Szám szerint

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy N. Vignjevic az ezredforduló utáni idők egyik legnagyobb melankolikus írója. Ez nem azt jelenti, hogy az író eleve „melankolikusnak” mondható témákhoz nyúl; tulajdonképpen teljesen átélhető és átérezhető, az irodalomban a kelleténél is többször megírt történetekhez nyúl, de a kivitelezés módja összetéveszthetetlen.

A 2016-os Tavaszi Könyvhétre megjelenő, Csabai nyár című műve mintegy keretbe foglalja eddigi munkásságát. Pályája kezdetén - belgrádi tanuló-évei után – ugyanis „Őszi érkezés” című novellájával mutatkozott be a hazai nyilvánosság előtt. 2014 nyarán „Két kupát, vagy semmit!” kötetével már széles körben feltűnést keltett, nevét megtanulták más kiadók elkötelezett hívei is. 2015 végén következett az újabb bestseller, a „Moszat vacsorára”, ami talán eddigi pályája csúcsa. Annak ellenére, hogy 2016-ban végig a listák elején jegyezték, kritikusai újra élesebben fogalmaznak, csakúgy, mint 2015 elején.

Akkor egy 7 részből álló sikersorozattal elhallgattatta a vészmadarakat, akik kiismerhetőségről, ötlettelenségről, szürkeségről beszéltek. Jó lecke volt ez, de az írók sorsa hasonlatos a futball edzőkéhez; folyamatosan bizonyítani kell, mert holnap már senki nem emlékszik a mai sikerekre! Ezzel együtt azért mégis akadnak széles körben ismert írók, költők, akik nevüket örökre beírták a történelembe. A 2016-os év eddigi termése – valljuk be – még nem az a szint, ami halhatatlanná teszi N.V.-t, de ne feledjük el, hogy még mindig rengeteg lehetőség van a javításra, az új, és újabb sikerekre!

Kibököm végre; a „Csabai nyár” egyáltalán nem felel meg a korábban éppen a szerző által magasra állított igen magas színvonalnak. De ez még nem jelenti azt, hogy – akár rövid időn belül – ne várhatnánk újabb nagy sikerű műveket Vignjevic-től, ugyanis pályája során már-már végzetszerű, hogy a mélypontok után magasan szárnyaló időszakok következnek. Erről a témáról igen sokat tudó József Attila sorai mértani pontossággal írják le a folyamatot:

„Aki dudás akar lenni

pokolra kell annak menni

ott kell annak megtanulni

hogyan kell a dudát fújni.”

Szóval, sajnos úgy néz ki, hogy a hibákból kell tanulni, a játék még nem kiforrott, csapatunk még nincs azon a szinten, hogy hiba nélkül hozza le a meccseket. De minden rosszban van valami jó; Vignjevic mester felismeri a hibákat, és addig csiszolgatja, faragja, alakítja csapatát, amíg össze nem áll a kép, a játék ismét elég arra, hogy zöldeket verjünk a saját otthonukban, vagy arra, hogy a kupában döntőt játszhassunk. Igen, sajnos aztán jönnek megint új és újabb hibák, de az élet ilyen; egy probléma megoldása minimum két újabb kérdést (ezzel problémát) vet fel… Nos, nézzük meg, hogy – szám szerint – milyen hibák vezettek a vereséghez, miben kell javulnia csapatunknak a következő mérkőzésekre!

Az első, ami szembeszökő, hogy az általam mániákusan elvárt szintnek tekintett 200 pontos összesített InStat pontszámot egyetlen játékosunk sem érte el! Ez persze nem egy detektált hiba, a hiba (gyanítom hibák!) vezet (vezetnek) az alacsony pontszámhoz, és ezeket a hibákat kell megkeresnünk! Fontos megjegyezni, hogy az ellenfélnél mindössze 4 játékos teljesített 200 pont felett, ami még mindig nem túl masszív teljesítmény. Most tehát nem arról volt szó, hogy egy kiváló ellenfél felülmúlta az egyébként nem rosszul játszó csapatunkat! Bizony, itt két nem éppen világverő alakult csapott össze; minket a forma hanyatlás különösen visszavetett.

Az összesített pontok eloszlása is érdekes, ugyanis csatáraink teljesítménye egyenesen kiábrándító; szinte minden támadónk, vagy támadó típusú játékosunk a 150 pontos szint közelében (nem egy közülük 150 pont alatt!) teljesített. Ez bizony nem nb1-es szint, így azonnal érhetővé válik, hogy miért nem sikerült egy kiesőjelölttel szemben győzelmet aratni. Sajnos ezzel a teljesítménnyel a maximálisan elérhető eredmény nem több, mint döntetlen, hisz gól nélkül nyerni lehetetlen… Persze ez lehet, hogy azért – vagy főként azért – volt, mert a csapat eléggé fel volt forgatva, de én ebben kicsit kételkedem. A támadó, vagy támadó típusú játékosok jelentős számának (a kezdőben 7!) domináns játékban, gólokban kellett volna jelentkeznie!

