Vélemény

Teszek egy kísérletet arra, hogy a „Mit adott nekünk…?” kezdetű kérdésre érzelemmentes választ adjak. Ezúttal maradok bizonyos számoknál, mert azok bizony még mindig makacs dolgok, lévén, hogy múltbeli események tényszerű leírására használatosak. Ilyenek például az elért pontok, vagy a lőtt és kapott gólok. Ez nem számmisztika, hanem olyan tények, amik függetlenül az elmúlt időszak érzelmi viharaitól, pontos lenyomatot adnak arról, hogy mit is adott nekünk…

… a ma fennálló status quo. Mielőtt a mindenevők (nagyvonalúan maradjunk ennél az eufémizmusnál…) a Brian élete című klasszikust idézve a kérdésre az emberiség nagy vívmányait kezdenék felsorolni, véssék be, hogy a belga csokit sokan nem szeretik, na meg olvassák el a következőket!

Kezdem egy táblázattal, ami az elmúlt nyolc év bajnoki eseményeit dolgozza fel:

Ugye-ugye! Nem is biztos, hogy mindent le kellene nyelni, amikor – csak így első blikkre! - nincs többről szó, mint arról, hogy sikerült a vereségek nagy részét döntetlenekké konvertálni. Fejlődés? Nem, sajnos az nem volt…

Ha megnézzük, Vignjevic mester 2013 októberi érkezése után a nagy tűzoltásban nem lehetett válogatni az eszközökben, így a 2013/14-ben elért eredmény nem tükrözi azt, amit majd a következő évben láthatunk; csapatunk a vereségeket győzelemre váltotta – és mint ma már tudjuk! – a belga éra legjobb eredményét érte el! Ja, hogy abban az évben csak hatodikak lettünk? Igen, de a megszerezhető pontok felénél többet csakis és kizárólag ebben az évben értünk el!

A csúcs ebben a tekintetben tehát a 2014/15-ös bajnokság volt, a csapat teljesítménye közelítette a 60%-ot. Ez még mindig nem egy nagy szám, de ezzel együtt is kiemelkedő ebben az időszakban…

De itt nincs ám vége a történetnek! A következő években mindig volt valami, ami miatt eleve nem lehetett jobb eredményt elérni. Ilyen a nemzetközi kupaindulásból történt kizárás, vagy éppen a regisztrációból való kizárás, ami bizony senki másra nem fogható, a klub hibája volt, és marad is - a szerecsenmosdatás minden formájának bevetése ellenére is…

Ez az időszak számunkra annak felismerése volt, hogy a klub amatőr módon, elvtelenül fogtechnikázva működik, ami bizony erősen behatárolja az eredményességet. De nem csak mi, hanem egy bizonyos belga fazon is tanult valamit! Méghozzá azt, hogy ha van egy tutista edzője, akkor nyugodtan megteheti, hogy az addiginál is jobban pörgesse az „ingyen veszek – drágán adok” emberkereskedelmi vállalkozást – ami nekünk viszont nem más, mint az ÚJPEST maga…

Azt nem tudom, hogy mennyire volt ez tudatos, és mennyire egyeztette ezt a tulaj az edzővel, de a következő évek eredményei azt mutatják, hogy ekkor kialakult egy határozott stratégia, ami kb. ez; „Nem kiesni”! Ehhez adott egy keret, ami képességek tekintetében talán az elegendő szintet sem üti meg. Ebből következik egy pályán látható magatartás, ami így fest: „betonvédekezés alibi passzokkal, elől meg majd lesz valami.” Azt nem tudom, hogy a keret, vagy az edző (avagy mindkettő) képességei nem engedik meg a támadás-szervezést, támadás-vezetést, egyáltalán az offenzív focit, de tény, hogy ilyen nálunk évek óta nincs!

