Vélemény

Lehetőségeink a játékospiacon

A honi futballrajongók körében kiemelten kedvelt és izgalmas időszak a nyár, hiszen csapataink nemzetközi kupákban vesznek részt, de ennél is izgalmasabb sokszor, hogyan alakulnak az átigazolások. Írásomban azt vizsgáltam meg, milyen lehetőségei vannak az Újpest tulajdonosának, ha előrébb akar lépni a magyar és a nemzetközi futballban. A helyzet nem könnyű, de némi ráfordítással és szakértelemmel meggyőződésem szerint van lehetőség a keret értékének növelésére és az eredményesebb szereplésre.

               Újpesti érzelmű szurkolóként hozzászokhattunk az elmúlt években ahhoz, hogy kapkodjuk a fejünket az új igazolások láttán. Ha voltak piacképes játékosaink, akkor azért, ha pedig teljesen új csapatot kellett építeni és az előző évi keret jó részét elküldeni, „új alapokra helyezni” az egészet, akkor azért. Kivételt képez természetesen a 2016/2017-es idény, amikor eltiltás miatt nem igazolhatott az Újpest FC. Végigböngészve a Duchatelet-éra transzfereit, számunkra ismert (értsd: magyar vagy magyar klubnál eltöltött legalább egy évet) játékosból nem jött túl sok – Kabát Péter érkezett Debrecenből, Dusan Vasziljevics Fehérvárról, Szélesi Zoltán Hollandiából, Ahjupera Győrből. Kovács Zoltán sportigazgató kinevezésével aztán belehúzott ezen a téren a klub, így került a Megyeri útra Nemanja Andrics, Forró Gyula, Nagy Gábor, Holdampf Gergő és Vadász Viktor. Később Lencse László kölcsönben igazolt hozzánk, Lázok Jánost a Vasastól szereztük meg, Balázs Benjámin rosszul sikerült portugál és cseh kitérő után igazolt haza Magyarországra és 2015-16-ban szereztük meg Kovács Zoltán kapus, Sallói Dániel, Kálnoki Kis Dávid, Nagy Tibor, Filkor Attila, Pávkovics Bence, Mohl Dávid, Windecker József és Kecskés Ákos (kölcsönben) játékjogát. Ezután Cseke Benjámint jegyezhettük fel, a legújabbak pedig: Gundel-Takács Bence, Litauszki Róbert (visszatért Krakkóból), Zsótér Donát, Novothny Soma, Tischler Patrik, Nagy Dániel, Branko Pauljevics és Simon Krisztián (visszatért Münchenből).

               Lehetne elemezgetni a fenti névsort ötven oldalon keresztül – ami viszont azonnal feltűnhet a lista összeállítása után:

  1. általánosságban elmondható, hogy a klub nem tudta pénzért értékesíteni a magyarokat, többségében ingyen mentek el, sok esetben nem hozták az elvárható szintet (Diarra, Bardhi, Suljics, Andrade, Diagne, Simon azok, akikért komolyabb pénzt kapott a klub a belga korszakban)
  2. több olyan játékos is van, aki kevésbé jól sikerült bel- vagy külföldi kaland után tért vissza (Kabát, Vasziljevics, Litauszki és Simon)
  3. több esetben akkor sikerült valakit leigazolnunk (Lencse, Mohl, Lázok), amikor már az illető karrierje lefelé ívelt, így nem tudott annyit lendíteni a csapat játékán, mintha néhány évvel korábban érkezik
  4. az előző nyári igazolások terén látni a fejlődést (olyanok is érkeztek, akik már tavaly húzóemberek voltak, emellett később a játékospiacon értékesíthetőek), az idei játékosmozgásra pedig elmondható, hogy kialakult egy magyar szinten versenyképes mag, így nem kell kapkodni