Az összkép tehát nem kedvező, sajnos nem igazán lehet pozitívumokat felfedezni. De mi van e mögött? Miben nem sikerült az ellenfél fölé nőni? A labdabirtoklás némi fölényt hozott csapatunk számára (51/49), de ezt egyáltalán nem lehet erős dominanciaként értékelni. Mint tudjuk, nálunk egy-egy gólhoz sok labdabirtoklás, passz, lövés kell, Vig – az előbbiek okán – ezt meg is követeli. Sajnos most nem sikerült a korábban megszokott szintet hozni.

Az előzőek alátámasztásaként azonnal itt is van a lövések száma; míg mi 7 alkalommal, addig a vendéglátó 12 alkalommal vette célba a kaput. Ebből nekünk 2, míg az ellenfélnek 5 alkalommal sikerült is eltalálni… Szóval nem elég, hogy kevesebbet próbálkoztunk, de a 28,6%-os pontosság is messze alulmúlta az ellenfél 41,7%-át! Így bizony nem lehet nyerni, mert ilyen pontosság mellett talán 18-20 lövés elég egy-egy gólhoz. Ehhez pedig – alapul véve a csabai meccs adatait – 75-80 percnyi labdabirtoklás kellene.

Ilyen a szögletek száma; miután itt 10/2-es fölényt harcolt ki az ellenfél, nem kérdés, hogy a játék jelentős részben a kapunk előtt zajlott. Ezt erősíti a szabálytalanságok helye alapján látott kép; a mi térfelünkön történt meg az összes szabálytalanság 60%-a (az arány azonos a mi általunk elkövetett faultoknál is). Nem tudom, hogy a bíráskodás milyen lehetett, de az, hogy 20/7 arányban többször vétettünk a szabályok ellen, arra utal, hogy sokszor lekéstünk a labdákról, mintha fáradt lett volna a társaság. A lesek száma (az ellenfél javára 4/1) is arra utal, hogy a csabaiak mintha jobban akarták volna a győzelmet.

A pontos passzok száma ismét jó értéket hozott; 409 pontos passzunkkal szemben az ellenfél csak 362-t tudott felmutatni. Bár a fölény ezúttal ebben sem túl nagy, de ez a cca. 13%-os különbség elég szokott lenni győzelmekre (persze, ha más tényezőkben is hasonló fölény alakul ki). A pontos passzok aránya (75,18%) szintén rendben lévő, ezzel nincs különösebb gond, még akkor sem, ha az előző mérkőzésen ennél magasabb értéket ért el csapatunk.

Következzen az a pont, ami egy igen fontos, ámde csapatunknál mindig is kérdéses! Igen, a párharcokra gondolok, amiben sajnos megint elmaradtunk ellenfelünktől; az 56/44 arányban elvesztett játékelem bizony azt mutatja, hogy védekezésben nem vagyunk elég harcosak (nem keverendő a durvasággal!), és/vagy nem vállaljuk fel/nem tudjuk végrehajtani az egy-egy elleni játékot támadásaink során.

Mivel most a hibákat keresem – azok felismerésének, és kijavításának céljából! -, azt kell, hogy mondjam, megtaláltam egyet, és már azt is tudom, hogy mi az, amivel nem javítható! Az ellenfél kapuja előtti gyenge produkció nem javítható érdemben a labdabirtoklás arányának emelésével, mert – mint láttuk – ahhoz elérhetetlen szintű fölény kellene. Igaz ez a passzokra is; egyszerűen nincs értelme a passzok számát fokozni, a pontosságot növelni pedig nem nagyon lehet már, így ez sem kitörési pont.

Miért kezdtem a Mester munkájának elemzésével a cikket? Mert úgy tűnik, hogy amit az edző le tud tenni a pályára, azt Vig leteszi, amit viszont csakis és kizárólag játékosaink tudnak a gyepre varázsolni, ott már vannak problémák. Ezek pedig jellemzően egyéni problémák; kevés lövés, az a kevés is pontatlan, az egy-egy elleni játékban pedig nem vagyunk elég bátrak, hatékonyak. Anélkül, hogy tanácsot akarnék adni, vagy éppen beleszólni a „nagyok dolgába”, a számokból számomra az derül ki, hogy sok egyéni foglalkozásra, fejlesztésre lenne szükség – amellett, hogy a csapatjátékban mutatott folyamatos magas szintű teljesítmény megmarad.

