Vélemény

Az előző részt azzal a megjegyzéssel zártam le, hogy a várttól elmaradó teljesítmény nem varrható egy az egyben a védelem – azon belül is a szélső védők nyakába -, hiszen a modern futball alapigazsága, hogy az egész csapat védekezik, és az egész csapat támad. Persze ebben az egységes támadás/védekezés rendszerben mindenkinek speciális faladatai vannak, és ha csak egy csapattag nem tartja be a rá vonatkozó edzői utasításokat, az egész csapat látja kárát…

És itt akkor egy kis kitérőt kell tennem! Mit is jelent a fenti egységes csapatmozgás? Azt, hogy mindenkinek megvan a helye, a játék nem az egyéniségekre, hanem a csapat egészére épül. Hogyan is lenne másképp lehetséges az északi foci (Feröer, Izland) felemelkedése? Nincsenek kiemelkedő játékosaik, nincsenek igazi futball hagyományaik, de fegyelmezettek, képesek a team-munkára (erre mindig is szükség volt északon a zord életkörülmények miatt), és – mivel hagyományaik híján rossz berögződéseik sincsenek – könnyen tanulnak!

Mivel ma már a világ élvonala is rendkívül fizikális focit játszik, egyre kevesebb a művész, aki maradt az pedig azért képes még mindig a varázslatra, mert szintén kivételes fizikai képességek birtokában vannak. A mai futball tehát minden eddiginél inkább csapatjáték, ahol a klasszikus irányító, vagy a csak az ellenfél tizenhatosán belül a beadásokba belepiszkáló középcsatár nem létező fogalmak többé.

Látni kell tehát, hogy egy mai modern focicsapat olyan, mint egy összetett élő szervezet; egyként lát el minden funkciót, egyik létfenntartó szerve sem fontosabb a másiknál, egyik, vagy másik szerve gyengesége az egész organizmust gyengíti. Minden előnye mellett éppen ebből adódik a legnagyobb hibája is! Egy bonyolult mechanizmusra - ami még bonyolultabb algoritmusok szerint működik – végzetes hatással van a legkisebb üzemzavar is! Ha egy játékos formán kívül van, vagy lesérül, esetleg kiállításra kerül valaki, nagyon nehéz változtatni! Arról nem is beszélve, hogy az edző rendelkezésére álló keret nem korlátlan, tehát mindig lehetnek olyan posztok, olyan speciális feladatok, amelyet csak egy adott játékos (vagy egy sem…) képes 100%-osan ellátni.

Vignjevic mester tavaly, a regisztrációs tiltással súlyosbított körülmények között egy olyan rendszert próbált kialakítani, ami biztosan le tud hozni a csapat, ami minden körülmények között működik, nincsenek komoly hibái, de erényei sem! Igen, mert nem akart kockáztatni, tudta, hogy – a kommunikációval ellentétben – a bent maradás is szép eredmény lesz a végén… Ez sikerült, edzői szempontból ez siker (de nem méltó a klubhoz!), viszont mintha a Mester kicsit belemerevedett volna tavalyi szerepébe, és még mindig túlbiztosít. Mit jelent ez?

A játékrendszer alapvetően nem totálisan védekező, a mutatott játék sem, de az, hogy meccs közben nem változtat (cserékkel, és/vagy felállásban), az még mindig a kockázatkerülés számlájára írható. Nem véletlenül lettünk mi az Nb1 döntetlen-királyai! Az, hogy nem tudjuk lezárni a meccset, edzői szempontból azt jelenti, hogy a csapatban nincs meg az az extra, ami ehhez szükséges. Ha pedig nem az egyéniségekre épít (márpedig Vig a tényleges csapatjáték híve, nem adja sorsát egy-egy zseni kezébe!), akkor felállás, szerkezet, taktika, stratégia terén kellene valamilyen változtatás eszközölni.

De másképp is nézhetem ám! Mesterünk azt is gondolhatja, hogy „nincs szükség az ellenfélhez való alkalmazkodásra, mert a játékrendszerem alkalmas arra, hogy a csapatom dominálja a mérkőzést, így nálam az akció, az ellenfélnél pedig a reakció”! Én ezt tartom valószínűnek, ugyanis a 4-2-3-1 önmagában még nem határozza meg, hogy egy csapat védekezik, vagy támad, annak mindkét esetben működnie kell! De alapvetően azok a csapatok alkalmazzák mégis, akik a játék irányításán, a labdabirtokláson keresztül, rövidpasszos játékkal, labdatartással dominálják a mérkőzéseket!

Csapatunk tehát alapvetően egy elsőszándékú támadó-focit játszó alakulat, nem is kérdés! Vig belső középpályásként (irányító?) játszott, és – egykori posztjából eredően – a jól felépített, látványos támadó-játék híve. Ez nem különös dolog, az edzők javarészt így működnek; Pintér a betonvédelemre épít, Véber Gyuri a fifikás támadójáték híva, stb… Csapatunk tehát megcélzott jellemzői tehát:

  • magas fokon szervezett,
  • a csapat együttműködése fontosabb, mint az egyéni villanások,
  • labdabirtoklással kialakított dominancia,
  • rövidpasszos játék,
  • elsőszándékú támadásvezetés,
  • agresszív le- és visszatámadás.

Ez utóbbiról még nem ejtettem sok szót, és – ígéretemhez híven – itt következnek középpályások. Emlékeztetőül (a sematikus ábrán):

A két védekező középpályás (rendre Windecker, Sankovic játszik itt, a Vasas ellenCseke) előtt három támadó (váltakozva: Zsótér, Diarra?, Nagy Dani, Obinna, Simon Krisztián, Pauljevic) foglal helyet.

