Szám szerint

A negyedórával későbbi kezdés mit sem segített a talajon, azt egy kitartó főn sem lett volna képes kiszárítani… Állj, állj, állj! Ne rohanjunk! Ha megengedtek egy kis személyességet, elmondom, hogy mi történt velem a nyári szünet alatt!

Felújításra adtam a fejem! Na, nem önszántamból, hanem mert a ház kezelője úgy döntött! Amíg a mesterek dolgoznak, irány az albérlet! Tudom, hogy aki ilyen helyzetbe kerül, ne nézze a málló tapétát (ez pesszimista cselekedet…), gondoljon inkább arra, hogy legalább a falak állnak, és azért mégsem kell az utcán aludnia (optimista…). Jobb, mint a semmi! Hacsak az „albi” mennyezete nem szakad a fejére, az ablakon nem húz a hideg, a kályha meg rossz, ha fűt az ember nem csak hideg marad, de még füstmérgezést is kap, és mindennek tetejébe semmi hangulat, a kilátás egy leromlott tűzfalra néz, a legszebb tavaszi időben is szürkeség borul a lakásra. Most mit tegyek? Keressek másikat? De mi van, ha az még rosszabb, vagy olyan messze van a munkahelyemtől, hogy igazán nem is lakhatom, mert mire hazaérek, már csörög az ébresztő, indulhatok vissza munkába… Szóval, nincs mit tenni, ki kell bekkelni ezt az időszakot! Ki is egyeznék én ezzel, de nem lehetek nyugodt, mert a szomszéd szerint a ház megrogyott, inkább bontani kellene, a kivitelező meg esküszik, hogy minden rendben halad!

De ez csak az én kis történetem, apróság, egyedi probléma, nem is terhelek ezzel senkit, hiszen mégiscsak egy cikket írok – méghozzá a fociról! Aki olvassa ezeket a sorokat, sajnál, vagy lesajnál, de alapvetően nem kell, hogy átérezze a problémámat. Hacsak nem hasonló cipőben jár…

Szóval a talaj… Igen volt talaj, igaz, hogy valamivel a vízszint alatt, de istibizi volt! Régi szabály (lehet, hogy csak én gondolom ezt saját „praxisomból” kiindulva), hogy a rossz körülmények mindig a rosszabb csapatnak kedveznek, ugyanakkor az is ilyen általam kitalált (?) szabály, hogy azért még a jobbik győz, csak sokkal több munkával. Na most, a meccs után azon töprengtem, hogy az előző két szabály hogyan illeszthető a látottakra. Oda lyukadtam ki, hogy végülis a kérdést úgy kell feltennem, hogy melyik a jobb (avagy rosszabb) csapat! Sajnos egyszerű a válasz, mert az volt a jobb, amelyik több gólt lőtt, a futball még mindig nem pontozásos sportág. Persze az ember nem lenne ember, ha nem találná ki, hogyan is lehet pontozni a focit! Nézzük hát ezeket a pontokat, nézzük meg, hogy ki nyerte a szépségversenyt!


Szépségverseny, mert lehetünk az InStat adatok alapján messze jobbak az ellenfélnél, ha ők szerezték a gólokat! Mivel még nem néztem meg az adatokat (sőt azt sem tudom, hogy elérhetők már, vagy még mindig a tavaszi meccsek vannak fent…), előre tippelek egyet; felteszem, hogy a legtöbb összehasonlítható adat a mi fölényünket mutatja, de az a kis rész, amiben alul maradtunk, pont elég volt az ellenfélnek a három ponthoz. Hogy ezek mik lesznek, nagyon fontosak, mert így előre két verzióm van;

  1. minden maradt a régiben, és a labdabirtoklás javunkra mérhető magas aránya ismét nem érte el célját,
  2. az extrém körülmények egyszerűen lehetetlenné tették a megszokott játékot, és olyan elemekben maradtunk alul, amiknél nem szokott probléma adódni.

Nyugodtabb lennék a második verzióval, de a meccs képe alapján erősen gyanakszom az elsőre; a mezőnyben mutatkozó jelentős fölény mellett a kapuk előtti szituációkban bizony gyengék voltunk. Ez pedig lassan több éves probléma – meglátásom szerint.

Ahhoz, hogy ezt megtudjuk, előbb csapatrészenként érdemes vizsgálni a történteket, illetve azokat a számokat, amik – jól-rosszul… - leírják az eseményeket. Soronként a következő eredményeket kaptam:

A meccs egészét nézve (adatok: „MÉRKŐZÉS” oszlopban) azt látom, hogy nem volt sorunk, ami erősebb lett volna az ellenfél azonos soránál… Kicsit árnyalja a képet – és a cserék, valamint a középpálya átszervezésének szükségességét jelzi -, hogy a második félidőre a középpályánk felzárkózott az ellenfél azonos sorához. Támadásban is javultunk, Lázok, valamint Diarra behozatala felpezsdítette támadójátékunkat. Sajnos ez kevés volt, mert az ellenfél tudta tartani első félidőben mutatott teljesítményét, ez pedig elég volt a sikerhez.

Ha kicsit tovább bontjuk a csapatrészeket, akkor azt látjuk, hogy volt olyan egységünk, ami a második félidőre már jobb volt, mint az ellenfél azonos szerkezeti egysége.

Ahogy a fenti táblázatból látható, a támadó középpályásaink – cserékkel, és átszervezéssel – jelentős javulást mutattak a második félidőre, de védekezésben nem sokat változott a helyzet, ahogy a középcsatár poszton sem volt érdemi változás. Érdekes, hogy szélső védőink a meccs egészén tudták tartani a lépést a kispestiek szélső védőivel, de itt meg kell jegyezni, hogy az ellenfél sem állította magasra a mércét…


Eddig arról volt szó, hogy az egyes csapatrészek hogy működtek, de ezek összehasonlítása inkább csak statisztikai szempontból érdekes, de azt, hogy hol, a pálya mely részén vesztettük el a meccset, nem nagyon láttatja. Ugyanis a két csapat azonos csapatrészei nem közvetlen egymás ellen játszanak, a védők kevesebbet találkoznak védőkkel, mint támadókkal, de a szélső játékosok is igen ritkán futnak össze az ellenfél azonos oldali szélső játékosával. Az egymás ellen játszó csapatrészek összehasonlítása a következő eredményt adja (előbb a mi szempontunkból vizsgálva a meccset):

Védőink, illetve védekező feladatot ellátó játékosaink a középpályán fel tudták venni a versenyt, itt nincs komoly probléma, de a közvetlen védelem közepe jelentősen lemarad az ellenfél támadói mögött, de itt látható, hogy szélső védőink teljesítménye sem éppen acélos. Összességében mintegy 80 ponttal jobban teljesített az ellenfél támadó szekciója, mint a védelmünk. De mi a helyzet a támadó feladatokat ellátó játékosainkkal? Íme:

Látható, hogy támadó középpályásaink - bár elsőre az ő teljesítményük tűnt a legjobbnak – nem tudták az ellenfél védekezését felülmúlni a pálya középső részén, de szélső támadóink, valamint a középcsatár pozícióban játszók már fölényben játszottak. Látható, hogy nincs óriási különbség, hiszen a támadók mindkét csapat esetében felülmúlták a védőket, de azért a pontkülönbségek jelentős eltérése azt mutatja, hogy a labdás csapat fölénye a kispestieknél erősebben megjelent.

Nos, most úgy tűnik, hogy a meccs azon ment el, hogy;

-      A saját-, valamint az ellenfél kapuja előtt nem tudtuk érvényesíteni akaratunkat,

-      A támadásaink során kialakított fölényünk kevésbé volt átütő, mint az ellenfél támadásai során,

-      A kezdőcsapat nem a legerősebb összeállítás volt erre a mérkőzésre (ezt persze így utólag könnyű megállapítani…), a cserék és az átszervezés már nem érte el a kívánt hatást, a hátrányt nem tudtuk ledolgozni,

-      Az egyes játékosok teljesítménye nem érte el azt a szintet, ami képességeik, valamint a múltban mutatott teljesítményük alapján elvárható lenne.


 

Ezek szerintem elég erős megállapítások, elég sötét képet festenek a csapatról, de én mégis bizakodó vagyok, mert;

-      Vignjevic mester jól nyúlt bele a mérkőzésbe, látja az irányt, tudja, hogy mit akar játszatni csapatával,

-      A játékosokban bőven van tartalék, mostani játékukat sok negatív tényező (klub körüli problémák, idegen pálya, bemutatkozó meccs, stb.) befolyásolta, a továbbiakban javulás várható,

-      Előbb-utóbb a maródiak felépülnek, játékuk pedig hozzátesz majd a csapat egészének teljesítményéhez.

 

Ez utóbbihoz azért hozzátartozik, hogy most kell egy kis türelem, mert a pályára lépő játékosok nem tehetnek a klub körül kialakult helyzetről, viszont ők azok, akik ezt a nehéz szituációt egy jó szerepléssel megoldhatják – legalábbis ami a pályára tartozik egy klub életében… A többit nem ennek a cikknek a feladata boncolgatni, így hagyjuk is inkább!

Azzal együtt, hogy nem szeretném, ha most nagy nyomást helyeznénk a csapatunkra, szerintem szükséges az egyes játékosok teljesítményét is elemezni. Mindezt azzal a céllal, hogy ha netán olvassák a cikket, talán kaphatnak jó ötletet, vagy segítséget jelent – persze mindenek felett az edzői vélemény, egy ilyen iromány nyilván meg se paritttyázza az edzői stáb elemzésének mélységeit! -, a szurkolóknak pedig talán jobb rálátást ad a játék egészére. Ha egyik, vagy másik cél akár csak a legkisebb részben is teljesül, máris érdemes foglalkozni a témával!

