Vélemény

Folytatàs

Mi itt a baj?

Ha csak eddig jutunk el a helyzet bemutatásában, akkor azt gondolhatnánk, hogy minden rendben van! És azt is gondolhatjuk, hogy a szurkolói rendbontások kizárólag azért fordulhatnak elő, mert a meccsekre járók jellemzően bűnözők, felforgatók, a társadalom alja. Miért? Mert most épül nekik stadion, a jegyek árai elég kedvezőek, klubjaik biztos (anyagi) lábakon állnak; látszólag csend-rend-fegyelem van, amibe csakis a szurkoló piszkít bele manapság! 

Igen, a hétköznapi ember, a „köz” pontosan így látja. Azt, hogy „ezeknek” (ti. a szurkolóknak) épít a kormány stadiont, támogatja klubjaikat, ezek pedig csak balhézni tudnak! Az senkinek nem jut eszébe, hogy kicsit megkapargassa a felszínt, hozzá csak az jut el, hogy két szurkolót egy társuk majdnem halálra késelt, akik aztán félig agyonverték a késelőt…

Nos, a legnagyobb baj ott van, hogy a „köz” pont ennyit tud az eseményekről, pont eddig lát bele a hazai futball mély bugyraiba (semeddig…), és pont ilyen fél-információk birtokában alakít ki markán vélemény a szurkolókról – helyesebben a szurkolókkal szemben!!!

Miért gondolom, hogy a rendbontás - a média által felfújtként tálalva – nem a szurkolók énjéből fakadó gennyes elfajzása a kulturált szurkolásnak? Nos, nézzük végig, ki mit tett azért, hogy a zöldek ünnep helyett most arról beszélnek, hogy klubjuk fennállása legnagyobb válságát éli!

 

MLSZ

Ez a szervezet mindenkinél többet tehet a magyar futballért, és ő az a szervezet, aki mindenkinél többet is árt… Mire gondolok? Nos;

- versenyeztetés,

- büntetési gyakorlat,

- biztonsági követelmények,

- bíráskodás felügyelete,

- az ún. központi pénzek elosztása.

 

Tartok tőle, hogy ha még pár percet gondolkodnék, találnék még 10 ilyen dolgot… Ezek közös tulajdonsága, hogy az eredetileg jó célok, kifejezetten kívánatos irányok érdekében hozott szabályok, szabályozók semmit nem érnek, mert nem rendszerbe fogva gondolkodik a szövetség, és mert a saját szabályait sem alkalmazza következetesen.

 

Versenyeztetés: 

Talán még itt lenne a legkisebb probléma, de azt mindenképpen meg kell említeni, hogy az egyes klubok számára közel nem biztosít azonos, vagy közel azonos feltételeket az MLSZ. Gondoljunk itt arra, hogy a zöldek stadionjában kell megrendezni minden egyes kupadöntőt (így fordulhatott elő, hogy az Újpest hazai pályája az Üllői úton volt egy kupadöntő erejéig – agyrém!!!). De említhetem azt is, hogy az egyébként üdvözlendő stadion-építések miatt egy Vasas-Újpest meccs Dunaújvárosban kerül megrendezésre, mert nincs kötelezettsége a földrajzilag legközelebb eső klubnak arra, hogy kölcsönözze ki pályáját a „hazai” klubnak, ha már egyszer az nem hajlandó vendégül látni a Szuszában az Újpestet (megjegyzem, erre is kötelezhetné az MLSZ a rendező klubot).

A versenyeztetés részének tekintem azt is, hogy a szurkolók, hogyan tudnak eljutni egy meccsre; míg az Újpest szurker buszozik az Üllőire, addig ellenkező esetben metróval közlekedik Újpestre a vendég. Sok-sok ilyen „apróság” van, amit ezer, meg egyszer jeleztek, jeleztünk az MLSZ felé, de mintha a fallal beszélnénk… Teljesen egyértelmű, hogy az MLSZ nem szereti a szurkolókat, mert egy irányíthatatlan tömeget lát bennük, fél tőlük, ezért igyekszik távol tartani őket a kluboktól. 

A másik ok, amiért nem jó a szurkoló a szövetségnek; ha egy méretesebb stadiont minden egyes meccsen megtölt egy klub, miközben masszív jegyárakkal dolgozik, az csökkenti a klub MLSZ-től való függését! Márpedig az MLSZ kizárólag a hatalmi szóval történő irányításban képes gondolkodni, és mivel vezetőjük bankár, ezt a hatalmi szót nem kevés pénzzel nyomatékosítja.

 

 

Büntetési gyakorlat:

Ebben egészen elképesztő történetek vannak. Nem, nem városi legendaként, hanem tényként!!! Nagyon nem mindegy ám!

Csak egy-két példát mondok a közelmúlt eseményei közül. Nem az események szereplő a lényegesek, hanem az, hogy ezek a szereplők a rájuk mért (vagy nem is mért…) büntetések tekintetében nem az elkövetett cselekedet határozza meg a mértéket, hanem az, hogy melyik klubbal kapcsolatban hoz döntést a Fegyelmi Bizottság.

Henty: A játékos nemi szervét mutogatja a közönségnek, mire az huhogással tudatja, hogy nem több egy majomnál. A meccs után a játékos szétrúgja a vendéglátó stadionjában az ajtót, mondván, beszólt neki az ellenfél játékosa, és kifejezett rasszista megjegyzéssel zaklatta. 

A vendéglátó klub két meccses eltiltást kap, a hazai játékos ügyét később tárgyalják (gondolkodnak, hogy milyen mega-büntit sózzanak rá!), míg Henty megússza egy kisebb pénzbírsággal (amit klubja kifizet helyette).

Huhogás: Hemingway úr a sajnálatos Üllői úti események után feltette a kérdés, hogy „Hogyan tudjuk meggyőzni őket, hogy a szenny bűze megáll Kispest határánál?”. Ugyanebben a blog-bejegyzésben írta, hogy „Nagyon örültem a Felcsút elleni pazar szurkolásnak, de még jobban örültem annak, hogy nem kevesebben, hanem többen vannak ultráink…”. Nagyon szép, csak az a probléma, hogy ezen a mérkőzésen a szabálytalankodó Patrick Mevoungou-t huhogással „díjazta” a hazai szurkolótábor. A meccsel kapcsolatban az MLSZ Fegyelmi Bizottsága semmilyen büntetést nem állapított meg…

Eke Uzoma: “A FEB Eke Uzomát (Balmazújváros), mert a mérkőzés előtti kézfogásnál a játékvezetőkkel nem fogott kezet, írásbeli megrovásban részesíti”. Ez a büntetés sok sebből vérzik; a játékos ugyanis egy korábbi meccsen kifogásolta a bíró ítéletét (ráadásul teljes joggal, mert az téves volt…), de a bíró nem csak elutasította a kifogást, hanem egyszerűen semmibe vette a játékost, átnézett rajta, és csak annyit mondott, hogy ki fogja állítani. Uzoma nyilatkozata szerint; „Ekkor úgy döntöttem, hogy rendben, én is egy ember vagyok, ha nem akarnak velem beszélni a bírók, én sem akarok velük érintkezni, kezet rázni. Azóta teszek így minden mérkőzésen. Ez az oka az egésznek. Ha átnéznek rajtam, ha nem számítok, ha úgy tekintenek rám, mintha ott sem lennék, akkor így kell reagálnom.”

