Vélemény

 

Történt minap, hogy az Újpesti Piacon Peppino bohócra vártunk. A Jóbohóc az ünnepi időszakban minden vasárnap de. 10-től az emeleten „rendel”. Most azonban késett. Mert – mint mondta – a város másik végén nőtt fel, ma is ott lakik. Nagy világjáró, na de a budapesti közlekedés…

Megígérte, hogy jóvá teszi hibáját, így lányomat egy lufiból készült pálmafára mászó majommal gondolta kárpótolni. A fa hamar elkészült, következett a majom... Mielőtt a jó kedélyű bohóc nekifogott volna, kérdést intézett lányomhoz:

- Nos, a majom milyen színű legyen? Van szép LILA lufim.

A hallótávon belül lévők (10-12 szülő, még több gyerek) a kérdést azonnali közfelkiáltással így válaszolták meg:

- NEEM!!!

Erre Peppino:

- Huhh, most vettem észre, nincs is LILA lufim (homloktörlés...), viszont ez a magenta pont megfelelő lesz!

Miután elkészült a magenta maki, Peppino halkan odasúgja;

- Mekkora hülye vagyok, kedveskedni akartam (tényleg volt nála egy rakat szép LILA lufi)... erre mit csinálok??? 

- Nem baj, időben kapcsoltál - válaszoltam.

- Tudod, irigyellek titeket, újpestieket! - így Peppino.

- Miért?

- Mert nálatok van közösség, vannak értékeitek, és azokat megbecsülitek!

 

Büszkén távoztunk. A lányom a lufi-költeménnyel, én pedig egy élménnyel lettem gazdagabb.

Meg egy dilemmával; Tényleg megbecsüljük???

Az egyik legszomorúbb szerda volt 2018.12.05-én, mikor is csapatunk a Kaposvár ellen búcsúzott a kupától… A kiesés már önmagában is szégyen, de az, amit foci címén láttunk csapatunktól, arra már szavak sincsenek! Nem fogok most abba belemenni, hogy mit jelent(ene), ha valaki lila-fehér mezben léphet pályára, mert ezen a mostani mezen ott van az a plecsni, ami ennek a szégyenletes szereplésnek a védjegye… Igen, az a deszka, ami annak a bizonyos végterméknek a szagát hivatott szeparálni!

Sokaknak az ugrott be elsőre, hogy ezt a meccset (is) szépen eladtuk egy fogadási oldalon, mert így azért mégiscsak könnyebb pénzt keresni, és ennek a pénznek a kifizetése ráadásul nem szegény agyon-sanyargatott tulajdonosunk zsebét terheli! Zseniális ötlet, valljuk be! Persze sporthoz, sportszerűséghez semmi köze, de sajnos – véleményem szerint – ettől sokkal rosszabb a helyzet!!! Azt is mondhatnám, hogy még ehhez is hülyék…

Ugyanis a címbeli kérdésre egyértelmű NEM a válasz… Teljesen komolyan mondom, hogy még mindig jobb lenne, ha bűnös módon eladják a meccset, de itt nem ez történt, hanem valami sokkal rosszabb… Egyszerűen ennyit tudnak, ennyi van a keretben, edzőjében, magában a klubban! Semmivel sem több!!!

Szomorú, de tény, hogy a kicsit sem kedvelt tulajdonos munkája beérett: a nagy játékos-biznisz közben mára azok maradtak a keretben, akikért egy árva garast sem kaphat. A kontraszelekció gyümölcse a kiesés a kupából, és… Ne legyen kétségünk, a bajnokságban sem vár ránk semmi jó!

Ha nem Újpest szurkoló lennék, akkor is azt mondanám, hogy igen, így jár az, aki csak kivesz, de nem tesz bele semmit! De nem ám csak a pénzről van szó, ne gondoljátok! R.D. pénz mellett elvett címert, becsületet, illúziókat, szurkolótábort, lelkesedést, és mindent, ami valaha azt jelentette; ÚJPEST!

Ideje lenne – érdemei háromszoros „elismerése” mellett – végre elbúcsúztatni ezt a modernkori Döbrögit, és egy alapos féregirtást követően újra felépíteni azt, amit ez a lelketlen törvényszegő lerombolt!

