Vélemény

… mint, ha lennél ember,

Mondtam, hogy az van, csak itt bent a fejemben.

Mozdulj, mozdulj, mint, ha élnél ember,

Mondtam, hogy az van, csak itt bent a fejemben.

Az idézett dalszöveget a Heaven Street Seven „követte el”. Mostanában sokszor eszembe jut ez a refrén, amikor tapasztalom, hogy bizony többségünk fotel-forradalmár lett… Mire gondolok? Igen, megint, és újra, ismételten és folyamatosan a címer-ügyről van szó!

Tudjuk, látjuk a bírósági döntésekkel alátámasztott törvénytelenséget. Lelkünk sajog bele, hogy a „belga” az érzelmi sivatagba oltott lelke felüdülésként erkölcsi fertőben lubickol… Igen, ki vagyunk téve a gazdag apuka durcás kisgyereke minden szeszélyének. Elkeseredettek vagyunk, de reménykedünk, bízunk benne, hogy történik valami. Hol a polgármesterért, hol az UTE-ért, hol meg egy olajmágnásért, vagy egy hazai gazdagért kiáltunk, tőlük várjuk a helyzet megoldását.

Van is ebben valami; manapság már a hazai élvonal elejéhez is rengeteg pénzre van szükség. A központi pénzek egy középcsapat költségvetésének 75-90%-át fedezik, de valós eredményekhez, tartósan jól működő futballklubhoz ettől egy nagyságrenddel több kell! Mostanság van jó pár olyan klub, ami - ilyen-olyan módon…- elérte, hogy ütőképessége pénzügyi oldalról kapjon némi támogatást. Tulajdonossal, vagy anélkül, de az utóbbi években jelentősen tudták bővíteni gazdasági mozgásterüket. Bár ez nálunk nem következett be, de ha hinni lehet a pletykáknak, a klub megvételéhez bizony 5-8 milliárd kellene, hogy aztán a működés, csapatépítés újabb milliárdoktól szabadítsa meg újdonsült tulajdonosát…

Ezeket a témákat már ezerszer körbejártuk; tudjuk, hogy az MLSZ inkompetens, tudjuk, hogy a tulaj zsugori amatőr, tapasztaljuk, hogy céljai semmilyen szintet nem meccselnek a mi elképzeléseinkkel. Áldatlan szitu van az utánpótlás körül, ahogy a stadion-kérdés sem szívderítő egy Újpest szurkoló számára. És még lehetne sorolni… Ugye mennyi baj ér minket? Ugye mennyire sajnálatra méltóak vagyunk?

Nos, igen, de nem ám azért, mert ilyen sok bajjal kell szembesülnünk nap, mint nap, hanem azért, mert nem teszünk semmit!!! A fent taglalt sz@rságoknak olyan irodalma született évek alatt, hogy könyvtárakat lehetne megtölteni, de arra mennyi energiát fordítunk, hogy magunkba nézzünk? Ha már könyvtárnyi anyagunk van, kijelenthetjük, hogy a problémát detektáltuk, de akkor – könyörgöm! – haladjunk tovább! Lépjünk szintet, és kezdjünk hozzá azokhoz az AKTIVITÁSOKhoz, amivel hatni tudunk! Legalább annyit tegyünk meg saját lelki békénkért, hogy a nap végén kijelenthessük, hogy MINDENT MEGTETTÜNK! Ez nem garancia a sikerre, de sokkal-sokkal több, mint a CSODAVÁRÁS…

Igen, szembe kell néznünk egy pár dologgal, és olyan kérdéseket kell megválaszolnunk, amik bizony kellemetlenek lehetnek;

  • Mindent megtettünk azért, hogy az események ne így alakuljanak?
  • Ha már kész helyzet elé állítottak, mindent elkövettünk annak érdekében, hogy javuljon a helyzet?
  • Hogy várjunk segítséget, amikor mi magunk nem szólunk, hogy baj van?
  • Hogy várjunk segítséget, ha kívülről úgy tűnik, hogy nincs semmi baj (néme gyereknek…)?
  • Elgondolkodtunk már azon, hogy milyen lehetőségeink vannak?
  • Ezeket a lehetőségeket mindet megpróbáltuk?
  • Amit leírtunk, azt legalább megpróbáltuk megvalósítani?
  • Tovább megyek; TETTÜNK EGYÁLTALÁN VALAMIT???

Ez utóbbi kérdést azért tartom helyénvalónak, mert az eddigi tiltakozások nem találtak célt. Sőt, a huhogás, vagy a bojkott kifejezetten ártott, mert előbbivel a tulajdonos korábbi becsmérlő kifejezéseit látta igazolva, és mindkettő tovább fokozta az addig is meglévő megosztottságot. Senki nem értse félre! A puding próbája az evés, ha nem történnek meg ilyenek, nem tudnánk, hogy nem hatnak. Nem marasztalható el az, aki legalább megpróbálta! Ez nem egy utólagos okoskodás, akkor, amikor ezek az akciók zajlottak, készült egy anyag, amiben igyekeztünk olyan aktivitásokat, tiltakozási formákat találni, ami;

  • erősíti az egységet,
  • hatással van a tulajdonosra (leginkább érzelmi hatást tudunk gyakorolni),
  • nem hozza hátrányba csapatunkat a meccseken,
  • nem támadható jogi és erkölcsi értelemben.

