Vélemény

Tiszta krimi (2/1), avagy a múlt sötét árnyai

A sajtó (egyik fele) tele van azzal, hogy a szkenner-ellenesek visszatérése ünnep helyett ünneprontás lett. Nem kívánunk erre a hullámra felülni, ami történt, az megtörtént, sokkal jobban érdekel az, hogy mi vezetett idáig! Nem a konkrét esetig, hanem addig, hogy a széles közvélemény miként kapott visszaigazolást arra az állításra, hogy focimeccsre járni tiszta krimi!

Fontos kiemelni, hogy nem kívánok az Üllői úti eseményekkel foglalkozni. Ennek oka az, hogy az ott történtek felelősei nem a hírekben szereplők, hanem azok, akik miatt az események idáig fajultak.

 

Szurkolók

Kicsit messze fogom elkezdeni ezt a történetet. Az alábbi ábra több mint 100 év nézőszám-adatait tartalmazza:

Forrás: https://www.magyarfutball.hu/hu/nezoszamok

Nem meglepő, hogy a mai szintet gyakorlatilag minden körülmények között tudta hozni a hazai foci élvonala. Persze közben sok minden változott.

 

1.

  • A II. Világháborúig az 1926/27 és 1927/28-as bajnokságok nézőszáma volt kiemelkedő, mert ezekben az években kerültünk igazán komolyan az élcsapatok közé – ekkor egy 2. és egy 3. helyig jutottunk, az első bajnoki aranyat pedig a még mindig átlag feletti nézőszámot hozó 1929/30-as bajnokságban sikerült elhódítani.
  • Ebben az időszakban - a két kiugró évtől eltekintve – 2.600 és 5.000 között mozgott a meccsenkénti nézőszám.

2.

  • 1947/48-tól egészen a ’70-es évek elejéig volt egy igen jelentős felfutás.
  • 5.000 körüli szintről viszonylag gyorsan elértünk a 15.000-es átlagokig, majd aztán még jó ideig 7.500 fölött maradtunk.

3.

  • A ’70-es, ’80-as évek viszonylag kiegyensúlyozott képet mutat a 7.500 és 10.000 között ingadozó átlagaival.
  • Ebben az időszakban nyertük sorra a bajnokságokat, jöttek nemzetközi szereplések is, a hazai futball egésze is még mindig közvetlen az élmezőny mögött volt – vagy legalábbis azt gondoltuk.

4.

  • A ’90-es évektől napjainkig egy szinte monoton csökkenő trendet látunk, ami odavezetett, hogy a száz évvel ezelőtti szintekre estünk vissza

A mai szurkolói körök a rendszerváltás után alakultak ki. Előtte nem nagyon alakulhattak ki ezek, mert a korábbi rendszer azért arra kínosan ügyelt, hogy egy-egy nagyobb társadalmi csoport egy gyúrható massza legyen… A felosztás önkényes, és esetleges, de talán rámutat arra, hogy egy adott klub szurkolói sokfélék, társadalmi pozícióik, szurkolásuk, szokásaik közel nem tekinthetők azonosnak. És még egy; mindannyian fontos elemei a stadionbeli eseményeknek, mindannyiukra szükség van az egészséges légkör megteremtéséhez!

Ultrák:

Ők azok, akik a legkitartóbb, leghűségesebb szurkolók, koreográfiákat mutatnak be, követik csapatukat minden meccsre, megtelik hangjukkal a stadion. De ők azok is, akik például árvíz idején azonnal kimennek a gátakra, gyűjtéseket szerveznek segítségre szorulóknak. És igen, ők azok, akik benne vannak egy olyan buliban, ahol a konkurens szurkolótábor ultráival mérhetik össze testi erejüket.

Mérsékeltek:

Nevezzük így azokat, akik még mindig a hangosabbjai a szurkolóknak, de életüket kevésbé szentelik csapatuknak. Ennek jellemző oka az, hogy ők megállapodott, de még fiatal emberek, akik hűségesen kilátogatnak csapatuk meccseire, de idegenbe már kevésbé mennek el, hiszen családjuk, egyéb más kötelezettségeik ezt nem mindig engedik meg.

Muppet Show:

Ezek az olyan „öregsrácok”, akik – hasonlóan a nevüket adó műsor két öregéhez – jellemzően inkább csak szórványosan kiabálnak be, hangjukat csak így hallhatjuk, de a hazai meccsekre szinte mindig kimennek – és ez már így van 30-50 éve!