2015-16-tól kezdődően aggasztó a statisztika, döntetlen döntetlen hátán…

Az éves adatok mellett a teljes átlagot is érdemes megfigyelni. Igazából egy három kimenetelű szerencsejáték véletlenszerűségének mintapéldáját látjuk, minden kimenetel azonos arányt képvisel… Ezt sajnos nem tudom eredménynek nevezni, csak szomorú tényként tudom jellemezni!

Folytatás holnap!

Sok prominens mondta már korábban, hogy egy jó focicsapat feltétele a szakmai minőségen kívül a tiszta viszonyokban rejlik. 

Egy olyan helyen, ahol megvalósulnak a tiszta viszonyok, ott a szombati csapatösszeállítás a hétközi edzésmunka, valamint a taktika alapján áll össze. Ebbe persze bekavarhatnak a sérülések és eltiltások, meg időnként nevelési célzatú mellőzés, vagy edzői spirituális megérzések. Márpedig ha ez így van, akkor a játékosok is érzik, hogy kinek, mikor, mennyi játékperc jár. Persze mindig van, aki túlértékeli a csapaton belüli pozícióját. Az ilyeneket az edző(k)nek kezelnie kell. Ferguson mondta egyszer, hogy legnagyobb pedagógiai feladata a cserék lelkének ápolása volt a MU kispadján dolgozva. Aztán persze vannak gesztusok is a találkozókon. Valakit be lehet cserélni azért, hogy szokja a meccsek légkörét, vagy egy eldőlt meccs utolsó perceiben a búcsúzó ikon is külön ünneplést kaphat a sípszó előtti cserénél. Összességében azonban a fenti eseteket leszámítva a normális helyeken a legjobb csapat kell, hogy pályára lépjen. Különösen akkor, ha egy csapatnak céljai vannak. Sajnos az elmúlt időben meg kellett tanulnunk azt a szempontot is elfogadni, hogy bizonyos üzleti érdekek felülírják a szakmaiakat. Valakit nagyon el akar adni a tulajdonos, vagy egyik játékosra van éppen érdeklődés, akkor 1-1 ilyen eset bezavarhat a képbe. 

A problémák akkor kezdődnek, amikor nincs jelentősége a heti edzésmunkának, a korábbi meccseken mutatott teljesítményeknek. Például amikor valamelyik játékos ügynöke túllépi a hatáskörét és nyomást gyakorol a klubra védence "érdekében". Aztán az sem szolgálja a tiszta viszonyokat, amik szolgálnák a csapategységet, ha netán furcsa összefonódások vannak bizonyos edzők és bizonyos játékosok között. Mindenki tudna mondani olyan szakvezetőt vagy szakmai igazgatót a honi labdarúgás terepéről, aki egyik csapat padjáról hullik át a másikéra, majd falkában követik a játékosok az új állomáshelyre. Néhány hónappal később ismét. Ezt csak tetézi az a helyzet, amikor a tulajdonos folyamatosan presszionálja az edzőt a csapatösszeállításának kérdésében. 

Ha én egy ilyen csapat játékosa lennék és folyamatosan azt látnám, hogy nem a teljesítmény számít, hamar belefosnék, még ha szidna is a szurkoló ezért...

Sajnálom, biztos bennem van a hiba...

Ja, és a diósgyőri vár? Ezúttal hiába...

Összehasonlítani az összehasonlíthatatlant?

Nézem ezt a Liverpoolt és magával ragad az, ami ott történik. Nekiugranak a Barcának úgy, hogy tudják, hogy végig torkukon a kés…ha gólt szerez az ellenfél, vége a dalnak…

Az egész stadion -a VIP-val, a játékosokkal, a kispaddal, a labdaszedőkkel- együtt lélegzik.