Többféle akció hiányában, folyamatos nyomásgyakorlás nélkül nem lehet érdemi eredményt elérni! A fenti kritériumoknak megfelelő akciók nem a stadion területén, de annak közvetlen környezetében, meccsnapokon vannak. Ezek nem egyszeri lehetőségek, ugyanakkor esetiek, hiszen fontos, hogy sokan legyünk egy időben egy helyen. Egy kellemes majális-szerű hangulatot képzeljetek el (sör-virsli, móka-kacagás), ahol vetélkedő jelleggel lehet bizonyos eszközök használatával virtuális elégtételt venni a címer megalázásáért! Amit bizony bőven lehet érzékelni a stadionban, még a VIP-páholyokban is… A folyamatosságot pedig olyan marketingeszközök (nevezzük így) biztosítják, melyek a Városközpontban, mindenki által látható, nem megkerülhető helyeken mindenkor emlékeztetnek minket, és a tulajdonost (nem különben a kedves vendégeit, haverságát…) a törvénytelen állapotokra, és annak felelősére!

Példaként említhetem, hogy - talán emlékeztek még - nyílt levelet intéztünk a Kispest tulajdonosához. Ennek volt egy kis utótörténete is! Kiderült ugyanis, hogy a tiltakozás ilyetén formája ellen semmit nem lehet tenni. Nem csoda, hogy Roderick Duchâtelet kb. ájulásig ordított tehetetlen dühében… Ez bizony betalált! De, mint említettem, vannak még tervek. Mi több, be van tárazva egy-két kellemetlen órát okozó „kedvesség”!!!

Ennek a cikknek azért fogtam neki, mert látható, hogy szinte semmilyen aktivitás nincs a címer-ügyben, semmiféle tiltakozás, felhívás, figyelemfelkeltő akció nincs mostanában. Ennyire fásultak, ennyire konformisták, ilyen puhány szájkaratésok vagyunk??? Ha ez nem az Újpest lenne, akkor ez nem is érdekelne különösebben, de tudom, hogy nálunk nem ez a helyzet! Tudom, hogy van erő, van tömeg, van elszántság! És miért nem vezet mindez eredményre?

Nem tudom, de egyre inkább az az érzésem, hogy mi is – a közeg részeként – hasonlóan viselkedünk, mint „klubjaink” (több klub csak jogilag létezik, nekünk ez egy és oszthatatlan!)… Összefogás helyett széthúzás van, tettek helyett szöveg, közben meg lassan süllyedünk, egyenesen bele a haza foci bűzlő posványába! Ha másként nem megy, meg kell próbálnunk Münchhausen báróként saját hajunknál fogva kimenteni magunkat! De ha senki nem látja, hogy legalább megpróbáljuk, akkor bizony mi magunk is nyakig benne vagyunk abban, hogy itt tartunk…

Mindez nem változtat azon, hogy az eredendő bűnt nem mi követtük el. Nem mi voltunk azok, akik a címert megalázták, de még csak egy átigazolási procedúrát sem volt alkalmunk elbaltázni (és még lehetne oldalakon keresztül sorolni…). Ugyanakkor, ha azt gondoljuk, hogy mi szurkolók is a klub része vagyunk, ha azt mondjuk, hogy a foci értünk van, akkor nekünk is van felelősségünk abban, hogy mi van a házunk táján! Tetszik, vagy nem, ez így van, tehát;

„Mozdulj, mozdulj, mint, ha élnél ember!”

Keljünk fel végre a fotelból, legyünk egyre többen egyre hangosabbak! Látnia kell mindenkinek, hogy ha eddig volt is türelem, volt is némi hezitálás, néha még a megosztásunkra tett kísérleteknek is bedőltünk, ennek most egyszer, s mindenkorra vége van! Ne csak attól a maroknyi embertől várjunk csodát, akik teljesítőképességük korlátai miatt többre már nem képesek, tegyük oda magunkat, legyünk végre a dolgok közepében!

 

HAJRÁ LILÁK!!!

NEM KELL ÚJ CÍMER!!!

 

Ui.:

A cikk írója fotelforradalmár. A kérdéseket önmagának is meg kell válaszolnia, neki is el kell gondolkodnia a válaszokon. És cselekedni végre!!!

Sok kritikát kapott az MLSZ a fiatal játékosok után járó pénz miatt, mostantól alapjaiban újul meg a rendszer. Az új szisztéma a piaci viszonyok felé terelheti a klubokat – ha minőségi játékosokat nevelsz, több pénzt kapsz elv jegyében. A következő évek megmutathatják, sikeres volt-e az átalakítás, ha addig nem változtat rajta a szövetség. Elnézve a folyamatos átszervezéseket, erre kevés esély mutatkozik.

Az MLSZ hosszas előkészítés után létrehozta és életbe is léptette az ún. produktivitási rendszert az utánpótlásképzés területén. Évek, sőt évtizedek óta nagy problémát jelent a hazai labdarúgásban, hogy nincsenek a klubok anyagilag rászorulva és ösztönözve arra, hogy minél színvonalasabb és hatékonyabb utánpótlást építsenek ki, amely által később saját nevelésű játékosaik az NB1-ben, de még inkább Európában öregbítik a klub hírnevét és hoznak hasznot (átigazolási bevétel, erős válogatott) a magyar labdarúgás számára. Ezért                              sokadrangú tényezővé vált az utánpótlás. Mondhatnánk, hogy tisztelet a kivételnek, azoknak az akadémiáknak, ahonnan évről évre jönnek ki a jobbnál jobb futballisták. Ám ez sajnos nincs így, a hazai futballakadémiák egyelőre nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Angliában és Spanyolországban nincs magyar az első és második ligában, Németországban Szalai, Dárdai Palkó és Gulácsi – közülük utóbbi a Sándor Károly Akadémia neveltje. Olaszországban Nagy Ádám a Goldball és a pasaréti Vasas Akadémia korábbi játékosa. Franciaországban ugyancsak egy ex-MTK-s, Bese Barnabás futballozik – tavaly a másodosztály negyedik helyét szerezte meg vele a Le Havre. Ha ránézünk a Videotonra és a Ferencvárosra (alig foglalkoztatnak korábbi akadémistákat), szintén elkeserítő képet kapunk az akadémiákról. 