Az egyéni értékelésekről ezúttal csak annyit szeretnék írni, hogy a gyenge teljesítmény mellett azért Bardhi, Diarra, Windecker még mindig átlag fölöttit nyújtott, de Angelov is inkább felfelé tért most el az átlagtól. Ebben öröm, hogy a négyből három tulajdonképpen újonc, csak ebben az évben lettek tagjai csapatunknak. Kissé rosszabb, hogy teljesítményük csak relatíve volt jó, abszolút értelemben ők sem tudták az elvárt szintet produkálni.

Balogh Bubu balhátvédként lépett pályára, így nem meglepő, hogy a szokottnál rosszabb teljesítményt nyújtott, de az, hogy 150 pont alatt teljesítsen, tőle nem várt. Sajnos nem elég, hogy a neki szokatlan poszton nem volt éppen sikeres, de a csapat építkezésében sem tudott részt venni, hiszen bal hátulról nem lehet megszervezni a támadójátékot. A másik oldalon viszont megint jó volt Diarra, aki szintén nem hátvéd, de lassan talán belejön a dologba. Én azért mégis inkább középpályán, vagy jobb szélen lennék rá kíváncsi, mert – véleményem szerint – támadó típusú játékos, így kifejezett támadóként nagyobb hasznát vennénk.

Összefoglalva tehát azt tudom mondani a számok alapján, hogy csapatként talán nem, de egyéni szinten bizony megbukott csapatunk, játékosaink tudásuk alatt szerepeltek. Véleményem szerint ez akkor is így van, ha a szokatlan posztok, a felforgatott csapat olyan szituációkat teremtett a pályán, amik nehezebben voltak megoldhatók. Ha találni kellene valamit, ami a Mester rovására írható, talán az lenne, hogy a rotációt nem sikerült jól megoldani, de ebbe komolyan beleszóltak, és beleszólnak sérülések, vagy éppen formaingadozások, így nem mernék rá megesküdni, hogy egy más összetételű csapat jobb eredményt ért volna el.

Annak, hogy csapatunk motivációja nem volt rendben (inkább lelki, semmint fizikális tényezőknek tudom be a gyengébb játékot), az okát nem tudom, de bizony komoly edzői feladat lesz a probléma felderítése, és megoldása. Kissé furcsa ugyanis, hogy egy csapat, amely versenyben van a dobogóért a bajnokságban, és versenyben van a kupáért is, motivációs problémákkal küzd… Mi lehetne jobb motiváló tényező, mint hogy dicsőséget, szakmai elismerést szerezni, és ezzel persze pénzt, elismertséget kapni? Persze ez csak az én „messziről jött ember” meglátásom, nyilván a helyzet ettől sokkal, de sokkal bonyolultabb, így nem is próbálok okoskodni tovább. Amit pedig a hibákkal kapcsolatban találtam (vagy találni véltem…), olyan dolgok, amik javíthatók, de – be kell látni! – nem fognak varázsütésre megváltozni! Viszont – ahogy ismerem Vignjevic mester munkáját – fokozatos javulásra számíthatunk!

 

HAJRÁ LILÁK MINDÖRÖKKÉ!

  1. szeptember 27. Csapatunk 7:2-es győzelmet aratott a Diósgyőr - később aranycsapatnak nevezett - alakulata ellen. Személyes élményem sajnos nincs a meccsről - ha utána számolok, akkor éppen hazafelé tartottam szüleimmel egy kései Rab-szigeti nyaralásról. Annyi személyes vonatkozást mégiscsak elő tudtam kutatni emlékeimben, hogy a Fükő testvérek egyike (talán Árpád?) gyúróként meglehetősen komoly fájdalmakat okozott a ’80-as években… Történt ugyanis, hogy gyúróként folytatta pályafutását a focihoz mindig is hű, a szorgalmáról méltán híres labdarúgó.

A múltba révedve még egy érdekes adatot találtam; a két csapat történetében ’75 előtt hét évvel esett meg, hogy ilyen sok gólt láthattak a kilátogató nézők, akkor Bene négy, míg Dunai II. három góllal vette ki részét a 9:0-s győzelemből! A két csapat párharca tehát nem előzmény nélküli, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy E.T.A. Hoffmann valamikor a XIX. század elején megírta a Diótörő (és az egérkirály) című művét. Nem tudom, hogy Hoffmann mennyire ismerte Nostradamus munkásságát, de bizony minimum ráhibázott! Törő azon a bizonyos ’75 szeptemberi mérkőzésen igazi duplázott, a 33., illetve a 42. percben a harmadik, illetve negyedik gólunkat szerezte. Ezzel a két góllal pedig nyomatékosította a fölényes győzelmet, innen az ellenfélnek már nem volt visszaút, a győzelem megsemmisítő volt! Kérem szépen, ilyen egy igazi dió Törő!

