Vélemény

A sajtó (egyik fele) tele van azzal, hogy a szkenner-ellenesek visszatérése ünnep helyett ünneprontás lett. Nem kívánunk erre a hullámra felülni, ami történt, az megtörtént, sokkal jobban érdekel az, hogy mi vezetett idáig! Nem a konkrét esetig, hanem addig, hogy a széles közvélemény miként kapott visszaigazolást arra az állításra, hogy focimeccsre járni tiszta krimi!

Fontos kiemelni, hogy nem kívánok az Üllői úti eseményekkel foglalkozni. Ennek oka az, hogy az ott történtek felelősei nem a hírekben szereplők, hanem azok, akik miatt az események idáig fajultak.

 

Szurkolók

Kicsit messze fogom elkezdeni ezt a történetet. Az alábbi ábra több mint 100 év nézőszám-adatait tartalmazza:

Forrás: https://www.magyarfutball.hu/hu/nezoszamok

Nem meglepő, hogy a mai szintet gyakorlatilag minden körülmények között tudta hozni a hazai foci élvonala. Persze közben sok minden változott.

 

1.

  • A II. Világháborúig az 1926/27 és 1927/28-as bajnokságok nézőszáma volt kiemelkedő, mert ezekben az években kerültünk igazán komolyan az élcsapatok közé – ekkor egy 2. és egy 3. helyig jutottunk, az első bajnoki aranyat pedig a még mindig átlag feletti nézőszámot hozó 1929/30-as bajnokságban sikerült elhódítani.
  • Ebben az időszakban - a két kiugró évtől eltekintve – 2.600 és 5.000 között mozgott a meccsenkénti nézőszám.

2.

  • 1947/48-tól egészen a ’70-es évek elejéig volt egy igen jelentős felfutás.
  • 5.000 körüli szintről viszonylag gyorsan elértünk a 15.000-es átlagokig, majd aztán még jó ideig 7.500 fölött maradtunk.

3.

  • A ’70-es, ’80-as évek viszonylag kiegyensúlyozott képet mutat a 7.500 és 10.000 között ingadozó átlagaival.
  • Ebben az időszakban nyertük sorra a bajnokságokat, jöttek nemzetközi szereplések is, a hazai futball egésze is még mindig közvetlen az élmezőny mögött volt – vagy legalábbis azt gondoltuk.

4.

  • A ’90-es évektől napjainkig egy szinte monoton csökkenő trendet látunk, ami odavezetett, hogy a száz évvel ezelőtti szintekre estünk vissza

A mai szurkolói körök a rendszerváltás után alakultak ki. Előtte nem nagyon alakulhattak ki ezek, mert a korábbi rendszer azért arra kínosan ügyelt, hogy egy-egy nagyobb társadalmi csoport egy gyúrható massza legyen… A felosztás önkényes, és esetleges, de talán rámutat arra, hogy egy adott klub szurkolói sokfélék, társadalmi pozícióik, szurkolásuk, szokásaik közel nem tekinthetők azonosnak. És még egy; mindannyian fontos elemei a stadionbeli eseményeknek, mindannyiukra szükség van az egészséges légkör megteremtéséhez!

Ultrák:

Ők azok, akik a legkitartóbb, leghűségesebb szurkolók, koreográfiákat mutatnak be, követik csapatukat minden meccsre, megtelik hangjukkal a stadion. De ők azok is, akik például árvíz idején azonnal kimennek a gátakra, gyűjtéseket szerveznek segítségre szorulóknak. És igen, ők azok, akik benne vannak egy olyan buliban, ahol a konkurens szurkolótábor ultráival mérhetik össze testi erejüket.

Mérsékeltek:

Nevezzük így azokat, akik még mindig a hangosabbjai a szurkolóknak, de életüket kevésbé szentelik csapatuknak. Ennek jellemző oka az, hogy ők megállapodott, de még fiatal emberek, akik hűségesen kilátogatnak csapatuk meccseire, de idegenbe már kevésbé mennek el, hiszen családjuk, egyéb más kötelezettségeik ezt nem mindig engedik meg.

Muppet Show:

Ezek az olyan „öregsrácok”, akik – hasonlóan a nevüket adó műsor két öregéhez – jellemzően inkább csak szórványosan kiabálnak be, hangjukat csak így hallhatjuk, de a hazai meccsekre szinte mindig kimennek – és ez már így van 30-50 éve!

Szakmai vendégek:

Ide sorolom a sajtót, a focistákat, akik nem lépnek pályára, az egyéb szakmabeli vendégeket, focista-feleségeket. Ők nem hallhatók, jellemzően csendben szemlélődnek, a stadion életének alig-alig részesei.

Divatdrukkerek:

Ők azok, akik kizárólag sikerek esetén látogatnak meccseket, kötődésük laza, akár az is előfordulhat, hogy időszakonként kedvenc klubjukat is lecserélik. Nem keverendők azokkal a sokakkal, akik majd a következőkben említett okok miatt maradnak távol a meccsek látogatásától!!!

Családok:

Nos, ilyenek nincsenek, olyan számban semmiképpen sem, hogy a stadion életében bármilyen szerepet is játszanának.

 

 

  •  

 

Nos, ezeknek a változásoknak nem egy oka van, hanem a minden egyes korra jellemző társadalmi, politikai tényezők alakították így. Miért nem említem azt, hogy milyen volt a meccseken mutatott/látott játék? Azért nem, mert a ’60-as évekig a meccsre járóknak nem sok fogalma lehetett arról, hogy milyen egy angol, vagy egy dél-amerikai foci, hiszen nem látott ilyen meccseket!

