Vélemény

A cikk-sorozat előző részében a kapus-poszttal foglalkoztam, és arra jutottam, hogy Pajovic a megfelelő ember a posztra. Sajnos erre rácáfolt a Diósgyőr elleni meccsen, de hitem szerint ez egy egyszeri (ámde annál nagyobb!) baki volt a részéről. Azt pedig meg kell jegyezni azonnal, hogy a hibája után semmi kívánni valót nem hagyott maga után produkciója, jól ellátta a csapat utolsó emberére a Vignjevic-féle modellben rá testált szerepet. Sőt, éppen a hibát kihasználó támadó ellen meg is engedett magának két cselt is, ami azt mutatja, hogy fejben nagyon rendben van immár elsőszámú kapusunk!

Ezt a kis előszót fontosnak tartottam, de azt ígértem, hogy a csatárokról lesz szó, így most következzenek azok, akiktől a legtöbb gólt várjuk! Név szerint Ők Novothny Soma, Tischler Patrik, valamint a Viktor Angelov. Utóbbi nem sok szerepet kapott, másfél év alatt mindössze 15 meccsen szerepelt, ezalatt pedig két gólt és egy gólpasszt jegyezhettünk fel neve mellett. Második NB1-es gólja egy pontot ért, csapatunk a sírból hozta vissza azt a meccset. Angelovot azért emelem ki az elején, mert a két másik csatárunktól jelentősen eltérő fizikális felépítése okán az ő játéka, csapatban betöltött szerepe teljesen más lehet. De kezdjük az elején!

Definíció

 

A csatár az a játékos/játékosok aki/akik elsősorban a gólokért felelős(ek), de ma már egyáltalán nem biztos, hogy minden esetben ők helyezkednek a legközelebb az ellenfél kapujához. Ennek oka, hogy a mai modern futballban ez az egyik legspeciálisabb poszt, ugyanis a legtöbb esetben a csatár az, aki felmentést kap a védekezés alól (de labdavesztés után neki is feladata a visszatámadás!). Csak „csatár”-ként nevezem a posztos, de valójában a középső támadóról van szó, viszont a nyomokban még fellelhető három támadós rendszerben a szélső is. Velük nem feltétlen kell foglalkoznunk, mert az ÚJPEST mai játéka alapján inkább azt gondolom, hogy szélen támadó középpályások szerepelnek, semmint klasszikus szélsők.

Ha tehát a szélsőket kivesszük a képből, akkor marad a középcsatár/ék, hátravont ék, és ide sorolható az összekötő is. Nálunk így képbe kerül Nagy Dani, aki tulajdonképpen Bardhi szerepét vette át (Bardhi időnként visszavontabban játszott, de a neki testhezálló szerep az összekötő). Bár a szakirodalom a hátravont éket, a hamis kilencest, illetve az összekötőt sokszor összemossa, én azért ezeket nem csak névleg érzem másnak, hanem ténylegesen betöltött szerepük szerint is.

Hátravont ék:

Könnyen keverhető a hamis kilencessel, de véleményem szerint nem azonos a két fogalom. A hátravont ék előtt ugyanis sok esetben szerepel egy ék - alapfelállás szerint -, de támadásokban, a kapu előtt mindketten körülbelül azonos hatékonysággal képesek odaérni, gólt szerezni. A két csatáros rendszer alapvető formációja ez.

Hamis kilences:

Az itt szereplő játékos tényleg a csapat eleje, de visszavontabban helyezkedik, feladata nem kizárólag csak azegy-két érintés, ami a gól eléréséhez kell a középre játszott labdák megszerzése után. Előnye, hogy az összjátékban többet tesz hozzá a csapatmunkához, hátránya viszont, hogy lemaradhat a beadásokról, illetve – miután a poszt sok mozgást igényel – nem feltétlen magas, robosztus játékos, aki az ellenfél kapuja előtt „takarít”.

Összekötő:

Az összekötőt az különbözteti meg a hamis kilencestől, hogy ő sokkal inkább a játék szervezője, nem csak a középcsatárral való együttmozgása fontos, hanem támadásban ő az, aki elosztja a labdákat a két széle felé is. Ezért kevesebbszer ér fel a beadásokra, kapura inkább 15-20 méterről elehet veszélyes, tipikus fegyvere az átlövés, semmint a közeli fejes, vagy berobbanás az ötös környékén.

Középcsatár/ék:

Itt már inkább csak az elnevezés különbözik, inkább csak nüansznyi eltérést érzékelek. A klasszikus ék szint egyáltalán nem vesz részt a csapatjátékban, szinte kizárólagosan a gólszerzésre koncentrál. Korábban nem volt ritka az ilyen játékos, de ma már nem tudok olyan aktív labdarúgóról, aki ilyen típus. A középcsatár ezzel szemben olyan játékos, aki magasságánál testi erejénél fogva jó reagál a beadásokra, jól fejel, ugyanakkor fel lehet rá lőni/ívelni a labdát, és képes megtartani azt addig, amíg a csapat felzárkózik a támadáshoz.

 

Ki kicsoda?

 

Csatárainkat a fentiek szerint:

Novothny Soma – középcsatár,

Tischler Patrik – középcsatár,

Viktor Angelov – hátravont ék,

Nagy Dániel – összekötő.

 

A különbségekre készítettem pár ábrát. Ezeken kísérletet teszek arra, hogy bemutassam a posztok közötti különbséget. Fontos kiemelni, hogy tisztán egyik, vagy másik poszt valójában nem létezik, nem nagyon van olyan játékos, aki definíció-szerű játékot produkál. Ennek oka egyrészt az játékosok egyénisége, másrészt pedig egy adott meccs, egy adott szituáció is erősen befolyásoló tényező.

