Vélemény

Keddi sztori, avagy a foci és a politika összefonódása

Amikor a magyar futball gondjairól értekezünk, rendszeresen előjön a múlt és tradíciók nélküli kiscsapatok előretörése (előretolása) és a sportfinanszírozás, a politika és a sport összefonódása. Azért is szeretném kifejteni a véleményem ezekben a témakörökben, mert valójában a kettő egy tőről fakad, és kiemelkedő fontosságú lenne ezek kibeszélése, megvitatása.

A diskurzus a magyar sajtóban meglehetősen kezdetleges ezen a téren, hiszen a kormányzattal kritikus hangok Orbán Viktor megalomániáját, eszelős tervét látják óriási lopásokkal fűszerezve, míg a kormányközeli média inkább hallgat a kérdésről. A kritikusok gyakran hozzák fel érvként, hogy ’Nyugaton sem az állam építi a stadionokat, a TAO-pénzt pedig inkább egészségügyre és oktatásra kellene költeni’. Nos, a nyugati világban valóban nem jellemző, hogy az állam ilyen erőteljes szerepet vállal a profi sportban, azonban van néhány tényező, amit elhallgatunk. A sportlétesítmények állaga a végletekig leromlott az elmúlt évtizedekben, sorra szűntek meg a futballpályák, zártak be uszodák, grundok. Ha ezt a piacra bízzuk (mint ahogy bíztuk is), valójában nem történik semmi (legfeljebb rombolás, pusztulás). Ma Magyarországon senki nem lát üzletet abban, hogy felépítsen saját tőkéből egy stadiont. Ha ilyenre mégis sor kerül, előbb-utóbb kiderül, egészen más okok voltak a háttérben (lásd Tarsoly Csabát, Bíró Pétert, Stadler Józsefet, akik valamilyen módon a törvények ellen vétettek). Kétségkívül szükséges tehát az erőteljes állami intervenció a hazai sportban.

Ennek eszközein már lehet vitatkozni. Orbán Viktor szerint „a futball olyan, mint a bográcsgulyás. Folyamatosan teszünk bele, sosem veszünk ki, és a végén kész.” Azaz, elrugaszkodott és téves elvárás az, ha profitot remélünk egy labdarúgóklub üzemeltetése kapcsán, szükséges kijelölni szereplőket, akik majd eltartják a magyar futballt. Egy másik „iskola” azt mondja: az ország vezetői ne szórják töménytelen mennyiségben a közpénzt olyan célokra, amelyeknél nincs esély a megtérülésre. A tisztán piaci megközelítéssel – ahogy már azt kifejtettem – egyáltalán nem értek egyet, hiszen az államnak a profiton kívül egyéb szempontokat is figyelembe kell vennie (igazságosság, méltányosság, esélyegyenlőség biztosítása stb.), azonban szerintem az orbáni értelmezés is téves.Mindazonáltal, a legritkább esetben lesz nyereséges egy színház, egy uszoda, egy művelődési központ, mégis, állampolgári érdek azok fenntartása. Innen megközelítve már inkább az a kérdés, hol van a választóvonal, mi az, amit az államnak finanszíroznia kell, és mi az, amit már nem. A létesítményfejlesztés, az utánpótlásképzés még „belefér”, a profi csapatok finanszírozása már nem. De mi van akkor, amikor a TAO-források egy részét valójában fizetésekre költik, vagy ha a kormány által közbeszerzéseken kitömött körök üzemeltetnek klubokat (netán nyíltan önkormányzati pénzből)? Látható, hogy bár vannak szigorú UEFA- és FIFA-irányelvek a futballszövetségek önállóságát és az állami befolyás kizárását illetően, e tekintetben a nemzetközi szövetségek nem fognak lépni, a mai magyar modell nem tart ott, hogy kizárjanak minket.