Figyelem! Ezek csak kiragadott példák, csak az utóbbi egy-két fordulóból szemezgettem, de ezek az NB1-ben mindennaposak! Ha nem kiragadott példákat keresek, akkor meg kell említenem a Videoton játékosainak minősíthetetlen viselkedését; játékban, és azon kívül sem képesek sportemberhez méltó viselkedésre, de emberhez méltatlan megnyilvánulásaik rendre megtorlatlanok maradnak! Már ott tartunk, hogy a szurkolók el se hitték elsőre az október végi Újpest-Videoton meccsen Suljic kiállítását, aki f…szopónak nevezte a bírót!

Ezt sajnos még mindig képesek megfejelni; a kollektív bűnösség elvén történő büntetés nem csak sértő, hanem egyenesen ellentétes az ENSZ alapokmányával. Arról a szervezetről van szó, amelyiknek hazánk is tagja, sőt, azok az országok, melyek nem tagjai, azokat csak terrorista, szakadár, vagy éppen totalitárius jelzős szerkezetekkel szoktunk jellemezni!

 

Bíráskodás felügyelete:

Az előbbi esetek nem „csak” az MLSZ FB működéséről állítanak ki bizonyítványt, hanem a minden kritikán aluli játékvezetésről is! Ennek a legkirívóbb esete Karakó játékvezető ténykedése a Videoton-Mezőkövesd meccsen;

A Videoton második gólja előtt a csatár les-gyanús helyzetben kiugrott, a partjelző nem intett be lest, de Karakó belefújt sípjába. A kövesdi védelem leállt (a síp azt jelenti, hogy a labda nincs játékban!), a csatár belőtte a kapuba a labdát, mire a játékvezető gólt ítélt…

Ha ezt nem látom a saját szememmel, nem hiszem el, hogy ez létezhet! És mégis van… Tegyük hozzá, Karakó az első számú UEFA-játékvezetőnk, akit olyan tehetségesnek gondolnak a szövetségnél, hogy a sztenderd két éves élvonalbeli bíráskodás helyett öt NB1-es meccs után lett tagja a magyar nemzetközi bírói keretnek!

De ezek csak a tünetek! A valódi betegséget az okozza, hogy:

- A bírói kar vezetését ugyanaz a szervezet látja el, mint amelyik a bajnokságot szervezi, nem más, mint az MLSZ.

- A bírók főállású alkalmazottai a szövetségnek, annak a szövetségnek, ami a klubok korábbi jogköreit a következő pontokban leírtak szerint korlátozza.

- Megszűnt az a korábbi lehetőség, hogy a klubok egyes bírókról „leiratkozzanak”, azaz nem kérhetik, hogy egy-egy játékvezető ne vezessen az adott klubnak meccset.

- Mérkőzést – a korábbi gyakorlattól eltérően! – játékvezetői műhibára való hivatkozással nem lehet megóvni, így a klubok kezéből mindenféle jogorvoslati lehetőséget kivettek.

- A bírók jelentős bónuszt kapnak, melynek mértéke nem a teljesítménytől függ, hanem… nem tudjuk, de ha nem a teljesítmény az alapja a juttatásnak, akkor fennáll a gyanú, hogy a bírók különböző „szolgálatait” jutalmazza a szövetség.

 

A büntetési gyakorlat (kiterjesztve az eredeti szóhasználatot, itt értendő alatta a bírói működés is!) hiteltelenné teszi az MLSZ működését. Ennek pedig rengeteg negatív következménye van! Nézzük:

 

- A játékosok nem találják az igazodási pontokat, a játék szabályainak/a versenyszabályoknak a magyar gyakorlat szerinti „szabad értelmezése” egyeseket minősíthetetlen magatartás követésére ösztönöz, másokat pedig jogtalanul büntet.

- A bírók/MLSZ tekintélye egyszerűen nem létezik, ami a játékosok viselkedésére erősen negatívan hat.

- Az előbbi megítélés csorbítja a tiszta versenyzést, rontja a mérkőzések színvonalát, így a magyar labdarúgás fejlődésének (egyik) kerékkötője lett.

- Erkölcsi (kriminalizálás) és anyagi (zárkapus meccsek) károkat okoz a szurkolóknak.

- Erkölcsi (a klubok, a brand-ek társadalmi megítélése) és anyagi (zárkapus meccsek, jogtalan büntetések) károkat okoznak a kluboknak.

- A mindennapi rasszizmus gyanúját kelti a szurkolóban, ezzel ösztönözve a mérkőzés látogatóit hasonló magatartás követésére.

- Az előre tudható részrehajló bíráskodás az NB1-et a korrupció (fogadási csalások) melegágyává teszi.

Ezt a felsorolást mindenki jól vésse be, mert amikor az MLSZ a valós problémák helyett a szurkolók kriminalizálásával, a gyenge NB1-es meccseket, a válogatott egyre elkeserítőbb teljesítményét a klubok, és a játékosok nyakába varrja, akkor az MLSZ megítéléséhez ezek a szempontok is szükségesek! 

Amit a széles közvélemény az MLSZ-ről gondol, annak döntő többsége csak propaganda! Érdemi szakmai munka nem folyik a szövetségnél, nincs átgondolt stratégia, nincsenek meg a megfelelő emberek feladataik végrehajtására. A szövetség csak arra képes, hogy különböző érdekcsoportokat kiszolgáljon, azoknak maradéktalanul megfeleljen! Teszi azt úgy is, és akkor is, ha az a labdarúgás fejlődése ellen hat, és teszi ezt úgy is, akkor is, ha az kifejezetten szurkolók ellenében történik!

 

Központi pénzek elosztása:

Ide sorolom a versenyeztetéssel kapcsolatos pénzeket (meccspénz, fiatal- és légiós-szabály ösztönző, szerencsejáték pénz, jogdíjak, stb.), amelyekkel az a baj, hogy a versenyhez vajmi kevés közük van… Ennek oka, hogy a klubok az ilyen bevételeknek csak igen kis részét kapják teljesítmény alapon, ezért – logikus lépésként – „rámennek a tutira”, azaz a biztosan, teljesítmény nélkül megszerezhető pénzek maximalizálására törekednek.