Középcsatár:

A terület, amit bejátszik, támadásban nagyon fontos, szinte mindig benne van a kapu felé irányuló játékban, de az ellenfél térfelének közepén is fontos feladatai vannak (sárga körrel a csapattársakat, kék vonalakkal pedig az alap-játékok irányát tüntettem fel).

Hátravont ék:

Csak kicsivel játszik hátravontabban, előtte egy középcsatár helyezkedik. Többnyire a középcsatár, valamint az irányító (b2b?) játékossal van kapcsolata, de a szélek felé is aktív. Ez utóbbi irányt – bár nem nagyon látszik – szaggatott vonallal jelöltem, mert kevésbé jellemző, mivel egy ilyen szélre kitett labda elvesztése (ilyenkor még a hátravont ék még rendszerint háttal a kapunak helyezkedik) esetén könnyen letámadhat az ellenfél – miközben csapatunk éppen előre mozog még.

Összekötő:

Igazi központi figura a támadásokban, rajta áll, vagy bukik, hogy mennyire tudjuk megvalósítani a kispasszos játékot, fontos, hogy helyezkedése, passzai pontosak legyenek, különben elvész a pálya közepén. Vannak csapatok, ahol ezt a szerepet egy b2b típusú játékos tölti be, de ma (még) ritka az olyan játékos, aki messze az átlag fölötti fizikai képességei mellett, hasonlóan magas szinten képes a labdával bánni, és még jól át is látja a játék egészét.

 

És ami ezekből következik

 

Nálunk most az a helyzet, hogy Novothny és Tischler igen hasonló felépítésűek, stílusuk is közel áll egymáshoz. Ha köztük kellene különbséget tenni, akkor azt mondom, hogy Tischler inkább ék, Novothny pedig inkább középcsatár. Sajnos azonban előbbi játékossal kapcsolatban még nincs elég tapasztalatom ahhoz, hogy ez a vélemény tényleg a tőlem telhető legkorrektebb lenne, így bőven benne(m) a tévedés lehetősége.

Véleményem szerint éppen ez a – csak általam, és csak feltételezett – különbség lehet az oka annak, hogy Vig az eddigi meccseken Novothnyt játszatta. Korábban ugyanis mindig óriási probléma volt, hogy nincs aki a fellőtt, felívelt labdákat tartani tudja, ilyen esetekben szintre azonnal labdavesztés lett a vége. Ezt talán jobban tudja Soma, de talán Tischler gólérzékenyebb, nekem kicsit élesebbnek tűnik a kapu előtt. Komoly edzői feladat ám, hogy melyik lesz fontosabb egy adott meccsen.

Hogy látom ezt a kérdés én, aki megpróbálom kitalálni Vignjevic mester gondolatai? Nos, addig, amíg nincs B-terv, azaz nincs alternatív játékrendszer, addig nem nagyon várható változás, Soma több szerepet kap, de ha a sok új igazolás végre tényleg beépül, kicsit stabilabbak leszünk a két szélső védő pozícióban is, már több variációs lehetőség is rendelkezésre áll majd, így Patrik is több szerephez jut majd! Ez fontos is, mert most már mennyiségben megfelelőek, minőségben pedig egyenszilárdabb a jelenlegi keret, mint az elmúlt szezonban (szezonokban!).

A két klasszikus csatárunk között tehát megfejteni vélem a különbségeket, és azt is tudni vélem, hogy miért nem kapnak azonos szereplési lehetőséget, de mi van Angelovval, aki jelentősen eltérő felépítésével teljesen más szerepre alkalmas? Ismételnem kell magam; amíg nincs nagyobb választási lehetőség a játékrendszer megválasztására, addig sajnos statiszta szerepre kényszerül, ugyanis egy meccsen nincs szükség egyszerre összekötőre, és hátravont ékre is. Adott esetben a szükség törvényt bont, de talán nem véletlen, hogy Angelov és Nagy Dani a Diósgyőr elleni találkozón sem voltak egyszerre a pályán (de nem egymást váltották!).

Összegzésképpen azt tudom mondani, hogy a csatárokban most an választása a Mesternek, de van egy fontos kérdés, ami számomra egyelőre nem teljesen világos! Mégpedig az, hogy ha már – felismerve, hogy a tükör-szélsőkkel nem tudunk hatékonyan centerezni – visszaálltunk a hagyományos szélső-megoldásra, akkor miért nem érkeznek mégsem a labdák csatáraink felé? Kicsit bővebben; ez egy rendszer-szintű probléma, vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy szélső hátvédeink – ha felérnek egyáltalán – nem képesek jó beadásokra?

És ezen a pontos visszakanyarodtunk a cikksorozat elején felvetett problémához, ami a szélső hátvédeink jelentenek. Nem tudok elszakadni a gondolattól, hogy ez bizony személyi kérdés, ezeken a posztokon tényleg jelentős előrelépésre van szükség. Nekem ugyanis az a labdamennyiség, ami szélről a csatáraink felé megérkezik a tizenhatoson belülre, nagyon kevés, ugyanakkor pedig védekezésben is sérülékenynek látom széleinket. Véleményem szerint a baloldalon Salétros megoldás lesz, a jobb oldalon pedig vannak olyan játékosok, akik képesek felnőni a feladathoz.

Bár az ősz eddig nem sikerült úgy, ahogy szerettük volna, de mégis optimista vagyok, mert egyre jobb lehetőségek vannak a csapatban, egyre több választási lehetőség adott, szélesedhet a játékrendszerek közti választási lehetőség. Ezek még csak lehetőségek, amikkel élni kell, a kérdés csak az marad, hogy képesek vagyunk erre, vagy sem? A minden bizonnyal jövő megadja a választ, ma erről azt lehet mondani, hogy „ember küzdj, és bízva bízzál!”

vége

HAJRÁ LILÁK!!!

NEM KELL ÚJ CÍMER!!!

