Vélemény

Amikor a magyar futball gondjairól értekezünk, rendszeresen előjön a múlt és tradíciók nélküli kiscsapatok előretörése (előretolása) és a sportfinanszírozás, a politika és a sport összefonódása. Azért is szeretném kifejteni a véleményem ezekben a témakörökben, mert valójában a kettő egy tőről fakad, és kiemelkedő fontosságú lenne ezek kibeszélése, megvitatása.

A diskurzus a magyar sajtóban meglehetősen kezdetleges ezen a téren, hiszen a kormányzattal kritikus hangok Orbán Viktor megalomániáját, eszelős tervét látják óriási lopásokkal fűszerezve, míg a kormányközeli média inkább hallgat a kérdésről. A kritikusok gyakran hozzák fel érvként, hogy ’Nyugaton sem az állam építi a stadionokat, a TAO-pénzt pedig inkább egészségügyre és oktatásra kellene költeni’. Nos, a nyugati világban valóban nem jellemző, hogy az állam ilyen erőteljes szerepet vállal a profi sportban, azonban van néhány tényező, amit elhallgatunk. A sportlétesítmények állaga a végletekig leromlott az elmúlt évtizedekben, sorra szűntek meg a futballpályák, zártak be uszodák, grundok. Ha ezt a piacra bízzuk (mint ahogy bíztuk is), valójában nem történik semmi (legfeljebb rombolás, pusztulás). Ma Magyarországon senki nem lát üzletet abban, hogy felépítsen saját tőkéből egy stadiont. Ha ilyenre mégis sor kerül, előbb-utóbb kiderül, egészen más okok voltak a háttérben (lásd Tarsoly Csabát, Bíró Pétert, Stadler Józsefet, akik valamilyen módon a törvények ellen vétettek). Kétségkívül szükséges tehát az erőteljes állami intervenció a hazai sportban.

Ennek eszközein már lehet vitatkozni. Orbán Viktor szerint „a futball olyan, mint a bográcsgulyás. Folyamatosan teszünk bele, sosem veszünk ki, és a végén kész.” Azaz, elrugaszkodott és téves elvárás az, ha profitot remélünk egy labdarúgóklub üzemeltetése kapcsán, szükséges kijelölni szereplőket, akik majd eltartják a magyar futballt. Egy másik „iskola” azt mondja: az ország vezetői ne szórják töménytelen mennyiségben a közpénzt olyan célokra, amelyeknél nincs esély a megtérülésre. A tisztán piaci megközelítéssel – ahogy már azt kifejtettem – egyáltalán nem értek egyet, hiszen az államnak a profiton kívül egyéb szempontokat is figyelembe kell vennie (igazságosság, méltányosság, esélyegyenlőség biztosítása stb.), azonban szerintem az orbáni értelmezés is téves.Mindazonáltal, a legritkább esetben lesz nyereséges egy színház, egy uszoda, egy művelődési központ, mégis, állampolgári érdek azok fenntartása. Innen megközelítve már inkább az a kérdés, hol van a választóvonal, mi az, amit az államnak finanszíroznia kell, és mi az, amit már nem. A létesítményfejlesztés, az utánpótlásképzés még „belefér”, a profi csapatok finanszírozása már nem. De mi van akkor, amikor a TAO-források egy részét valójában fizetésekre költik, vagy ha a kormány által közbeszerzéseken kitömött körök üzemeltetnek klubokat (netán nyíltan önkormányzati pénzből)? Látható, hogy bár vannak szigorú UEFA- és FIFA-irányelvek a futballszövetségek önállóságát és az állami befolyás kizárását illetően, e tekintetben a nemzetközi szövetségek nem fognak lépni, a mai magyar modell nem tart ott, hogy kizárjanak minket.

Amellett, hogy sokan úgy gondolják, ezeket az állami (és közvetetten állami) pénzeknek jobb helye is lenne, be kell látni: a recept nem működik! Ahogy a végletekig centralizált döntéshozatali mechanizmussal bíró, autokratikus országok gyorsabban reagálhatnak egy-egy válsághelyzetben, mint a nyugati demokráciák, mégis, hosszú távon azt látjuk, azok a jóléti államok, ahol liberális demokrácia van. Ugyanúgy itt is igaz, hogy hiába lenne meg adott esetben pénz és akarat, ebben a szisztémában nem lehet sikeres a magyar futball. Ahogy már kitárgyalták sokszor, amíg a klubokat mesterségesen felpumpálják, addig azok meglehetősen kevés figyelmet szentelnek majd az egyéb finanszírozási „lábak” kiépítésére. Úgy, mint: jegy- és bérleteladásból származó bevétel, merchandising, játékoseladások, utánpótlásképzés. Ha azt érzi a klubvezető, hogy teljesen megfelel, ha minél több igazolt fiatal játékosa van, akik minél több bajnokságban elindulnak, így egyre nagyobb támogatást kasszíroz a klub, akkor nem kap szerepet a – ronda szóval élve – minőségbiztosítás. ’Minél többen legyenek, de az egyéni képzésekre nem fektetünk hangsúlyt, az sem gond, ha évekig senki nem kerül fel a felnőttekhez.’ Nyugat-Európában azt láthatjuk, hogy a klubok költségvetésének egyre nagyobb hányada az ún. merchandisingból származik. Magyarországon meglehetősen kezdetlegesek az ajándékboltok. Bár csak a levegőbe beszélek, meg lennék lepve, ha Balmazújvárosban vagy Pakson mindent kielégítő szurkolói boltokat találnék – bár nem kell messzebbre menni, mint a Szusza Ferenc Stadion, ha emiatt valamelyik klubot kritikával szeretnénk illetni. Formálisan igaz: aki kiharcolja az NB1-es tagságot, annak nyilvánvalóan joga van ott pályára lépni, ez nem vehető el sem a felcsútiaktól, sem másoktól. Bár már körülbelül ezerötszáz alkalommal kifejezték szurkolók különböző fórumokon, de nem lehet elmenni amellett, hogy más lenne a hangulata az NB1-nek, ha a Zalaegerszeg, a Győr, a Nyíregyháza, a Pécs, vagy akár a Békéscsaba, a Szolnok, a Szeged kapna állami mentőövet. Nem a rosszindulat szól belőlem, egyszerűen látni kell, hogy szinte senkit nem érdekelnek a Puskás, a Mezőkövesd, a Balmazújváros és a Paks mérkőzései. Sorrendben 800, 2000, 1000, 1500 ember látogatott ki a fenti négy klub tavalyi bajnokijaira. A védelmükben tegyük gyorsan hozzá: a bajnokcsapat és az ezüstérmes hazai találkozóit is csupán 2700, illetve 2000 ember látta átlagosan..

A nézők lemorzsolódnak, a klubidentitás egyre kevésbé jelenik meg. Akármilyen gyenge a magyar válogatott, mégis húszezer feletti nézőszámot láthatunk; a magyar futballszurkoló jobban tud azonosulni a nemzeti tizeneggyel, mint a klubokkal. Be kell látni, nem elsősorban csúcsminőségű futballt vár a szurkoló (ha ez lenne a kizárólagos szempont, a Bajnokok Ligája, PrimeraDivision és Premier League mérkőzésein kívül nem nézne semmit), hanem közösségi élményt, jó hangulatot, küzdelmes, támadófocit hozó találkozókat. Nos, mindezek a háttérbe szorulnak akkor, amikor nem kell a piacra „kimenni” ahhoz egy NB1-es klubnak, hogy eléldegéljen.

A helyzet az, hogy inkább elidegenít bizonyos embereket a magyar futballtól az, hogy ilyen mértékben beleavatkozik a „nagypolitika” a futballviszonyokba. Magyar kosárlabda, kézilabda, sí, golf, birkózás, műkorcsolya, röplabda, rögbi, pingpong, műugrók – mi a közös bennük? Mindegyiket a jelenlegi kormánypárthoz köthető ember vezeti. A Balmazújváros, a Mezőkövesd, a Puskás Akadémia, a Videoton, a Ferencváros – mindegyik klub mögött Fidesz-közeli, vagy fideszes csoport, csoportok állnak. Erre lehetne mondani: ’nekem mindegy, a lényeg, hogy legyenek sikeresek’. Az állításom ezzel szemben az, hogy így nem lehet sikeres a magyar sport! Ha a meritokratikus elvek a háttérbe kényszerülnek és mindent a sógor-koma-viszony határoz meg, a jövőnk sem lesz szebb, mint a jelenünk. Vesszőparipám, hogy az államnak igenis szerepet kell vállalnia a sportban, azonban nem helyes, ha az állam kisajátít mindent, faltól falig ér. Nem csupán azért, mert ez morálisan nehezen igazolható, hanem, mert nem hatékony.