A másik ilyen pénz – amihez látszólag kevésbé van köze az MLSZ-nek – az a tao-rendszerből megszerezhető pénz. Az a hírem van, hogy ezek is a szövetségen keresztül landolnak a kluboknál, egy részük pedig egyenesen a szövetség számláin landol! Ebben a tao-elosztási rendszerben az a rossz, hogy nincs benne rendszer… Vannak elvi szabályok, de ezek nem érvényesülnek a gyakorlatban. Nem az a probléma itt, hogy pénz érkezik a labdarúgásba, hanem az, hogy még csak magas szintű szabályokat, vagy legalább a tao-rendszer elvi céljai sem ismertek, mert ilyenek nincsenek, a döntéshozók soha nem is alkottak ilyet!

 

 

KONKLÚZIÓ

 

Bár elég hosszúra sikerült, de a fentiek még mindig épp csak a felszín alatti rétegig értek el, egy mélyelemzés ennél sokkal, de sokkal elszomorítóbb képet tárna fel. Az MLSZ úgy viselkedik, mint a Bourbonok, akik „semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek”. Mit is jelent ez?

Nos, azért tettem egy kisebb történelmi kitekintőt az írásba, mert ha végég vesszük azt, hogy korábban milyen hibákat vétettek elődeink, akkor rájövünk, hogy miért, és hogyan jutottunk el idáig. Ehhez képest az MLSZ vezetése pontosan azokat a hibákat véti, amiket elődei is, miközben egy lefelé tartó spirálba pörgeti a sportágat:

A finanszírozás most éppen olyan kiemelt társadalmi réteggé teszi a futballból élőket, mint a szocializmus idején. De akkor – legalábbis a ’70-es évek végéig - még volt teljesítmény…

A pénzügyi póráz lépett a korábbi állami szerepvállalás, és ezzel együtt befolyás helyébe. Korábban legalább (bár helytelenül alkalmazva) megpróbáltak az elődök egy egységes szakmai rendszert megteremteni. Sajnos nem a stílus, hanem az edzésmódszerek felől kezdték, így a globális szemlélet irányából (top-down), hanem atomikus elemekből akartak építkezni (bottom-up).

A korábbi főváros-vidék ellentét helyére beemelték a „királyi gárdák” vs. eltűrt csapatok épített ellentétet. Ez korábban sem volt jó gyakorlat, de nem feledjük, hogy a fővárosi klubok hagyományai messzebbre nyúlnak vissza, így a II. világháború előtti időkben az NB1 szinte egyenlő volt egy Budapest Bajnoksággal.

A szocializmus tűrte a szurkolást, mert a nagy masszában feloldódó munkás-paraszt szurkoló itt kiélhette mindennapi frusztrációit, de a csapatokhoz tartozás a nagy tömegeket megosztotta. Most ezt a megosztás a stadionon belülre viszik az ultrák vs. családok mesterségesen gerjesztett ellentétével, valamint azzal, hogy a biztonsági kérdéseket csak látszólag rendezik, valójában pedig a káosz irányába ható intézkedéseket hoznak.

A következetlenség, a stratégia nélküli vegetálás sem új találmány. Azonban egy ideig még a lendület vitte a szekeret, nem kellett stratégia, a futball képes volt valódi vezetés nélkül is sikerekre – de persze a lendület rég elfogyott…

A biztonság intézkedések csak a látszatnak szólnak, mert amíg csak a biztonsági cégek, és más érdekcsoportok hasznára szolgálnak, addig apropóját adó események kódolva vannak. Az MLSZ bort iszik és vizet prédikál, mert intézkedései csak a káoszt növelik, amit jól mutat az is, hogy az említett esemény egy olyan stadionban történt meg, ahol – nem csak magyar viszonyok közt! – példa nélküli biztonsági intézkedések mellett rendeznek meccseket!

Lehetne folytatni a sort, az olvasó is biztosan meg tudna tölteni itt jó pár oldalt… Összefoglalva azt, amit a fentiekben leírtam, annyit tudok mondani, hogy az MLSZ kommunikációjában képmutató, döntéseiben következetlen, szakmailag alkalmatlan. Kicsit bővebben:

- Nem végzi el a rá bízott feladatait.

- Tevékenysége kifejezetten káros a hazai labdarúgásra.

- Működése nem biztosítja a nézők biztonságát, a mérkőzésre családok gondolata csak utópia lehet.

- A labdarúgás szakmai szempontjai helyett különböző érdekcsoportok kiszolgálását tekinti első számú céljának.

- Megosztja, kriminalizálja a szurkolókat.

- A klubok finanszírozását úgy alakítja, hogy függőségi viszony alakuljon ki, a nézőkre ne legyen szükség, a versenyt pedig korlátozza.

- Sikerekről beszél, pedig labdarúgásunk egyre gyengébb.

 

Sajnos ez a felsorolás is szinte végtelen lenne, ha most hagynék fel vele. Mert van itt egy mindezeknél is fontosabb dolog, amiről beszélnünk kell!

 

Úgy tűnik, hogy az MLSZ gyalázatos tevékenysége - minden jószándék mellett, és bármilyen irányú előfeltételezés ellenére is! – nem jóhiszemű hozzá nem értés következménye, hanem kifejezetten kigondolt, előre eltervezett szándékok tudatos megvalósításának eredménye!

 

Régen várjuk, hogy sejtésünk helytelenségéről győzzenek meg végre! Sokszor adtunk újabb és újabb esélyt, kerestük a tárgyalás, egyeztetés lehetőségét, javaslatokat tettünk, felhívtuk a figyelmet azokra a nem kívánt következményekre, amik mára sajnos realitássá értek, de ha meg is hallgattak, soha nem vették figyelembe véleményünket! Nagyon úgy áll, hogy innen már nincs lejjebb (bár már évtizedek óta ezt gondoljuk…), itt totális, és mindenre kiterjedő, komplex terveken nyugvó, gyökeres változásokra van szükség! 

 

Amíg ezt nem látjuk, nem fogadjuk el partnerként az MLSZ-t, nem tekintünk rá sportági vezetésként, hanem csak egy olyan szervezetnek tekintjük, ami élősködőként szívja el szeretett labdarúgásunk utolsó életenergiáit. Most már nem közelítünk, nem próbálunk meg pozitívan viszonyulni azokhoz a romboláshoz, amit az MLSZ működése jelent, ellenben elvárjuk, hogy a Szövetség a teljes szakmai és erkölcsi megújulással bizonyítsa számunkra, hogy egyszer majd rászolgál tiszteletünkre!

