Vélemény

Tegnap elbúcsúztunk a nemzetközi porondtól, úgy gondolom, hogy a csapat részéről teljesen vállalható játékkal és hozzáállással. Sikerült hazai pályán gólt szereznünk, mégpedig gyönyörű gólt, Zsótér jóvoltából így összesítésben 7-1-es végeredménnyel zártunk, ami, valljuk be, reális eredmény.

A tegnapi nap mégis hatalmas csalódás volt.

A tegnapi nap volt az, amikor olyan történt, ami szerintem már régen nem: a csapat messze felülmúlt minket, szurkolókat (vagy mi múltuk alul saját magunkat).

Jegyvásárlás: évek óta tudjuk, hogy az online jegyvásárláshoz szurkolói kártya kell. Akinek nincs lehetősége személyesen vagy ismerősön keresztül megvásárolni a jegyet, annak a netes vásárlás marad. Mégis időről-időre vannak, akik telesírják a fb-ot meg minden létező fórumot, hogy ők bizony se így-se úgy nem tudják megoldani. És mi történik ezután? Várnak. Várnak arra, hogy valaki megoldja a problémájukat. És ilyenkor mindenki b**i, az MLSZ, a klub...csak mi nem vagyunk hibásak, hiszen csak egyszer 5 perbe került volna kiváltani azt a nyomorult kártyát.

Lelátó: szinte hihetetlen, de mindig vannak, akik úgy érzik, hogy zöldben, hupikékben, pirosban kell Újpest meccsre jönniük. Nyilván nem kell mindenkinek mezt, vagy más címeres dolgot vásárolnia, de törekedhetne arra, hogy a lila-fehérből legalább az egyik színt rángassa magára. Aztán persze a rikító sárga pólóban lehet habzó szájjal reklamálni, amiért valaki oda ül, ahova az ő jegye szól... a Sevilla meg a fradi meccsen, mert máskor úgysem jön ki.

Ultrák/szurkolás: én nagyon kedvelem az ultráinkat és becsülöm azt, hogy pénzt/időt/energiát fektetnek a szenvedélyükbe, az Újpestbe. Szerintem igenis vannak értékek az ultra-létben, amit manapság máshol már nem nagyon tanulhat meg egy gyerek. És be kell, hogy lássuk, hogy nélkülük nincs hangulat a meccseken. Hiába ül ott rajtuk kívül kb. 6000 olyan ember, aki több éve, évtizede jár meccsre és pontosan ismeri a dalokat, nem szurkolnak, mert az nem az ő feladatuk (!). Várnak. Várnak arra, hogy az ultrák megoldják a dolgot. Ha pedig valamilyen oknál fogva az ultrák mégsem teljesítik a „feladatukat”, akkor feljogosítva érzik magukat, hogy megsértődjenek.  

(Az ultrák belügyeibe nem látok bele, és nem is tisztem véleményt alkotni, de a tegnapi időzítés sajnos nagyon rosszul sült el. Az első félidő hangulata kb. egy temetésével ért fel. Nagyon jó lenne, ha rendezni tudnák a dolgaikat, hogy legyen, akiket követhet a többi szurkoló, és akikre büszkék lehetünk.)

Talán eljött az ideje, hogy mindenki kicsit magába nézzen és elgondolkodjon azon, hogy a fene nagy elvárásaiért cserébe ő mit tesz az Újpestért. Tényleg mindig más a hibás, az összes problémánkat a belgának (akit nem akarok védeni, mert pl. amit a címerrel tett az megbocsáthatatlan), az MLSZ-nek, az edzőnek, a körülményeknek köszönhetjük? Mi feddhetetlenek lennénk, mi mindent elkövetünk, hogy minden rendben menjen?

Megelégedhetünk azzal, hogy kijárunk a meccsekre és úgy vesszük, hogy nekünk csak ez a dolgunk, ezért cserébe akár a valagunkat is kinyalhatnák. Fröcsögünk, kritizálunk és várunk. Várunk arra, hogy jöjjön valaki, aki minden gondunkat megoldja. Lehet ez egy új tulaj, egy új kormány vagy a jó tündér. Várunk és végignézzük, ahogy szépen lassan szétrohad mindaz, amit az Újpest jelent.

A másik választás, hogy megpróbálunk tenni is azért, hogy valami megváltozzon. Ez persze macerásabb, hiszen ki kell lépnünk a komfortzónánkból, amit már olyan kényelmesen kibéleltünk kifogásokkal és önsajnálattal.

A lehetőségek adottak csak körül kell nézni. Olyan megoldásra van szükség, amit mindenki tud támogatni, amivel mindenki tud azonosulni. Mert a közösség, a nagy egész, az Újpest a lényeg.