Védekező középpályás (defensivemitfielder):

Elsősorban a közvetlen védelemre nehezedő nyomás csökkentése a feladata, az ellenfél támadásainak lehetőség szerint a félpálya körüli megakadályozása, labdaszerzéssel, ütközéssel. Ha mégis mélyebbre kell hátramenniük, ott tömörülve, az ellenfél labdás játékosát támadva meg kell akadályozniuk, hogy a középpályások a kiugró szélsőket, vagy a középcsatárt játékba hozzák. Két védekező középpályás esetén kicsit differenciálódnak a feladatok, egyiküknél hangsúlyosabb szerepet kap a labdaszerzés utáni támadás elindítása is. Ez utóbbi esetében jellemzően nem közvetlenül a csatárok irányába passzolnak, hanem a támadó középpályásoknak. Fontos, hogy nálunk klasszikus vkp. minden olyan játékos, aki ezen a poszton szerepel, nem elvárt (vagy elvárható…), hogy mélységi irányítóként működjenek. Erre remek példa PirloJuvés szerepe, ahol Bogba és Marchisio is jelentős védekező szerepet vállalnak:

Nálunk pillanatnyilag nincs ilyen szerepkör, korábban Diarra-val játszatott ilyet Vignjevic, aki viszont az ezen a gyűrődést ezen a poszton. Itt sok lehet a testi kontaktus, de ha a csapat egésze jól mozog, akkor támadásban jelentős területe marad a szervezőnek. Alapvetően jó technikai képzettséget igényel, pontos passzokat, és leginkább azt, hogy a mélységi irányító jól átlássa a pálya, a játék egészét.

Sajnos, nem sajnos, de a mi két szűrőnk nem alkalmas erre a szerepkörre, így viszont támadásaink rendre lelassulnak azon, hogy a védekezésből támadásba való átmenetbe mindig belekerül egy plusz passz – ami sok esetben nem is elég pontos… Középpályánk hátsó része tehát ebben kicsit elmarad a kívánttól, még akkor is, ha a statisztika szerint mind Windecker, mind Sankovic jó hatékonysággal passzol. Persze egy rontott passznál mindig kérdés; az vétette el, aki adta, vagy aki kapta?

Sok esetben van olyan érzésem, hogy támadó középpályásaink kicsit messze helyezkednek a védekezőktől, így pedig nekik vagy csellel kell indulniuk (a védekező-zónánkban ez kockázatos), vagy csak oldal-passzal tudják tovább járatni a labdát. Ezzel el is érkeztünk a támadókhoz!

Támadó középpályás (offenzivemitfielder):

Zsótér, Diarra?, Nagy Dani, Obinna, Simon Krisztián, Pauljevic, Cseke játszanak ezeken a posztokon. De nem egyformák!

Zsótér és Simon Krisztián, Obinna:

Kifejezett szélsőként is kiválóan szerepelnek (Obi a cikk megírásakor még adós azzal, hogy megmutassa képességeit!), rendkívül gyorsak, és tükörszélsőként, befelé cselezve is hatékonyak tudnak lenni.

Pauljevic, Cseke:

Ők a támadó szekció vízhordói inkább, Csekét kiváló testi felépítése és testi ereje, Pauljevicet pedig harcossága gyorsasága teszi alkalmassá erre a szerepkörre. Az ő szerepük nem látványos, de ha ők jól vesznek részt a passzjátékban, a támadásinkat hatékonyan támogatják.

Nagy Dani:

Nem kifejezett irányító ő sem, inkábbbox-to-box játékos. A saját tizenhatosától az ellenfél tizenhatosáig mindenben kiveszi a részét. Védekezés, irányítás, támadás. Jó emberfogás, szerelési készség, labdatartás, jól lát a pályán, jól passzol, jól vezeti a labdát, és tud lőni. Kicsi hiba a képletben (és nem is csoda, ha a feladat-listáját végigfutja az ember), hogy nem bírja végig a 90 percet.

A középpályán tehát van választék, vannak kifejezetten jó játékosok, de van pár hiba is. Ahogy azt korábban írtam, a meccs vége felé – testi és idegi fáradtság megjelenésével - mindegyik játékos a habitusához jobban illő, számára komfortosabb elemeket erőlteti, a többi kissé hanyagolja. Nos, véleményem szerint egyedül Cseke az, aki ilyenkor inkább a védekezést helyezi előtérbe, a többiek viszont inkább támadásokba öli maradék energiáit!

A gondolatmenetet összefoglalva azt találtam tehát, hogy csapatunk alapvetően jól felépített, nem tud – és feltehetően nem is akar – igazodni az ellenfélhez, hanem dominanciát akar kiharcolni minden körülmények között! Ez működik is, de csak 70 percig… Ennek a középpályán több oka is van:

  • a támadó, és védekező középpályásaink között megnő a távolság a meccs vége felé, ezért a védekezők cselekre kényszerülnek saját védő-harmadunkban,
  • támadó középpályásaink döntő többsége a meccs vége felé inkább a támadásokat erőlteti, miközben a védekezésre nem figyelnek kellően,
  • Nagy Dani a talán mindenkinél nagyobb terhelés miatt nem bírja végigjátszani a 90 percet azonos színvonalon – nehezíti a helyzetet, hogy nincs másik, hasonlóan sokoldalú játékosunk, nincs helyettes erre a szerepkörre.

Persze nem ilyen dámai a helyzet, mindez nem azt jelenti, hogy játékosaink a térdükön járnak, és az ellenfél támadása ellenére is hárman-négyen ragadunk az ellenfél tizenhatosán belül! Inkább csak a hangsúlyok eltolódásáról beszélhetünk, mondhatni nüansznyi dolgok, de ezek sajnos egymást erősítő (a csapatot gyengítő) tényezők.