A sajtó (egyik fele) tele van azzal, hogy a szkenner-ellenesek visszatérése ünnep helyett ünneprontás lett. Nem kívánunk erre a hullámra felülni, ami történt, az megtörtént, sokkal jobban érdekel az, hogy mi vezetett idáig! Nem a konkrét esetig, hanem addig, hogy a széles közvélemény miként kapott visszaigazolást arra az állításra, hogy focimeccsre járni tiszta krimi!

Fontos kiemelni, hogy nem kívánok az Üllői úti eseményekkel foglalkozni. Ennek oka az, hogy az ott történtek felelősei nem a hírekben szereplők, hanem azok, akik miatt az események idáig fajultak.

 

Szurkolók

Kicsit messze fogom elkezdeni ezt a történetet. Az alábbi ábra több mint 100 év nézőszám-adatait tartalmazza:

Forrás: https://www.magyarfutball.hu/hu/nezoszamok

Nem meglepő, hogy a mai szintet gyakorlatilag minden körülmények között tudta hozni a hazai foci élvonala. Persze közben sok minden változott.

 

1.

  • A II. Világháborúig az 1926/27 és 1927/28-as bajnokságok nézőszáma volt kiemelkedő, mert ezekben az években kerültünk igazán komolyan az élcsapatok közé – ekkor egy 2. és egy 3. helyig jutottunk, az első bajnoki aranyat pedig a még mindig átlag feletti nézőszámot hozó 1929/30-as bajnokságban sikerült elhódítani.
  • Ebben az időszakban - a két kiugró évtől eltekintve – 2.600 és 5.000 között mozgott a meccsenkénti nézőszám.

2.

  • 1947/48-tól egészen a ’70-es évek elejéig volt egy igen jelentős felfutás.
  • 5.000 körüli szintről viszonylag gyorsan elértünk a 15.000-es átlagokig, majd aztán még jó ideig 7.500 fölött maradtunk.

3.

  • A ’70-es, ’80-as évek viszonylag kiegyensúlyozott képet mutat a 7.500 és 10.000 között ingadozó átlagaival.
  • Ebben az időszakban nyertük sorra a bajnokságokat, jöttek nemzetközi szereplések is, a hazai futball egésze is még mindig közvetlen az élmezőny mögött volt – vagy legalábbis azt gondoltuk.

4.

  • A ’90-es évektől napjainkig egy szinte monoton csökkenő trendet látunk, ami odavezetett, hogy a száz évvel ezelőtti szintekre estünk vissza

A mai szurkolói körök a rendszerváltás után alakultak ki. Előtte nem nagyon alakulhattak ki ezek, mert a korábbi rendszer azért arra kínosan ügyelt, hogy egy-egy nagyobb társadalmi csoport egy gyúrható massza legyen… A felosztás önkényes, és esetleges, de talán rámutat arra, hogy egy adott klub szurkolói sokfélék, társadalmi pozícióik, szurkolásuk, szokásaik közel nem tekinthetők azonosnak. És még egy; mindannyian fontos elemei a stadionbeli eseményeknek, mindannyiukra szükség van az egészséges légkör megteremtéséhez!

Ultrák:

Ők azok, akik a legkitartóbb, leghűségesebb szurkolók, koreográfiákat mutatnak be, követik csapatukat minden meccsre, megtelik hangjukkal a stadion. De ők azok is, akik például árvíz idején azonnal kimennek a gátakra, gyűjtéseket szerveznek segítségre szorulóknak. És igen, ők azok, akik benne vannak egy olyan buliban, ahol a konkurens szurkolótábor ultráival mérhetik össze testi erejüket.

Mérsékeltek:

Nevezzük így azokat, akik még mindig a hangosabbjai a szurkolóknak, de életüket kevésbé szentelik csapatuknak. Ennek jellemző oka az, hogy ők megállapodott, de még fiatal emberek, akik hűségesen kilátogatnak csapatuk meccseire, de idegenbe már kevésbé mennek el, hiszen családjuk, egyéb más kötelezettségeik ezt nem mindig engedik meg.

Muppet Show:

Ezek az olyan „öregsrácok”, akik – hasonlóan a nevüket adó műsor két öregéhez – jellemzően inkább csak szórványosan kiabálnak be, hangjukat csak így hallhatjuk, de a hazai meccsekre szinte mindig kimennek – és ez már így van 30-50 éve!

Szakmai vendégek:

Ide sorolom a sajtót, a focistákat, akik nem lépnek pályára, az egyéb szakmabeli vendégeket, focista-feleségeket. Ők nem hallhatók, jellemzően csendben szemlélődnek, a stadion életének alig-alig részesei.

Divatdrukkerek:

Ők azok, akik kizárólag sikerek esetén látogatnak meccseket, kötődésük laza, akár az is előfordulhat, hogy időszakonként kedvenc klubjukat is lecserélik. Nem keverendők azokkal a sokakkal, akik majd a következőkben említett okok miatt maradnak távol a meccsek látogatásától!!!

Családok:

Nos, ilyenek nincsenek, olyan számban semmiképpen sem, hogy a stadion életében bármilyen szerepet is játszanának.

 

 

  •  

 

Nos, ezeknek a változásoknak nem egy oka van, hanem a minden egyes korra jellemző társadalmi, politikai tényezők alakították így. Miért nem említem azt, hogy milyen volt a meccseken mutatott/látott játék? Azért nem, mert a ’60-as évekig a meccsre járóknak nem sok fogalma lehetett arról, hogy milyen egy angol, vagy egy dél-amerikai foci, hiszen nem látott ilyen meccseket!

 

Ezek az idők már elmúltak, sok lezáratlan történet maradt innen, ezért most elég annyi, hogy a szurkolás a TTT-rendszerben (Tűrt, Tiltott, Támogatott) az első T-hez tartozott. Az akkori vezetők hagyták, hogy a meccseken a nép kitombolja a hét közben benne összegyűlt feszültséget – addig sem a pártot, meg a nép vezérét találta meg dühével, kicsit pót-cselekedhetett is. A foci maga (a klubok, a játékosok, a vezetők) a harmadik T kategóriájába sorolódtak, így azért – persze csak a kor átlagos hazai szintjéhez mérten!– jó létesítmények, és megfelelő anyagi körülményeket teremtettek.

 

Persze a szurkoló azért igenis tudhatta, hogy amit lát, nem egy utolsó dolog, mert bizony a nemzetközi szintű megmérettetéseken rendre jól szerepeltünk! Hosszasan nem voltunk a világ legjobbjai, de az biztos, hogy a ’70-es évek után, a ’80-as évek elejéig még az elit része voltunk! Innen aztán minden ment lefelé:

  • egyre kevesebb lett a néző
  • egyre rosszabb nemzetközi eredmények születtek,
  • egyre kevesebb játékosunk tudott top-bajnokságokba igazolni,
  • egyre rosszabb állapotba kerültek a létesítmények.