 

Tehát..mire várunk? Meddig várunk?

Néha érezni olyasmit, mintha kezdenének foglalkozni a szurkolókkal, és itt most a címerügyet természetesen ki kell emelni a pakliból. De amúgy néha tényleg megmocorogna valami. A szurkolók korábban sokszor legyintettek bizonyos helyzetekre, de most itt van egy jó példa arra, hogy néha azért vannak jó meglátások a lelátóról is.

Ma este 21.00-kor kezdünk a Sevilla ellen. Tegnap éjjel megértük, hogy az FTC és talán Diók elleni meccset kivéve teljesen haszontalanul és feleslegesen fenntartott vendégszektor meg lesz nyitva a hazaiaknak, miután Sevillaból 60-70 szurkoló várható. Miután eddig mindenki azon siránkozott, hogy nincs elég jegy, végre elhárult az akadály az elől, hogy mindenki ott lehessen a helyszínen….gondoltuk mi. Csakhogy a pénztár 9.00-tól 12.00-ig volt nyitva, amit aztán 14.30-ig meghosszabbítottak. Akiknek a legnehezebb volt a jegyet megszerezni, azok a vidéki és határon túli Újpest szurkolók. Ha valakiknek, akkor nekik kellett volna segíteni ezzel a lehetőséggel. Azt tudjuk, hogy nálunk a változások általában lassabban mennek át a társadalmi ellenállásokon, de azért a hagyományos jegyeknek nem csak a nosztalgia a varázsa. Egyrészt az e-jegy egy kicsit szimbóluma a szurkolói kártyának, mely igencsak kétes előélettel bír, és hát egy nyomtatott szart papírt nem ugyanolyan érzés őrizgetni, mint egy szép míves jegyet. Másrészt a vidékieknek kártyához jutni is bonyolultabb, hisz azért is Pestre kell jönni, így marad a „haver sorban áll” effektus. Szóval akik eddig nem kaptak jegyet és tegnap éjjel meglátták az új lehetőséget, már kezdték is tervezni az utat…”fél 4-kor indulás, 6, fél7-re a Megyerin vagyunk, megvesszük a jegyet, aztán még lesz idő egy sörre is meccs előtt”- gondolhatta volna a családfő mondjuk Hódmezővásárhelyen.

-Hoppá fater!!!...-csitította a gyerek. Ha délig (vagy minimum fél 3-ig) oda akarunk érni, akkor reggel indulni kell.

- Ó hogy az a veszedelmes ménkű tolja bele…-morgott az öreg. Akkor TV-n nézzük…és ismét nem sikerült erősíteni az érzelmi szálat a vidéki, szurkolókártya és internet mentes szurkolókkal.

Persze értjük mi, hogy a modern világ, meg egyebek, de akkor miért csak ilyen kicsik a lépések? Lepukkant tájékoztató táblák a pénztárak körül, ráadásul 3 különböző, egymásnak ellentmondó infókkal, még mindig sorban állós büfékkel (persze jobb, mint a régi), de miért nem lehet digitális táblán az aznapi aktuális info, vagy miért nem hozza körbe tálcán a sört a nyuszifül, és miért, de tényleg miért zár be a pénztár fél 3-kor?

Így aztán most mégis marad kb 1000 hely. De azt legalább végre valaki felismerte, hogy nem kell automatikusan lezárni a fél stadiont, amikor egy nevesebb ellenfél közelít a Megyeri útra. Ugyanis van a stadionban kb 2000 szék, amire soha senki nem teszi le a seggét.

Aztán lehetne még sorolni, meg az is igaz, hogy örüljünk, hogy vannak kisebb változások, csak a címert adnák vissza végre…

A honi futballrajongók körében kiemelten kedvelt és izgalmas időszak a nyár, hiszen csapataink nemzetközi kupákban vesznek részt, de ennél is izgalmasabb sokszor, hogyan alakulnak az átigazolások. Írásomban azt vizsgáltam meg, milyen lehetőségei vannak az Újpest tulajdonosának, ha előrébb akar lépni a magyar és a nemzetközi futballban. A helyzet nem könnyű, de némi ráfordítással és szakértelemmel meggyőződésem szerint van lehetőség a keret értékének növelésére és az eredményesebb szereplésre.