Konszenzus van abban, hogy ma a magyar klubok gazdaság ereje jóval nagyobb, mint volt körülbelül egy évtizeddel korábban. Hazaigazolnak magyar válogatottak, olyan légiósok választják az NB1-et, mint DankoLazovics, EzekielHenty, DavideLanzafame. Nincs év közben visszalépés, nem hallani elmaradó fizetésekről. Valójában viszont soha nem volt olyan kiszolgáltatott a honi futballközeg, mint ma. A jelenlegi kormánypártok hatalmon maradása a legfontosabb előfeltétele a mostani helyzet fennmaradásának, másfelől: ha valaki nem áll be a sorba, valamilyen módon bűnösnek találtatik, könnyen elképzelhető, hogy körön kívül reked és gazdaságilag ellehetetlenül. A klubok büdzséje óriásit emelkedett, azonban amögöttnincs fedezet. A magyar futball ma semmivel nem eredményesebb (sőt, míg korábban kétszer EL-csoportkört ért el a DVSC és a Videoton, egyszer BL-csoportkört a debreceni csapat, immáron öt éve nem szurkolhatunk ősszel magyar csapatnak a nemzetközi kupaporondon, a Szentes Lázár-féle Loki teljesítményét [tavaszig életben maradt a csapat és a Bruges búcsúztatta] jó eséllyel a következő két évtizedben sem ismételjük meg). Egy esetleges kormányváltás (legyen az 2018-ban, 2022-ben, vagy máskor) után kártyavárként dőlhet össze a magyar futball jelenlegi rendszere. Bár ezt mi, futballrajongók nyilvánvalóan nem szeretnénk, mégsem elképzelhetetlen forgatókönyv ez.

Pikírten akár azt is mondhatnánk, nekünk, újpestieknek nem lehet okunk panaszra, ha a Chelsea is tőlünk igazol. Bár a Duchatelet-éra inkább botrányokat és gyenge szereplést hozott, mint emlékezetes győzelmeket, mégis meg kell jegyezni, az újpesti átigazolási politika áll talán a legközelebb a piaci logikához. Érkezik a svéd harmadik ligából egy macedón srác (EnisBardhi) 2014-ben, 2017 nyarán továbbáll a spanyol első osztályú Levantéba. AsmirSuljic, LoicNego Fehérvárra igazoltak Újpestről (Nego esetében folyamatos kölcsönadogatásokról volt szó), MbayeDiagne egy évet sem töltött a Megyeri úton, hogy aztán a kínai első osztályba szerződjön. Megfordult Újpesten MarkoDmitrovic is, aki később a spanyol másodosztályban védett – idén pedig már a topligás Eibar kapuját őrzi a szerb kapus. Ott van még Eden Hazard testvére, KylianHazard, aki nyártól a Chelsea tartalékcsapatát erősíti, RoderickDuchatelet-nek sikerült pénzt „csinálnia” Balogh Balázsból és Jonathan Herisből is. A szurkolóknak természetesen nem tetszik ez a modell, hiszen ha minden évben új csapat épül, az a legritkább esetben (kvázi soha) nem eredményez bajnok- vagy dobogóesélyes csapatot. Mégis, a játékosok értékesítése terén az Újpest az egyik éllovasa az NB1-nek. A másik ilyen kétségkívül a Ferencváros, ahol eladásra került Mateos, Besic, Somalia, Nagy Ádám, Nagy Dominik és Ramirez is, a klub ezekből a transzferekből jelentős bevételekre tett szert.

Meggyőződésem, hogy a fent említett területeket lehetne professzionálisabban és hatékonyabban kezelni, mint ahogy azt teszik a legtöbb honi klubnál. Bár célszerű az ilyen jellegű írásokat valami pozitív gondolattal zárni, ebben az esetben önmagam, önmagunk becsapása lenne ez. 20171 őszén semmi jel nem mutat arra, hogy elindulnánk a piaci alapú működés felé. A TAO-rendszert meghosszabbítottuk brüsszeli engedéllyel, jövőre az NB1-et erősíti majd minden bizonnyal két olyan klub, amely élén Deutsch Tamás és Seszták Miklós személyében két politikus áll, a klubok pedig hasonlóan (nem) kommunikálnak szurkolóikkal, ahogy azt eddig tették. A bajnokság pedig sodródik a teljes érdektelenség felé, megspékelve ezt zártkapus büntetésekkel. Ilyen gazdasági háttérrel egyáltalán nem lenne lehetetlen felépíteni legalább egy olyan csapatot, mint a Legia Varsó, a SpartaPraha, a Dinamo Zagreb, a Steaua, vagy akár a Maribor. Turáni átok nincs, a recept valahogy így néz ki: hozzáértés, koncepció, stratégiaalkotás, felelősségi körök lehatárolása, visszacsatolás, munka, pénz, munka és pénz..

A nulladiklépés az, hogy nyíltan beszéljünk a problémákról. Ha ezek a kérdések egyre inkább megjelennek a diskurzusban, közelebb kerülhetünk a szórakoztató és eredményes magyar focihoz. Mi, akik megéltük a Vaduz elleni 0-4-et, a Paks elleni 0-6-ot, az andorrai zakót, a feröeri 0-0-át, a máltai vereséget – megérdemelnénk már, hogy zajos sikereket ünnepelhessünk. Az elvárásainkból jócskán leadtunk az elmúlt években, ennek egyik jele, hogy akár egy tétnélküli Magyarország-Lettország is teltház előtt kerül megrendezésre. Akármilyen csapnivaló sokszor a játék, akármilyen hűvös a viszony a felek között, a szurkoló egy dolgot nem bír csupán elviselni: a reménytelenséget.

1.) "Ezt [a címer megváltoztatását] már évekkel ezelőtt terveztük megtenni, ez szerintünk egy szükséges lépés volt. Sok oka van ennek. Ahhoz, hogy a klub tovább fejlődjön, ez szükséges volt, a jövőbeli filozófiánkhoz ez jobban passzol" - mondta júliusi sajtótájékoztatóján RoderickDuchatelet tulajdonos. Brandépítésről beszélt a klubvezető - arról, hogy a címer megváltoztatása a klub fejlődési folyamatának egy fontos állomása.

2.) A Budapest Honvéd néhány hónapja rendre platkáthelyeket vásárolt Budapesten - így reklámozza a következő hazai mérkőzését.

3.) az MLSZ 2011-ben kiadott stratégia terve arról szól: az átlagnézőszám 2014-re a 4500 főt, 2020-ra a 8000 főt érje el.

            Az a közös a három pontban, hogy a tervezés és/vagy a megvalósítás teljesen elhibázott. Kulcsfontosságú, hogy ha imázst akarunk formálni, legelőször azt kell eldöntenünk, mit szeretnénk látni. Vízió kell - egy olyan jövőkép, amelyet adott időpontra szeretnék megvalósítani. Egy futballklubnál a szurkolók minél nagyobb számban történő bevonása kiemelkedően fontos. Tulajdonosunk mégis azzal kezdi az imázsépítést, hogy az egyik kiemelt érintett-csoport véleményét nem veszi figyelembe - sőt, a velük való már eddig is elégtelen viszonyt tovább rontja. Nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy belássuk: teljesen rossz nyomon jár RoderickDuchatelet úr. Az esetleges új címer, az új mez, a lelátói változtatások, a közösségi médián keresztüli kommunikáció mind nagyon fontos - azonban a felsoroltak eszközök. Ha fogalmunk sincs, mit kellene kommunikálni, ha a leghalványabb elképzelésünk sincs, kinek kellene kommunikálni (Magyarországon érdemi kutatást e téren kizárólag a Ferencváros készíttetett), nem lehetünk sikeresek. Először is célcsoportképzésre lenne szükség. Nagyon szép dolog az is, hogy a Budapest Honvéd tulajdonosa áldoz a hirdetésekre, de valójában nincs mögötte semmi. Erre mondják: szükséges, de korántsem elégséges feltétel. Ha klubot akarunk építeni, előbb-utóbb a számos eszköz közül bevethetjük a köztéri plakátolást is, azonban, ha az önmagában áll, kevés sikert hoz. Vagyis tudnunk kell, mi az, amit el akarunk adni, meg kell lennie a fejünkben, hogy milyen „termékké” szeretnénk formálni a klubot. Azt azért nem árt megjegyezni, közel a másfélszeresére nőtt a 2015/16-os szezonhoz képest az előző idényre a kispestiek átlagnézőszáma - mélyebb elemzések híján érjük be annyival: túlnyomórészt minden bizonnyal a Honvéd bajnoki szereplése magyarázza az emelkedést, nem pedig a kezdetleges marketingkommunikációs eszközök alkalmazása.

