Vélemény

Keddi story, avagy meddig tartjuk fogva saját magunkat?

A válogatott mellett másik szívügyem, szívügyünk az Újpest. Az az Újpest, amely 14 mérkőzés alatt mindössze három győzelmet zsebelt be, hazai pályán egyet (Vasas, 1-0). Az az Újpest, amely a Videoton ellen öt perc alatt került kétgólos hátrányba. A sokkal jobb kerettel rendelkező, egyénileg és csapatként is jobb fehérváriak joggal gondolhatták, innentől nyert ügyük van. Csakhogy Solymosi Péter tévesen felmutatta a pirosat Hadzic-nak, a megfogyatkozó fehérváriak pedig érthetetlenül visszaestek. Az első félidőben volt minden, mint a búcsúban – hogy Puhl Sándor kedvenc mondatát idézzük. Parázs párharcok, kiállítás, két gól, kapufa. Az emberelőny ellenére sem tűnt úgy, hogy lehet sanszunk, ám ezt szerencsére Vignjevics „fiai” másképp gondolták és lőttek szűk harminc perc alatt két gólt a második félidőben. A csereként a hajrára beszálló Mohl révén még tizenegyest is sikerült kiharcolni, azonban az ex-fehérvári Tischler nem tudott duplázni, Kovácsik leolvasta, hova lövi majd a büntetőt csatárunk. Így maradt az iksz, azonban nem hiszem, hogy megsértem a játékosokat, ha azt mondom: az igazán érdekes események a lelátón és a mérkőzés lefújása után bontakoztak ki.

A pályára kerülő WC-deszka kétségkívül mutat kreativitást, viszont vélhetően transzparensen jobban mutatna és még a szabályoknak is megfelelne a tiltakozás ezen módja. A fehérvári játékosok (nem csupán szombaton) egy része arrogánsan, az ellenfelet nem kímélve futballozott (bár legyünk igazságosak: akár az FTC, akár a Videoton ellen a mi részünkről is láthattunk néhány durva, elkésett szerelést). Juhász Roland általában kilencven percen keresztül kommunikál a játékvezetővel, Henty minden párharcba úgy ment bele, mintha háborút vívna, de ezúttal még az egyébként visszafogott Pátkai is felhúzta magát, a volt újpesti Suljic pedig elfogadhatatlan jelzőt tett Solymosira. 

A fehérváriak belügye, hogy miért nem képesek kilencven percen keresztül egyenletesen teljesíteni, miért engedhetik meg maguknak egyes futballistáik ezt a viselkedést (a fentiek mellett kiemelendő: a tisztázatlan Sankovic-Henty-affér után az öltöző egyik ajtaja bánta a Vidi légiósának dühét). Az viszont már a mi kötelességünk, hogy felemeljük szavunkat az ellen, ami egyre inkább teret nyer bizonyos Újpest-szurkolók körében. A mérkőzés idő előtti lefújása is felmerült ezúttal, az egyébként magyar válogatott Viníciust talán társai győzték meg, folytassa a játékot. Sokszor éreztem, talán éreztük úgy az elmúlt években, hogy minek minden meccs előtt a rasszizmus elleni kiállást hangsúlyozni, mi szükség van a csapatkapitányok által felolvasott közhelyparádékra. Nos, bár ezeknek a hatásfoka meglehetősen alacsony, nem lehet kérdés: a lelátói rasszizmus sajnos létező jelenség a magyar futballban – Újpesten pedig az egyik legszembetűnőbb jelenleg.

Nagy kérdés, hogy mit érdemelnek a renitensek. Az sem mellékes, a klubok és az MLSZ valóban meg akarja találni a felelősöket és velük szemben retorziókat alkalmazni – vagy csupán a téma felszínen tartása és ellentétek, feszültség generálása a cél? Ha előbbi, akkor itt az idő lépni. Ebben az esetben pedig az a kérdés, van-e ma olyan klubvezetés Újpesten, amely elég hiteles ahhoz, hogy megléphesse a kitiltásokat? Az MLSZ fegyelmi bizottsága 1,5 milliós pénzbüntetés mellett a soron következő két hazai mérkőzéssel kapcsolatban rendelt el zárt kaput (a Vasast, a Diósgyőrt, a Puskást, a Honvédot és a Balmazújvárost is nézők nélkül fogadtuk, fogadjuk, ami egyfelől azt jelenti, legközelebb 2018-ban szurkolhatunk csapatunknak hazai pályán, másfelől a nyári-őszi hazai meccsek több mint felét zártkapus stadionban rendezték Újpesten). Sokkal fontosabb a kemény retorziónál, hogy tudunk-e példát mutatni a lelátón, képesek vagyunk-e a megújulásra – vagy ugyanolyan nívón szurkolunk, ahogy Duchatelet az Újpest FC-t, Csányi az MLSZ-t vezeti?

