Vélemény

A csapatépítés a modern labdarúgásban - feltéve, ha a klub filozófiája megköveteli a nézők kiszolgálását, valamint a játékosállomány alkalmas arra- legalább 2 hónapos időt vesz igénybe. Ezen állításhoz azonban még egy feltételnek teljesülnie kell, mégpedig annak, hogy a vezetőedző is megfeleljen a kor követelményeinek. Egyszerre kell legyen edző, pszichológus, pozitív, integráló személyiség, vezető egyéniség, több nyelven beszél, s ismeri a statisztikák értelmét is. Ezen felül persze millió más dologhoz is ért, mely nem szoros tartozéka a labdarúgás nevű sportágnak, ám befolyásolni tudja azt.

Ha megnézzük a honi bajnokság példáit, akkor jól látszódik, hogy hol lehet elérni eredményeket.

Először is ott, ahol rend van. Rend van az öltözőben, a klubházban és rend van a környezetben. Vegyük például a listavezető helyzetét. Kimagasló (központi) költségvetésből, jó edzővel, erős játékoskerettel (legalábbis ami a honi viszonyokat illeti) olyan őszt tudtak produkálni, mely ritkaság még a külföldi bajnokságokban is. Nagy előnyük volt, hogy a munka már 1 esztendeje tart, s az átigazolási időszakokban szinte mindig tudatosan, posztra igazolnak olyan játékosokat, melyek egy lépéssel előrébb viszik a csapatot. Talán Radó az egyetlen kivétel, aki többnyire csak szenved, s senyved a kispadon, s lehet az idősödő Gera és Hajnal után övé lesz a jövő, ám játékpercek hiányában nem tud fejlődni.

Ott van a Paks. Náluk tradíciókról igen nagy túlzással lehet csak beszélni, ezért közönségüket is sokkal könnyebb kiszolgálni. Nincs másra szükség, mint védekezni és csipegetni a pontokat. Ha valaki lő egy gólt, már a város királya az egész szezonra, viszont ezzel fel kell vállalniuk azt, hogy a magyar foci asztalára nem tudnak érdemben letenni semmit sem, s ennek megfelelően táboruk sem szaporodik. Láthatóan ez őket nem érdekli.

Nézzük a Kispestet. Van egy olasz edzőjük, aki védekezni meg tudja tanítani csapatát, de szinte semmi több. A tulajdonos teljes mértékben félretette a Puskáséktól örökölt tradíciókat, nem véletlen, hogy a Bozsik stadion lelátóján szinte lézengenek a nézelődők és szurkolgatók.

Vagy ott van például a Vasas. Volt egy ambiciózus edzőjük, aki tudta, hogy munkájának előbb-utóbb lesz eredménye. Stílusra, támadójátékra nevelte játékosait, de türelem hiánya miatt megváltak tőle, s olyan edzőt ültettek a padra, aki mintha olasz emlőkön nevelkedett volna. Nézhetetlenné váltak a meccseik, s bár a végén szereztek néhány pontot hatalmas szerencsével, de meglepetés lenne, ha ezzel a produkcióval és filozófiával bent tudnának ragadni az első osztályban.

Vagy lássuk a bajnoki címvédő Videotont. A szezon elején óriási kupleráj kerekedett náluk, mert bár tradíció már van, hisz UEFA kupa döntőt játszottak és immár 2x bajnokok, de még nem értik, hogy ez mit jelent. Úgy váltogatták az edzőiket az ősszel, mint spekuláns a dollárjait. Igazoltak össze-vissza, pl Rudolfot, aztán Suljicot, Pölöskeit, meg Nego-t. Aztán amikor rendeződtek Fehérváron a viszonyok, szépen el is indultak felfelé a tabellán.

A Debrecen erős kerete ellenére töketlenkedik, mert edzője nem tudja eldönteni, hogy mit akar, ráadásul küzdenek saját szurkolóikkal, illetve azok küzdenek csapatuk ellen.

Diósgyőrben a viszonylag erős keret mellé odakerült egy olyan edző, akinek filozófiája szöges ellentétben van a klubéval, Bekő ugyanis Paksra vagy Békéscsabára való.