Szakmai vendégek:

Ide sorolom a sajtót, a focistákat, akik nem lépnek pályára, az egyéb szakmabeli vendégeket, focista-feleségeket. Ők nem hallhatók, jellemzően csendben szemlélődnek, a stadion életének alig-alig részesei.

Divatdrukkerek:

Ők azok, akik kizárólag sikerek esetén látogatnak meccseket, kötődésük laza, akár az is előfordulhat, hogy időszakonként kedvenc klubjukat is lecserélik. Nem keverendők azokkal a sokakkal, akik majd a következőkben említett okok miatt maradnak távol a meccsek látogatásától!!!

Családok:

Nos, ilyenek nincsenek, olyan számban semmiképpen sem, hogy a stadion életében bármilyen szerepet is játszanának.

 

 

  •  

 

Nos, ezeknek a változásoknak nem egy oka van, hanem a minden egyes korra jellemző társadalmi, politikai tényezők alakították így. Miért nem említem azt, hogy milyen volt a meccseken mutatott/látott játék? Azért nem, mert a ’60-as évekig a meccsre járóknak nem sok fogalma lehetett arról, hogy milyen egy angol, vagy egy dél-amerikai foci, hiszen nem látott ilyen meccseket!

 

Ezek az idők már elmúltak, sok lezáratlan történet maradt innen, ezért most elég annyi, hogy a szurkolás a TTT-rendszerben (Tűrt, Tiltott, Támogatott) az első T-hez tartozott. Az akkori vezetők hagyták, hogy a meccseken a nép kitombolja a hét közben benne összegyűlt feszültséget – addig sem a pártot, meg a nép vezérét találta meg dühével, kicsit pót-cselekedhetett is. A foci maga (a klubok, a játékosok, a vezetők) a harmadik T kategóriájába sorolódtak, így azért – persze csak a kor átlagos hazai szintjéhez mérten!– jó létesítmények, és megfelelő anyagi körülményeket teremtettek.

 

Persze a szurkoló azért igenis tudhatta, hogy amit lát, nem egy utolsó dolog, mert bizony a nemzetközi szintű megmérettetéseken rendre jól szerepeltünk! Hosszasan nem voltunk a világ legjobbjai, de az biztos, hogy a ’70-es évek után, a ’80-as évek elejéig még az elit része voltunk! Innen aztán minden ment lefelé:

  • egyre kevesebb lett a néző
  • egyre rosszabb nemzetközi eredmények születtek,
  • egyre kevesebb játékosunk tudott top-bajnokságokba igazolni,
  • egyre rosszabb állapotba kerültek a létesítmények.

 

Ezeknek pedig szinte egy, viszonylag jól megfogható oka volt/van; a magyar fociba az utóbbi 50-60 évben senki nem tett bele, viszont sokan jól éltek belőle. A folyamat nem lassult, az utóbbi 30 évben még szembeötlőbb, még gyorsabb lett a divergencia a hazai foci-elit jóléte és az általa elért eredmények, a pályán mutatott produktum között!

 

Ebben a helyzetben – már az első Fidesz-kormán! – felismerte azt, hogy valamit tennünk kell, ha azt gondoljuk, hogy a magyar foci az fontos. Ha eredményeket, ha sikereket szeretnénk, ha elődeink örökségéhez méltó produkciót szeretnénk, akkor bizony most már bele is kell tenni valamit! Addigra ugyanis nem volt mit széthordani, a klubok elszegényedtek, mert a fociból élők csak a klubok kárára tudták megtartani életvitelükhöz szükséges anyagi forrásaikat. Jól látták tehát, hogy ha a focival végre kezdeni akarnak valamit, elsősorban anyagi oldalon kell hatni.

 

A folyamat elakadt azzal, hogy 2002-ben – meglepetésre – kormányváltás történt. A másik oldal ugyanis azt találta, hogy a foci nem fontos, az a pár ezer ember, akit még nem tántorítottak el a rossz körülmények, a tovább romló színvonal, egyszerűen nem ér meg semmilyen befektetést. Na meg ők is úgy jártak, mint korábban a futball-elit; csak a rájuk bízott vagyon kárára tudták biztosítani saját, „külön bejáratú” életük anyagi forrásait, így aztán nem csak a focira, sok másra sem jutott…

 

Ezen a helyzeten aztán a 2010-es választás nagyot fordított, mert amit korábban elkezdett a ma is regnáló kormány, azt turbóra tekerte, és az utóbbi 7 év alatt rengeteg olyan fejlesztés hajtott végre, ami az eszköz, és anyagi feltételek drámai javulását hozta magával. Egy kormány, a politikai vezetés ennél többet nem nagyon tehet, de sajnos tett… Erről majd később, most nézzük meg, hoyg a klubokkal mi a helyzet.

