Vélemény

Ezt vártuk!?

Két olyan esemény is történt velünk a hét folyamán, amely (nyugodtan kijelenthetjük) történelminek számít a hőn szeretett egyesületünk életében. Az egyik egy tudott dolog volt, a másikat, sajnos, az Élet rendezte.

Az első, amelyre készülni tudtunk, a lila-fehér klub 135. születésnapja. Vártuk, nagyon vártuk ezt a napot, mert ebben a zaklatott időszakban, mint egy jelölőfa magasodik elénk a klub által betöltött évek száma. Ilyenkor arra számít az ember, hogy mindenki megáll egy pillanatra, félreteszi a bántottságot, a sértődöttséget, és az Ünnep ihletett pillanatában megkeresi az utat vissza a gyökerekhez, és visszatekint az eredendően kijelölt magasztos célokra. 135 év! Az élet bármely területén megsüvegelendő időtartam, amelyre illik méltóképpen megemlékezni. Nos, hát ez a mi klubvezetőinknek nem igazán sikerült. Mit vártunk tulajdonképpen? Ennél azért mindenképpen többet! Azt, hogy nem lesz látványos felhajtás, már korábban tudtuk. (Azaz érzésem, hogy a klubvezető talán nem is bánta, hiszen ez által elkerülhette a nyilvános szembenézést.) A járványhelyzet okozta bizonytalanságban még valahogy el is fogadta az ember, ám azt, hogy energiatakarékosra lesz állítva a megemlékezés, az minden körülmények között elfogadhatatlan. A klubvezetés „családi” (TAO) körben letudta a megemlékezést, gyorsított menetben. Féltek, talán utoléri őket valaki? Olvastunk egy igazgatói köszöntőt, és ennyi! Az országos sportnapilap lehozott körülbelül nyolc sort, na, nem az egyesület jelentőségét, történelmi múltját, a magyar sportban betöltött szerepét méltatva, hanem szikár nyolc sort, a koszorúzások tényét elénk tárva! Megkérdezem a Tisztelt (?) klubvezetőséget, csak ennyit ér az egyesület? Nekünk, szurkolóknak, biztosan nem! Újra jelét adták, hogy Önöknek csak munkahely, ami nekünk az ÉLETÜNK!

A második eseményt, a váratlant, a Sors gördítette az utunkba. Benedek Tibi megrendítő halálával az egyesület egyik ikonikus oszlopa hullt a földre. Az egész országot átható mély gyászban egyedül a mi klubunk vezetősége, vezetője nem tudott méltóképpen osztozni. Annak az EMBERNEK, aki nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az újpesti vízilabda, és ez által az egyesület is, újra világhírnevet szerzett, nem jutott (nem juthatott?) több egy sornál és egy fényképnél. Szavak tömkelege tolul most elém, leírok belőle kettőt: SZÉGYEN, GYALÁZAT! Ezekkel tudom minősíteni a vezető és a vezetőség hozzáállását! A megemlékezés nem verseny, de azzal tisztában van mindenki, hogy Tibinek mit jelentett a klub, és nekünk, a szurkolóknak, mit jelentett Ő! Talán félre lehetett volna tenni az egót, mert az ilyen helyzetekben történő megnyilvánulás az emlékezőt minősíti!

Zaklatott héten vagyunk túl. A szurkolók érzelmi „műszere”, a szíve, jelentősen kilengett mindkét irányba. Egyvalami újra bebizonyosodott. Csak mi, a „lilaszívűek” tudjuk az egyesületet méltóképpen képviselni minden helyzetben, az emeletről teljes mértékben eltűnt a Méltóság és az Alázat!

ÖNÖK HOZZÁÁLLÁSUKKAL ÚJFENT BEBIZONYÍTOTTÁK: MÉLTATLANOK, ALKALMATLANOK E NAGYMULTÚ KLUB VEZETÉSÉHEZ, KÉPVISELETÉHEZ!

TELJES MEGTISZTULÁST ÚJPESTEN!