Nálunk a tradíció és a filozófia adott, ehhez pedig van egy megfelelő edző. Meglepetés, hogy nem kapott egyetlen szavazatot sem a klubtulajdonosoktól, mert ha valaki, akkor Vignjevic bizonyított. Ráadásul már nem először, elég ha csak a szűzként elhódított Magyar Kupára gondolunk. A szezon eleji bukdácsolás elsősorban annak köszönhető, hogy a szövetség úgymond ajánlásait a klub igyekezett figyelembe venni, melynek a következménye az lett, hogy ismét gyökeresen átalakult a keretünk. A második probléma, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy kérdés, az üzleti szempontok voltak. Ameddig ugyanis nem lehet a magyar fociból (legalábbis legálisan) pénzt csinálni, addig számolatlanul csak azok a klubok költekezhetnek, akik számláját az állam, vagy ha úgy jobban tetszik, az adófizetők állják. Na most, mi nem ilyen csapat vagyunk. Ez pedig azt jelenti, hogy van egy keret, akkor van egy keret. S ez még akkor is igaz, ha a tulajdonosnak ezen a kereten felül még marad mit a tejbe aprítania. Erre a projektre ennyi van és kész. Ezt a keretet azzal lehet emelni, hogy kedvezőbb feltételeket kell teremteni az ő pénzének a működéséhez. Ezt azzal lehet elérni, hogy pl. a februári fordulóktól számítva minden hazai meccsre eleinte 5.000 ember járna ki, majd évente egyre több. Szóval annak a bizonyos keretnek az volt a feladata, hogy megtalálja minőségben is és mennyiségben is azt a megoldást mellyel az edző is és a szurkolók is elégedettek lehetnek. Ez meg is történt, a szépséghiba ott volt, hogy az érkezők nagy része az Újpest ajánlatát jó esetben „B” opciónak kezelte, s így az utolsó napokban estek be vagy edzetlenül, vagy ismeretlenül.

A munkát nehezítette, hogy az időben érkezettek közül a nagy reményekkel érkezett és várt Windecker a felkészülés elején olyan súlyosan megsérült, hogy még most sem tudni, hogy mikor léphet pályára, de alig játszott a szintén kulcsszerepre érkező Filkor valamint a vezérnek ítélt Kabát sem.

Vignjevic valószínűleg hasonló pontszámot ért volna el a szezon során egy „paksi” stílussal is, de hogy a csapatra nem sokan lettek volna kíváncsiak, az biztos. Nem mintha így folyamatos táblás ház előtt és izzó légkörben kellett pályára lépniük a mieinknek, az utolsó két meccset majdnem kivéve. Azt meg kell tanulnunk, hogy ahhoz a játékhoz, melyet mi a csapattól elvárunk, szükség van minőségre, és időre. A minőség pénz kérdése, az idő pedig türelemé. Pénz annyi van, amennyit a tulajdonos szán az ügyre, türelem pedig annyi, amennyit mi.