               Újpesti érzelmű szurkolóként hozzászokhattunk az elmúlt években ahhoz, hogy kapkodjuk a fejünket az új igazolások láttán. Ha voltak piacképes játékosaink, akkor azért, ha pedig teljesen új csapatot kellett építeni és az előző évi keret jó részét elküldeni, „új alapokra helyezni” az egészet, akkor azért. Kivételt képez természetesen a 2016/2017-es idény, amikor eltiltás miatt nem igazolhatott az Újpest FC. Végigböngészve a Duchatelet-éra transzfereit, számunkra ismert (értsd: magyar vagy magyar klubnál eltöltött legalább egy évet) játékosból nem jött túl sok – Kabát Péter érkezett Debrecenből, Dusan Vasziljevics Fehérvárról, Szélesi Zoltán Hollandiából, Ahjupera Győrből. Kovács Zoltán sportigazgató kinevezésével aztán belehúzott ezen a téren a klub, így került a Megyeri útra Nemanja Andrics, Forró Gyula, Nagy Gábor, Holdampf Gergő és Vadász Viktor. Később Lencse László kölcsönben igazolt hozzánk, Lázok Jánost a Vasastól szereztük meg, Balázs Benjámin rosszul sikerült portugál és cseh kitérő után igazolt haza Magyarországra és 2015-16-ban szereztük meg Kovács Zoltán kapus, Sallói Dániel, Kálnoki Kis Dávid, Nagy Tibor, Filkor Attila, Pávkovics Bence, Mohl Dávid, Windecker József és Kecskés Ákos (kölcsönben) játékjogát. Ezután Cseke Benjámint jegyezhettük fel, a legújabbak pedig: Gundel-Takács Bence, Litauszki Róbert (visszatért Krakkóból), Zsótér Donát, Novothny Soma, Tischler Patrik, Nagy Dániel, Branko Pauljevics és Simon Krisztián (visszatért Münchenből).

               Lehetne elemezgetni a fenti névsort ötven oldalon keresztül – ami viszont azonnal feltűnhet a lista összeállítása után:

  1. általánosságban elmondható, hogy a klub nem tudta pénzért értékesíteni a magyarokat, többségében ingyen mentek el, sok esetben nem hozták az elvárható szintet (Diarra, Bardhi, Suljics, Andrade, Diagne, Simon azok, akikért komolyabb pénzt kapott a klub a belga korszakban)
  2. több olyan játékos is van, aki kevésbé jól sikerült bel- vagy külföldi kaland után tért vissza (Kabát, Vasziljevics, Litauszki és Simon)
  3. több esetben akkor sikerült valakit leigazolnunk (Lencse, Mohl, Lázok), amikor már az illető karrierje lefelé ívelt, így nem tudott annyit lendíteni a csapat játékán, mintha néhány évvel korábban érkezik
  4. az előző nyári igazolások terén látni a fejlődést (olyanok is érkeztek, akik már tavaly húzóemberek voltak, emellett később a játékospiacon értékesíthetőek), az idei játékosmozgásra pedig elmondható, hogy kialakult egy magyar szinten versenyképes mag, így nem kell kapkodni

Ha a klubnak jelentős bevételt hozó játékosokra egy pillantást vetünk, nem nehéz észrevenni, ismeretlenek voltak a szurkolók előtt, jellemzően a ’hátha jó lesz, de nem várok sokat’ volt a szurkolói attitűd az igazolások bejelentésekor (kivétel: Diagne, akitől az első perctől kezdve sokat vártunk). Marko Dmitrovicsot és Loic Negót is figyelembe kell vennünk, noha értékesítésükből a Duchatelet-família láthatott csupán pénzt. Alaposabb vizsgálat után ezt a listát is tovább bonthatjuk, hiszen Nego és Diagne (Roma és Juventus) fiatalabb korban európai sztárcsapatoknál fordultak meg (természetesen messze az első csapattól), ám karrierjüknek volt egy szakasza, amikor fél évig-másfél évig kiemelkedő játékukkal segítették az Újpestet (Dmitrovics pedig szerb utánpótlás-válogatott kapus volt). Ezt a fajta modellt („megtört” karrierek fellendítése, avagy olyan játékosoknak lehetőséget adni x hónapig, akik itthon kiemelkednek, és akik egyébként [ha nem lenne mögöttük sikertelen időszak] nem igazolnának Magyarországra, itt kiemelten fontos a kereten belüli egyensúly megtartása, vagyis nem lehet ebből a típusból túl sok, hiszen az öltöző könnyedén átjáróházzá válhat) a továbbiakban is követhetnénk.

               Bardhi, Suljic és Diarra olyan kluboktól érkeztek (Prespa Birlik, FK Sarajevo, Casablanca), melyek az Újpestnél gyengébb pénzügyi lehetőségekkel bírnak. Ebben a szegmensben hatalmas szerepe van a játékosügynököknek és az edzői szemnek. Itt jelentős fejlődési lehetőséget látok a jövőt illetően. Azzal, hogy az Újpest képes volt két-három év alatt több játékost magyar szinten nagy összegért, az NB1-nél jóval magasabban jegyzett bajnokságokba eladni, talán könnyebben fog tudni a jövőben ilyen futballistákat elcsábítani. Hiába fáj a szívünk, hiába nevezzük pénzéhes zsoldosnak a távozó játékost, tisztában kell lennünk azzal, egy ambiciózus légiós esetében a magyar futball – így az Újpest is – csupán ugródeszka.