Ha a klubnak jelentős bevételt hozó játékosokra egy pillantást vetünk, nem nehéz észrevenni, ismeretlenek voltak a szurkolók előtt, jellemzően a ’hátha jó lesz, de nem várok sokat’ volt a szurkolói attitűd az igazolások bejelentésekor (kivétel: Diagne, akitől az első perctől kezdve sokat vártunk). Marko Dmitrovicsot és Loic Negót is figyelembe kell vennünk, noha értékesítésükből a Duchatelet-família láthatott csupán pénzt. Alaposabb vizsgálat után ezt a listát is tovább bonthatjuk, hiszen Nego és Diagne (Roma és Juventus) fiatalabb korban európai sztárcsapatoknál fordultak meg (természetesen messze az első csapattól), ám karrierjüknek volt egy szakasza, amikor fél évig-másfél évig kiemelkedő játékukkal segítették az Újpestet (Dmitrovics pedig szerb utánpótlás-válogatott kapus volt). Ezt a fajta modellt („megtört” karrierek fellendítése, avagy olyan játékosoknak lehetőséget adni x hónapig, akik itthon kiemelkednek, és akik egyébként [ha nem lenne mögöttük sikertelen időszak] nem igazolnának Magyarországra, itt kiemelten fontos a kereten belüli egyensúly megtartása, vagyis nem lehet ebből a típusból túl sok, hiszen az öltöző könnyedén átjáróházzá válhat) a továbbiakban is követhetnénk.

               Bardhi, Suljic és Diarra olyan kluboktól érkeztek (Prespa Birlik, FK Sarajevo, Casablanca), melyek az Újpestnél gyengébb pénzügyi lehetőségekkel bírnak. Ebben a szegmensben hatalmas szerepe van a játékosügynököknek és az edzői szemnek. Itt jelentős fejlődési lehetőséget látok a jövőt illetően. Azzal, hogy az Újpest képes volt két-három év alatt több játékost magyar szinten nagy összegért, az NB1-nél jóval magasabban jegyzett bajnokságokba eladni, talán könnyebben fog tudni a jövőben ilyen futballistákat elcsábítani. Hiába fáj a szívünk, hiába nevezzük pénzéhes zsoldosnak a távozó játékost, tisztában kell lennünk azzal, egy ambiciózus légiós esetében a magyar futball – így az Újpest is – csupán ugródeszka.

A magyar játékosokat a legritkább esetben viszik el nyugati klubok eurómilliókért – ennek is számos oka van, de kezeljük ezt rövid távon adottságnak, melyet figyelembe kell venni a sikeres klubmodell kialakításakor. Leszámítva néhány házon belüli (hatalomhoz közeli klubok egymás közötti bizniszelgetése) mozgást a Ferencváros Nagy Dominikért (Legia), Nagy Ádámért (Bologna), Ramirezért (Krasznodar), Besicsért (Everton), Somaliáért (Toulouse) és Mateosért (Orlando) kapott pénzt az elmúlt években, a Videoton Kleinheislert (Werder), Langot (Dijon), Waltert (Lokeren), Kakát (Deportivo) tudta értékesíteni. Ami komoly probléma és számunkra egyértelmű versenyhátrány, hogy az újpesti utánpótlás nem képes NB1-es szintű játékosok „kinevelésére” sem (pláne nem olyanokéra, akik nyugati klubokban megállhatják a helyüket), emellett a klub nem tudja/nem akarja felvenni a versenyt más magyar csapatokkal a játékospiacon. Azaz több – és más - kell annál, mint követni a Videoton átigazolási szemléletét.

               Idén nyáron a zöld-fehérek öt futballistát igazoltak külföldről (Argentína, Izrael, Szerbia, Ukrajna, Dánia), kettőt (Lanzafame, Sigér) Magyarországról. A balmazújvárosi középpályásnak legfeljebb kupameccseken vagy sérüléshullám esetén juthat szerep – a Videoton eddig viszont kizárólag magyar játékost vásárolt. Kovács Zoltán nagyjából azt folytatja, amit Újpesten próbált megvalósítani a Vadász-Lencse-Forró-Nagy Gábor-vonallal, csak éppen igazítva az igazolásokat a fehérvári büdzséhez. Nehéz elképzelni, hogy Hangyának, Berecznek vagy Sósnak sikerülne gyökeret verni a Videoton kezdőjében (a Ludogorec elleni párharc első mérkőzésén a három új ember közül csupán Bereczet nevezték – a cserék közé). A két magyar „sztárcsapat” kezdő tizenegyében öt (FTC), illetve hét (Videoton) magyar kapott helyet az NB1 hétvégi nyitófordulójában. Fehérváron a klub kasszája feneketlennek tűnik, így tehetik meg, hogy magyar szinten csúcsgázsiért szerződtetnek egy olyan Huszti Szabolcsot, aki lelassulva, 35 évesen már nemigen lehet csapata segítségére nemzetközi vizeken. Nem lennék meglepve, ha a nyár végén egyszer csak megjelenne a hazai focival foglalkozó portálokon az alábbi hír: „Orosz Pál / Kovács Zoltán: óriási öröm, hogy bejelenthetem, Dzsudzsák Balázs nálunk folytatja pályafutását”, ám a Huszti-Dzsudzsák-vonal nem a jövő építésére, sokkal inkább a látszat fenntartására szolgál. Egy-két éven belül még inkább a légiósok dominálhatják a magyar élcsapatokat, hiszen nem látni azokat a 22-25 éves hazai futballistákat, akik akár csak a korábbi generációkkal felvehetnék a versenyt.

