Vélemény

70 perc 2/1

A „Ki a fasza gyerek” című kétrészes mini-sorozat végét a Vignjevic-féle felállás elvi ábrájával fejeztük be. Ez a hadrend nem előzmények nélküli, nem is feltétlen unikális dolog, de a haladó szellemű edzők manapság is sikeresen alkalmazzák. Ez így van az ÚJPEST esetében is – a baj csak az, hogy csak 70 percig… Hogy ezután mi történik, azt nem nagyon tudom megfejteni, ugyanakkor ebben a cikkben teszek egy kísérletet, talán közelebb kerülök a megoldáshoz.

Emlékeztetőül, a felállás:

Az éles szemű olvasó máris kiszúrta, hogy az előbb említett, a posztokról szóló cikkek kiegészítésre szorulnak. Ugyanis a „Full Back”-ről nem ejtettünk szót.

Nos, a „full back” típusú szélső védőtradicionális védekező feladatait szélen való felfutásokkal egészíti ki, ezzel támogatja a támadásokat és segít létszámfölényt kialakítani a támadó harmadban. Elsődlegesen védekező játékos, de előrehúzódik, ha a csapatnak szüksége van egy plusz emberre a szélen. (Lahm)

Számomra kérdés, hogy Vignjevic ezt a játékos keresi, vagy sokkal inkább „wing back”-eket, akik a valódi szélsők nélküli játékrendszerhez szükségesek. A „wing back” ugyanisegyszerre tölt be a támadási és védekezési feladatokat. Egy személyben szélső és a full back. (Jordi Alba)

A „completewing back” típust valószínűleg biztosan nem támogatja Vig, mert túlságosan támadó felfogású, védekező feladatait hajlamos inkább az ellenfél védekező harmadában erőteljes letámadással végzi, de hiba esetén könnyen leindítható. (Marcelo)

A klasszikus szélső védő ebben a felosztásban a „limited full back”, aki ismeri az erősségeit és a gyengéit, ezáltal dominánsan a védekező feladataira koncentrál, alig megy előre egy sokkal támadóbb pozícióba. (Maldini?)

Ahogy fent említettem, kérdés, hogy a Vignjevic-féle rendszerhez a „full back”, illetve a „wing back” illik jobban. Erre nem a védelemben, hanem a támadók közt kell keresni a választ, ugyanis a két poszt között az dönt, hogy miképpen kapcsolódik a többi szerkezeti részhez. Vig rendre tükörszélsőt (invertedwinger) alkalmaz, aki – technikásabb lába felé cselezve – sokkal többször fogatja befelé a játékot, mint a klasszikus szélsők. Ez azonban csak akkor hatékony, ha mögötte (vagy előtte, mint a Barca esetében!), szélső irányba nyit az oldalán játszó szélső!

Tehát egy jól felépített ÚJPEST támadáshoz minden esetben szükség van a szélső védő támadásban való részvételére, még akkor is, ha történetesen nem kap labdát, mert a szélső befelé cselezve inkább kapura tör, vagy elforgat a másik szélre! És itt pontosítanom kell, mert nincs klasszikus szélsőnk, inkább szélen támadó középpályásaink, az ábrán helyesen „sidemidfielder”-ként feltüntetve.

Ha levezetésem helyes, akkor a kérdésre meg is van a válasz; a „wing back”-et keresi Vignjevic mester! Nem véletlen, hogy Balázs Benjamint támadóból képezte át szélső védővé, ahogy Pauljevic szerepeltetése is hasonló okokra vezethető vissza; támadó szellemű, gyors játékosra van szükség, mert ha ilyen nincs a védelem két oldalán, a támadásokban nem leszünk elég hatékonyak. A baj csak ott van, hogy a két említett játékos a védekezés esetén a párharcokban rendre alulmaradnak.

A másik oldalon talán még rosszabb a helyzet, ugyanis Mohlnak – mint egyedüli kifejezetten ballábas védőnknek–nincs komoly alternatívája. Az nem elég, hogy nincs ezen a poszton csereember (így verseny sem), de Dávid fizikálisan nem képes lejátszani a „wing back”-et. Ennek okát nem állóképességében, hanem a nem megfelelő gyorsaságában látom. Sajnos ide tényleg robbanékony játékos kell, benne pedig nincs meg a megfelelő dinamizmus!

