Vélemény

A szívsebész és az ombudsman új kihívásai...

Magyarországon a halálozási adatok szerint a szív és érrendszeri okok az élmezőnybe tartoznak. A tegnapi meccsen a szívsebész és az esélyegyenlőségi ombudsman is szenzációs, új kihívásokat talált a magyar valóságban. Persze csak ha akarnak...

Gyermekkoromban azt mondta édesanyám, hogy mielőtt mondok valami meggondolatlant, számoljak el tízig. Édesapám meg azt, hogy előbb aludjak rá egyet… Megtörtént mindkettő, remélem, elég megfontolt leszek, hogy a betűk mögött a tartalom és nem az indulat lesz olvasható.

Kezdjük azzal az alaptétellel, hogy önmagad sikertelenségéért mást vádolni lúzerség, így nézzük a mi csapatunkat. Szemre már-már tetszetős, szinte korszerű játékot akarunk játszani, melyet azonban nagy hatékonysággal akadályoznak képességbeli hiányosságok. Fejpárbajt alig tudunk megnyerni a középpályán, védekezésből támadásba lassan megyünk át (legalábbis a bajnokhoz képest), a letámadásunk összehangoltsága nem mindig tökéletes. Egy szem előretolt csatárunk magányosan őrlődik a körülötte tornyosuló „bástyák” mellett, ezért rendkívül alacsony hatékonysággal tud zavart okozni az ellenfél  kapuja előtt térfelén. Nincs lövő-erő a csapatban, így esélytelenek vagyunk egy távoli bombára, a keret homogenitása miatt edzőnk nem képes „csodatevő” nyuszikat elővarázsolni a kalapból kispadról. Cseréink posztra történnek, így nem tudjuk az ellenfél hadrendjét változásra, ezzel esetlegesen hibázásra kényszeríteni.

Mindezekkel együtt is vannak olyan elemek a játékunkban, melyek képesek reményt adni. Az akarat lerí a csapatról, a testbeszédek arra utalnak, jelenleg nincsenek motivációs problémák a keretben. Ha vannak, azokat tudják rendezni, mintha a tulajdonos gyakoribb távolléte nyugalmat szivárogtatott volna az öltözőbe. A jó értelemben vett konokság bennünk van, és kifejezetten jó volt látni, hogy a csapat idegei hatalmas ellenszélben (itt most tornádóban!) is rendben vannak.

A tegnapi meccset nyilván szinte mindenki látta. Aki mégsem, az csak akkor nézze meg, ha ragaszkodik egy hitet pusztító, lelket romboló kilencven-egynéhány perces „élményhez”. Ha azzal kezdtem, hogy ne másban keressük a hibát, akkor most itt át kell váltanom általános üzemmódra, szóval mindenki értse, ahogy akarja. A magyar labdarúgás problémáinak gombolyagját igen sok helyen lehetne elkezdeni felfejteni, kezdve a vezetői válságtól az utánpótlásban uralkodó szemléletig - mindenhol. A fejlődésnek sok-sok gátja van, de amíg a probléma-gömböc egyik legvastagabb fonala a játékvezetői hozzáállás/szakértelem/pártosság, addig a többi neuralgikus pont megoldása talán felesleges is! Szinte hihetetlennek tűnik az a jóindulatú feltételezés, hogy a pályát körbeálló, valamint a gyepen tartózkodó - a látványt maximum biodíszletként színesítő  – ötök egyike sem vesz észre olyan nyilvánvaló eseményeket, melyek észrevételére és a szabálykönyvben rögzítettek szerinti megítélésére delegálták őket. Azt a kártyát az ember már szégyenkezve húzza elő, hogy ezért komoly pénzeket kapnak, mert becsületes ember az ilyeneket ingyen is észreveszi. Mondjuk, megfordulhat a helyzet, ha valaki az „alapellátást” a megjelenésért kapja, a bonuszt pedig a megfelelésért.