            A klubépítés szorosan összefügg a márkaépítéssel. Ma nagyon kevés olyan klub vagy sportoló van Magyarországon, amely ezt sikeresen véghezvitte. Sőt, nagyon kevés helyen tettek egyáltalán erre vonatkozó kísérletet. Nem szégyen tanulni - az egykori vasfüggönyön túl, Magyarországon nem honosodtak meg a Nyugaton jól bevált technikák. Hosszú Katinka élenjáró példa lehet márkaépítésben - a magyar úszóklasszis ma legfeljebb egy klasszis sportoló lenne ShaneTusup nélkül, de talán még az sem. Az amerikai edző sokkal többet tett hozzá Katinkához, mint a sikeres szakmai felkészítés. Ma már úszóiskolával, saját márkával rendelkezik a Hosszú-csapat, épp a minap igazolták le Szaniszló Csabát a Sport TV-től, a korábbi műsorvezető és kommentátor az Iron Corporation média- és tartalomvezetője lett. Cseh László kevésbé megosztó személyiség, fantasztikus sportember, de talán nem sértjük meg, ha azt mondjuk: ő "csak" egy klasszis. Ellenben Hosszú Katinka egy brand. Fájó szívvel kell megjegyezni, az NB1-es klubok terén nem túl jó a helyzet, ám ha meg akarunk nevezni két jó példát, a IX. kerületbe és Székesfehérvárra kell menni. Ezeken a helyeken van pénz és akarat arra, hogy marketing- és PR-osztály működjön.

            A 2015-ös MLSZ-féle felülvizsgálat - helyesen - megállapította, nem sikerült teljesíteni a nézőszám növekedésére vonatkozó célt. A "megvalósuláshoz szükséges" feltételek - a szövetség szerint - a következőek: színvonal-emelkedés, eredményesség, stadionfejlesztés kiteljesedése, hazai nevelésű játékosok előtérbe helyezése, marketing és kommunikáció, illetve tömegbázis növelése. Hosszú lista, kétségkívül nehéz lenne még érdemben kiegészíteni - bár a szurkolókkal való kölcsönös bizalom újjáépítése szerintem egyike a legfontosabbaknak, mégis lemaradt (persze mondhatjuk, hogy a kommunikációba beletartozhat).

            Ma egy középosztályhoz tartozó átlagember széles választékból döntheti el, mit csinál szabadidejében. Otthon is eltöltheti az időt, elmehet családjával "plázázni", gyönyörködhet a bel- és külföldi látnivalókban, vagy éppen - ha sportszerető illetőről van szó - valamilyen formában megtekinthet sportmérkőzéseket. Már-már közhely, hogy korábban azért is volt kint annyi ember a magyar bajnokság mérkőzésein, mert a TV "szökőévente" közvetített nyugati meccseket, maradt hát a magyar (arról nem beszélve, hogy egészen más megítélése volt a magyar focinak Európában, mint ma, amikor lassan Máltával és Litvániával leszünk egy szinten). Azonban azt is észre kell vennünk, ha van a válogatottnak esélye (mostanság látjuk, hogy már ez sem előfeltétel), akkor több mint 20 ezren szinte azonnal elkapkodják a jegyeket és jó eséllyel kétszer-háromszor ennyien is megtennék ezt, ha lenne elegendő hely. A válogatott ugyanis felépített egy sztorit az EB-n, ami még azokat is megfogta, magával ragadta, akik vajmi keveset foglalkoztak korábban a magyar labdarúgással. Sőt, a kívülállókat ragadta és ragadja csak meg igazán, akik Bödével vagy Gerával kvázi először Bordeaux-ban és Marseille-ben találkoztak, nem élték meg velük azokat a fájó és kijózanító pofonokat, amelyeket mi igen. Az MLSZ is bevette a listájára a marketing és kommunikáció területet, viszont én azt állítom, hogy ennek és a szurkolókkal való viszony helyreállításának sokkal nagyobb súlya van, mint a többi felsoroltnak.

            Nézzük meg például a magyar vízilabdát. Itthon nemzeti sport, fantasztikus sikerek, idén a hazai rendezésű vizes világbajnokságon ezüstérem, teltház a Margit-szigeten. A válogatott mérkőzéseit hatalmas érdeklődés kíséri - de mi a helyzet a világ egyik legerősebb bajnokságával? A tavalyi bajnokság alapszakaszában Debrecenben volt a legtöbb szurkoló az OB1-ben - 470-es átlaggal. A középszakaszban már csak a dobogó harmadik helyére volt elegendő a cívisváros 400 nézője, az Eger-Szolnok kettős vette át a vezetést, 600 és 538 fős átlagnézőszámmal. Az alapszakasz átlagnézőszáma 245, a középszakaszé 254 volt. Akármilyen kevesen látogatnak ki az NB1-es összecsapásokra a futballrajongók, egy 2015-ös listán csupán a két, szinte kizárólag világklasszisokból álló kézilabdaklub (Veszprém, Győr), és az EBEL-ben szereplő fehérvári hokisok férkőztek be a tízes listára. Szigorúan a bajnoki meccsekről van szó (tehát EBEL, SEHA-liga igen, BL nem). A magyar vízilabda kitűnő, nagy szeretet övezi a legjobb magyar pólósokat - mégis, megdöbbentően kevesen gondolják úgy, érdemes elmenni egy Szolnok-Eger, vagy FTC-Debrecen találkozóra. Ugyanis a magyar klubvízilabdának nincs értéke, nincs felépítve márkaként. Ha nincs írásba foglalt stratégia, vízió és tudatos tervezés - és ahhoz kapcsolódó folyamatos kommunikáció, nem is lesz, nem is lehet változás!

            Érdemes megnézni, milyen Facebook-oldala van egy dél-koreai vagy egy ausztrál kosárcsapatnak, vagy milyen "hype" övezi az ausztrál első osztályt (labdarúgás). Bár több pénz van benne és az iram is nagyobb, érdemben nem jobb véleményem szerint az A-League az NB1-nél (védekezni nem tudó csapatok, de a látványosság előtérben van). Tegyük hozzá, igen nehéz ezt megítélni, hiszen még felkészülési mérkőzéseken sem jellemző, hogy összecsapnának magyar vagy régióbeli klubokkal. Mégis, 12 és 13 ezer fő között mozog az ausztrál első osztályban az átlagnézőszám. Egyfelől meg kell hallgatni például Sándor Györgyöt, hogyan élte meg a rövid, PerthGlorynál töltött időszakát (érdekesség, hogy a középpályás azt mondta, 1,6-2,3 millió forint körül keresnek az ausztrál első osztályban, ami alig magasabb, mint az NB1-es átlagfizetés – az ausztrál árszínvonal viszont magasabb a magyarnál [tavaly az OECD átlagának 54%-a volt a hazai, 124%-a az ausztrál árszínvonal]), milyen szintű profizmust tapasztalt, másfelől érdemes megnézni a Paks és a Perth honlapját. A tavalyi ausztrál alapszakasz ötödikjéről és a magyar NB1 ötödikjéről beszélünk, jogos tehát az összehasonlítás. A közösségi média napjainkban megkerülhetetlen. A paksiak Facebook-oldalát valamivel több mint 9200 ember lájkolja, a Pertholdalát 66 ezer fő.A paksiak honlapját akár egy kezdő honlapszerkesztő kurzus résztvevője is készíthette volna, az ausztráliai liláké maga a profizmus. Önmagában nagyon keveset mond persze, hányan lájkolják vagy követik az adott klub FB-oldalát - mégis, elszomorító látni a paksi, a kövesdi és a balmazújvárosi számokat. Egy első osztályú, profi klubnál alapfeltétel lenne továbbá egy modern honlap is. Kizárólag a dizájn oldaláról nézve a Balmazújváros és a Paks elégtelent kap(na) tőlem.