A történet persze itt nem állt meg, a 2014/15-ös bajnokságban két 1:1-es döntetlen született, majd 2015 augusztusában következett egy érdekes körülmények között, idegenben elszenvedett 2:1-es vereség (két, a 90. percben kapott góllal). A 2:1-es eredményt (ezúttal a mi javunkra) sikerült itthon „lemásolni”, amikor Bardhi bomba szabadrúgása után még egyenlített az ellenfél, de Diagne 88. percben szerzett találatára már nem volt válasz.

Ezek után nem volt meglepő – de annál idegőrlőbb! -, hogy 93 percet kellett várnunk, míg megszületett a végeredmény a legutóbbi összecsapáson. Korábban rendre jobbak voltunk a mezőnyben, szinte minden mutatónk jobb volt, de ez utóbbi időszakban mégsem lehettünk teljesen elégedettek a diók elleni meccsek után. Mindig volt olyan momentum, ami miatt kissé elégedetlenek lehettünk. Most viszont be kell látni végre, hogy ez már csak ilyen; az utolsó percekig, a legvégsőkig ki kell tartani, mert igenis megjön az eredmény! A rossz emlékű 2:1-es vereség pedig inkább csak az a kivétel, ami erősíti a szabályt, a szabály bizony az, hogy nyerünk, és ha nyerünk igazából nincs mit megkérdőjelezni. Hacsak azt nem, hogy miért játszik az idegeinkkel a csapat, miért kell rengeteg helyzet egy-egy gólhoz, és miként lehet az, hogy más csapatok egész idényükben megélnek annyi helyzetből, amit mi egy meccsen elszórunk, a támadást gól, vagy éppenséggel akár lövés nélkül fejezve be. Erre talán választ adnak a számok, de arra is kíváncsi vagyok, hogy ezúttal a korábbi meccsekhez képest mi változott, mi volt az a különbség, ami győzelmet hozott. Nézzük meg tehát szám szerint!

Elsőre nem is a számok, hanem sokkal inkább a nevek tűnnek fel; Windecker csere, helyén Sankovic kezd, Diarra viszont ismét jobbhátvéd (eredeti posztja neki sem ez, nyilván kényszermegoldás!), Angelov viszont a kezdőben, ez pedig nyilván a csereként beállva nyújtott jó teljesítményének elismerése. Sokan, sok helyen vita tárgyává tették, hogy miért éppen ez a névsor a kezdőben, de – a sérüléseken túl – szerepet játszik ebben az is, hogy sűrű a tavasz, a kupában is talpon vagyunk, na meg az, hogy szélső védőkkel nem vagyunk elhalmozva! Utólag; ez a kezdő bizony jó volt, mert nyertük a meccset, de elsőre azért volt bennem (is) némi aggodalom! Vig – tőle már-már megszokott módon – most is húzott meglepőt, olyat, ami elsőre meredek, de ezúttal is bejött a dolog, ahogy az – egy-két kivételtől eltekintve – edzőnknél szinte már sztenderd. Ez pedig nem „csak” edzőnk tehetségét, hanem bizonya sokszor kritizált keret erősségét is mutatja; a beugrók jól teljesítenek, a csapat forgatása javarészt megoldott. Javarészt, mert ugye a szélső védők problémája egy más kérdés…

Nézzük meg tehát, hogy ezzel a felállással milyen adatokat produkált csapatunk. Nos, a 61:39-es labdabirtoklási arány több mint meggyőző, ez a fölény csapatunk részéről magabiztosságot, jelentős dominanciát mutat. Jó hír, hogy a labda birtoklása szinte független az éppen pályára lépők névsorától, egy felforgatott csapat is képes hozni az edzői elvárást, azt az elemet, amire a játék további részei épülnek, amire Vignjevic mester alapoz. Ebből a szempontból tehát az edző döntése nem megkérdőjelezhető, a Mester – ezúttal is – pontosan tudta, hogy mire vállalkozik!

Rendben, de mi a helyzet? (kis egyszerűsítéssel - amúgy köbükisen, akarom mondani MZ/X-esen… - az szerettem volna kérdezni, hogy mi a helyzet a helyzetekkel?) Nos, a helyzet az, hogy volt helyzet, nem is kevés! Lövések terén csapatunk 17/5-ös fölényt harcolt ki, a meddő mezőnyfölény fogalmát tehát nem merítettük ki, a labdabirtoklás támadásokban, a támadások pedig lövésekben manifesztálódtak! De mi a helyzet a pontossággal? Ez bizony nem mellékes kérdés, mert – mint tudjuk – csapatunk ezen a téren nem jeleskedik tavasszal. A kaput találó lövések 5/1-es, csapatunk javára kimutatott aránya végülis meggyőző, ahogy a kaput találó lövések aránya is, mivel az ellenfél 20%-ával szemben csapatunk majd’ 30%-ban talált kaput. A tények makacs dolgok, de mégis maradt bennem kérdés; a 30% arány vajon elég, abszolút értékben jó adat? Nem tudom pontosan, nem ismerek erre vonatkozó statisztikákat, de úgy érzésre azt mondom, hogy 50%, vagy azt meghaladó arány azért talán elvárható lenne. Lehet, hogy tévedek, mert ezt tényleg csak úgy ex has gondolom, de az a játék, aminek a sava-borsa mégiscsak a gól, talán ezt követeli meg a játékosoktól. (egyéni szoc. probléma, de nekem az út, ahogy a gól születik, talán még inkább só és bors…)

