Vélemény

Van-e menekvés az útvesztőből?

Bár jelenleg nincs élénk diskurzus a témában, rendkívül fontosnak tartanám, hogy kezdjünk el arról beszélni: mi lehet a magyar futball útja, mik azok a hibák, amelyekből tanulni kell (és utóbbiak felemlegetése ne csak a közhelyek szintjén valósuljon meg). Ha nincs világos koncepció mentén végigvitt, precíz munka, az eredmények sokáig váratni fognak magukra. Ahogy Johan Cruyff vezetésével a 90-es évek elején megteremtették a modern kori Barcelona-stílust (a La Masián zajló munka pontos behatárolása, a klub csapataira jellemző filozófia, taktika, játékrendszer megfogalmazása), úgy hazánkban is szükséges lenne elkezdeni az aprólékos, eleinte kevés látható eredménnyel kecsegtető munkát. Ha ezt nem fogjuk megtenni, újra és újra bele fogunk esni abba a csapdába, amiben most vagyunk. Érkezik egy új edző, produkál néhány jó meccset, ám előbb-utóbb megtörik a lendület, elégedetlenkednek a szurkolók, végül a vezetőség a számára legkényelmesebb lépés mellett dönt: elbocsátja a trénert. Az új szakember leszögezi, a következő hónapokban, években építkezni kell, le kell tenni egy jó csapat alapjait. Azonban hiába tervezne hosszabb távra, általában nem tart ki a bizalom - rossz esetben az edző meg sem próbál évekre előre tervezni, az egyetlen cél a rövidtávú túlélés.

                Sir Alex Fergusont 1986-ban nevezték ki a Manchester United élére, első négy évében két 11., egy 13. és egy 2. helyezést ért el, első trófeáját 1990-ben szerezte (FA-kupa győzelem). A folytatást aligha kell bemutatni – összesen 38 trófea, 13-szor emelhették fel a manchesteriek a bajnoki serleget a magasba Fergusonnal, 5-ször az FA-kupát, és belefért még kettő BL-arany is. Sir Alexet a világ legjobb edzői között emlegetik, ám ha a vezetők nem lettek volna a 80-as évek végén türelmesek, ma könnyen lehet, hogy egy európai mércével legfeljebb közepesen ismert és elismert trénerként beszélnénk róla. Ellenben ott van Pep Guardiola és a Barcelona közös története. A korábbi Barca-játékos először a B csapat vezetését vette át, majd nem sokkal később az erejét és presztízsét elvesztő Frank Rijkaardot váltotta az első csapat élén - hogy aztán első évében triplázzon (BL, spanyol bajnokság, spanyol kupa). Egészen eltérő a két sikeredző életútja, abban viszont nagy a hasonlóság köztük, hogy mindkettejükre felnéznek a legnagyobb világsztárok is, illetve a legapróbb részletekre is odafigyelnek.

                Bár csak a távoli Magyarországról tűnik gondtalannak a Barcelona-szurkolók élete (az évezred elején évekig válságban volt a klub, érdemi eredmények nélkül), egészen más körülmények között dolgozhatnak a szakemberek külföldön. Ahol van egy felépített rendszer, ahol struktúrában gondolkodnak, és ahol minden területnek megvan a maga felelőse (aki tényleg felel tetteiért) - előbb vagy utóbb biztosan jönnek az eredmények. 2017-ben Magyarországon összehasonlíthatatlanul jobb a klubok anyagi helyzete, mint volt 8-10 éve, ám az eredmények meglehetősen gyengék. Épp a minap foglalta össze az Index, hogyan teljesítenek a magyar klubok - és az NB1. 2004 és 2017 között a 2004-2005-ös szezonban volt a legelőkelőbb helyen az NB1 az UEFA listáján, ekkor tizenhetedikek voltunk. A 2013-2014-es mélypont (47. hely) után a tavalyi évet a 35. pozícióban zártuk. Ami sokkoló: előttünk van Moldova, Izland, Liechtenstein, Kazahsztán - nem beszélve Bulgáriáról, Szlovéniáról, Szlovákiáról, Azerbajdzsánról, Fehéroroszországról, Ciprusról. Ha a 2017-2018-as BL-és El-selejtezőket vesszük górcső alá, azzal a szomorú képpel kell szembesülnünk: a máltaiaknál alig teljesítettek jobban a mieink (a Videoton mentette meg a magyar futballt, a Kispest és a Vasas azonnal búcsúzott, míg a Ferencváros csupán a gyengécske letteket ütötte ki), a mögöttünk állók közül pedig a litvánok és macedónok sokkal jobb eredményeket értek el az NB1-es klubjainknál.