Néhány hetes kihagyás után kezdett hiányozni a csapat, a szurkolás, a barátok, hát gondoltam történelmi meccs több szempontból is, nincs az az Isten, amiért kihagynám ezt a 90 percet…

Vidéki cimborákkal megbeszéltük, hogy Balmazújvárosban találkozunk, legurítunk 2-3 pofa sört, megbeszéljük a címer és a csapat körüli egyéb ügyeket, s koccintunk a klub 3000. első osztályú, valamint a Balmaz elleni 1. meccsünkre.

Mi ez, ha nem ünnepi alkalom? Fociünnep, s nem csak nekünk, hanem a helyieknek is az…gondoltuk mi.

Lehetne ez is egy nyílt levél az Elnök úrnak, de még az előzőre sem érkezett válasz, hát legyen ez csak egy zárt levél. Nem is levél, talán helyesebb szó a panaszkodás, vagy a frusztráció levezetésének kulturáltabb módjaként előadott rendezetlen gondolatfolyam.

Már 4 előtt közeledtünk Balmazújvároshoz, s néhány kilométerrel a város határa előtt a rendőrség félreállított minden autót, és feltették a jackpot kérdést, „meccsre mennek?”.

„Nem!” -válaszoltuk talpig lilában…”szalonnát sütni jöttünk az unokatestvérekhez…” A rendőrnő vette a lapot, elmosolyodott, majd annyit mondott, hogy egyszerre visznek be bennünket a stadionba, álljunk félre…

Mondtuk neki, hogy nem szeretnénk várakozni, mert egyrészt meg van beszélve egy találkozó, másrészt a körünkben lévő hölgynek sürgősen el kellene jutnia egy mellékhelyiségig, mire vita alakult ki a szervek tagjai között, hogy mitévők legyenek a kialakult helyzetben…

Végül mintegy 10 perces várakozás (a hölgynek 20-nak tűnt) elengedtek minket. A városon belül volt egy kellemes vendéglátó egység, oda befészkeltük magunkat, és elkezdtük teljesíteni a vállalásainkat. A hölgy elintézte az addigra már kínzóvá vált ügyét, mi pedig kirendeltünk fejenként egy sört vagy kólát. Telefon a haveroknak, hogy várjuk őket, de sajnos velük nem voltak ilyen megértőek a rend őrei, nekik egyenesen el kellett menni –szirénázó rendőri felvezetéssel és utóvéddel- a stadion melletti „szurkolói zónába”.

Ezt a zónát úgy kell elképzelni, hogy egy kavicsos parkolóba tereltek mindenkit, és onnan se be, se ki. A haverok ugyanis vidéki jóemberek, nincs szurkolói kártyájuk, így mi vettük meg számukra a jegyet, (bárki bármit mond, nem annyira egyszerűsíti a kártya a jegyvásárlást…) de az nálunk volt a sörözőben. Abban a sörözőben, ahol összefutottunk a nagyon barátságos helyiekkel, valamint néhány –a városba más irányból érkező –lilával.

Mindenkivel nagyon kedélyesen beszélgettünk, még azzal a FTC szurkolóval is, aki mindenképpen meg akart hívni bennünket egy kör italra, hát na…nem hagytuk ki ezt a lehetőséget. Volt nagy röhögés, kis zrika, de elsősorban béke és vidámság…Amilyen egy fociünnepen kell, hogy legyen.

Ezzel egy időben a cimborák aszalódtak a szurkolói zónában, ahol több rendőr és biztonsági volt, mint szurkoló. Szék, pad, mosdó egy sem…Én nem tudom, hogy ilyen-e egy családbarát fogadtatás, de a söröző mellett továbbra is 5 percenként száguldoztak a szirénázó rendőrautók és motorosok, vezették a kocsikkal érkező újpestieket. Az egész olyan érzetet keltett, mintha a G8 tartaná a soros (igen, kisbetűvel) találkozóját a városban. Kisvártatva 2 gyalogos szerv megjelent a kocsma mellett is, nehogy valami túlkapás történhessen. Nem csináltak semmit, csak ott álltak és éreztették…”figyelnek minket”. Nem volt jó érzés.

Miután közel volt a stadion, fél hatig beszélgettünk, majd elindultunk. A 2 szerv (a rendőri) elkísért minket, közben a helyiek az ablakokból és az erkélyekről figyelték a hatalmas felfordulást. Egyikük meg is jegyezte, hogy „azt hittem, valami migránsokat fogtak el, annyi itt a rendőr”.

Nem túlzok, egy hadseregnyi rendező matatott háromszor is végig rajtunk, mire eljutottunk a beléptetésig. Mint a marhákat a vágóhídra, úgy tereltek bennünket.

A vendégszektorban elállták a közlekedő útvonalat, oda nem lehetett lépni, amire az ki van találva. A meccs alatt többször is felvonult, majd elvonult a rendezőgárda a szektor elé/elől, jól láthatóan demonstrációs szándékkal, pedig problémának nyoma sem volt. Voltak lányok, hölgyek, asszonyok, gyermekek, és persze a „keménymag”, akik vezényelték a szurkolást, amiben ezúttal senki, de tényleg senki nem találhat kifogást. A második félidő derekán bejött a biztonsági szolgálat és elvitt egy félmeztelen srácot. Semmi olyasmi nem történt, amitől ennek meg kellett történnie, félő volt, hogy ez lesz a szikra, de szerencsére a tábor kifejezetten jól reagálta le a dolgot.

Meccs után a rendezők és a rendőrség egyetlen dolgot tett, konvojba rakta a lila autókat, és egy „levegővételre” mindenkit kivitt a városból. Esély nem volt arra, hogy egy helyi étteremben elfogyasszunk egy rántott szeletet, vagy krumplistésztát. Akik a másik irányból érkeztek, azoknak is Pest felé kellett Balmazújvárost elhagyniuk, mert nem az a lényeg, hogy ők jól érezzék magukat, hanem az, hogy a rendőröknek és rendezőknek kevesebb legyen a munkájuk.