Hogy kicsit még megfejelje csapatunk a fentieket, a lövéseken kívül is sikerült még 10 szögletet is kiharcolni (ellenfél: 2 szöglet). Ez fontos ám, még akkor is, ha ma már a „szöglet fél gól” mondás közel sem érvényes, mert azt mutatja, hogy az ellenfél ugyan megakadályozta a gólt, támadásunk megakadt, de ebből építkezni nem tudott, sőt a labda a kapuja előtt maradt, a veszély közel sem múlt el. Ez pedig ismét csak játékosaink dicsérete, kétségtelen a magabiztos fölény. Ezen kívül még 2 les (szemben az ellenfél nullájával) is azt mutatja, hogy a támadásokat, a focit, a szándékot a győzelemre mi mutatattuk, mi törekedtünk a játékra!

Sajnos nem láttam a mérkőzést! De az is lehet, hogy – az elemzés szempontjából! – inkább szerencse, hogy ezúttal Prága sörkultúrájával ismerkedtem… Miért szerencse(h)? Mert a meccsről olvasva azt gondoltam, hogy a győzelem inkább véletlen, semmint a jól szervezett, az ellenfelet a játék minden elemében felülmúló CSAPAT érdeme! Pedig a számok azt mutatják, hogy bizony az ellenfél volt szerencsés, neki volt mákja, ők paroláztak le Fortunával, mert bizony az egy kapott gól rájuk nézve több mint hízelgő! Nézzük meg a pontos passzok számát! Bizony itt aztán elszabadultak az újpesti srácok! Ellenfelünk a 71%-kal több sikeres átadást minden bizonnyal csak nemzetközi meccsen tapasztalhat meg (ha egyáltalán…)!

És igen, mulathatunk sírva, elmerülhetünk búskomor pásztor-romantikában itt a Kárpát-medencében, de itt most semmi helye a nagy magyar nihilnek, teli pofával beleröhöghetünk az éterbe; az 541/319-es, lealázó fölény mellett a pontos passzok 83% feletti aránya (ellenfél: 73%) bizony ünneplendő, csapatunk komoly erőssége! Amit észre kell venni, még akkor is, ha sok esetben nem érthető, hogy miért nem előre, hanem a biztos oldal- vagy hátra-passz az irány. Miért is? Mert a biztos alapokról indított, felépített támadás, a játék tervszerű felépítése meghozza az eredményt - ha kell, akkor 93 percnyi várakozás után…

Párharcok! Eddig magabiztosan írhattam, hogy „fölény”, „dominancia”, ésatöbbi… de ennél a játékelemnél kissé félve néztem az idevonatkozó adatokat; csapatunknak ez nem erőssége, nem lehetek biztos benne, hogy sikerült az ellenfél fölé kerekedni. Ezúttal szerencsére alaptalan volt félelmem, mert – bár nem túl nagy arányban - de ebben „műsorszámban” is nyertünk. Az 51/49 arány „éppenhogy” adat, de az ellenfél ismeretében mégis jó, hiszen – tapasztalatom szerint – erőltetik az egy-egy elleni játékot, ami a mi játékfelfogásunkban nem hangsúlyos elem. Az, hogy mégis kis fölényben voltunk, nekem elég bizonyítél arra, hogy jó úton vagyunk.

Az egyéni teljesítmények elemzése ezúttal kimerül az ellenfél egyéni teljesítményeinek összevetésével, hiszen – a fentiek fényében nem meglepő – rettenet dominancia itt is tetten érhető. Csapatunk 6 játékosa teljesített 200 pont felett, miközben az ellenfélnél egy ilyen játékos nem volt, legjobbjuktól pedig 7 játékosunk is jobban teljesített. Szóval; ha ezen a meccsen nem született volna győzelem, akkor soha máshol sem! Meg kell említeni azokat, akik az átlag felett teljesítettek, akiknek ezt a győzelmet köszönhetjük: Balogh Bubu (238 pont), Szabi (221), Sankovic (217), Hazard (215), Lita (207), Kálnoki-Kis (205).

Összefoglalva; erő, dominancia, fölény. Ez jellemezte a mérkőzést, a számok legalábbis ezt mutatják. Ha kint a stadionban mégsem ez látszott, az érzéki csalódás, vagy pedig a játék azon része lehet, amit a számok nem írnak le. És… az sincs kizárva – sőt erős gyanúm -, hogy ez a két kategória pontosan ugyanaz; a LILA SZÍV, ami mindig győzelmet vár, ami mindig aggódik csapatunkért, de csakis azért, mert a szív bizony ilyen; érzelmes, és nem matek, hanem maga az élet!