            A 2015-ös szövetségi összefoglaló kiemeli, milyen intézkedéseket hozott az MLSZ a nézőszám növelése érdekében. A stadionokat fejlesztették, biztonságosabbá tették, továbbá előtérbe helyezték a magyar játékosok szerepeltetését, illetve növelték a tömegbázist. Azért arra mindenképp kíváncsi lennék, pontosan milyen intézkedéseknek köszönhetően érezhetem magam ma nagyobb biztonságban a stadionokban, mint korábban (ha csak a családbarát stadion titulust nem gondoljuk „óriási” előrelépésnek..). A „magyar játékosok előtérbe helyezése” csodálatosan cseng, viszont a helyzet az, hogy a légiós- és fiatalajánlások rendszerének bevezetése érdemi eredményeket nem hozott – a Nemzeti Sport összefoglalója szerint a légiósok aránya ma közel annyi, mint 2014-ben. Akkor 30% volt, 2015-ben lecsökkent 23,5%-ra, ám 2017-ben ismét visszakúszott 28,1%-ra. Ha hozzávesszük, hogy a csapatonkénti átlagos becsült keretérték csökkent (több mint tíz százalékkal), az átlagéletkor nőtt (24,9-ről 25,7-re) 2014 és 2017 között, már korántsem beszélhetünk sikerekről.

A nézőszám-emelkedéshez szükségesnek tartja az MLSZ a "Marketing és kommunikáció" elnevezésű területet, ám ők maguk is bevallják: az égvilágon semmilyen eszközt nem rendeltek a célhoz ebben a vonatkozásban. Természetesen már 2015-ben rájöttek a szövetségnél, az eredeti terveket nem lehet tartani (2020-ra 8000 fő), így módosítás történt - immáron a célkitűzés 2020-raa 6000 fős átlagnézőszám elérése. Körülbelül 4800-4900 embernél kellene járnunk 2017 őszén, hogy az MLSZ reményei szerint alakuljanak a dolgok. A magyarfutball.hu adatai szerint nagyjából az idei szezonban 2700-an látogattak ki átlagosan a bajnokikra - az őszi idő beálltával nem valószínű, hogy növekedne ez a szám. Ha a naptári év végéig tartjuk ezt, elmondhatjuk: 80 százalékos nézőszám-emelkedés kellene ahhoz, hogy az MLSZ - módosított! - céljait időarányosan elérjük.

            "Kiemelt terület a folyamatos tájékoztatás és kétoldalú kommunikáció kiterjesztése a szurkolókkal (az ultrákon kívül is), annak érdekében, hogy az MLSZ a szurkolók minél szélesebb rétegeinek igényeit a lehető legmagasabb szinten vehesse figyelembe, és szolgálhassa. A közeli jövő egyik fontos feladata a szurkolói kártyával kapcsolatos kétségek eloszlatása, valamint a klubkártya funkcióinak kiterjesztése (pl. elektronikus vásárlásra)." Nos, a szurkolói kártya terén visszakozás történt, a klubkártya funkcióinak kiterjesztése akadozik. Visszatérő "mániám" pedig (kölcsönös bizalom a szurkolók és a szövetség között) nem talált meghallgatásra, látszólag a szakadék csak nő a felek között, az MLSZ valójában nem is érti, mi a gondja a szurkolóknak. Javaslatom, hogy a szervezett szurkolói csoportok jelenjenek meg egy közös platformon és fogalmazzák meg, milyen konkrét problémáik vannak - lehetőleg - amennyiben arra mód van - megoldási javaslatokkal együtt. Még akkor is ezt gondolom, ha tudjuk, a fogadókészség viszonylag kicsi lenne, a problémáknak – az MLSZ szerint – jobb helye van a szőnyeg alatt. Ha együtt helyeznének nyomást az MLSZ-re a szurkolók, talán közelebb kerülhetnénk egy ideális futballközeghez.

            2017-ben készült egy diplomadolgozat, mely azt kutatta, miért járnak kevesen magyar klubmérkőzésekre (700 fős kutatás, a résztvevők olyan emberek, akik aktívan követik az NB1 eseményeit). Ellentétben a közvélekedéssel, kevesen maradnak távol a mérkőzésektől azért, mert a stadionokban nem érzik magukat biztonságban (bár a média egyes része szereti beállítani balhézóvandáloknak a futballszurkolókat, sokat kellene visszamennünk az időben, hogy stadionon belüli komolyabb balhét találjunk) - ellenben sokan vélik úgy, a nehezített beléptetés jelentős probléma. E téren - kivételesen - dicsérjük meg az MLSZ-t, hiszen a meccsjegy.mlsz.hu website-on néhány kattintással megvásárolhatjuk belépőnket. Ami egyeseknek problémát jelenthet, kizárólag szurkolói kártya birtokában tehetjük ezt meg. Ami viszont ennél is nagyobb gond: ha idegenben nem a vendégtáborban szeretnénk helyet foglalni, csak a helyszínen vehetünk jegyet. Ezutóbbit mindenképp kellene orvosolni, hadd lehessen egy adott klub szurkolói kártyájával bárhová belépőt vásárolni.

            A kutatás másik nagyon fontos megállapítása, hogy sok a "lappangó" szurkoló - aki televízióban, interneten megnézi csapata mérkőzéseit, de a stadionba már nem megy ki (vagy csak nagyon ritkán). Azt gondolhatnák egyesek, hogy sokakat tartanak vissza a magasnak gondolt jegyárak (amelyek egyébként valójában még a magyar átlagfizetéshez mérten sem magasak), de a válaszok ezt nem igazolják vissza. Sokkal fontosabb lenne a magasabb szintű kapcsolatmenedzsment a szurkolók és a klubok/szövetség között. Azaz, elvárnák a fanatikusok, hogy szervezett formában kikérjék a véleményüket és adott esetben azokat fel is használják a klubok.

            Természetesen a szakmai problémákat nem lehet marketingkommunikációs eszközökkel, brandépítéssel, jobb kapcsolatmenedzsmenttel megoldani. Azonban, ha el sem indulunk az úton, soha nem lesz sikeres, élvezhető magyar labdarúgás. Ahogy kezdtem is bejegyzésemet, addig elindulni is felesleges, amíg nem tudjuk, hova szeretnénk eljutni. Ha ez megvan, elkezdhetünk gondolkodni azon, tömegközlekedéssel, autóval vagy taxival jutnánk-e el A-ból B pontba. Akkor már az is szóba kerülhet, csomagoljunk-e szendvicset, vagy megálljunk útközben egy étteremben – és kikkel szeretnénk együtt utazni.

Hihetetlenül fontos lenne, hogy elkezdjük ismét úgy érezni: ez az egész értünk, szurkolókért van. Túlbiztosított rendőri jelenlét, indokolatlanul agresszív biztonságiak és ad-hoc módon fegyelmező Fegyelmi Bizottság nélkül. Sokkal inkább: a szurkolókkal - a magyar futballért.

Bár jelenleg nincs élénk diskurzus a témában, rendkívül fontosnak tartanám, hogy kezdjünk el arról beszélni: mi lehet a magyar futball útja, mik azok a hibák, amelyekből tanulni kell (és utóbbiak felemlegetése ne csak a közhelyek szintjén valósuljon meg). Ha nincs világos koncepció mentén végigvitt, precíz munka, az eredmények sokáig váratni fognak magukra. Ahogy Johan Cruyff vezetésével a 90-es évek elején megteremtették a modern kori Barcelona-stílust (a La Masián zajló munka pontos behatárolása, a klub csapataira jellemző filozófia, taktika, játékrendszer megfogalmazása), úgy hazánkban is szükséges lenne elkezdeni az aprólékos, eleinte kevés látható eredménnyel kecsegtető munkát. Ha ezt nem fogjuk megtenni, újra és újra bele fogunk esni abba a csapdába, amiben most vagyunk. Érkezik egy új edző, produkál néhány jó meccset, ám előbb-utóbb megtörik a lendület, elégedetlenkednek a szurkolók, végül a vezetőség a számára legkényelmesebb lépés mellett dönt: elbocsátja a trénert. Az új szakember leszögezi, a következő hónapokban, években építkezni kell, le kell tenni egy jó csapat alapjait. Azonban hiába tervezne hosszabb távra, általában nem tart ki a bizalom - rossz esetben az edző meg sem próbál évekre előre tervezni, az egyetlen cél a rövidtávú túlélés.