Kezdem hátulról, azonnal kapusunkkal, aki ugyan két gólt kapott, de InStat indexe alapján mégis 200 pont fölött teljesített. Ez annak köszönhető, hogy megbízhatóan végezte feladatát, ugyanakkor a rendszer nem méri azt, hogy egy kapott gól mennyire írható a kapus számlájára. Érzésem szerint az első gólban benne volt – ahogy védőink is, hiszen labdás játékos jutott el az ötös magasságáig! -, de így a fotelból ezt könnyű bemondani, mert bizony könnyen elképzelhető, hogy a talajt csak nyomokban tartalmazó pályán egyszerűen nem lehetett jobban reagálni. Szubjektív véleményem nem különösebben jó Dávidról, nem érzem a kapusoktól elvárható biztonságot irányából. Ez csak egy érzés, nem mérhető, nem számszerűsíthető, és ne feledjük, hogy kapusunk még mindig csak 22 éves! Biztos vagyok benne, hogy a megfelelő rutin megszerzése után nem lesz probléma ezen a téren sem.


És persze az sem mindegy, hogy a kapus előtt ki játszik. Ezúttal Kecskés Ákos, és Pávkovics Bence játszott a belső védő pozícióban, akik rendre 20, illetve 19 évesek, így ők sem rendelkeznek még komoly rutinnal az NB1-ben. Az meg külön érdekes, hogy a klub honlapja szerint Bence középpályás (a transfernmarkt is középső középpályásként tünteti fel, és másodlagos posztot nem jelöl meg), így számára a poszt sem volt a régen megszokott. Sajnos középső védőink tapasztalatlansága kiütközött a meccs folyamán, Bence 150 pontos teljesítménye sajnos nem üti meg az elvárt szintet. Erre nem kell mentséget keresnie, az előbb említettek szerintem magyarázatot adnak teljesítményére, szégyenkezésre nincs ok, ám szorgalomra, kitartásra annál inkább! Ákos - aki az előző szezonban már 9 meccsen 700 percet játszott az élvonalban – jobban teljesített, az általa elért 177 ponttól azonban többet várok tőle. Ettől mér sokkal jobb teljesítményt is nyújtott, és a felkészülési mérkőzéseken – szemre – szintén jobban futballozott.

Két első védőnk a párharcokban 56% körüli eredményt ért el, ezen mindenképpen javítani kell, de Ákos azért passzai pontossága miatt dicsérhető (83%), míg Bence esetében ezen a téren kell még fejlődni (74%). 80% fölött ugyanis már egész jónak tekinthető a teljesítmény, de a kiemelkedő belső védők azért inkább a 90%-os szinten, vagy fölötte teljesítenek. Azért vagyok mégis bizakodó, mert a pálya talaja miatt sokszor kellett magas ívelésekkel, hosszú labdákkal indítani az előre-játékot, ezek pontossága pedig egyszerűen nem vetekedhet a rövid-passzos játék pontosságával.

Kevésbé lehetünk elégedettek Nagy Tibor teljesítményével, ugyanis ő már 25 éves, és már a 2012/13-as idényben is játszott NB1-es mérkőzéseket, tavasszal pedig – sérülése előtt – láthattunk tőle kifejezetten jó játékot is! Nem tudom, hogy mi okozza nála ezt a szélsőséges ingadozást, de tény, hogy az inga most erősen negatív irányban tért ki… 167 pontja önmagában is kevés, de a gólokban – természetesen részben! – benne volt, védő létére pedig 20 labdavesztése volt. Ezen bizony dolgozni kell, mert a hátsó alakzatban ez egyszerűen nem megengedhető.

A másik oldalon Mohl teljesítménye nekem nem tűnt fel különösebben, ami ezúttal valószínűleg jót jelent, hiszen pontjai alapján (181) ő lett a védelem legjobbja. Passzai pontossága (86%) megfelelő labdabiztosságról árulkodik, ugyanakkor 50% alatti (44%) értéket látok a párharcoknál. Védőként ezen a területen több kell bizony, nem kérdés! Talán belső védőként is ki lehetne próbálni (volt már ilyen, és emlékeim szerint jól játszott), de letámadásos harcmodorunk miatt talán a mester nem meri megkockáztatni ezt relatív lassúsága miatt. Ha ugyanis a letámadó védelem mögé bejátsszák a labdát (sikertelen e letámadás), a középső védő bizony versenyfutásra kényszerül, erre készülni kell a mi stratégiánk mellett.


Két védekező középpályásunk közül ezúttal a szintén fiatal (alig 22 éves!) Cseke volt kissé gyengébb, de a középső védőinknél említett okok nála is fennállnak, és személy szerint azt gondolom, hogy Kecskés mellett ő lehet az idei év felfedezettje! 170 pontja, 65%-os passz-aránya, valamint a 47%-ban nyert párharcai ugyan nem meggyőzőek, de érzésem szerint rá elég nagy nyomás nehezedett, az ellenfél jobb oldala a középpályán meglehetősen erős volt, Gazdag (206 pont), Kamber (183 pont) is ezen a területen jött fel a támadásokhoz, és az első félidőben mintha Bardhi részéről nem működött volna megfelelően a letámadás.

Windecker a tőle megszokott kiegyensúlyozott teljesítményt mutatta, de ezúttal ő sem tudott extrát játszani, hiányzott még nála is az a plusz, ami a győzelemhez kellett volna. Passzainak csak a 73%-a volt sikeres, de itt meg kell jegyeznem, hogy sok esetben ő jött fel a jobb szélen és kísérletezett beadással. Ez bizony nem az ő feladata, nem az ő játéka, de – akarását mi sem bizonyítja jobban – ez sem szegte kedvét, becsülettel harcolt tovább. Párharcait majd’ 60%-ban megnyerte, ez pedig a csapat egészét tekintve bőven átlag felettinek tekinthető. Windiben bizony van potenciál, az idén biztosan húzóember lesz, és ha hosszabb időre elkerülik a sérülések, biztos vagyok benne, hogy kiemelkedik a csapatból!

Talán a leginkább idény-eleji formát Bardhi mutatta be… A bal szélén kezdett, de – miután Diarra bejött Balázs helyére – középre húzódott, Miután itt sem alkotott maradandót a 61. percben lecserélte Vignjevic mester. Kicsit furcsállom, hogy az ilyen apró termetű, alacsony súlypontú játékos nem tudta kihasználni adottságait a felázott talajon, és azt is, hogy időnként nem cserélték meg a szélét Andric-csal, pedig ezzel talán ki lehetett volna kissé billenteni egyensúlyából az ellenfél védelmét. Vig előszeretettel alkalmaz a széleken ellentétes lábú játékosokat, Bardhi így kerülhetett a bal szélső támadó pozícióba, de láthatóan az nem az ő helye, a jobb oldalon hatékonyabban képes ellátni feladatát. Ja, ahhoz, hogy ez a stratégia működjön, a szélső mellett minden esetben (!!!) fel kell zárkóznia a szélső védőnek, de ezt sem Mohl nem tette meg, sem Nagy T.! Ezzel pedig élét vesztette szélsőjátékunk, mert – ahogy fentebb említettem – a szorgalmasan zakatoló Windecker nem tudta a szélső védő helyett ezt a területet is pontos passzokkal bejátszani.

Andric ismét nem volt rossz – és ismét nem volt jó… Ez a kettősség jellemző játékára, nem nagyon láttam még játékost, aki egy meccsen belül ilyen hihetetlen hullámzó teljesítményre lett volna képes. Az egyik pillanatban pengés megmozdulás, aztán egy technikai baki, a következő pillanatban egy remek sprint, majd aztán mintha már el is fáradt volna, és persze jön megint egy éles váltás… Ezzel együtt is azt mondom, hogy ha minimum annyi ponttal (186) zárt volna minden egyes csapattag, más eredmény születik. Különösen dicséretes az ő pozíciójában elért 78%-os pontos passz-arány, hiszen az ellenfél védelmi vonalában jóval nehezebb dolga volt, mint védőinknek, akiket inkább csak szórványosan támadta le az ellenfél. Sajnos a párharcok tekintetében nincs előrelépés, a nyertesen megvívott egy-egy elleni küzdelemben mindössze 30%-ot sikerült elérnie. Ez bizony javítandó.


Angelov a középcsatár pozíciójában tulajdonképpen jól állta a sarat, de a kapu felé nemigen tudott befordulni. Ha jól láttam, ez nem is volt annyira feladat, mint inkább az, hogy az előrevágott labdákat tartsa meg, míg a társak felzárkóznak. A párharcokban ugyan sokszor alulmaradt (42%-ban nyert), de amikor végül megszerezte a labdát, egészen kiváló hatékonysággal passzolta azt tovább (pontos passzok: 78%!). Érzésem szerint talán neki kellene az ék mögött elmozogva zavart kelteni a védelemben (indulósebessége egészen kiváló!), de a csapat elejének szerepét a klasszikus módon nem tudja ellátni. Ennek nem képességbeli okai vannak, fizikálisan (magasság, súly) egyszerűen nem a klasszikus csatár mintapéldája.

Lázok a rendelkezésére álló 32 perc alatt 2 lövéssel is próbálkozott, ő képes ráfordulni a kapura, mivel párharcait pedig jó hatékonysággal nyeri meg (63%). Fizikálisan közelebb áll a középcsatár típusához, harcos, technikás labdarúgó, de érződik rajta a sok kihagyás, és sok esetben az az érzésem, hogy nem a pillanatnyilag legjobb megoldást választja. Ez utóbbi két dolog persze valószínűleg összefügg, így vele kapcsolatban is bizakodó vagyok, előzetes várakozásaimhoz mérten jobban szerepelt.