 

HAJRÁ LILÁK MINDÖRÖKKÉ!

A politikai korrektség (jelzőként használva: politikailag korrekt, szokásos rövidítése PC [píszí] az eredeti angol political correctness kifejezés alapján) olyan nyelvezetet, politikát, viselkedést, eszmét, gondolkodást jelöl, amely igyekszik minimalizálni az egyes vallási, etnikai, kulturális vagy egyéb közösségek megsértését. Az angol kifejezés amerikai közvetítéssel terjedt el a világban…

… magyar nyelvi környezetben azonban figyelembe kell venni, hogy az angol „political” szó ennél a kifejezésnél politikus jellegűt jelent, azaz körültekintőt, megfontoltat, elővigyázatosat, ravaszt, köntörfalazót, számítót.*

(* Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Politikai_korrekts%C3%A9g)

 

Nem kell megijedni, a fent idézettek nem egy politikai eszmefuttatás bevezető gondolatai, hanem a hétközi mérkőzést vezeti fel; ez volt az a meccs, amit politikailag korrekt módon rendeztek. Az nem az én hibám, ha ez azt jelenti, hogy ravasz, számító volt a rendezés, ahogy az sem, hogy ennek következtében sokaknak nem sikerült bejutnia a mérkőzésre – hogy, hogy nem, véletlenül lila drukkerek maradtak kint… Persze az eset nem maradt említés nélkül, aki száz kilométereket utazik kedvenc csapatát buzdítani, nem boldog, ha nem jut be! Az ezt követő, válasznak szánt kommunikáció nem hogy korrekt, de sokkal inkább sértően cinikus volt. Nem tudom, de valahogy ismerős ez nekem, valahol már hallottam ezt a fajta dialógusba oltott monológot, ami párbeszédhez kicsit sem hasonlít, hacsak nem a kinyilatkoztatás a párbeszéd egyik, eddig általam nem ismert formája. Így történhet meg, hogy kis hazánkban a kifejezések, szokások, jelek, jelzések sem azt jelentik, mint tőlünk nyugatra, sokkal inkább az eredeti jelentés ellentétét.

 

Hát, erről ennyit, hiszen itt a számok világával foglalkozom, a számok pedig hidegek, rigorózusan logikusak, és mint ilyenek bizony csak úgy simán korrektek, politikáról pedig még csak nem is hallottak!Szóval; nézzük szám szerint!

 

Szokás szerint a labdabirtoklással kezdem, mert – szerintem – ez a játék alapja, de miután a foci egy nagyon összetett játék, önmagában semmire nem elég. Mégis, manapság a nemzetközi szinten is domináns csapatokat magas labdabirtoklási arány jellemzi. Véleményem szerint Vignjevic mester modern, haladó szellemű játékfelfogása is a labdabirtokláson alapul. Persze – mint tudjuk – ez nem garancia a sikerre, viszont arra igen, hogy csapatunk kezdeményező, helyenként látványos focit varázsoljon a pályára. Ez egy elég nehéz út, mert minden egyes játékostól minőséget követel meg, a képességbeli, fizikális, vagy mentális hiányosságok igen látványosan kiütköznek! Ennek oka az, hogy a Mester által elképzelt játék épít, és nem rombol. Rombolni könnyű, elrontani valamit nem nehéz, de építeni, értéket teremteni verejtékes munkával lehet, és szinte semmi garancia nincs a sikerre!

 

De kanyarodjunk vissza a labdabirtokláshoz! Ebben – immár szokás szerint – sikerült elég komoly fölényt kiharcolni, a 43/57-es arány az ellenfélre nézve valójában hízelgő adat… A lényeg a dominancia, az, hogy csapatunk megteremtette a lehetőséget a támadások szervezésére, ami persze még mindig nem jelent győzelmet… Mint tudjuk a győzelemhez gólok kellenek, a gólok pedig lövésekből lesznek, de csak azokból a lövésekből, amelyek kaput találnak.