               Habár eddig is jutalmazta a szövetség azon klubokat, amelyek játékperceket biztosítottak a hazai nevelésű, magyar játékosaiknak, ennek meglehetősen korlátozott hatása volt. Elsőre remek ötletnek tűnik a produktivitási rendszer bevezetése, hiszen így nem csupán külső (pl. Double Pass vizsgálat, minél jobb eredmények, minél előrébb végezni a rangsorban), de belső (minél nagyobb bevétel elérése) motivációt is kapnak a klubok. Leegyszerűsítve a rendszer annak fényében jutalmazza a sportszervezeteket, hogy melyik hány játékost tudott kinevelni bizonyos bajnokságok számára (NB1-NB2-NB3, válogatott, utánpótlás-válogatottak, kiemelt külföldi ligák, angol-spanyol-olasz-német-francia másodosztály, Európa Liga és Bajnokok Ligája). Ezekhez rendelt az MLSZ szorzókat, azaz például egy NB3-ban pályára lépő futballista a pályán töltött játékperceit 0,25-tel szorozhatja meg, addig az MTK Gulácsi Péterért háromszoros szorzót (Bundesliga, mint kiemelt topbajnokság) számolhat fel. Ezek mellett extra szorzó jár saját nevelésű játékosok pályára küldéséért – a magyar élvonalban és a másodosztályban. Fontos, hogy azon klubokat veszik be – arányosan – a számításba, melyekben a játékos 19. életévének betöltéséig szerepelt.

               Az így kialakuló „bázis pontszámok és extra pontszámok összegeként alakul ki a sportszervezet összpontszáma” – szól az MLSZ rövid összefoglalója. Ha megnézzük az elmúlt három évet, a legtöbb pontot (sorrendben, elsőtől kezdve) Gulácsi Péter, Gyurcsó Ádám, Vida Máté, Bese Barnabás, Lang Ádám, Nagy Ádám, Lenzsér Bence, Gazdag Dániel, Sallai Roland és Korhut Mihály „termelte”. A top100-ban mindössze Sallói Dániel, Kecskés Ákos, Zsótér Donát, Pávkovics Bence, Korcsmár Zsolt és Windecker József azok, akik valaha pályára léptek lila-fehérben (a nagycsapatban). Az általuk generált pontszámból és pénzből viszont minimális mértékben részesedik az újpesti utánpótlás, hiszen Zsótér, Kecskés egyetlen percet sem töltött lila-fehérben 19 éves korukig, Windeckeren a Győr és az UTE 90:10-hez arányban osztozik, Pávkovics esetében mindössze 7,6% kerül Újpestre. Korcsmár összes játékperce és az utána kapott pénz Újpestre kerül, Sallói játékperceinek 89%-át számolhatja el az UTE.

               A klubok erősorrendjében kimagaslik a Sándor Károly Akadémia révén az MTK (145 584 pont három szezon alatt, a második Puskásnál mindössze 98 0983). Az első tíz listája a kluboknál: MTK, Puskás Akadémia, Honvéd, Illés Sport Alapítvány (Szombathely), Vasas, FTC, Győri ETO, DVSC, UTE és DVTK. Vagyis az Újpesti Torna Egylet a kilencedik helyre futott be, alább láthatók a pontok szezon szerint.

2015-2016

2016-2017

2017-2018

12 221 pont

15 127 pont

9 350 pont

 

               A legtöbb pontot az UTE-nak Sallói Dániel hozta, aki 7,6 évet töltött el az UTE-nél. Utána jön Tóth Levente Milán (Szeged), Kleisz Márk (Vasas), Egerszegi Tamás (Vasas), Murka Benedek (Vasas), Hegedűs János (Puskás), Banai Dávid (Újpest FC).

               Az UTE listáján a sok – a nagyközönség számára – ismeretlen név mellett ott van Antal Botond (jelenleg a Diósgyőr kapusa), Simon Krisztián, Litauszki Róbert, Baráth Botond (Honvéd). Mivel az UTE-ÚFC ellentét miatt Magyarországon egyedülálló helyzet alakult ki és két külön klub indít utánpótláscsapatokat, érdemes megvizsgálni, mi a helyzet a Duchatelet-féle Újpest 1885-tel. Nos, a lista 52. helyén szerepel. Előbb azonban egy táblázat arról, hogyan oszlik meg a pontszám az Újpest FC Kft. és az UTE között (korábban is külön jogi személyiség volt az UTE és a professzionális labdarúgást működtető ÚFC Kft.)

 

 

ÚFC

UTE

Barczi Dávid

476,33 pont

481,17 pont

Banai Dávid

204,86 pont

1517,14 pont

Litauszki Róbert

193,54 pont

471,46 pont

Antal Botond

114,08 pont

34,72 pont

 

Simon Krisztián

107,63 pont

164,37 pont

*pl. Simon 14 évesen kötött amatőr szerződést az UTE-nél, aztán 18 éves kora előtt profi szerződést kötött a nagycsapatnál.