OK, OK, most akkor ott tartunk, hogy a védelem szélei nem felelnek meg az elvárásoknak. De itt jön a jogos kérdés, hogy akkor miért működik mégis 70 percen keresztül? Hallottunk már olyan magyarázatot, hogy mentális, meg olyat, hogy fizikális okok vannak a háttérben, na meg olyat is, hogy mindkettő…Szerintem azonban ettől prózaibb a dolog, ha az eddigi okfejtést kicsit tovább visszük! Miért?

Mert van egy egyszerű válasz! A szélső védők helyén a nem megfelelő játékosok szerepeltetése azt eredményezi, hogy folyamatosan be kell segíteni nekik. Hátulról a középső védők, oldalról a védekező középpályások, az ellenfél irányából pedig a támadó középpályások ugranak be olyan feladatokra, ami a normál működés szerint a szélső védő feladata lenne.

Kicsit bővebben kifejtve; a felvázolt probléma több ponton gyengíti a csapatot:

  • Fizikális: A beugró kisegítők energiáit égeti az eredetileg nem rá rótt feladat ellátása,
  • Mentális: az egységet bontja, ha egyes játékosok helyett kell dolgoznia a többieknek (pl. „büntetésül” sok esetben kihagyják a játékból akkor is, ha az a játék szempontjából fontos lenne),
  • Szerkezet: a csapatszerkezet könnyen megbomlik (a kisegítő elhagyja a számára releváns zónát, idő kell a visszarendeződéshez),
  • Gyenge pont: az ellenfél célja a gyenge pontjaink támadása (jellemző válasz a játékrendszerünkre a plusz 3 támadó becserélése, célja a nagyobb nyomásgyakorlás a gyenge széleinkre).

Mi az eredménye a fentieknek?

Elmaradt nyereség:

A meccs második felében, utolsó harmadában támadásaink hatékonysága jelentősen romlik, mert a feni fizikális és lélektani tényezők miatt a kidolgozott helyzetek értékesítése jelentősen romlik.

Veszteség:

A kapott gólokra gondolok, ugyanis a fenti tényező nem csak támadásaink befejezésére hatnak! Láthattuk, hogy a szerkezetében kicsit zilált csapat, ami egyes részein túlterhelt (a besegítések miatt), nem tud már megfelelő válaszokat adni a fokozódó nyomásra, egyenes következményként kapjuk is a gólokat…

Itt meg kell említenem egy fontos kérdést, amit nem kerülhetünk meg! Ez pedig az edző felelőssége! Kérdés, hogy Vignjevic mester miért nem lép, miért nem reagál az ellenfél lépéseire? Sőt, miért nem lép proaktívan, ha tudja, hogy a csapatban benne van ez a hibalehetőség? Szerintem egyszerű a válasz;

  • Nem tud posztra cserélni (nincs jobb megoldás a szélső védőkre!).
  • Ha hátrányban vagyunk nincs értelme a védelem erősítésének, mert akkor hogyan szerzünk gólt legalább az egy nyomorult pontért?
  • Ha előnyben játszunk, a cél a labda tartása lenne, de kifejezett védő típusú játékosokkal Vignjevic ezt nem látja megoldhatónak.
  • Nem célszerű megbontani a szerkezetet, amit sikerül egész jól megtanítani a csapatnak, mert a sok új játékos miatt ma még nincs B-terv (másik, jól begyakorolt játékrendszer) a palettán.

A végére érdekességként még egy megfigyelés. A meccs vége felé  a problémákat érdekesen reagálják le játékosaink. Mohl válasza az, hogy inkább marad védekezni, a támadásokat kevésbé támogatja (limited full back), míg Balázs, illetve Pauljevic inkább elől feledkezik (completewing back), ami nem véletlen; mindegyik játékos úgy próbál javítani játékán, hogy igyekszik visszatérni komfort-zónájába (Mohl mindig védőt játszott, Pauljevic inkább támadó középpályás, Balázs pedig szélső volt korában).

Ezen a ponton fontos kiemelnem, hogy az elmaradó eredmények nem kizárólag a szélső védők problematikája, a csapat nem kezelhető részleteiben, és attól is óva intenék mindenkit, hogy kizárólag az ezeken a posztokon szereplőket kárhoztassák a meccsek hajrájában bekapott gólokért! Véleményem szerint az itt szereplők ugyanis egyáltalán nem rossz játékosok, azonban nem illeszthetők az elképzelt játékrendszerhez!

Ne gondolja senki, hogy a védelemnél meg is áll egy csapat elemzése, mini-sorozat következő részében a középpályát és a támadósort vesszük górcső alá!

 

HAJRÁ LILÁK!!!

NEM KELL ÚJ CÍMER!!!