És akkor jöjjön Diarra, aki a félidőben beszállva végre hozott egy kis pezsgést a pályára! Passzai 89% pontossága egészen remek, különösen, ha hozzátesszük, hogy ezek közül nem egy kulcs-passzt láthattunk, melyek szinte azonnal gólveszélyt teremtettek az ellenfél kapuja előtt. Már a felkészülési mérkőzéseken is feltűnt, hogy képes futtában előre irányuló finom emelésekkel operálni, ami bizony komoly felfordulást képes okozni az ellenfélnek, mert ezt a magyar bajnokságban bizony nem sokan tudják! Tapasztalatom szerint ez az egyik legnehezebb rúgásfajta, az edzők – az én koromban… - inkább le is tiltották, csak az akkor még létező irányítónak engedték, de azt is módjával. Aki ugyanis nem képes tökéletesen végrehajtani a nem könnyű mozdulatot, az csúnya, a nézőtérről is rettentő látványt nyújtó hibát vét, és persze egy támadás hal el a pontatlanság miatt. Szerencsére Diarra bátran kísérletezgethet ezzel is, megvannak hozzá a képességei, de még mindig van egy hiányérzetem vele kapcsolatban; taktikai szempontból még mindig nem sikerült tökéletesen beilleszteni. Nem tudom, hogy ennek mi az oka, de – véleményem szerint – a taktikai képzettségben való lemaradás behozható, tanulható (ellentétben a technikai hiányosságokkal), ezért csapatunk legjobbjával (218 pont!) kapcsolatban pozitívak a várokozásaim.

Nem lenne korrekt, ha megfeledkeznék az egyik legjobb teljesítményről, ugyanis Sankovics – bár csak 22 percet kapott – 19 pontos passzt osztott ki, ami bizony kereken 95%-os teljesítmény! Ez igen, megemelem a kalapom, játékosunk bizony kitett magáért! De ez nem elé, párharcainak több mint 2/3-át is megnyerte, ami szintén kimagasló teljesítményről árulkodik! Sanko – bár nála is látható akár erős formaingadozás – az egyik legbiztosabb pont a csapatba, de hozzá kell segíteni, hogy formája tartós maradjon! És persze fontos, hogy megszerezze a kellő edzői bizalmat is…

Felrúgva a hagyományokat, ezúttal egy általam elképzelt álomcsapattal zárom az elemzést. A meccs ugyanis megmutatta, hogy van potenciál a csapatban, vannak értékes, jó teljesítményre képes játékosok, de még nem forrott ki a játék, akár egyéni, akár csapatszinten nézem. Nos, az én kezdőm:

Kapu:

Kovács Z.:

Szerintem neki is lehetőséget kell teremteni, kijövetelekben a legjobbnak gondolom, jól kommunikál a védelemmel. Vonalon lehet, hogy nem a legjobb, de ha folyamatos bravúrok kellenek, akkor nem a kapuban, hanem a védelemben van a hiba…

Védelem:

Nagy T., Mohl, Kecskés, Sankovic

Nagy Tibor biztosan többre képes, de ehhez komoly fejlődést kell felmutatnia a hétvégi teljesítményhez képest. Mohl-t és Kecskést tenném a középső védő pozícióba, mert így a fiatalos lendület, és a tapasztalat jó ötvözete állhatna elő. Sankot kipróbálnám szélső hátvédként, mert harcossága ezen a poszton is jól jönne, kérdés viszont, hogy mennyire mozogna idegenül ezen a területen…

Középpálya:

Diarra, Windecker, Bardhi, Andric,

Windecker rombolhat, mellette viszont passzaira is szükség van, Diarra mélységből irányíthat, Bardhi és Andric rendre jobb, illetve bal oldalon szélsőként felfutók, de védekező feladataik is vannak (Bardhi esetében kicsit hangsúlyosabban).

Csatárok:

Angelov, Lázok

Lázok az ék, Angelov mögötte játszik, akitől kb. a Lencsétől látott stílust várnám el, indulógyorsasága jobb, bár talán kevésbé technikás, de az elmozgásokat jól meg tudná csinálni.

 

Ez természetesen csak egy játék, nyilván nem gondolom komolyan, hogy én mondja meg, mi is legyen a kezdő, Vignjevic mester ezt pontosan tudja, és menedzseli, ez nem is lehet kérdés. Most – még – talán lehet/kell kicsit forgatni a csapatot, mire kialakul az a gerinc, ami stabil, de meggyőződésem, hogy meg lehet találni a jó megoldást! Az, hogy az adott helyzet mellett is van némi mozgástér, az is jelzi (helyesebben jelezni fogja!), hogy biztosan nem az általam eszkábált kezdőcsapat fog pályára lépni a hétvégén a diók ellen! Ahogy az is biztos, hogy sokkal, de sokkal jobb csapatot fogunk látni, ami győzelemre tör majd – a bunkerfocit meghagyva a múltban élő VALÓBAN kis kluboknak! 

 

HAJRÁ LILÁK!

 

A Vasas elleni mérkőzés – ismert okok miatti… - kései kezdése, meg az első félidei „csendes pihenő” csak fokozta a stadion egyébként is hangulatromboló hatását. A pályán azért volt igyekezet (játék kicsit kevesebb), de sajnos ez eredményben nem jelentkezett. Az első félidei döntetlen állás hízelgő az ellenfélre nézve, a gólt eredményező lövésükön kívül momentumuk sem volt. A szünetben arra készültem, hogy a második félidőben beindul a szurkolás, beindul a csapat, és persze beindul végre a gólgyártás. Aztán semmi nem, vagy nem úgy teljesült, ahogy vártam;

  • úgy tűnik, hogy menet közben nem lehet jól beszállni a nézőtérről, a szurkolásban mintha nem lett volna meg a tűz…
  • csapatunk szorongatott, birtokolta a labdát, de a kapu előtt határozatlan volt, helyzeteinket megint nem sikerült góllá érlelni…
  • gólok viszont születtek, csak éppen mi szereztünk pont eggyel kevesebbet…

Mindent összevetve azt tudom mondani a helyszínen szerzett benyomások alapján, hogy összhatásában nyomasztó mérkőzés volt. Csapatunk kétszer is visszajött a meccsbe, mégis vereséget szenvedtünk, láthatóan jobb játékot mutattunk be, ez mégsem volt elég. Vignjevic mester a meccs végén azt mondta, egy jól játszó csapat kapott ki. Ha ezzel a kijelentéssel nem is tudok teljesen egyetérteni, az bizony nem vitatható, hogy ellenfelünk produkciójának színvonala nem érte el a miénket. De akkor miért szenvedtünk vereséget? Milyen ok/okok vezet(tek) ehhez? Nagyon fontos kérdések ezek, mert ha nem találjuk meg a magyarázatot, akkor javítani sem tudunk a helyzeten. Márpedig, ha egy csapat képes az előre kikiáltott bajnokot saját otthonában kiváló, látványos játékkal megverni, akkor nem elfogadhatók a kieső-jelöltek ellen vereségek! Kint a meccsen nem találtam mega választ, nincs mese, jöjjenek a számok, nézzük meg szám szerint, mi miért történt!

Előre lelövöm a poént (helyesebben annak egy részét), mert azonnal szemet szúrt, hogy csapat szinten bizony a játék minden egyes elemében felülmúltuk az ellenfelet. Akárhogy is nézem, ezek a számok rendben vannak! Nem volt jó a meccs, nem volt világszínvonal, de a tény ettől még tény marad; csapatként jelentős fölényt harcoltunk ki, messze az ellenfél fölé nőttünk! Érdemes azért elemenként is megnézni a számokat, mert talán – a fölény ellenére – találunk valamit, ami magyarázza az eredményt.

A labdabirtoklás 41/59 aránya azt mutatja, hogy eleget volt nálunk a labda, a 60%-ot közelítő arány bizony komoly fölény. Az, hogy összesen nem egészen 46 percet volt játékban a labda, arról árulkodik, hogy a játék töredezett volt, hosszas, sok passzal tarkított mezőnyjáték nem alakult ki. Nem is alakulhatott, hiszen valódi csapatjátékra csak az egyik csapat törekedett, a kiesőjelölt – érthető módon – eredmény-centrikus, de nem nagyon nézhető focival állt elő.

A labda birtokában – a számok szerint – el is jutottunk az ellenfél apuja elé, mert támadásainkból 16-ot lövéssel fejeztünk be, amiből ezúttal 10 kaput is talált! Ez a 62,5% egy jó arány, ahogy az sem különösebben rossz, ha a 10 kaput találó lövésből 2 gól születik (20%). Sajnos ez csak önmagában nézve nem rossz, összehasonlítva az ellenfél adataival, bizony más a helyzet. A kevesebb lövésük (11) mindössze 36,4%-a (4) talált kaput, de – és ez már a nonszensz! – a Vasas kaput találó lövéseinek 75% gól lett… Ez egy védett lövést jelent, így azt hiszem, nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom, Szabi egyéni InStat pontszáma bizony nem NB1-es szinten alakult.

Szögletek; 5/9 arányban a játék ezen elemében is jobbak voltunk. Tehát nem csak lövésekkel próbálkoztunk, hanem látható, hogy a játék is zömében az ellenfél térfelén zajlott, azaz nyomás alatt tartottuk az ellenfelet. Ezt erősíti az is, hogy az ellenfél 19 szabálytalan megmozdulásának 79%-a a saját térfelén történt, nyilván védekező pozícióban. Csapatunknál ez az arány mindössze 52%, így jól látható, hogy bejátszottuk a pályát, jobban el voltunk osztva, mint az ellenfél.

A jó szerkezet, valamint a jó csapat-stratégia abból is látszik, hogy a passzok mennyisége és minősége is a mi előnyünket mutatja. Előbb nézzük a mennyiségi adatot; az igaz ugyan, hogy számbeli fölény van, de ennek a fölénynek az értékét erősen csökkenti, hogy az összjáték gyorsasága gyakorlatilag azonos volt a két csapatnál, a passzok átlagos végrehajtási ideje ugyanis csak minimális különbséget mutat; nálunk 4,46 mp., míg az ellenfélnél 4,56 mp. Ez bizony azt mutatja, hogy nem játszottunk elég gyorsan, nem tudtuk felpörgetni a sokpasszos játékot. Ez pedig egy oka lehet vereségünknek, mert bizony a kapuját tizenegy emberrel védő, beszorított ellenfelet gyors összjátékkal lehet megverni – ha már az átlövések nem mennek…

Minőségben megintcsak felülmúltuk ellenfelünket, de azért a 73% körüli érték a kiesőjelölttel szemben nem kiemelkedő produkció. Önmagában azonban egyáltalán nem rossz adat, ilyen pontosság mellett még bőven nyerhető egy-egy meccs, ez nem is kérdés. De akkor mi a vereség oka? Miért nem találom?

