Vélemény

Szőke nő a férjéhez:

  • Te, Béla, mi lett a végeredmény?
  • Null-null.
  • Aha… És kik lőtték a gólokat?
  • Tudod, most az anyósomra gondolok kedvesem…

Nem vagyok szőke, sem Béla, MLSZ meg végképp nem, de el kell ismerjem, a Szövetség általa működtetett oldalon zseniálisra sikerült a fenti vicc vizualizációja. Imé:

OK, ez eddig egy gag, hogy kerül ez ide? Úgy, hogy szokásom szerint bevetettem magam az mlsz.hu-ra, a mára hagyománynak tekinthető statisztikai elemzéshez szükséges adatok felkutatására. Azt még értem is, hogy rögtön az elején van egy kis csúszás, ilyenkor pl. be kell paraméterezni a feljutókat, az új igazolásokat, és persze le kell cserélni azokat a címereket, amelyek megváltoztak az előző évről… Kivétel a miénk, ugyanis a jogtalan címerhasználatot, annak gyakorlatát a sportági szövetség nem támogathatja, vagy ha támogatja, akkor ő maga is ráhág a törvényesség bokájára!

Elnézést kérek, hogy egy mindennapi bosszúság is a címer-ügyet dobj fel agyam valamelyik bugyrából, de – még mindig, és továbbra sem, sőt sohasem!!! – lehet elmenni szó nélkül a történtek mellett! Így hát ezúton is;

VISSZA A CÍMERT!

Lám, a derűre így jön ború… Hogy ne fejezzem be szomorú hangulatban, megemlítem még, hogy nem ám az van az MLSZ által működtetett oldalon, hogy „nincs adat”, vagy „comingsoon”, vagy bármi más! Á, az tök kulturált lenne, meg nem röhögnék visítva a jellemző nemtörődömségen… Szóval, akkurátusan, hiánytalanul a 2016/17-es bajnokság teljes adathalmaza megjelenik! Lehet, hogy ez nem is slendriánság, csak gondoltak a történészekre is???

A lényeg az (természetesen csakis a címer után!), hogy ami késik az jön! Ha végre az MLSz is észreveszi, hogy a hétvégén lepörgött az első forduló jelentkezem szokásos elemzésemmel.

 

HAJRÁ LILÁK!

Az elmúlt hetekben, a sajnálatos címer botrány kapcsán sok szó esett szeretett klubunk hagyományairól, a 132 év dicső eredményeiről, rég nem látott egységbe kovácsolta a szurkolókat a téma. Mint korábban a stadion ügynél vagy az utánpótlás csapatok körüli vitánál, ezúttal is ellenérdekelt félként jelent meg az újpesti sportélet legfőbb letéteményese, az UTE. Az Újpest FC és az anyaegyesület közé már maga a kialakult, kölcsönös függési rendszer is kódolja a feszültséget, ami rávilágít több, a jelenlegi magyar sportéletet meghatározó, alapvető problémára is. Az alábbiakban megpróbálom ebből az irányból megközelíteni és elemezni az Újpesti Torna Egylet ellentmondásos helyzetét.
 