Megoldásként csakis a nagyobb figyelmet/fegyelmet tudom említeni, és – miután kicsit megint többre jutottam játékunk megfejtésében – most már pontosan értem, hogy Vignjevic miért említi olyan sokszor a koncentrációt, a figyelmet. Ugyanakkor elgondolkodtató – és nem találtam megfelelő magyarázatot -, hogy vajon játékosaink képesek fizikálisan lehozni a teljes meccset ebben a rendszerben? És ha nem, az kondicionális probléma, vagy változtatni (finomhangolni) kellene a rendszeren?

Ezek a kérdések egyelőre nyitva maradnak, de a sorozat következő részében erre is megpróbálok válaszokat találni, és természetese nem feledkezem meg a csatárok játékának elemzéséről sem.

 

HAJRÁ LILÁK!!!

NEM KELL ÚJ CÍMER!!!

 

 

Tisztel Csányi Sándor Úr!

 

Mint Ön is nyilván értesült róla, az Újpest sorozatban zártkapuk mögött „rendezi” mérkőzéseit. Ennek jó okai vannak, ugyanis az Újpest szurkolói részéről rasszista megnyilvánulásokat lehetett hallani egyes meccseken, amit az MLSZ szankcionál. Önök (az MLSZ) a „Gyakorlati útmutató a rasszizmus elleni fellépés hatékonyságának növelésével kapcsolatos szövetségi ellenőri, játékvezetői és sportszervezeti  feladatokhoz” című leiratukban meg is nevezik a rasszista magatartás esetén alkalmazható retorziókat:

4. Fegyelmi következmények

A fegyelmi következményekkel (büntetés, stadionfelfüggesztés, bírságok vagy egyebek) az UEFA fegyelmi testületei foglalkoznak a vonatkozó szabályzatoknak megfelelően, különös tekintettel az UEFA Fegyelmi Szabályzatának 11. cikkelye  alapján.

A leiratban foglaltak szerint az MLSZ helyesen jár el, amikor ún. zártkapus meccsekre kötelezi rasszista megnyilvánulás esetén az érintett klubokat. Ez nagyon helyes, a szabályok azért vannak, hogy betartsák (ahogy a szurkolóknak is be kellene tartaniuk a rasszizmusra vonatkozó tiltást!) és betartassák. A „törvény betűje” tehát rendben, de véleményünk szerint a „törvény szelleme” sérül a jelenlegi gyakorlattal!

Ezen a ponton fel kell hívnom a figyelmét Thomas de Maiziere(sportért is felelős német belügyminiszter), valamint ReinhardGrindel (a Német Labdarúgó-szövetség (DFB) elnöke)minapi nyilatkozataira, melyeketa Hansa Rostock-Hertha BSC Német Kupa-mérkőzésen történt súlyos atrocitásokra reagálva tettek. Három fontos gondolatot szeretnék kiemelni:

  • „Néhány esetben súlyos bűncselekményről beszélünk, az igazságszolgáltatásnak ebben a tekintetben szigorúbbnak kell lennie.”
  • „Szégyen, hogy „erőszakos anarchisták” kis csoportja képes beárnyékolni a sportot.”
  • „Nem szabad a szurkolók egészét büntetni néhány renitens viselkedése miatt, ezért nem javasolja zárt kapus büntetések kiszabását.”

Itt azonban nem álltak meg, a DBF elnöke kezdeményezte egyeztetések indultak a szurkolói csoportokkal. A szurkolói csoportok vezetői támogatják, hogy ismét meghívjuk az ultrák képviselőit, a párbeszéd tehát a szurkolói csoportokkal már megkezdődött, de tény, hogy „keménymagos” drukkerek még nem fogadták el a szövetség meghívását.

Miért fontosak a fent idézett események a honi labdarúgás szempontjából? Mert a jelenlegi büntetési gyakorlat nem szűri ki a renitens elemeket, ugyanakkor kollektív büntetésként azokat a vétleneket is sújtja, akik semmilyen szabályszegést (pl. rasszista megnyilvánulás) nem követtek el. A zártkapus mérkőzésekkel ráadásul a büntetés letöltése egyben azt is jelenti, hogy az aktuális ellenfél szintén vétlen szurkolóit is kizárja a mérkőzésről. Ez utóbbi esetben még csak közvetett összefüggés sem mutatható ki bűnelkövetés és büntetés között!

Fentieket minden valószínűség szerint Ön is pontosan tudja, hiszen a magyar futball élén álló vezetőként biztosan Ön is elkötelezett híve a fair play-nek, és Ön is egyetért rasszizmussal szembeni zéró tolerancia gyakorlatával. Tudjuk, hogy egy ilyen nagy múltú szervezet vezetése komoly feladatot jelent, hiszen – mint nyilatkozatai is mutatják - Ön elkötelezett a mérkőzésekre látogatók számának növelése ügyében is. Levelünk célja nem a nekünk nem tetsző gyakorlatról véleményt mondani, viszont célja az, hogy konstruktív megoldási javaslatokkal jelentkezzünk Önnél.

 

Javaslataink:

  1. Azonosíthatóság

Tudomásunk szerint sok stadionban működik már ma is olyan zárt rendszer, ami lehetővé teszi, hogy a személyes adatok megadása mellett megvásárolt jegyekkel mérkőzésre látogatók azonosíthatók legyenek. Amennyiben ezek a feltételek nem adottak, biztosak vagyunk benne, hogy Ön – ahogy sok más, örömteli beruházáshoz is - képes biztosítani a forrásokat a rendszerek kialakításához.