 

Ezek az idők már elmúltak, sok lezáratlan történet maradt innen, ezért most elég annyi, hogy a szurkolás a TTT-rendszerben (Tűrt, Tiltott, Támogatott) az első T-hez tartozott. Az akkori vezetők hagyták, hogy a meccseken a nép kitombolja a hét közben benne összegyűlt feszültséget – addig sem a pártot, meg a nép vezérét találta meg dühével, kicsit pót-cselekedhetett is. A foci maga (a klubok, a játékosok, a vezetők) a harmadik T kategóriájába sorolódtak, így azért – persze csak a kor átlagos hazai szintjéhez mérten!– jó létesítmények, és megfelelő anyagi körülményeket teremtettek.

 

Persze a szurkoló azért igenis tudhatta, hogy amit lát, nem egy utolsó dolog, mert bizony a nemzetközi szintű megmérettetéseken rendre jól szerepeltünk! Hosszasan nem voltunk a világ legjobbjai, de az biztos, hogy a ’70-es évek után, a ’80-as évek elejéig még az elit része voltunk! Innen aztán minden ment lefelé:

  • egyre kevesebb lett a néző
  • egyre rosszabb nemzetközi eredmények születtek,
  • egyre kevesebb játékosunk tudott top-bajnokságokba igazolni,
  • egyre rosszabb állapotba kerültek a létesítmények.

 

Ezeknek pedig szinte egy, viszonylag jól megfogható oka volt/van; a magyar fociba az utóbbi 50-60 évben senki nem tett bele, viszont sokan jól éltek belőle. A folyamat nem lassult, az utóbbi 30 évben még szembeötlőbb, még gyorsabb lett a divergencia a hazai foci-elit jóléte és az általa elért eredmények, a pályán mutatott produktum között!

 

Ebben a helyzetben – már az első Fidesz-kormán! – felismerte azt, hogy valamit tennünk kell, ha azt gondoljuk, hogy a magyar foci az fontos. Ha eredményeket, ha sikereket szeretnénk, ha elődeink örökségéhez méltó produkciót szeretnénk, akkor bizony most már bele is kell tenni valamit! Addigra ugyanis nem volt mit széthordani, a klubok elszegényedtek, mert a fociból élők csak a klubok kárára tudták megtartani életvitelükhöz szükséges anyagi forrásaikat. Jól látták tehát, hogy ha a focival végre kezdeni akarnak valamit, elsősorban anyagi oldalon kell hatni.

 

A folyamat elakadt azzal, hogy 2002-ben – meglepetésre – kormányváltás történt. A másik oldal ugyanis azt találta, hogy a foci nem fontos, az a pár ezer ember, akit még nem tántorítottak el a rossz körülmények, a tovább romló színvonal, egyszerűen nem ér meg semmilyen befektetést. Na meg ők is úgy jártak, mint korábban a futball-elit; csak a rájuk bízott vagyon kárára tudták biztosítani saját, „külön bejáratú” életük anyagi forrásait, így aztán nem csak a focira, sok másra sem jutott…

 

Ezen a helyzeten aztán a 2010-es választás nagyot fordított, mert amit korábban elkezdett a ma is regnáló kormány, azt turbóra tekerte, és az utóbbi 7 év alatt rengeteg olyan fejlesztés hajtott végre, ami az eszköz, és anyagi feltételek drámai javulását hozta magával. Egy kormány, a politikai vezetés ennél többet nem nagyon tehet, de sajnos tett… Erről majd később, most nézzük meg, hoyg a klubokkal mi a helyzet.

 

Klubok

A messze történelmi múltban az amatőrökre épülő foci olyannyira megerősödött, hogy vonzotta a tőkét, reklámot biztosított, szórakozást sok-sok embernek, így viszonylag gyorsan kialakult a profi labdarúgás. Ekkora azonban – a korábbi amatőr alapokon – kialakult egy magyaros stílus, amit persze minden klub – különösen a három nagy (Újpest, FTC, MTK) a maga szájíze szerint formált sajátos stílussá. Mégis volt egy egységes alap, volt egy kifejezetten magyarra jellemző futball-kultúra!

Ebbe a rendszerbe a mindent államosító kommunisták a sport klubokat is lenyúlták, és persze igyekeztek gyökértelenné tenni, megfosztani őket eredeti identitásuktól, elvéve/megváltoztatva színeket, neveket, címereket. A csapatok jellemzően állam vállalatoknak, vagy minisztériumoknak alárendelve működött, a profizmust felváltotta egy ál-profi rendszer, ahol igyekeztek a focistákat (és általában a kiemelt sportolókat) az átlag felett megfizetni, de ennek már semmi köze nem volt ahhoz, hogy a pályán mit értek el…

A rendszerváltást követően hamar kiderült, hogy a fociban nem lehet fenntartani az ál-profizmust, mert megszűntek az állami vállalatok, a minisztériumok pedig inkább a saját dolgaikkal kezdtek el foglalkozni – mint ma már tudjuk, mérsékelt sikerrel… De a lényeg az, hogy végül profik lettek a labdarúgók, legalábbis abban az értelemben, hogy fizetésüket a kluboktól foglalkoztatottként kapták. Igen ám, de hamar kiderült az is, hogy a klubok nem képesek megfizetni még a korábbi szinteken sem a versenyzőket, mert anyagi forrásaik nem voltak. Hogyan is lettek volna? A korábbi rendszer felbomlott, a bújtatott állami támogatás megszűnt, de nem léptek a helyükbe ütős szponzorok.