Fontos leszögezni, hogy most ugyan az Újpestről van szó, általánosságban véve is létező probléma halmazról beszélhetünk. A tradicionálisan sok szakosztállyal rendelkező, a magyar sport múltját meghatározó sportegyesületek identitásválságba, súlyosabb esetben szereptévesztésbe kerültek. A hazai sportélet mindig is túlterhelt volt az olimpiai eszme által. Alapjában véve határoz meg mindent mind a mai napig a négyévenkénti megmérettetés, a támogatások elosztásánál is a fő mozgatórugó az eredményességi mutató. Szakosztályok, egész sportegyesületek sorsa múlik ezen pénzmozgásokon.
 A jelenlegi helyzetben felértékelődött az egyének szerepe. Elég csak a legutóbbi olimpiára gondolni, ahol a csapatsportágak közül csupán a vívás és kajak-kenu hozott érmeket, a nagyobb szurkolói érdeklődést kiváltó sportágak nagy részében pedig nem is képviseltettük magunkat, a vízilabda maradt hírmondónak. Nem meglepő, hogy az olimpiai ciklusok egyik meghatározó része az, amikor egymásra licitálva próbálnak az egyesületek éremesélyes sportolókat magukhoz láncolni. Újpesten már tavaly júliusban gondoskodtak arról, hogy a tokiói reménységek szerződést kapjanak. Mindez szép és jó, de sajnos a legtöbb esetben nem több, mint egyéni sportolói érdekek és pénzek becsatornázása egy-egy sportegyesületbe, hogy a látszólagos sikereket fel lehessen mutatni. Újpestnek még szerencséje is van, mert Berki Krisztián, Kapás Boglárka és még néhány társuk ki is domborítja a lila-fehér színekhez tartozását, de például mennyien voltak tisztában Hosszú Katinka Vasas kötődésével?
 Van tehát egy faramuci helyzet, ami kizárólag az egymásra utaltság okán működik az olimpiai szellem elkorcsosulásaként, az egyéni sportolók és az egyesületek kényszerházassága. Persze léteznek jó példák is, de szurkolói szempontból sajnos marginális dolgok ezek. Egy sportegyesület szempontjából sokkal fontosabb a látvány-csapatsportok és az utánpótlás helyzete. Na, itt van az igazán nagy katasztrófa. Érzelmeink okán az UTE lesz most ebben pellengérre állítva, de ismétlem, szinte bármilyen nagyobb egyesületre igaz a folyamatok nagy része.
 Kezdjük elsőként egy újabb alapvetéssel. Egyre kevesebb a tradicionális, sok szakosztályos sportegyesület. Pláne ahol a modern gazdasági szempontok jobban érvényesülnek, egyre gyakrabban önálló cég-egyesületek jelennek meg. A hagyományos klubmodell gazdaságtalan, nehezen finanszírozható, megújításra szorul. Újpesti példa erre a vízilabda. Az egykor szebb napokat látott szakosztály elképesztő mélyrepülésbe kezdett, gazdaságilag ellehetetlenült, kvázi becsődölt. Nem sikerült jól működtetni, ellenben az UVSE - tele újpesti hősökkel - részvétele a működtetésben nem kellett az UTE vezetésnek. A történet vége ismert. 2011-ben megszűnt a vízilabda szakosztály, az UVSE pedig meghatározó szereplője a mai napig a sportágnak. A legfőbb tanulság ebben az, hogy volt megoldás, de nem lehetett klubon belül megoldani. Hogy ennek presztízs okai voltak vagy más is volt emögött, magán a tényen nem változtat. A végeredmény magáért beszél.
 

A labdarúgás helyzete mindenki előtt ismert, lévén ebben élünk nap mint nap. Ismerjük a múltat, a "profi" labdarúgás miatti cégalapítást, a szakosztályból céggé alakulást, a tulajdonosváltásokat, egészen a mostani címer balhéig. De azt nem tudjuk, mennyi ebből a kényszerpálya, mióta görgetjük magunk előtt ezt a kódolt problémát? Milyen szerződéses garanciák vannak az ismert három tételen kívül? Komolyan egy-két gépelt oldalnyi az, ami ebben az esetben az újpesti értékeket, tradíciókat garantálja mindenkoron? Vajon nem kellett volna ezt már réges-régen orvosolni, egyben ezt a 132 évnyi dicső múltat méltón gondozni?

 

Az UTE előtt rengeteg lehetőség van, aminek jelenleg csak a töredékével képes élni. Hatalmas nimbuszú, elismert sportegyesület, földrajzilag is kiváló adottságokkal. Egész Észak-Pest, az agglomeráció, sőt akár még Óbuda is óriási merítési lehetőség a klub számára, szinte nincs is konkurencia. Tömegbázist kellene építeni, együttműködni más, kisebb szakosztályokkal, egyfajta franchise jellegű rendszerben vagy partneri megállapodásokkal. Nem szabad leragadni a szakosztályi modellnél, egyesével meg kell találni a megfelelő gazdasági formákat. A létesítmények terén a rendszerváltás óta szinte semmi nem történt, ami meg igen, ott kiszolgáltatott helyzetbe hozta magát a klub. Talán egy pici előrelépés várható ezen a téren, de az utolsó órában vagyunk. Politikai, gazdasági lobbi ereje is a nulla közelében van a klubnak. Az UTE sajnos nem képvisel semmilyen újpestiséget kifelé. Gáncsoskodó, a székéhez ragaszkodó őskövületek gittegyletéhez hasonlít. Az elnök előszeretettel hangsúlyozza, hogy társadalmi szervezetről van szó, szinte minden megszólalása ezzel kezdődik. Ez rendben is van, csak hiányzik a következő lépés: így is kéne viselkedni.