  1. Büntetési gyakorlat

Ha az egyéni azonosíthatóság megoldható (tudomásunk szerint ez máris adott több helyen is), megnyílna a lehetőség az „angol-modell” bevezetésére, ahol a szabályok ellen vétő szurkolókat egyéni szinten zárják ki a meccs látogatásból.

  1. Pontos szabályok

Javasoljuk továbbá az egyénileg kiosztható büntetések tételes listájának megalkotását, valamint ennek nyilvánossá tételét. Ez egyrészt már önmagában visszatartó erőként hathat, másrészt világosan kijelöli azt az irányt, ami a fair play szellemének megfelelő szurkolói magatartáshoz vezet.

  1. Finanszírozás

Az Ön elnöksége alatt soha nem látott tőke áramlik a fociba. Stadionok épülnek, a klubok jelentős összegű meccspénzt kapnak, a Szerencsejáték Zrt.-től a névhasználati jogok után is komoly bevételek keletkeznek, de a légiósokra és fiatalok szerepeltetésére vonatkozó ajánlások is komoly pénzügyi ösztönzőkkel támogatják. Ezen túlmenően komoly kontroll alatt tartják a klubok gazdálkodását, ezzel elejét véve a korábbiakban sajnos rendszeresen bekövetkező csődöknek. Talán még nem is értünk a végére pénzügyi téren tett azon erőfeszítéseiknek, melyek a honi futball feltételrendszerét rendkívül pozitív irányba mozdították a 2010 óta eltelt időszakban.

A pénzügyek már régen esedékes rendezése közben sajnos néhány vadhajtás is sarjadt! Mivel Ön, mint az ország egyik legkiválóbb pénzügyi szakembere ezekkel nyilván tisztában van, mi csak egy, a szurkolókat meglehetősen érzékenyen érintő problémára szeretnénk felhívni figyelmét;

A klubok a szövetség, valamint a törvény adta pénzügyi lehetőségek mellett a jegybevételből származó bevételek eltörpülnek. A klubok a rendezési költségeket teherként élik meg, hiszen a jegyár-bevétel közel nem éri el a rendezés költségeit, ezzel pedig kifejezett pénzügyi ellenérdekeltség jött létre! A klubok nem érdekeltek a több kilátogató néző becsalogatásában, sőt, teherré váltak a nézők. Ezért sokkal inkább támogatják a jelenlegi büntetési gyakorlatot, hiszen annak a pár egyénnek a kizárása, akik kisebbségként rendre szabályszegők, egyszerűen nem érdekük.

Javasoljuk tehát egy olyan finanszírozási/támogatási rendszer működtetését, ami – legalább részben - a nézőszámhoz, vagy annak változásaihoz igazítja az elérhető központi bevételeket (az MLSZ-en keresztül a kluboknak juttatott pénzek).

Véleményünk szerint a fenti javaslatok alkalmasak lehetnek megvitatásra, mert általuk hatékonyan lehet fellépni a rasszista megnyilvánulások (és más, stadionokba nem illő cselekedetek, magatartások) visszaszorítására, miközben elkerülhető a kollektív büntetés megkérdőjelezhető gyakorlata, nem vezet a nézőszám csökkenéséhez, a klubokat pedig szurkolói bázisának szélesítésére, jobb megbecsülésére ösztönzi.

Tudjuk, hogy Ön elkötelezett a magyar labdarúgás iránt, a meccsekre kijáró, kulturáltan szurkolók számának növelését pedig egy Ön által vállalt küldetésnek gondoljuk. Miután a mi elköteleződésünk, és vállalásaink az Önével azonosak, bízunk benne, hogy javaslataink értő fülekre találnak, tettekre ösztönzik Önt, és az Ön által vezetett szövetséget.

Végezetül: bár levelünk apropo-ját az Újpest körüli zajló események adták, véleményünket szeretett klubunk ügyein túlmutatóan igyekeztük megfogalmazni. Klub-hovatartozásunkon felülemelkedve bízunk benne, hogy javaslataink a magyar labdarúgás egészére nézve pozitív hatásúak lesznek!

 

Tisztelettel:

Az ujpest1885.hu szerkesztősége

A „Ki a fasza gyerek” című kétrészes mini-sorozat végét a Vignjevic-féle felállás elvi ábrájával fejeztük be. Ez a hadrend nem előzmények nélküli, nem is feltétlen unikális dolog, de a haladó szellemű edzők manapság is sikeresen alkalmazzák. Ez így van az ÚJPEST esetében is – a baj csak az, hogy csak 70 percig… Hogy ezután mi történik, azt nem nagyon tudom megfejteni, ugyanakkor ebben a cikkben teszek egy kísérletet, talán közelebb kerülök a megoldáshoz.

Emlékeztetőül, a felállás:

Az éles szemű olvasó máris kiszúrta, hogy az előbb említett, a posztokról szóló cikkek kiegészítésre szorulnak. Ugyanis a „Full Back”-ről nem ejtettünk szót.

Nos, a „full back” típusú szélső védőtradicionális védekező feladatait szélen való felfutásokkal egészíti ki, ezzel támogatja a támadásokat és segít létszámfölényt kialakítani a támadó harmadban. Elsődlegesen védekező játékos, de előrehúzódik, ha a csapatnak szüksége van egy plusz emberre a szélen. (Lahm)

Számomra kérdés, hogy Vignjevic ezt a játékos keresi, vagy sokkal inkább „wing back”-eket, akik a valódi szélsők nélküli játékrendszerhez szükségesek. A „wing back” ugyanisegyszerre tölt be a támadási és védekezési feladatokat. Egy személyben szélső és a full back. (Jordi Alba)

A „completewing back” típust valószínűleg biztosan nem támogatja Vig, mert túlságosan támadó felfogású, védekező feladatait hajlamos inkább az ellenfél védekező harmadában erőteljes letámadással végzi, de hiba esetén könnyen leindítható. (Marcelo)

A klasszikus szélső védő ebben a felosztásban a „limited full back”, aki ismeri az erősségeit és a gyengéit, ezáltal dominánsan a védekező feladataira koncentrál, alig megy előre egy sokkal támadóbb pozícióba. (Maldini?)