 

HJRÁ LILÁK!!!

NEM KELL ÚJ CÍMER!!!

Azt a viccet biztosan mindenki ismeri, hogy...

A süketnéma házaspár mutogatva beszélgetnek.

– Hol a macska? – kérdi a férj.

– Megfojtottam az éjjel! – mutogatja a feleség.

– De,hát miért? – vonja kérdőre a férj.

– Egész éjjel nyávogott! – mutogatja a feleség.

– Te teljesen hülye vagy, nem is hallhattad! – mutatja a férj.

– Leolvastam a szájáról.

 

Nos, a vicc immár az, hogy ez nem is vicc, hanem komoly!

  1. Előzmények

Nem véletlen mondják, hogy a magyar elme utánozhatatlanul kreatív! Az Okos lány úgy vitt ajándékot a királynak, hogy vitt is, meg nem is… Persze mindig van innováció, történt ugyanis, hogy az Újpest 1885 Szurkolói Klub (bejegyzett egyesület, de a tárgyi tévedésekről majd később…) nyílt levelet intézett az MLSz-hez. Íme:

Az Újpest 1885 Szurkolói Klub nyílt levele

A szövetség válasza:

Az MLSz válasza

Nos, ez utóbbi – mint megtudtuk – nem reakció… Az a rossz hírem van, hogy az írásban hemzsegő minősítések tömkelege okán ez bizony egy válasz. Persze nem a felvetett témáról szól, hanem a levél írójáról, de emelkedjünk el ettől a szomorú ténytől!

  1. Válasz

Kérjük figyelmesen elolvasni, ez a röpke pár mondat a labdarúgás vezetésével megbízott társadalmi szervezetnek szól!

A válasz(?) hangvétele, a stílus nem meglepő, előre determinált volt sajnos. Azt is mondhatnánk, a levél egy próba volt arra nézve, hogy a szurkoló hamis sztereotípiák áldozata, vagy esetleg történt valami változás a szövetség hozzáállásában. Sajnos a feltételezés igaznak bizonyult; az MLSz továbbra is arrogáns módon igyekszik elnyomni mindent, ami a haladás irányába próbálja terelni a hazai labdarúgást. Pont olyan, mint az általa szervezett versenysorozat; a Haladás az utolsó…

Miért ez az egyes szám harmadik személyű megszólítás? Feltehető, hogy ez a megfelelő mód a problémák megtárgyalására; tanulunk, kérem! Ahogy abból is tanultunk, hogy amikor magánszemélyként vetettünk fel problémás kérdéseket, mindig azt kérték számon az illetékes elvtársak urak, hogy vegyünk fel hivatalos jogi formát, alakítsunk egyesületeket. Igen, ezt is megtanultuk, meghallgattuk, megtettük! Mégis volt valami komoly változás? Most már magánszemélyként kell lefolytatni a diskurzust?

Mielőtt még következne a szövetség számára fakultatív rész (ami hemzsegni fog a tárgyi tévedésektől, na meg a valótlanságoktól, és ami egy ismeretlen közösségnek szól…), engedjenek meg még egy gondolatot. Be kell vallanunk, hogy hibáztunk, amikor a siketek intézete lakóinak (lm.: MLSz) koncertet szerveztünk, de örömmel tapasztaljuk, hogy ezek a siketek nem feltétlen némák. Ezzel együtt be kell látnunk, hogy felesleges lenne minden további próbálkozás a normalitás keretei között, így a magunk részéről lezártnak tekintjük a témát, ugyanis a jellemzésünkre szolgáló információkat köszönjük, de továbbiakat nem kérünk.

  1. Nem válasz – avagy önfényezés, ahogy tetszik

Fakultatív rész, csak különösen szorgalmas MLSz alkalmazottak számára ajánlott! Nos, ki is az MLSz vitapartnere, ebben a párbeszédben? Az Újpest 1885 Szurkolói Klub. Nyilvános adatbázisokban megtekinthető, hogy ez bizony egy létező egyesület, jogi személy.

