Vélemény

Már nincs senki...

Már nincs senki.

Nincs egyetlen ember sem, akire hasonlítani akarnánk, nincs senki, akinek a mezét el akarnánk kérni, nincs senki, aki megdobogtatná a szívünket. Nem is tudnám elmondani a csapat teljes összeállítását sem a tavalyi esztendőben, sem az idei meccsek bármelyikén.

Valaha volt egy Zsengellér, meg Avar, meg Fogl I és II, aztán Szusza, meg Rossi. Később Göröcs, meg Bene, aztán azt a korszakot, amit ő és utódai képviseltek, már le sem merem írni. Minden olvasó úgyis fejből sorolja mind a 11 nevet. Később Törőcsik, aztán Katona, Szlezák, Véber, Eszenyi.

Igen, tudjuk, voltak bundák, voltak nagy bulik, folyt az élet, fennmaradtak sztorik, de mégis, mindegyikük, sőt még a le nem írt társaik helyébe képzeltük magunkat kis srácként. Olyanok akartunk lenni mint ők voltak, és miattuk lettek ezrek, meg tízezrek Újpest szurkolók.

Az idők megváltoztak. Ma már nem várjuk el egyetlen játékostól sem, hogy fogadjon örök hűséget a lila-fehér színeknek. Nem álmodozunk arról, hogy 2 bajnokságot megnyerünk egymás után pfff. ma már mámor lenne az is, ha 2 meccset tudnánk hozni zsinórban. Csak a nosztalgiából táplálkozunk, inkább megszokásból szurkolunk az Újpestnek, mint sem meggyőződésből. Szomorúsággal, aggódalommal és beletörődéssel fontolgatjuk, vajon egy kiesés véget vetne-e ennek a légüres semminek, amiben élünk, lebegünk, de leginkább vegetálunk.

Már a legelvakultabbak is feladták a minden napos lelki fájdalmat, amit az Újpest iránt érzett, szenvedéssel vegyült szeretet jelent folyamatosan. Az egyetlen szó, ami mára nekünk maradt, az a reménytelenség.

Mint a zuhanó repülőgép utasai, már csak a csodában, valami földönkívüli erőben próbálunk lelkünkkel kapaszkodni.

Már nincs senki. Senki, aki tudna mondani egy olyan esélyt, ami változást hozhat, ami reményt adhat. Egy halárlaítélt utolsó óráinak lehet hasonló hangulata.