 

Ezeknek pedig szinte egy, viszonylag jól megfogható oka volt/van; a magyar fociba az utóbbi 50-60 évben senki nem tett bele, viszont sokan jól éltek belőle. A folyamat nem lassult, az utóbbi 30 évben még szembeötlőbb, még gyorsabb lett a divergencia a hazai foci-elit jóléte és az általa elért eredmények, a pályán mutatott produktum között!

 

Ebben a helyzetben – már az első Fidesz-kormán! – felismerte azt, hogy valamit tennünk kell, ha azt gondoljuk, hogy a magyar foci az fontos. Ha eredményeket, ha sikereket szeretnénk, ha elődeink örökségéhez méltó produkciót szeretnénk, akkor bizony most már bele is kell tenni valamit! Addigra ugyanis nem volt mit széthordani, a klubok elszegényedtek, mert a fociból élők csak a klubok kárára tudták megtartani életvitelükhöz szükséges anyagi forrásaikat. Jól látták tehát, hogy ha a focival végre kezdeni akarnak valamit, elsősorban anyagi oldalon kell hatni.

 

A folyamat elakadt azzal, hogy 2002-ben – meglepetésre – kormányváltás történt. A másik oldal ugyanis azt találta, hogy a foci nem fontos, az a pár ezer ember, akit még nem tántorítottak el a rossz körülmények, a tovább romló színvonal, egyszerűen nem ér meg semmilyen befektetést. Na meg ők is úgy jártak, mint korábban a futball-elit; csak a rájuk bízott vagyon kárára tudták biztosítani saját, „külön bejáratú” életük anyagi forrásait, így aztán nem csak a focira, sok másra sem jutott…

 

Ezen a helyzeten aztán a 2010-es választás nagyot fordított, mert amit korábban elkezdett a ma is regnáló kormány, azt turbóra tekerte, és az utóbbi 7 év alatt rengeteg olyan fejlesztés hajtott végre, ami az eszköz, és anyagi feltételek drámai javulását hozta magával. Egy kormány, a politikai vezetés ennél többet nem nagyon tehet, de sajnos tett… Erről majd később, most nézzük meg, hoyg a klubokkal mi a helyzet.

 

Klubok

A messze történelmi múltban az amatőrökre épülő foci olyannyira megerősödött, hogy vonzotta a tőkét, reklámot biztosított, szórakozást sok-sok embernek, így viszonylag gyorsan kialakult a profi labdarúgás. Ekkora azonban – a korábbi amatőr alapokon – kialakult egy magyaros stílus, amit persze minden klub – különösen a három nagy (Újpest, FTC, MTK) a maga szájíze szerint formált sajátos stílussá. Mégis volt egy egységes alap, volt egy kifejezetten magyarra jellemző futball-kultúra!

Ebbe a rendszerbe a mindent államosító kommunisták a sport klubokat is lenyúlták, és persze igyekeztek gyökértelenné tenni, megfosztani őket eredeti identitásuktól, elvéve/megváltoztatva színeket, neveket, címereket. A csapatok jellemzően állam vállalatoknak, vagy minisztériumoknak alárendelve működött, a profizmust felváltotta egy ál-profi rendszer, ahol igyekeztek a focistákat (és általában a kiemelt sportolókat) az átlag felett megfizetni, de ennek már semmi köze nem volt ahhoz, hogy a pályán mit értek el…

A rendszerváltást követően hamar kiderült, hogy a fociban nem lehet fenntartani az ál-profizmust, mert megszűntek az állami vállalatok, a minisztériumok pedig inkább a saját dolgaikkal kezdtek el foglalkozni – mint ma már tudjuk, mérsékelt sikerrel… De a lényeg az, hogy végül profik lettek a labdarúgók, legalábbis abban az értelemben, hogy fizetésüket a kluboktól foglalkoztatottként kapták. Igen ám, de hamar kiderült az is, hogy a klubok nem képesek megfizetni még a korábbi szinteken sem a versenyzőket, mert anyagi forrásaik nem voltak. Hogyan is lettek volna? A korábbi rendszer felbomlott, a bújtatott állami támogatás megszűnt, de nem léptek a helyükbe ütős szponzorok.

Az áldatlan állapot megszüntetésére kitalálták, hogy a foci klubok legyenek hát önálló gazdasági társaságok, mert ha ilyeneket hoznak létre, azok már képesek lehetnek – piaci alapon – olyan bevételekre szert tenni, ami lehetővé teszi számukra, hogy jól megfizessék játékosaikat, és egyúttal biztosítsák a versenyzés feltételeit. Nos, ez egy jó elképzelés volt, csak éppen nem működött! Volt egy-két úttörő, aki – vagyonos lévén – megpróbálta felépíteni újra azt a klubot, ami a háború előtti mai továbbélése (pl.: MTK, Várszegi Gábor), de abban az időben itthon még egyszerűen nem volt olyan vagyonkoncentráció, hogy ez legalább az első osztályt képes lett volna működtetni, nem is beszélve az alsóbb osztályokról…

De a rendszer tovább élt, és persze egyre-másra jöttek a kóklerek, vagy éppen a jó szándékú, ámde anyagilag nem elég erős amatőrök, és persze megjelentek a klubok körül azok is, akik lehetőséget láttak abban, hogy az újra csordogáló pénzekből részesedjenek – ha lehet persze, munka nélkül!

Itt jött aztán 2010, és elkezdődött a klubok anyagi megerősítése; a kétes anyagi alapokon nyugvó klubok kikoptak, vagy új tulajdonosok megjelenésével megerősödtek, az MLSZ vezetése igen jelentős pénzeket hoz a sportba, kialakult a tao-rendszer, a fiatal-, valamint a légiós-ajánlás egyre magasabbra tornázza a béreket, a kedvezményes (és várhatóan még kedvezőbbé váló) adózás pedig mindenki másnál közelebb hozza a nettó béreket a bruttóhoz a sportban.

A klubok tehát köszönik szépen, jól vannak! Már csak azért is, mert a stadion-építések (és más infrastrukturális beruházások) jelentősen javítják a klubok működési körülményeit is!

(folytatás következik péntek éjjel)

Amit a beharangozóban olvashattatok, alapvetően megvalósult. Amilyen rosszul megy az elmúlt években a Ferencváros vagy éppen a Paks ellen, olyan könnyedén gyűjtjük be a három pontokat az angyalföldiekkel szemben. Igaz, tavaly idegenben lőtt kevesebb góllal kiestünk a kupából, ám Remiliéknek is csak az ezüst maradt.