 

Klubok

A messze történelmi múltban az amatőrökre épülő foci olyannyira megerősödött, hogy vonzotta a tőkét, reklámot biztosított, szórakozást sok-sok embernek, így viszonylag gyorsan kialakult a profi labdarúgás. Ekkora azonban – a korábbi amatőr alapokon – kialakult egy magyaros stílus, amit persze minden klub – különösen a három nagy (Újpest, FTC, MTK) a maga szájíze szerint formált sajátos stílussá. Mégis volt egy egységes alap, volt egy kifejezetten magyarra jellemző futball-kultúra!

Ebbe a rendszerbe a mindent államosító kommunisták a sport klubokat is lenyúlták, és persze igyekeztek gyökértelenné tenni, megfosztani őket eredeti identitásuktól, elvéve/megváltoztatva színeket, neveket, címereket. A csapatok jellemzően állam vállalatoknak, vagy minisztériumoknak alárendelve működött, a profizmust felváltotta egy ál-profi rendszer, ahol igyekeztek a focistákat (és általában a kiemelt sportolókat) az átlag felett megfizetni, de ennek már semmi köze nem volt ahhoz, hogy a pályán mit értek el…

A rendszerváltást követően hamar kiderült, hogy a fociban nem lehet fenntartani az ál-profizmust, mert megszűntek az állami vállalatok, a minisztériumok pedig inkább a saját dolgaikkal kezdtek el foglalkozni – mint ma már tudjuk, mérsékelt sikerrel… De a lényeg az, hogy végül profik lettek a labdarúgók, legalábbis abban az értelemben, hogy fizetésüket a kluboktól foglalkoztatottként kapták. Igen ám, de hamar kiderült az is, hogy a klubok nem képesek megfizetni még a korábbi szinteken sem a versenyzőket, mert anyagi forrásaik nem voltak. Hogyan is lettek volna? A korábbi rendszer felbomlott, a bújtatott állami támogatás megszűnt, de nem léptek a helyükbe ütős szponzorok.

Az áldatlan állapot megszüntetésére kitalálták, hogy a foci klubok legyenek hát önálló gazdasági társaságok, mert ha ilyeneket hoznak létre, azok már képesek lehetnek – piaci alapon – olyan bevételekre szert tenni, ami lehetővé teszi számukra, hogy jól megfizessék játékosaikat, és egyúttal biztosítsák a versenyzés feltételeit. Nos, ez egy jó elképzelés volt, csak éppen nem működött! Volt egy-két úttörő, aki – vagyonos lévén – megpróbálta felépíteni újra azt a klubot, ami a háború előtti mai továbbélése (pl.: MTK, Várszegi Gábor), de abban az időben itthon még egyszerűen nem volt olyan vagyonkoncentráció, hogy ez legalább az első osztályt képes lett volna működtetni, nem is beszélve az alsóbb osztályokról…

De a rendszer tovább élt, és persze egyre-másra jöttek a kóklerek, vagy éppen a jó szándékú, ámde anyagilag nem elég erős amatőrök, és persze megjelentek a klubok körül azok is, akik lehetőséget láttak abban, hogy az újra csordogáló pénzekből részesedjenek – ha lehet persze, munka nélkül!

Itt jött aztán 2010, és elkezdődött a klubok anyagi megerősítése; a kétes anyagi alapokon nyugvó klubok kikoptak, vagy új tulajdonosok megjelenésével megerősödtek, az MLSZ vezetése igen jelentős pénzeket hoz a sportba, kialakult a tao-rendszer, a fiatal-, valamint a légiós-ajánlás egyre magasabbra tornázza a béreket, a kedvezményes (és várhatóan még kedvezőbbé váló) adózás pedig mindenki másnál közelebb hozza a nettó béreket a bruttóhoz a sportban.

A klubok tehát köszönik szépen, jól vannak! Már csak azért is, mert a stadion-építések (és más infrastrukturális beruházások) jelentősen javítják a klubok működési körülményeit is!

(folytatás következik péntek éjjel)