Az, hogy az MLSz elnöke nem tekinti feladatának a nyílt levelekre történő válaszadást, az ő dolga, ugyanakkor nem igazán világos, hogy mennyire konzisztens ez a magatartás azzal, hogy a szövetség társadalmi szervezet (SzMSz 1.2 pont). Persze a szövetségnél dolgozik más írástudó is, így végül – láss csodát! - megszületett a válasz (?). Talán csak nem kell kötelező jelleggel megválaszolni egy nyílt levelet (ami egy bejegyzett egyesülettől érkezik)? Lehet, hogy van ilyen kötelezettség… Persze a válasz minőségére biztosan nincs szabály, de ezt engedjük is el, nem lehet minden tökéletes. De azért van még pár kérdés;

  • A nyílt levél miért egy olyan közlésforma, ami a problémák megoldásához vezet? Mert nyílt levélre nyíltan illik válaszolni?
  • Mi az MLSz véleménye; kinek szól az a levél, amit a szövetségnek címeztek?
  • Melyek azok a tárgyi tévedések, valótlanságok, melyekre a szerző céloz? Biztosan meg tudná nevezni ezeket, ha fel kellene sorolnia?
  • Mi a megfelelő mód, mennyi az a megfelelő idő, és milyen elvárások vannak az alapossággal szemben?

Hogy miért nincs kérdés az elkötelezettséggel, és az alázattal kapcsolatban? Nos, azért maradtak el ezek a kérdések, amiért egy muszlim főpaptól sem kérdez az ember, ha a sabbatolás jótékony élettani hatásairól akar közelebbi információkat szerezni…

Mindezek mellett/ellenére köszönet illeti a szövetséget, mert válaszuk pontosan rávilágít azokra a problémákra, amelyek mára leküzdhetetlen akadályt jelentenek a magyar labdarúgás fejlődésében. El kell ismerni; a furfangos magyar elme újra nagyot alkotott, az MLSz – az okos lány méltó szellemi örököse – megint bizonyított!

Mostanság nincs egyszerű helyzetben az, aki még mindig lelkes szurkolója focicsapatának. Csapata, szíve választottja mára sok esetben csak árnyéka régi önmagának; eltűnnek nevek, jelképek, stílusok. Sőt, lassan az a közösség is feloldódik a nagy masszában, aki szívét-lelkét adta csapatáért...

Sokan, sokféle magyarázattal előálltak már, de a legtöbb esetben csak a felszínt kapargatták. Egy részük az MLSz dilettantizmusára, mások korrupcióra, fogadási csalásokra, megint mások az utánpótlás-nevelés visszásságaira, túlfizetett dívaként viselkedő játékosokra vezetik vissza futballunk általánosan rossz helyzetét. A valóság pedig az, hogy ezek a tényezők mind-mind egyszerre, egyirányba hatnak, ezek (és még sok más, ami kimaradt) vezetnek el végül oda, hogy az a kisszámú meccsrejáró bólogatójános csak néző lesz, színházi kellék, de nem szurkoló, és végképp nem az, aki klubja identitásának hordozója...

Mert nézzük meg; a klubok tulajdonosai, edzők, játékosok, szponzorok, úgy jönnek-mennek, hogy abban semmi olyan követekezetesség nincs, ami az öröklődést, a folytonosságot biztosítaná. Ugyanakkor szurkolónak lenni apáról fiúra szálló örökség, életre szól elköteleződés, amihez hasonló csak a szerelem lehet (igaz, abból több is)! Ennek eredménye pedig a szurkolói kultúra, a csak az adott klubra jellemző identitás. Ezt a külső szemlélő csak megnyilvánulásként érzékeli, nem érez bele, nem él együtt ezzel a kultúrával, ha valamilyen módon mégis kimegy a lakóhelye szerinti csapat mérkőzésére, jobbára nem érti amit lát sem a pályán, sem a nézőtéren... Nem tudja, nem érti mit skandálnak a saját csapata, vagy az ellenfél drukkerei, de harcos fellépésük ijesztő számára, mert ő csak annyit tud, hogy illik megtapsolni a “fellépőket”. Tapsikol is szorgalmasan...