           Vasas – Újpest. Dunaújvárosban. Volt már a Fáy utcában, Újpesten, a Bozsikban, az MTK pályáján és Kecskeméten is. Két csapat hat különböző helyszínen vívja a meccseit nagyjából két esztendő leforgása alatt. Hungarikum. Jó eséllyel Guinness-rekord is.Vasas – Újpest. 0-1.

Novothny. A volt diósgyőri csatár játékát sokan továbbra is kritikával illetik. Nem véletlenül. Soma a gólja előtt néhány perccel ziccerben hozott megdöbbentően rossz döntést, így nagy kő eshetett le a szívéről a vezetést jelentő találata után. Habár csapatunk házi gólkirályáról van szó, nyáron minden bizonnyal jobbnak ítéltük meg a Novothny-Tischler kettőst, mint amit kaptunk tőlük. Jegyezzük meg: erről inkább utóbbi tehet. De lehetősége biztosan lesz a javításra; a Vidi ellen a 91. percben büntetőt hibázó (előtte gólt jegyző) Tischler Patrik bizonyára kezdő lesz a Honvéd ellen, ugyanis a védekezésben is jeleskedő Novothny ötödik sárgája után eltiltását tölti majd.

Simon. Szünetben le. Akárcsak a fehérváriak ellen. A derbin a hatvanadik percben érkezett Obinna helyére. A Paks ellen a 82. percben váltotta Nagyot. A Debrecen ellen tizenöt perc jutott a szélsőnek. Kövesden 57 percet kapott Vignjevics mestertől. Bár fokozatosan kell „felépíteni” Krisztiánt, hiszen sokat hagyott ki, mégis úgy fest: nincs meg a feltétlen bizalom vele szemben a szakmai stáb részéről. Elfogultsággal vádolható vagyok, de amellett, hogy egyértelmű, messze van Simon korábbi csúcsformájától, általában látszik, hogy van esze a futballhoz, legalább fejben tudja, mit kellene csinálnia. Az első 4-5 fordulóban még rá lehetett fogni a rossz erőnlétre a kései becseréléseket, most viszont már más állhat a hátterében a mester döntéseinek. Csak bízhatunk abban, hogy Simon tudja kezelni a helyzetet és egy jó alapozás után tavasszal alapemberré válik.

Egy megdöbbentően gyenge, erőtlen Vasas ellen begyűjtöttük a három pontot. „Most csak a győzelem bezsebelése számított, a mutatott játék másodlagos.” Hányszor hallottuk már ezt a szöveget?! Mégis, kevés önfelmentőbb és hazugabb állítás van ennél a labdarúgást tekintve. Vajon hol nagyobb a tét? A Real – Tottenham BL-mérkőzésen, a Dortmund-Bayern csúcsrangadón – avagy a Mezőkövesd – Balmazújváros „derbin”? Mégis, az idézett mondatot valamiért inkább Pintér mesteréktől kapjuk az arcunkba.

Bár Vignjevics nem mondott ilyet szombaton, talán mégsem véletlen, hogy eszembe jutott a fenti örökzöld. Rendkívül gyenge színvonalú mérkőzésen az győzött, aki jobban akarta a három pontot (bármekkora közhelynek hangzik is). Emellett volt egy élményszámba menő támadásunk, amely a győztes gólt eredményezte. Pauljevics hosszú passzal ugratta ki a jó formától messze lévő Zsótért. Az U21-es válogatott középpályás pedig remekül tálalt Novothny elé – aki köszönte szépen a lehetőséget. Sok bosszantó hiba, fault jellemezte a játékot – és a fásultság. Őszi időjárás, kb. 800 néző előtt lejátszott, dunaújvárosi mérkőzés, középmezőny.

Az idei évből még négy forduló van hátra, a héten a válogatott szünet miatt nem lesz NB1 (lesz helyette Luxemburg-Magyarország, majd jövő héten Magyarország-Costa Rica), jövő hétvégén zárt kapuk mögött fogadjuk a Honvédot, utána Debrecenben játszunk Bódog csapatával, végül Balmaz itthon (szintén zártkapus) és a zárófordulóban a Panchóba látogatunk. 10 pont az ideális, 4-5 a reális. Hat pont a hátrányunk a 3. helyezett Lokival szemben, jó lenne valamennyit ebből ledolgozni és akkor relatíve szépen (legalábbis a gyatra őszi produkcióhoz képest) mehetnénk a hosszú téli szünetre.

 

Karakó Ferenc. Nem a Guinness-rekordok könyvébe, de a legszánalmasabb bírói tévedések listájára, annak is az élére kerülhet a bíró performansza. Hiába fújt a sípjába a Videoton második gólja előtt, végül (az asszisztens nem jelzett lest) megadta Juhászék gólját. A kövesdiek már fellélegeztek – végül mégis középkezdéshez mehettek. Feltehetően jár a néhány meccses pihenő Karakó bírónak, és ha már a remek színvonallal nem, akkor legalább a megmosolyogtató bírói ítéletekkel jussunk be a legnézettebb, sporttal kapcsolatos Youtube-videók közé.

Alapvető hozzáállásunk, hogy riválissal nem foglalkozunk, de ezúttal minket is igen érdeklő ügyről van szó.

Ferencváros. B-közép, GreenMonsters. 19 ezer néző, közel teltház a Groupamában, jó három év után visszatér a Fradi-tábor. Azonban a közvélemény nem a lelátói hangulatról beszél (okkal), hanem a szünetben történekről. Természetesen a média jelentősebb része (amellett, hogy egyes orgánumok inkább be sem számolnak az esetről vagy érdemben nem beszélnek róla) megelégszik annyival: ’lám-lám, a vandál futballszurkoló huligánok megint törnek-zúznak, ezek már csak ilyenek maradnak’. Arról viszont viszonylag keveset lehet hallani, miért történhetett meg az incidens. Valóban annyira meggondolatlan lett volna „B” Halhatatlan vezérszurkoló, hogy az indulatokról mit sem tudva kilátogat a mérkőzésre? Ezt cáfolja, hogy nem üres kézzel érkezett, volt nála két kés. Ebben az esetben adekvát kérdés: vajon tudta-e, hogy a jelentős túlerővel szemben az eszköz vajmi keveset ér, sőt: felhergeli az őt egyébként is gyűlölőket? Vajon milyen dimenziói vannak a szkenneresek-nem szkennelők-most már szkennelők-Kubatovék relációknak, melyekről nem tudunk? Az egyszerű magyarázat szerint Kubatov a választások miatt egyezett ki és a balhé remek önigazolás volt a pártigazgató számára; jogos volt keménykezű magatartása. Ennél azonban valószínűleg sokkal komplexebb a kérdés.