Olyan példáját látjuk a labdarúgásnak, amikor minden rezdülés elfeledteti velünk, hogy ez az egész cirkusz egy hatalmas üzlet. Nem lehet érezni egyetlen szinten sem a pénz uralmát…Ami viszont nagyon átjön a meccsből, az a hatalmas szív, az összetartozás, és a rengeteg szeretet. Igen, hatalmas szív, mert Salah és Firmino, vagyis két kulcsember nélkül focizzák le a katalánokat rengeteg érzelemmel és szenvedéllyel töltve. Igen, szeretet, ami a lelátóról árad a vörösök felé. Önfeledt, nyugodt arcú, ám extázisban lévő emberek összeforrnak csapatukkal. A YNWA úgy zeng a VIP-ben ugráló egykori klasszis csatár, majd menedzser torkából, hogy az ember önkéntelenül szurkolni kezd nekik.

(csak zárójelben…a Liverpool nem ma tett először csodát. 2005-ben a BL isztambuli döntőjében a félidei 0-3 után szerezték meg a serleget. 2016-ban a Dortmund ellen 0-2, majd 1-3 után fordított 4-3-ra az utolsó 25 percben).

Aztán jönnek a hazatérő gondolatok…

Megyeri út, Szusza Ferenc stadion. „Érthetetlen” cserék, legalább 3 különböző üzleti szempont alapján (nem a sérülésekre gondolok) összeállított és variált csapat. Az Újpest indulót jó ha huszan éneklik és itt rájöttem, inkább elterelem a gondolataimat, mert tényleg összehasonlíthatatlan.

A napokban nem csak focival töltöttem napjaimat, hiszen a férfi kézilabda BL-ben a negyeddöntőért léptek pályára a csapatok. Tudom, Újpesten nem sok kézilabda hívő van, mégis van ezen a felületen kézilabdának. Mert bizony van mit tanulnunk más sportágak szurkolóitól, csapatsportjaink és szeretett klubjaink (többes szám… micsoda őrület!!!) vezetői sem árt, ha nyitott szemmel járnak a nagyvilágban, és ott meglátják az előremutató jelenségeket!

A fentiek ellenére is szükségét érzem egy kis történelmi visszatekintésnek. Ugyanis ma már nem biztos, hogy sokan tudják, de a nagypályás időkben 1931 és 1958 között hét bajnoki címet szerzett a lila-fehér kézilabda csapat, kispályán pedig ’53-ban és ’58-ban lettek bajnokok. Ez utóbbi évben – amikor még párhuzamosan ment a kis- és nagypályás játék – mindkét pályaméreten arany éremmel végeztünk! Sajnos ezek után minden életjel eltűnik az idők tengerében, az újpesti kézilabda mára szinte nyom nélkül eltűnt…

De vissza a témához! Ahogy az annak rendje és módja, férfi kézilabda BL negyeddöntőjében mindkét magyar csapat kvalifikálta magát. Fontos mondat, elemzem:

  •  „Annak rendje és módja”; a magyar klubcsapatok évről évre ott vannak Európa legjobbjai között, nem egyszer megszerezve a végső győzelmet is!
  • „Mindkét”; igen, a Szeged és a Veszprém csapatai mellett a többiek csak edzőpartnerként asszisztálnak a hazai élvonalban.

Ugye, van némi hasonlóság? Sajnos erősen sántít a hasonlat… Mit sántít, egyenesen tolószékre szorul, ugyanis a fociban a két kiemelt közel nem tud felmutatni még csak hasonló eredményeket sem! De – mint a mellékelt ábra mutatja – lehet ezt is jó, vagy legalábbis jobban csinálni. Elég lenne csak jobban, mert az egy komoly, és nem áthidalható tény, hogy a fociban nagyságrendekkel több pénz forog nemzetközi szinten, így érthetően nehezebb a feladat. De azért most már a nemzetközi kupákban a rendszeres csoportkörök (hol van az a legjobb nyolctól???) elvárhatók lennének. Csak halkan, és minden elfogultság nélkül írom; természetesen az Újpestnek is itt lenne a természetes helye!