Amellett, hogy sokan úgy gondolják, ezeket az állami (és közvetetten állami) pénzeknek jobb helye is lenne, be kell látni: a recept nem működik! Ahogy a végletekig centralizált döntéshozatali mechanizmussal bíró, autokratikus országok gyorsabban reagálhatnak egy-egy válsághelyzetben, mint a nyugati demokráciák, mégis, hosszú távon azt látjuk, azok a jóléti államok, ahol liberális demokrácia van. Ugyanúgy itt is igaz, hogy hiába lenne meg adott esetben pénz és akarat, ebben a szisztémában nem lehet sikeres a magyar futball. Ahogy már kitárgyalták sokszor, amíg a klubokat mesterségesen felpumpálják, addig azok meglehetősen kevés figyelmet szentelnek majd az egyéb finanszírozási „lábak” kiépítésére. Úgy, mint: jegy- és bérleteladásból származó bevétel, merchandising, játékoseladások, utánpótlásképzés. Ha azt érzi a klubvezető, hogy teljesen megfelel, ha minél több igazolt fiatal játékosa van, akik minél több bajnokságban elindulnak, így egyre nagyobb támogatást kasszíroz a klub, akkor nem kap szerepet a – ronda szóval élve – minőségbiztosítás. ’Minél többen legyenek, de az egyéni képzésekre nem fektetünk hangsúlyt, az sem gond, ha évekig senki nem kerül fel a felnőttekhez.’ Nyugat-Európában azt láthatjuk, hogy a klubok költségvetésének egyre nagyobb hányada az ún. merchandisingból származik. Magyarországon meglehetősen kezdetlegesek az ajándékboltok. Bár csak a levegőbe beszélek, meg lennék lepve, ha Balmazújvárosban vagy Pakson mindent kielégítő szurkolói boltokat találnék – bár nem kell messzebbre menni, mint a Szusza Ferenc Stadion, ha emiatt valamelyik klubot kritikával szeretnénk illetni. Formálisan igaz: aki kiharcolja az NB1-es tagságot, annak nyilvánvalóan joga van ott pályára lépni, ez nem vehető el sem a felcsútiaktól, sem másoktól. Bár már körülbelül ezerötszáz alkalommal kifejezték szurkolók különböző fórumokon, de nem lehet elmenni amellett, hogy más lenne a hangulata az NB1-nek, ha a Zalaegerszeg, a Győr, a Nyíregyháza, a Pécs, vagy akár a Békéscsaba, a Szolnok, a Szeged kapna állami mentőövet. Nem a rosszindulat szól belőlem, egyszerűen látni kell, hogy szinte senkit nem érdekelnek a Puskás, a Mezőkövesd, a Balmazújváros és a Paks mérkőzései. Sorrendben 800, 2000, 1000, 1500 ember látogatott ki a fenti négy klub tavalyi bajnokijaira. A védelmükben tegyük gyorsan hozzá: a bajnokcsapat és az ezüstérmes hazai találkozóit is csupán 2700, illetve 2000 ember látta átlagosan..

A nézők lemorzsolódnak, a klubidentitás egyre kevésbé jelenik meg. Akármilyen gyenge a magyar válogatott, mégis húszezer feletti nézőszámot láthatunk; a magyar futballszurkoló jobban tud azonosulni a nemzeti tizeneggyel, mint a klubokkal. Be kell látni, nem elsősorban csúcsminőségű futballt vár a szurkoló (ha ez lenne a kizárólagos szempont, a Bajnokok Ligája, PrimeraDivision és Premier League mérkőzésein kívül nem nézne semmit), hanem közösségi élményt, jó hangulatot, küzdelmes, támadófocit hozó találkozókat. Nos, mindezek a háttérbe szorulnak akkor, amikor nem kell a piacra „kimenni” ahhoz egy NB1-es klubnak, hogy eléldegéljen.

A helyzet az, hogy inkább elidegenít bizonyos embereket a magyar futballtól az, hogy ilyen mértékben beleavatkozik a „nagypolitika” a futballviszonyokba. Magyar kosárlabda, kézilabda, sí, golf, birkózás, műkorcsolya, röplabda, rögbi, pingpong, műugrók – mi a közös bennük? Mindegyiket a jelenlegi kormánypárthoz köthető ember vezeti. A Balmazújváros, a Mezőkövesd, a Puskás Akadémia, a Videoton, a Ferencváros – mindegyik klub mögött Fidesz-közeli, vagy fideszes csoport, csoportok állnak. Erre lehetne mondani: ’nekem mindegy, a lényeg, hogy legyenek sikeresek’. Az állításom ezzel szemben az, hogy így nem lehet sikeres a magyar sport! Ha a meritokratikus elvek a háttérbe kényszerülnek és mindent a sógor-koma-viszony határoz meg, a jövőnk sem lesz szebb, mint a jelenünk. Vesszőparipám, hogy az államnak igenis szerepet kell vállalnia a sportban, azonban nem helyes, ha az állam kisajátít mindent, faltól falig ér. Nem csupán azért, mert ez morálisan nehezen igazolható, hanem, mert nem hatékony.