                Sir Alex Fergusont 1986-ban nevezték ki a Manchester United élére, első négy évében két 11., egy 13. és egy 2. helyezést ért el, első trófeáját 1990-ben szerezte (FA-kupa győzelem). A folytatást aligha kell bemutatni – összesen 38 trófea, 13-szor emelhették fel a manchesteriek a bajnoki serleget a magasba Fergusonnal, 5-ször az FA-kupát, és belefért még kettő BL-arany is. Sir Alexet a világ legjobb edzői között emlegetik, ám ha a vezetők nem lettek volna a 80-as évek végén türelmesek, ma könnyen lehet, hogy egy európai mércével legfeljebb közepesen ismert és elismert trénerként beszélnénk róla. Ellenben ott van Pep Guardiola és a Barcelona közös története. A korábbi Barca-játékos először a B csapat vezetését vette át, majd nem sokkal később az erejét és presztízsét elvesztő Frank Rijkaardot váltotta az első csapat élén - hogy aztán első évében triplázzon (BL, spanyol bajnokság, spanyol kupa). Egészen eltérő a két sikeredző életútja, abban viszont nagy a hasonlóság köztük, hogy mindkettejükre felnéznek a legnagyobb világsztárok is, illetve a legapróbb részletekre is odafigyelnek.

                Bár csak a távoli Magyarországról tűnik gondtalannak a Barcelona-szurkolók élete (az évezred elején évekig válságban volt a klub, érdemi eredmények nélkül), egészen más körülmények között dolgozhatnak a szakemberek külföldön. Ahol van egy felépített rendszer, ahol struktúrában gondolkodnak, és ahol minden területnek megvan a maga felelőse (aki tényleg felel tetteiért) - előbb vagy utóbb biztosan jönnek az eredmények. 2017-ben Magyarországon összehasonlíthatatlanul jobb a klubok anyagi helyzete, mint volt 8-10 éve, ám az eredmények meglehetősen gyengék. Épp a minap foglalta össze az Index, hogyan teljesítenek a magyar klubok - és az NB1. 2004 és 2017 között a 2004-2005-ös szezonban volt a legelőkelőbb helyen az NB1 az UEFA listáján, ekkor tizenhetedikek voltunk. A 2013-2014-es mélypont (47. hely) után a tavalyi évet a 35. pozícióban zártuk. Ami sokkoló: előttünk van Moldova, Izland, Liechtenstein, Kazahsztán - nem beszélve Bulgáriáról, Szlovéniáról, Szlovákiáról, Azerbajdzsánról, Fehéroroszországról, Ciprusról. Ha a 2017-2018-as BL-és El-selejtezőket vesszük górcső alá, azzal a szomorú képpel kell szembesülnünk: a máltaiaknál alig teljesítettek jobban a mieink (a Videoton mentette meg a magyar futballt, a Kispest és a Vasas azonnal búcsúzott, míg a Ferencváros csupán a gyengécske letteket ütötte ki), a mögöttünk állók közül pedig a litvánok és macedónok sokkal jobb eredményeket értek el az NB1-es klubjainknál.

                Pocsék, siralmas számok ezek! 2010 óta stratégiai ágazat a sport, az Orbán-kormány kiemelt területként kezeli a labdarúgást, az általános közvélekedés szerint "ömlik a pénz" a honi fociba. A kispestiek ötöt, a ferencvárosiak hetet, az angyalföldiek ugyancsak hetet kaptak nemzetközi ellenfeleiktől. Ha hozzávesszük a Videoton 0-4-es mérkőzését (itthon, a Partizan ellen), megállapíthatjuk: nem csupán kiestek a magyarok, legtöbbször megszégyenültek. Korábban számtalanszor hallhattuk, hogy a magyar edzők mennyire nincsenek képben az új trendekkel, nem is akarják képezni magukat (a híres anekdota szerint a magyar „edzőpápák” a hazánkba érkező Fergusonnak nem tettek fel egyetlen kérdést sem), bezzeg a külföldiek. Sokkal komplexebb kérdés ez annál, hogy egy-két mondattal elintézzük és levonjunk bármilyen következtetést, de a napnál is világosabb: huzamosabb ideig nagyon kevés külföldi tréner vezeti eredményesen magyar csapatát. Az idei év sztáredzője minden bizonnyal Marko Nikolics lesz, öt évvel ezelőtt pedig Paulo Sousa ért el kiemelkedő sikert (EL-csoportkör) a fehérváriakkal. Tavaly a Honvédot bajnoki címig vezető Marco Rossit dicsérte a sajtó - joggal. Ám a közel négy-négy éve Magyarországon dolgozó Nebojsa Vignjevics és Thomas Doll példája fontos tanulságokkal szolgál (amellett, hogy nem feledkezhetünk meg arról, Rossi első kispesti időszaka végén a gyenge eredmények miatt távozott, míg a Sousa-féle Videoton az NB1-ben gyakran szenvedett).

                1. mindketten értek el részsikereket korábbi csapataikkal, 2. határozott személyiségekről van szó, akik nem szívesen változtatnak, vélhetően nem túlzás a makacs jelző rájuk aggatása sem, 3. mindkettejüknek volt rendkívül sikeres időszaka itthon, amikor nem csupán az eredmények voltak jók, hanem a játék is bizakodásra adhatott okot. A 4. pontban azonban szomorúan kell megállapítanom: Vignjevics lendülete kifogyott (kevésbé szomorúan azt is leszögezem, a Doll-féle Ferencváros nemzetközileg egyszer sem ért el sikert, és a csapat játéka akadozik az NB1-ben is, az edző elvesztette tekintélyét játékosai előtt). Bár a jövőbelátás képességével nem vagyok megáldva, lenne egy fogadásom arra, hogy egyik tréner sem fog öt évet Magyarországon dolgozni - noha most még úgy tűnik, az újpesti és ferencvárosi vezetők bíznak bennük.

                A vezetői bizalom tehát kétélű fegyver: ha egy potens, felkészült, megújulni képes vezetőedző mellett áll ki a kezdeti esetleges bukdácsolás után a vezetőség - remek dolog. Ám ha olyan trénerben bíznak "felül" rendületlenül, akinek lábai alól kicsúszott a talaj, akkor annak a klub látja kárát. Itt érkeztünk el bejegyzésem lényegéhez: a tulajdonosok felelősségéhez. Ismereteim szerint két olyan klub van ma az NB1-ben, ahol dolgozik sportigazgató (Kovács Zoltán Fehérváron és Benczés Miklós Diósgyőrben). Bár játékoseladásból, közvetítési jogokból, társasági adóból egyre több pénz folyik be a klubok kasszájába, nincs profi menedzserszemlélet. Érdekes lenne, ha átvilágítaná egy erre szakosodott cég a tizenkét NB1-es klubot aszerint, milyen döntési mechanizmusok jellemzőek, van-e stratégia (annak éves szintű lebontása mennyire jellemző), a részterületeknek (marketing, kommunikáció, gazdasági terület, létesítmény vezetése, általános ügyvezető igazgató) van-e felelőse - ha igen, mekkora hatáskörrel bír, milyen hatékonysággal dolgoznak az irodákban. Egyszóval: mennyire működnek a klubok professzionálisan.

                Van egy olyan sejtésem, a vizsgálat eredményei kevéssé lennének kecsegtetőek a klubokra nézve. A legegyszerűbb megoldás ezért az, ha nincsenek is ilyenek. Akkor minden mehet a maga útján, mindenki "dolgozhat tovább". Utóbbi frázist hányszor hallhattuk már egy-egy vereség után valamelyik csapat vezetőedzőjétől?! "Mentek a fiúk becsülettel, ma ennyi volt a meccsben, dolgozni kell tovább, menni tovább, aztán majd meglátjuk, mi lesz". A pályán természetesen ott az ellenfél, így kidolgozhat bármilyen jó taktikát hétközben a vezetőedző, a megvalósítás szükségszerűen ellenállásba fog ütközni. A klubvezetésnél viszont más a helyzet - ha néhány, a szakmájához értő menedzsert kinevezne a tulajdonos (és nekik biztosítaná a megfelelő feltételeket), elindulhatna a felemelkedés. Ezzel szemben még mindig jellemző, hogy a klubtulajdonos a "mindenes", az átigazolásoktól kezdve a célkitűzésekig egy személyben dönt. Bár valóban létezik az angol modell, ahol menedzser az edző titulusa és ő felel a keret kialakításáért, Magyarországon meggyőződésem, hogy ez - egyelőre - nem működik, nem működhet. Így kifejezetten fontos lenne, hogy a mindenkori vezetőedzőnek legyen szakmai felettese a kluboknál (többek között azért, hogy legyen egy folytonosság és fontos szerepet kapjon a hosszú távú munka – szemben azzal, hogy egy edzőnek gyakran csak hónapjai vannak egy adott klubnál).