Már csak egy adat van, ami okként felhozható lenne, de most itt is fölényünket látom, azt, hogy jobbak voltunk ebben is, mint az ellenfél. Ez pedig a párharcok „műsorszám”. A 47/53-as fölény ezen a téren is dominanciát jelez. Az előző meccsek adatait megvizsgálva azt gondolom, hogy ez kifejezetten örvendetes, ugyanis a korábbiakban ezen a téren problémák voltak, és egy kiesőjelölt védekezésre épített, harcos játékmodora mellett elérni különösen nehéz. A küzdelemmel tehát nem volt gond, legalábbis számszerűségét tekintve, mert bizony a látvány alapján nem ilyen egyértelmű a helyzet… De ez a számokon túlmutató, inkább emocionális jellemző, egy másik cikkben a helye.

Eddig mit tudtam kihámozni a számokból? Minden téren fölény, dominancia, de lassú játék, és végtelenül gyenge hatékonyság az ellenfél ritkás támadásainak kivédekezése terén, így írható le csapatunk produkciója. Tényleg fájó a vereség, mert elvileg minden a helyén volt, de döntő helyzetekben hibáztak játékosaink a kapuk előtt. Ez pedig semmissé tette a kiharcolt mezőnyfölényt, az eredmény ismeretében feleslegesnek tűnhet erőltetni a labdabirtoklást, a sokpasszos támadófocit.

A csapatszintű adatok tehát azt mutatják, hogy igenis jobbak voltunk, csapatként jobban funkcionáltunk. De mi a helyzet az egyéni teljesítményekkel? Lehet olyan, hogy egy csapat fölényben van, miközben játékosai gyengébben teljesítenek, mint az ellenfél játékosai?

Előre lelövöm a poén második részét; bizony van olyan – ha nem is túl gyakori -, hogy a fölényben játszó csapat játékosai gyengébben teljesítenek… Az adatok bizony elszomorítóak; míg az ellenfél 6 játékosa is sikeresem „megugrotta” a szerintem NB1 beugró szintnek számító 200 pontos határt, nálunk mindössze egy játékosnak sikerült ugyanez! Bizony az ellenfél egyéni pontjainak átlaga 198, míg nálunk 186-ra jön ki ez az érték. Tapasztalataim szerint a 10 pontot meghaladó különbség döntő, a meccs egyéni szinten ment el. Márpedig, ha egyéni szinten ment el, és azon ment el, hogy a döntő momentumoknál rendre hibáztunk, akkor ez bizony mentális probléma, játékosaink koncentrációjával lehetnek problémák. Ennek okát a számok nem mutatják meg, tippekre pedig nem vállalkozom.

Nem szívesen teszem, de ezúttal nem lehet megkerülni, hogy egyéni szinten egy kicsit alaposabban is megnézzük a teljesítményeket. Csapatrészenként igyekszem sorra venni játékosainkat.

Védelem:

Szabival kezdem, aki talán az idény leggyengébb teljesítményét mutatta be (168 pont). Egy védése volt, amit lejegyezhettünk, ezen kívül pedig bizony a harmadik gól egy védhető labda volt… Szabi védelmében azért el kell mondanom, hogy ez a labda – saját definícióm szerint – egy falusi lövés volt. Abban áll a nehézsége, hogy olyan helyre lövik, ahova csak az lövi, aki meglehetősen mérsékelt futballtudással rendelkezik. Ezzel együtt; egy ilyen lövést védeni kell ezen a szinten!

Heris (166 pont) képes ilyen betlikre, volt már rá példa, hogy hasonlóan gyenge teljesítményt nyújtott. Ennek oka nyilván sérülése volt, illetve az, hogy sokat jött fel támadásokhoz, ami nem tartozik az erősségei közé. A kihagyott meccsek, a némileg szokatlan szerepkör mellett egy-két csúnyán eladott labda is hozzájárult a gyenge teljesítményhez, de passzai minősége általában is elmaradt a többiekétől, és attól a szinttől, amit megszokhattunk tőle. A 17 elvesztett labda mellett 11 visszaszerzett labdát jegyeztek fel Heris neve mellett, ami védőként bizony lehangoló adatpár.

Kálnoki-Kis (189 pont) teljesítménye – szám szerint – a védelem legjobbja volt. Ez a látottak után nekem kissé furcsa, de 7 elvesztett labdája mellett visszaszerzett 15-öt, ami ha nem is kiemelkedő, de egy védő esetében már az elvárható szint közelébe van. Emellett volt még egy lövése, ami ugyan nem talált kaput, de mutatja, hogy védő létére a támadásokban is részt vett. Sajnos talán ezért futhatták meg párszor a védelmet…

Lita nem maradt el sokkal (187 pont), de nála azért meg kell jegyezni, hogy a védőktől elvárható momentumok tekintetében talán jobb is volt. 10 visszaszerzett labdája mellett mindössze 1 labdát adott el, megbízhatóan játszott, passzai pontossága, párharcok terén átlag feletti volt. Nála talán az aktivitás hiányzott, az előre-játékban szinte egyáltalán nem vett részt. Középső védőként azonban nem hiszem, hogy ezt szemére lehetne vetni.

Mohl (182 pont) esetében szintén negatív az elvesztett és visszaszerzett labdák egyenlege (6, illetve 8), a passzok pontosságában, illetve a nyert párharcokban viszont a védelem legjobbja volt. Sajnos nála is volt egy-két eladott labda, amivel szinte indította az ellenfelet.

A közvetlen védelem tehát nem volt helyzete magaslatán, a szokottnál sokkal több eladott labda volt a védelem vonalában, a kapott gólok pedig elkerülhetők lettek volna, egyik sem volt végig kijátszott, briliáns támadás eredménye. Ezzel együtt sem lenne méltányos a védelem nyakába varrni az eredményt, mert ha a középpálya nem támogatja a védelmet, akkor arra túl nagy súly nehezedik.

Ezúttal Sankovicra hárult a szűrő szerepkör, neki kellett tehermentesítenie a védelmet, az ellenfél támadásait pedig még azelőtt megakadályozni, hogy az közvetlen veszélyt jelentene kapunkra. Nos, ezúttal Sanko sem hozta a tőle megszokott szintet, 184 pontot ért el, 9 visszaszerzett labdája mellett 4-et elvesztett. Ugyanakkor passzai pontossága egészen kiváló, a 90%-os érték ezen a poszton nagy segítség a csapatnak. Ugyanakkor a nyertes párharcok 50%-os aránya védekező középpályásként kissé gyenge teljesítmény, a játék ezen elemében ezen a poszton több kell.

Diarra a másik hasonló pozícióban játszó csapattag. A hasonló pozíció azonban egy teljesen más szerepkört takar. Diarra játékában sokkal dominánsabb a támadó jelleg, így nem meglepő, hogy nála 1 lövés mellett (melyet blokkoltak) 1 gólpasszt is feljegyezhettünk. Passzainak 77%-os pontossága átlag feletti, ahogy 70%-ban megnyert párharcai is azok. Passzai nem csak pontosak voltak, de sokszor forgatta jól a játékot, kifejezetten jó képessége van irányítói feladatokhoz. Teljesítménye a csapat legjobbja volt, pontjainak száma 241!

Két szélső középpályásunk közül ezúttal Andric teljesített jobban (194 pont), bár mindössze 1 ponttal haladta meg Balogh teljesítményét. Andric 2 lövéséből az egy kaput találó gól is lett, ugyanakkor passzai pontossága átlag alatti (57%), párharcokban pedig kifejezetten gyenge adat szerepel neve mellett (33%). Ennek eredője a sok, 17 elvesztett labda, és a kevés (3) visszaszerzett labda is. Ezzel együtt gólja sokat jelentett, meccsben tartotta csapatunkat. Az, hogy később mégsem nyertünk, talán nem rajta múlt.

Bubu újabb gólpasszt osztott ki, mellette pedig egy kaput találó lövéssel jelentkezett. Passzai jó pontosságúak (74,2%), ugyanakkor a párharcok terén ő sem villantott (48%), nekem úgy tűnik, hogy a fizikális helyzetekbe, amikor a harcosság számít, inkább nem megy bele, ezekből talán a kelleténél jobban kivonja magát. De ez inkább csak megérzés, a számok ezt nem mutatják meg.

A középen vitézkedő ék-pár (csúcsékként Lencse, mögötte árnyék-ékként Angelov) sajnos nem volt csúcsformában. Lencse 5 lövéssel jelentkezett, amiből három kaput is talált. Passzai pontossága 65%-os, ami posztján jó érték, de a párharcokban ő sem remekelt. Teljesítményét lehúzta 14 vesztett labdája is.

Angelov volt az, aki a legkevesebb pontot gyűjtötte, mert bár passzainak pontossága igencsak jó volt (83%!), 13 vesztett labdája mellett egyet sem szerzett, párharcainak pedig mindössze a 27%-át sikerült megnyernie. Nem csoda, hogy Vig mindössze 60 percet engedett neki, nem ez volt élete meccse…

Az Angelov helyére beszálló Bardhi 30 perc alatt összehozott 188 pontot, játéka sokkal több hasznot hozott a csapat számára. 3 lövéséből 3 talált kaput, 1 gólt szerzett, a csapat hasznos tagja volt! Ezzel együtt azért meg kell jegyezni, hogy passzai pontossága (56%), nyert párharcai aránya (30%), és 7 vesztett labdája nem túl jó adatok.

A mindössze 12 percre beszálló Kabát jól szállt be, volt egy kaput veszélyeztető fejese, passzai pontossága relatív jó volt. Ennyi idő nem volt elég arra, hogy tényleg értékelhető legyen teljesítménye, még akkor is, ha pontokat kapott az InStat rendszerében.