Az áldatlan állapot megszüntetésére kitalálták, hogy a foci klubok legyenek hát önálló gazdasági társaságok, mert ha ilyeneket hoznak létre, azok már képesek lehetnek – piaci alapon – olyan bevételekre szert tenni, ami lehetővé teszi számukra, hogy jól megfizessék játékosaikat, és egyúttal biztosítsák a versenyzés feltételeit. Nos, ez egy jó elképzelés volt, csak éppen nem működött! Volt egy-két úttörő, aki – vagyonos lévén – megpróbálta felépíteni újra azt a klubot, ami a háború előtti mai továbbélése (pl.: MTK, Várszegi Gábor), de abban az időben itthon még egyszerűen nem volt olyan vagyonkoncentráció, hogy ez legalább az első osztályt képes lett volna működtetni, nem is beszélve az alsóbb osztályokról…

De a rendszer tovább élt, és persze egyre-másra jöttek a kóklerek, vagy éppen a jó szándékú, ámde anyagilag nem elég erős amatőrök, és persze megjelentek a klubok körül azok is, akik lehetőséget láttak abban, hogy az újra csordogáló pénzekből részesedjenek – ha lehet persze, munka nélkül!

Itt jött aztán 2010, és elkezdődött a klubok anyagi megerősítése; a kétes anyagi alapokon nyugvó klubok kikoptak, vagy új tulajdonosok megjelenésével megerősödtek, az MLSZ vezetése igen jelentős pénzeket hoz a sportba, kialakult a tao-rendszer, a fiatal-, valamint a légiós-ajánlás egyre magasabbra tornázza a béreket, a kedvezményes (és várhatóan még kedvezőbbé váló) adózás pedig mindenki másnál közelebb hozza a nettó béreket a bruttóhoz a sportban.

A klubok tehát köszönik szépen, jól vannak! Már csak azért is, mert a stadion-építések (és más infrastrukturális beruházások) jelentősen javítják a klubok működési körülményeit is!

(folytatás következik péntek éjjel)

Amit a beharangozóban olvashattatok, alapvetően megvalósult. Amilyen rosszul megy az elmúlt években a Ferencváros vagy éppen a Paks ellen, olyan könnyedén gyűjtjük be a három pontokat az angyalföldiekkel szemben. Igaz, tavaly idegenben lőtt kevesebb góllal kiestünk a kupából, ám Remiliéknek is csak az ezüst maradt.

           Vasas – Újpest. Dunaújvárosban. Volt már a Fáy utcában, Újpesten, a Bozsikban, az MTK pályáján és Kecskeméten is. Két csapat hat különböző helyszínen vívja a meccseit nagyjából két esztendő leforgása alatt. Hungarikum. Jó eséllyel Guinness-rekord is.Vasas – Újpest. 0-1.

Novothny. A volt diósgyőri csatár játékát sokan továbbra is kritikával illetik. Nem véletlenül. Soma a gólja előtt néhány perccel ziccerben hozott megdöbbentően rossz döntést, így nagy kő eshetett le a szívéről a vezetést jelentő találata után. Habár csapatunk házi gólkirályáról van szó, nyáron minden bizonnyal jobbnak ítéltük meg a Novothny-Tischler kettőst, mint amit kaptunk tőlük. Jegyezzük meg: erről inkább utóbbi tehet. De lehetősége biztosan lesz a javításra; a Vidi ellen a 91. percben büntetőt hibázó (előtte gólt jegyző) Tischler Patrik bizonyára kezdő lesz a Honvéd ellen, ugyanis a védekezésben is jeleskedő Novothny ötödik sárgája után eltiltását tölti majd.

Simon. Szünetben le. Akárcsak a fehérváriak ellen. A derbin a hatvanadik percben érkezett Obinna helyére. A Paks ellen a 82. percben váltotta Nagyot. A Debrecen ellen tizenöt perc jutott a szélsőnek. Kövesden 57 percet kapott Vignjevics mestertől. Bár fokozatosan kell „felépíteni” Krisztiánt, hiszen sokat hagyott ki, mégis úgy fest: nincs meg a feltétlen bizalom vele szemben a szakmai stáb részéről. Elfogultsággal vádolható vagyok, de amellett, hogy egyértelmű, messze van Simon korábbi csúcsformájától, általában látszik, hogy van esze a futballhoz, legalább fejben tudja, mit kellene csinálnia. Az első 4-5 fordulóban még rá lehetett fogni a rossz erőnlétre a kései becseréléseket, most viszont már más állhat a hátterében a mester döntéseinek. Csak bízhatunk abban, hogy Simon tudja kezelni a helyzetet és egy jó alapozás után tavasszal alapemberré válik.

Egy megdöbbentően gyenge, erőtlen Vasas ellen begyűjtöttük a három pontot. „Most csak a győzelem bezsebelése számított, a mutatott játék másodlagos.” Hányszor hallottuk már ezt a szöveget?! Mégis, kevés önfelmentőbb és hazugabb állítás van ennél a labdarúgást tekintve. Vajon hol nagyobb a tét? A Real – Tottenham BL-mérkőzésen, a Dortmund-Bayern csúcsrangadón – avagy a Mezőkövesd – Balmazújváros „derbin”? Mégis, az idézett mondatot valamiért inkább Pintér mesteréktől kapjuk az arcunkba.

Bár Vignjevics nem mondott ilyet szombaton, talán mégsem véletlen, hogy eszembe jutott a fenti örökzöld. Rendkívül gyenge színvonalú mérkőzésen az győzött, aki jobban akarta a három pontot (bármekkora közhelynek hangzik is). Emellett volt egy élményszámba menő támadásunk, amely a győztes gólt eredményezte. Pauljevics hosszú passzal ugratta ki a jó formától messze lévő Zsótért. Az U21-es válogatott középpályás pedig remekül tálalt Novothny elé – aki köszönte szépen a lehetőséget. Sok bosszantó hiba, fault jellemezte a játékot – és a fásultság. Őszi időjárás, kb. 800 néző előtt lejátszott, dunaújvárosi mérkőzés, középmezőny.