Nos, napjainkban annak a nagy kísérletnek vagyunk tanúi, amikor a szurkolókat ezekre a tapsikolókra cserélik. Kik, és milyen szándékkel? Nos, a klubok bevételének töredéke jön a szurkolóktól, így nem szükségesek anyagi céljaik eléréséhez. Ja, hogy a sport nem kizárólag pénz, még ha rengeteg is kell belőle? Na, az kérem senkit nem érdekel! Azért meg az MLSz sem szereti a szurkolót, mert az kritikus, saját véleménye van, és egyszerűen nem úgy táncol, ahogy fütyülnek neki. A szponzorok, a média - és még ki tudja mennyi mennyi hajtása a foci nevű játéknak - pedig mind-mind ezeken a koordinátákon értelmezi működését, nem csoda hát, ha ott tartunk, ahol...

Hogy hol tartunk? Ott, hogy a szurkoló kriminalizálása zajlik nagy erőkkel. Kezdődik egy élből, és szándékoltan betarthatatlan szabályozással, ami a szabályok alkalmazói számára elég flexibilis ahhoz, hogy a mindenkori érdeküknek megfelelően alkalmazzák. Nézzük meg az MLSz büntetési gyakorlatát, a biztonsági cégek hátterét és tevékenységét, a kritikán aluli bírói működés teljes támogatását, vagy éppen a jegyvásárlás, meccslátogatás kialakult gyakorlatát. Mind-mind egy irányba hat; kiüldözni a kriminalizált szurkolót, akire senkinek nincs szüksége, mert az bizony a színfalak mögé lát, és tudja, hogy a súgólyukból kik adják be a poénokat a főszereplők szájába!

Akkor most nézzük meg, hogy miként is állunk szurkolói kultúra, és erkölcs terén! Kik, mik azok az “elemek”, akik ennyire üldözendők? A helyzet az, hogy itt kérem egy boszorkányüldözés folyik, azok, akik pedig a fő sodrában vannak ennek az üldözősdinek, bizony csakis a saját démonaikkal küzdenek, nem mással! Ideje végre nyíltan kijelenteni a tényt; bár lehet azon is javítani, a magyar szurkoló erkölcsei bizony sokkal inkább renben lévőnek tekinthetők, mint üldözőiké.

Ab ovo erkölcstelennek bélyegezni valakit nem lehet, az erkölcstelenség tetteken, cselekedeteken kereszül értelmezhető. Nézzük! Vajon szurkolók adtak-vettek meccseket? Vajon ő bíráskodtak részrehajlóan? Netán ők büntetnek elvtelen következetlenséggel? Vagy ők hoznak ad hoc szabályokat, ami a verseny egyenlőséget korlátozza? Vajon ők vettek el nevet, jelképet, identitást? Talán ők a hibásak a pályán látott gyenge produkcióért? Talán ők azok, akik az utánpótlásokban saját zsebre játszanak a kiválasztás során? Vagy ők azok, akik gazdasági működésüket előtérbe helyezve sutba dobták a sportszakmai célokat? Ők azok talán, akik provokálták a rend őreit, hogy megveressék magukat? …Na ugye…Aki ezzekkel ellentétes állítást tesz, az egyszerűen (ezt is ki kell már mondani végre!) hazudik!

Ezeket bizony a futball azon szereplői követik el, akik üldözik a szurkolót, azt, aki mindezeket látja, tudja, érti, de elfogadni soha nem tudja! Az erkölcs alaptevése szerint “Tedd a jót, és kerüld a rosszat!”, és bizony nem nehéz kitalálni, hogy kik azok, akik ezt követik. Bizony... a SZURKOLÓ! Sajnos azonban ma már ott tartunk, hogy sokaktól hallható az a mondat, hogy “Nem érdemes lázadozni, meg kell szokni, hogy ez van!”... Nos, ez az álláspont sok sebből vérzik, de maradjunk a cikk keretei közt; erkölcstelenséget támogatni (akár csak hallgatólagosan is!) maga is erkölcstelen! Ne sértődjön meg ezen senki, pontosan tudható, hogy az a fárasztásos módszer, amivel felszalámizzák a csoportokat, éppen ezt akarják. Adjuk fel, maradjunk távol, vagy birka módjára fogadjuk el azt, amit az arcunkba nyomnak - bármi is legyen az...

