Vélemény

Mozdulj, mozdulj!

… mint, ha lennél ember,

Mondtam, hogy az van, csak itt bent a fejemben.

Mozdulj, mozdulj, mint, ha élnél ember,

Mondtam, hogy az van, csak itt bent a fejemben.

Az idézett dalszöveget a Heaven Street Seven „követte el”. Mostanában sokszor eszembe jut ez a refrén, amikor tapasztalom, hogy bizony többségünk fotel-forradalmár lett… Mire gondolok? Igen, megint, és újra, ismételten és folyamatosan a címer-ügyről van szó!

Tudjuk, látjuk a bírósági döntésekkel alátámasztott törvénytelenséget. Lelkünk sajog bele, hogy a „belga” az érzelmi sivatagba oltott lelke felüdülésként erkölcsi fertőben lubickol… Igen, ki vagyunk téve a gazdag apuka durcás kisgyereke minden szeszélyének. Elkeseredettek vagyunk, de reménykedünk, bízunk benne, hogy történik valami. Hol a polgármesterért, hol az UTE-ért, hol meg egy olajmágnásért, vagy egy hazai gazdagért kiáltunk, tőlük várjuk a helyzet megoldását.

Van is ebben valami; manapság már a hazai élvonal elejéhez is rengeteg pénzre van szükség. A központi pénzek egy középcsapat költségvetésének 75-90%-át fedezik, de valós eredményekhez, tartósan jól működő futballklubhoz ettől egy nagyságrenddel több kell! Mostanság van jó pár olyan klub, ami - ilyen-olyan módon…- elérte, hogy ütőképessége pénzügyi oldalról kapjon némi támogatást. Tulajdonossal, vagy anélkül, de az utóbbi években jelentősen tudták bővíteni gazdasági mozgásterüket. Bár ez nálunk nem következett be, de ha hinni lehet a pletykáknak, a klub megvételéhez bizony 5-8 milliárd kellene, hogy aztán a működés, csapatépítés újabb milliárdoktól szabadítsa meg újdonsült tulajdonosát…

Ezeket a témákat már ezerszer körbejártuk; tudjuk, hogy az MLSZ inkompetens, tudjuk, hogy a tulaj zsugori amatőr, tapasztaljuk, hogy céljai semmilyen szintet nem meccselnek a mi elképzeléseinkkel. Áldatlan szitu van az utánpótlás körül, ahogy a stadion-kérdés sem szívderítő egy Újpest szurkoló számára. És még lehetne sorolni… Ugye mennyi baj ér minket? Ugye mennyire sajnálatra méltóak vagyunk?

Nos, igen, de nem ám azért, mert ilyen sok bajjal kell szembesülnünk nap, mint nap, hanem azért, mert nem teszünk semmit!!! A fent taglalt sz@rságoknak olyan irodalma született évek alatt, hogy könyvtárakat lehetne megtölteni, de arra mennyi energiát fordítunk, hogy magunkba nézzünk? Ha már könyvtárnyi anyagunk van, kijelenthetjük, hogy a problémát detektáltuk, de akkor – könyörgöm! – haladjunk tovább! Lépjünk szintet, és kezdjünk hozzá azokhoz az AKTIVITÁSOKhoz, amivel hatni tudunk! Legalább annyit tegyünk meg saját lelki békénkért, hogy a nap végén kijelenthessük, hogy MINDENT MEGTETTÜNK! Ez nem garancia a sikerre, de sokkal-sokkal több, mint a CSODAVÁRÁS…

Igen, szembe kell néznünk egy pár dologgal, és olyan kérdéseket kell megválaszolnunk, amik bizony kellemetlenek lehetnek;

  • Mindent megtettünk azért, hogy az események ne így alakuljanak?
  • Ha már kész helyzet elé állítottak, mindent elkövettünk annak érdekében, hogy javuljon a helyzet?
  • Hogy várjunk segítséget, amikor mi magunk nem szólunk, hogy baj van?
  • Hogy várjunk segítséget, ha kívülről úgy tűnik, hogy nincs semmi baj (néme gyereknek…)?
  • Elgondolkodtunk már azon, hogy milyen lehetőségeink vannak?
  • Ezeket a lehetőségeket mindet megpróbáltuk?
  • Amit leírtunk, azt legalább megpróbáltuk megvalósítani?
  • Tovább megyek; TETTÜNK EGYÁLTALÁN VALAMIT???