Ahogy fent említettem, kérdés, hogy a Vignjevic-féle rendszerhez a „full back”, illetve a „wing back” illik jobban. Erre nem a védelemben, hanem a támadók közt kell keresni a választ, ugyanis a két poszt között az dönt, hogy miképpen kapcsolódik a többi szerkezeti részhez. Vig rendre tükörszélsőt (invertedwinger) alkalmaz, aki – technikásabb lába felé cselezve – sokkal többször fogatja befelé a játékot, mint a klasszikus szélsők. Ez azonban csak akkor hatékony, ha mögötte (vagy előtte, mint a Barca esetében!), szélső irányba nyit az oldalán játszó szélső!

Tehát egy jól felépített ÚJPEST támadáshoz minden esetben szükség van a szélső védő támadásban való részvételére, még akkor is, ha történetesen nem kap labdát, mert a szélső befelé cselezve inkább kapura tör, vagy elforgat a másik szélre! És itt pontosítanom kell, mert nincs klasszikus szélsőnk, inkább szélen támadó középpályásaink, az ábrán helyesen „sidemidfielder”-ként feltüntetve.

Ha levezetésem helyes, akkor a kérdésre meg is van a válasz; a „wing back”-et keresi Vignjevic mester! Nem véletlen, hogy Balázs Benjamint támadóból képezte át szélső védővé, ahogy Pauljevic szerepeltetése is hasonló okokra vezethető vissza; támadó szellemű, gyors játékosra van szükség, mert ha ilyen nincs a védelem két oldalán, a támadásokban nem leszünk elég hatékonyak. A baj csak ott van, hogy a két említett játékos a védekezés esetén a párharcokban rendre alulmaradnak.

A másik oldalon talán még rosszabb a helyzet, ugyanis Mohlnak – mint egyedüli kifejezetten ballábas védőnknek–nincs komoly alternatívája. Az nem elég, hogy nincs ezen a poszton csereember (így verseny sem), de Dávid fizikálisan nem képes lejátszani a „wing back”-et. Ennek okát nem állóképességében, hanem a nem megfelelő gyorsaságában látom. Sajnos ide tényleg robbanékony játékos kell, benne pedig nincs meg a megfelelő dinamizmus!

OK, OK, most akkor ott tartunk, hogy a védelem szélei nem felelnek meg az elvárásoknak. De itt jön a jogos kérdés, hogy akkor miért működik mégis 70 percen keresztül? Hallottunk már olyan magyarázatot, hogy mentális, meg olyat, hogy fizikális okok vannak a háttérben, na meg olyat is, hogy mindkettő…Szerintem azonban ettől prózaibb a dolog, ha az eddigi okfejtést kicsit tovább visszük! Miért?

Mert van egy egyszerű válasz! A szélső védők helyén a nem megfelelő játékosok szerepeltetése azt eredményezi, hogy folyamatosan be kell segíteni nekik. Hátulról a középső védők, oldalról a védekező középpályások, az ellenfél irányából pedig a támadó középpályások ugranak be olyan feladatokra, ami a normál működés szerint a szélső védő feladata lenne.

Kicsit bővebben kifejtve; a felvázolt probléma több ponton gyengíti a csapatot:

  • Fizikális: A beugró kisegítők energiáit égeti az eredetileg nem rá rótt feladat ellátása,
  • Mentális: az egységet bontja, ha egyes játékosok helyett kell dolgoznia a többieknek (pl. „büntetésül” sok esetben kihagyják a játékból akkor is, ha az a játék szempontjából fontos lenne),
  • Szerkezet: a csapatszerkezet könnyen megbomlik (a kisegítő elhagyja a számára releváns zónát, idő kell a visszarendeződéshez),
  • Gyenge pont: az ellenfél célja a gyenge pontjaink támadása (jellemző válasz a játékrendszerünkre a plusz 3 támadó becserélése, célja a nagyobb nyomásgyakorlás a gyenge széleinkre).

Mi az eredménye a fentieknek?

Elmaradt nyereség:

A meccs második felében, utolsó harmadában támadásaink hatékonysága jelentősen romlik, mert a feni fizikális és lélektani tényezők miatt a kidolgozott helyzetek értékesítése jelentősen romlik.

Veszteség:

A kapott gólokra gondolok, ugyanis a fenti tényező nem csak támadásaink befejezésére hatnak! Láthattuk, hogy a szerkezetében kicsit zilált csapat, ami egyes részein túlterhelt (a besegítések miatt), nem tud már megfelelő válaszokat adni a fokozódó nyomásra, egyenes következményként kapjuk is a gólokat…

Itt meg kell említenem egy fontos kérdést, amit nem kerülhetünk meg! Ez pedig az edző felelőssége! Kérdés, hogy Vignjevic mester miért nem lép, miért nem reagál az ellenfél lépéseire? Sőt, miért nem lép proaktívan, ha tudja, hogy a csapatban benne van ez a hibalehetőség? Szerintem egyszerű a válasz;

  • Nem tud posztra cserélni (nincs jobb megoldás a szélső védőkre!).
  • Ha hátrányban vagyunk nincs értelme a védelem erősítésének, mert akkor hogyan szerzünk gólt legalább az egy nyomorult pontért?
  • Ha előnyben játszunk, a cél a labda tartása lenne, de kifejezett védő típusú játékosokkal Vignjevic ezt nem látja megoldhatónak.
  • Nem célszerű megbontani a szerkezetet, amit sikerül egész jól megtanítani a csapatnak, mert a sok új játékos miatt ma még nincs B-terv (másik, jól begyakorolt játékrendszer) a palettán.

