Vélemény

70 perc 2/2

Az előző részt azzal a megjegyzéssel zártam le, hogy a várttól elmaradó teljesítmény nem varrható egy az egyben a védelem – azon belül is a szélső védők nyakába -, hiszen a modern futball alapigazsága, hogy az egész csapat védekezik, és az egész csapat támad. Persze ebben az egységes támadás/védekezés rendszerben mindenkinek speciális faladatai vannak, és ha csak egy csapattag nem tartja be a rá vonatkozó edzői utasításokat, az egész csapat látja kárát…

És itt akkor egy kis kitérőt kell tennem! Mit is jelent a fenti egységes csapatmozgás? Azt, hogy mindenkinek megvan a helye, a játék nem az egyéniségekre, hanem a csapat egészére épül. Hogyan is lenne másképp lehetséges az északi foci (Feröer, Izland) felemelkedése? Nincsenek kiemelkedő játékosaik, nincsenek igazi futball hagyományaik, de fegyelmezettek, képesek a team-munkára (erre mindig is szükség volt északon a zord életkörülmények miatt), és – mivel hagyományaik híján rossz berögződéseik sincsenek – könnyen tanulnak!

Mivel ma már a világ élvonala is rendkívül fizikális focit játszik, egyre kevesebb a művész, aki maradt az pedig azért képes még mindig a varázslatra, mert szintén kivételes fizikai képességek birtokában vannak. A mai futball tehát minden eddiginél inkább csapatjáték, ahol a klasszikus irányító, vagy a csak az ellenfél tizenhatosán belül a beadásokba belepiszkáló középcsatár nem létező fogalmak többé.

Látni kell tehát, hogy egy mai modern focicsapat olyan, mint egy összetett élő szervezet; egyként lát el minden funkciót, egyik létfenntartó szerve sem fontosabb a másiknál, egyik, vagy másik szerve gyengesége az egész organizmust gyengíti. Minden előnye mellett éppen ebből adódik a legnagyobb hibája is! Egy bonyolult mechanizmusra - ami még bonyolultabb algoritmusok szerint működik – végzetes hatással van a legkisebb üzemzavar is! Ha egy játékos formán kívül van, vagy lesérül, esetleg kiállításra kerül valaki, nagyon nehéz változtatni! Arról nem is beszélve, hogy az edző rendelkezésére álló keret nem korlátlan, tehát mindig lehetnek olyan posztok, olyan speciális feladatok, amelyet csak egy adott játékos (vagy egy sem…) képes 100%-osan ellátni.

Vignjevic mester tavaly, a regisztrációs tiltással súlyosbított körülmények között egy olyan rendszert próbált kialakítani, ami biztosan le tud hozni a csapat, ami minden körülmények között működik, nincsenek komoly hibái, de erényei sem! Igen, mert nem akart kockáztatni, tudta, hogy – a kommunikációval ellentétben – a bent maradás is szép eredmény lesz a végén… Ez sikerült, edzői szempontból ez siker (de nem méltó a klubhoz!), viszont mintha a Mester kicsit belemerevedett volna tavalyi szerepébe, és még mindig túlbiztosít. Mit jelent ez?

A játékrendszer alapvetően nem totálisan védekező, a mutatott játék sem, de az, hogy meccs közben nem változtat (cserékkel, és/vagy felállásban), az még mindig a kockázatkerülés számlájára írható. Nem véletlenül lettünk mi az Nb1 döntetlen-királyai! Az, hogy nem tudjuk lezárni a meccset, edzői szempontból azt jelenti, hogy a csapatban nincs meg az az extra, ami ehhez szükséges. Ha pedig nem az egyéniségekre épít (márpedig Vig a tényleges csapatjáték híve, nem adja sorsát egy-egy zseni kezébe!), akkor felállás, szerkezet, taktika, stratégia terén kellene valamilyen változtatás eszközölni.