Ez utóbbi kérdést azért tartom helyénvalónak, mert az eddigi tiltakozások nem találtak célt. Sőt, a huhogás, vagy a bojkott kifejezetten ártott, mert előbbivel a tulajdonos korábbi becsmérlő kifejezéseit látta igazolva, és mindkettő tovább fokozta az addig is meglévő megosztottságot. Senki nem értse félre! A puding próbája az evés, ha nem történnek meg ilyenek, nem tudnánk, hogy nem hatnak. Nem marasztalható el az, aki legalább megpróbálta! Ez nem egy utólagos okoskodás, akkor, amikor ezek az akciók zajlottak, készült egy anyag, amiben igyekeztünk olyan aktivitásokat, tiltakozási formákat találni, ami;

  • erősíti az egységet,
  • hatással van a tulajdonosra (leginkább érzelmi hatást tudunk gyakorolni),
  • nem hozza hátrányba csapatunkat a meccseken,
  • nem támadható jogi és erkölcsi értelemben.

Többféle akció hiányában, folyamatos nyomásgyakorlás nélkül nem lehet érdemi eredményt elérni! A fenti kritériumoknak megfelelő akciók nem a stadion területén, de annak közvetlen környezetében, meccsnapokon vannak. Ezek nem egyszeri lehetőségek, ugyanakkor esetiek, hiszen fontos, hogy sokan legyünk egy időben egy helyen. Egy kellemes majális-szerű hangulatot képzeljetek el (sör-virsli, móka-kacagás), ahol vetélkedő jelleggel lehet bizonyos eszközök használatával virtuális elégtételt venni a címer megalázásáért! Amit bizony bőven lehet érzékelni a stadionban, még a VIP-páholyokban is… A folyamatosságot pedig olyan marketingeszközök (nevezzük így) biztosítják, melyek a Városközpontban, mindenki által látható, nem megkerülhető helyeken mindenkor emlékeztetnek minket, és a tulajdonost (nem különben a kedves vendégeit, haverságát…) a törvénytelen állapotokra, és annak felelősére!

Példaként említhetem, hogy - talán emlékeztek még - nyílt levelet intéztünk a Kispest tulajdonosához. Ennek volt egy kis utótörténete is! Kiderült ugyanis, hogy a tiltakozás ilyetén formája ellen semmit nem lehet tenni. Nem csoda, hogy Roderick Duchâtelet kb. ájulásig ordított tehetetlen dühében… Ez bizony betalált! De, mint említettem, vannak még tervek. Mi több, be van tárazva egy-két kellemetlen órát okozó „kedvesség”!!!

Ennek a cikknek azért fogtam neki, mert látható, hogy szinte semmilyen aktivitás nincs a címer-ügyben, semmiféle tiltakozás, felhívás, figyelemfelkeltő akció nincs mostanában. Ennyire fásultak, ennyire konformisták, ilyen puhány szájkaratésok vagyunk??? Ha ez nem az Újpest lenne, akkor ez nem is érdekelne különösebben, de tudom, hogy nálunk nem ez a helyzet! Tudom, hogy van erő, van tömeg, van elszántság! És miért nem vezet mindez eredményre?

Nem tudom, de egyre inkább az az érzésem, hogy mi is – a közeg részeként – hasonlóan viselkedünk, mint „klubjaink” (több klub csak jogilag létezik, nekünk ez egy és oszthatatlan!)… Összefogás helyett széthúzás van, tettek helyett szöveg, közben meg lassan süllyedünk, egyenesen bele a haza foci bűzlő posványába! Ha másként nem megy, meg kell próbálnunk Münchhausen báróként saját hajunknál fogva kimenteni magunkat! De ha senki nem látja, hogy legalább megpróbáljuk, akkor bizony mi magunk is nyakig benne vagyunk abban, hogy itt tartunk…

Mindez nem változtat azon, hogy az eredendő bűnt nem mi követtük el. Nem mi voltunk azok, akik a címert megalázták, de még csak egy átigazolási procedúrát sem volt alkalmunk elbaltázni (és még lehetne oldalakon keresztül sorolni…). Ugyanakkor, ha azt gondoljuk, hogy mi szurkolók is a klub része vagyunk, ha azt mondjuk, hogy a foci értünk van, akkor nekünk is van felelősségünk abban, hogy mi van a házunk táján! Tetszik, vagy nem, ez így van, tehát;

„Mozdulj, mozdulj, mint, ha élnél ember!”

Keljünk fel végre a fotelból, legyünk egyre többen egyre hangosabbak! Látnia kell mindenkinek, hogy ha eddig volt is türelem, volt is némi hezitálás, néha még a megosztásunkra tett kísérleteknek is bedőltünk, ennek most egyszer, s mindenkorra vége van! Ne csak attól a maroknyi embertől várjunk csodát, akik teljesítőképességük korlátai miatt többre már nem képesek, tegyük oda magunkat, legyünk végre a dolgok közepében!

 

HAJRÁ LILÁK!!!

NEM KELL ÚJ CÍMER!!!

 

Ui.:

A cikk írója fotelforradalmár. A kérdéseket önmagának is meg kell válaszolnia, neki is el kell gondolkodnia a válaszokon. És cselekedni végre!!!