A végére érdekességként még egy megfigyelés. A meccs vége felé  a problémákat érdekesen reagálják le játékosaink. Mohl válasza az, hogy inkább marad védekezni, a támadásokat kevésbé támogatja (limited full back), míg Balázs, illetve Pauljevic inkább elől feledkezik (completewing back), ami nem véletlen; mindegyik játékos úgy próbál javítani játékán, hogy igyekszik visszatérni komfort-zónájába (Mohl mindig védőt játszott, Pauljevic inkább támadó középpályás, Balázs pedig szélső volt korában).

Ezen a ponton fontos kiemelnem, hogy az elmaradó eredmények nem kizárólag a szélső védők problematikája, a csapat nem kezelhető részleteiben, és attól is óva intenék mindenkit, hogy kizárólag az ezeken a posztokon szereplőket kárhoztassák a meccsek hajrájában bekapott gólokért! Véleményem szerint az itt szereplők ugyanis egyáltalán nem rossz játékosok, azonban nem illeszthetők az elképzelt játékrendszerhez!

Ne gondolja senki, hogy a védelemnél meg is áll egy csapat elemzése, mini-sorozat következő részében a középpályát és a támadósort vesszük górcső alá!

 

HAJRÁ LILÁK!!!

NEM KELL ÚJ CÍMER!!!

Folytatás. Előzmény itt:

Ez a játékrend jól működik védekezésben, mindig van, aki biztosít a csapat tengelyében, de nagy hátránya, hogy egy játékost jószerével kivesz a játékból. Ráadásul azok a csapatok, ahol a támadók gyakran váltanak pozíciót, cserélnek széleket, az emberfogásos védekezés egyszerűen nem hatékony! Ennek oka az, hogy nem csak a játékból kivett libero előtt a védelem (a hagyomány szerint a WC-re is követve emberét!) egyszerűen zavarossá válik, mindenki idegen területen találja magát.

A jó válasz a területvédekezés, ahol a védők nem egy-egy ellenfélre koncentrálnak, hanem a számukra kijelölt területre behatoló támadókra, függetlenül annak eredeti posztjától. Ez persze jelentős koncentrációt igényel, mert pl. egy keresztbe mozgó támadót a saját területen le kell követni, majd ott „átadni” a mellettünk lévő terület „gazdájának”. Na meg ott van Pinyőcsodfafegyvere, a tolódás…. Ez kb. a csapat egészének szervezett elmozgását jelenti. Miután mára szinte csak ez a védekezési gyakorlat maradt meg, a korábbi falállások is jelentős változásokon mentek át. Íme, itt egy klasszikus 4-3-3:

Azért választottam ezt a formációt, mert nekem ez a legkönnyebben értelmezhető, miután a ’80-as években szinte kizárólag ezt a rendszert játszottam. Talán nem is kell mondanom, hogy ez akkor már rémesen elavult volt az akkor alkalmazott emberfogással együtt…

Viszont a mai rendszerek csírái már benne vannak! De ami legalább ennyire fontos; ebben az időben a számozás még szigorú rend szerint működött (ennek is szép története van, egyszer talán eljutok oda, hogy megosszam), ennek pedig van némi jelentősége az aktuális téma szempontjából is.

Ugye mindenki hallott ilyeneket, hogy „a 10-es pozíciójában játszó XY”, vagy olyat, hogy „XY tipikus 9-es játékot produkál”? Nos, amikor még nem volt a játékosoknak állandó mezszáma, az ötcsatáros felállásban rendre a következő számokat kapták: 7 – jobbszélső, 8 – jobbösszekötő, 9 – középcsatár, 10 – balösszekötő, 11 – balszélső. A 4-3-3-ban ez módosult, a következők szerint, ezekből az időkből:

  • A 10-es mezt hagyományosan a csatárok vagy a támadóbb szellemű középpályások közül kapja a csapat „játékmestere” (ez elsősorban Puskás Ferenc és Pelé nyomán terjedt el).
  • A klasszikus center mezszámának számító 9-est napjainkban is általában csatárok, a csapatok első számú góllövői kapják.
  • Mivel a klasszikus vonalszélsők szerepét időközben a szélső középpályások vették át, így jellemzően ők kapják a 7-es vagy a 11-es számot.
  • A 11-est csatárok is szokták viselni, azt jelképezve, hogy velük végződik a kezdőcsapat összeállítása.

De vissza a kifejezésekhez, nézzük azokat, amelyeket manapság használunk – és ami eddig kimaradt:

10-es:

Nem véletlen, hogy a 10-es mez még ma is nagy tiszteletnek örvend, azt nem kapja meg senki csak úgy kérésre, pedig ma már nincsen kötött számozás. A labdarúgás történelmének legmeghatározóbb „10-esei” Pelé, Diego Maradona, Puskás Ferenc, ZinédineZidane, Dennis Bergkamp, Roberto Baggio, JohanCruyff, Hidegkuti Nándor, Eduard Sztrelcov, Rivaldo és Zico voltak.

Összekötő:

A posztnak hosszú története van, eredetileg a belső támadókat így. Manapság kettőnél több variációja van ennek a játékosposztnak: a hátravont ék vagy kisegítő csatár. Fontos, hogy nem középpályás, de a játékmester sem tartozik bele ebbe a szerepkörbe. Képviselői: Ronaldinho, Lionel Messi, Kaká, Alessandro Del Piero, Carlos Tévez, WayneRooney, Francesco Totti.