Tegyük hozzá nyomban, nem csak újpesti jelenségről van szó, ám az ember a szeretteit félti a legjobban. Ha olyan jeleket vél felfedezni közvetlen környezetében, amelyek aggodalomra adnak okot, nem csupán lehetősége, kötelessége is a felszólalás és a figyelemfelhívás. Itt azonban nem állhatunk meg, szükséges a „hogyan tovább”-on való gondolkodás is. Az Újpest FC közleményében kitér arra, hogy a klub „nyitott a Magyar Labdarúgó Szövetség, a többi labdarúgóklub és a szurkolók képviselőivel egy jövőbeni preventív megoldás/javaslatcsomag kidolgozására, amivel az ilyesfajta eseteknek teljes mértékben gátat lehet szabni. Tesszük mindezt azért, mert klubunk, a határozattól függetlenül minden, az MLSZ és a Nemzetközi Labdarúgó-Szövetség szabályzatában leírt eszközzel megpróbálta megszüntetni a rasszista rigmusokat, és így fog tenni a jövőben is.” 

Először azt kell eldöntenie az újpesti szurkolói közösségnek, fontosnak tartja-e a változást, hajlandó-e tenni ezért. Ha igen, eszközöket kell rendelni a kívánt cél eléréséhez. Utóbbi véleményem szerint nem lehet más, mint egy alapvetően a fair-play határain belül maradó lelátói közeg kialakítása. Ebbe azonban mindenki mást láthat és lát is bele. Isten ments, hogy eltűnjenek az ultrák, de színházi állapotokra sincs szükség a Szuszában. Teljesen helyénvaló adott esetben az öblösebb hangon való megszólalás, a tábortól az ellenfelekkel való foglalkozás, ám ideális lenne embernek tartani ellenfeleinket, bizonyos határokon belül maradni (többek között ez jelenti a huhogás és Sieg Heil-ezés eszköztárból való örökös elfelejtését, a gyászszünetek tiszteletben tartását). „Utálunk, car Ferencváros / Aki nem ugrál, fradista” és társaik igen, ám az ellenfél játékosainak dehumanizálása már ne. Utóbbi még akkor is elfogadhatatlan, ha látjuk, például a fehérvári játékosok mit engednek meg maguknak mérkőzésről mérkőzésre, látjuk, Hentyék mit művelnek a pályán. Érv tehát van a klubnál, van nálunk, szurkolóknál, amelyeket felhasználhatunk a viták során, viszont ügyelni kellene arra, hogy ne adjunk támadási felületet. Különösen nehéz a helyzet akkor, amikor az újpesti szurkolók jelentős része nemhogy azonosulni nem tud a klubvezetéssel, hanem egyenesen a távozását követeli (ami persze tökéletesen érthető és jogos az elmúlt évek eredménytelenségét figyelembe véve).

Nagy a feszültség a szereplőkben, kölcsönös sérelmek minden oldalon, sportszerűtlenül viselkedő ellenfelek, a hagyományokhoz méltatlan szereplés, megváltoztatott címer, hosszú évek óta tartó sikertelenség. Ember legyen a talpán, akinek ilyen körülmények között sikerül megtalálni a helyes egyensúlyt, egyáltalán: a követendő utat. Ennél valamivel könnyebb megmondani, mi az, ami soha nem lehet bevett és elterjedt gyakorlat Újpesten: a rasszista, kirekesztő megnyilvánulások. Nem csupán elvont értelemben van ennek jelentősége; itt (is) dőlhet el, van-e elég erkölcsi tartása, megfelelő morális háttere az újpesti szurkolók közösségének a klub megújításáért folytatott küzdelméhez. Nagyon bízom abban, hogy igen.