Az idei évből még négy forduló van hátra, a héten a válogatott szünet miatt nem lesz NB1 (lesz helyette Luxemburg-Magyarország, majd jövő héten Magyarország-Costa Rica), jövő hétvégén zárt kapuk mögött fogadjuk a Honvédot, utána Debrecenben játszunk Bódog csapatával, végül Balmaz itthon (szintén zártkapus) és a zárófordulóban a Panchóba látogatunk. 10 pont az ideális, 4-5 a reális. Hat pont a hátrányunk a 3. helyezett Lokival szemben, jó lenne valamennyit ebből ledolgozni és akkor relatíve szépen (legalábbis a gyatra őszi produkcióhoz képest) mehetnénk a hosszú téli szünetre.

 

Karakó Ferenc. Nem a Guinness-rekordok könyvébe, de a legszánalmasabb bírói tévedések listájára, annak is az élére kerülhet a bíró performansza. Hiába fújt a sípjába a Videoton második gólja előtt, végül (az asszisztens nem jelzett lest) megadta Juhászék gólját. A kövesdiek már fellélegeztek – végül mégis középkezdéshez mehettek. Feltehetően jár a néhány meccses pihenő Karakó bírónak, és ha már a remek színvonallal nem, akkor legalább a megmosolyogtató bírói ítéletekkel jussunk be a legnézettebb, sporttal kapcsolatos Youtube-videók közé.

Alapvető hozzáállásunk, hogy riválissal nem foglalkozunk, de ezúttal minket is igen érdeklő ügyről van szó.

Ferencváros. B-közép, GreenMonsters. 19 ezer néző, közel teltház a Groupamában, jó három év után visszatér a Fradi-tábor. Azonban a közvélemény nem a lelátói hangulatról beszél (okkal), hanem a szünetben történekről. Természetesen a média jelentősebb része (amellett, hogy egyes orgánumok inkább be sem számolnak az esetről vagy érdemben nem beszélnek róla) megelégszik annyival: ’lám-lám, a vandál futballszurkoló huligánok megint törnek-zúznak, ezek már csak ilyenek maradnak’. Arról viszont viszonylag keveset lehet hallani, miért történhetett meg az incidens. Valóban annyira meggondolatlan lett volna „B” Halhatatlan vezérszurkoló, hogy az indulatokról mit sem tudva kilátogat a mérkőzésre? Ezt cáfolja, hogy nem üres kézzel érkezett, volt nála két kés. Ebben az esetben adekvát kérdés: vajon tudta-e, hogy a jelentős túlerővel szemben az eszköz vajmi keveset ér, sőt: felhergeli az őt egyébként is gyűlölőket? Vajon milyen dimenziói vannak a szkenneresek-nem szkennelők-most már szkennelők-Kubatovék relációknak, melyekről nem tudunk? Az egyszerű magyarázat szerint Kubatov a választások miatt egyezett ki és a balhé remek önigazolás volt a pártigazgató számára; jogos volt keménykezű magatartása. Ennél azonban valószínűleg sokkal komplexebb a kérdés.

Arról nem is beszélve, hogy minden labdarúgást szerető ember lélegzetvisszafojtva várja a FEB döntéseit az ügyben...

(időközben a FEB döntése megszületett)

A válogatott mellett másik szívügyem, szívügyünk az Újpest. Az az Újpest, amely 14 mérkőzés alatt mindössze három győzelmet zsebelt be, hazai pályán egyet (Vasas, 1-0). Az az Újpest, amely a Videoton ellen öt perc alatt került kétgólos hátrányba. A sokkal jobb kerettel rendelkező, egyénileg és csapatként is jobb fehérváriak joggal gondolhatták, innentől nyert ügyük van. Csakhogy Solymosi Péter tévesen felmutatta a pirosat Hadzic-nak, a megfogyatkozó fehérváriak pedig érthetetlenül visszaestek. Az első félidőben volt minden, mint a búcsúban – hogy Puhl Sándor kedvenc mondatát idézzük. Parázs párharcok, kiállítás, két gól, kapufa. Az emberelőny ellenére sem tűnt úgy, hogy lehet sanszunk, ám ezt szerencsére Vignjevics „fiai” másképp gondolták és lőttek szűk harminc perc alatt két gólt a második félidőben. A csereként a hajrára beszálló Mohl révén még tizenegyest is sikerült kiharcolni, azonban az ex-fehérvári Tischler nem tudott duplázni, Kovácsik leolvasta, hova lövi majd a büntetőt csatárunk. Így maradt az iksz, azonban nem hiszem, hogy megsértem a játékosokat, ha azt mondom: az igazán érdekes események a lelátón és a mérkőzés lefújása után bontakoztak ki.

A pályára kerülő WC-deszka kétségkívül mutat kreativitást, viszont vélhetően transzparensen jobban mutatna és még a szabályoknak is megfelelne a tiltakozás ezen módja. A fehérvári játékosok (nem csupán szombaton) egy része arrogánsan, az ellenfelet nem kímélve futballozott (bár legyünk igazságosak: akár az FTC, akár a Videoton ellen a mi részünkről is láthattunk néhány durva, elkésett szerelést). Juhász Roland általában kilencven percen keresztül kommunikál a játékvezetővel, Henty minden párharcba úgy ment bele, mintha háborút vívna, de ezúttal még az egyébként visszafogott Pátkai is felhúzta magát, a volt újpesti Suljic pedig elfogadhatatlan jelzőt tett Solymosira. 