Azt nyilván nem nagyon kell boncolgatni, hogy mi a különbség egy üres, hangulattalan vagy ne adj’ Isten ellenséges hangulatú saját publikum előtt pályára lépni, ezért nem is mennék ebbe bele. Az azonban bizonyos, hogy egy középszar csapat fergeteges buzdítások mellet egy 16 csapatos, két fordulós bajnokságban cirka 30 ponttal tud többet gyűjteni, mint egy saját ellendrukkerekkel körbe vett gárda. A labdarúgás már nem csak abból áll, hogy kit tanítanak meg passzolni, cselezni és gólt rúgni, hanem arról is, hogy a megtanult képességeket hogyan tudjuk előhozni a játékosokból, ezzel együtt, sőt elsősorban a csapatból. Amit tehát a szurkolók tudnak tenni a csapatért az a bizalom (időfaktor) és a bíztatás (lélektani faktor). Mindkettő egyformán fontos, s mindkettőt kicsit meg kell tanuljuk. A szezon során volt egy pillanat, amikor a munka gyümölcse még nem nagyon látszódott, de a tendencia már kezdett javulgatni, legalábbis az instat adatok alapján. Ez a már elég sokat emlegetett Paks elleni idegenbeli meccsen történt, melyen vereséget szenvedtünk, s mely után néhányan számon kérték a csapaton a szereplést. Vannak, akik ennek a beszélgetésnek tulajdonítják, hogy a csapat elindult felfelé, pedig ez nem így történt, vagy fogalmazzunk úgy, hogy az esethez vajmi kevés köze volt ehhez. A csapat a mutatók alapján valóban kezdett egyre jobban szerepelni, s bár a „beszélgetés” helyezett a csapatra nyomást és görcsöt, a következő meccsen egy olyan Vasassal találkoztunk, amely éppen megvált attól az edzőtől, aki pont a focira kezdte megtanítani csapatát, s szintén az instat adatok alapján egyre inkább közel kerültek az eredményes szerepléshez. Miután adtak maguknak egy olyan edzőt, aki a „paksi receptet” húzta elő, gyakorlatilag gúzsba kötötte saját csapatát, ezzel a mi malmunkra hajtotta a vizet, s ha némi szerencsével is, de végül 2 góllal megnyertük a mérkőzést. Ezt követően Békéscsabán jártunk, de a korán bekapott gól ellenére az előző fordulóban lehullott lelki béklyók miatt már kissé felszabadultan meg tudtuk fordítani a találkozót, s ez végleg felszakított egy lelki gátat. Bár még mindig voltak, akik azt szajkózták, hogy a két „kiesett” csapat elleni győzelmet már nem fogja újabb követni, a csapat már megtanulta a játékrendszert, s magabiztossá is vált. A korona természetesen az FTC elleni záró meccs volt, de a legfontosabb az előző mérkőzés a minden mindegy alapon játszó és kifejezetten jól dolgozó Diósgyőr elleni „harcos” találkozó, és az utolsó pillanatokban szó szerint kiküzdött gól és győzelem volt. Annak az alapja pedig a Felcsúton megszerzett utolsó utáni pillanatban kibrusztolt döntetlen és a lefújás utáni csapat és tábor egymásra találása volt. Egy biztos…mindnyájan jobban érezzük magunkat egy szurkoló, tomboló stadionban, csapatunk pedig eredményesebb tud lenni.

Hajrá Lilák mindörökké!!!

Újabb mérkőzés, amely előtt nehéz okosnak lenni.

Mert mi is történt a legutolsó bajnokink óta? A legfontoabb, hogy a Magyar válogatott kijutott a jövő évi franciaországi európa bajnokságra. Ezúton is gratulálok mindenkinek akinek köze volt ehhez a szép eredményhez. Ez alapján optimisták lehetünk, de mindenféleképpen pozitívabban szemlélhetjük a magyar labdarúgást. Az Újpest azonban időközben lejátszott 3 mérkőzést, két felkészülésit meg egy magyar kupa visszavágót. Ezen a három mérkőzésen egyszer sem tudtunk győzni, pedig kétszer is NB2-es csapat volt a z ellenfelünk. A Paks elleni meccsről hírnökeim annyit jeleztek, hogy jobb, hogy nem láttam... A Dunaújváros elleni szintén ez a kategória. Szerencsére a Zete elleni meccsünkről olyan beszámolókat olvashattam ami alapján azt a meccset 4-5 góllal kellett volna megnyernünk, de ahogy már megszokhattuk sajnos,  a helyzeteket megint kihagytuk... 

Ami azonban változatlan az a bizalom meg a remény, a szurkolói elfogult optimizmus. Pedig jó lenne egy győzelmi szériát megkezdeni, mert ebben a bajnokságban aki 2-3 meccset tud nyerni egymás után, az pillanatok alatt a dobogón találhatja magát.  A Kispestet nem sorolom a különösöbben veszélyes ellenfelek közé, egyetlen gólveszélyes játékosukat Youlát lehet és kell is semlegesíteni.

Olasz edzőjüknek „hála” kontrára játszanak, úgy, hogy vélelmezhető lesz a labdatartási fölényünk, sok múlik azon, hogyan tudjuk helyzeteinket gólra váltani. Lehet, hogy lassan nekünk is pszichológust kellene bevonni...hátha az segítene.

Na de nézzük a mieinket. A játékosok hadrafoghatóak, az elmúlt 3 meccs is hozzájárult ahhoz, hogy az edzőnk véglegesen le tudja szűrni, kire lehet számítani és kire nem a hátralévő időben.  

Azt már rég meg lehetett állapítani, hogy az Újpest kerete pillanatnyilag nem alkalmas arra, hogy csupán a pályáralépő játékosok megfelelő magyar-külföldi-fiatal aránya alapján hozzájusson a Szerencsejáték Zrt. anyagi támogatásához. Sejthető volt, hgoy 2-3 hónap nem elgendő a keret ilyen jellegű átalakításához.