Ezek az intézkedések, a fellépések, az ügyhöz való hozzáállásuk folyamatos szorongást, fenyegetettséget sugalltak, ennek semmi, de semmi köze nincs a fociünnephez.

Ha lenne kitől, tényleg szívesen megkérdezném, hogy a bánatos francba szeretnék becsábítani a családokat, szurkolókat, nézőket a stadionokba, ha egyszer nincs se színvonal, se jó érzés, sem vendéglátás, sem öröm. Egyszer, de tényleg csak egyszer menne végig ezen a tortúrán egy illetékes...

Még jó, hogy nyertünk!


Le a kalappal a Balmazújváros előtt. Nem elég, hogy hazai Nb1-es meccsrekorder csapatunkkal vívott mérkőzés alkalmára külön ajándékmezzel kedveskedtek, bátor, őszinte támadó játékot produkáltak a 90 perc alatt. Amivel láthatólag ismét megleptek minket. Nem tudom mire készültünk, tán arra, hogy az ellenfél bunkerfocit fog játszani, de ha látta a szakamai stábból valaki a Balmaz eddigi meccseit, akkor tán számíthattunk volna arra ami a meccsen történt. 
Mert, hogy az ellenfél csakúgy mint a Diósgyőr nem hagyott nekünk területet, talán már rájöttek arra, hogy a középpálya közepén játszó játékosaink nem túl gyorsak, játékuk olvasható, itt megfojthatják a játékunkat. Szélsőink gyorsak, de hiába, ha nincs aki megjátsza őket labdával, úgy tűnik az ellenfelek kiismertek minket. Nem is tudunk annyi támadást vezetni, mint az első meccseinken, sőt bántóan kevésszer jutunk el az ellenfél kapujáig.
Ez nem lenne baj, ha szintén meg tudnánk akadályozni az ellenfél helyzetbekerüléseit, de ez tegnap megint nem sikerült. Valljuk be, szerencsés győzelmet arattunk. Az ellenfél a második félidőben nagyobb sebességre kapcsolt, mi nem tudtunk újítani, így részünkről maradt a darálás, a Balmaz azonban sokszor jutott el a kapunkig. Átkozott szerencsénk volt, hogy az ellenfélnél nem volt megfelelő csatár, mert bizony akkor akár többgólos vereséget is szenvedhettünk volna a helyzetek alapján, illetve köszönjük meg kapusunknak Pajovicsnak, hogy mindvégig meccsben tartott minket. A mezőnyjátékosok közül ki kell emelnem Simon Krisztiánt lendületes játékáért illetve góljáért, valamint új védőnket a svéd-magyar állampolgárságú Salétros barátunkat. Érkezésével láthatóan erősödni fog védelmünk. 
Mesterünk meglepően új szerkezettel indított, látszott a felálláson, nagyon elégedetlen volt a múltheti játékunkkal, illetve néhány játékosunkkal. Mohl, Windecker, Diallo, Novotny a múlt hetihez képest nem is szerepeltek a kezdő csapatban és tekintettel arra, hogy nincs különösen nagyobb meccsterhelés, vagy kettős terhelés, feltételezhetően a mester nem volt elégedett velük.   
Kijelenthetjük a változtatás nem vált be sajnos, az új játékosok nem tudtak lendíteni a csapaton, pont a múlt hetivel egyező darálást folyattuk, csak ezúttal új szereplőkkel. Saletros csapatbaállítása tűnt egyedül jó húzásnak, de megértjük ha a mester még keresi a legjobb felállást.
Pontozás egyenként:
Pajovics – 8, Pauljevics – 5,  Lituaszki – 6, Bojovics – 5, Saletros – 6, Sankovics – 5, Pávkovics – 5,  Nagy – 5, Zsótér – 5, Obinna – 5, Tischler – 5.

Érdekes volt Kassai ténykedése. A 70. percig jól vezette a meccset, vezetésünk után azonban megfogta a helyiek kezét.

Szerencsére Fortuna a miénket tartotta jó szorosan, így a játékvezető igyekezete hiábavalónak bizonyult.
A mérkőzés egyetlen pozitívuma az egy gólos győzelmünk, valamint szurkolótáborunk sportszerű buzdítása, ami alapján várhatóan hamarosan újból meccsre fogunk tudni menni a Szusza  Ferenc stadionban.   A csúnya logó még mindig a mezünkön...:)

Hajrá Lilák! Vissza a címerünket!

Az előző rész azzal fejeztem be, hogy majd most teszek egy kísérletet arra vonatkozóan, hogy miképpen is lehetne a 70 perces teljesítmény kitolni a meccs végéig. Mi lehet a megoldás? Ezt szokták mondani, hogy a probléma-felvetés máris a megoldás irányába hat, de ha a felvetés elvi alapjai helytelenek, vagy hiányosak, akkor a megoldás sem lesz kielégítő. Az első részt a védelem, a másodikat pedig a középpályások kapták, de a csapat két vége – a kapus-poszt, és a középcsatár – kimaradtak. Nélkülük pedig nem teljes a kép!

Nézzük meg, hogy mit követel a kapustól a 4-2-3-1-es rendszer! Itt most a kifejezett speciális elvárásokra gondolok, mert ugye az, hogy a reflexei kiválóak legyenek, vagy, hogy fizikálisan felkészült legyen, illetve, hogy alkatilag is megfelelőnek kell lennie, az minden rendszerben alapkövetelmény, ezeket most inkább átugranám. Ennek oka az, hogy ezen a területen hagynak maguk után némi kívánnivalót az ismereteim, és az, hogy ma már a kapusok felkészítése, képességfejlesztése egy önálló tudománnyá nőtte ki magát, ami önmagában is megérne jó pár (pár jó! J) cikket.