A magyar játékosokat a legritkább esetben viszik el nyugati klubok eurómilliókért – ennek is számos oka van, de kezeljük ezt rövid távon adottságnak, melyet figyelembe kell venni a sikeres klubmodell kialakításakor. Leszámítva néhány házon belüli (hatalomhoz közeli klubok egymás közötti bizniszelgetése) mozgást a Ferencváros Nagy Dominikért (Legia), Nagy Ádámért (Bologna), Ramirezért (Krasznodar), Besicsért (Everton), Somaliáért (Toulouse) és Mateosért (Orlando) kapott pénzt az elmúlt években, a Videoton Kleinheislert (Werder), Langot (Dijon), Waltert (Lokeren), Kakát (Deportivo) tudta értékesíteni. Ami komoly probléma és számunkra egyértelmű versenyhátrány, hogy az újpesti utánpótlás nem képes NB1-es szintű játékosok „kinevelésére” sem (pláne nem olyanokéra, akik nyugati klubokban megállhatják a helyüket), emellett a klub nem tudja/nem akarja felvenni a versenyt más magyar csapatokkal a játékospiacon. Azaz több – és más - kell annál, mint követni a Videoton átigazolási szemléletét.

               Idén nyáron a zöld-fehérek öt futballistát igazoltak külföldről (Argentína, Izrael, Szerbia, Ukrajna, Dánia), kettőt (Lanzafame, Sigér) Magyarországról. A balmazújvárosi középpályásnak legfeljebb kupameccseken vagy sérüléshullám esetén juthat szerep – a Videoton eddig viszont kizárólag magyar játékost vásárolt. Kovács Zoltán nagyjából azt folytatja, amit Újpesten próbált megvalósítani a Vadász-Lencse-Forró-Nagy Gábor-vonallal, csak éppen igazítva az igazolásokat a fehérvári büdzséhez. Nehéz elképzelni, hogy Hangyának, Berecznek vagy Sósnak sikerülne gyökeret verni a Videoton kezdőjében (a Ludogorec elleni párharc első mérkőzésén a három új ember közül csupán Bereczet nevezték – a cserék közé). A két magyar „sztárcsapat” kezdő tizenegyében öt (FTC), illetve hét (Videoton) magyar kapott helyet az NB1 hétvégi nyitófordulójában. Fehérváron a klub kasszája feneketlennek tűnik, így tehetik meg, hogy magyar szinten csúcsgázsiért szerződtetnek egy olyan Huszti Szabolcsot, aki lelassulva, 35 évesen már nemigen lehet csapata segítségére nemzetközi vizeken. Nem lennék meglepve, ha a nyár végén egyszer csak megjelenne a hazai focival foglalkozó portálokon az alábbi hír: „Orosz Pál / Kovács Zoltán: óriási öröm, hogy bejelenthetem, Dzsudzsák Balázs nálunk folytatja pályafutását”, ám a Huszti-Dzsudzsák-vonal nem a jövő építésére, sokkal inkább a látszat fenntartására szolgál. Egy-két éven belül még inkább a légiósok dominálhatják a magyar élcsapatokat, hiszen nem látni azokat a 22-25 éves hazai futballistákat, akik akár csak a korábbi generációkkal felvehetnék a versenyt.

               Főként a középpályán és a támadóharmadban észlelhető (az itthonról hagyományosan nehezen betölthető balbekk poszt mellett) a légiósok dominanciája. A Ferencváros vezetése évekkel ezelőtt döntött: egy-egy hazacsábítható magyar (ex)-válogatotton és NB1-es kiemelkedő focistán kívül inkább a légiósokban bíznak. A szurkolók részéről viszont (legalábbis egy részükben) ott van a nosztalgiával teli várakozás: ’de szép is lenne, ha tizenegy saját nevelésű játékossal állnánk fel’. A hazai akadémiák képzési minősége viszont messze elmarad a várttól, topligába szinte nem tudunk játékost adni (Nagy Ádám, Szalai és Gulácsi kivételével), de eggyel alacsonyabb szinten is kevés a magyar. Újpestről (UTE) éppen most távozott Fehérvárra Fórián Zsolt – ez az újpesti lehetőségekről és a fehérvári munkáról is sokat elmondhat, a Ferencváros pedig néhány hete menesztette utánpótlása éléről Theo Schneidert. Vagyis nagyon úgy fest, az elkövetkező évek sem az utánpótlásból kikerülő klasszisokról fognak szólni. Bár szimpatikus lehet például a Paks, mégis: meglehetősen korlátozott fejlődési potenciál van modelljükben. Eufemizmus nélkül pedig azt mondhatjuk: ezzel a szisztémával nem lehet előrelépni.