Ez azonban nem a teljes kép, hiszen a korábban említett Újpest 1885 Futball Kft.-ről és játékosairól még egy szó sem esett. Egyelőre borús a kép, a 2017/18-as 312 pont megdöbbentően kevés. Az azóta hazájában, Montenegróban futballozó Mihailo Perovics már 18 éves korában aláírt Újpestre, így közel egy év számításba vehető nála. Az UTE pontszámait nagyban befolyásolja, – és nem megbántva az ÚFC fiataljait, de vélhetően közülük sem mindenki fog bekerülni az első osztályba – hogy míg az NB1 esetén 25 éves korig kapnak pontokat a csapatok, addig eggyel lejjebb a határ 23 év, az NB3-ban pedig 19. Az UTE-nél pedig többségben vannak azok, akik jelenleg alacsonyabb osztályú, leginkább NB3-as klubok kötelékében játszanak.

És hogy mennyi pénzt jelentenek a pontok a kluboknak? Minden egyes pont után négyezer forint jár, azaz a Duchatelet által alapított Újpest 1885 Futball Kft. közel 12 millió forintot kap az elmúlt három évet tekintve, az UTE pedig 146,8 milliót. Az első helyezett MTK közel 600 milliót zsebelhetne be pontjai alapján, viszont a felső határ 450 millió. Ha Perovics 10 hónappal később érkezik Újpestre, mindössze 4,5 millió forintos támogatás járna az Újpest 1885 Futball Kft.-nek. Jó – vagy sokkal inkább rossz – példa Szűcs Kristóf, aki talán az első, már az „új utánpótlásból” felkerülő fiatal volt Újpesten. Nos, hiába is lép pályára az NB1-ben, „egyik Újpest” sem kap érte egyetlen forintot sem, a pénzen a Kiskunhalas, a Kiskunmajsa és a Honvéd osztozik (17-23-60% arányban).

A szövetség – véleményem szerint – jó és előremutató döntést hozott a rendszer bevezetésével, hiszen ösztönzi a klubokat, hogy nemzetközi szintű játékosokat neveljenek és megszünteti azt a gyakorlatot, hogy leigazol X csapat egy tehetséges fiatalt, aki játszik egy szezont, majd a következőben – „kiöregedve” (azaz a klub már nem kap érte extrapénzt) – kereshet magának új kenyéradót.

Bizonyára örömmel veszik Berzencén az így megszerzett 4000 forintot, ahogy öklüket rázzák a nagybajomiak 28 000 forintjuk láttán. Eltekintve a kirívó példáktól, összesen 492 olyan sportszervezet van, amely részesül a támogatásból (4000 forinttól egészen 450 millióig). Azaz bővül a jutalmazható klubok köre, hiszen eddig csupán a 12 első osztályú és 20 NB2-es csapat részesülhetett az MLSZ-pénzekből. Összesen kb. 4 milliárd forint került kiosztásra ilyen módon a 492 sportszervezetnek, a szövetség reményei szerint idővel egyre többet utalhatnak a nevelőegyesületeknek, hiszen ez azt jelentené, egyre több a nívós helyen futballozó magyar labdarúgó. Nekünk, újpestieknek, rövid távon együtt kell élnünk utánpótlásunk megosztottságával, ám valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk: megosztva még sokkal nehezebb helyzetben vagyunk, mintha erőinket, erőforrásainkat egyesítve lennénk. Az elmúlt esztendőkben nem bővelkedtünk a tehetségesebbnél tehetségesebb saját nevelésű futballistáinkban és semmi jel nem mutat arra, hogy ez megváltozna. Ha ez így lesz, berendezkedhetünk a második, vagy sokkal inkább harmadik ligában futballozó újpesti nevelésűek után járó pontok bezsebelésére – ám ennél alighanem ambíciózusabb az újpesti közeg.

 

Tegnap elbúcsúztunk a nemzetközi porondtól, úgy gondolom, hogy a csapat részéről teljesen vállalható játékkal és hozzáállással. Sikerült hazai pályán gólt szereznünk, mégpedig gyönyörű gólt, Zsótér jóvoltából így összesítésben 7-1-es végeredménnyel zártunk, ami, valljuk be, reális eredmény.

A tegnapi nap mégis hatalmas csalódás volt.

A tegnapi nap volt az, amikor olyan történt, ami szerintem már régen nem: a csapat messze felülmúlt minket, szurkolókat (vagy mi múltuk alul saját magunkat).

Jegyvásárlás: évek óta tudjuk, hogy az online jegyvásárláshoz szurkolói kártya kell. Akinek nincs lehetősége személyesen vagy ismerősön keresztül megvásárolni a jegyet, annak a netes vásárlás marad. Mégis időről-időre vannak, akik telesírják a fb-ot meg minden létező fórumot, hogy ők bizony se így-se úgy nem tudják megoldani. És mi történik ezután? Várnak. Várnak arra, hogy valaki megoldja a problémájukat. És ilyenkor mindenki b**i, az MLSZ, a klub...csak mi nem vagyunk hibásak, hiszen csak egyszer 5 perbe került volna kiváltani azt a nyomorult kártyát.

Lelátó: szinte hihetetlen, de mindig vannak, akik úgy érzik, hogy zöldben, hupikékben, pirosban kell Újpest meccsre jönniük. Nyilván nem kell mindenkinek mezt, vagy más címeres dolgot vásárolnia, de törekedhetne arra, hogy a lila-fehérből legalább az egyik színt rángassa magára. Aztán persze a rikító sárga pólóban lehet habzó szájjal reklamálni, amiért valaki oda ül, ahova az ő jegye szól... a Sevilla meg a fradi meccsen, mert máskor úgysem jön ki.