Persze a kézilabdában sem fenékig tejfel az élet, van jó pár disszonáns hang is sportági berkeken belül, amik néha elnyomják az első hallásra jól működő kórust. A napokban például a handballexpert.com interjút készített a Veszprém volt két év után menesztett edzőjével, Ljubomir Vranjessel. Nyilatkozata szerint az elkezdett munkát nem sikerült befejeznie. Ennek több okát említi, és a saját felelősségét sem kerüli meg. Azt mondja, pontosan ítélte meg a veszprémi poject-et, a politikát viszont nem! Bármit is jelentsen ez a tömören fogalmazott állítás - a közeljövőben megjelenő könyvéből biztosan megtudhatjuk -, az pontosan tudható, hogy a politika a kézilabdában is erősen jelen van. Hogy csak egy nyilvánvaló példát említsek; biztosan mindenki emlékszik, hogy G-nap milyen komoly változásokat indukált a veszprémi klub életében.

Ezen kívül – szintén Vranjes egy korábbi nyilatkozatából tudhatjuk -, hogy a Veszprém költségvetése mindegy 3,8 milliárd forint. Ettől csak a PSG működik nagyobb pénzből, nemzetközi szinten is kiemelkedő adat, így nem csoda, hogy a világ legjobbjaiért folytatott versenyben is jól áll az egyesület. Igen, így történhetett meg, hogy a csapatban bőven kisebbségbe kerültek a hazai játékosok, hogy az más sportágakból is ismerős lehet… Csak nem megint a foci?

Igen, az, de – mily meglepő… - megint nem beszélhetünk azonosságról! A légiósok mindkét sportágban kiszorítják a hazai sportolókat, eddig stimmel. Ott viszont jelentős a differencia, hogy mi ennek az eredménye. Mert míg a kéziseknél olyan minőséget jelentenek a külföldiek, amit kellő számban a hazai utánpótlás nem tud kinevelni, addig a fociban inkább az számít, hogy olcsóbb legyen a külhonból érkező. Vannak persze kivételek, nem kérdés, de az kb. csak a „szabály” erősítését jelenti…

Nem hagy nyugodni pár kérdés;

  • Ilyen mennyiségű (és minőségű) légiós nélkül vajon nem pont ugyanitt tartana a hazai foci?
  • Ha a légiósok száma nem érdekli a sportági vezetést, akkor miért van az, hogy a válogatottra koncentrál a klubcsapatok helyett?
  • Ha már adottak az akadémiák infrastrukturális feltételei, miért nem fontos, hogy megfelelő szellemi tőke kerüljön a football-ba?
  • És ha sikerülne befoltozni ezt a szellemi hiátust, akkor hogyan játszanák be magukat a felnőttek világába a fiatalok?
  • És ha nem játsszák be magukat itthon, akkor hogyan szerződnek majd komolyabban jegyzett bajnokságokba?

A football klubok vezetése tehát elgondolkodhat arról, hogy mit kellene kezdeni azzal a bőséges likviditással, amit manapság rájuk szakadt, az MLSz vezetése pedig kapott néhány olyan kérdést, amit szintén nem árt átgondolni, nézzük meg, hogy szurkolói fronton mi a helyzet! Talán ott is felfedezhetünk valami olyat, amit érdemes lenne fontolóra venni?

Van bizony! A Veszprém - a BL negyeddöntőért játszva – a napokban a Sporting CP-t fogadta. Carlos Ruesga, aki négy éve távozott a Telekom Veszprémtől, először lépett pályára a Veszprém Arénában ellenfélként. A spanyol világbajnok már a bemutatáskor is nagy tapsot kapott, a meccs után pedig a hazai drukkerek a nevét skandálva éltették. A játékos a meccs után a következőket mondta:

„Csodálatos ez a szenvedély, ez a szeretet, amit kaptam. Köszönöm szépen, a Veszprém szurkolói a legjobbak a világon! Minden jót kívánok a Veszprémnek, a szurkolóknak, csodálatos itt játszani, a csapat, a klub egy csoda.”