Bár a keretünk jóval szélesebb mint tavaly volt, most is kialakult az a 12-13 mezőnyjátékos akivel sikeresen vívhatjuk meg meccseinket.

Nézzünk  is egy javasolt kezdőt holnapra a realitások figyelembevételével:

Balajcza – Nagy T. Lita, Heris, Mohl – Bardhi, Sankovics – Hazard, Balogh, Andrics – Diagne.

Ismét leírhatjuk, de jó lenne utoljára...ha nyerünk, az a 100 győzelem lenne a hazaiakkal szemben, de ez már 2 esztendeje célunk.

2-1-es győzelmünkben bízva,

 

Hajrá Lilák!!

Csapatunk hosszas nyeretlenségi széria után végre nyert!!! Ez fontos volt, mert talán elindíthat egy pozitív folyamatot, amint azt játékosunk Nemanja Andric is nyilatkozta. A győzelemmel nem feltétlen következik be egy minden eddigi problémát felülíró változás, de pozitív folyamatokat, egyfajta erjedést indíthat el, ahogy a pince mélyén a szőlőből jó bor lesz. Persze idő, és megfelelő körülmények kellenek, mert ha csak egy apró hiba is becsúszik – túl meleg/hideg van, nem megfelelő a páratartalom, a nemes penész a falakon pusztul, és még ezer egy apró tényező… -, akkor bizony csak rossz lőre lesz a szorgos kezek munkájából, de nem díjnyertes nedű!

Tartok tőle, hogy most éppen egy (vagy több) ilyen hiba csúszott be… A hasonlatnál maradva; a jó nyár után, amikor napfényt, esőt, meleget, gondos ápolást kapott, a szőlőt leszüretelték, de mikor a must hordókba került, valami nem volt rendben… A borászok vitatkozni kezdtek; volt aki a páratartalomra, volt aki a hőmérsékletre fogta, hogy nem indult megfelelően a folyamat. Na de aztán a sok kísérletezés, próbálkozás után mégis mintha jó irányba indultak volna a dolgok. A bor elkészültének harmada után felcsillant a remény, hogy nagy bor, de legalábbis egy tisztességes, jól fogyasztható, a „kannásnál” nagyságrendekkel jobb ital születik.

Kezdhetnénk örülni, de most meg azzal a problémával kell szembenézni, hogy mire idáig sikerült eljutnia a borászoknak, a műkedvelő kóstolók, de még a pince kulcsát őrző Dusi bácsi is mind egymásnak mentek!!! Miért is??? Mert mindenki a másikat hibáztatta, vagy éppen külső okokat sorolt, de senki nem nézett magába, nem kereste ott a problémát, ahol a legkézenfekvőbb. Ugyanis a saját hibáinkat a legegyszerűbb javítani, mert ez csakis tőünk függ…

Na de a (bor)virágnyelvről lyukadjak már ki oda, hogy miért is íródik az a cikk! Nos, nem csak a jó bor, hanem a jó csapat is egy érlelődési folyamaton megy keresztül, érik, formálódik, alakul. De legfőképpen alakítják, sokan dolgoznak rajta, sokan tesznek bele, na meg néhányan kivesznek… Ha van még mit! Sajnos mostanság már nincs mit kivenni, beletenni viszont annál többet kellene. Mondom ezt egy nyertes mérkőzés után, akkor, amikor a fellegekben kellene járnom, amikor az örömtől repkednem kellene. Örülök is, de ez a győzelem még nem azt jelenti, hogy az Andric által lehetőségként felvett, feltételes módban megfogalmazott változás be is következik!

De miért van az, hogy most az öröm helyett (pontosabban mellett, mert NYERTÜNK!!!) mégis egy kicsit szomorkás a hangulatom? Mert most, mire felcsillant a remény arra, hogy kimászunk a gödörből, mentálisan olyan mélyre kerültünk, ahonnan nehéz elképzelni a tartós jó szereplést, a felzárkózást a mezőny elejéhez…  A „mi” (többes szám első személy) azért indokolt, mert ma a csapat, és a szurkoló is padlón volt, még a győzelmet is keserű szájízzel ünnepelhetjük. Mi; a játékosok, és a szurkolók is!