Ahhoz, hogy teljes legyen a kép, jócskán vissza kell mennünk a foci történetében. Anglia, Skócia, Wales és Írország Labdarúgó-szövetsége 1885-ben (!!!)megalakítja az International FootballAssociationBoard-ot, amely egyedül jogosult a szabályok módosítására és a velük kapcsolatos döntések meghozatalára.Bár ezzel a mai foci alapjait már a XIX. század végére lefektették, a kapusok csak 1912-ben kaptak megkülönböztető mezt. Érdekes, hogy a XX. század elején a vetődést, mint olyat egyszerűen elintézték azzal, hogy „csak a részeg ember fekszik le a földre, így nem is alkalmazták… És persze itt jöttünk mi magyarok! 1906-ban Domonkos László (ekkor már az MTK-nál volt, de korábban a BTC-ben játszott, pályafutását pedig az FTC-nél zárta, 21-szeres válogatott, részt vett az 1912-es stockholmi olimpián is) nem átallott élni a lehetőséggel, és bizony vetődéssel védte a kapura tartó labdákat!

Ha már mez… A sokáig egyeduralkodó fekete szín igazi hungarikum! Ugyanis azt először Grosics Gyula tette a kapusok színévé, ezért (és persze kiváló játéka miatt) kapta a Fekete Párduc nevet. De ugorjunk vissza még kicsit az időben a poszt történetének bemutatásához; 1871 óta a foghatja meg kézzel is a labdát  a labdát a saját 16-osán belül. 1871-től 1913-ig a kapus a saját térfelén végig megfoghatta a labdát (!!!). 1901 óta lehet támadni a kapust az "öt és feles"-en belül, de itt még a mai napig is élvez bizonyos fokú (de egyre enyhébb) védettséget.

Ezzel azonban nem értek véget a kapusokat érintő szabály-módosítások! Ez már bizony szorosan kapcsolódik mai témánkhoz, ugyanis a hazaadás 1992-es eltörlésével– talán a szabály-alkotók eredeti szándéka és tudta nélkül! – egy kisebb futball-forradalom indult el! Amikor kitalálták, hogy a kapus csak akkor foghatja meg a csapattárstól kapott labdát, ha az nem lábbal passzolta neki (nem volt a teljesen a labda a birtokában), a kapusok nagy bajba kerültek… Addig ugyanis kényelmesen megfoghatta a labdát, eljátszogathatott vele (feltehető, hogy éppen az ilyen időhúzások miatt módosították a szabályt), de most lábbal kellett valamit kezdeni!

Az első időkben kirugdosták a labdát a nézőtérre, ahogy pestiesen mondják „amerre álltak”, csak el a kaputól. Mivel ez egyértelmű labdavesztést jelentett, a védők első reakciója az volt, hogy kerülték a kapusnak megjátszott labdát, viszont ha az ellenfél letámadott, akkor a vége megint csak labdavesztés lett! Na és akkor itt jött egy másik újító nemzet; az Ajax 1995-ben BL-győztes csapatának tagja, Van Der Sar már egy olyan generáció tagjaként érkezett erre mérkőzésre, aki az új szabályokat nem kényszerként, hanem lehetőségként élték meg. Az ötlet Louis Van Gaal agyából pattant ki; a szabályváltozást nem akarta megkerülni, hanem a saját javára fordította!

Mi is volt ez? A mezőnyjátékban addig passzív kapus bevonása a játékba. Az elképzelés szerint a kapus a valamikori söprögető szerepét vette át, mélyen, hátul tőle indul el a labda. Abban az esetben pedig, ha a védő szorongatott helyzetben van, számíthat kapusára, ő – megfelelő technikai képzettsége okán – kisegíti, így csökken a letámadás miatt labdavesztések száma. Persze a fejlődés soha nem áll meg, a 2014-es Brazil VB egyik legjobbja, és leginkább meghatározó alakja Manuel Neuer lett. Ez fontos dátum, ugyanis ma már a kapusok nem csak védenek, hanem a csapatjáték szerves részeként bizonyos mértékben fazont is adnak a hátsó alakzatnak!

Ha jobban belegondolunk, ennek már régen ideje volt, mert – bár az idők során szintén többször változó – les-szabály definíciója a következő:

„A játékos leshelyzetben van, ha a fejének, testének, vagy lábának bármely része az ellenfél térfelén van (kivéve a felezővonalat) és, fejének, testének, vagy lábának bármely része közelebb van az ellenfél kapuvonalához, mint a labda vagy az utolsó előtti védőjátékos.Fontos tudni, hogy a kapus is védőjátékosnak számít. Az utolsó előtti védőjátékos pozíciója jelöli ki a lesvonalat, a képen ez szaggatott vonallal látszik. Les csak akkor lehet, ha a támadó játékos az ellenfél térfelén tartózkodik.”

Az, hogy Vignjevic mester haladó szellemű játékrendszert igyekszik kialakítani, nem is kérdés. Ahogy az sem, hogy ehhez rendkívül fontos egy ebbe a rendszerbe illeszthető kapus, igazolva a régi mondást, hogyan kell csapatot építeni; „végy egy jó kapust”… Az tehát a kérdés, hogy kapusaink mennyire képesek a fent leírtaknak megfelelni, milyen képességekkel rendelkeznek a mezőnyjátékban, mennyire képesek uralni a most már számukra is kiosztott „territóriumot”. Mit értek ez utóbbi alatt? Azt, hogy ma már nem csak a labda birtokában kell a korábbi söprögető feladatainak nagy részét átvenni, hanem a – immár nem csak a kapu közvetlen közelében! – kifutásokkal uralnia kell a védekező-harmad nagy részét is!