               Vagyis: a szintlépéshez minőségi légiósokra van szükség! Újpesti szemszögből nézve ez talán még inkább igaz, hiszen – ahogy korábban is írtam – nem tudunk magyar válogatottakat hazahozni. Azok a magyarok pedig, akik elérhetőek számunkra, túlnyomórészt nem jelentenének erősítést. Az öltözői légkör és a csapatszellem miatt van jelentősége a hazai játékosok arányának – szükség van Litauszkikra és Zsótérokra. Viszont azt mindenképpen látni kell, hogy hiába is próbál évről évre a klub az aktuálisan jól teljesítő magyarokból néhányat leigazolni, csillagászati összegeket kérnek értük – amellett, hogy a menedzser ceruzája is vastagon fog ügyfelének díjazását illetően. Hiába szeretnénk a Megyeri útra hozni Bereczet vagy Kosztát, 200-300 millió forint alatt biztosan nem jönnek. Aki bizonyít az NB1-ben 18-23 évesen, szinte biztosan megkeresi a Videoton (Tamás Krisztián mesélhetne arról, mennyire indíthatja be az ember karrierjét a MOL-Vidi), az FTC vagy éppen a Puskás Akadémia (pl.: az ex-szombathelyi Kiss Tamás), adott esetben jelentős aláíráspénzt és magas alapfizetést kínálva.

               Ebben az esetben el kell fogadnunk, hogy a környező országokból kell megpróbálni minél több potenciálisan kiemelkedő játéktudású futballistát elhozni. A Baku elleni visszavágón így álltunk fel:

Pajovics – Pauljevics, Bojovics, Litauszki, Burekovics – Diallo, Szankovics – Obinna, Zsótér, Nagy – Novothny

Négy magyar és hét légiós – a kispadunkon hat magyar, egy légiós (mindhárom cserénk magyar volt). Érdemes kitérni arra is, hogy a hét külföldiből Pajovics, Bojovics és Pauljevics is az NB1-ben játszott, vagyis nem „zsákbamacskaként” igazoltak Újpestre, a szakmai stáb ismerhette képességeiket (Szankovicsra pedig vélhetően a Videoton – Mladost Podgorica párharc során figyeltünk fel, Vignjevics délszláv kapcsolatai segítségével pedig bizonyára remekül tudott informálódni Burekovics képességeiről). Azaz mindössze Obinna az, aki szinte teljesen ismeretlenül, feltehetően néhány videó és ajánlás alapján érkezett. Ezzel semmi gond nincs – miért ne használnánk ki, ha vezetőedzőnk kiválóan ismeri a délszláv futballt?! Csupán arra szerettem volna felhívni a figyelmet: a scoutrendszer egyelőre gyerekcipőben jár Újpesten (ha egyáltalán legyártották már azt a cipőt..). Fejlődni tehát bőven lehet, az viszont nagy kérdés, van-e szándék és pénz a rendszer felállítására. Ahogy az egyik szurkolótársam korábban megjegyezte: nem lenne gond a Duchatelet-féle modellel, (sőt, szerintem magyar klub reálisan nézve nem is csinálhat mást – jó utánpótlásképzés, tehetséges játékosok elcsábítása kisebb csapatoktól, majd értékesítés és a haszon egy részét folyamatosan visszaforgatni – lásd: Porto, Ajax, Dinamo Zagreb stb.) de ezt jóval magasabb szinten kellene csinálni. Egyik oldalról olyan játékosokra lelünk, mint Diagne vagy Bardhi, másfelől a kispadunkon alig ül olyan labdarúgó, aki egy NB1-es csapat játékán képes lenne lendíteni.

               A kezdő tizenegy alapvetően rendben van – azonban a keret rendkívül szűk. Kapus nem fog érkezni és távozni sem, Vignjevics bízik Pajovicsban, akinek talán inkább koncentrációs problémái vannak (semmint képességbeliek), Gundel-Takács Bence megmutatta az előző szezon végén, a jövő embere lehet, Banai Dávid pedig bevetésre készen áll. Razvan Horj érkezésével a védelmünk összeállt, Balázs és Pauljevics a jobbhátvéd posztját oldják meg, Burekovics a másik szélen nyújt általában jó teljesítményt, középen pedig a Litauszki-Bojovics-Horj hármasra lesz bízva a hatékony védekezés. Ha azzal számolunk, hogy Kálnoki-Kis távozik, akkor is megfelelő mennyiségű és többé-kevésbé minőségű védő áll a csapat rendelkezésére (a felsoroltakon kívül bevethető Mohl, Pávkovics, Szűcs).