                Attól tartok, ha a klubvezetőségek (ugyanez igaz az MLSZ vezetésére is) tagjai ezzel a teljesítménnyel rukkolnának elő a GE-nél, a Telekomnál vagy a PwC-nél, viszonylag rövid ideig őrizhetnék meg állásukat. A mai magyar futballközeg sajátja viszont, hogy lényegében következmények nélkül lehet dolgozni. Az sem baj, ha nincs jövőkép, a csapat hónapról hónapra egyre gyengébb, néző csak véletlen látogat ki a stadionba. Ha nincs ösztönző, lehetetlen előrelépni. A fent már említett Cruyff a Feyenoordban fejezte be pályafutását. A rotterdami klub vezetésével abban állapodott meg a legenda, egy viszonylag alacsonyabb alapbér mellett a nézőszám után kapja prémiumának jelentős részét. Az átlagnézőszám nőtt, mindenki jól járt. Ha ma egy klubvezető hasonlóval állna elő valamelyik játékos menedzserével folytatott tárgyalásán, először kinevetnék, majd faképnél hagynák azzal a mondattal: "van ajánlat Debrecenből, Paksról és Felcsútról, ott másképp állnak majd hozzánk." Még csak azt sem gondolom, hogy feltétlenül a játékosok esetében kellene ilyen ösztönzőt alkalmazni - sokkal inkább a klubvezető alkalmazottjainál. Továbbá az MLSZ-en belül is el kellene időről időre azon gondolkodni, miként fordulhat elő, hogy a Csányi-érában - a grandiózus tervek ellenére - körülbelül tíz százalékkal csökkent az átlagnézőszám. Nem arra van szükség, hogy megnevezzenek egy felelőst, akit annak rendje és módja szerint kirúgnak - majd minden mehet tovább. Jó lenne, ha a felek között (klubvezetők, MLSZ-vezetők, szurkolók) megindulna egy gyümölcsöző párbeszéd, előbbi két csoport nagy része nem zárkózna el utóbbi kérdései elől, a szurkolók pedig éreznék: itt valami elkezdődött, látszik, hogy megy a munka, a csapatokért, a magyar futballért - értünk. A kölcsönös bizalomhiány az egyik legnagyobb és legkártékonyabb tényező jelenleg.

                Ahogy már említettem, el kellene dönteni, milyen úton szeretne a magyar futball végigmenni. Gazdaságilag óriási a szakadék Kelet-Közép-Európa és Nyugat-Európa között. A konvergencia finoman szólva is akadozik, a közepesen fejlett országok csapdájában van Magyarország is. A nyugati klubok tőkeereje sokszorosa a régióbeli klubokénak - és ez így is marad. Időlegesen lehet állami eszközökkel ezen enyhíteni, ám ez csak akkor lehet hosszabb távon fenntartható és hatékony, ha a piaci működés felé tereljük a folyamatokat. Most ennek ellenkezőjét láthatjuk. A szponzoráció minimálisra süllyedt ("minek támogassalak titeket? - ott van a TAO"), a mainál belterjesebb talán soha nem volt a közeg, a csapatoknak szinte mindegy, hány néző vesz jegyet - a költségvetésnek legfeljebb egy-két százalékát jelenti a jegy-és bérletértékesítés. A világon csak néhány olyan klub van, amely legjobbjait is megtarthatja (de ez sincs mindig így, lásd: Neymar), ne lepődjünk hát meg, hogy a tehetséges magyarokra külföldi klubok csapnak le. Viszont nagyon nem mindegy, mikor és mennyiért. Ma az az elterjedt vélekedés, hogy 15-17 évesen érdemes kimenni külföldre, mert ha ezt nem teszed meg, esélyed sem lesz később topligában játszani, hiszen itthon intenzitás nélküli, lassú edzések vannak. Azt mindenképpen el kellene érni, hogy az utánpótlásba behozzuk a szakértelmet, ezáltal ne legyen rákényszerítve a tinédzser a túl korán külföldre való igazolásra. Az ugyanis ritkán hozza meg a várt eredményt - nagyon kevesen vannak, akik kikerültek 18 éves koruk előtt és komoly karriert futottak be.

                A magyar kluboknak nem élet-halál kérdése a játékoseladás. Ez bizonyos szempontból jó, hiszen anyagilag stabil lábakon állnak (ám pontosan tudjuk, miből állnak össze ezek a „lábak”), másik oldalról rettenetes rossz, mivel a már említett ösztönző hiányzik. "Nem jön ki az utánpótlásból évek óta senki? Huszonhárom évesen még tehetségként beszélünk valakiről? Semmi baj." Barczi Dávid és Bognár István tökéletes példák utóbbira - ígéretesebb karriert jósoltak a "tehetséges" fiataloknak. Ma 28 és 26 évesek, az NB1-ben sem kapnak lehetőséget. Ellenben déli szomszédjaink sokkal bátrabban be merik tenni 17-19 éves korban fiataljaikat, nem ritkán kulcsszerepet szánva nekik. Hiszen létkérdés számukra a játékosok értékesítése. Ha valakiben ott a potenciál, nehéz elképzelni, hogy 20-21 évesen ne férne be valamelyik honi csapat kezdőjébe. Ha mégsem, valószínűleg mégsem akkora reménység az illető. Bátran kellene tehát fiataljainkhoz nyúlni, de én magam is rosszul vagyok a hasonló, üres fejtegetésektől, ezért rögtön hozzáteszem: ehhez előfeltétel, hogy olyan szintű utánpótlásképzés legyen, ami ma nincs Magyarországon. Nem véletlen (és nem is csak a hiénaként ábrázolt menedzserek az okai) az, hogy egy klub inkább próbál ki egy 27 éves bosnyák légióst, mint a 18 éves szélsőt. Akadémiáink 8-10-12 éve működnek, mégis, megdöbbentően kevés akadémista futott be nemzetközi karriert - de még a magyar NB1 szintjét sem sokan ütik meg. A helyzet elkeserítő, jóval nagyobb hangsúlyt kellene hát a képzésre fektetni (aminek nyilvánvalóan egy, a jelenleginél nívósabb kiválasztás az alapja). Az olcsón veszünk és drágán eladunk-féle klubmodell azonban nem működhet megfelelő scout-rendszer nélkül. Ez pedig - tudomásom szerint - hiánycikk ma. Bár a nyilatkozatok alapján némi elmozdulás történt (míg korábban nem volt ritka, hogy Youtube-videók alapján igazoltak egyes csapatok, ma már gondosabb és többlépcsős a kiválasztás jobb helyeken), rendszerszinten egyelőre nemigen beszélhetünk sikerekről.

                A gazdasági felzárkózás megtörtént, szakmai oldalról viszont egyelőre nem látunk kedvező folyamatokat. A kulcs a klubvezetők és az MLSZ kezében van. Reméljük, élni fognak a talán soha vissza nem térő lehetőséggel.

…. avagy, ha a Semleges Térfél 2017.09.10-i adásából kimaradna…

Vasárnap reggel, nyugodt a környék, szép napsütésre ébredek, és mégsem tudom élvezni a nyárutó lassú csendességét… Először azt gondoltam, hogy csak álmodtam, amit tegnap láttam az nb1. nyolcadik fordulójából, elsőre még majdnem meg is győztem magam, hogy ilyen pedig nincs! És mégis van…

Én, nagy naivan, még a legutóbbi napokban is meggyőződéssel hittem, hogy amit eddig láttam az „élvonalban”, az azért van, mert az átigazolási időszak bajnokságba belecsúszó utolsó időszaka tréfálkozik velünk. Erről ITT írtunk. Csakhogy piaczárás után a helyzet még cifrább lett, olyan történések voltak a pályákon, hogy azt a legnagyobb fantáziával sem bírtam volna elképzelni! Tegnaptól az „nb1” rövidítés nálam a bohóc bajnokság első osztályát jelenti, és csakis kisbetűkkel vagyok hajlandó leírni, mert nem érdemel annyi „tintát” sem, mint amit a nagybetűk igényelnek.