Persze, ez utóbbi csak olyan értelemben „üzemszerű működés”, amit a „szükség esetén” szókapcsolattal közelítek a legjobban. Nyilván nem jelent a védő-harmadban történő elkalandozást”, vagy egy pozíciós játékban való részvételt , mert ezekben az esetekben a hagyományos működés, a kapu közvetlen védelme az elvárt. Az ellenfél hosszú indításai, kiugrási kísérletei megakadályozása minden eddiginél fontosabb lett, ugyanis – éppen a söprögető eltűnésével – a kapus előtt nincs biztosító ember. Ezért magának kell elvállalnia ezt a feladatot is.

Nos, kapusainkról azt gondolom, hogy nem teljes egészében felelnek meg a fent vázolt előírásoknak, ugyanakkor előnyük, hogy fiatalok, képesek újdonságok elsajátítására. Ne feledjük, hogy a kapusedzői poszton is változás volt, meglátásom szerint a Pálinkás-féle iskola felett mintha eljárt volna az idő. Az előző idényben kapusaink vonalon kiválóan teljesítettek, büntetőket védtek, bravúros hárításaik voltak, de mintha odaszögezték volna őket a gólvonalra… Ez olyannyira látványos volt, hogy nem csak a kifutásaik, hanem az alapvonali beadások lereagálása is komoly nehézségekbe ütközött.

Ez a statikus felfogás ma már a múlté! Persze itt azonnal hozzá kell tennem, hogy az edző sem mindenható, így lehet, hogy kapusaink alapvetően is ezt a stílust részesítették előnyben, habitusukhoz, fizikai képességeikhez ez jobban illett. Sajnos azonban azt kell mondanom, hogy ha ez így van, akkor nem a megfelelő emberek kerültek a megfelelő helyekre! Nem véletlen, hogy Vigjnjevic mester olyan sokat kísérletezett, próbált – szerintem nem túl sikeres… - pedagógiai eszközöket is alkalmazni, hogy avuljon a helyzet. Végül kapus, és kapusedző váltás lett a dologból.

Remélem, hogy nem haragszik meg, ha olvassa, de Szabi már nincs abban a korban, amikor gyökeresen átalakítható az addigra jórészt megcsontosodott stílus, így a vele való szakítás nem is olyan meglepő. Ezt kifejezetten szakmai értelemben gondolom, a csapatban betöltött szerepe, korábbi érdemei alapján elég kurtán-furcsán távozott… Banai Dávid ezzel szemben fiatal, jó alap-adottságokkal rendelkezik, Bandi bá’-nál biztosan jó fizikális képzést kapott, így a flexibilisebb, nagyobb területet uraló, a csapatjátékban részt vevő szerepkört biztosan képes lesz elsajátítani. Ja, nem mondtam, de feltételezem, hogy az edzőváltással ebbe az irányba akarják mozgatni hálóőreinket! Kovács Zoli nekem kicsit sötét ló, régóta másod-, harmad hegedűs, amikor láttam, nekem tetszett a produkció, de feltehető, hogy ő továbbra is csak biztosítékként szerepel a keretben.

És a nagy kérdés akkor Pajovic! Talán a közeli szituációkban vannak bizonytalanságai, de képes uralni a játéktér rá kiosztott részét, jól jön ki, dinamikus, ugyanakkor képes bravúrokra is! Ez eddig rendben is van, de mi van a csapatjátékkal? Nos, itt egy kis lemaradásban van a többi készségéhez mérten, de határozottan, és rendkívül gyorsan fejlődik! Még nem tartunk ott, hogy Neuer gratuláló levelet írjon neki egy-egy bajnoki után, de jó az irány! Külön ki kell emelni, határozott kijöveteleit, melyek során – akár a tizenhatoson kívül is! – hatékonyan „takarít”, és azt, hogy a szélről történő beadásoknál is bátran elhagyja a gólvonalat!

Azt gondolom tehát, hogy kapusposzton nincs különösebb gond, de jó lenne látni Banait is védeni, mert ha nála is látható lenne végre a fejlődés iránya, akkor kiderülhetne végre, hogy tényleg van egy jól körülírható koncepció, vagy csak az történt, hogy Pajovic személyében kaptunk egy, az eddigieknél jobb kapuvédőt. A végén kapott gólokhoz azért „Pajo”-nak is lehet némi köze, hiszen ilyenkor – ha az ellenfél egyre több támadóval rohamoz – kaotikus jelentek adódhatnak kapunk előtt. Ebben pedig mintha éreznék némi bizonytalanságot. Sajnos ezeket a szituációkat nem nagyon lehet gyakorolni, nem nagyon lehet felkészülni rájuk. Valószínű, hogy ebben inkább lélektani tényezőkön játszanak szerepet, nyomás alatt mintha kissé csökkenne a koncentráció.

Bár megígértem (mert nem gondoltam, hogy végül a kapusokról ilyen sokat fogok megtudni kutatásaim során), de mégsem veszem elő a csatárokat. Mivel ez – mint mindegyik! – nagyon fontos poszt, nem lenne helyes elintézni pár mondatban, így Novothny, Tischler, Angelov csak a ráadás ráadásában következik. Előzetesen csak annyit szeretnék megosztani, hogy dilemmám szerint nem is biztos, hogy egy csúcsék kell a Vignjevic féle modellbe, így a következő részben erre is próbálok majd megfejtést adni.

 

HAJRÁ LILÁK!!!

 

NEM KELL ÚJ CÍMER!!!

Az előző részt azzal a megjegyzéssel zártam le, hogy a várttól elmaradó teljesítmény nem varrható egy az egyben a védelem – azon belül is a szélső védők nyakába -, hiszen a modern futball alapigazsága, hogy az egész csapat védekezik, és az egész csapat támad. Persze ebben az egységes támadás/védekezés rendszerben mindenkinek speciális faladatai vannak, és ha csak egy csapattag nem tartja be a rá vonatkozó edzői utasításokat, az egész csapat látja kárát…

És itt akkor egy kis kitérőt kell tennem! Mit is jelent a fenti egységes csapatmozgás? Azt, hogy mindenkinek megvan a helye, a játék nem az egyéniségekre, hanem a csapat egészére épül. Hogyan is lenne másképp lehetséges az északi foci (Feröer, Izland) felemelkedése? Nincsenek kiemelkedő játékosaik, nincsenek igazi futball hagyományaik, de fegyelmezettek, képesek a team-munkára (erre mindig is szükség volt északon a zord életkörülmények miatt), és – mivel hagyományaik híján rossz berögződéseik sincsenek – könnyen tanulnak!