Összességében azt látom, hogy a védelem, illetve a védő feladatokat ellátó csapattagok alulteljesítők voltak, két szélsőnk relatív jó volt, a cserék jól szálltak be, de középső támadóink nem voltak a helyzet magaslatán. A csapat egésze tehát jól működött, amit az edző hozzátehet, azzal nem volt különösebb gond, ellenben egyéni szinten, feltehetően fejben hiányzott a szükséges plusz a győzelemhez. Egyéni hibák vezettek a kapott gólokhoz, és összességében is szinte csak saját hibáinkból volt képes helyzeteket elérni az ellenfél, ez utóbbi pedig különösen fájóvá teszi a vereséget. Ezúttal nem egy jó csapattól kaptunk ki, ahol tehetségesnél tehetségesebb játékosok nagyszerű focit tesznek le a pályára, hanem nem kis szerencsével, és a mi balfékségeinkkel megtámogatott kiesőjelölttől! Ha fejben nem áll össze a dolog, akkor biztosan nem lesz meg az érem, különös tekintettel arra, hogy a végére jönnek a komolyabb ellenfelek…

A fentiekkel együtt azt gondolom viszont, hogy ez volt az a minden bajnokságban elő-előforduló egy meccs, amit bizony meg kellett volna nyerni, de az ellenfélnek akkora malaca volt, hogy ez már egyszerűen nem sikerülhetett. A baj inkább ott van, hogy nem csak ez az egy ilyen mérkőzés volt, fejben tehát nem most estünk szét, korábban is voltak erre utaló jelek. És – bár az előbb azt írtam, hogy minden jól működik, amit az edző hozzátehet -, azt gondolom, hogy az edzői gárda nagyobb figyelmet kell, hogy fordítson a mentális felkészítésre, ezt a feladatot is meg kell oldani, ha ebben a bajnokságban, vagy jövőre szeretnénk az elején végezni, majd pedig nemzetközi szinten is megmérettetni magunkat.

 

HAJRÁ LILÁK!

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy N. Vignjevic az ezredforduló utáni idők egyik legnagyobb melankolikus írója. Ez nem azt jelenti, hogy az író eleve „melankolikusnak” mondható témákhoz nyúl; tulajdonképpen teljesen átélhető és átérezhető, az irodalomban a kelleténél is többször megírt történetekhez nyúl, de a kivitelezés módja összetéveszthetetlen.

A 2016-os Tavaszi Könyvhétre megjelenő, Csabai nyár című műve mintegy keretbe foglalja eddigi munkásságát. Pályája kezdetén - belgrádi tanuló-évei után – ugyanis „Őszi érkezés” című novellájával mutatkozott be a hazai nyilvánosság előtt. 2014 nyarán „Két kupát, vagy semmit!” kötetével már széles körben feltűnést keltett, nevét megtanulták más kiadók elkötelezett hívei is. 2015 végén következett az újabb bestseller, a „Moszat vacsorára”, ami talán eddigi pályája csúcsa. Annak ellenére, hogy 2016-ban végig a listák elején jegyezték, kritikusai újra élesebben fogalmaznak, csakúgy, mint 2015 elején.

Akkor egy 7 részből álló sikersorozattal elhallgattatta a vészmadarakat, akik kiismerhetőségről, ötlettelenségről, szürkeségről beszéltek. Jó lecke volt ez, de az írók sorsa hasonlatos a futball edzőkéhez; folyamatosan bizonyítani kell, mert holnap már senki nem emlékszik a mai sikerekre! Ezzel együtt azért mégis akadnak széles körben ismert írók, költők, akik nevüket örökre beírták a történelembe. A 2016-os év eddigi termése – valljuk be – még nem az a szint, ami halhatatlanná teszi N.V.-t, de ne feledjük el, hogy még mindig rengeteg lehetőség van a javításra, az új, és újabb sikerekre!

Kibököm végre; a „Csabai nyár” egyáltalán nem felel meg a korábban éppen a szerző által magasra állított igen magas színvonalnak. De ez még nem jelenti azt, hogy – akár rövid időn belül – ne várhatnánk újabb nagy sikerű műveket Vignjevic-től, ugyanis pályája során már-már végzetszerű, hogy a mélypontok után magasan szárnyaló időszakok következnek. Erről a témáról igen sokat tudó József Attila sorai mértani pontossággal írják le a folyamatot:

„Aki dudás akar lenni

pokolra kell annak menni

ott kell annak megtanulni

hogyan kell a dudát fújni.”

Szóval, sajnos úgy néz ki, hogy a hibákból kell tanulni, a játék még nem kiforrott, csapatunk még nincs azon a szinten, hogy hiba nélkül hozza le a meccseket. De minden rosszban van valami jó; Vignjevic mester felismeri a hibákat, és addig csiszolgatja, faragja, alakítja csapatát, amíg össze nem áll a kép, a játék ismét elég arra, hogy zöldeket verjünk a saját otthonukban, vagy arra, hogy a kupában döntőt játszhassunk. Igen, sajnos aztán jönnek megint új és újabb hibák, de az élet ilyen; egy probléma megoldása minimum két újabb kérdést (ezzel problémát) vet fel… Nos, nézzük meg, hogy – szám szerint – milyen hibák vezettek a vereséghez, miben kell javulnia csapatunknak a következő mérkőzésekre!

Az első, ami szembeszökő, hogy az általam mániákusan elvárt szintnek tekintett 200 pontos összesített InStat pontszámot egyetlen játékosunk sem érte el! Ez persze nem egy detektált hiba, a hiba (gyanítom hibák!) vezet (vezetnek) az alacsony pontszámhoz, és ezeket a hibákat kell megkeresnünk! Fontos megjegyezni, hogy az ellenfélnél mindössze 4 játékos teljesített 200 pont felett, ami még mindig nem túl masszív teljesítmény. Most tehát nem arról volt szó, hogy egy kiváló ellenfél felülmúlta az egyébként nem rosszul játszó csapatunkat! Bizony, itt két nem éppen világverő alakult csapott össze; minket a forma hanyatlás különösen visszavetett.

Az összesített pontok eloszlása is érdekes, ugyanis csatáraink teljesítménye egyenesen kiábrándító; szinte minden támadónk, vagy támadó típusú játékosunk a 150 pontos szint közelében (nem egy közülük 150 pont alatt!) teljesített. Ez bizony nem nb1-es szint, így azonnal érhetővé válik, hogy miért nem sikerült egy kiesőjelölttel szemben győzelmet aratni. Sajnos ezzel a teljesítménnyel a maximálisan elérhető eredmény nem több, mint döntetlen, hisz gól nélkül nyerni lehetetlen… Persze ez lehet, hogy azért – vagy főként azért – volt, mert a csapat eléggé fel volt forgatva, de én ebben kicsit kételkedem. A támadó, vagy támadó típusú játékosok jelentős számának (a kezdőben 7!) domináns játékban, gólokban kellett volna jelentkeznie!

Az összkép tehát nem kedvező, sajnos nem igazán lehet pozitívumokat felfedezni. De mi van e mögött? Miben nem sikerült az ellenfél fölé nőni? A labdabirtoklás némi fölényt hozott csapatunk számára (51/49), de ezt egyáltalán nem lehet erős dominanciaként értékelni. Mint tudjuk, nálunk egy-egy gólhoz sok labdabirtoklás, passz, lövés kell, Vig – az előbbiek okán – ezt meg is követeli. Sajnos most nem sikerült a korábban megszokott szintet hozni.

Az előzőek alátámasztásaként azonnal itt is van a lövések száma; míg mi 7 alkalommal, addig a vendéglátó 12 alkalommal vette célba a kaput. Ebből nekünk 2, míg az ellenfélnek 5 alkalommal sikerült is eltalálni… Szóval nem elég, hogy kevesebbet próbálkoztunk, de a 28,6%-os pontosság is messze alulmúlta az ellenfél 41,7%-át! Így bizony nem lehet nyerni, mert ilyen pontosság mellett talán 18-20 lövés elég egy-egy gólhoz. Ehhez pedig – alapul véve a csabai meccs adatait – 75-80 percnyi labdabirtoklás kellene.

Ilyen a szögletek száma; miután itt 10/2-es fölényt harcolt ki az ellenfél, nem kérdés, hogy a játék jelentős részben a kapunk előtt zajlott. Ezt erősíti a szabálytalanságok helye alapján látott kép; a mi térfelünkön történt meg az összes szabálytalanság 60%-a (az arány azonos a mi általunk elkövetett faultoknál is). Nem tudom, hogy a bíráskodás milyen lehetett, de az, hogy 20/7 arányban többször vétettünk a szabályok ellen, arra utal, hogy sokszor lekéstünk a labdákról, mintha fáradt lett volna a társaság. A lesek száma (az ellenfél javára 4/1) is arra utal, hogy a csabaiak mintha jobban akarták volna a győzelmet.

A pontos passzok száma ismét jó értéket hozott; 409 pontos passzunkkal szemben az ellenfél csak 362-t tudott felmutatni. Bár a fölény ezúttal ebben sem túl nagy, de ez a cca. 13%-os különbség elég szokott lenni győzelmekre (persze, ha más tényezőkben is hasonló fölény alakul ki). A pontos passzok aránya (75,18%) szintén rendben lévő, ezzel nincs különösebb gond, még akkor sem, ha az előző mérkőzésen ennél magasabb értéket ért el csapatunk.

Következzen az a pont, ami egy igen fontos, ámde csapatunknál mindig is kérdéses! Igen, a párharcokra gondolok, amiben sajnos megint elmaradtunk ellenfelünktől; az 56/44 arányban elvesztett játékelem bizony azt mutatja, hogy védekezésben nem vagyunk elég harcosak (nem keverendő a durvasággal!), és/vagy nem vállaljuk fel/nem tudjuk végrehajtani az egy-egy elleni játékot támadásaink során.