Ultrák/szurkolás: én nagyon kedvelem az ultráinkat és becsülöm azt, hogy pénzt/időt/energiát fektetnek a szenvedélyükbe, az Újpestbe. Szerintem igenis vannak értékek az ultra-létben, amit manapság máshol már nem nagyon tanulhat meg egy gyerek. És be kell, hogy lássuk, hogy nélkülük nincs hangulat a meccseken. Hiába ül ott rajtuk kívül kb. 6000 olyan ember, aki több éve, évtizede jár meccsre és pontosan ismeri a dalokat, nem szurkolnak, mert az nem az ő feladatuk (!). Várnak. Várnak arra, hogy az ultrák megoldják a dolgot. Ha pedig valamilyen oknál fogva az ultrák mégsem teljesítik a „feladatukat”, akkor feljogosítva érzik magukat, hogy megsértődjenek.  

(Az ultrák belügyeibe nem látok bele, és nem is tisztem véleményt alkotni, de a tegnapi időzítés sajnos nagyon rosszul sült el. Az első félidő hangulata kb. egy temetésével ért fel. Nagyon jó lenne, ha rendezni tudnák a dolgaikat, hogy legyen, akiket követhet a többi szurkoló, és akikre büszkék lehetünk.)

Talán eljött az ideje, hogy mindenki kicsit magába nézzen és elgondolkodjon azon, hogy a fene nagy elvárásaiért cserébe ő mit tesz az Újpestért. Tényleg mindig más a hibás, az összes problémánkat a belgának (akit nem akarok védeni, mert pl. amit a címerrel tett az megbocsáthatatlan), az MLSZ-nek, az edzőnek, a körülményeknek köszönhetjük? Mi feddhetetlenek lennénk, mi mindent elkövetünk, hogy minden rendben menjen?

Megelégedhetünk azzal, hogy kijárunk a meccsekre és úgy vesszük, hogy nekünk csak ez a dolgunk, ezért cserébe akár a valagunkat is kinyalhatnák. Fröcsögünk, kritizálunk és várunk. Várunk arra, hogy jöjjön valaki, aki minden gondunkat megoldja. Lehet ez egy új tulaj, egy új kormány vagy a jó tündér. Várunk és végignézzük, ahogy szépen lassan szétrohad mindaz, amit az Újpest jelent.

A másik választás, hogy megpróbálunk tenni is azért, hogy valami megváltozzon. Ez persze macerásabb, hiszen ki kell lépnünk a komfortzónánkból, amit már olyan kényelmesen kibéleltünk kifogásokkal és önsajnálattal.

A lehetőségek adottak csak körül kell nézni. Olyan megoldásra van szükség, amit mindenki tud támogatni, amivel mindenki tud azonosulni. Mert a közösség, a nagy egész, az Újpest a lényeg.

 

Tehát..mire várunk? Meddig várunk?

Néha érezni olyasmit, mintha kezdenének foglalkozni a szurkolókkal, és itt most a címerügyet természetesen ki kell emelni a pakliból. De amúgy néha tényleg megmocorogna valami. A szurkolók korábban sokszor legyintettek bizonyos helyzetekre, de most itt van egy jó példa arra, hogy néha azért vannak jó meglátások a lelátóról is.

Ma este 21.00-kor kezdünk a Sevilla ellen. Tegnap éjjel megértük, hogy az FTC és talán Diók elleni meccset kivéve teljesen haszontalanul és feleslegesen fenntartott vendégszektor meg lesz nyitva a hazaiaknak, miután Sevillaból 60-70 szurkoló várható. Miután eddig mindenki azon siránkozott, hogy nincs elég jegy, végre elhárult az akadály az elől, hogy mindenki ott lehessen a helyszínen….gondoltuk mi. Csakhogy a pénztár 9.00-tól 12.00-ig volt nyitva, amit aztán 14.30-ig meghosszabbítottak. Akiknek a legnehezebb volt a jegyet megszerezni, azok a vidéki és határon túli Újpest szurkolók. Ha valakiknek, akkor nekik kellett volna segíteni ezzel a lehetőséggel. Azt tudjuk, hogy nálunk a változások általában lassabban mennek át a társadalmi ellenállásokon, de azért a hagyományos jegyeknek nem csak a nosztalgia a varázsa. Egyrészt az e-jegy egy kicsit szimbóluma a szurkolói kártyának, mely igencsak kétes előélettel bír, és hát egy nyomtatott szart papírt nem ugyanolyan érzés őrizgetni, mint egy szép míves jegyet. Másrészt a vidékieknek kártyához jutni is bonyolultabb, hisz azért is Pestre kell jönni, így marad a „haver sorban áll” effektus. Szóval akik eddig nem kaptak jegyet és tegnap éjjel meglátták az új lehetőséget, már kezdték is tervezni az utat…”fél 4-kor indulás, 6, fél7-re a Megyerin vagyunk, megvesszük a jegyet, aztán még lesz idő egy sörre is meccs előtt”- gondolhatta volna a családfő mondjuk Hódmezővásárhelyen.

-Hoppá fater!!!...-csitította a gyerek. Ha délig (vagy minimum fél 3-ig) oda akarunk érni, akkor reggel indulni kell.

- Ó hogy az a veszedelmes ménkű tolja bele…-morgott az öreg. Akkor TV-n nézzük…és ismét nem sikerült erősíteni az érzelmi szálat a vidéki, szurkolókártya és internet mentes szurkolókkal.

Persze értjük mi, hogy a modern világ, meg egyebek, de akkor miért csak ilyen kicsik a lépések? Lepukkant tájékoztató táblák a pénztárak körül, ráadásul 3 különböző, egymásnak ellentmondó infókkal, még mindig sorban állós büfékkel (persze jobb, mint a régi), de miért nem lehet digitális táblán az aznapi aktuális info, vagy miért nem hozza körbe tálcán a sört a nyuszifül, és miért, de tényleg miért zár be a pénztár fél 3-kor?