Mivel ma már a világ élvonala is rendkívül fizikális focit játszik, egyre kevesebb a művész, aki maradt az pedig azért képes még mindig a varázslatra, mert szintén kivételes fizikai képességek birtokában vannak. A mai futball tehát minden eddiginél inkább csapatjáték, ahol a klasszikus irányító, vagy a csak az ellenfél tizenhatosán belül a beadásokba belepiszkáló középcsatár nem létező fogalmak többé.

Látni kell tehát, hogy egy mai modern focicsapat olyan, mint egy összetett élő szervezet; egyként lát el minden funkciót, egyik létfenntartó szerve sem fontosabb a másiknál, egyik, vagy másik szerve gyengesége az egész organizmust gyengíti. Minden előnye mellett éppen ebből adódik a legnagyobb hibája is! Egy bonyolult mechanizmusra - ami még bonyolultabb algoritmusok szerint működik – végzetes hatással van a legkisebb üzemzavar is! Ha egy játékos formán kívül van, vagy lesérül, esetleg kiállításra kerül valaki, nagyon nehéz változtatni! Arról nem is beszélve, hogy az edző rendelkezésére álló keret nem korlátlan, tehát mindig lehetnek olyan posztok, olyan speciális feladatok, amelyet csak egy adott játékos (vagy egy sem…) képes 100%-osan ellátni.

Vignjevic mester tavaly, a regisztrációs tiltással súlyosbított körülmények között egy olyan rendszert próbált kialakítani, ami biztosan le tud hozni a csapat, ami minden körülmények között működik, nincsenek komoly hibái, de erényei sem! Igen, mert nem akart kockáztatni, tudta, hogy – a kommunikációval ellentétben – a bent maradás is szép eredmény lesz a végén… Ez sikerült, edzői szempontból ez siker (de nem méltó a klubhoz!), viszont mintha a Mester kicsit belemerevedett volna tavalyi szerepébe, és még mindig túlbiztosít. Mit jelent ez?

A játékrendszer alapvetően nem totálisan védekező, a mutatott játék sem, de az, hogy meccs közben nem változtat (cserékkel, és/vagy felállásban), az még mindig a kockázatkerülés számlájára írható. Nem véletlenül lettünk mi az Nb1 döntetlen-királyai! Az, hogy nem tudjuk lezárni a meccset, edzői szempontból azt jelenti, hogy a csapatban nincs meg az az extra, ami ehhez szükséges. Ha pedig nem az egyéniségekre épít (márpedig Vig a tényleges csapatjáték híve, nem adja sorsát egy-egy zseni kezébe!), akkor felállás, szerkezet, taktika, stratégia terén kellene valamilyen változtatás eszközölni.

De másképp is nézhetem ám! Mesterünk azt is gondolhatja, hogy „nincs szükség az ellenfélhez való alkalmazkodásra, mert a játékrendszerem alkalmas arra, hogy a csapatom dominálja a mérkőzést, így nálam az akció, az ellenfélnél pedig a reakció”! Én ezt tartom valószínűnek, ugyanis a 4-2-3-1 önmagában még nem határozza meg, hogy egy csapat védekezik, vagy támad, annak mindkét esetben működnie kell! De alapvetően azok a csapatok alkalmazzák mégis, akik a játék irányításán, a labdabirtokláson keresztül, rövidpasszos játékkal, labdatartással dominálják a mérkőzéseket!

Csapatunk tehát alapvetően egy elsőszándékú támadó-focit játszó alakulat, nem is kérdés! Vig belső középpályásként (irányító?) játszott, és – egykori posztjából eredően – a jól felépített, látványos támadó-játék híve. Ez nem különös dolog, az edzők javarészt így működnek; Pintér a betonvédelemre épít, Véber Gyuri a fifikás támadójáték híva, stb… Csapatunk tehát megcélzott jellemzői tehát:

  • magas fokon szervezett,
  • a csapat együttműködése fontosabb, mint az egyéni villanások,
  • labdabirtoklással kialakított dominancia,
  • rövidpasszos játék,
  • elsőszándékú támadásvezetés,
  • agresszív le- és visszatámadás.

Ez utóbbiról még nem ejtettem sok szót, és – ígéretemhez híven – itt következnek középpályások. Emlékeztetőül (a sematikus ábrán):

A két védekező középpályás (rendre Windecker, Sankovic játszik itt, a Vasas ellenCseke) előtt három támadó (váltakozva: Zsótér, Diarra?, Nagy Dani, Obinna, Simon Krisztián, Pauljevic) foglal helyet.