A fehérváriak belügye, hogy miért nem képesek kilencven percen keresztül egyenletesen teljesíteni, miért engedhetik meg maguknak egyes futballistáik ezt a viselkedést (a fentiek mellett kiemelendő: a tisztázatlan Sankovic-Henty-affér után az öltöző egyik ajtaja bánta a Vidi légiósának dühét). Az viszont már a mi kötelességünk, hogy felemeljük szavunkat az ellen, ami egyre inkább teret nyer bizonyos Újpest-szurkolók körében. A mérkőzés idő előtti lefújása is felmerült ezúttal, az egyébként magyar válogatott Viníciust talán társai győzték meg, folytassa a játékot. Sokszor éreztem, talán éreztük úgy az elmúlt években, hogy minek minden meccs előtt a rasszizmus elleni kiállást hangsúlyozni, mi szükség van a csapatkapitányok által felolvasott közhelyparádékra. Nos, bár ezeknek a hatásfoka meglehetősen alacsony, nem lehet kérdés: a lelátói rasszizmus sajnos létező jelenség a magyar futballban – Újpesten pedig az egyik legszembetűnőbb jelenleg.

Nagy kérdés, hogy mit érdemelnek a renitensek. Az sem mellékes, a klubok és az MLSZ valóban meg akarja találni a felelősöket és velük szemben retorziókat alkalmazni – vagy csupán a téma felszínen tartása és ellentétek, feszültség generálása a cél? Ha előbbi, akkor itt az idő lépni. Ebben az esetben pedig az a kérdés, van-e ma olyan klubvezetés Újpesten, amely elég hiteles ahhoz, hogy megléphesse a kitiltásokat? Az MLSZ fegyelmi bizottsága 1,5 milliós pénzbüntetés mellett a soron következő két hazai mérkőzéssel kapcsolatban rendelt el zárt kaput (a Vasast, a Diósgyőrt, a Puskást, a Honvédot és a Balmazújvárost is nézők nélkül fogadtuk, fogadjuk, ami egyfelől azt jelenti, legközelebb 2018-ban szurkolhatunk csapatunknak hazai pályán, másfelől a nyári-őszi hazai meccsek több mint felét zártkapus stadionban rendezték Újpesten). Sokkal fontosabb a kemény retorziónál, hogy tudunk-e példát mutatni a lelátón, képesek vagyunk-e a megújulásra – vagy ugyanolyan nívón szurkolunk, ahogy Duchatelet az Újpest FC-t, Csányi az MLSZ-t vezeti?

Tegyük hozzá nyomban, nem csak újpesti jelenségről van szó, ám az ember a szeretteit félti a legjobban. Ha olyan jeleket vél felfedezni közvetlen környezetében, amelyek aggodalomra adnak okot, nem csupán lehetősége, kötelessége is a felszólalás és a figyelemfelhívás. Itt azonban nem állhatunk meg, szükséges a „hogyan tovább”-on való gondolkodás is. Az Újpest FC közleményében kitér arra, hogy a klub „nyitott a Magyar Labdarúgó Szövetség, a többi labdarúgóklub és a szurkolók képviselőivel egy jövőbeni preventív megoldás/javaslatcsomag kidolgozására, amivel az ilyesfajta eseteknek teljes mértékben gátat lehet szabni. Tesszük mindezt azért, mert klubunk, a határozattól függetlenül minden, az MLSZ és a Nemzetközi Labdarúgó-Szövetség szabályzatában leírt eszközzel megpróbálta megszüntetni a rasszista rigmusokat, és így fog tenni a jövőben is.” 

Először azt kell eldöntenie az újpesti szurkolói közösségnek, fontosnak tartja-e a változást, hajlandó-e tenni ezért. Ha igen, eszközöket kell rendelni a kívánt cél eléréséhez. Utóbbi véleményem szerint nem lehet más, mint egy alapvetően a fair-play határain belül maradó lelátói közeg kialakítása. Ebbe azonban mindenki mást láthat és lát is bele. Isten ments, hogy eltűnjenek az ultrák, de színházi állapotokra sincs szükség a Szuszában. Teljesen helyénvaló adott esetben az öblösebb hangon való megszólalás, a tábortól az ellenfelekkel való foglalkozás, ám ideális lenne embernek tartani ellenfeleinket, bizonyos határokon belül maradni (többek között ez jelenti a huhogás és Sieg Heil-ezés eszköztárból való örökös elfelejtését, a gyászszünetek tiszteletben tartását). „Utálunk, car Ferencváros / Aki nem ugrál, fradista” és társaik igen, ám az ellenfél játékosainak dehumanizálása már ne. Utóbbi még akkor is elfogadhatatlan, ha látjuk, például a fehérvári játékosok mit engednek meg maguknak mérkőzésről mérkőzésre, látjuk, Hentyék mit művelnek a pályán. Érv tehát van a klubnál, van nálunk, szurkolóknál, amelyeket felhasználhatunk a viták során, viszont ügyelni kellene arra, hogy ne adjunk támadási felületet. Különösen nehéz a helyzet akkor, amikor az újpesti szurkolók jelentős része nemhogy azonosulni nem tud a klubvezetéssel, hanem egyenesen a távozását követeli (ami persze tökéletesen érthető és jogos az elmúlt évek eredménytelenségét figyelembe véve).

Nagy a feszültség a szereplőkben, kölcsönös sérelmek minden oldalon, sportszerűtlenül viselkedő ellenfelek, a hagyományokhoz méltatlan szereplés, megváltoztatott címer, hosszú évek óta tartó sikertelenség. Ember legyen a talpán, akinek ilyen körülmények között sikerül megtalálni a helyes egyensúlyt, egyáltalán: a követendő utat. Ennél valamivel könnyebb megmondani, mi az, ami soha nem lehet bevett és elterjedt gyakorlat Újpesten: a rasszista, kirekesztő megnyilvánulások. Nem csupán elvont értelemben van ennek jelentősége; itt (is) dőlhet el, van-e elég erkölcsi tartása, megfelelő morális háttere az újpesti szurkolók közösségének a klub megújításáért folytatott küzdelméhez. Nagyon bízom abban, hogy igen.