Így aztán most mégis marad kb 1000 hely. De azt legalább végre valaki felismerte, hogy nem kell automatikusan lezárni a fél stadiont, amikor egy nevesebb ellenfél közelít a Megyeri útra. Ugyanis van a stadionban kb 2000 szék, amire soha senki nem teszi le a seggét.

Aztán lehetne még sorolni, meg az is igaz, hogy örüljünk, hogy vannak kisebb változások, csak a címert adnák vissza végre…

A honi futballrajongók körében kiemelten kedvelt és izgalmas időszak a nyár, hiszen csapataink nemzetközi kupákban vesznek részt, de ennél is izgalmasabb sokszor, hogyan alakulnak az átigazolások. Írásomban azt vizsgáltam meg, milyen lehetőségei vannak az Újpest tulajdonosának, ha előrébb akar lépni a magyar és a nemzetközi futballban. A helyzet nem könnyű, de némi ráfordítással és szakértelemmel meggyőződésem szerint van lehetőség a keret értékének növelésére és az eredményesebb szereplésre.

               Újpesti érzelmű szurkolóként hozzászokhattunk az elmúlt években ahhoz, hogy kapkodjuk a fejünket az új igazolások láttán. Ha voltak piacképes játékosaink, akkor azért, ha pedig teljesen új csapatot kellett építeni és az előző évi keret jó részét elküldeni, „új alapokra helyezni” az egészet, akkor azért. Kivételt képez természetesen a 2016/2017-es idény, amikor eltiltás miatt nem igazolhatott az Újpest FC. Végigböngészve a Duchatelet-éra transzfereit, számunkra ismert (értsd: magyar vagy magyar klubnál eltöltött legalább egy évet) játékosból nem jött túl sok – Kabát Péter érkezett Debrecenből, Dusan Vasziljevics Fehérvárról, Szélesi Zoltán Hollandiából, Ahjupera Győrből. Kovács Zoltán sportigazgató kinevezésével aztán belehúzott ezen a téren a klub, így került a Megyeri útra Nemanja Andrics, Forró Gyula, Nagy Gábor, Holdampf Gergő és Vadász Viktor. Később Lencse László kölcsönben igazolt hozzánk, Lázok Jánost a Vasastól szereztük meg, Balázs Benjámin rosszul sikerült portugál és cseh kitérő után igazolt haza Magyarországra és 2015-16-ban szereztük meg Kovács Zoltán kapus, Sallói Dániel, Kálnoki Kis Dávid, Nagy Tibor, Filkor Attila, Pávkovics Bence, Mohl Dávid, Windecker József és Kecskés Ákos (kölcsönben) játékjogát. Ezután Cseke Benjámint jegyezhettük fel, a legújabbak pedig: Gundel-Takács Bence, Litauszki Róbert (visszatért Krakkóból), Zsótér Donát, Novothny Soma, Tischler Patrik, Nagy Dániel, Branko Pauljevics és Simon Krisztián (visszatért Münchenből).

               Lehetne elemezgetni a fenti névsort ötven oldalon keresztül – ami viszont azonnal feltűnhet a lista összeállítása után:

  1. általánosságban elmondható, hogy a klub nem tudta pénzért értékesíteni a magyarokat, többségében ingyen mentek el, sok esetben nem hozták az elvárható szintet (Diarra, Bardhi, Suljics, Andrade, Diagne, Simon azok, akikért komolyabb pénzt kapott a klub a belga korszakban)
  2. több olyan játékos is van, aki kevésbé jól sikerült bel- vagy külföldi kaland után tért vissza (Kabát, Vasziljevics, Litauszki és Simon)
  3. több esetben akkor sikerült valakit leigazolnunk (Lencse, Mohl, Lázok), amikor már az illető karrierje lefelé ívelt, így nem tudott annyit lendíteni a csapat játékán, mintha néhány évvel korábban érkezik
  4. az előző nyári igazolások terén látni a fejlődést (olyanok is érkeztek, akik már tavaly húzóemberek voltak, emellett később a játékospiacon értékesíthetőek), az idei játékosmozgásra pedig elmondható, hogy kialakult egy magyar szinten versenyképes mag, így nem kell kapkodni

Ha a klubnak jelentős bevételt hozó játékosokra egy pillantást vetünk, nem nehéz észrevenni, ismeretlenek voltak a szurkolók előtt, jellemzően a ’hátha jó lesz, de nem várok sokat’ volt a szurkolói attitűd az igazolások bejelentésekor (kivétel: Diagne, akitől az első perctől kezdve sokat vártunk). Marko Dmitrovicsot és Loic Negót is figyelembe kell vennünk, noha értékesítésükből a Duchatelet-família láthatott csupán pénzt. Alaposabb vizsgálat után ezt a listát is tovább bonthatjuk, hiszen Nego és Diagne (Roma és Juventus) fiatalabb korban európai sztárcsapatoknál fordultak meg (természetesen messze az első csapattól), ám karrierjüknek volt egy szakasza, amikor fél évig-másfél évig kiemelkedő játékukkal segítették az Újpestet (Dmitrovics pedig szerb utánpótlás-válogatott kapus volt). Ezt a fajta modellt („megtört” karrierek fellendítése, avagy olyan játékosoknak lehetőséget adni x hónapig, akik itthon kiemelkednek, és akik egyébként [ha nem lenne mögöttük sikertelen időszak] nem igazolnának Magyarországra, itt kiemelten fontos a kereten belüli egyensúly megtartása, vagyis nem lehet ebből a típusból túl sok, hiszen az öltöző könnyedén átjáróházzá válhat) a továbbiakban is követhetnénk.