                Pocsék, siralmas számok ezek! 2010 óta stratégiai ágazat a sport, az Orbán-kormány kiemelt területként kezeli a labdarúgást, az általános közvélekedés szerint "ömlik a pénz" a honi fociba. A kispestiek ötöt, a ferencvárosiak hetet, az angyalföldiek ugyancsak hetet kaptak nemzetközi ellenfeleiktől. Ha hozzávesszük a Videoton 0-4-es mérkőzését (itthon, a Partizan ellen), megállapíthatjuk: nem csupán kiestek a magyarok, legtöbbször megszégyenültek. Korábban számtalanszor hallhattuk, hogy a magyar edzők mennyire nincsenek képben az új trendekkel, nem is akarják képezni magukat (a híres anekdota szerint a magyar „edzőpápák” a hazánkba érkező Fergusonnak nem tettek fel egyetlen kérdést sem), bezzeg a külföldiek. Sokkal komplexebb kérdés ez annál, hogy egy-két mondattal elintézzük és levonjunk bármilyen következtetést, de a napnál is világosabb: huzamosabb ideig nagyon kevés külföldi tréner vezeti eredményesen magyar csapatát. Az idei év sztáredzője minden bizonnyal Marko Nikolics lesz, öt évvel ezelőtt pedig Paulo Sousa ért el kiemelkedő sikert (EL-csoportkör) a fehérváriakkal. Tavaly a Honvédot bajnoki címig vezető Marco Rossit dicsérte a sajtó - joggal. Ám a közel négy-négy éve Magyarországon dolgozó Nebojsa Vignjevics és Thomas Doll példája fontos tanulságokkal szolgál (amellett, hogy nem feledkezhetünk meg arról, Rossi első kispesti időszaka végén a gyenge eredmények miatt távozott, míg a Sousa-féle Videoton az NB1-ben gyakran szenvedett).

                1. mindketten értek el részsikereket korábbi csapataikkal, 2. határozott személyiségekről van szó, akik nem szívesen változtatnak, vélhetően nem túlzás a makacs jelző rájuk aggatása sem, 3. mindkettejüknek volt rendkívül sikeres időszaka itthon, amikor nem csupán az eredmények voltak jók, hanem a játék is bizakodásra adhatott okot. A 4. pontban azonban szomorúan kell megállapítanom: Vignjevics lendülete kifogyott (kevésbé szomorúan azt is leszögezem, a Doll-féle Ferencváros nemzetközileg egyszer sem ért el sikert, és a csapat játéka akadozik az NB1-ben is, az edző elvesztette tekintélyét játékosai előtt). Bár a jövőbelátás képességével nem vagyok megáldva, lenne egy fogadásom arra, hogy egyik tréner sem fog öt évet Magyarországon dolgozni - noha most még úgy tűnik, az újpesti és ferencvárosi vezetők bíznak bennük.

                A vezetői bizalom tehát kétélű fegyver: ha egy potens, felkészült, megújulni képes vezetőedző mellett áll ki a kezdeti esetleges bukdácsolás után a vezetőség - remek dolog. Ám ha olyan trénerben bíznak "felül" rendületlenül, akinek lábai alól kicsúszott a talaj, akkor annak a klub látja kárát. Itt érkeztünk el bejegyzésem lényegéhez: a tulajdonosok felelősségéhez. Ismereteim szerint két olyan klub van ma az NB1-ben, ahol dolgozik sportigazgató (Kovács Zoltán Fehérváron és Benczés Miklós Diósgyőrben). Bár játékoseladásból, közvetítési jogokból, társasági adóból egyre több pénz folyik be a klubok kasszájába, nincs profi menedzserszemlélet. Érdekes lenne, ha átvilágítaná egy erre szakosodott cég a tizenkét NB1-es klubot aszerint, milyen döntési mechanizmusok jellemzőek, van-e stratégia (annak éves szintű lebontása mennyire jellemző), a részterületeknek (marketing, kommunikáció, gazdasági terület, létesítmény vezetése, általános ügyvezető igazgató) van-e felelőse - ha igen, mekkora hatáskörrel bír, milyen hatékonysággal dolgoznak az irodákban. Egyszóval: mennyire működnek a klubok professzionálisan.