 

Évek óta megosztott az Újpest tábor. Mindenkinek van véleménye a Duchatelet éráról, kinek ilyen, kinek olyan. Van, akiknek a tiszta viszonyok fontosabbak, mint az eredmények, van akinek azonban a sikeresség mindennél előrébb való.

Az Újpest FC belga tulajdonosának magyarországi tevékenysége mindenesetre nem egyszer keltett már hullámokat és nem csak berkeken belül. Alig maradt olyan szereplője a hazai focinak, akivel ne rúgta volna össze a port. Volt olyan bőven, akivel nem volt nehéz dolga összeveszni és akadtak olyan esetek, amikor még a kőszívűek is hajlottak arra, hogy több megértést tanúsítsanak iránta. Az viszont vitathatatlan, hogy tevékenysége megosztotta a lilákat. Az, hogy őt ez izgatta volna akár csak egy szomorú pillanatig is, soha nem látszott rajta. Hírek keringtek arról, hogy a zárt ajtók jótékony takarásában be nem váltott ígéretek halmazai tornyosultak, emiatt a IV. kerület elöljáróival is megfagyott a viszonya. Az MLSZ külön sztori, ők még egy aranyhalat is fel tudnának bosszantani.

A szurkolóknál elsősorban két dologgal húzta ki a gyufát. A „játékoskeltető” rendszer valamint az egyoldalúnak is csak erős túlzással nevezhető kommunikáció voltak a legfontosabb vádpontok „áldásos” tevékenységével kapcsolatban. Az UTE-val, mint anyaegyesülettel a folyamatos, meg-megújuló konfliktusoknak immár se szeri, se száma. Hogy ebben ki, mekkora részben felelős, azt itt nem kívánjuk kibontani.

Az elmúlt 6 év legfontosabb termése - az egyetlen kupagyőzelmen túl- az, hogy az Újpest család folyamatosan erodálódik, elkötelezettségi szintje immár oly alacsony, hogy a korábban legendás fanatizmus már szinte alig mérhető. Folyamatosak a problémák a klub körül, hol az átigazolásból van kizárva, hol a nemzetközi kupákból.

Mindezek ellenére elképzelhetetlen volt az, hogy lehet még ennél is mélyebb pont.

Pedig van. A klub bemutatta az FC új logoját. Nem kell idemásolni, mert mindegy milyen.

Vannak olyan határok, amiket lehet feszegetni, és vannak olyanok, amiket megközelíteni is tilos.

Újpesten 3 dolog van, ami szent, ezek a színek, a név és a címer. A címer, melynek 132 esztendős történelme (a Dózsa korszak kényszerű változását kivéve) során 47 olimpiai bajnok (köztük 5 labdarúgó) neve került fel a dicsőségeket hirdető márványtáblára. Hogy érthetné ezt egy belga ember, kinek hazája mindösszesen 39 arannyal szégyenkezhet. Pedig gazdag ország, a mienknél mindenképpen gazdagabb.

Roderick Duchatelet most átlépte a Rubicont, olyan aknára lépett, amely bombaként robbant fel körülötte. Hozzányúlt az egyik tabuhoz, s tette ezt rendkívül otromba, tiszteletlen módon. Vérig sértett olyanokat, akiknek az Újpest szeretete, a 132 éves dicső múlt a mindennapok része, a levegővétellel egyenértékű táplálék. Megtette azt a lépést, melyhez hasonlót nehéz lett volna számára akár csak szándékosan is megtervezni.

Hogy Duchatelet-nek és hűbéresének mennie kell, az immár nem kérdés. Ami még kérdéses, az mindössze annyi, hogy mikor és mekkora károkat maga mögött hagyva távozik.

„A címeres ökör a magyar szürkemarha, amely hosszú, felfelé álló, ívelt szarváról kapta a nevét. Az ilyen szarvat nevezik címeres szarvnak.”