               Razvan Horj előnye, hogy mindkét lábát jól tudja használni, így szükség esetén balhátvédként is szerepet kaphat, 189 centiméter magas. Már a 2016-17-es szezonban kapott 26 meccset a CFR Clujban, tavaly pedig 11 mérkőzést húzott le a Viitorulban, 9-et a Voluntarinál. 49 profi találkozóján 17 sárga mellett egyszer kellett idő előtt elhagynia a pályát.

               Onovo, Szankovics, Diallo, Cseke – így fest a belső középpályások listája. Ide feltétlenül szükséges lenne egy box-to-box játékos. Zsótér, Nagy, Obinna és Pauljevics mellé pedig egy ügyes és gyors szélső is elférne, hiszen Simon hónapokig nem játszhat, Zsótér inkább középen jeleskedik, Pauljevics pedig gyakran egy sorral hátrébb kap lehetőséget Vignjevicstől. Elől Novothny stabil kezdő, Tischler és Angelov pedig szinte kizárólag csereként állnak be – változás nem várható, kivéve, ha a Honvéd végül mégis meg tud egyezni Tischler játékjogáról. Emellett - habár idén nyáron felesleges óránként frissíteni a klub Facebook-oldalát és honlapját - biztosak lehetünk benne, hogy augusztus 31-ig befut két-három igazolás.

Roderick Duchatelet a 2017-18-as szezont követően egy ünnepelt csapat, ünnepelt tulajdonosa lehetne, de csapatunk szurkolói meccsről-meccsre tiltakoznak ellene, mégpedig azért, mert a szezon előtt megváltoztatta csapatunk címerét. Elsőszámú közellenség lett belőle, amelyen a szezon végén elért bajnoki dobogó, és a megnyert Magyar-kupa sem változtatott.