Akkor gyerünk szépen sorban, hogy mi is történt 2017.09.09-én, két nappal az ikertornyok leomlása évfordulója előtt – amikor a magyar football már egyébként is kikezdett nimbusza kártyavárként omlott össze!

 

Mezőkövesd – Balmazújváros, avagy a hibás football-stratégia

Szerencsére csak az összefoglalót láttam, de az is éppen elég volt… Az, hogy ez a két csapat még amatőr szinten sem éppen a legjobb, az nem kétséges, de az összefoglaló – ami a meccs legjobb jeleneteit mutatta be – egyszerűen a football nevű játék karikatúrája volt. Csetlő-botló játékosok, Chaplin-t messze űberelő ügyetlenkedések, megye kettő hangulat a nézőtéren, nem is folytatom…

Persze tudjuk a Balmaz vezetői szerint felháborító, hogy milyen bérigények jelentkeznek a játékosok részéről;

„ … tényleg irreális az az összeg, amiket ma magyar játékosok elkérnek azért, hogy futballozzanak… olyan játékos, akinek már van NB I-es múltja, minimum havi kétmillió forintos fizetést kér.”

Korábban Szima Gábor, és George F. Hemingway is hasonlóan nyilatkozott, és a focisták alaposan alátámasztják ezeket a véleményeket!

Amíg él a mai finanszírozási rendszer, addig ez nem lesz másként; a központilag elosztott pénzek egy jó része a fizetésekre megy el, de hol a teljesítmény??? Lehet, hogy az „Lepsénynél még megvolt”, de amikor Nóti Károly kabaréíró a híres mondatot papírra vetette, már nem volt meg, de legalábbis egyre csak romlott… (Nóti Károly egyébként nagy MTK-drukker, A Remény Futball Klub alapítója, Schlosser Imre felfedezője). De vissza jelenbe!

A focisták tulajdonképpen ügyes srácok, mert az adott finanszírozás mellett kiszedik a rendszerből, amit csak lehet. Ez nem az ő hibájuk, mi mindannyian szeretnénk kicsit kevesebb munkával, sokkal több pénzt keresni, nem? Szóval, a játékosok – és ez nem csak a két klub játékosaira vonatkozik! – itthon általános jelenség, ahogy nemzetközi szinten is kezd zavaróvá válni a mára brutális méreteket öltött túlértékeltség. De van egy komoly különbség; itthon nem üzleti alapú a football…

Bizony nagy baj, hogy még mindig nem akar senki focizni, de keresni már igen, ennél azonban sokkal komolyabb problémák is vannak. Ezek után;

Ki hiszi el, hogy;

  • A Mezőkövesd egyik góljánál nem látta a bíró, hogy a támadó ordas lesről indult?
  • A Chaplinként bukdácsoló játékosok több nézőt vonzanak a lelátókra?
  • A két város összesen 37 ezres lakossága biztosítja a nézőszámok emelkedését?

 

 

Debrecen – Diósgyőr, avagy az „elvárások”

Na, itt végre két olyan város csapata játszott, ahol tényleg van bázis, ahonnan a kluboknak van lehetősége a nézőtérre toborozni szurkolókat. Az más kérdés, hogy a szurkoló, mint fogalom, az MLSZ számára nem ismert, vagy tévesen értelmezett, de a lényeg, hogy meg lehet tölteni a stadionokat, hiszen a két város 368 ezer fő. Eddig ez rendben, de nézzük meg, hogy mi történt ezen a meccsen!

Elég jó iramú mérkőzés volt, mostanság mindkét csapat jobban szerepel, mint korábban, új/régi edzőik végre életet lehetlek a tavaly félhalotti állapotban vegetáló csapataikba. Sőt! A Debrecennél feltűnt Varga Kevin, aki fiatalsága minden pimaszságát bevetve olyan mesteri gólt szerzett, mint kevesen manapság. A Diósgyőrnél is vannak ifjú titánok, Óvári – az első DVTK gól szerzője – még épp csak 20 éves, de az előző fordulókban szintén pimaszul ügyes gólokat szerző Makrai is csak 21 éves még.

Mi a bajom akkor ezzel a meccsel? Az égvilágon semmi nem lenne, ha a bíráskodás megütötte volna a hazai szinten egész jó meccs színvonalát. De az nem elég, hogy a jv. nem volt helyzete magaslatán, a mérkőzést eredményét végletesen meghatározó „hibát” vétett. Azért az idézőjel, mert az esetet egyszerűen nem lehetett „benézni”.

Történt ugyanis, hogy a 85. percben, Takács Tamás (Debrecen) gólja előtt a már említett Varga Kevin ellen szabálytalanságot követett el a DVTK egyik játékosa. A bíró előnyszabályt ítélt, de a probléma ott volt, hogy a labda nem maradt Kevin birtokában, így az előnyszabály szóba sem kerülhetett volna, mint lehetséges ítélet! De ez nem volt elég, ugyanis Varga – miután látta, hogy nem lesz övé a labda! – becsúszva próbált mentetni, de lekésett, a labdát elrúgó diósgyőri játékos ellen szabálytalanságot követett el; felrúgta, mint a bolondgombát!

A játékvezető tovább-ot intett most is, ebből pedig megszületett a második, a vezetést jelentő debreceni gól… Ez bizony nem hiba volt, hanem látványosa tendenciózus döntések halmaza! Ráadásul ebben az esetben volt idő dönteni, nem egy villanásnyi idő volt, amíg a fenti jelenet lejátszódott. Nem tudom, hogy kinek/minek akart ezzel megfelelni a sípmester, nem is érdekel, de az igen, hogy bizony az eset megtörtént…

Vajon véletlen, hogy Herczeg András azt nyilatkozta, hogy bizony a Diósgyőr akarata érvényesült? Vagy véletlen, hogy az egyébként elég szókimondó Bódog csak célozni mert arra, hogy itt nagyon nem volt rendben valami? Mert ugye, ha nem célozgat megbüntetik, eltiltják. Ja, a stúdióban kettős előnyszabályról beszéltek kínjukban, mert annyira gáz volt a szitu, hogy csak ezzel a szánalmas magyarázattal tudtak előállni. Szóval…

Ki hiszi, hogy;

  • A bíráskodás nem elfogult?
  • Valós eredmény született?
  • Az MLSZ a klubokért, a fociért, labdarúgásunk fejlődésért dolgozik?

 

FTC – Vasas, avagy játszom, vagy megjátszom…

Egy örökrangadó, a két fővárosi rivális meccse, ahol az előző bajnokság bronzérmese játszott a negyedik ellen. A Vasast sikerült egybetartani, a zöldek pedig – új igazolásaikkal - a transfermarkt szerint az nb1 legértékesebb keretet rakták össze, pedig már tavaly is komoly összegeket fordítottak játékos-vásárlásokra.

Itt sem volt nagy gond a nézőtéri létszámmal (bár megjegyzem, hogy a nem éppen hangosságáról híres Vasas-tábor időnként leszurkolta a zöldek domesztikált nézőit…), sem a játék színvonalával – egészen addig, amíg a Vasas meg nem erősítette védelmét. De erről majd később, előbb emlékezzünk meg a bíráskodásról; szerintem itt nem volt különösebb baj ezzel sem, a két sárgalappal kiállításra ítélt Szivancski egyszerűen elvesztette a fejét, és tatamira való mozdulatok után mehetett a tus alá!

Nos, itt volt néző, volt iram, volt küzdelem, a bíró jól vezette a meccset, mégis mi a jó fenéért vagyok kísért engem ez a meccs is? Nos, a kiállítás után (72. perc, 2-2-es állás) a tíz emberrel küzdő Vasas jól állta a sarat, még helyzetük is akadt, de Oenning mester pontosan tudta, hogy erősíteni kell a védelmet a hátralévő percekre. Bejött tehát Vaskó, aki – némi átszervezés után az élete második meccsén középhátvédként pályára lépő Manjrekar-tól vette át a pozíciót -, az a Vaskó, aki minden hájjal megkent öreg róka, aki a poszt minden fortélyát begyűjthette pályafutása során.