És mi van akkor azokkal a büntetésekkel, vádakkal, intézkedéseket kiváltó cselekedetekkel, amivel operál az üldözők hada? Ezt egy példán keresztül próbálom megvilágítani. A címer-ügy okán az erkölcsi és jogi értelemben is megbukott újpesti tulajdonos ellen a szurkolók rendre “buzibelgáznak”, “roderick-takarodjoznak”. Ezeket rigmusokat az MLSz pénzbüntetéssel sújtja, ahol is a klubra, így végső soron a tulajdonosra mér büntetést, mondván; ez másokat megbotránkoztat... Erre a tulajdonos mit tesz? Mivel nem akar fizetni, a biztonsági szolgálatra bízza a dolgot; tegyen rendet hallgattassa el a “kórust”. A többit ismerjük; a biztonságiak intézkednek, a szurkolók meg azt állítják, provokáció történt. De mit lát az, aki nem szereplője az eseményeknek, mit gondol erről a tapsikolók hada? Csak azt, amit az a sommás megállapításként sokszor hallok is; “Már megint az Újpest szurkolói randalíroznak a nézőtéren!l, majd gyorsan hozzáteszik; “Hogy is mehetnék én oda a családommal, ahol ilyen szurkolók vannak?”. És a kör bezárult... Fontos, hogy ez csak egy példa volt, de ennek mintájára rengeteg eset van; a DVTK címerének eladása, a szkenner bevezetése az Üllői úton, Fehérváron a klub és stadion névváltása, ugyanitt a stadion avatón a rendezés, és a játékvezetés - és ez cask néhány eset!

És mi van a másik oldalon? Mit tesznek az erkölcsért, a társadalmi normák betartásáért a szurkolók? Tudom, most jön az, hogy voltak esetek... Igen voltak, de a példánál maradva; volt idő, és ma is vannak olyan országok, ahol a fent említett provokációk bizony fizikai erőszakot váltottak ki; a tulajdonost, rendező, elnököt, vagy akár edző, játékost úgy vágtak szájon (és jó, ha egyáltalán itt megálltak), hogy a fal adta a másikat! Lássuk már végre a nyilvánvalót! A “buzibelgázás” és minden hasonló szurkolói megnyilvánulás nem hogy erkölcstelen, hanem éppen az erkölcsösség bizonyítéka! Több okból is;

Kerüli a rosszat:

Ma már XXI. századi kultúrlényként nem ez a dolgok elintézési módja (a “buzibelgázás” egy igen kifinomult jelzése annak, hogy a szurkoló szíve szerint bizony egy ordenáré nagy átszállóval “jutalmazná” a tulajdonos törvénysértő tevékenységét).

Teszi a jót:

Az idézett erkölcsi alapvetésnek megfelelve, felhívja a figyelmet olyan cselekményekre, melyek nem csak a törvény, de erkölcs szerint sem elfogadhatók.

Nos, ezek után mindenki tegye fel ezeket a kérdéseket magának;

Szurkolóként bele kell törődnöm a megváltoztathatatlanba?

Ha beletörődök, nem vagyok én is tettestárs az erkölcstelenségben?

Ha nem jelzem, hogy valami nincs rendben, mitől, kitől várom, hogy ezt megtegye, hogy várhatom el, hogy javuljon a helyzet?

Hol van az a pont, ahol majd már én sem tudok megalkudni a helyzettel?

Mit csinálok, ha már nekem is elfogy a türelmem?

Amit most a szavak erejével meg lehet tenni, később már csak fizikai erőszakkal oldható meg?

Meg kell várni, amíg a fizikai erőszak eluralkodik, vagy a szurkolói kultúra totálisan elhal ebben a boszorkányüldözésben?

