket ért el csapatunk.

Következzen az a pont, ami egy igen fontos, ámde csapatunknál mindig is kérdéses! Igen, a párharcokra gondolok, amiben sajnos megint elmaradtunk ellenfelünktől; az 56/44 arányban elvesztett játékelem bizony azt mutatja, hogy védekezésben nem vagyunk elég harcosak (nem keverendő a durvasággal!), és/vagy nem vállaljuk fel/nem tudjuk végrehajtani az egy-egy elleni játékot támadásaink során.

Mivel most a hibákat keresem – azok felismerésének, és kijavításának céljából! -, azt kell, hogy mondjam, megtaláltam egyet, és már azt is tudom, hogy mi az, amivel nem javítható! Az ellenfél kapuja előtti gyenge produkció nem javítható érdemben a labdabirtoklás arányának emelésével, mert – mint láttuk – ahhoz elérhetetlen szintű fölény kellene. Igaz ez a passzokra is; egyszerűen nincs értelme a passzok számát fokozni, a pontosságot növelni pedig nem nagyon lehet már, így ez sem kitörési pont.

Miért kezdtem a Mester munkájának elemzésével a cikket? Mert úgy tűnik, hogy amit az edző le tud tenni a pályára, azt Vig leteszi, amit viszont csakis és kizárólag játékosaink tudnak a gyepre varázsolni, ott már vannak problémák. Ezek pedig jellemzően egyéni problémák; kevés lövés, az a kevés is pontatlan, az egy-egy elleni játékban pedig nem vagyunk elég bátrak, hatékonyak. Anélkül, hogy tanácsot akarnék adni, vagy éppen beleszólni a „nagyok dolgába”, a számokból számomra az derül ki, hogy sok egyéni foglalkozásra, fejlesztésre lenne szükség – amellett, hogy a csapatjátékban mutatott folyamatos magas szintű teljesítmény megmarad.

Az egyéni értékelésekről ezúttal csak annyit szeretnék írni, hogy a gyenge teljesítmény mellett azért Bardhi, Diarra, Windecker még mindig átlag fölöttit nyújtott, de Angelov is inkább felfelé tért most el az átlagtól. Ebben öröm, hogy a négyből három tulajdonképpen újonc, csak ebben az évben lettek tagjai csapatunknak. Kissé rosszabb, hogy teljesítményük csak relatíve volt jó, abszolút értelemben ők sem tudták az elvárt szintet produkálni.

Balogh Bubu balhátvédként lépett pályára, így nem meglepő, hogy a szokottnál rosszabb teljesítményt nyújtott, de az, hogy 150 pont alatt teljesítsen, tőle nem várt. Sajnos nem elég, hogy a neki szokatlan poszton nem volt éppen sikeres, de a csapat építkezésében sem tudott részt venni, hiszen bal hátulról nem lehet megszervezni a támadójátékot. A másik oldalon viszont megint jó volt Diarra, aki szintén nem hátvéd, de lassan talán belejön a dologba. Én azért mégis inkább középpályán, vagy jobb szélen lennék rá kíváncsi, mert – véleményem szerint – támadó típusú játékos, így kifejezett támadóként nagyobb hasznát vennénk.

Összefoglalva tehát azt tudom mondani a számok alapján, hogy csapatként talán nem, de egyéni szinten bizony megbukott csapatunk, játékosaink tudásuk alatt szerepeltek. Véleményem szerint ez akkor is így van, ha a szokatlan posztok, a felforgatott csapat olyan szituációkat teremtett a pályán, amik nehezebben voltak megoldhatók. Ha találni kellene valamit, ami a Mester rovására írható, talán az lenne, hogy a rotációt nem sikerült jól megoldani, de ebbe komolyan beleszóltak, és beleszólnak sérülések, vagy éppen formaingadozások, így nem mernék rá megesküdni, hogy egy más összetételű csapat jobb eredményt ért volna el.

Annak, hogy csapatunk motivációja nem volt rendben (inkább lelki, semmint fizikális tényezőknek tudom be a gyengébb játékot), az okát nem tudom, de bizony komoly edzői feladat lesz a probléma felderítése, és megoldása. Kissé furcsa ugyanis, hogy egy csapat, amely versenyben van a dobogóért a bajnokságban, és versenyben van a kupáért is, motivációs problémákkal küzd… Mi lehetne jobb motiváló tényező, mint hogy dicsőséget, szakmai elismerést szerezni, és ezzel persze pénzt, elismertséget kapni? Persze ez csak az én „messziről jött ember” meglátásom, nyilván a helyzet ettől sokkal, de sokkal bonyolultabb, így nem is próbálok okoskodni tovább. Amit pedig a hibákkal kapcsolatban találtam (vagy találni véltem…), olyan dolgok, amik javíthatók, de – be kell látni! – nem fognak varázsütésre megváltozni! Viszont – ahogy ismerem Vignjevic mester munkáját – fokozatos javulásra számíthatunk!

 

HAJRÁ LILÁK MINDÖRÖKKÉ!