Arról nem is beszélve, hogy minden labdarúgást szerető ember lélegzetvisszafojtva várja a FEB döntéseit az ügyben...

(időközben a FEB döntése megszületett)

A válogatott mellett másik szívügyem, szívügyünk az Újpest. Az az Újpest, amely 14 mérkőzés alatt mindössze három győzelmet zsebelt be, hazai pályán egyet (Vasas, 1-0). Az az Újpest, amely a Videoton ellen öt perc alatt került kétgólos hátrányba. A sokkal jobb kerettel rendelkező, egyénileg és csapatként is jobb fehérváriak joggal gondolhatták, innentől nyert ügyük van. Csakhogy Solymosi Péter tévesen felmutatta a pirosat Hadzic-nak, a megfogyatkozó fehérváriak pedig érthetetlenül visszaestek. Az első félidőben volt minden, mint a búcsúban – hogy Puhl Sándor kedvenc mondatát idézzük. Parázs párharcok, kiállítás, két gól, kapufa. Az emberelőny ellenére sem tűnt úgy, hogy lehet sanszunk, ám ezt szerencsére Vignjevics „fiai” másképp gondolták és lőttek szűk harminc perc alatt két gólt a második félidőben. A csereként a hajrára beszálló Mohl révén még tizenegyest is sikerült kiharcolni, azonban az ex-fehérvári Tischler nem tudott duplázni, Kovácsik leolvasta, hova lövi majd a büntetőt csatárunk. Így maradt az iksz, azonban nem hiszem, hogy megsértem a játékosokat, ha azt mondom: az igazán érdekes események a lelátón és a mérkőzés lefújása után bontakoztak ki.

A pályára kerülő WC-deszka kétségkívül mutat kreativitást, viszont vélhetően transzparensen jobban mutatna és még a szabályoknak is megfelelne a tiltakozás ezen módja. A fehérvári játékosok (nem csupán szombaton) egy része arrogánsan, az ellenfelet nem kímélve futballozott (bár legyünk igazságosak: akár az FTC, akár a Videoton ellen a mi részünkről is láthattunk néhány durva, elkésett szerelést). Juhász Roland általában kilencven percen keresztül kommunikál a játékvezetővel, Henty minden párharcba úgy ment bele, mintha háborút vívna, de ezúttal még az egyébként visszafogott Pátkai is felhúzta magát, a volt újpesti Suljic pedig elfogadhatatlan jelzőt tett Solymosira. 

A fehérváriak belügye, hogy miért nem képesek kilencven percen keresztül egyenletesen teljesíteni, miért engedhetik meg maguknak egyes futballistáik ezt a viselkedést (a fentiek mellett kiemelendő: a tisztázatlan Sankovic-Henty-affér után az öltöző egyik ajtaja bánta a Vidi légiósának dühét). Az viszont már a mi kötelességünk, hogy felemeljük szavunkat az ellen, ami egyre inkább teret nyer bizonyos Újpest-szurkolók körében. A mérkőzés idő előtti lefújása is felmerült ezúttal, az egyébként magyar válogatott Viníciust talán társai győzték meg, folytassa a játékot. Sokszor éreztem, talán éreztük úgy az elmúlt években, hogy minek minden meccs előtt a rasszizmus elleni kiállást hangsúlyozni, mi szükség van a csapatkapitányok által felolvasott közhelyparádékra. Nos, bár ezeknek a hatásfoka meglehetősen alacsony, nem lehet kérdés: a lelátói rasszizmus sajnos létező jelenség a magyar futballban – Újpesten pedig az egyik legszembetűnőbb jelenleg.

Nagy kérdés, hogy mit érdemelnek a renitensek. Az sem mellékes, a klubok és az MLSZ valóban meg akarja találni a felelősöket és velük szemben retorziókat alkalmazni – vagy csupán a téma felszínen tartása és ellentétek, feszültség generálása a cél? Ha előbbi, akkor itt az idő lépni. Ebben az esetben pedig az a kérdés, van-e ma olyan klubvezetés Újpesten, amely elég hiteles ahhoz, hogy megléphesse a kitiltásokat? Az MLSZ fegyelmi bizottsága 1,5 milliós pénzbüntetés mellett a soron következő két hazai mérkőzéssel kapcsolatban rendelt el zárt kaput (a Vasast, a Diósgyőrt, a Puskást, a Honvédot és a Balmazújvárost is nézők nélkül fogadtuk, fogadjuk, ami egyfelől azt jelenti, legközelebb 2018-ban szurkolhatunk csapatunknak hazai pályán, másfelől a nyári-őszi hazai meccsek több mint felét zártkapus stadionban rendezték Újpesten). Sokkal fontosabb a kemény retorziónál, hogy tudunk-e példát mutatni a lelátón, képesek vagyunk-e a megújulásra – vagy ugyanolyan nívón szurkolunk, ahogy Duchatelet az Újpest FC-t, Csányi az MLSZ-t vezeti?

Tegyük hozzá nyomban, nem csak újpesti jelenségről van szó, ám az ember a szeretteit félti a legjobban. Ha olyan jeleket vél felfedezni közvetlen környezetében, amelyek aggodalomra adnak okot, nem csupán lehetősége, kötelessége is a felszólalás és a figyelemfelhívás. Itt azonban nem állhatunk meg, szükséges a „hogyan tovább”-on való gondolkodás is. Az Újpest FC közleményében kitér arra, hogy a klub „nyitott a Magyar Labdarúgó Szövetség, a többi labdarúgóklub és a szurkolók képviselőivel egy jövőbeni preventív megoldás/javaslatcsomag kidolgozására, amivel az ilyesfajta eseteknek teljes mértékben gátat lehet szabni. Tesszük mindezt azért, mert klubunk, a határozattól függetlenül minden, az MLSZ és a Nemzetközi Labdarúgó-Szövetség szabályzatában leírt eszközzel megpróbálta megszüntetni a rasszista rigmusokat, és így fog tenni a jövőben is.” 