Mivel most a hibákat keresem – azok felismerésének, és kijavításának céljából! -, azt kell, hogy mondjam, megtaláltam egyet, és már azt is tudom, hogy mi az, amivel nem javítható! Az ellenfél kapuja előtti gyenge produkció nem javítható érdemben a labdabirtoklás arányának emelésével, mert – mint láttuk – ahhoz elérhetetlen szintű fölény kellene. Igaz ez a passzokra is; egyszerűen nincs értelme a passzok számát fokozni, a pontosságot növelni pedig nem nagyon lehet már, így ez sem kitörési pont.

Miért kezdtem a Mester munkájának elemzésével a cikket? Mert úgy tűnik, hogy amit az edző le tud tenni a pályára, azt Vig leteszi, amit viszont csakis és kizárólag játékosaink tudnak a gyepre varázsolni, ott már vannak problémák. Ezek pedig jellemzően egyéni problémák; kevés lövés, az a kevés is pontatlan, az egy-egy elleni játékban pedig nem vagyunk elég bátrak, hatékonyak. Anélkül, hogy tanácsot akarnék adni, vagy éppen beleszólni a „nagyok dolgába”, a számokból számomra az derül ki, hogy sok egyéni foglalkozásra, fejlesztésre lenne szükség – amellett, hogy a csapatjátékban mutatott folyamatos magas szintű teljesítmény megmarad.

Az egyéni értékelésekről ezúttal csak annyit szeretnék írni, hogy a gyenge teljesítmény mellett azért Bardhi, Diarra, Windecker még mindig átlag fölöttit nyújtott, de Angelov is inkább felfelé tért most el az átlagtól. Ebben öröm, hogy a négyből három tulajdonképpen újonc, csak ebben az évben lettek tagjai csapatunknak. Kissé rosszabb, hogy teljesítményük csak relatíve volt jó, abszolút értelemben ők sem tudták az elvárt szintet produkálni.

Balogh Bubu balhátvédként lépett pályára, így nem meglepő, hogy a szokottnál rosszabb teljesítményt nyújtott, de az, hogy 150 pont alatt teljesítsen, tőle nem várt. Sajnos nem elég, hogy a neki szokatlan poszton nem volt éppen sikeres, de a csapat építkezésében sem tudott részt venni, hiszen bal hátulról nem lehet megszervezni a támadójátékot. A másik oldalon viszont megint jó volt Diarra, aki szintén nem hátvéd, de lassan talán belejön a dologba. Én azért mégis inkább középpályán, vagy jobb szélen lennék rá kíváncsi, mert – véleményem szerint – támadó típusú játékos, így kifejezett támadóként nagyobb hasznát vennénk.

Összefoglalva tehát azt tudom mondani a számok alapján, hogy csapatként talán nem, de egyéni szinten bizony megbukott csapatunk, játékosaink tudásuk alatt szerepeltek. Véleményem szerint ez akkor is így van, ha a szokatlan posztok, a felforgatott csapat olyan szituációkat teremtett a pályán, amik nehezebben voltak megoldhatók. Ha találni kellene valamit, ami a Mester rovására írható, talán az lenne, hogy a rotációt nem sikerült jól megoldani, de ebbe komolyan beleszóltak, és beleszólnak sérülések, vagy éppen formaingadozások, így nem mernék rá megesküdni, hogy egy más összetételű csapat jobb eredményt ért volna el.

Annak, hogy csapatunk motivációja nem volt rendben (inkább lelki, semmint fizikális tényezőknek tudom be a gyengébb játékot), az okát nem tudom, de bizony komoly edzői feladat lesz a probléma felderítése, és megoldása. Kissé furcsa ugyanis, hogy egy csapat, amely versenyben van a dobogóért a bajnokságban, és versenyben van a kupáért is, motivációs problémákkal küzd… Mi lehetne jobb motiváló tényező, mint hogy dicsőséget, szakmai elismerést szerezni, és ezzel persze pénzt, elismertséget kapni? Persze ez csak az én „messziről jött ember” meglátásom, nyilván a helyzet ettől sokkal, de sokkal bonyolultabb, így nem is próbálok okoskodni tovább. Amit pedig a hibákkal kapcsolatban találtam (vagy találni véltem…), olyan dolgok, amik javíthatók, de – be kell látni! – nem fognak varázsütésre megváltozni! Viszont – ahogy ismerem Vignjevic mester munkáját – fokozatos javulásra számíthatunk!

 

HAJRÁ LILÁK MINDÖRÖKKÉ!

  1. szeptember 27. Csapatunk 7:2-es győzelmet aratott a Diósgyőr - később aranycsapatnak nevezett - alakulata ellen. Személyes élményem sajnos nincs a meccsről - ha utána számolok, akkor éppen hazafelé tartottam szüleimmel egy kései Rab-szigeti nyaralásról. Annyi személyes vonatkozást mégiscsak elő tudtam kutatni emlékeimben, hogy a Fükő testvérek egyike (talán Árpád?) gyúróként meglehetősen komoly fájdalmakat okozott a ’80-as években… Történt ugyanis, hogy gyúróként folytatta pályafutását a focihoz mindig is hű, a szorgalmáról méltán híres labdarúgó.

A múltba révedve még egy érdekes adatot találtam; a két csapat történetében ’75 előtt hét évvel esett meg, hogy ilyen sok gólt láthattak a kilátogató nézők, akkor Bene négy, míg Dunai II. három góllal vette ki részét a 9:0-s győzelemből! A két csapat párharca tehát nem előzmény nélküli, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy E.T.A. Hoffmann valamikor a XIX. század elején megírta a Diótörő (és az egérkirály) című művét. Nem tudom, hogy Hoffmann mennyire ismerte Nostradamus munkásságát, de bizony minimum ráhibázott! Törő azon a bizonyos ’75 szeptemberi mérkőzésen igazi duplázott, a 33., illetve a 42. percben a harmadik, illetve negyedik gólunkat szerezte. Ezzel a két góllal pedig nyomatékosította a fölényes győzelmet, innen az ellenfélnek már nem volt visszaút, a győzelem megsemmisítő volt! Kérem szépen, ilyen egy igazi dió Törő!

A történet persze itt nem állt meg, a 2014/15-ös bajnokságban két 1:1-es döntetlen született, majd 2015 augusztusában következett egy érdekes körülmények között, idegenben elszenvedett 2:1-es vereség (két, a 90. percben kapott góllal). A 2:1-es eredményt (ezúttal a mi javunkra) sikerült itthon „lemásolni”, amikor Bardhi bomba szabadrúgása után még egyenlített az ellenfél, de Diagne 88. percben szerzett találatára már nem volt válasz.

Ezek után nem volt meglepő – de annál idegőrlőbb! -, hogy 93 percet kellett várnunk, míg megszületett a végeredmény a legutóbbi összecsapáson. Korábban rendre jobbak voltunk a mezőnyben, szinte minden mutatónk jobb volt, de ez utóbbi időszakban mégsem lehettünk teljesen elégedettek a diók elleni meccsek után. Mindig volt olyan momentum, ami miatt kissé elégedetlenek lehettünk. Most viszont be kell látni végre, hogy ez már csak ilyen; az utolsó percekig, a legvégsőkig ki kell tartani, mert igenis megjön az eredmény! A rossz emlékű 2:1-es vereség pedig inkább csak az a kivétel, ami erősíti a szabályt, a szabály bizony az, hogy nyerünk, és ha nyerünk igazából nincs mit megkérdőjelezni. Hacsak azt nem, hogy miért játszik az idegeinkkel a csapat, miért kell rengeteg helyzet egy-egy gólhoz, és miként lehet az, hogy más csapatok egész idényükben megélnek annyi helyzetből, amit mi egy meccsen elszórunk, a támadást gól, vagy éppenséggel akár lövés nélkül fejezve be. Erre talán választ adnak a számok, de arra is kíváncsi vagyok, hogy ezúttal a korábbi meccsekhez képest mi változott, mi volt az a különbség, ami győzelmet hozott. Nézzük meg tehát szám szerint!

Elsőre nem is a számok, hanem sokkal inkább a nevek tűnnek fel; Windecker csere, helyén Sankovic kezd, Diarra viszont ismét jobbhátvéd (eredeti posztja neki sem ez, nyilván kényszermegoldás!), Angelov viszont a kezdőben, ez pedig nyilván a csereként beállva nyújtott jó teljesítményének elismerése. Sokan, sok helyen vita tárgyává tették, hogy miért éppen ez a névsor a kezdőben, de – a sérüléseken túl – szerepet játszik ebben az is, hogy sűrű a tavasz, a kupában is talpon vagyunk, na meg az, hogy szélső védőkkel nem vagyunk elhalmozva! Utólag; ez a kezdő bizony jó volt, mert nyertük a meccset, de elsőre azért volt bennem (is) némi aggodalom! Vig – tőle már-már megszokott módon – most is húzott meglepőt, olyat, ami elsőre meredek, de ezúttal is bejött a dolog, ahogy az – egy-két kivételtől eltekintve – edzőnknél szinte már sztenderd. Ez pedig nem „csak” edzőnk tehetségét, hanem bizonya sokszor kritizált keret erősségét is mutatja; a beugrók jól teljesítenek, a csapat forgatása javarészt megoldott. Javarészt, mert ugye a szélső védők problémája egy más kérdés…

Nézzük meg tehát, hogy ezzel a felállással milyen adatokat produkált csapatunk. Nos, a 61:39-es labdabirtoklási arány több mint meggyőző, ez a fölény csapatunk részéről magabiztosságot, jelentős dominanciát mutat. Jó hír, hogy a labda birtoklása szinte független az éppen pályára lépők névsorától, egy felforgatott csapat is képes hozni az edzői elvárást, azt az elemet, amire a játék további részei épülnek, amire Vignjevic mester alapoz. Ebből a szempontból tehát az edző döntése nem megkérdőjelezhető, a Mester – ezúttal is – pontosan tudta, hogy mire vállalkozik!