Nos, a BL küzdelmeit nem csak a fociban követik milliók, a kézilabda is van annyira népszerű, hogy egy-egy ilyen esemény széles világ előtti megjelenése bőven felér egy komplett országimázs-kampánnyal! Tapasztalataim ez a fajta szurkolói viselkedés nem csak ilyen alkalmakkor jellemzi a kézilabda szurkolókat, sőt, ez egyfajta normaként van jelen más meccseken is. És más sportágakban is! A jégkorongot, vagy röplabdát, illetve vízilabdát jellemző szurkolói kultúra is jelentősen elüt a focipályákon tapasztalhatóktól.

Anélkül, hogy konkrét eseményeket említenék, azt kell mondanom, hogy nekünk, football-szurkolóknak is van még hova fejlődnünk! Tényleg nem emelnénk ki az utóbbi időkből sem történéseket, mert meg kell érteni, hogy nem egy-egy nagy nyilvánosságot kapott esemény a lényeg, hanem maga a lelátói kultúra egésze, a meccsek légköre. Miért is?

  • Mert ezek bizony döntő hatással vannak a pályán történő eseményekre!
  • Mert támadási felületet adnak egyes, feladataikat félreértelmező, szerepzavaros vezetőknek – és ez vezet a szurkolók általános kriminalizálásához!

Szóval; szerintem a ’90-es évek mára romantikus történetekké nemesedett eseményei ma már nem ismételhetők. Minden tiszteletem az akkor a barikádok élén harcoló szurkolóknak, de ez már a múlt, be kell látnunk! Egy rém hülye példa; nem véletlen, hogy ma már Dr. Alban ma már maximum sokadrangú retró bulikon tolja az „örökérvényű” It’s my life-ot. ’91-ben, akkor és ott a helyén volt a dolog, és van is pár igen kellemes ifjúkori emlékem, ami alá memóriám mixere a svéd fogorvos zenéjét keveri. Jó volt, szép volt, sajnos elmúlt…

Ezen a ponton nem sem tudok elmenni szó nélkül a címer kérdés mellett. Ez bizony a fentiek után egy nehéz téma, hiszen eddig nem használt a szép szó – ahogy a csúnya sem. Ezzel együtt sem tartom jó következtetésnek azt, hogy ebben az esetben elő kell venni a ’90-es évek példáját! Viszont – vissza a zenéhez! – teljes meggyőződéssel állítom, hogy ma is vannak jó limonádé zenék, amik újak, jók, szórakoztatók, ahogy a tiltakozásnak, és az érdekérvényesítésnek is vannak a mai körülmények között progresszív, hatékony formái. Éljünk ezekkel!

Végezetül pár szó a kézilabdáról; egyáltalán nem biztos, hogy a sportág jó irányba halad, nem vagyok meggyőződve róla, hogy a kiemeltek rengeteg pénzzel összehozott sikerei hosszabb távon pozitívan hatnak, azt viszont pontosan látom, hogy mi az, amit tanulhatunk (vezetők, szövetség, tulajdonos, és mi szurkolók) egy olyan sportágtól, ami ma sokkal jobb eredményeket tud felmutatni, mint a labdarúgás.

És maradt még itthonra egy üzenetem; a kézilabda – ami mint láttuk egyáltalán nem gyökértelen Újpesten! – egy olyan sportág, ami erős közösségépítő erővel rendelkezik, költségei tekintetében pedig sokkal konszolidáltabb, mint az egyre inkább a high society úri passziójává váló labdarúgás…

 

HAJRÁ MAGYAR FOCI!!!

HAJRÁ LILÁK!!!

NEM KELL ÚJ CÍMER!!!

Ez a cikk a 2. része ennek az anyagnak, mely itt található: http://ujpest1885.hu/index.php/velemeny/1193-ute-a-toertenelem-utvesztojeben-1-resz-a-mult-hatasai A cikk első részében a történelmi hagyatékot elemeztem. Most megkísérlem átnézni a jelenlegi helyzetet.