Először azt kell eldöntenie az újpesti szurkolói közösségnek, fontosnak tartja-e a változást, hajlandó-e tenni ezért. Ha igen, eszközöket kell rendelni a kívánt cél eléréséhez. Utóbbi véleményem szerint nem lehet más, mint egy alapvetően a fair-play határain belül maradó lelátói közeg kialakítása. Ebbe azonban mindenki mást láthat és lát is bele. Isten ments, hogy eltűnjenek az ultrák, de színházi állapotokra sincs szükség a Szuszában. Teljesen helyénvaló adott esetben az öblösebb hangon való megszólalás, a tábortól az ellenfelekkel való foglalkozás, ám ideális lenne embernek tartani ellenfeleinket, bizonyos határokon belül maradni (többek között ez jelenti a huhogás és Sieg Heil-ezés eszköztárból való örökös elfelejtését, a gyászszünetek tiszteletben tartását). „Utálunk, car Ferencváros / Aki nem ugrál, fradista” és társaik igen, ám az ellenfél játékosainak dehumanizálása már ne. Utóbbi még akkor is elfogadhatatlan, ha látjuk, például a fehérvári játékosok mit engednek meg maguknak mérkőzésről mérkőzésre, látjuk, Hentyék mit művelnek a pályán. Érv tehát van a klubnál, van nálunk, szurkolóknál, amelyeket felhasználhatunk a viták során, viszont ügyelni kellene arra, hogy ne adjunk támadási felületet. Különösen nehéz a helyzet akkor, amikor az újpesti szurkolók jelentős része nemhogy azonosulni nem tud a klubvezetéssel, hanem egyenesen a távozását követeli (ami persze tökéletesen érthető és jogos az elmúlt évek eredménytelenségét figyelembe véve).

Nagy a feszültség a szereplőkben, kölcsönös sérelmek minden oldalon, sportszerűtlenül viselkedő ellenfelek, a hagyományokhoz méltatlan szereplés, megváltoztatott címer, hosszú évek óta tartó sikertelenség. Ember legyen a talpán, akinek ilyen körülmények között sikerül megtalálni a helyes egyensúlyt, egyáltalán: a követendő utat. Ennél valamivel könnyebb megmondani, mi az, ami soha nem lehet bevett és elterjedt gyakorlat Újpesten: a rasszista, kirekesztő megnyilvánulások. Nem csupán elvont értelemben van ennek jelentősége; itt (is) dőlhet el, van-e elég erkölcsi tartása, megfelelő morális háttere az újpesti szurkolók közösségének a klub megújításáért folytatott küzdelméhez. Nagyon bízom abban, hogy igen.

 

Hétfő este azon töprengtem, mi legyen cikkem vezérfonala. Némi gondolkodás után arra jutottam, érintem a válogatottat és a hétvégi Újpest-Videotont (holnap jelenik meg) is. Minden igyekezetem ellenére a hangvétel ezúttal sem lesz túl pozitív, de ezért kéretik inkább a szereplőket korholni.

Georges Leekens lett a magyar válogatott szövetségi kapitánya. És talán kvázi sportigazgatója is. Nagyon fontos kérdés, mi lesz utóbbi poszttal. Jelenleg úgy tűnik, Leekens felügyeli majd az U21-es csapatot is, ám külön szövetségi edzőt is kineveznek. A 68 esztendős tréner végigjárta „fél Belgiumot”, emellett kétszer-kétszer ült az algériai és a belga válogatott kispadján, 2014-15-ben pedig rövid idő erejéig Tunézia szövetségi kapitányaként is kipróbálhatta magát. 1991 óta semmilyen trófeát nem nyert (addig kétszeres Belga Kupa győztes, egyszeres belga bajnok, egyszeres belga Szuperkupa-győztes). Jonathan Lange, a dh.be szakírójaként a Nemzeti Sportnak többek között ezt mondta a kapitányról: „Kicsit idősnek gondolom, a legutóbbi edzői periódusa alatt a Lokerennel nem volt túl jó, valamint az algériai válogatottnál is megbukott”. Vándormadár, hiszen huszonháromszor váltott edzői karrierje során (ami közelről sem jelent huszonnégy külön állomást, hiszen Belgium és Algéria élére kétszer is kinevezték, háromszor volt a Lokeren vezetőedzője, kétszer-kétszer trenírozta a Club Brugge, a Kortrijk és a Cercle Brugge csapatait). 

Talán a legfontosabb mondat Leekens-szel kapcsolatban Dieter Peeters-től, a Het Laatste Niewus sportújságírójától származik (szintén NSO): „Nem véletlenül tartják jó kríziskezelő edzőnek, akit akkor hívnak, ha ég a ház. Mindig alkalmazkodik a rendelkezésére álló erőforrásokhoz”. Ebben szinte minden benne van, amit gondolok az MLSZ döntéséről. Csányiék úgy tették le a voksukat a belga mellett, hogy meg akarták úszni a döntést. ’Tűzoltónak jó lesz, a közvélemény szájának befogására tökéletesen alkalmas’ – gondolhatta Csányi és az MLSZ vezetése. Kérdezheti valaki e sorokat olvasva: ’miért kell megint ez a magyaros hozzáállás, hogy még szinte meg sem érkezett szerencsétlen és máris bukottnak tituláljuk?’ Lenne ebben is részigazság, továbbá az is biztos, hogy Leekens-nek vannak erényei, nagy tapasztalatot szerzett karrierje során, de kinevezése nem annak a jele, hogy kidolgozott koncepció mentén haladna a Magyar Labdarúgó Szövetség. Lőw Zsolt, Szabics Imre (apropó, az osztrák válogatott másodedzője lett a volt ferencvárosi csatár) vagy Szélesi Zoltán kevésbé lettek volna képesek arra, hogy megvédjék a kritikáktól Csányiékat. Ugyanis pályakezdő, tapasztalatlan fiatalok kinevezésében nagyobb a kockázat, míg Leekens rutinos, sokat megélt róka, az MLSZ moshatja kezeit: ’mi mindent megtettünk, sajnos Leekens úr nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a közeljövőben tárgyalásokat folytatunk neves külföldi szakemberekkel és célunk, hogy minél előbb bejelenthessük azt a trénert, aki visszavezeti a magyar válogatottat Európa élvonalába’. 2019.10.31-i MLSZ-kommüniké.

Szélesi személyében megvolt az az edző, aki meccsel Luxemburg és Costa Rica ellen, utána hosszú hónapokig nincs tétmérkőzés, így bőven lett volna idő arra, hogy alaposabb elemzések, kutatómunka után egy hosszabb távú stratégia részeként megnevezzék az új sportigazgatót és szövetségi kapitányt. Most született egy fél (vagy inkább negyed) megoldás. Nem gondolom, hogy Leekens menthetetlenül rossz edző lenne, de kezdem azt gondolni, azoknak volt igazuk, akik azt mondták: hagyni kell Storck-ot dolgozni, nem lenne jó egy váltás. A bűnbakot azonban sikeresen megtaláltuk, a döntéshozók a helyükön maradhattak, a nézők reménykedhetnek (bár jelen esetben ennek semmilyen alapja nincsen), Leekens pedig két évet szinte sehol nem töltött el, nem lesz nagy probléma számára távozni másfél-két év múlva.