Rendben, de mi a helyzet? (kis egyszerűsítéssel - amúgy köbükisen, akarom mondani MZ/X-esen… - az szerettem volna kérdezni, hogy mi a helyzet a helyzetekkel?) Nos, a helyzet az, hogy volt helyzet, nem is kevés! Lövések terén csapatunk 17/5-ös fölényt harcolt ki, a meddő mezőnyfölény fogalmát tehát nem merítettük ki, a labdabirtoklás támadásokban, a támadások pedig lövésekben manifesztálódtak! De mi a helyzet a pontossággal? Ez bizony nem mellékes kérdés, mert – mint tudjuk – csapatunk ezen a téren nem jeleskedik tavasszal. A kaput találó lövések 5/1-es, csapatunk javára kimutatott aránya végülis meggyőző, ahogy a kaput találó lövések aránya is, mivel az ellenfél 20%-ával szemben csapatunk majd’ 30%-ban talált kaput. A tények makacs dolgok, de mégis maradt bennem kérdés; a 30% arány vajon elég, abszolút értékben jó adat? Nem tudom pontosan, nem ismerek erre vonatkozó statisztikákat, de úgy érzésre azt mondom, hogy 50%, vagy azt meghaladó arány azért talán elvárható lenne. Lehet, hogy tévedek, mert ezt tényleg csak úgy ex has gondolom, de az a játék, aminek a sava-borsa mégiscsak a gól, talán ezt követeli meg a játékosoktól. (egyéni szoc. probléma, de nekem az út, ahogy a gól születik, talán még inkább só és bors…)

Hogy kicsit még megfejelje csapatunk a fentieket, a lövéseken kívül is sikerült még 10 szögletet is kiharcolni (ellenfél: 2 szöglet). Ez fontos ám, még akkor is, ha ma már a „szöglet fél gól” mondás közel sem érvényes, mert azt mutatja, hogy az ellenfél ugyan megakadályozta a gólt, támadásunk megakadt, de ebből építkezni nem tudott, sőt a labda a kapuja előtt maradt, a veszély közel sem múlt el. Ez pedig ismét csak játékosaink dicsérete, kétségtelen a magabiztos fölény. Ezen kívül még 2 les (szemben az ellenfél nullájával) is azt mutatja, hogy a támadásokat, a focit, a szándékot a győzelemre mi mutatattuk, mi törekedtünk a játékra!

Sajnos nem láttam a mérkőzést! De az is lehet, hogy – az elemzés szempontjából! – inkább szerencse, hogy ezúttal Prága sörkultúrájával ismerkedtem… Miért szerencse(h)? Mert a meccsről olvasva azt gondoltam, hogy a győzelem inkább véletlen, semmint a jól szervezett, az ellenfelet a játék minden elemében felülmúló CSAPAT érdeme! Pedig a számok azt mutatják, hogy bizony az ellenfél volt szerencsés, neki volt mákja, ők paroláztak le Fortunával, mert bizony az egy kapott gól rájuk nézve több mint hízelgő! Nézzük meg a pontos passzok számát! Bizony itt aztán elszabadultak az újpesti srácok! Ellenfelünk a 71%-kal több sikeres átadást minden bizonnyal csak nemzetközi meccsen tapasztalhat meg (ha egyáltalán…)!

És igen, mulathatunk sírva, elmerülhetünk búskomor pásztor-romantikában itt a Kárpát-medencében, de itt most semmi helye a nagy magyar nihilnek, teli pofával beleröhöghetünk az éterbe; az 541/319-es, lealázó fölény mellett a pontos passzok 83% feletti aránya (ellenfél: 73%) bizony ünneplendő, csapatunk komoly erőssége! Amit észre kell venni, még akkor is, ha sok esetben nem érthető, hogy miért nem előre, hanem a biztos oldal- vagy hátra-passz az irány. Miért is? Mert a biztos alapokról indított, felépített támadás, a játék tervszerű felépítése meghozza az eredményt - ha kell, akkor 93 percnyi várakozás után…

Párharcok! Eddig magabiztosan írhattam, hogy „fölény”, „dominancia”, ésatöbbi… de ennél a játékelemnél kissé félve néztem az idevonatkozó adatokat; csapatunknak ez nem erőssége, nem lehetek biztos benne, hogy sikerült az ellenfél fölé kerekedni. Ezúttal szerencsére alaptalan volt félelmem, mert – bár nem túl nagy arányban - de ebben „műsorszámban” is nyertünk. Az 51/49 arány „éppenhogy” adat, de az ellenfél ismeretében mégis jó, hiszen – tapasztalatom szerint – erőltetik az egy-egy elleni játékot, ami a mi játékfelfogásunkban nem hangsúlyos elem. Az, hogy mégis kis fölényben voltunk, nekem elég bizonyítél arra, hogy jó úton vagyunk.

Az egyéni teljesítmények elemzése ezúttal kimerül az ellenfél egyéni teljesítményeinek összevetésével, hiszen – a fentiek fényében nem meglepő – rettenet dominancia itt is tetten érhető. Csapatunk 6 játékosa teljesített 200 pont felett, miközben az ellenfélnél egy ilyen játékos nem volt, legjobbjuktól pedig 7 játékosunk is jobban teljesített. Szóval; ha ezen a meccsen nem született volna győzelem, akkor soha máshol sem! Meg kell említeni azokat, akik az átlag felett teljesítettek, akiknek ezt a győzelmet köszönhetjük: Balogh Bubu (238 pont), Szabi (221), Sankovic (217), Hazard (215), Lita (207), Kálnoki-Kis (205).

Összefoglalva; erő, dominancia, fölény. Ez jellemezte a mérkőzést, a számok legalábbis ezt mutatják. Ha kint a stadionban mégsem ez látszott, az érzéki csalódás, vagy pedig a játék azon része lehet, amit a számok nem írnak le. És… az sincs kizárva – sőt erős gyanúm -, hogy ez a két kategória pontosan ugyanaz; a LILA SZÍV, ami mindig győzelmet vár, ami mindig aggódik csapatunkért, de csakis azért, mert a szív bizony ilyen; érzelmes, és nem matek, hanem maga az élet!

 

HAJRÁ LILÁK MINDÖRÖKKÉ!

A politikai korrektség (jelzőként használva: politikailag korrekt, szokásos rövidítése PC [píszí] az eredeti angol political correctness kifejezés alapján) olyan nyelvezetet, politikát, viselkedést, eszmét, gondolkodást jelöl, amely igyekszik minimalizálni az egyes vallási, etnikai, kulturális vagy egyéb közösségek megsértését. Az angol kifejezés amerikai közvetítéssel terjedt el a világban…

… magyar nyelvi környezetben azonban figyelembe kell venni, hogy az angol „political” szó ennél a kifejezésnél politikus jellegűt jelent, azaz körültekintőt, megfontoltat, elővigyázatosat, ravaszt, köntörfalazót, számítót.*

(* Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Politikai_korrekts%C3%A9g)

 

Nem kell megijedni, a fent idézettek nem egy politikai eszmefuttatás bevezető gondolatai, hanem a hétközi mérkőzést vezeti fel; ez volt az a meccs, amit politikailag korrekt módon rendeztek. Az nem az én hibám, ha ez azt jelenti, hogy ravasz, számító volt a rendezés, ahogy az sem, hogy ennek következtében sokaknak nem sikerült bejutnia a mérkőzésre – hogy, hogy nem, véletlenül lila drukkerek maradtak kint… Persze az eset nem maradt említés nélkül, aki száz kilométereket utazik kedvenc csapatát buzdítani, nem boldog, ha nem jut be! Az ezt követő, válasznak szánt kommunikáció nem hogy korrekt, de sokkal inkább sértően cinikus volt. Nem tudom, de valahogy ismerős ez nekem, valahol már hallottam ezt a fajta dialógusba oltott monológot, ami párbeszédhez kicsit sem hasonlít, hacsak nem a kinyilatkoztatás a párbeszéd egyik, eddig általam nem ismert formája. Így történhet meg, hogy kis hazánkban a kifejezések, szokások, jelek, jelzések sem azt jelentik, mint tőlünk nyugatra, sokkal inkább az eredeti jelentés ellentétét.

 

Hát, erről ennyit, hiszen itt a számok világával foglalkozom, a számok pedig hidegek, rigorózusan logikusak, és mint ilyenek bizony csak úgy simán korrektek, politikáról pedig még csak nem is hallottak!Szóval; nézzük szám szerint!

 

Szokás szerint a labdabirtoklással kezdem, mert – szerintem – ez a játék alapja, de miután a foci egy nagyon összetett játék, önmagában semmire nem elég. Mégis, manapság a nemzetközi szinten is domináns csapatokat magas labdabirtoklási arány jellemzi. Véleményem szerint Vignjevic mester modern, haladó szellemű játékfelfogása is a labdabirtokláson alapul. Persze – mint tudjuk – ez nem garancia a sikerre, viszont arra igen, hogy csapatunk kezdeményező, helyenként látványos focit varázsoljon a pályára. Ez egy elég nehéz út, mert minden egyes játékostól minőséget követel meg, a képességbeli, fizikális, vagy mentális hiányosságok igen látványosan kiütköznek! Ennek oka az, hogy a Mester által elképzelt játék épít, és nem rombol. Rombolni könnyű, elrontani valamit nem nehéz, de építeni, értéket teremteni verejtékes munkával lehet, és szinte semmi garancia nincs a sikerre!

 

De kanyarodjunk vissza a labdabirtokláshoz! Ebben – immár szokás szerint – sikerült elég komoly fölényt kiharcolni, a 43/57-es arány az ellenfélre nézve valójában hízelgő adat… A lényeg a dominancia, az, hogy csapatunk megteremtette a lehetőséget a támadások szervezésére, ami persze még mindig nem jelent győzelmet… Mint tudjuk a győzelemhez gólok kellenek, a gólok pedig lövésekből lesznek, de csak azokból a lövésekből, amelyek kaput találnak.