 

Nos, a lövések számában nem volt jelentős a fölény, ebben a „versenyszámban” csak 8/10 arányban sikerült felülkerekedni. Ezúttal bizony nem sikerült a labdabirtoklást elég hatékonyan támadások építésére használni, de azért még így is több próbálkozást jegyezhettünk fel csapatunk neve mellett, mint az ellenfélnél. Eddig nagy probléma nincs, azonban ha a kaput találó lövéseket vesszük számba, akkor bizony azt látjuk, hogy a mezőnyben kiizzadt fölény semmivé foszlik az ellenfél kapuja előtt! Míg csapatunk 10-ből mindössze egyszer talált kaput (10%-os pontosság...), az ellenfél 50%-os pontossága 4 kaput találó lövésre volt elég. Sajnos a lövések pontatlansága komoly kívánnivalót hagy maga után, és ez már trend, így kezd gyanússá válni a dolog…

 

Hogy miért? Azon kívül, hogy a gyenge lövések már-már hagyományt jelentenek csapatunknál, nem gondolom, hogy az ellenfél játékosai egyéni képességek tekintetében jobbak lennének. Sőt, biztos vagyok benne, hogy – egy-egy szabályt erősítő kivételtől eltekintve – minden poszton jobbak vagyunk. annak tehát, hogy nem találunk elégszer kaput, más okot kell keresni. Persze azért nem árt, ha játékosaink szorgosan gyakorolják a lövéseket, de – szerintem – Vig és csapata számára is van feladat, ha meg akarják törni a rossz tendenciát. Odáig nem merészkednék, hogy akár csak tippeljek arra, mi lehet a probléma, szerintem a Mester sokkal jobban tudja, hogy mihez kell hozzányúlni, ha változást szeretne elérni.

 

A kis kitérő után csak érintőlegesen szeretnék foglalkozni a lesek, a szabálytalanságok, na meg a lapok számával, megemlítve, hogy ezek az adatok erősen befolyásoltak a bírók szubjektuma által, így sokat nem mutatnak. Akik végül bejutottak – köszönet és tisztelet nekik, csakúgy, mint azoknak, akik a hosszú utazás után mégsem juthattak be! – biztosan meg tudják mondani, hogy „csak” a vendéglátók (gondolom, nem a soproniak!) úriember mivolta kérdőjeles, vagy a bíróké is… Nekem minden esetre gyanús, hogy csapatunk 14 szabálytalan megmozdulásával szemben csak 9 ellenfél által elkövetett szabálytalanság áll.

 

Szerencsére vannak olyan adatok, amiket meg lehet számolni, amiket aztán újra lehet számolni, és nem a helyszínen dönt róla – másodpercek tört része alatt… vagy sem… - egy bíráskodásra feljogosított szakember, ezért aztán nem is nagyon befolyásolja az előbb említett személyes kötődése, avagy a bevezetőben említett jelzővel ellátott korrektsége. Ilyen a pontos passzok száma, ahol – nézd, micsoda véletlen! – csapatunk döntő fölényt harcolt ki; 472 passzunkkal szemben mindössze 352 jutott! Ez lehet, hogy nem tűnik komoly fölénynek (ha a 34% nem komoly…), de passzaink 80,41%-os pontossága minden kétséget kizáróan azt jelenti, hogy bizony a döntetlennek csakis egy csapat örülhetett, és annak színe nagyon nem lila-fehér!

 

Nyert párharcok: lám-lám, ahogy már sokszor bebizonyosodott, Vignjevic mester nem csak az erősségeinket, hanem a gyengéinket is látja! Az előzőekben kisebb probléma volt a párharcok terén, így ezúttal olyan taktikát, és egyéni célokat határozott meg, ami a fölényt ezen a téren is biztosította csapatunk számára. Az 52/48-as arány persze nem egy rettenet nagy fölény, de mégis dominancia, nem kérdés. Ne feledjük el, hogy ebben a „műfajban” szinte soha nem látunk „felborul a pálya” adatokat, az a pár százalék eltérés igenis komoly fegyvertény.

 

Most odáig jutottunk, hogy a fölény nem kérdés, „csak” egy mérhető adat, a lövések pontossága gyengeség, ez viszont nyugodtan nevezhető neuralgikus pontnak csapatunk játékában. Ez a „csak” viszont – sajnos már nem ismeretlenül – azt jelenti, hogy döntetlenre jók vagyunk, de a „minden körülmények között” győztes csapat sajnos még nincs meg. Ezen az elég szögletes kijelentésen némileg kerekít a tény, hogy – lemaradásom miatt – az azóta lejátszott mérkőzéseken a góllövéssel végre nem volt sok probléma (legalábbis minimum egy góllal többet szereztünk, mint ellenfelünk). Összességében tehát ez az a mérkőzés, ahol az elhullajtott pontokat sajnálhatjuk, mert ezek a pontok hiányozhatnak a végén, ezeket a pontokat nem kellett volna elhullajtani. És igen, el kell mondani azt is, hogy – bár lehet ostorozni az ellenfelet cél nélküli futballja miatt – csapatunk messze képességei alatt teljesít a vasiak ellen. Ha végül „minden jó, ha a vége jó”, és sikerül az érmes helyezés elérése, elmondhatjuk, hogy ez egy olyan mérkőzés volt, amiből sokat tanulhattunk. Így legyen!