Lassan hét évvel ezelőtt, egy szokatlanul napsütéses októberi délutánon, egyik jó barátom telefonhívása zavarta meg munka utáni hazautam. Szinte köszönni sem volt időm, már közölte is a nagy hírt: „Megvan az új tulaj!” Felolvasta számomra az egyik jól értesült sportportál cikkét, amiből megtudhattam, hogy egy igencsak tehetős belga család sarja lesz az akitől a megváltást várhatjuk a következő években, ugyanis a hetvenes évek újpesti sikereit ígérte számunkra, valamint azt, hogy az Újpest nem lesz fiókcsapat. Bizakodóak voltunk, hogy ezek nem csak ócska ígéretek, és örültünk, hogy nem kerültünk a Fideszes csapatok táborába. Nem kellett hozzá túl sok idő, hogy megtudjuk Duchatelet úr kissé alábecsülte a magyar bajnokságot, és elsősorban az azt körülvevőket. Emellett ő sem igazán tartotta magát az ígéretéhez, ugyanis minőségi igazolások helyett rendre „testvércsapatoktól” kaptunk többnyire kevésbé használható légiósokat. Akik mégis hasznunkra váltak volna azok pedig rövid úton a Charltonnál, vagy a Standardnál koptathatták a kispadot a következő szezonban. Két és félévnyi csalódás után pedig már nem is csak a bajnoki helyezések miatt, hanem amiatt is aggódhattunk, hogy nem sorolják-e vissza csapatunkat egészen a Blasz 4-ig. A hazai elitnek azért annyira mégis fontos volt az Újpest, hogy megteremtsék a törvényi hátterét egy licenc átruházáshoz, így az Újpest megmenekült a csődeljárástól, Duchatelet pedig tulajdonos maradhatott. A kedélyek megnyugodtak, ráadásként szezon végén csapatunk 12 év után kupagyőzelemmel ajándékozta meg szurkolóit. Örömünket az sem tudta beárnyékolni, hogy a licenc átruházás miatt 3 évig nem indulhattunk az európai kupasorozatokban. A következő szezonokra így már meg is volt az indok, hogy miért nem hozunk megfelelő tudású labdarúgókat egy-egy kivételtől eltekintve. Ehhez hozzájött az úgynevezett Andrade-ügy, aminek köszönhetően egy szezonra kizártak minket az átigazolásokból. A bajnokságban ezeknek köszönhetően, mindössze annyi izgalom jutott számunkra évről-évre, hogy épp hány fordulóval a vége előtt biztosítjuk be a bentmaradást. Így érkeztünk el a 2017-18-as szezon elé, amikor is úgy nézett ki, hogy végre ütőképesebb csapat alakulhat ki a Megyeri úton. Bár eladtuk Enis Bardhit, a nyári átigazolási szezonban végre jöttek megfelelő tudású játékosok, hosszú idő után csatárokat,és megbízható balhátvédet is sikerült szerződtetnünk.  Magyar viszonylatban megfelelő erősségű kezdőcsapat állt Vignjevic mester rendelkezésére, egy nagyon rövid kispaddal. Várakozással teli időszakunkat azonban egy döbbenetes felkérés szakította meg a klub részéről, miszerint szavazzuk meg az Újpest FC új címerét. A felháborodás természetesen óriási volt, amit tetézett az új címerötletek igénytelensége is. A szurkolók tüntetést szerveztek, és az azelőtt sem túl népszerű Duchatelet rögtön elsőszámú közellenséggé lépett elő. Élőképek, drapériák, zászlók, és egy nem régiben elkészült klip is azt üzeni a tulajdonosnak, hogy nem kérünk az elsősorban WC deszkának gúnyolt új címerből. Roderick egyelőre nem enged, pedig a Fővárosi Ítélőtábla másodfokú ítélete szerint, jogsértést követett el és kötelezte arra, hogy állítsa helyre az eredeti címert. A csapat közben elérte azokat a célokat, amelyeket a szezon előtt kitűzött magának, és az új évezred legeredményesebb szezonját produkálva, kupagyőztes, és bajnoki bronzérmes lett, 9 év után kvalifikálva magát az európai kupasorozatokba. Ellenfelünk az azeri bronzérmes Neftci Baku volt, akiket két gólos idegenbeli vereség után sima 4-0-val küldtünk haza. Komoly siker volt ez egy olyan csapat ellen melynek költségvetése nem hasonlítható össze egyetlen magyar csapatéval sem. A következő körben a spanyol Sevilla-val mérhetjük össze tudásunkat, melyhez fogható csapat jó néhány éve nem játszott tétmérkőzést magyar pályán. Pedig van két államilag igencsak preferált csapat országunkban, melyek az elmúlt években legtöbbször egymás között játsszák le, hogy éppen ki lesz a bajnok, vagy épp a második helyezett. Anyagi lehetőségeik sokkal jobbak, mint a többi magyar csapaté, mégis évről-évre megégetik magukat a nemzetközi porondon kis, és közép-csapatok ellen. Ehhez a két csapathoz képest mi elég szűkös keretből gazdálkodhatunk. Ez sokunkat persze bosszant, de Duchatelet helyében mi sem feltétlenül szállnánk be egy olyan versenybe, ahol egyes riválisok mindent megkapnak, míg nekünk a saját pénzünket kell évről-évre kockára tennünk. A klub így takarékon működik, mi pedig bízhatunk benne, hogy minél kevesebb sérüléssel, és Vignjevic szakmai hozzáértésével akár megismételhetjük azokat a sikereket, melyeket az előző szezonban elértünk. Persze jó lenne végre bajnoki címet ünnepelni, de ezek között a körülmények között, a két „nagy” bukdácsolására, és elég nagy szerencsére lenne szükségünk. Sokan hisznek benne, hogy egy kormányközeli tulajdonossal, sokkal jobban járnánk. Ez egyáltalán nem biztos. Talán a legjobb példa erre, az MTK, vagy a Mezőkövesd esete, ahol bár megvan a Fideszes hátszél, mégis évről évre a kiesés ellen küzdenek, néha több, néha kevesebb sikerrel. A magyar vezető, ha úgy adódik, szintén szembeszáll saját csapatának szurkolóival, és az elmúlt hetek alapján láthatjuk, hogy a hagyományok megőrzése is hasonlóan távol áll tőlük, mint Duchatelettől (lásd Videoton névváltoztatás). Az állami gondozottak szurkolói (már amelyiknek van) ugyanúgy elégedetlenek saját vezetőikkel, így jelenleg megjósolhatatlan, hogy milyen jövő vár ránk egy új stróman „tulajdonos” érkezése esetén. A Videotonnál most borult ki a bili, az FTC-nél már évek óta tart a cirkusz Kubaton és a szurkolók között (most éppen tűzszünet van, miközben egy puskaporos hordó tetején mosolyognak). A labdarúgás megítélése mindeközben folyamatosan romlik, köszönhetően a sportágba ömlő, rosszul felhasznált közpénzek miatt. Mi legalább elmondhatjuk, ebben a tekintetben ártatlanok vagyunk, rajtunk nem verheti el a port senki a köztulajdon herdálása miatt, sőt, a korábbi évtizedekkel ellentétben mi lettünk a rendszer által elnyomott, úgymond „a nép csapata”. Ahhoz, hogy visszatérjen az élet Újpesten a rendes kerékvágásba, már csak a címert kellene visszaállíttatani. Ezen felül lenne még egy fontos dolog, mégpedig olyan stábra van szükség, mely képes profi módon intézni a klub ügyes-bajos dolgait. A csapaton erősíteni mindig lehet, de nálunk az is erősítésnek számít, ha nem távozik senki az alapemberek közül, és Vignjevicnek végre nem kell új csapatot építenie.

