Vélemény

Totálkár

„Gazdasági totálkár: Ha nem érdemes a gépjárművet megjavítani, mert a javítás többe kerülne, mint a jármű balesetkori forgalmi értékének a maradványértékkel (roncsértékkel) csökkentett összege.”

„Műszaki totálkár: Ha a gépjármű oly mértékben sérült, hogy az műszakilag javíthatatlan.”

Nem tudom, hogy amikor 2010-ben az MLSZ frissen megválasztott vezetői, melyik állapotot detektálták a kettő közül, de erős gyanúm, hogy az elsőt. Rendbe is tették gyorsan az anyagiakat, sikerült „találni” olyan mennyiségben pénzt, ami elég volt a gazdasági stabilitás megteremtésére. Persze voltak közben csődök, de azt senki nem vetheti a hazai futball csúcsvezetőinek a szemére. Ahol a kötvény fiktív, ahol az arany trombitaréz, ahol a digitalizáció mindent elsöprő térnyerése idején bújnak ki a földből több ezer négyzetméteres könyves-paloták, ott ilyenek könnyen előfordulhatnak…

Szóval, úgy tűnik, hogy volt az a pénz, amivel az ’53-as évjáratú, már egyébként is rohadó, nullára futott karambolos (valamikor világbajnoki címért versenyző!) gépet fel lehetett újítani, ki lehetett pofozgatni annyira, hogy bizony még a PEBBLE BEACH CONCOURS d'ELEGANCE-on is megállta volna a helyét!

Bár USA-ba nem jutott el a csodagép, Európában bizony a legjobbak között is megmutathatta magát. Akkor sokan azt gondolták, hogy itt bizony az egykori autóversenyeken szerzett címek újra elérhetők lesznek.

Csakhogy a gyártás óta eltelt több mint 60 (!!!) év… A hányatott sorsú jármű ez idő alatt mindig magas körökben forgott, mindig szem előtt volt. De! Már a 60’-as évekre látszott, hogy a gyönyörű fabetéteket elfedő, szocreál, baltával faragott bakelit „díszítés” rombolóbb hatású, mint a Corvin Áruház alu szarkofágja. A nemtelen anyag, a „kenjük be sárral” kendácsolás ugyanis nem csak a gép korpuszát, hanem a szellemiségét is kikezdte…

Ezzel azonban nem volt vége, mert ugye a ’70-es években nem csak olajárrobbanás rázta meg a világot, hanem az egyre punnyadtabb szocializmus találmányai is, mint a versenygépekre vonatkozó egységes edzésterv. Nem volt ezzel nagy baj, csak a megvalósításba némi hiba csúszott; a versenyből éppcsak a versenyt iktatták ki, a stílusos gépcsodák pedig képtelenek voltak érvényesülni a panelkorszak egységesítő törekvéseivel szemben. Persze a világ boldogabbik részén tovább burjánzott a versenysport, egyre újabb és újabb gépcsodákat építettek a régi alapokra; megtartották az értékeket, kiszórták a felesleges ballasztot.

Egyre-másra születtek a pályarekordok, de a keleti blokk országaiban csak a kétüteműeket farigcsálták a megszállottak – na nem versenycéllal, hanem azért, mert egy pár napos szereléssel még az is lehetségessé vált, hogy Budapestről a Balatonra elérjenek pöfögőikkel.

Közben – már a ’80-as években - az egykori utócsoda megkapta a mindent elborító Ikarus 200-as design-t, Videoton hangszórókkal, dupla Koppány auspuff-al, de bizony se gyorsabb, se szebb nem lett. Sőt, az akkoriban még mindig jellemző, szovjet eredetű „hefteljünk rá még egy vasat, az majd megbírja” típusú ál-tuning miatt lelassult.

A régi kvalitások is csak nyomokban voltak felfedezhetők, és meg is lett az „eredmény”; egy ’86-os világversenyen csúfos kudarcot szenvedett, pedig ’84-ben bizony még Spyker-eket is kenterbe vert

A mexikói égés után levonták a következtetést; vagy gyökeresen meg kell újítani a már régen agyonhasznált, sokak által kihasznált, gépezetet, vagy építeni kell végre egy vadonat újat! Szép gondolat, de tett nem követte, maradt a kis magyar buhera, maradt az amatőrizmus. A gép persze tovább pusztult, és néha-néha megrázta magát, de ez már inkább csak arra az állapotra hasonlított, mint amikor a halálos beteg élete utolsó rövid szakaszára – mintegy az élettől kapott jutalomjátékként – még egyszer kivirul. A gyakorlatlan szem ilyenkor gyógyulást lát, az orvos azonban igyekszik felkészíteni a rokonokat az elkerülhetetlenre…

Ez az állapot bizony elég elhúzódónak bizonyult, de 2010-ben volt egy rendkívüli ambíció, hogy „akkor most tényleg”, és „most bebizonyítjuk”!!!Ebben a helyzetben – ahogy a bevezetőben is említettem – a döntéshozók ezúttal nem kendácsoltak, hanem pénzt nem kímélve hozzáláttak egy teljes körű felújításnak. Jött is eredmény, mert ugye az európai porondra kiérni sem sikerült már emberemlékezet óta, ott még jó futamokat is sikerült teljesíteni!

Mindenki lelkesen figyelte az eseményeket, mindenki azon meditált, hogy bizony „ezúttal tényleg”, és „most bebizonyítják”. Mindez tartott az andorrai futamig… A régi kereszttartó eltört, a turbó kipukkadt, besültek a hengerek, végül leégett az egész jár-gány…

Kiderült, hogy a sok-sok pénz ellenére mindezt csak a festék, csak a máz tartotta össze, a tavalyi európai szintű siker csak hiba volt a mátrixban!

Ja, most úgy tűnik, hogy a pilótán verik el ismét a port; versenygépünket építése óta megszámlálhatatlan pilóta hajtotta, de a gép, az egykori csodavas soha nem lehetett oka vereségnek, csakis az aki vezette. Ez így is van, de még egyszer; ELTELT TÖBB MINT 60 ÉV!!!

Miben bízhatunk most? Abban, hogy most végre tényleg annyira kikönyökölt a csodavas, hogy már senki nem akarja felpimpelni, hanem tényleg nekifog valaki egy vadonás új megépítésének! A réginak béke porira, szép volt jó volt (egy ideig…), de most már tényleg csak kiállításon szeretném látni ezt a tisztességtelenségben megöregedett vasat!

Azok a sokak pedig, akik a régi gépből élnek a mai napig, állás nélkül maradnak, hiszen most pancser restaurátorok helyett autóépítő művészekre van szükség!