És erre mi történik? Az egyébként kivételesen jó kapusnak számító Kamenar két olyan gólt kap, amit a serdülőknél még elmegy, mert a kicsik termetüknél fogva nem képesek a rövid oldalt fedezve egy hosszúra tartó lövést kivédeni! De nem ám akárhogy, még a kommentátor, és a stúdióban ülők is megjegezték, hogy „felkínálta a hosszú oldalt”… Talán lehet, hogy mindkét támadás Vaskón keresztül ért el oda, hogy aztán cimbalom-szögből, majdhogynem az alapvonalról szülessen gól?

Nem tudom, és nem is állítom, hogy ez nem a véletlen műve, de erős kétségeket ébreszt az a pár jelenet, ami a meccs utolsó 20 percében lejátszódott. A bohóc bajnokságban minden lehet, és annak fordítottja is, így természetes, hogy a szurkoló csak tátja a száját, és megkérdezi magától;

Ki hiszi, hogy:

  • Egy megerősített védelem gyengébb, mint a szükségmegoldásként bedobott hátsó alakzat?
  • Két gólt is lehet kapni kiszorított helyzetből?
  • Labdarúgásunk felemelkedése az ilyen hibákon alapulhat?

 

Újpest – Felcsút, avagy a zártkapu diszkrét bája

Előzékenyen utolsóként a mi „hazai” meccsünket veszem sora, ezzel is jelezve, hogy a fordulóval kapcsolatos frusztrációm oka nem kizárólag szégyenteljes szereplésünk. De – nem tagadom! – az is… Ezzel a meccsel mi volt a probléma! Azon túl, hogy egy tőről metszett nyelvmester supergroup-ja ellen illett volna legalább szívvel-lélekkel odaállni?

Nem kertelek, a baj abban leledzik, hogy nem elég a saját impotenciánk, nem elég a tulajdonos kreténsége, de még az sem elég, hogy zárt kapuk mögött kell lejátszani meccseinket, nekünk mindenképpen meg kell mutatni, hogy az Újpest haldoklik, hogy itt aztán semmi, de semmi jövő nincs, hacsak nem az nb2! Legalábbis ez így jön le a médiában, ilyen kicsengése van szinte minden, velünk foglalkozó cikknek, riportnak, de még Hajdú B. is pont ilyen szellemben kommentálja a pályán zajló eseményeket.

Igen, be kell vallanunk, hogy bizony amit elődeink ránk hagytak, azt mi szisztematikusan tönkretettük, ledaráltuk, kikukáztuk, ahogy van, tokkal, vonóval! Igen, mi itt Újpesten széthúzók vagyunk, vitatkozunk, és mintha minden lehetőséget megragadnánk arra, hogy magunk alatt vágjuk a fát. De nem ilyen szimpla a helyzet, de nem ám! Vannak bizony szép számmal a prédára ácsingózó dögkeselyűk, akik már régen várják azt a pillanatot, amikor végre nem meggyengülünk annyira, hogy csőrüket belénk vájva sem tudunk már védekezni. Na, akkor aztán azonnal kitépik a szívünket a helyéről!!!

És bizony gyengülünk, csak egyre gyengülünk… Most éppen azzal sikerült egy újabb szeget verni koporsónkon, hogy – a zártkapus őrület mellett! – Pintér Attila sirámai meghallgatásra találtak (by Horváth Ferenc), ugyanis sikerült egy fontos lélektani pillanatban befújni egy tizenegyest. Na de most megint kapcsoljuk a stúdiót: Simek Peti azt mondja, hogy volt kontaktus, be lehetett fújni a büntetőt, de minden mozdulatán, non-verbális jelzésén látszik, hogy minden porcikája tiltakozik az ellen, amit mond!

De ez nem elég, a stúdió rátesz még egy lapáttal; a jól szervezett Felcsút (ők más néven emlegetik…) szerintük okosan teret engedett az Újpestnek, majd hatékony kontrákkal megnyerte a meccset! A nagy túróst barátaim, pont nem ez történt, de ezt valószínűleg ti is csak baráti körben fogjátok elmesélni. Az összevásárolt csapat bizony a meccs döntő részében csak keresgette a labdát, az egyébként gyengén játszó Újpest ellen! De mi lesz majd, ha az olyannyira áhított nemzetközi porondon kell majd helytállni? Nem magyarázom, tessék megnézni a zöldek legutóbbi ilyen szerepléseit… Na ugye, hogy nem kellene kiiktatni a verseny a sportból?

De menjünk tovább, mert ahogy a Puskás Öcsinek tulajdonított mondás tartja; „Kis pénz, kis foci…”, ezért aztán a Felcsút győzelme nem is olyan nagy meglepetés, valljuk be! Na de a hogyan az már nagyon nem mindegy! Nagyvonalúan engedjük el a bíráskodást, mondjuk azt, hogy a tizenegyest be lehetett fújni, legyünk PC állásponton! De én akkor sem tudok elmenni egy számomra feltűnő, mi több megdöbbenést okozó jelenség mellett!

Mire gondolok? Nos, arra, hogy Vignjevic mester rezignáltan nézte végig, hogy csapata szégyenteljes vereséget szenved, középső védője (Bojovic) a labda által is zavarba hozható (hátha még ellenfél is van a pályán!), kapunk egy – PC-alapon – véleményes tizenegyest, az ellenfél kapuja előtt meg rendre eltörjük a labdát. De könyörgöm, Vignjevic egy szerb, egy csupa szív és lélek ember, aki nem ismeri a lehetetlent, aki a végsőkig küzd, soha fel nem adva elveit! Mi történt itt, hogy ő – mint akit leszedáltak… - csak üldögél a padon, nézelődik, majdhogynem unatkozik a kispadon??? Ezt egyszerűen nem hiszem el, csak kérdések maradnak, úgymint…

Ki hiszi, hogy…

  • Nem törte meg Vignjevic-et a tulajdonos, és az MLSZ?
  • Nem törte meg éppen úgy a szurkolókat?
  • Játékosainkat nem viselik meg ugyanezek?
  • Egy falu csapata a bajnoki érmek egyikének méltó várományosa?
  • A bíró nem látta, hogy Pauljevic szerelése szabályos?

 

Tudjátok mit? Hiszi a PC…

 

Már nincs senki.

Nincs egyetlen ember sem, akire hasonlítani akarnánk, nincs senki, akinek a mezét el akarnánk kérni, nincs senki, aki megdobogtatná a szívünket. Nem is tudnám elmondani a csapat teljes összeállítását sem a tavalyi esztendőben, sem az idei meccsek bármelyikén.

Valaha volt egy Zsengellér, meg Avar, meg Fogl I és II, aztán Szusza, meg Rossi. Később Göröcs, meg Bene, aztán azt a korszakot, amit ő és utódai képviseltek, már le sem merem írni. Minden olvasó úgyis fejből sorolja mind a 11 nevet. Később Törőcsik, aztán Katona, Szlezák, Véber, Eszenyi.

Igen, tudjuk, voltak bundák, voltak nagy bulik, folyt az élet, fennmaradtak sztorik, de mégis, mindegyikük, sőt még a le nem írt társaik helyébe képzeltük magunkat kis srácként. Olyanok akartunk lenni mint ők voltak, és miattuk lettek ezrek, meg tízezrek Újpest szurkolók.

Az idők megváltoztak. Ma már nem várjuk el egyetlen játékostól sem, hogy fogadjon örök hűséget a lila-fehér színeknek. Nem álmodozunk arról, hogy 2 bajnokságot megnyerünk egymás után pfff. ma már mámor lenne az is, ha 2 meccset tudnánk hozni zsinórban. Csak a nosztalgiából táplálkozunk, inkább megszokásból szurkolunk az Újpestnek, mint sem meggyőződésből. Szomorúsággal, aggódalommal és beletörődéssel fontolgatjuk, vajon egy kiesés véget vetne-e ennek a légüres semminek, amiben élünk, lebegünk, de leginkább vegetálunk.

Már a legelvakultabbak is feladták a minden napos lelki fájdalmat, amit az Újpest iránt érzett, szenvedéssel vegyült szeretet jelent folyamatosan. Az egyetlen szó, ami mára nekünk maradt, az a reménytelenség.

Mint a zuhanó repülőgép utasai, már csak a csodában, valami földönkívüli erőben próbálunk lelkünkkel kapaszkodni.

Már nincs senki. Senki, aki tudna mondani egy olyan esélyt, ami változást hozhat, ami reményt adhat. Egy halárlaítélt utolsó óráinak lehet hasonló hangulata.