Adott tehát egy történelmi múltból táplálkozó modell. Igen ám, de nem lehetne ezt ma már másképp csinálni? Nem kellene változtatni a kialakult gyakorlaton? Lehetne és kellene is, de ez a nehezebb út! És – úgy tűnik – az UTE a könnyebb ellenállás irányába mozog még mindig. Ha úgy tetszik, akkor a saját szempontjai szerint logikusan cselekszik, ugyanakkor ebben az esetben sem fontos a motiváció kérdése. Azzal ugyanis, hogy a megszokások mentén működik az egyesület, éppen az alapjait, de legalábbis az egyik lábát rúgja ki maga alól. Ez pedig a társadalmi támogatottság!

Van ilyen klub Magyarországon, úgy hívják, hogy MTK. Tegyük gyorsan hozzá, hogy társadalmi bázisuk elvesztését történelmi tragédia okozta, de a második világégés után meg sem próbálták újra felépíteni, vagy átpozícionálni magukat. Ma már ott is éppen ideje lenne legondolkodni azon, hogy mi a fontosabb; művi úton fenntartott struktúrák mellett olimpiai pontokat gyűjtögetni, vagy élménnyel, kultúrával, összetartozás-érzéssel megajándékozni százakat, ezreket, százezreket?

Mert bizony a XXI. század elején készült felmérések szerint az Újpest szimpatizánsok száma globálisan mindegy 6-700.000 volt tehető, ma viszont ennek jó, ha a felét eléri ez elkötelezettek száma. Ez a folyamat pedig egy idő után öngerjesztővé válik, megfordíthatatlan lesz, és akkor sokkal komolyabb munka, és még több pénz lesz újra felépíteni – ha egyáltalán a helyreállítás valaha is lehetséges lesz…

Fontos lenne tehát a kérdésnek nagyobb teret szentelni, mert igenis vannak pozitív példák. Történ ugyanis valamikor a kétezres években, hogy az önkormányzat – összefogásban az UTE-val – iskolákba látogatva igyekezett (és a mai napig is igyekszik) népszerűsíteni a sportot, és természetesen az UTE-t. Ennek eredményeképpen a korábban jelentős számú újpesti fradi (!!) drukkerek száma mára gyakorlatilag a nullára csökkent! Van tehát mód hatni, van mód arra, hogy a folyamatot megfordítsuk! Természetesen nem kell megállni a kerület határain – ahogy ez meg is történik manapság! -, de még Budapestet is el kell hagyni időnként, vagy akár az országhatárokat is.

Mert – ne feledjük! – az Újpest a kettő közül az egyik olyan klub ma Magyarországon, aminek a világon szinte mindenütt vannak rajongói! Fontos tehát, hogy ne csak és kizárólag az újpesti lakosokkal foglalkozzon a klub, hanem mindenkivel, aki szimpatizáns, sőt ha akár csak potenciálisan szóba jöhető támogató, akkor is. És ha már szó esett a ferencvárosi klubról, akkor itt el kell mondani, hogy ott bizony teljesen másként állnak a kérdéshez, és ez meg is látszik a támogatottságban! Nem szabadna lemaradni!

Ahogy már említettem, az UTE stratégiája egy bizonyos szemszögből nézve akár logikusnak is nevezhető, de ne feledjük el, hogy az UTE – ahogy a többi klub is – egy létező jelenben él, méghozzá társadalmi struktúrákba erős beágyazottság mellett. Ez azt (is) jelenti, hogy a nem csak a szimpatizánsok irányába kell (kellene) megfelelnie, hanem a mindenkori sport- és állami vezetés felől is vannak elvárások, vagy legalábbis olyan pénzügyi jogi, szabályozói keretfeltételek, amelyek erős hatással vannak a mindenkori működésre.