Szélső:

A szélső támadó szellemű játékos, aki a pálya szélén, a partvonal mellett helyezkedik. Gyakran a középpálya részének tagjaként tartják számon, mivel az edzők kezdik átalakítani a labdarúgó-filozófiát – ahogy az már csak lenni szokott…

Tükörszélső (invertedwinger):

A játékos a pálya „rossz” oldalán helyezkedik el (jobb oldalon ballábasként, és fordítva) azért hogy lehetővé tegye, hogy befelé induljon, és az erősebb lábával tudjon kapura lőni. Ebben az esetben persze szükséges, hogy a szélső védő is legalább olyan jól adjon be, mint a támadó, mert neki kell nyitnia a szél felé a befelé mozgó labdás szélső támadó helyett.

Futó:

A szélső futók a szélső középpályásoknak és a szélső hátvédeknek a kombinációja. Ez az egyik legembertpróbálóbb poszt, nem véletlen, hogy a hazai fociban ezen a poszton jelentős hiátus mutatkozik! Talán legismertebb ilyen játékos Roberto Carlos, ha őt említem, szerintem mindenki tudja, hogy mire gondolok a poszt leírásakor. Ahogy említettem, a tükörszélsős megoldáshoz elengedhetetlen (ld. korábbban: Messi - Dani Alves).

Védekező középpályás:

Ezt még ma is szokták a „6-os poszt”-nak nevezni. A régebbi játékrendszerekben a fedezetek egyike volt, ma általában védekező feladatot lát el. Nevezik még szűrőnek is, hiszen feladata szerint kiemelten fontos, hogy az ellenfél támadásai nem tudjanak közvetlenül a védősorra szakadni, minimum meg kell törni a támadás lendületét.

Univerzális középpályás:

Erre még nincs igazán jó magyar kifejezés, az angolban box-to-box(b2b) a neve. Alapvetően belső középpályás, akinek a feladata a két tizenhatos közti terület bejátszása, innen is jön a név. Mind támadásban, mind védekezésben komoly szerepet vállal, de nem keverendő a – lassan kihaló! – irányítóval.

Irányító:

Ma már egyre kevesebb ilyan karmestert lehet látni a pályákon, mert az „egész csapat védekezik – egész csapat támad” filozófia ma már nem engedi meg senkinek, hogy a középpályán (pontosabban támadó középpályásként) a védekezést totálisan hanyagolja. Platini, Törő, azt hiszem, több név nem is kell…

Támadó/védekező középpályás:

Széles köre ez ma a játékosoknak, mert – a teljesség igénye nélkül - ide tartozik a szűrő, a szélső, sok esetben akár ide sorolhatjuk a futót, ahogy a b2b játékosokat is. A való világban a középpályán nincs csak támadó, vagy csak védekező, a jelző csak a hangsúlyosabb elemet emeli ki.

Végezetül – elképzelésem szerint – a Vignjevic modell. Nem tudom nem észrevenni az Aranycsapatot, és a 4-3-3-at (ennek egy változata a jobb oldalon):

Remélem, hogy sikerült egy kis segítséget adni azokhoz a beszélgetésekhez, amelyeken posztokról, stratégiáról, hadrendről van szó, ahogy mi, szurkolók sokkal okosabban megoldjuk csapatunk problémáit – szigorúan meccs után!  :-)

HAJRÁ LILÁK!!!

NEM KELL ÚJ CÍMER!!!

Sok a vita arról, hogy egy csapatban a támadó, a védő, a kreatív játékosok, vagy a zongoracipelők a fontosabbak. Véleményem szerint ezek így együtt mind fontosak, az alapvető kérdés „csak” az, hogy az edző által megválasztott stratégia megvalósításához megtalálja (avagy sem…) a megfelelő mixet.

Újra kérdezem; Na, ki a fasza gyerek? Szerintem az, aki a rá osztott feladatot maradéktalanul végigviszi, csapatának teljesítményéhez azt teszi hozzá. amit az edző kért tőle. És – szurkolóként azért ez sem mindegy! – az, aki szívvel-lélekkel teszi mindezt. Minden lelkesedés, „hideg profiként” egyszerűen nem lehet olyat focizni, ami lelkesítő, ami szemre is szép! És a foci az a bonyolult játék, amelyik akkor szép, ha hatékony is. Érdekes, hogy egy érzet, és egy számokkal mérhető tényező ennyire együtt van. Ez az (többek között) amiért a foci a világ legnépszerűbb sportága!

Na de akkor milyen posztok is vannak? Sok-sok elnevezés forog közszájon, egy részüket angolból vettünk át kb. tükörfordítással, más részük a valamikor a világ élvonalába tartozó magyar innováció eredménye, van aminek az eredetét sem tudjuk. Nézzük meg tehát, hogy az idők során változó elnevezések mit jelentenek/jelentettek, a folyamatosan fejlődő fociban megjelenő új posztok nevei mit takarnak!

Kezdetben – amikor még nem nagyon hagyta el a brit szigeteket a játék híre sem – 2 hátvéd (jobbhátvéd, balhátvéd) + 3 fedezet (jobbfedezet, középfedezet, balfedezet) + 5 csatár (jobbszélső, jobbösszekötő, középcsatár, balösszekötő, balszélső) volt a felosztás, és később – nálunk is – ezt a játékrendszert kezdték el játszani a kontinensen is. Ez a 2-3-5.

Az ábrán jól látható, a két összekötő elvi helyezkedése. Innen jön a szakzsargonban;

  • a bal/jobb összekötő helyéről eleresztett lövés,
  • a bal/jobb összekötő irányából betörő játékos, stb...

