Vélemény

Csak úgy kérdezem...

Meglehetősen megkeseredett hangulatban ültem le a gépem elé, még napokkal a Videoton meccs után sem tértem a dolgok felett napirendre.

Az agyam kattog, a szívem fáj, egyszerűen nem értem! Miként fordulhat elő profi sportemberekkel, hogy egy fontos (és fokmérőnek beharangozott) bajnoki találkozón úgy zuhanjanak össze tíz perc alatt, mint egy serdülőcsapat? Mi váltotta ki ezt a hozzáállást?

Keresem a válaszokat, de nem nagyon találom. Az a gárda, amelyhez múlt héten több játékos is csatlakozott, sőt, a Kispest elleni második félidőben, nyomokban futballt is tartalmazó teljesítményt rakott le a zöld gyepre, vitt bele egy kis akaratot is, ezáltal sikert ért el, nos, annak a gárdának a hozzáállásából a Videoton ellen semmit nem lehetett látni.

Napközben érkezett a hír a koronavírus-járványról, a meccskereten azonban nem tükröződött (hála Istennek) a hatása, így minden szurkoló jogos reményekkel, a pontszerzésben (vagy annál egy kicsit többen) bízva ülhetett le a képernyők elé. Erre kaptunk egy nyögvenyelős, kicsit szerencsés (néha nekünk is lehet ilyen), brusztolós első félidőt, amelyből abszolút nem következett a második félidei kiütés. Egy aggasztó dolog volt, mégpedig az, hogy a csapaton egyértelműen látszott, ők a legjobb esetben is a döntetlenre vannak felkészülve-felkészítve. Már pedig a futball örök igazsága, aki egy pontért jön, az általában üres kézzel távozik. A második játékrész hazai nyomása azonban meddőnek bizonyult, a fehérváriak játékán is az látszott, hogy egyszer csak bepréselünk egyet, azonban nem érződött rajtuk az a mindent felülíró elán. Így csorgott le az első negyedóra, így jutottunk el az ominózus szögletekig, amelyből az elsőt még sikerült elhárítani, a másodikat (ugyanolyan figurát) azonban nem tudtuk kivédekezni. Ettől a perctől jött a megaláztatás. A játékosok hite elveszett, üres tekintetek, lehajtott fejek, a „Kész, vége, ennyi volt!”, „Eddig bírtuk!” hangulat azonnal végigcikázott a csapaton. 

Félórával a mérkőzés vége előtt, egy (ezen a mérkőzésen) semmi különlegeset bemutató ellenfél ellen! Egy motivált, jó képességű együttes ilyenkor megrázza magát, a vezér feltüzeli a játékosokat, aztán beleadnak apait-anyait. Vezér azonban nem akadt a pályán, csak 11 közepes képességű labdarúgó, akiket a szemben álló ellenfél tíz perc alatt teljesen megsemmisített, ezáltal a közepes színvonalú bajnokiból futball fiesztát varázsolt.

Ez a tíz perc mindenkit a földbe döngölt. Játékost, szurkolót egyaránt. Az egyesület 135 éves történetében a (h)ősidőkben fordulhatott elő velünk ilyen megaláztatás, bár kaptunk azóta is egy pár nagy pofont, ilyen mérvű összeomlás azonban nem fordult elő. Ezt is megértük... Mint annyi minden rosszat a Duchatelet érában! Emlékszünk még az ígéretekre? Telt házak, hetvenes évek stb., stb. A valóság azonban a rombolás, a pusztítás, ha felsejlik egy reménysugár, egy álom azt azonnal darabokra zúzzák.

Építkezésnek nyoma sincs, a tranzitklub azonban virágzik. Három címerváltás, száz körüli játékos-transzfer, szurkoló üldözés, elképzelés nélküli játék, ez jutott nekünk! A közepes szintet sem ütjük meg a honi élvonalban, a nálunk gyengébbnek gondolt csapatok ellen csak szenvedünk, az esélyesebbek ellen reményünk sincs a bravúrra! Hova jutottunk! Hova juttattak minket! Tisztelt(?) Vezetőség! Miért jó ez Önöknek? Miért jó ezt a nagy múltú, kiemelkedő eredményességű klubot a sárba tiporni? Naponta megalázni? Nevetség tárgyává tenni? Nem értem! Nem értjük! Egy valamiben azonban közös a szurkolói összhang: Önök nélkül minden jobb lenne!

Az pedig legyen mindenki számára világos, hogy ez az út egyenesen vezet az NB II-be.

AZONNALI MEGTISZTULÁST ÚJPESTEN!