               Főként a középpályán és a támadóharmadban észlelhető (az itthonról hagyományosan nehezen betölthető balbekk poszt mellett) a légiósok dominanciája. A Ferencváros vezetése évekkel ezelőtt döntött: egy-egy hazacsábítható magyar (ex)-válogatotton és NB1-es kiemelkedő focistán kívül inkább a légiósokban bíznak. A szurkolók részéről viszont (legalábbis egy részükben) ott van a nosztalgiával teli várakozás: ’de szép is lenne, ha tizenegy saját nevelésű játékossal állnánk fel’. A hazai akadémiák képzési minősége viszont messze elmarad a várttól, topligába szinte nem tudunk játékost adni (Nagy Ádám, Szalai és Gulácsi kivételével), de eggyel alacsonyabb szinten is kevés a magyar. Újpestről (UTE) éppen most távozott Fehérvárra Fórián Zsolt – ez az újpesti lehetőségekről és a fehérvári munkáról is sokat elmondhat, a Ferencváros pedig néhány hete menesztette utánpótlása éléről Theo Schneidert. Vagyis nagyon úgy fest, az elkövetkező évek sem az utánpótlásból kikerülő klasszisokról fognak szólni. Bár szimpatikus lehet például a Paks, mégis: meglehetősen korlátozott fejlődési potenciál van modelljükben. Eufemizmus nélkül pedig azt mondhatjuk: ezzel a szisztémával nem lehet előrelépni.

               Vagyis: a szintlépéshez minőségi légiósokra van szükség! Újpesti szemszögből nézve ez talán még inkább igaz, hiszen – ahogy korábban is írtam – nem tudunk magyar válogatottakat hazahozni. Azok a magyarok pedig, akik elérhetőek számunkra, túlnyomórészt nem jelentenének erősítést. Az öltözői légkör és a csapatszellem miatt van jelentősége a hazai játékosok arányának – szükség van Litauszkikra és Zsótérokra. Viszont azt mindenképpen látni kell, hogy hiába is próbál évről évre a klub az aktuálisan jól teljesítő magyarokból néhányat leigazolni, csillagászati összegeket kérnek értük – amellett, hogy a menedzser ceruzája is vastagon fog ügyfelének díjazását illetően. Hiába szeretnénk a Megyeri útra hozni Bereczet vagy Kosztát, 200-300 millió forint alatt biztosan nem jönnek. Aki bizonyít az NB1-ben 18-23 évesen, szinte biztosan megkeresi a Videoton (Tamás Krisztián mesélhetne arról, mennyire indíthatja be az ember karrierjét a MOL-Vidi), az FTC vagy éppen a Puskás Akadémia (pl.: az ex-szombathelyi Kiss Tamás), adott esetben jelentős aláíráspénzt és magas alapfizetést kínálva.