Nos, miután a tervezett változtatások szerint az alábbi címerekre lehetett (volna) szavazni (ha egyáltalán lett volna értelme…):

A kép alapján egyértelmű, hogy már az ötlet is egy méretes baromság! Bizonyítom is; a gyermekded címer-karikatúrákba nem nehéz ebbe belelátni a kérődző hungarikum szarvai által határolt területet! Aki pedig azt gondolta, hogy bármelyik is elnyeri a múltjára, kultúrájára büszke Újpest szurkolótábor tetszését, az pedig csakis a szarvak alatt látható bio-struktúra lehetett.

De komolyan gondolhatjuk, hogy az UFC vezetése – nem kis képzavarral… - totálisan tyúkeszű! Á, dehogy! Itt másról van szó. Hogy pontosan miről, azt nem tudjuk. Mivel soha nem jön ki olyan infó, ami segít megérteni a klub működését, most sem lehetnek nagy várakozásaink. Maradjunk annyiban, hogy feltehetően pénzügyi okok húzódnak meg a háttérben, illetve az a tény, hogy az UFC még mindig több szálon függ az UTE-tól. Ezt a köldökzsinórt szeretné elvágni Roderick, mert az anyaklubbal minden kapcsolatot károsnak tart. Van is oka erre… gondolja ő. Az önálló utánpótlás megteremtése (az UTE-növendékek mellőzése), a stadion bérleti díja körüli purparlé, a „felújítás” visszásságai, a stadion tulajdonjogának megszerzésére irányuló törekvések (ez most egy 25 éves bérleti szerződés megkötésénél tart) mind-mind alátámasztják a totális önállóágra való törekvés gyanúját.

Ez az ok pedig az, hogy az UTE, és főleg annak vezetése teljesen más szocializációs körülmények között nőtt bele a mai világba. Ha úgy tetszik, az UTE egy állami vállalat, az UFC pedig egy versenyszektorban tevékenykedő vállalkozás. A hasonlat sántít, és meg kell jegyeznem, hogy egyik sem előbbre való a másiknál, de az tény, hogy a két vállalati forma együttműködése jellemzően nehézkes, sok súrlódással járó folyamat.

Egy állami cég esetében nem csak a profit, hanem más, társadalmi szempontból fontos (vagy annak vélt…) célok is fontosak, míg egy vállalkozás jellemzően mindent a profitnak rendel alá. Ha vannak is társadalmi szempontból értékes törekvései (szponzoráció, környezetvédelem, általánosan Corporatesocialresponsibility – CSR), azoknak végső soron a profit növelése a célja. Persze ettől még hasznos, hiszen hasznos a céget körülvevő társadalom számára, win-win szitu!

Nos, visszatérve a való világba, az UFC mindenek előtt a profit maximalizálását (a veszteség minimalizálását) tartja fontosnak. Ebben egy magáncég esetében semmi különös nincs, de egy futball klub – tetszik, nem tetszik! – nem csak a gazdasági, hanem a társadalmi életbe is erősen integrált szervezet. Magyarul; a klubnak nem csak, és kizárólag pénzügyi célokat kell követnie, hanem – lehetőségeihez mérten – ki kell szolgálnia szurkolói igényeket is. Ez Puruttyafalván az lehet, hogy a megye kettes meccseken óccsó legyen a sör, hiszen a meccslátogatás csak az italozás indoklásaként szerepel a hétvégi programban, egy Újpest esetében azonban kicsit magasabbak az elvárások…

Ezzel szemben az UTE nem nagyon érti, hogy miért lovagol pénzügyi kérdéseken Roderick, hiszen az anyaklub gazdálkodása nem piaci alapú, egy jól kigondolt támogatási, szponzorációs, tao-pénzes finanszírozásra épül. Ez nem öncélú, fontos szempont, hogy mint a legtöbb Európa- Világ- és Olimpiai érmet begyűjtő klub továbbra is éremesővel örvendeztesse meg a jónépet. Ez bizony mélyen társadalmi jellegű cél, az UTE esetében pedig minimum egyenrangú prioritással kezelt (ha nem sokkal magasabban!) az anyagi jellegű kérdésekkel.

Innen nézve nem tudok egyik fél felett sem pálcát törni (nem is célom), de azért vannak elképzeléseim arról, hogy miként is lehetne feloldani ezt a mindenki számára rossz (lose-lose) helyzetet:

Az UFC ismerje fel, hogy igenis vannak társadalmi jellegű kötelességei, vegye észre, és tegyen szurkolóiért, bővítse a bázist, csábítson tömegeket a stadionba, mert ez végül bizony a profit-soron pozitív előjellel fog visszaköszönni!