Érdekes, hogy a rendszer majdnem olyan, mint a mai öt védős rendszer, csak éppen a feje tetejére állítva. A foci fejlődésével ugyanis egyre inkább előtérbe került a védekezés, amit a britek még, mint nem úriemberekhez méltó viselkedésnek tituláltak.

A két védő (nem keverendők a mai belső védőkkel!) ezekben az időkben a védelem hátsó sorában a kapus előtt helyezkedik el, innen az elnevezés; bekk (az angol back szóból).

Ekkor még nem volt szélső védő, a fedezetek értek vissza a széleken is védekezésben (ne feledjük, az ellenfél öt csatárral rohamozott minden esetben!). Ezért őket - ma már elfeledett szóval - félpályás védőnek is hívták. Eredete nem más, mint az angol halfszó, amit viszont még ma is lehet hallani itt-ott.

Első lépésként a középső fedezetet vonták vissza, így már három védő állta útját az ellenfél rohamainak, ugyanakkor a fedezetek magasságában (ma azt mondanánk, hogy a középpályán) csak két játékos maradt. Ez volt a 3-2-5.

A harmadik védő lett a középhátvéd. Arra volt hivatott, hogy ha a kissé előtte, és pálya hosszanti középvonalától két oldalra helyezkedő hátvéden (ekkor még nem kifejezett szélső védők!) is átjutott már az ellenfél, akkor takarítson. Nem véletlenül hívták ezért a későbbiekben söprögetőnek is. De erre még visszatérünk!

És akkor itt jön a történetbe két tipikusan magyar innováció; azzal, hogy Hidegkuti Nándor a többi csatárnál kissé visszavontabban játszott, így ő lett a hátravont középcsatár archetípusa (nem keverendő az árnyék ék-kel, róla később).

Ez a húzás minden addiginál jobb kapcsolódást teremtett meg a fedezetek és csatárok közt. Fontos, hogy az „Öreg” továbbra is támadó feladatokat látott el, de a csapat most már nem mélységben is jobban tagolt volt a támadások során. Talán ehhez az addig nem alkalmazott stratégiához köthető a „második hullám” kifejezés is, hiszen a csatárok nem egyvonalban, egyszerre értek a kapu elé. Nem is beszélve arról, hogy a korábbiaknál sokkal szélesebb kombinációs lehetőséget jelentett!

De nem lett volna ilyen sikeres az Aranycsapat, ha „csak” ez az egy találmánya lett volna! Felismerték ugyanis, hogy a fedezetek vonalában immár újra hárman lettek, ezért könnyű szívvel megtehették, hogy innen egy játékos hátravonjanak! Ezzel masszívabbá tették a védelmet, ami immár négytagúvá vált. A negyedik védőt beállósnak nevezték el.

De még itt sem álltak meg, ugyanis a négy védővel most már lehetőség adódott arra is, hogy egyiküket nem kellettemberfogásra kötelezni. Nos, ő lett a söprögető, avagy libero, azaz szabad poszt. Ezzel jött létre a 4-2-4, amivel az Aranycsapat fényévekkel megelőzte korát! Annak idején a brit sajtó a 6:3-ról azt írta, hogy a magyarok összevissza futkároztak. Ez a rendszer akkor annyira hihetetlen újítás volt, hogy a sokat látott (de eléggé begyepesedett…) angolok képtelenek voltak átlátni és értelmezni! Íme, ezt nem értették:

Mi magyarok tehát követ (követ… egyenesen kősziklát!) dobtunk a futball britek dominálta állóvizébe. Táptalaja lettünk sok olyan elképzelésnek, amit akkor a világ élvonalába tartozó, kreatív edzők csiszoltak aztán egyre tökéletesebbre. A felállás, taktika, stratégia jelentőségét ebben az időszakban ismerte fel a világ többi rész – mi pedig ennek művészei voltunk!

Ne feledjük el, hogy ebben az időben az MTK-FTC-Újpest dominálta magyar bajnokság – kiegészülve a szupergrupként összehozott Kispesttel – a stílusok csatája volt. Nagyszerű edzők, markáns, felismerhető, csak rájuk jellemző stílusok, amit nagyszerű játékosok vittek a pályákra! Aztán persze az ’56 utáni események mindennek a nagy részét lenullázták. A háború alatti kivándorlás után, immár másodízben a világ minden részére elértek a magyar szakemberek, és mindenki mást is megtanítottak a futball művészetére…

Mi meg maradtunk ott, ahol… Jöttek persze mindenféle elképzelések, de azok testidegen dolgok voltak! Leginkább – mint minden másban – a szovjet modell másolása volt a létező legnagyobb bűn, mert a magyar focira mindig is jellemző elmésséget, sokszor spontaneitás(nak tűnő) alaposan kimunkált stílust, stílusokat ölte meg. Közben a világ persze fejlődött, a magyar foci sírján szépen sarjadtak a szebbnél szebb virágok…

Az elnevezések is változtak, mivel a tartalmak is, így;

  • hátvéd à védő
  • fedezet à középpályás
  • csatár à támadó

De nem csak átcímkézés volt ám, hanem a rendszerek is változtak (csak nálunk nem, egészen ’89-ig…). Ahogy már említettem a csatárok száma folyamatosan csökkent, így mára számuk 1-2-re csökkent. Az egy támadós rendszereknél az egy szem támadót ék-nek nevezik. A két támadós rendszernél a második ék gyakran árnyék ék, aki kissé hátravontabban játszik (de nem ő a csapat eleje).

De vissza a védelemhez! Ott tartottam, hogy söprögető. A söprögetővel felálló csapat játékrendjére pár példa: 1-4-2-3, 1-3-3-3, 1-3-4-2 stb.         Ez utóbbi ábrán is:

Folyt. köv.