De mégis, mi történt itt??? Nekem már a hét közepétől volt egy kis hiányérzetem, mert a fórumokon, meg a baráti körben sem éreztem azt a felfokozott hangulatot, ami egy-egy meccset megelőz. Az a kérdés, hogy „Hol találkozunk?”, el sem hangzott. De még csak az sem hallottam, hogy „Ne várjatok, nem megyek!”, vagy „Ezekért menjek ki???”, csak a nagy hallgatás volt… Nem baj, ezért még nem maradok otthon, de amikor minden korábbinál könnyebben le tudtam parkolni a Baross utca melletti kis utcák egyikébe, tudtam, hogy a nihil általános. Állítólag 1.800-an voltunk, de nem csak a létszám, hanem a minőség is problémás volt! Erről majd később, nézzük csak, mit is láttunk a pályán!

A szokásosnál több védővel álltunk fel, látszott, hogy ma van az a nap, amikor nem fogunk gólt kapni. Eddig OK, Vig célzott rá, illetve Bubu is említette, hogy most már nem szépen játszani kell, hanem nyerni! Az első félidőt jól jellemzi, hogy végig nyugalmi szinten maradt a pulzusom, edzőmeccs hangulat volt. A pályán és a nézőtéren egyaránt… Rendben, a játék szépsége odalett, de hol a gól? Megjött az is a küzdelmes második félidőben! Hiba nincs, amit „ígért” csapatunk, teljesítette, megvan a három pont! Na de hogy???

Úgy, hogy az a kevés szurkoló, aki kint volt, inkább ellendrukkernek tűnt, a leghangosabb, és legtöbbet hallott rigmus a „Qrva gyenge!” volt. Nem mondom, csapatunk nem játszott jól, hajtott, de nem volt szép a játék. A kissé lélektelenül küzdő játékosok, ha sokan nem is tudnak magyarul, érezték, hogy szinte csak negatív energiákat kapnak a nézőtérről! "Ha nem tudsz szurkolni, amikor döntetlent játszunk, vagy ha kikapunk, ne szurkolj, akkor sem ha győztünk..." - Bill Shankly-től találtam meg a mondást. Talán már elcsépelt ez a mondat, de sajnos talán soha nem volt ennyire aktuális! Vegyük észre, hogy nem „csak” csapatunk van mentális mélyponton, hanem mi szurkolók is! Igen, én is, mert még az is lehet, hogy tévedek, és az igazi mélypont az, hogy egy győzelem után itt kesergek!

Eddig ott tartok tehát, hogy ha már az a kevés szurkoló kimegy, akkor minimum ne szurkoljon saját csapata ellen! Azt már nem is vetem fel, hogy ugyan miért is van az, ha rosszul szerepel a csapatunk, azonnal elmarad a tábor nagy része, akik – amikor újra kijönnek egy-egy siker után – csodálkozva néznek a szinte ismeretlen arcokra, mondván, hogy „Milyen sok divatszurkoló lett itt az utóbbi időben!” Sajnos ismerjük ezeket a történeteket, nem is érdemes sok szót vesztegetni rájuk. Az elmaradók legalább azzal segítettek, hogy nem szurkoltak a lila-fiúk ellen!

Na de! Igazságtalan lenne, ha most arra lyukadnék ki, hogy csapatunk rossz szériája a szurkolók sara. Nem, nem a szurkoló játszik a gyepen, nem ő edz, de még csak a taktikát sem ő találja ki, hovatovább még az igazolási politikáért sem ő a felelős! Viszont az előbbiek terén elkövetett hibákat elviseli, mert akár edzőt, vagy egy egész csapatot is le lehet cserélni, de a szurkolókat nem. Viszont elveszteni azt bizony lehet! Hát ez történik most! OK, eddig is tudtuk, hogy az mlsz és Rodi nem éppen egy sikeres combo, vagy, hogy játékosaink egy része maximum tavaszra lesz nb1-es szinten, meg azt is, hogy ilyen körülmények között nehéz lesz ez a bajnokság… De – sok pofon után – láthatóan pozitív változás van (legalábbis az eredményesebb foci irányába mozdultunk). Amikor mi vagyunk azok, akik a végén lövik a gólokat (és nem kapják!), mi nem tetszik? Eddig az volt a baj, hogy egyáltalán nem szép játékkal nyertek ellenünk, most meg az, ha egyáltalán nem szép játékkal nyerünk?