Mindenki tegyen lelkiismerete szerint, de a magam részéről a címer törvénytelen és erkölcstelen megváltoztatása száz év múlva sem, és egy nagy halom bajnoki, és kupagyőzelem, vagy az európai elit versenyeken veló rendszeres szereplés sem legitimálja! Ahogy más kluboknál a hasonló cselekedeteket sem fogják soha elfogadni a szukolók, mert számukra még létezik erkölcs, vannak elveik, és van szívük, van lelkük... Talán csak nem ez a bűnük uraim? Ott, az elefáncsont tornyaitokban, egy gyenge pillanatban gondoltok arra, hogy mit tesztek, mit építetek, és mit romboltok?

Magyarországon a halálozási adatok szerint a szív és érrendszeri okok az élmezőnybe tartoznak. A tegnapi meccsen a szívsebész és az esélyegyenlőségi ombudsman is szenzációs, új kihívásokat talált a magyar valóságban. Persze csak ha akarnak...

Gyermekkoromban azt mondta édesanyám, hogy mielőtt mondok valami meggondolatlant, számoljak el tízig. Édesapám meg azt, hogy előbb aludjak rá egyet… Megtörtént mindkettő, remélem, elég megfontolt leszek, hogy a betűk mögött a tartalom és nem az indulat lesz olvasható.

Kezdjük azzal az alaptétellel, hogy önmagad sikertelenségéért mást vádolni lúzerség, így nézzük a mi csapatunkat. Szemre már-már tetszetős, szinte korszerű játékot akarunk játszani, melyet azonban nagy hatékonysággal akadályoznak képességbeli hiányosságok. Fejpárbajt alig tudunk megnyerni a középpályán, védekezésből támadásba lassan megyünk át (legalábbis a bajnokhoz képest), a letámadásunk összehangoltsága nem mindig tökéletes. Egy szem előretolt csatárunk magányosan őrlődik a körülötte tornyosuló „bástyák” mellett, ezért rendkívül alacsony hatékonysággal tud zavart okozni az ellenfél  kapuja előtt térfelén. Nincs lövő-erő a csapatban, így esélytelenek vagyunk egy távoli bombára, a keret homogenitása miatt edzőnk nem képes „csodatevő” nyuszikat elővarázsolni a kalapból kispadról. Cseréink posztra történnek, így nem tudjuk az ellenfél hadrendjét változásra, ezzel esetlegesen hibázásra kényszeríteni.

Mindezekkel együtt is vannak olyan elemek a játékunkban, melyek képesek reményt adni. Az akarat lerí a csapatról, a testbeszédek arra utalnak, jelenleg nincsenek motivációs problémák a keretben. Ha vannak, azokat tudják rendezni, mintha a tulajdonos gyakoribb távolléte nyugalmat szivárogtatott volna az öltözőbe. A jó értelemben vett konokság bennünk van, és kifejezetten jó volt látni, hogy a csapat idegei hatalmas ellenszélben (itt most tornádóban!) is rendben vannak.

A tegnapi meccset nyilván szinte mindenki látta. Aki mégsem, az csak akkor nézze meg, ha ragaszkodik egy hitet pusztító, lelket romboló kilencven-egynéhány perces „élményhez”. Ha azzal kezdtem, hogy ne másban keressük a hibát, akkor most itt át kell váltanom általános üzemmódra, szóval mindenki értse, ahogy akarja. A magyar labdarúgás problémáinak gombolyagját igen sok helyen lehetne elkezdeni felfejteni, kezdve a vezetői válságtól az utánpótlásban uralkodó szemléletig - mindenhol. A fejlődésnek sok-sok gátja van, de amíg a probléma-gömböc egyik legvastagabb fonala a játékvezetői hozzáállás/szakértelem/pártosság, addig a többi neuralgikus pont megoldása talán felesleges is! Szinte hihetetlennek tűnik az a jóindulatú feltételezés, hogy a pályát körbeálló, valamint a gyepen tartózkodó - a látványt maximum biodíszletként színesítő  – ötök egyike sem vesz észre olyan nyilvánvaló eseményeket, melyek észrevételére és a szabálykönyvben rögzítettek szerinti megítélésére delegálták őket. Azt a kártyát az ember már szégyenkezve húzza elő, hogy ezért komoly pénzeket kapnak, mert becsületes ember az ilyeneket ingyen is észreveszi. Mondjuk, megfordulhat a helyzet, ha valaki az „alapellátást” a megjelenésért kapja, a bonuszt pedig a megfelelésért.