 

Hétfő este azon töprengtem, mi legyen cikkem vezérfonala. Némi gondolkodás után arra jutottam, érintem a válogatottat és a hétvégi Újpest-Videotont (holnap jelenik meg) is. Minden igyekezetem ellenére a hangvétel ezúttal sem lesz túl pozitív, de ezért kéretik inkább a szereplőket korholni.

Georges Leekens lett a magyar válogatott szövetségi kapitánya. És talán kvázi sportigazgatója is. Nagyon fontos kérdés, mi lesz utóbbi poszttal. Jelenleg úgy tűnik, Leekens felügyeli majd az U21-es csapatot is, ám külön szövetségi edzőt is kineveznek. A 68 esztendős tréner végigjárta „fél Belgiumot”, emellett kétszer-kétszer ült az algériai és a belga válogatott kispadján, 2014-15-ben pedig rövid idő erejéig Tunézia szövetségi kapitányaként is kipróbálhatta magát. 1991 óta semmilyen trófeát nem nyert (addig kétszeres Belga Kupa győztes, egyszeres belga bajnok, egyszeres belga Szuperkupa-győztes). Jonathan Lange, a dh.be szakírójaként a Nemzeti Sportnak többek között ezt mondta a kapitányról: „Kicsit idősnek gondolom, a legutóbbi edzői periódusa alatt a Lokerennel nem volt túl jó, valamint az algériai válogatottnál is megbukott”. Vándormadár, hiszen huszonháromszor váltott edzői karrierje során (ami közelről sem jelent huszonnégy külön állomást, hiszen Belgium és Algéria élére kétszer is kinevezték, háromszor volt a Lokeren vezetőedzője, kétszer-kétszer trenírozta a Club Brugge, a Kortrijk és a Cercle Brugge csapatait). 

Talán a legfontosabb mondat Leekens-szel kapcsolatban Dieter Peeters-től, a Het Laatste Niewus sportújságírójától származik (szintén NSO): „Nem véletlenül tartják jó kríziskezelő edzőnek, akit akkor hívnak, ha ég a ház. Mindig alkalmazkodik a rendelkezésére álló erőforrásokhoz”. Ebben szinte minden benne van, amit gondolok az MLSZ döntéséről. Csányiék úgy tették le a voksukat a belga mellett, hogy meg akarták úszni a döntést. ’Tűzoltónak jó lesz, a közvélemény szájának befogására tökéletesen alkalmas’ – gondolhatta Csányi és az MLSZ vezetése. Kérdezheti valaki e sorokat olvasva: ’miért kell megint ez a magyaros hozzáállás, hogy még szinte meg sem érkezett szerencsétlen és máris bukottnak tituláljuk?’ Lenne ebben is részigazság, továbbá az is biztos, hogy Leekens-nek vannak erényei, nagy tapasztalatot szerzett karrierje során, de kinevezése nem annak a jele, hogy kidolgozott koncepció mentén haladna a Magyar Labdarúgó Szövetség. Lőw Zsolt, Szabics Imre (apropó, az osztrák válogatott másodedzője lett a volt ferencvárosi csatár) vagy Szélesi Zoltán kevésbé lettek volna képesek arra, hogy megvédjék a kritikáktól Csányiékat. Ugyanis pályakezdő, tapasztalatlan fiatalok kinevezésében nagyobb a kockázat, míg Leekens rutinos, sokat megélt róka, az MLSZ moshatja kezeit: ’mi mindent megtettünk, sajnos Leekens úr nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a közeljövőben tárgyalásokat folytatunk neves külföldi szakemberekkel és célunk, hogy minél előbb bejelenthessük azt a trénert, aki visszavezeti a magyar válogatottat Európa élvonalába’. 2019.10.31-i MLSZ-kommüniké.

Szélesi személyében megvolt az az edző, aki meccsel Luxemburg és Costa Rica ellen, utána hosszú hónapokig nincs tétmérkőzés, így bőven lett volna idő arra, hogy alaposabb elemzések, kutatómunka után egy hosszabb távú stratégia részeként megnevezzék az új sportigazgatót és szövetségi kapitányt. Most született egy fél (vagy inkább negyed) megoldás. Nem gondolom, hogy Leekens menthetetlenül rossz edző lenne, de kezdem azt gondolni, azoknak volt igazuk, akik azt mondták: hagyni kell Storck-ot dolgozni, nem lenne jó egy váltás. A bűnbakot azonban sikeresen megtaláltuk, a döntéshozók a helyükön maradhattak, a nézők reménykedhetnek (bár jelen esetben ennek semmilyen alapja nincsen), Leekens pedig két évet szinte sehol nem töltött el, nem lesz nagy probléma számára távozni másfél-két év múlva.

 

… mondjam még? Egy bonyolult gép egyes alkotóelemei rettentő bonyolult kapcsolatokon keresztül hozzák létre az elvárt működést. Meghibásodásról akkor beszélünk, ha nem valósul meg az elvárt működés. Mi teszünk?

Egyszerű; szerelőt hívunk. A szakember megjavítja gépünket, ha sikerrel jár, újra élvezhetjük működése áldásait. Ha nem… Nos, akkor bajban vagyunk, de jó esetben legalább nem kell fizetnünk. Sajnos ettől is van rosszabb eset; a szerelő épp csak „meghekkeli” a gépet, és a probléma – akár súlyosabb működési zavarral – újra jelentkezik. 