De most – bár nem először… - a pályán is nagyon látszott, hogy a csapat, mint egység, szétesett. Bizony, komoly mentális bajok vannak; van kijelölt tizenegyes rúgó, de egy másik játékos úgy dönt, hogy ő lövi a megítélt büntetőt. Vita viszont volt, mintha baj lett volna, vagy ellenünk ítélt volna a bíró! De még ezt megelőzően; nincs a csapatban annyi lelkierő, hogy gólt rúgjon, veszélyes helyzetig jusson, a csereként beálló Kabát Petinek kell 38 évesen lelkesednie! Szép dolog, hogy Peti még mindig ennyi érzelmet tud belerakni a játékba, de talán nem kellene a fiatalabbaknak ezt (is) megtanulniuk? „A tudás nem bölcsesség”, jó lenne megérteni! Aztán ugorjunk a végére; a csapatnak nem kellene a szurkolóinak megköszönni a biztatást? Még akkor is, ha az nem volt éppen biztatás… Ha figyeltek (volna) a többiek, Kabát Peti megmutatta, hogy kellene ezt csinálni! Nem csak azért, mert ez hagyomány, hanem azért, mert meg kell mutatni, hogy a füttyszó, meg a „qrva gyenge” ellenére is van tisztelet! Aki nem adja meg, hogy várja el? Persze ez fordítva is igaz, a focista nem egy gép, neki is kijár a tisztelet, de legalábbis az ártatlanság vélelme… Nem, nem gondolom, hogy Petiből 11 az egy nyerő csapat lenne, de a személyén keresztül megmutatkozott a csapaton belüli feszültség, meg némi hiányosság.

Remélem, hogy a fenti események elgondolkodtatnak párunkat (magamat is beleértve). Igen, ellenséges a környezet, sokszor minden ellenünk szól, nehéz a dicső múlttal a hátunk mögött lelkesedni a „máért”! Az egész hazai foci silány, mondjuk ki, ha nem lennénk SZURKOLÓK, be se tennénk a lábunkat a stadionba! Legalább ne tegyük még rosszabbá, ami már így is épp elég rossz. Már csak azért se, mert az nekünk sem jó, elvész az a valami, ami miatt azt érezzük, hogy kint a helyünk, ha a CSAPAT játszik! Arra szeretnék kérni tehát mindenkit, aki kijön – és ez a szám legyen jó nagy, teljen meg a stadionunk! -, hogy biztassunk, ösztönözzünk, adjunk át pozitív energiákat!

Ugye nem gondoljuk, hogy játékosaink nemtörődöm linkek, akik csak felveszik a nagy pénzt, de nem nyújtanak érte cserébe semmit? Ha így lenne, paradox módon, nem lenne ez a feszültség, nem kellene összerakni a csapatot újra – a fizikai építkezés után ezúttal mentális szinten. Azt se gondolja senki, hogy Vig nyugodtan alszik, amikor az ötödik meccs hajrájában veszítünk pontokat! Akkor nem öregedett volna éveket az utóbbi pár hónap alatt! Igenis, a játékosok, az edző, a stáb egésze – az adott keretek közt – minden létezőt elkövetett az eredmények érdekében! Hogy az meg nem jött? Hát nem, de most itt a lehetőség arra, hogy forduljon a széljárás, beérjen a bor, a zavaros murciból rubincsillogású nedű váljon!

Remélem tehát, hogy csapatunk edzőstől, stábostól – megjárva a poklok poklát –most már kilábal a mentális gödörből! Mert ez mentális dolog; nem rosszabb (OK, lehet, hogy nem is jobb) a keret, mint a többi klubé, Vig nem rosszabb edző az nb1-es többi edzőnél, játékosaink nem felejtettek el focizni, edzőnk nem felejtette el a szakmát! Ha esetleg olvassa valaki ezt az írást közülük, jó lenne, ha tovább adná azt ami ennek az írásnak a célja; a figyelem felhívása arra, hogy most, amikor visszatérhetünk a helyes útra, ne rontsuk el! Se a CSAPAT, se a SZURKOLÓ ne rontsa el, mert itt a lehetőség végre, hogy az alapok lerakása, megerősítése után, a földből végre kiemelkedjen az épület, amit mi mindannyian megálmodtunk, amiért mi mindannyian aggódunk, félünk, edzünk, edzetünk, szurkolunk!