A magyar emberek vérében van egy kis zsiványság. Szeretünk picit összekacsintani, valami „huncutságban” részt venni, fricskát adni a „hatalomnak”. Ezért volt kicsit „mesehős” a Viszkis, ezért kedvenc meséink egyike a Ludas Matyi és ezért szeretjük Robin Hood legendáját. Megértjük tehát, ha egy „szemtelenkedő” játékost a játékvezető mosolyogva azzal büntet, hogy a felezővonalnál fordítva „ítél” meg egy ártatlan bedobást. Arra azonban mindig vigyáz az okos magyar, hogy a ló végtagjai ne váljanak láthatóvá. Egy játékvezetőnek még ezen túlmenve, arra is ügyelnie kellene, hogy a feltételezés is messze állhasson az emberektől, mert a gyanú kikezdi a hitet, a bizonyosság pedig meg is öli azt.

Szomorúan kell megállapítanom, hogy tegnap este letörtek egy darabot a szívemből. Pont azt a darabkát, mely eddig mindig arra figyelmeztetett, hogy a nemzetközi szintéren a Videotonért szorítani hazafias dolog, s magyar emberként kötelességem. Volt a Videotonnak (szándékosan írom le a rendes nevüket konzekvensen, ugyanis a folyó velük ebben a tekintetben közös, de erről kicsit később) egy korszakos csapata, melyet tiszteltem, sokadmagammal együtt szerettem. Sosem feledem, hogy a régi sóstói stadion főlelátóján ülve, őrjöngve szurkoltam 2 FTC drukker és egy kispesti barátom társaságában az 1985-ös (vagyis az újpesti centenáriumi) UEFA kupa döntő első meccsén törött, 2 hete műtött, fekvőgipszbe csomagolt és két mankóval támogatott lábbal. Na ez az, amit ma már makk egészségesen, és akkor sem tudnék megtenni, ha fizetnének érte. Nem azért, mert nem vagyok rá képes, hanem mert nem akarom. Talán ma már lenézem a más csapatoknak szurkolókat? Vénségemre kirekesztő lettem? Nem, nagyon nem erről van szó, ugyanis megint nem a szurkolóval van a baj (de persze megint az ő fejére ömlik a fekália…).

És itt vissza a folyóra. A magyar labdarúgást irányítok dolga az, hogy az NB 1 hiteles bajnokság legyen, mert csak így tud magának szurkolókat és támogatókat szerezni. Ameddig az ellenkezőjét tapasztaljuk, addig egy Finnország vagy Észtország elleni győzelemnél is élénkebben megmarad az Andorra meccs és a részsiker nem takarhatja el a felszín alatti gennyes szart.

Mondjuk már az is egy elég érdekes kérdés lenne, hogy ki irányítja pontosan a magyar labdarúgást, de egyelőre ne vitassuk el a szövetségtől a hatáskört. Ami azonban sokkal fontosabb számunkra; fel kellene ismerni, hogy az ellenség ellensége a barátunk. A szurkolói társadalom megosztott, még a kegyencnek is van szívproblémája, sőt, mit ad Isten, a témakör is megegyezik a mi legégetőbb fájdalmunkkal. A tradíció elvesztése, vagyis a címer ügy őket is fojtogatja, csak ők nevük miatt folytatnak kilátástalannak tűnő harcot a globalista szemlélettel szemben. Senki nem akarja észrevenni, hogy szövetséges született? Még mindig inkább a piti/nem piti sérelmeket hánytorgatjuk, mint félretesszük a hatalmas büszkeségünket egy sokkal magasztosabb, fontosabb célért…

Talán le kellene ülnie azoknak, akik tehetnek valamit a cél érdekében és átbeszélni a lehetőségeket, mert eredményt elérni csak együtt fogunk tudni, ameddig ezt nem tesszük meg, addig viszont olyan tiszteletlenül bánhatnak velünk, mint tették azt tegnap Fehérváron…

…ahol felavatták az új, full extrás stadiont. Szép lelátó, normális büfé, mosolygós kiszolgáló, kényelmes ülések -  és állítható dőlésszügű gyepszőnyeg…