A héten az Újpest a tavalyi szezon megkoronázásaként Sevillába utazhat. Remélhetőleg felesleges megállók nélkül.   

Szóval Rodi, vagy nem Rodi, ez itt a kérdés. Szinte minden Újpest drukker ezen töri a fejét és alig van, olyan, aki jó választ tudna adni...

Varázslat volt!

Olyan este, melyre évek, sőt évtizedek óta vártunk. Nem nosztalgiázni, szeretnék, de a tegnapi meccsélmény a Köln elleni vagy legutóbb talán a FTC elleni 6-0-hoz volt hasonlítható.

Aktuálisabb megközelítésben a tegnapi 90 perc kicsit a horvát válogatott VB szereplése volt. Élet van a csapatban, ez jól látszódott az összes érdekelt testbeszédén. Nebojsa izzott, a játékosok igazi harcosok voltak, a közönség tombolt.

Senki nem gondolta volna, hogy képesek vagyunk rá, igazán talán csak Vignjevic. Itt nagy szerepe volt az ő délszláv mentalitásának és az általa évek óta hangoztatott karaktereknek. A tegnapi eredmény hatására visszatért a lelátóra a büszkeség a hosszú ideje óta tartó apátia, megalázottság után. Tegnap este az egész ország fejet hajtott előttünk, nem volt olyan médium, amely ne csodálattal beszélt volna az Újpestről. A rivális táborok minden megnyilvánulása is arról árulkodik, hogy a magyar foci zászlója most a mi kezünkben volt, mi emeltük azt a magasba. Lehet, hogy csak pillanatokig tart, de nálunk van.

Erre a mérkőzésre egy egész szezont lehetne felépíteni. Hiszek abban, hogy Vignjevic ezt ki is fogja használni, ő képes arra, hogy a lángot életben tartsa. Aztán volna itt még valami. Egész nyáron azt hallgattuk, hogy nem erősítünk, nem fontos a csapatépítés, nincs szakmai cél a csapatban. A tegnap esti eredmény nem a fenti állításokat bizonyította. A tegnap este arról szólt, hogy a csapatépítés nem 2 hónapos folyamat és mi most érkeztünk el abba a fázisba, amikor már lehet kiegyensúlyozott és (hazai szinten) eredményes játékot elvárni. (Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha a tavaly őszi hangok hatására Vignjevicet elküldik) A hazai pontvadászatban stabil kell legyen a csapat, s bár nem minden héten fogunk 4-et hinteni a soros ellenfélnek, az alapjátékunk adott. Kifejezetten jók lehetünk majd az állami gondozottak elleni meccseken a hatékony kontráink révén. Minden esetre a tavalyi idény nagy tanulságával kell vasárnap indulnunk, azaz nem csak az utolsó fordulóban dőlnek el a nagy dolgok. Már az MTK ellen is 3 pontot lehet megszerezni és a végelszámolásnál nem lesz jelentősége, hogy melyik fordulóban szerezzük vagy veszítjük el a pontokat. Hátrányunk lehet, hogy hétközi meccs van a lábakban, de a sikerélmény, és a pozitív gondolkodás előnyünkre válhat. A kékek még nem játszottak tétmeccset, mi már játékban vagyunk. Nagy kérdés, hogy a lélektan vagy a fáradtság/frissesség faktor lesz-e fontosabb. A tegnapi meccs után persze mindenki pozitívan látja a jövőt, főként, hogy nagy riválisaink nyögve nyelték a párharcaikat. A tegnapi azonban csak egy volt az előttünk álló sok döntőből.

Mert innentől kezdve előttünk kb 45 döntő tornyosul, mindegyik egy különálló csata, melyeknek egyforma jelentőségük van, s melyek közül minél többet kell megnyerni. S a vége felé persze azt fogjuk mondani, hogy akkor jönnek a legfontosabbak, s hogy ott dől el minden. De ez csak akkor igaz, ha jól szerepelünk előtte is, különben már addigra eldőlhet minden.

A tegnapi élményt kell elvinni a szívünkben az összes meccsre, és tudnunk kell szeretni ezt a csapatot akkor is, ha éppen rögösebb szakaszra érkezünk, mert az azeriek elleni élmény kicsit a csoda, kicsit a szürrealitás határa volt. De miután megtörtént, azt kell mondanunk, hogy ez volt a realitás!