Mert az igazi szerelő, a valódi szakember nem elégszik meg a láthatóan rossz fogaskerék cseréjével (rosszabb esetben annak kendácsolásával…), hanem – miután cserélte a hibás részeket - leellenőrzi a meglehetősen bonyolult gép komplex vizsgálatát. Persze ez időrabló (lm.: drága) munka, de ha lelkiismeretes a szaki, ezt bizony nem hagyhatja ki.

Nézzük meg, hogy kik azok a „szakik”, akiknek most az a feladata, hogy a magyar labdarúgás meghibásodott – mondhatni leromlott… - gépezetét megjavítsák!

 

Szerelők

 

Igen, ők kilencen az MLSZ elnöksége. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy ők itt mindahányan kóklerek, vagy – maradva a hasonlatnál – „mekkelek” szakik, meg kell jegyeznem, hogy mindegyikük sikeres, gondolkodó ember. 

Csányi Sándort gondolom, nem kell bemutatni. Mellette a csinos hölgy, Balogh Gabriella, az Otp Bank volt marketing vezetője, nevéhez köthető a vezető magyar bank ma is látható média-megjelenése.Marketingszakember. 

A sorban következő Bánki Erik 2006-tól az országgyűlés Sport- és Turizmus bizottságának az elnöke. Közben két évig 2012-től 2014-ig az Európai Parlament képviselője volt. Külkereskedő.

Berzi Sándor: alelnök tagja marad az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) fegyelmi bizottságának, sportvezetőként dolgozott az MTK-nál, illetve a Fehérváron is. Közgazdász.

Dankó Béla: Sok más mellett a 2002-2006-os időszakban a Területfejlesztési és EU Integrációs Bizottság tagja, két alkalommal volt tagja a Magyar Olimpiai Bizottságnak. Növénytermesztési mérnök, vidékfejlesztési agrármérnök.

Anthony Radev: bolgár származású, a McKinsey & Company (a világ egyik legnagyobb üzleti tanácsadó vállalata) egykori igazgatója, a MOL igazgatóságának tagja. Közgazdasági doktorátussal, és középfokú labdarúgó-edzői végzettséggel (is) rendelkezik.

Török Gábor: politológus, 1998-ban a TV3, 2002-ben a TV2, 2006-ban és 2010-ben pedig az Magyar Televízió választási szakértője, a Corvinus Egyetem (BCE) Politikatudományi Intézetének docense. 

Garancsi István: karrierje bankokon, takarékszövetkezeteken, brókercégeken át vezetett vállalkozói élete felé, a tulajdonában álló Futball Invest 2007 Zrt. felvásárolta a csőd szélén álló Fehérvár FC-t kft-t. Közgazdász.

A sort Nyilasi Tibor zárja, akit nem kell bemutatni, de a rend kedvéért szerepeljen itt megsüvegelendő sportteljesítménye: 1981-ben az év labdarúgója, magyar gólkirály és Ezüstcipő‑nyertes, valamint 1984-ben osztrák gólkirály is lett. 70 alkalommal szerepelt a magyar válogatottban és 32 gólt szerzett. Két világbajnokságon vett részt (1978, 1982). 1981-ben Európa‑válogatott volt Csehszlovákia ellen. Edzőként egyszeres magyar bajnok.

Ők tehát a mi szerelőgárdánk. Sok választásunk nincs, ők azok, akik ezt a mostani helyzetet képesek lehetnek megoldani. Az ő munkájuk olyan, hogy nincs az a szaknévsor, amiben szerepel másik száz szaki, akikhez fordulnunk lehet, most ők rendeltettek az igen bonyolult magyar labdarúgás gépezetének régen esedékes nagyjavítására.

 

A probléma?

 

Amikor szerelőhöz fordulunk, az első kérdés az, hogy „Na, mi a probléma?”… Mert javítani csakis akkor lehet, ha tudjuk a problémát. Értsük jól a kérdést; a szaki nem arra kíváncsi, hogy hogy a kónuszos zéger gyűrű rossz, vagy a balos wirthworth-menetes szár lazult ki! Azt kérdezi, hogy miben tér el szerkezetünk működése az elvárttól. 

Lefordítom; a szurkoló nem feltétlen tudja azt, hogy miért nem működik a magyar foci, mik azok az elemei, amik végletesen lerobbantak, hanem azt, hogy amit lát a pályán, az egyáltalán nem sorolható az elvárt működés kategóriájába! És hogyan teszi ezt? Mikor szól a szakiknak? A stadionban, azzal, hogy ollézik az ellenfélnek, leveteti a csapattal a mezt, netán nem látogatja a meccseket. Ez utóbbiról meg kell jegyeznem, hogy „néma gyerek…” kategória, semmire nem vezet!

Most tehát a szurkoló szólt a szakembereknek, hogy bizony a gép totálisan rosszul működik, tessék szíves megjavítani! Nem ám a játékosok szekálása, vagy egyébként is megtépázott önbizalmuk sárba tiprása a cél, de nem ám! HIBABEJELENTÉS – ez az amit hallhattunk a stadionban!

De mi a probléma? Sokan azt hiszik, hogy az eredménytelenség. Ezt a nem kicsit rövidlátó diagnózist azok szokták a szurkolók szájába adni, akik nem érzékelik azt, hogy a szurkolót nem kizárólag az eredményt érdekli! Persze az is fontos, de ami ennél fontosabb; a szurkoló élményt szeretne, valami olyat szeretne látni, ami tetszik neki! Na, ez így elég általánosító lett, ezért pontosítok.

Sokszor megcsodáltuk már az Írek szurkolását; csapatukat akkor is feltétel nélkül támogatják, ha az súlyos vereséget szenved. Azt gondolhatnánk, hogy ezek az írek perverz állatok, súlyos mazochizmusukban nem ismernek határt! Pedig nagyon nem így van. Aki hiszi, elhiszi, aki nem, az meg nem, de azért tudnak vereség esetén is szurkolni, mert csapatuk mindent elkövet a győzelem érdekében – de az adott ellenféllel szemben képességeik csak vereséget engedtek meg.