               Ebben az esetben el kell fogadnunk, hogy a környező országokból kell megpróbálni minél több potenciálisan kiemelkedő játéktudású futballistát elhozni. A Baku elleni visszavágón így álltunk fel:

Pajovics – Pauljevics, Bojovics, Litauszki, Burekovics – Diallo, Szankovics – Obinna, Zsótér, Nagy – Novothny

Négy magyar és hét légiós – a kispadunkon hat magyar, egy légiós (mindhárom cserénk magyar volt). Érdemes kitérni arra is, hogy a hét külföldiből Pajovics, Bojovics és Pauljevics is az NB1-ben játszott, vagyis nem „zsákbamacskaként” igazoltak Újpestre, a szakmai stáb ismerhette képességeiket (Szankovicsra pedig vélhetően a Videoton – Mladost Podgorica párharc során figyeltünk fel, Vignjevics délszláv kapcsolatai segítségével pedig bizonyára remekül tudott informálódni Burekovics képességeiről). Azaz mindössze Obinna az, aki szinte teljesen ismeretlenül, feltehetően néhány videó és ajánlás alapján érkezett. Ezzel semmi gond nincs – miért ne használnánk ki, ha vezetőedzőnk kiválóan ismeri a délszláv futballt?! Csupán arra szerettem volna felhívni a figyelmet: a scoutrendszer egyelőre gyerekcipőben jár Újpesten (ha egyáltalán legyártották már azt a cipőt..). Fejlődni tehát bőven lehet, az viszont nagy kérdés, van-e szándék és pénz a rendszer felállítására. Ahogy az egyik szurkolótársam korábban megjegyezte: nem lenne gond a Duchatelet-féle modellel, (sőt, szerintem magyar klub reálisan nézve nem is csinálhat mást – jó utánpótlásképzés, tehetséges játékosok elcsábítása kisebb csapatoktól, majd értékesítés és a haszon egy részét folyamatosan visszaforgatni – lásd: Porto, Ajax, Dinamo Zagreb stb.) de ezt jóval magasabb szinten kellene csinálni. Egyik oldalról olyan játékosokra lelünk, mint Diagne vagy Bardhi, másfelől a kispadunkon alig ül olyan labdarúgó, aki egy NB1-es csapat játékán képes lenne lendíteni.

               A kezdő tizenegy alapvetően rendben van – azonban a keret rendkívül szűk. Kapus nem fog érkezni és távozni sem, Vignjevics bízik Pajovicsban, akinek talán inkább koncentrációs problémái vannak (semmint képességbeliek), Gundel-Takács Bence megmutatta az előző szezon végén, a jövő embere lehet, Banai Dávid pedig bevetésre készen áll. Razvan Horj érkezésével a védelmünk összeállt, Balázs és Pauljevics a jobbhátvéd posztját oldják meg, Burekovics a másik szélen nyújt általában jó teljesítményt, középen pedig a Litauszki-Bojovics-Horj hármasra lesz bízva a hatékony védekezés. Ha azzal számolunk, hogy Kálnoki-Kis távozik, akkor is megfelelő mennyiségű és többé-kevésbé minőségű védő áll a csapat rendelkezésére (a felsoroltakon kívül bevethető Mohl, Pávkovics, Szűcs).

               Razvan Horj előnye, hogy mindkét lábát jól tudja használni, így szükség esetén balhátvédként is szerepet kaphat, 189 centiméter magas. Már a 2016-17-es szezonban kapott 26 meccset a CFR Clujban, tavaly pedig 11 mérkőzést húzott le a Viitorulban, 9-et a Voluntarinál. 49 profi találkozóján 17 sárga mellett egyszer kellett idő előtt elhagynia a pályát.

               Onovo, Szankovics, Diallo, Cseke – így fest a belső középpályások listája. Ide feltétlenül szükséges lenne egy box-to-box játékos. Zsótér, Nagy, Obinna és Pauljevics mellé pedig egy ügyes és gyors szélső is elférne, hiszen Simon hónapokig nem játszhat, Zsótér inkább középen jeleskedik, Pauljevics pedig gyakran egy sorral hátrébb kap lehetőséget Vignjevicstől. Elől Novothny stabil kezdő, Tischler és Angelov pedig szinte kizárólag csereként állnak be – változás nem várható, kivéve, ha a Honvéd végül mégis meg tud egyezni Tischler játékjogáról. Emellett - habár idén nyáron felesleges óránként frissíteni a klub Facebook-oldalát és honlapját - biztosak lehetünk benne, hogy augusztus 31-ig befut két-három igazolás.