De másképp is nézhetem ám! Mesterünk azt is gondolhatja, hogy „nincs szükség az ellenfélhez való alkalmazkodásra, mert a játékrendszerem alkalmas arra, hogy a csapatom dominálja a mérkőzést, így nálam az akció, az ellenfélnél pedig a reakció”! Én ezt tartom valószínűnek, ugyanis a 4-2-3-1 önmagában még nem határozza meg, hogy egy csapat védekezik, vagy támad, annak mindkét esetben működnie kell! De alapvetően azok a csapatok alkalmazzák mégis, akik a játék irányításán, a labdabirtokláson keresztül, rövidpasszos játékkal, labdatartással dominálják a mérkőzéseket!

Csapatunk tehát alapvetően egy elsőszándékú támadó-focit játszó alakulat, nem is kérdés! Vig belső középpályásként (irányító?) játszott, és – egykori posztjából eredően – a jól felépített, látványos támadó-játék híve. Ez nem különös dolog, az edzők javarészt így működnek; Pintér a betonvédelemre épít, Véber Gyuri a fifikás támadójáték híva, stb… Csapatunk tehát megcélzott jellemzői tehát:

  • magas fokon szervezett,
  • a csapat együttműködése fontosabb, mint az egyéni villanások,
  • labdabirtoklással kialakított dominancia,
  • rövidpasszos játék,
  • elsőszándékú támadásvezetés,
  • agresszív le- és visszatámadás.

Ez utóbbiról még nem ejtettem sok szót, és – ígéretemhez híven – itt következnek középpályások. Emlékeztetőül (a sematikus ábrán):

A két védekező középpályás (rendre Windecker, Sankovic játszik itt, a Vasas ellenCseke) előtt három támadó (váltakozva: Zsótér, Diarra?, Nagy Dani, Obinna, Simon Krisztián, Pauljevic) foglal helyet.

Védekező középpályás (defensivemitfielder):

Elsősorban a közvetlen védelemre nehezedő nyomás csökkentése a feladata, az ellenfél támadásainak lehetőség szerint a félpálya körüli megakadályozása, labdaszerzéssel, ütközéssel. Ha mégis mélyebbre kell hátramenniük, ott tömörülve, az ellenfél labdás játékosát támadva meg kell akadályozniuk, hogy a középpályások a kiugró szélsőket, vagy a középcsatárt játékba hozzák. Két védekező középpályás esetén kicsit differenciálódnak a feladatok, egyiküknél hangsúlyosabb szerepet kap a labdaszerzés utáni támadás elindítása is. Ez utóbbi esetében jellemzően nem közvetlenül a csatárok irányába passzolnak, hanem a támadó középpályásoknak. Fontos, hogy nálunk klasszikus vkp. minden olyan játékos, aki ezen a poszton szerepel, nem elvárt (vagy elvárható…), hogy mélységi irányítóként működjenek. Erre remek példa PirloJuvés szerepe, ahol Bogba és Marchisio is jelentős védekező szerepet vállalnak:

Nálunk pillanatnyilag nincs ilyen szerepkör, korábban Diarra-val játszatott ilyet Vignjevic, aki viszont az ezen a gyűrődést ezen a poszton. Itt sok lehet a testi kontaktus, de ha a csapat egésze jól mozog, akkor támadásban jelentős területe marad a szervezőnek. Alapvetően jó technikai képzettséget igényel, pontos passzokat, és leginkább azt, hogy a mélységi irányító jól átlássa a pálya, a játék egészét.

Sajnos, nem sajnos, de a mi két szűrőnk nem alkalmas erre a szerepkörre, így viszont támadásaink rendre lelassulnak azon, hogy a védekezésből támadásba való átmenetbe mindig belekerül egy plusz passz – ami sok esetben nem is elég pontos… Középpályánk hátsó része tehát ebben kicsit elmarad a kívánttól, még akkor is, ha a statisztika szerint mind Windecker, mind Sankovic jó hatékonysággal passzol. Persze egy rontott passznál mindig kérdés; az vétette el, aki adta, vagy aki kapta?

Sok esetben van olyan érzésem, hogy támadó középpályásaink kicsit messze helyezkednek a védekezőktől, így pedig nekik vagy csellel kell indulniuk (a védekező-zónánkban ez kockázatos), vagy csak oldal-passzal tudják tovább járatni a labdát. Ezzel el is érkeztünk a támadókhoz!