Az UTE sem baj, ha szurkolóiról sem feledkezik meg, mert – tudom, nem szép ilyet mondani – az egyszerű Újpest szurkoló nem csak világversenyeken szeretné (tévén keresztül) látni a kedvenceit, és nem „csak” világversenyeken szeretne győzteseket látni, hanem itthon, Újpesten is. Ennek megoldására ott van a megoldás a vezetők kezében, remélem, hogy élnek is vele! Ilyen például, hogy új létesítmények készülnek, ilyen (lenne) az, hogy egy-egy jégkorongmeccs mondjuk a rájátszásban országos hír legyen minden szinten, de legalábbis óriásplakát, helyi lapok, önkori honlap, fene tudja milyen médium, Újpesten mind-mind ezt ömlessze a szurkolókra. Hiszek benne, hogy ez is meg fog térülni a pénzügyi bevételi soron – és ha már társadalmi cél, akkor azt abban is biztos vagyok, hogy a „társadalmi könyvelésben” is pozitív előjelű tényező lesz!

A két klub közötti együttműködés zökkenőmentességét pedig egy nagyon egyszerű kérdés tudja biztosítani. Amikor nagyon messze vannak az álláspontok, akkor kell megválaszolni; „Mit tehetek azért, hogy a szurkolók elégedettek legyenek?”, vagy „Mit tenne ebben a helyzetben egy szurkoló, ha döntési helyzetben lenne?”. Tudom a válasz, nevezetesen, hogy „nem lehet mindenkinek megfelelni, mindig lesznek elégedetlenek”, de legalább meg kell próbálni arra törekedni, hogy a lehető legtöbben nyugtával zárhassuk azokat a napokat, amikor egy-egy vitás téma kipattan.

Ja, a címer; felejtsük el a dolgot, tekintsük meg nem történtnek, és többet ne húzzuk elő a „Felesleges„ feliratú szekrény legaljáról!

 

HAJRÁ LILÁK!

„Gazdasági totálkár: Ha nem érdemes a gépjárművet megjavítani, mert a javítás többe kerülne, mint a jármű balesetkori forgalmi értékének a maradványértékkel (roncsértékkel) csökkentett összege.”

„Műszaki totálkár: Ha a gépjármű oly mértékben sérült, hogy az műszakilag javíthatatlan.”

Nem tudom, hogy amikor 2010-ben az MLSZ frissen megválasztott vezetői, melyik állapotot detektálták a kettő közül, de erős gyanúm, hogy az elsőt. Rendbe is tették gyorsan az anyagiakat, sikerült „találni” olyan mennyiségben pénzt, ami elég volt a gazdasági stabilitás megteremtésére. Persze voltak közben csődök, de azt senki nem vetheti a hazai futball csúcsvezetőinek a szemére. Ahol a kötvény fiktív, ahol az arany trombitaréz, ahol a digitalizáció mindent elsöprő térnyerése idején bújnak ki a földből több ezer négyzetméteres könyves-paloták, ott ilyenek könnyen előfordulhatnak…

Szóval, úgy tűnik, hogy volt az a pénz, amivel az ’53-as évjáratú, már egyébként is rohadó, nullára futott karambolos (valamikor világbajnoki címért versenyző!) gépet fel lehetett újítani, ki lehetett pofozgatni annyira, hogy bizony még a PEBBLE BEACH CONCOURS d'ELEGANCE-on is megállta volna a helyét!

Bár USA-ba nem jutott el a csodagép, Európában bizony a legjobbak között is megmutathatta magát. Akkor sokan azt gondolták, hogy itt bizony az egykori autóversenyeken szerzett címek újra elérhetők lesznek.