               Bardhi, Suljic és Diarra olyan kluboktól érkeztek (Prespa Birlik, FK Sarajevo, Casablanca), melyek az Újpestnél gyengébb pénzügyi lehetőségekkel bírnak. Ebben a szegmensben hatalmas szerepe van a játékosügynököknek és az edzői szemnek. Itt jelentős fejlődési lehetőséget látok a jövőt illetően. Azzal, hogy az Újpest képes volt két-három év alatt több játékost magyar szinten nagy összegért, az NB1-nél jóval magasabban jegyzett bajnokságokba eladni, talán könnyebben fog tudni a jövőben ilyen futballistákat elcsábítani. Hiába fáj a szívünk, hiába nevezzük pénzéhes zsoldosnak a távozó játékost, tisztában kell lennünk azzal, egy ambiciózus légiós esetében a magyar futball – így az Újpest is – csupán ugródeszka.

A magyar játékosokat a legritkább esetben viszik el nyugati klubok eurómilliókért – ennek is számos oka van, de kezeljük ezt rövid távon adottságnak, melyet figyelembe kell venni a sikeres klubmodell kialakításakor. Leszámítva néhány házon belüli (hatalomhoz közeli klubok egymás közötti bizniszelgetése) mozgást a Ferencváros Nagy Dominikért (Legia), Nagy Ádámért (Bologna), Ramirezért (Krasznodar), Besicsért (Everton), Somaliáért (Toulouse) és Mateosért (Orlando) kapott pénzt az elmúlt években, a Videoton Kleinheislert (Werder), Langot (Dijon), Waltert (Lokeren), Kakát (Deportivo) tudta értékesíteni. Ami komoly probléma és számunkra egyértelmű versenyhátrány, hogy az újpesti utánpótlás nem képes NB1-es szintű játékosok „kinevelésére” sem (pláne nem olyanokéra, akik nyugati klubokban megállhatják a helyüket), emellett a klub nem tudja/nem akarja felvenni a versenyt más magyar csapatokkal a játékospiacon. Azaz több – és más - kell annál, mint követni a Videoton átigazolási szemléletét.

               Idén nyáron a zöld-fehérek öt futballistát igazoltak külföldről (Argentína, Izrael, Szerbia, Ukrajna, Dánia), kettőt (Lanzafame, Sigér) Magyarországról. A balmazújvárosi középpályásnak legfeljebb kupameccseken vagy sérüléshullám esetén juthat szerep – a Videoton eddig viszont kizárólag magyar játékost vásárolt. Kovács Zoltán nagyjából azt folytatja, amit Újpesten próbált megvalósítani a Vadász-Lencse-Forró-Nagy Gábor-vonallal, csak éppen igazítva az igazolásokat a fehérvári büdzséhez. Nehéz elképzelni, hogy Hangyának, Berecznek vagy Sósnak sikerülne gyökeret verni a Videoton kezdőjében (a Ludogorec elleni párharc első mérkőzésén a három új ember közül csupán Bereczet nevezték – a cserék közé). A két magyar „sztárcsapat” kezdő tizenegyében öt (FTC), illetve hét (Videoton) magyar kapott helyet az NB1 hétvégi nyitófordulójában. Fehérváron a klub kasszája feneketlennek tűnik, így tehetik meg, hogy magyar szinten csúcsgázsiért szerződtetnek egy olyan Huszti Szabolcsot, aki lelassulva, 35 évesen már nemigen lehet csapata segítségére nemzetközi vizeken. Nem lennék meglepve, ha a nyár végén egyszer csak megjelenne a hazai focival foglalkozó portálokon az alábbi hír: „Orosz Pál / Kovács Zoltán: óriási öröm, hogy bejelenthetem, Dzsudzsák Balázs nálunk folytatja pályafutását”, ám a Huszti-Dzsudzsák-vonal nem a jövő építésére, sokkal inkább a látszat fenntartására szolgál. Egy-két éven belül még inkább a légiósok dominálhatják a magyar élcsapatokat, hiszen nem látni azokat a 22-25 éves hazai futballistákat, akik akár csak a korábbi generációkkal felvehetnék a versenyt.

               Főként a középpályán és a támadóharmadban észlelhető (az itthonról hagyományosan nehezen betölthető balbekk poszt mellett) a légiósok dominanciája. A Ferencváros vezetése évekkel ezelőtt döntött: egy-egy hazacsábítható magyar (ex)-válogatotton és NB1-es kiemelkedő focistán kívül inkább a légiósokban bíznak. A szurkolók részéről viszont (legalábbis egy részükben) ott van a nosztalgiával teli várakozás: ’de szép is lenne, ha tizenegy saját nevelésű játékossal állnánk fel’. A hazai akadémiák képzési minősége viszont messze elmarad a várttól, topligába szinte nem tudunk játékost adni (Nagy Ádám, Szalai és Gulácsi kivételével), de eggyel alacsonyabb szinten is kevés a magyar. Újpestről (UTE) éppen most távozott Fehérvárra Fórián Zsolt – ez az újpesti lehetőségekről és a fehérvári munkáról is sokat elmondhat, a Ferencváros pedig néhány hete menesztette utánpótlása éléről Theo Schneidert. Vagyis nagyon úgy fest, az elkövetkező évek sem az utánpótlásból kikerülő klasszisokról fognak szólni. Bár szimpatikus lehet például a Paks, mégis: meglehetősen korlátozott fejlődési potenciál van modelljükben. Eufemizmus nélkül pedig azt mondhatjuk: ezzel a szisztémával nem lehet előrelépni.