A magyar emberek vérében van egy kis zsiványság. Szeretünk picit összekacsintani, valami „huncutságban” részt venni, fricskát adni a „hatalomnak”. Ezért volt kicsit „mesehős” a Viszkis, ezért kedvenc meséink egyike a Ludas Matyi és ezért szeretjük Robin Hood legendáját. Megértjük tehát, ha egy „szemtelenkedő” játékost a játékvezető mosolyogva azzal büntet, hogy a felezővonalnál fordítva „ítél” meg egy ártatlan bedobást. Arra azonban mindig vigyáz az okos magyar, hogy a ló végtagjai ne váljanak láthatóvá. Egy játékvezetőnek még ezen túlmenve, arra is ügyelnie kellene, hogy a feltételezés is messze állhasson az emberektől, mert a gyanú kikezdi a hitet, a bizonyosság pedig meg is öli azt.

Szomorúan kell megállapítanom, hogy tegnap este letörtek egy darabot a szívemből. Pont azt a darabkát, mely eddig mindig arra figyelmeztetett, hogy a nemzetközi szintéren a Videotonért szorítani hazafias dolog, s magyar emberként kötelességem. Volt a Videotonnak (szándékosan írom le a rendes nevüket konzekvensen, ugyanis a folyó velük ebben a tekintetben közös, de erről kicsit később) egy korszakos csapata, melyet tiszteltem, sokadmagammal együtt szerettem. Sosem feledem, hogy a régi sóstói stadion főlelátóján ülve, őrjöngve szurkoltam 2 FTC drukker és egy kispesti barátom társaságában az 1985-ös (vagyis az újpesti centenáriumi) UEFA kupa döntő első meccsén törött, 2 hete műtött, fekvőgipszbe csomagolt és két mankóval támogatott lábbal. Na ez az, amit ma már makk egészségesen, és akkor sem tudnék megtenni, ha fizetnének érte. Nem azért, mert nem vagyok rá képes, hanem mert nem akarom. Talán ma már lenézem a más csapatoknak szurkolókat? Vénségemre kirekesztő lettem? Nem, nagyon nem erről van szó, ugyanis megint nem a szurkolóval van a baj (de persze megint az ő fejére ömlik a fekália…).

És itt vissza a folyóra. A magyar labdarúgást irányítok dolga az, hogy az NB 1 hiteles bajnokság legyen, mert csak így tud magának szurkolókat és támogatókat szerezni. Ameddig az ellenkezőjét tapasztaljuk, addig egy Finnország vagy Észtország elleni győzelemnél is élénkebben megmarad az Andorra meccs és a részsiker nem takarhatja el a felszín alatti gennyes szart.

Mondjuk már az is egy elég érdekes kérdés lenne, hogy ki irányítja pontosan a magyar labdarúgást, de egyelőre ne vitassuk el a szövetségtől a hatáskört. Ami azonban sokkal fontosabb számunkra; fel kellene ismerni, hogy az ellenség ellensége a barátunk. A szurkolói társadalom megosztott, még a kegyencnek is van szívproblémája, sőt, mit ad Isten, a témakör is megegyezik a mi legégetőbb fájdalmunkkal. A tradíció elvesztése, vagyis a címer ügy őket is fojtogatja, csak ők nevük miatt folytatnak kilátástalannak tűnő harcot a globalista szemlélettel szemben. Senki nem akarja észrevenni, hogy szövetséges született? Még mindig inkább a piti/nem piti sérelmeket hánytorgatjuk, mint félretesszük a hatalmas büszkeségünket egy sokkal magasztosabb, fontosabb célért…

Talán le kellene ülnie azoknak, akik tehetnek valamit a cél érdekében és átbeszélni a lehetőségeket, mert eredményt elérni csak együtt fogunk tudni, ameddig ezt nem tesszük meg, addig viszont olyan tiszteletlenül bánhatnak velünk, mint tették azt tegnap Fehérváron…

…ahol felavatták az új, full extrás stadiont. Szép lelátó, normális büfé, mosolygós kiszolgáló, kényelmes ülések -  és állítható dőlésszügű gyepszőnyeg…