 

Nos, a lövések számában nem volt jelentős a fölény, ebben a „versenyszámban” csak 8/10 arányban sikerült felülkerekedni. Ezúttal bizony nem sikerült a labdabirtoklást elég hatékonyan támadások építésére használni, de azért még így is több próbálkozást jegyezhettünk fel csapatunk neve mellett, mint az ellenfélnél. Eddig nagy probléma nincs, azonban ha a kaput találó lövéseket vesszük számba, akkor bizony azt látjuk, hogy a mezőnyben kiizzadt fölény semmivé foszlik az ellenfél kapuja előtt! Míg csapatunk 10-ből mindössze egyszer talált kaput (10%-os pontosság...), az ellenfél 50%-os pontossága 4 kaput találó lövésre volt elég. Sajnos a lövések pontatlansága komoly kívánnivalót hagy maga után, és ez már trend, így kezd gyanússá válni a dolog…

 

Hogy miért? Azon kívül, hogy a gyenge lövések már-már hagyományt jelentenek csapatunknál, nem gondolom, hogy az ellenfél játékosai egyéni képességek tekintetében jobbak lennének. Sőt, biztos vagyok benne, hogy – egy-egy szabályt erősítő kivételtől eltekintve – minden poszton jobbak vagyunk. annak tehát, hogy nem találunk elégszer kaput, más okot kell keresni. Persze azért nem árt, ha játékosaink szorgosan gyakorolják a lövéseket, de – szerintem – Vig és csapata számára is van feladat, ha meg akarják törni a rossz tendenciát. Odáig nem merészkednék, hogy akár csak tippeljek arra, mi lehet a probléma, szerintem a Mester sokkal jobban tudja, hogy mihez kell hozzányúlni, ha változást szeretne elérni.

 

A kis kitérő után csak érintőlegesen szeretnék foglalkozni a lesek, a szabálytalanságok, na meg a lapok számával, megemlítve, hogy ezek az adatok erősen befolyásoltak a bírók szubjektuma által, így sokat nem mutatnak. Akik végül bejutottak – köszönet és tisztelet nekik, csakúgy, mint azoknak, akik a hosszú utazás után mégsem juthattak be! – biztosan meg tudják mondani, hogy „csak” a vendéglátók (gondolom, nem a soproniak!) úriember mivolta kérdőjeles, vagy a bíróké is… Nekem minden esetre gyanús, hogy csapatunk 14 szabálytalan megmozdulásával szemben csak 9 ellenfél által elkövetett szabálytalanság áll.

 

Szerencsére vannak olyan adatok, amiket meg lehet számolni, amiket aztán újra lehet számolni, és nem a helyszínen dönt róla – másodpercek tört része alatt… vagy sem… - egy bíráskodásra feljogosított szakember, ezért aztán nem is nagyon befolyásolja az előbb említett személyes kötődése, avagy a bevezetőben említett jelzővel ellátott korrektsége. Ilyen a pontos passzok száma, ahol – nézd, micsoda véletlen! – csapatunk döntő fölényt harcolt ki; 472 passzunkkal szemben mindössze 352 jutott! Ez lehet, hogy nem tűnik komoly fölénynek (ha a 34% nem komoly…), de passzaink 80,41%-os pontossága minden kétséget kizáróan azt jelenti, hogy bizony a döntetlennek csakis egy csapat örülhetett, és annak színe nagyon nem lila-fehér!

 

Nyert párharcok: lám-lám, ahogy már sokszor bebizonyosodott, Vignjevic mester nem csak az erősségeinket, hanem a gyengéinket is látja! Az előzőekben kisebb probléma volt a párharcok terén, így ezúttal olyan taktikát, és egyéni célokat határozott meg, ami a fölényt ezen a téren is biztosította csapatunk számára. Az 52/48-as arány persze nem egy rettenet nagy fölény, de mégis dominancia, nem kérdés. Ne feledjük el, hogy ebben a „műfajban” szinte soha nem látunk „felborul a pálya” adatokat, az a pár százalék eltérés igenis komoly fegyvertény.

 

Most odáig jutottunk, hogy a fölény nem kérdés, „csak” egy mérhető adat, a lövések pontossága gyengeség, ez viszont nyugodtan nevezhető neuralgikus pontnak csapatunk játékában. Ez a „csak” viszont – sajnos már nem ismeretlenül – azt jelenti, hogy döntetlenre jók vagyunk, de a „minden körülmények között” győztes csapat sajnos még nincs meg. Ezen az elég szögletes kijelentésen némileg kerekít a tény, hogy – lemaradásom miatt – az azóta lejátszott mérkőzéseken a góllövéssel végre nem volt sok probléma (legalábbis minimum egy góllal többet szereztünk, mint ellenfelünk). Összességében tehát ez az a mérkőzés, ahol az elhullajtott pontokat sajnálhatjuk, mert ezek a pontok hiányozhatnak a végén, ezeket a pontokat nem kellett volna elhullajtani. És igen, el kell mondani azt is, hogy – bár lehet ostorozni az ellenfelet cél nélküli futballja miatt – csapatunk messze képességei alatt teljesít a vasiak ellen. Ha végül „minden jó, ha a vége jó”, és sikerül az érmes helyezés elérése, elmondhatjuk, hogy ez egy olyan mérkőzés volt, amiből sokat tanulhattunk. Így legyen!

 

Ezután a kissé (inkább nagyon!) ellentmondásos összesített értékelés után az egyéni teljesítményeket nézzük át. A részek összessége az egész, így végülis az egyéni teljesítményekből áll össze a csapat teljesítménye, de nem szabad elfelejteni, hogy a részek (az egyes játékosok) nem megfelelő kapcsolódása (összjáték, felállás, taktika, összhang, tehát ami edzői feladat) esetén nincs eredmény. Kérdés, hogy ezúttal az egyéni teljesítmények, vagy az edzői hatáskörbe tartozó, csapatszintű adatokon úszott el a győzelem. Lássuk tehát az egyéni adatokat!

 

A mániám, a 200 pont feletti teljesítmény újfent csapatunk fölényét mutatja; 7 játékosunk haladta meg, míg az ellenfélnél csak 5 játékos tudta elérni az nb1-ben – szerintem – elérendő szintet megütni. Ez nem tűnik ugyan nagy különbségnek, de úgy általában ez a különbség meccseket dönt el. És melyik csapat ütötte meg az nb1-es szintet? Ha csak a pontok átlagát nézzük, megint nem mondhatunk mást, mint azt, hogy csak egy csapat volt ilyen a pályán; csapatunk 201 pontos átlagot, míg az ellenfél csak 189-est ért el. OK, de mégis döntetlen eredmény született, tagadhatatlan, tényszerű, és egyben sajnálatos… A bíráskodás ellentmondásain nagyvonalúan túllendülve a kérdés az, hogy támadóink hol helyezkednek el a listán, mit tudtak odatenni a fűre ezen a mérkőzésen?

 

Lövések tekintetében nekem kissé furcsa a sorrend, mivel a Lencse (4), Windecker (3), Hazard (2), Angelov (1) névsorból nekem hiányzik egy pár támadó, vagy támadó középpályás! Neveket nem említve Balogh, Bardhi, Andric hiányzik talán… J De komolyra fordítva a szót, azt látom, hogy a darabszámra elégséges lövés nem feltétlenül a specialisták részéről durrant el. Ezzel együtt Windecker igyekezete dicsérendő, de az ő lövései extrát kell, hogy jelentsék, nem pedig a lövéseink zömét! A pontosságról pedig már „megemlékeztem”; mindössze Lencse egy lövése talált kaput.

 

OK, lövések terén nem ez volt az évszázad meccse, de azért a passzok pontossága nemzetközi szinten is bőven értékelhető kategóriát jelent! Nézzük meg, hogy kik voltak ebben a legkiemelkedőbbek! Szabi (90,9%), Sanko (89,1%), Lita (87,3%), valamint Kecskés (84,8%) teljesítménye – azzal együtt, hogy elismerésre méltó! –szinte elvárás, hiszen védelmünk tagjait soroltam fel. Ugyanakkor Lencse (84,2%), vagy Windecker (80,8%) teljesítménye már azt mutatja, hogy elől is volt játék, ott sem volt éppen elveszett csapatunk. A győzelem tehát nem itt ment el!

 

Párharcokban hasonló sorrendet látunk, a védelem tehát rendben lévőnek látszik, ugyanakkor Diarra kissé lemaradó, míg Kecskés különösen jó eredményével (kerek 75%!) a legjobbak között található. Ami szembetűnő, az, hogy elől bizony elég gyengék az eredmények, itt bizony nem voltunk ebben a „versenyszámban” fölényben. Igen, sejtésem szerint itt van a döntetlen oka; elől nem volt elég határozott a társaság, ennek a lövések pontatlansága csak egyik tünete volt, de nem a tényleges ok, hiszen játékosaink technikai képességei a mezőny átlagát biztosan meghaladják, itt egyszerűen nem lehet probléma!

 

Összességébe tehát; a döntetlen a kapu előtt nem kellően határozott, párharcokban alulmaradó támadóink rovására írtható. Ezzel nem azt mondom, hogy hátul minden rendben volt, hiszen mégiscsak kaptunk egy gólt, de azt igen, hogy a csapat képességei alapján (és a számok tanúsága szerint!) győzelmet kellett volna aratnunk ezen az összecsapáson. Sajnos a hasonló csapatok ellen immár két éve nem nagyon megy a játék, a sok döntetlen az ilyen, és hasonló – elvileg gyengébb – ellenfelek ellen került csapatunk neve mellé… Ha ennek okát megfejti valaki, kérem juttassa el a klub címére megoldását, mert garantáltan jelentős pénzjutalom üti markát, csapatunk pedig biztosan érmes helyen végez a következő években! Sajna, nekem nem sikerült még megoldásra jutni, mert magamtól egyszerűen nem fogadom el a „góllövő hiánya” jellegű megoldást, mivel a komolyabb riválisok ellen rendre nyertesként kerülünk ki (a szar középszerek elleni X-ek mellett…). Megfejtést kérem a következő e-mail címre küldeni; Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát..

 

HAJRÁ LILÁK MINDÖRÖKKÉ!