Ilyen például a már említett finanszírozási rendszer; a klubok az olimpiai pontok után komoly pénzeket kapnak, így, ha sarkítani akarom a kérdést, akkor azt találom, hogy gazdasági szempontból egy fontos kérdést kell megválaszolnia a vezetésnek, amikor a sportági összetételről gondolkodik; melyek azok a sportágak, amik a legkisebb befektetéssel hozzák meg az olimpiai pontokat? És igen, a cikk első részében nagyrészt felsoroltam ezeket…

Az említett keretrendszer magasabb szintű vezetői gondolatok leképeződései, nyilván a mindenkori vezetés a sportról – tágabb értelemben; a társadalomról - alkotott képének kivetülései. Ennek kifejtéséhez egy másik látványsport, a kézilabda újkori dilemmája vezet el; A Csoknyai-Matics edzőpáros azt fejtegette a nem éppen a tervek szerint alakuló Eb után, hogy el kell dönteni; a nemzetközi kupa-porondon, vagy válogatott szinten akarunk komoly kézilabdát Magyarországon?

Nos, nekem elég egyértelmű, hogy ma a hazai politikai vezetés a magyar nemzet nemzettudatának megerősítését rendkívül fontosnak tartja. Ez a felismerés köszön vissza abban, hogy a Tao-program kifejezetten a látványsportok támogatására jött létre – azaz olyan sportokat igyekszik támogatni a vezetés, amik közösségformáló erővel bírnak! És bizony itt van a csapdahelyzet; ha ugyanis a klubok dominálják az egyes sportágakat (értem ezalatt, hogy a klub-szintű események népszerűbbek), akkor a nemzettudat formálásának szándéka több ponton is elhasal! Egy klub soha nem lehet azonos a nemzet csapatával (még ha erre vannak is próbálkozások…), és a klubokban rengeteg légiós játszik!

Nem véletlen tehát, hogy az MLSz (lehet, hogy a többi csapatsport szövetség is) inkább a válogatottra koncentrál! Elsődleges cél a teljes magyar közösség közösséget képviselő csapatok (válogatottak) jó szereplésének támogatása, a kluboknak inkább csak az a feladatuk, hogy „bedolgozzanak” a válogatottba. Erős feltevés, de számtalan esemény alátámasztja. Nézzük meg; a klubok az MLSz pénzügyi pórázán lógnak, a szövetség mintha kifejezetten ellenére lenne a klubok szurkolóinak, ugyanakkor komoly erőforrásokat köt le a válogatott szurkolói bázisának szélesítésére, támogatására.

Kimondom nyíltan; nem cél az egyes klubok támogatottságának növelése, mert a szabályzói, jogi, és pénzügyi keretrendszer nem egyes társadalmi csoportokra van kihegyezve, hanem össztársadalmi kereteket határoz meg!

Ez nagyon fontos következtetés, mert szerintem sok – eddig talán nem annyira érthető – tényre magyarázatot ad. Érthető, hogy miért nem zavarja (nagyon) a belga irányítás azokat, akik döntési helyzetben lennének elmozdítása ügyében. Érthető, hogy az UTE miért tart fenn elavultnak tűnő klub-struktúrát, és végül érthető, hogy miért nem fontos maga a szurkoló a sportági vezetés számára. Azt gondolom, hogy az előző mondatokban foglaltak nem csak a focira igazak, sok jel mutat arra, hogy más sportágakban hasonló folyamatok játszódnak le manapság.

És akkor jöjjön a kérdés; mi a feladata az UTE-nak ebben a helyzetben? Szerintem nem az, amit most csinál, mert így egy jellegtelen olimpiai nevelde válik belőle. Erre jön a válasz; Igen ám, de széllel szemben nem lehet! Széllel szemben nem is, viszont szépen be lehet állni szélirányba! Van erre példa, de – miután már említettem a klub nevét – nem ismétlem. Elég annyi, hogy végre el kellene indulni egy XXI. századi modell felé, ahol nem az olimpiai pontok ára a fő motivációs tényező, hanem annak az újra felismerése, hogy a klub – mint társadalmi szervezet – elsősorban közösségformálása által képes hatni! Ehhez persze sok minden kell, és éppen ez a nehéz benne, de végre ki kellene találni a történelmi útvesztőből!

 

HAJRÁ LILÁK!!!