                Van egy olyan sejtésem, a vizsgálat eredményei kevéssé lennének kecsegtetőek a klubokra nézve. A legegyszerűbb megoldás ezért az, ha nincsenek is ilyenek. Akkor minden mehet a maga útján, mindenki "dolgozhat tovább". Utóbbi frázist hányszor hallhattuk már egy-egy vereség után valamelyik csapat vezetőedzőjétől?! "Mentek a fiúk becsülettel, ma ennyi volt a meccsben, dolgozni kell tovább, menni tovább, aztán majd meglátjuk, mi lesz". A pályán természetesen ott az ellenfél, így kidolgozhat bármilyen jó taktikát hétközben a vezetőedző, a megvalósítás szükségszerűen ellenállásba fog ütközni. A klubvezetésnél viszont más a helyzet - ha néhány, a szakmájához értő menedzsert kinevezne a tulajdonos (és nekik biztosítaná a megfelelő feltételeket), elindulhatna a felemelkedés. Ezzel szemben még mindig jellemző, hogy a klubtulajdonos a "mindenes", az átigazolásoktól kezdve a célkitűzésekig egy személyben dönt. Bár valóban létezik az angol modell, ahol menedzser az edző titulusa és ő felel a keret kialakításáért, Magyarországon meggyőződésem, hogy ez - egyelőre - nem működik, nem működhet. Így kifejezetten fontos lenne, hogy a mindenkori vezetőedzőnek legyen szakmai felettese a kluboknál (többek között azért, hogy legyen egy folytonosság és fontos szerepet kapjon a hosszú távú munka – szemben azzal, hogy egy edzőnek gyakran csak hónapjai vannak egy adott klubnál).

                Attól tartok, ha a klubvezetőségek (ugyanez igaz az MLSZ vezetésére is) tagjai ezzel a teljesítménnyel rukkolnának elő a GE-nél, a Telekomnál vagy a PwC-nél, viszonylag rövid ideig őrizhetnék meg állásukat. A mai magyar futballközeg sajátja viszont, hogy lényegében következmények nélkül lehet dolgozni. Az sem baj, ha nincs jövőkép, a csapat hónapról hónapra egyre gyengébb, néző csak véletlen látogat ki a stadionba. Ha nincs ösztönző, lehetetlen előrelépni. A fent már említett Cruyff a Feyenoordban fejezte be pályafutását. A rotterdami klub vezetésével abban állapodott meg a legenda, egy viszonylag alacsonyabb alapbér mellett a nézőszám után kapja prémiumának jelentős részét. Az átlagnézőszám nőtt, mindenki jól járt. Ha ma egy klubvezető hasonlóval állna elő valamelyik játékos menedzserével folytatott tárgyalásán, először kinevetnék, majd faképnél hagynák azzal a mondattal: "van ajánlat Debrecenből, Paksról és Felcsútról, ott másképp állnak majd hozzánk." Még csak azt sem gondolom, hogy feltétlenül a játékosok esetében kellene ilyen ösztönzőt alkalmazni - sokkal inkább a klubvezető alkalmazottjainál. Továbbá az MLSZ-en belül is el kellene időről időre azon gondolkodni, miként fordulhat elő, hogy a Csányi-érában - a grandiózus tervek ellenére - körülbelül tíz százalékkal csökkent az átlagnézőszám. Nem arra van szükség, hogy megnevezzenek egy felelőst, akit annak rendje és módja szerint kirúgnak - majd minden mehet tovább. Jó lenne, ha a felek között (klubvezetők, MLSZ-vezetők, szurkolók) megindulna egy gyümölcsöző párbeszéd, előbbi két csoport nagy része nem zárkózna el utóbbi kérdései elől, a szurkolók pedig éreznék: itt valami elkezdődött, látszik, hogy megy a munka, a csapatokért, a magyar futballért - értünk. A kölcsönös bizalomhiány az egyik legnagyobb és legkártékonyabb tényező jelenleg.