Amit szeretnék; sok-sok szurkoló, aki űzi, hajtja a csapatot, pozitívan ösztönöz, odaadóan szurkol nehéz helyzetekben is, és persze csapatot, aki sok-sok ponttal, szép gólokkal, feledhetetlen pillanatokkal ajándékoz meg minket! Mentális szufficitet akarok, és kívánok mindenkinek!

 

HAJRÁ LILÁK MINDÖRÖKKÉ!!!

ÚJPESTIEK!

Általában -legalábbis én úgy voltam vele- az ember úgy választ magának klubot, klubszeretetet, klubszerelmet, ha a focit szereti és
érdeklődik iránta. Természetesen más úton, sportág szerint is lehet. De…

A ROHADT ÉLETBE…


Látva a csapat utóbbi időkben nyújtott teljesítményét, illetve elolvasva a hírekben megjelenteket (az egyéb fórumonokon is
megjelenteket), csak úgy "slágvortokban":

Én nem akarok megint előhozakodni a régi témával, észrevételekkel, hiányosságokkal...stb, de:
- ha valami nem megy, azt gyakorolni kell addig, míg nem megy tökéletesen ("Az életben a fejlődés titkos összetevője mindig
ugyanaz: gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni."),
- ehhez azonban olyan jellemű, személyiségű, karakterű emberek/játékosok is kellenek, akik ezt magukévá is teszik ("A jellem meghatározza a cselekvést, a magatartást"),

- a számonkérés a vezetőség részéről legyen következetes, egyben szigorú és emberséges, ebből egyenesen következik,

- ha ez nincs meg, akkor baszhatjuk az egészet (erről viszont nem tudok),
- a duma, játékosok saját/egyéni elvárásai, fizetési igényei és az általuk nyújtott teljesítmények között óriási különbségek vannak (tisztelet a kivételnek),

- egy vezetőedző mivel is tud büntetni ...(?), nem teszi be a pl. kezdőbe, de ha ez sem sarkalja jobb teljesítményre az illetőt (mert akkor is megkapja az ezer eurókat),      akkor megint baszhatjuk...,
- ha egy mérkőzés végén (vesztes állásnál pl. az utolsó negyedórában) tudnak futni, hajtani, "felbillenteni" a pályát, stb..., akkor az addig eltelt időben mi a bánatot csináltak.
- a nyilatkozatok -akárki részéről- meg csak magyarázkodás és felelősség eltussolása..., semmi nem támasztja alá...,

Végezetül:
ez egy katasztrófa, ami most, mostanában történik, s ez már évek óta, az ÚJPEST múltjához nem méltó és megalázó teljesítmény ez az "előadás".
Egyébként lehet, hogy én vagyok a hibás, mert láttam és átéltem a majd' világverő csapatot, annak megsüvegelendő,
tisztelhető, szerethető játékosainak eredményességeit, sikereit..., én ebből indulok ki
Bárcsak az eddigi sikerek, elismerések visszajönnénk a
közeljövőben, és a jelen ÚJPEST szurkolók is megélnék, megtapasztalnák ezt a megunhatatlan és szenzációs érzést.

A fentiekben leírtakat én így látom, ettől függetlenül lehet, hogy rosszul...

A ROHADT ÉLETBE…

NO DE…, S NEM UTOLSÓ SORBAN, FŐLEG:

Van nekünk egyéni és csapat szinten is országosan és a világban is elismert sportolónk/sportolóink.

Mint eddig is, csak az ÚJPEST név számít, és ezt jelenleg a röplabda, vízilabda, jégkorong, öregfiúk csapat is bizonyította.
Nem beszélve a világklasszis egyéni sportolóinkról: BERKI KRISZTIÁN, GYURTA DÁNIEL, KOZÁK DANUTA, SZABÓ GABRIELLA, valamint
a korábbiakban -név szerint felsorolni is nehéz és hosszadalmas, elnézést akit kihagytam a felsorolásból- mindezt nem egyszer elért sportolóinkról, csapatunkról.

ÚJPEST…, ez a név egy életérzés, egy holtig tartó szeretet, szerelem, s örülök, hogy ide tartozom mindörökké…

HAJRÁ LILÁK!!!