Csakhogy a gyártás óta eltelt több mint 60 (!!!) év… A hányatott sorsú jármű ez idő alatt mindig magas körökben forgott, mindig szem előtt volt. De! Már a 60’-as évekre látszott, hogy a gyönyörű fabetéteket elfedő, szocreál, baltával faragott bakelit „díszítés” rombolóbb hatású, mint a Corvin Áruház alu szarkofágja. A nemtelen anyag, a „kenjük be sárral” kendácsolás ugyanis nem csak a gép korpuszát, hanem a szellemiségét is kikezdte…

Ezzel azonban nem volt vége, mert ugye a ’70-es években nem csak olajárrobbanás rázta meg a világot, hanem az egyre punnyadtabb szocializmus találmányai is, mint a versenygépekre vonatkozó egységes edzésterv. Nem volt ezzel nagy baj, csak a megvalósításba némi hiba csúszott; a versenyből éppcsak a versenyt iktatták ki, a stílusos gépcsodák pedig képtelenek voltak érvényesülni a panelkorszak egységesítő törekvéseivel szemben. Persze a világ boldogabbik részén tovább burjánzott a versenysport, egyre újabb és újabb gépcsodákat építettek a régi alapokra; megtartották az értékeket, kiszórták a felesleges ballasztot.

Egyre-másra születtek a pályarekordok, de a keleti blokk országaiban csak a kétüteműeket farigcsálták a megszállottak – na nem versenycéllal, hanem azért, mert egy pár napos szereléssel még az is lehetségessé vált, hogy Budapestről a Balatonra elérjenek pöfögőikkel.

Közben – már a ’80-as években - az egykori utócsoda megkapta a mindent elborító Ikarus 200-as design-t, Videoton hangszórókkal, dupla Koppány auspuff-al, de bizony se gyorsabb, se szebb nem lett. Sőt, az akkoriban még mindig jellemző, szovjet eredetű „hefteljünk rá még egy vasat, az majd megbírja” típusú ál-tuning miatt lelassult.

A régi kvalitások is csak nyomokban voltak felfedezhetők, és meg is lett az „eredmény”; egy ’86-os világversenyen csúfos kudarcot szenvedett, pedig ’84-ben bizony még Spyker-eket is kenterbe vert

A mexikói égés után levonták a következtetést; vagy gyökeresen meg kell újítani a már régen agyonhasznált, sokak által kihasznált, gépezetet, vagy építeni kell végre egy vadonat újat! Szép gondolat, de tett nem követte, maradt a kis magyar buhera, maradt az amatőrizmus. A gép persze tovább pusztult, és néha-néha megrázta magát, de ez már inkább csak arra az állapotra hasonlított, mint amikor a halálos beteg élete utolsó rövid szakaszára – mintegy az élettől kapott jutalomjátékként – még egyszer kivirul. A gyakorlatlan szem ilyenkor gyógyulást lát, az orvos azonban igyekszik felkészíteni a rokonokat az elkerülhetetlenre…

Ez az állapot bizony elég elhúzódónak bizonyult, de 2010-ben volt egy rendkívüli ambíció, hogy „akkor most tényleg”, és „most bebizonyítjuk”!!!Ebben a helyzetben – ahogy a bevezetőben is említettem – a döntéshozók ezúttal nem kendácsoltak, hanem pénzt nem kímélve hozzáláttak egy teljes körű felújításnak. Jött is eredmény, mert ugye az európai porondra kiérni sem sikerült már emberemlékezet óta, ott még jó futamokat is sikerült teljesíteni!

Mindenki lelkesen figyelte az eseményeket, mindenki azon meditált, hogy bizony „ezúttal tényleg”, és „most bebizonyítják”. Mindez tartott az andorrai futamig… A régi kereszttartó eltört, a turbó kipukkadt, besültek a hengerek, végül leégett az egész jár-gány…

Kiderült, hogy a sok-sok pénz ellenére mindezt csak a festék, csak a máz tartotta össze, a tavalyi európai szintű siker csak hiba volt a mátrixban!

Ja, most úgy tűnik, hogy a pilótán verik el ismét a port; versenygépünket építése óta megszámlálhatatlan pilóta hajtotta, de a gép, az egykori csodavas soha nem lehetett oka vereségnek, csakis az aki vezette. Ez így is van, de még egyszer; ELTELT TÖBB MINT 60 ÉV!!!

Miben bízhatunk most? Abban, hogy most végre tényleg annyira kikönyökölt a csodavas, hogy már senki nem akarja felpimpelni, hanem tényleg nekifog valaki egy vadonás új megépítésének! A réginak béke porira, szép volt jó volt (egy ideig…), de most már tényleg csak kiállításon szeretném látni ezt a tisztességtelenségben megöregedett vasat!

Azok a sokak pedig, akik a régi gépből élnek a mai napig, állás nélkül maradnak, hiszen most pancser restaurátorok helyett autóépítő művészekre van szükség!