Konszenzus van abban, hogy ma a magyar klubok gazdaság ereje jóval nagyobb, mint volt körülbelül egy évtizeddel korábban. Hazaigazolnak magyar válogatottak, olyan légiósok választják az NB1-et, mint DankoLazovics, EzekielHenty, DavideLanzafame. Nincs év közben visszalépés, nem hallani elmaradó fizetésekről. Valójában viszont soha nem volt olyan kiszolgáltatott a honi futballközeg, mint ma. A jelenlegi kormánypártok hatalmon maradása a legfontosabb előfeltétele a mostani helyzet fennmaradásának, másfelől: ha valaki nem áll be a sorba, valamilyen módon bűnösnek találtatik, könnyen elképzelhető, hogy körön kívül reked és gazdaságilag ellehetetlenül. A klubok büdzséje óriásit emelkedett, azonban amögöttnincs fedezet. A magyar futball ma semmivel nem eredményesebb (sőt, míg korábban kétszer EL-csoportkört ért el a DVSC és a Videoton, egyszer BL-csoportkört a debreceni csapat, immáron öt éve nem szurkolhatunk ősszel magyar csapatnak a nemzetközi kupaporondon, a Szentes Lázár-féle Loki teljesítményét [tavaszig életben maradt a csapat és a Bruges búcsúztatta] jó eséllyel a következő két évtizedben sem ismételjük meg). Egy esetleges kormányváltás (legyen az 2018-ban, 2022-ben, vagy máskor) után kártyavárként dőlhet össze a magyar futball jelenlegi rendszere. Bár ezt mi, futballrajongók nyilvánvalóan nem szeretnénk, mégsem elképzelhetetlen forgatókönyv ez.

Pikírten akár azt is mondhatnánk, nekünk, újpestieknek nem lehet okunk panaszra, ha a Chelsea is tőlünk igazol. Bár a Duchatelet-éra inkább botrányokat és gyenge szereplést hozott, mint emlékezetes győzelmeket, mégis meg kell jegyezni, az újpesti átigazolási politika áll talán a legközelebb a piaci logikához. Érkezik a svéd harmadik ligából egy macedón srác (EnisBardhi) 2014-ben, 2017 nyarán továbbáll a spanyol első osztályú Levantéba. AsmirSuljic, LoicNego Fehérvárra igazoltak Újpestről (Nego esetében folyamatos kölcsönadogatásokról volt szó), MbayeDiagne egy évet sem töltött a Megyeri úton, hogy aztán a kínai első osztályba szerződjön. Megfordult Újpesten MarkoDmitrovic is, aki később a spanyol másodosztályban védett – idén pedig már a topligás Eibar kapuját őrzi a szerb kapus. Ott van még Eden Hazard testvére, KylianHazard, aki nyártól a Chelsea tartalékcsapatát erősíti, RoderickDuchatelet-nek sikerült pénzt „csinálnia” Balogh Balázsból és Jonathan Herisből is. A szurkolóknak természetesen nem tetszik ez a modell, hiszen ha minden évben új csapat épül, az a legritkább esetben (kvázi soha) nem eredményez bajnok- vagy dobogóesélyes csapatot. Mégis, a játékosok értékesítése terén az Újpest az egyik éllovasa az NB1-nek. A másik ilyen kétségkívül a Ferencváros, ahol eladásra került Mateos, Besic, Somalia, Nagy Ádám, Nagy Dominik és Ramirez is, a klub ezekből a transzferekből jelentős bevételekre tett szert.

Meggyőződésem, hogy a fent említett területeket lehetne professzionálisabban és hatékonyabban kezelni, mint ahogy azt teszik a legtöbb honi klubnál. Bár célszerű az ilyen jellegű írásokat valami pozitív gondolattal zárni, ebben az esetben önmagam, önmagunk becsapása lenne ez. 20171 őszén semmi jel nem mutat arra, hogy elindulnánk a piaci alapú működés felé. A TAO-rendszert meghosszabbítottuk brüsszeli engedéllyel, jövőre az NB1-et erősíti majd minden bizonnyal két olyan klub, amely élén Deutsch Tamás és Seszták Miklós személyében két politikus áll, a klubok pedig hasonlóan (nem) kommunikálnak szurkolóikkal, ahogy azt eddig tették. A bajnokság pedig sodródik a teljes érdektelenség felé, megspékelve ezt zártkapus büntetésekkel. Ilyen gazdasági háttérrel egyáltalán nem lenne lehetetlen felépíteni legalább egy olyan csapatot, mint a Legia Varsó, a SpartaPraha, a Dinamo Zagreb, a Steaua, vagy akár a Maribor. Turáni átok nincs, a recept valahogy így néz ki: hozzáértés, koncepció, stratégiaalkotás, felelősségi körök lehatárolása, visszacsatolás, munka, pénz, munka és pénz..

A nulladiklépés az, hogy nyíltan beszéljünk a problémákról. Ha ezek a kérdések egyre inkább megjelennek a diskurzusban, közelebb kerülhetünk a szórakoztató és eredményes magyar focihoz. Mi, akik megéltük a Vaduz elleni 0-4-et, a Paks elleni 0-6-ot, az andorrai zakót, a feröeri 0-0-át, a máltai vereséget – megérdemelnénk már, hogy zajos sikereket ünnepelhessünk. Az elvárásainkból jócskán leadtunk az elmúlt években, ennek egyik jele, hogy akár egy tétnélküli Magyarország-Lettország is teltház előtt kerül megrendezésre. Akármilyen csapnivaló sokszor a játék, akármilyen hűvös a viszony a felek között, a szurkoló egy dolgot nem bír csupán elviselni: a reménytelenséget.