Védekező középpályás (defensivemitfielder):

Elsősorban a közvetlen védelemre nehezedő nyomás csökkentése a feladata, az ellenfél támadásainak lehetőség szerint a félpálya körüli megakadályozása, labdaszerzéssel, ütközéssel. Ha mégis mélyebbre kell hátramenniük, ott tömörülve, az ellenfél labdás játékosát támadva meg kell akadályozniuk, hogy a középpályások a kiugró szélsőket, vagy a középcsatárt játékba hozzák. Két védekező középpályás esetén kicsit differenciálódnak a feladatok, egyiküknél hangsúlyosabb szerepet kap a labdaszerzés utáni támadás elindítása is. Ez utóbbi esetében jellemzően nem közvetlenül a csatárok irányába passzolnak, hanem a támadó középpályásoknak. Fontos, hogy nálunk klasszikus vkp. minden olyan játékos, aki ezen a poszton szerepel, nem elvárt (vagy elvárható…), hogy mélységi irányítóként működjenek. Erre remek példa PirloJuvés szerepe, ahol Bogba és Marchisio is jelentős védekező szerepet vállalnak:

Nálunk pillanatnyilag nincs ilyen szerepkör, korábban Diarra-val játszatott ilyet Vignjevic, aki viszont az ezen a gyűrődést ezen a poszton. Itt sok lehet a testi kontaktus, de ha a csapat egésze jól mozog, akkor támadásban jelentős területe marad a szervezőnek. Alapvetően jó technikai képzettséget igényel, pontos passzokat, és leginkább azt, hogy a mélységi irányító jól átlássa a pálya, a játék egészét.

Sajnos, nem sajnos, de a mi két szűrőnk nem alkalmas erre a szerepkörre, így viszont támadásaink rendre lelassulnak azon, hogy a védekezésből támadásba való átmenetbe mindig belekerül egy plusz passz – ami sok esetben nem is elég pontos… Középpályánk hátsó része tehát ebben kicsit elmarad a kívánttól, még akkor is, ha a statisztika szerint mind Windecker, mind Sankovic jó hatékonysággal passzol. Persze egy rontott passznál mindig kérdés; az vétette el, aki adta, vagy aki kapta?

Sok esetben van olyan érzésem, hogy támadó középpályásaink kicsit messze helyezkednek a védekezőktől, így pedig nekik vagy csellel kell indulniuk (a védekező-zónánkban ez kockázatos), vagy csak oldal-passzal tudják tovább járatni a labdát. Ezzel el is érkeztünk a támadókhoz!

Támadó középpályás (offenzivemitfielder):

Zsótér, Diarra?, Nagy Dani, Obinna, Simon Krisztián, Pauljevic, Cseke játszanak ezeken a posztokon. De nem egyformák!

Zsótér és Simon Krisztián, Obinna:

Kifejezett szélsőként is kiválóan szerepelnek (Obi a cikk megírásakor még adós azzal, hogy megmutassa képességeit!), rendkívül gyorsak, és tükörszélsőként, befelé cselezve is hatékonyak tudnak lenni.

Pauljevic, Cseke:

Ők a támadó szekció vízhordói inkább, Csekét kiváló testi felépítése és testi ereje, Pauljevicet pedig harcossága gyorsasága teszi alkalmassá erre a szerepkörre. Az ő szerepük nem látványos, de ha ők jól vesznek részt a passzjátékban, a támadásinkat hatékonyan támogatják.

Nagy Dani:

Nem kifejezett irányító ő sem, inkábbbox-to-box játékos. A saját tizenhatosától az ellenfél tizenhatosáig mindenben kiveszi a részét. Védekezés, irányítás, támadás. Jó emberfogás, szerelési készség, labdatartás, jól lát a pályán, jól passzol, jól vezeti a labdát, és tud lőni. Kicsi hiba a képletben (és nem is csoda, ha a feladat-listáját végigfutja az ember), hogy nem bírja végig a 90 percet.

A középpályán tehát van választék, vannak kifejezetten jó játékosok, de van pár hiba is. Ahogy azt korábban írtam, a meccs vége felé – testi és idegi fáradtság megjelenésével - mindegyik játékos a habitusához jobban illő, számára komfortosabb elemeket erőlteti, a többi kissé hanyagolja. Nos, véleményem szerint egyedül Cseke az, aki ilyenkor inkább a védekezést helyezi előtérbe, a többiek viszont inkább támadásokba öli maradék energiáit!

A gondolatmenetet összefoglalva azt találtam tehát, hogy csapatunk alapvetően jól felépített, nem tud – és feltehetően nem is akar – igazodni az ellenfélhez, hanem dominanciát akar kiharcolni minden körülmények között! Ez működik is, de csak 70 percig… Ennek a középpályán több oka is van:

  • a támadó, és védekező középpályásaink között megnő a távolság a meccs vége felé, ezért a védekezők cselekre kényszerülnek saját védő-harmadunkban,
  • támadó középpályásaink döntő többsége a meccs vége felé inkább a támadásokat erőlteti, miközben a védekezésre nem figyelnek kellően,
  • Nagy Dani a talán mindenkinél nagyobb terhelés miatt nem bírja végigjátszani a 90 percet azonos színvonalon – nehezíti a helyzetet, hogy nincs másik, hasonlóan sokoldalú játékosunk, nincs helyettes erre a szerepkörre.

Persze nem ilyen dámai a helyzet, mindez nem azt jelenti, hogy játékosaink a térdükön járnak, és az ellenfél támadása ellenére is hárman-négyen ragadunk az ellenfél tizenhatosán belül! Inkább csak a hangsúlyok eltolódásáról beszélhetünk, mondhatni nüansznyi dolgok, de ezek sajnos egymást erősítő (a csapatot gyengítő) tényezők.

Megoldásként csakis a nagyobb figyelmet/fegyelmet tudom említeni, és – miután kicsit megint többre jutottam játékunk megfejtésében – most már pontosan értem, hogy Vignjevic miért említi olyan sokszor a koncentrációt, a figyelmet. Ugyanakkor elgondolkodtató – és nem találtam megfelelő magyarázatot -, hogy vajon játékosaink képesek fizikálisan lehozni a teljes meccset ebben a rendszerben? És ha nem, az kondicionális probléma, vagy változtatni (finomhangolni) kellene a rendszeren?

Ezek a kérdések egyelőre nyitva maradnak, de a sorozat következő részében erre is megpróbálok válaszokat találni, és természetese nem feledkezem meg a csatárok játékának elemzéséről sem.

 

HAJRÁ LILÁK!!!

NEM KELL ÚJ CÍMER!!!