                Ahogy már említettem, el kellene dönteni, milyen úton szeretne a magyar futball végigmenni. Gazdaságilag óriási a szakadék Kelet-Közép-Európa és Nyugat-Európa között. A konvergencia finoman szólva is akadozik, a közepesen fejlett országok csapdájában van Magyarország is. A nyugati klubok tőkeereje sokszorosa a régióbeli klubokénak - és ez így is marad. Időlegesen lehet állami eszközökkel ezen enyhíteni, ám ez csak akkor lehet hosszabb távon fenntartható és hatékony, ha a piaci működés felé tereljük a folyamatokat. Most ennek ellenkezőjét láthatjuk. A szponzoráció minimálisra süllyedt ("minek támogassalak titeket? - ott van a TAO"), a mainál belterjesebb talán soha nem volt a közeg, a csapatoknak szinte mindegy, hány néző vesz jegyet - a költségvetésnek legfeljebb egy-két százalékát jelenti a jegy-és bérletértékesítés. A világon csak néhány olyan klub van, amely legjobbjait is megtarthatja (de ez sincs mindig így, lásd: Neymar), ne lepődjünk hát meg, hogy a tehetséges magyarokra külföldi klubok csapnak le. Viszont nagyon nem mindegy, mikor és mennyiért. Ma az az elterjedt vélekedés, hogy 15-17 évesen érdemes kimenni külföldre, mert ha ezt nem teszed meg, esélyed sem lesz később topligában játszani, hiszen itthon intenzitás nélküli, lassú edzések vannak. Azt mindenképpen el kellene érni, hogy az utánpótlásba behozzuk a szakértelmet, ezáltal ne legyen rákényszerítve a tinédzser a túl korán külföldre való igazolásra. Az ugyanis ritkán hozza meg a várt eredményt - nagyon kevesen vannak, akik kikerültek 18 éves koruk előtt és komoly karriert futottak be.

                A magyar kluboknak nem élet-halál kérdése a játékoseladás. Ez bizonyos szempontból jó, hiszen anyagilag stabil lábakon állnak (ám pontosan tudjuk, miből állnak össze ezek a „lábak”), másik oldalról rettenetes rossz, mivel a már említett ösztönző hiányzik. "Nem jön ki az utánpótlásból évek óta senki? Huszonhárom évesen még tehetségként beszélünk valakiről? Semmi baj." Barczi Dávid és Bognár István tökéletes példák utóbbira - ígéretesebb karriert jósoltak a "tehetséges" fiataloknak. Ma 28 és 26 évesek, az NB1-ben sem kapnak lehetőséget. Ellenben déli szomszédjaink sokkal bátrabban be merik tenni 17-19 éves korban fiataljaikat, nem ritkán kulcsszerepet szánva nekik. Hiszen létkérdés számukra a játékosok értékesítése. Ha valakiben ott a potenciál, nehéz elképzelni, hogy 20-21 évesen ne férne be valamelyik honi csapat kezdőjébe. Ha mégsem, valószínűleg mégsem akkora reménység az illető. Bátran kellene tehát fiataljainkhoz nyúlni, de én magam is rosszul vagyok a hasonló, üres fejtegetésektől, ezért rögtön hozzáteszem: ehhez előfeltétel, hogy olyan szintű utánpótlásképzés legyen, ami ma nincs Magyarországon. Nem véletlen (és nem is csak a hiénaként ábrázolt menedzserek az okai) az, hogy egy klub inkább próbál ki egy 27 éves bosnyák légióst, mint a 18 éves szélsőt. Akadémiáink 8-10-12 éve működnek, mégis, megdöbbentően kevés akadémista futott be nemzetközi karriert - de még a magyar NB1 szintjét sem sokan ütik meg. A helyzet elkeserítő, jóval nagyobb hangsúlyt kellene hát a képzésre fektetni (aminek nyilvánvalóan egy, a jelenleginél nívósabb kiválasztás az alapja). Az olcsón veszünk és drágán eladunk-féle klubmodell azonban nem működhet megfelelő scout-rendszer nélkül. Ez pedig - tudomásom szerint - hiánycikk ma. Bár a nyilatkozatok alapján némi elmozdulás történt (míg korábban nem volt ritka, hogy Youtube-videók alapján igazoltak egyes csapatok, ma már gondosabb és többlépcsős a kiválasztás jobb helyeken), rendszerszinten egyelőre nemigen beszélhetünk sikerekről.

                A gazdasági felzárkózás megtörtént, szakmai oldalról viszont egyelőre nem látunk kedvező folyamatokat. A kulcs a klubvezetők és az MLSZ kezében van. Reméljük, élni fognak a talán soha vissza nem térő lehetőséggel.