 

Ezután a kissé (inkább nagyon!) ellentmondásos összesített értékelés után az egyéni teljesítményeket nézzük át. A részek összessége az egész, így végülis az egyéni teljesítményekből áll össze a csapat teljesítménye, de nem szabad elfelejteni, hogy a részek (az egyes játékosok) nem megfelelő kapcsolódása (összjáték, felállás, taktika, összhang, tehát ami edzői feladat) esetén nincs eredmény. Kérdés, hogy ezúttal az egyéni teljesítmények, vagy az edzői hatáskörbe tartozó, csapatszintű adatokon úszott el a győzelem. Lássuk tehát az egyéni adatokat!

 

A mániám, a 200 pont feletti teljesítmény újfent csapatunk fölényét mutatja; 7 játékosunk haladta meg, míg az ellenfélnél csak 5 játékos tudta elérni az nb1-ben – szerintem – elérendő szintet megütni. Ez nem tűnik ugyan nagy különbségnek, de úgy általában ez a különbség meccseket dönt el. És melyik csapat ütötte meg az nb1-es szintet? Ha csak a pontok átlagát nézzük, megint nem mondhatunk mást, mint azt, hogy csak egy csapat volt ilyen a pályán; csapatunk 201 pontos átlagot, míg az ellenfél csak 189-est ért el. OK, de mégis döntetlen eredmény született, tagadhatatlan, tényszerű, és egyben sajnálatos… A bíráskodás ellentmondásain nagyvonalúan túllendülve a kérdés az, hogy támadóink hol helyezkednek el a listán, mit tudtak odatenni a fűre ezen a mérkőzésen?

 

Lövések tekintetében nekem kissé furcsa a sorrend, mivel a Lencse (4), Windecker (3), Hazard (2), Angelov (1) névsorból nekem hiányzik egy pár támadó, vagy támadó középpályás! Neveket nem említve Balogh, Bardhi, Andric hiányzik talán… J De komolyra fordítva a szót, azt látom, hogy a darabszámra elégséges lövés nem feltétlenül a specialisták részéről durrant el. Ezzel együtt Windecker igyekezete dicsérendő, de az ő lövései extrát kell, hogy jelentsék, nem pedig a lövéseink zömét! A pontosságról pedig már „megemlékeztem”; mindössze Lencse egy lövése talált kaput.

 

OK, lövések terén nem ez volt az évszázad meccse, de azért a passzok pontossága nemzetközi szinten is bőven értékelhető kategóriát jelent! Nézzük meg, hogy kik voltak ebben a legkiemelkedőbbek! Szabi (90,9%), Sanko (89,1%), Lita (87,3%), valamint Kecskés (84,8%) teljesítménye – azzal együtt, hogy elismerésre méltó! –szinte elvárás, hiszen védelmünk tagjait soroltam fel. Ugyanakkor Lencse (84,2%), vagy Windecker (80,8%) teljesítménye már azt mutatja, hogy elől is volt játék, ott sem volt éppen elveszett csapatunk. A győzelem tehát nem itt ment el!

 

Párharcokban hasonló sorrendet látunk, a védelem tehát rendben lévőnek látszik, ugyanakkor Diarra kissé lemaradó, míg Kecskés különösen jó eredményével (kerek 75%!) a legjobbak között található. Ami szembetűnő, az, hogy elől bizony elég gyengék az eredmények, itt bizony nem voltunk ebben a „versenyszámban” fölényben. Igen, sejtésem szerint itt van a döntetlen oka; elől nem volt elég határozott a társaság, ennek a lövések pontatlansága csak egyik tünete volt, de nem a tényleges ok, hiszen játékosaink technikai képességei a mezőny átlagát biztosan meghaladják, itt egyszerűen nem lehet probléma!

 

Összességébe tehát; a döntetlen a kapu előtt nem kellően határozott, párharcokban alulmaradó támadóink rovására írtható. Ezzel nem azt mondom, hogy hátul minden rendben volt, hiszen mégiscsak kaptunk egy gólt, de azt igen, hogy a csapat képességei alapján (és a számok tanúsága szerint!) győzelmet kellett volna aratnunk ezen az összecsapáson. Sajnos a hasonló csapatok ellen immár két éve nem nagyon megy a játék, a sok döntetlen az ilyen, és hasonló – elvileg gyengébb – ellenfelek ellen került csapatunk neve mellé… Ha ennek okát megfejti valaki, kérem juttassa el a klub címére megoldását, mert garantáltan jelentős pénzjutalom üti markát, csapatunk pedig biztosan érmes helyen végez a következő években! Sajna, nekem nem sikerült még megoldásra jutni, mert magamtól egyszerűen nem fogadom el a „góllövő hiánya” jellegű megoldást, mivel a komolyabb riválisok ellen rendre nyertesként kerülünk ki (a szar középszerek elleni X-ek mellett…). Megfejtést kérem a következő e-mail címre küldeni; Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát..

 

HAJRÁ LILÁK MINDÖRÖKKÉ!