               Vagyis: a szintlépéshez minőségi légiósokra van szükség! Újpesti szemszögből nézve ez talán még inkább igaz, hiszen – ahogy korábban is írtam – nem tudunk magyar válogatottakat hazahozni. Azok a magyarok pedig, akik elérhetőek számunkra, túlnyomórészt nem jelentenének erősítést. Az öltözői légkör és a csapatszellem miatt van jelentősége a hazai játékosok arányának – szükség van Litauszkikra és Zsótérokra. Viszont azt mindenképpen látni kell, hogy hiába is próbál évről évre a klub az aktuálisan jól teljesítő magyarokból néhányat leigazolni, csillagászati összegeket kérnek értük – amellett, hogy a menedzser ceruzája is vastagon fog ügyfelének díjazását illetően. Hiába szeretnénk a Megyeri útra hozni Bereczet vagy Kosztát, 200-300 millió forint alatt biztosan nem jönnek. Aki bizonyít az NB1-ben 18-23 évesen, szinte biztosan megkeresi a Videoton (Tamás Krisztián mesélhetne arról, mennyire indíthatja be az ember karrierjét a MOL-Vidi), az FTC vagy éppen a Puskás Akadémia (pl.: az ex-szombathelyi Kiss Tamás), adott esetben jelentős aláíráspénzt és magas alapfizetést kínálva.

               Ebben az esetben el kell fogadnunk, hogy a környező országokból kell megpróbálni minél több potenciálisan kiemelkedő játéktudású futballistát elhozni. A Baku elleni visszavágón így álltunk fel:

Pajovics – Pauljevics, Bojovics, Litauszki, Burekovics – Diallo, Szankovics – Obinna, Zsótér, Nagy – Novothny

Négy magyar és hét légiós – a kispadunkon hat magyar, egy légiós (mindhárom cserénk magyar volt). Érdemes kitérni arra is, hogy a hét külföldiből Pajovics, Bojovics és Pauljevics is az NB1-ben játszott, vagyis nem „zsákbamacskaként” igazoltak Újpestre, a szakmai stáb ismerhette képességeiket (Szankovicsra pedig vélhetően a Videoton – Mladost Podgorica párharc során figyeltünk fel, Vignjevics délszláv kapcsolatai segítségével pedig bizonyára remekül tudott informálódni Burekovics képességeiről). Azaz mindössze Obinna az, aki szinte teljesen ismeretlenül, feltehetően néhány videó és ajánlás alapján érkezett. Ezzel semmi gond nincs – miért ne használnánk ki, ha vezetőedzőnk kiválóan ismeri a délszláv futballt?! Csupán arra szerettem volna felhívni a figyelmet: a scoutrendszer egyelőre gyerekcipőben jár Újpesten (ha egyáltalán legyártották már azt a cipőt..). Fejlődni tehát bőven lehet, az viszont nagy kérdés, van-e szándék és pénz a rendszer felállítására. Ahogy az egyik szurkolótársam korábban megjegyezte: nem lenne gond a Duchatelet-féle modellel, (sőt, szerintem magyar klub reálisan nézve nem is csinálhat mást – jó utánpótlásképzés, tehetséges játékosok elcsábítása kisebb csapatoktól, majd értékesítés és a haszon egy részét folyamatosan visszaforgatni – lásd: Porto, Ajax, Dinamo Zagreb stb.) de ezt jóval magasabb szinten kellene csinálni. Egyik oldalról olyan játékosokra lelünk, mint Diagne vagy Bardhi, másfelől a kispadunkon alig ül olyan labdarúgó, aki egy NB1-es csapat játékán képes lenne lendíteni.

               A kezdő tizenegy alapvetően rendben van – azonban a keret rendkívül szűk. Kapus nem fog érkezni és távozni sem, Vignjevics bízik Pajovicsban, akinek talán inkább koncentrációs problémái vannak (semmint képességbeliek), Gundel-Takács Bence megmutatta az előző szezon végén, a jövő embere lehet, Banai Dávid pedig bevetésre készen áll. Razvan Horj érkezésével a védelmünk összeállt, Balázs és Pauljevics a jobbhátvéd posztját oldják meg, Burekovics a másik szélen nyújt általában jó teljesítményt, középen pedig a Litauszki-Bojovics-Horj hármasra lesz bízva a hatékony védekezés. Ha azzal számolunk, hogy Kálnoki-Kis távozik, akkor is megfelelő mennyiségű és többé-kevésbé minőségű védő áll a csapat rendelkezésére (a felsoroltakon kívül bevethető Mohl, Pávkovics, Szűcs).

               Razvan Horj előnye, hogy mindkét lábát jól tudja használni, így szükség esetén balhátvédként is szerepet kaphat, 189 centiméter magas. Már a 2016-17-es szezonban kapott 26 meccset a CFR Clujban, tavaly pedig 11 mérkőzést húzott le a Viitorulban, 9-et a Voluntarinál. 49 profi találkozóján 17 sárga mellett egyszer kellett idő előtt elhagynia a pályát.

               Onovo, Szankovics, Diallo, Cseke – így fest a belső középpályások listája. Ide feltétlenül szükséges lenne egy box-to-box játékos. Zsótér, Nagy, Obinna és Pauljevics mellé pedig egy ügyes és gyors szélső is elférne, hiszen Simon hónapokig nem játszhat, Zsótér inkább középen jeleskedik, Pauljevics pedig gyakran egy sorral hátrébb kap lehetőséget Vignjevicstől. Elől Novothny stabil kezdő, Tischler és Angelov pedig szinte kizárólag csereként állnak be – változás nem várható, kivéve, ha a Honvéd végül mégis meg tud egyezni Tischler játékjogáról. Emellett - habár idén nyáron felesleges óránként frissíteni a klub Facebook-oldalát és honlapját - biztosak lehetünk benne, hogy augusztus 31-ig befut két-három igazolás.