Támadó középpályás (offenzivemitfielder):

Zsótér, Diarra?, Nagy Dani, Obinna, Simon Krisztián, Pauljevic, Cseke játszanak ezeken a posztokon. De nem egyformák!

Zsótér és Simon Krisztián, Obinna:

Kifejezett szélsőként is kiválóan szerepelnek (Obi a cikk megírásakor még adós azzal, hogy megmutassa képességeit!), rendkívül gyorsak, és tükörszélsőként, befelé cselezve is hatékonyak tudnak lenni.

Pauljevic, Cseke:

Ők a támadó szekció vízhordói inkább, Csekét kiváló testi felépítése és testi ereje, Pauljevicet pedig harcossága gyorsasága teszi alkalmassá erre a szerepkörre. Az ő szerepük nem látványos, de ha ők jól vesznek részt a passzjátékban, a támadásinkat hatékonyan támogatják.

Nagy Dani:

Nem kifejezett irányító ő sem, inkábbbox-to-box játékos. A saját tizenhatosától az ellenfél tizenhatosáig mindenben kiveszi a részét. Védekezés, irányítás, támadás. Jó emberfogás, szerelési készség, labdatartás, jól lát a pályán, jól passzol, jól vezeti a labdát, és tud lőni. Kicsi hiba a képletben (és nem is csoda, ha a feladat-listáját végigfutja az ember), hogy nem bírja végig a 90 percet.

A középpályán tehát van választék, vannak kifejezetten jó játékosok, de van pár hiba is. Ahogy azt korábban írtam, a meccs vége felé – testi és idegi fáradtság megjelenésével - mindegyik játékos a habitusához jobban illő, számára komfortosabb elemeket erőlteti, a többi kissé hanyagolja. Nos, véleményem szerint egyedül Cseke az, aki ilyenkor inkább a védekezést helyezi előtérbe, a többiek viszont inkább támadásokba öli maradék energiáit!

A gondolatmenetet összefoglalva azt találtam tehát, hogy csapatunk alapvetően jól felépített, nem tud – és feltehetően nem is akar – igazodni az ellenfélhez, hanem dominanciát akar kiharcolni minden körülmények között! Ez működik is, de csak 70 percig… Ennek a középpályán több oka is van:

  • a támadó, és védekező középpályásaink között megnő a távolság a meccs vége felé, ezért a védekezők cselekre kényszerülnek saját védő-harmadunkban,
  • támadó középpályásaink döntő többsége a meccs vége felé inkább a támadásokat erőlteti, miközben a védekezésre nem figyelnek kellően,
  • Nagy Dani a talán mindenkinél nagyobb terhelés miatt nem bírja végigjátszani a 90 percet azonos színvonalon – nehezíti a helyzetet, hogy nincs másik, hasonlóan sokoldalú játékosunk, nincs helyettes erre a szerepkörre.

Persze nem ilyen dámai a helyzet, mindez nem azt jelenti, hogy játékosaink a térdükön járnak, és az ellenfél támadása ellenére is hárman-négyen ragadunk az ellenfél tizenhatosán belül! Inkább csak a hangsúlyok eltolódásáról beszélhetünk, mondhatni nüansznyi dolgok, de ezek sajnos egymást erősítő (a csapatot gyengítő) tényezők.

Megoldásként csakis a nagyobb figyelmet/fegyelmet tudom említeni, és – miután kicsit megint többre jutottam játékunk megfejtésében – most már pontosan értem, hogy Vignjevic miért említi olyan sokszor a koncentrációt, a figyelmet. Ugyanakkor elgondolkodtató – és nem találtam megfelelő magyarázatot -, hogy vajon játékosaink képesek fizikálisan lehozni a teljes meccset ebben a rendszerben? És ha nem, az kondicionális probléma, vagy változtatni (finomhangolni) kellene a rendszeren?

Ezek a kérdések egyelőre nyitva maradnak, de a sorozat következő részében erre is megpróbálok válaszokat találni, és természetese nem feledkezem meg a csatárok játékának elemzéséről sem.

 

HAJRÁ LILÁK!!!

NEM KELL ÚJ CÍMER!!!