 

A probléma a szaki szemével

De mi az, hogy mindent megtenni? Ezt a sokat koptatott szókapcsolatot is tegyük rendbe; ez mindenhol mást jelent. Na, beljebb nem vagyunk, kifejtem; akkor tesz meg mindent egy csapat, ha a szurkoló azt látja csapatától, amit elvár tőle! Emlékeztetőül; ez az ELVÁRT MŰKÖDÉS! Egy hasonlattal élve azt is mondhatnám, hogy az okos-telefonomtól elvárom azt, hogy bárhol, bármikor net-ezhessek, de ha még mindig életképes lenne a valamikori Nokia 3110-esem, eszembe se jutna, hogy a világhálón böngésszek. Viszont kiválóan lehetne vele telefonálni még ma is!

A szakember első feladata, hogy az egyszerű júzer elmondása, és a gépezet megvizsgálása alapján megtalálja a szakmai problémát. Ezzel a nagy általánosságtól a specifikumok felé haladva találja meg a javítandó elemet!

Vissza a telefonokhoz; az írek tudják, hogy az ő 3110-esük a spanyol high tech okostelefonnal szemben esélytelen, de ha azt látja, hogy az ő telójuk teljesíti azt, amit elvárhat tőle, akkor azt szeretni fogja, bőszen telefonál, és nem nagyon bánja azt sem, hogy a spanyolok a holdon is láthatják a Trónok harca legújabb részeit!

Ez a hasonlat persze erősen biceg, mert a fociban ezt úgy tudom leírni, hogy minden egyes nemzetnek (de legalábbis földrajzi térségnek) megvannak a maguk hagyományai, az arra épülő futball-stílus. Ez honnan, miből lett, hogyan alakult ki? Adott egy szabályrendszer, ami megadja a futball kereteit, de az, hogy ezt miként töltjük meg tartalommal, csakis tőlünk függ! És az ember (jó, jó, néha Istennek képzelve magát…) a tartalmat a saját képére formálja, úgy alakítja, hogy abban nem csak a keze munkája, hanem a szíve, a lelke is benne van! 

Benne, ha benne!!! Mert sajnos van olyan, hogy elveszti az ember a fonalat, saját önképével sincs tisztában… Ilyenkor kapaszkodót keres; kérdez családot, ismerőst, kollégát, bárkit; mondja már meg neki, milyen ember ő! Erre még visszatérünk, most – folytatva a futball-stílus eredetét taglaló gondolatot – azt mondom, hogy a foci olyan, mint az a nép, aki megteremti azt! Igen, benne van a néplélek, benne van a szív, az a szív, ami kell a jó eredményhez (is), de ahhoz mindenképpen, hogy működő dolgokat alkossunk!

 

A nagytotáltól a mikroszkópig

Nézzük meg; hazánkban a kezdetekben totálisan amatőr szinten indult a foci (ahogy más országokban is), de egy viszonylag rövid idő alatt máris a világ élvonalába kerültünk a Duna-menti stílus egyik jeles képviselőjeként! Az amatőrizmus akkoriban alapértelmezett volt, és ennek volt egy nagyon komoly előnye; tényleg csak az vett részt benne, az tett a foci ügyéért, akinek a szíve, a lelke volt a futball! Azok, akik pénzt reméltek, ekkor még csak igen kevesen lehettek, és ha kerestek is a dolgon, nem biztos, hogy meg is gazdagodtak.

Mire a profizmus kora beköszöntött, kialakult az a stílus, az a rendszer, amiben a kor edzői gondolkodtak, amiben a kor játékosai szocializálódtak. És persze a verseny, az elhivatottság, a szakma iránti alázat mindig újításra, mindig fejlesztésre sarkallta a fociban dolgozókat. Ezen a szálon egyre kimunkáltabbá vált a játék! A méltán híres 6:3 idejére ott tartottunk, hogy az angol szakmabeliek szerint játékosaink össze-vissza rohangáltak a pályán, mert annyira eltávolodtunk a szigeteken követett hagyományos stílustól, hogy képtelenek voltak felfedezni benne a rendszert! És persze hogy sikeres lett a focink! Sok időbe telt, míg megfejtették, mit is csinálunk mi a pályán!

Miért volt nehéz a megfejtés? Mert nem ismerték a néplélekben gyökeredző stílus felépülését, nem látták bele a pályán történtekbe azokat a fundamentumokat, amelyeket hosszú éveken keresztül egyre erősítettek a magyar szakemberek! 

 

Megfejtés

A szaki – amikor átlátja tényleges összefüggéseiben – a valódi szakmai problémát, nekilát a javításnak. Igen, de – mint láttuk a 6:3as példában – nem mindig sikerül megtalálni az összefüggéseket, nem mindig sikerül átlátni a látszólagos káoszban a rendet! Ilyenkor segítség kell! A szaki jó esetben egy telefonnal elintézi a dolgot, felhívja haverját, aki látott már olyan gépet, amit most neki kell megreparálnia.

A fociban nem volt ilyen egyszerű a helyzet, gondolhatnánk… De – sajnos! – ez nem így van! A mi esetünkben a szaki még ki sem kereste a névjegyzékből a havert, aki segítséget nyújt, az máris ott volt személyesen! Bizony, a második világháború idején, és utána, majd aztán az ’56-os események hatására futball-szakijaink elhagyták az országot, és megfejtették azt, amit addig csak találgattak a világ minden táján!

A megfejtést felhasználták Barcelonában, Olaszországban, egész Dél-Amerikában, de még a magukra oly büszke angolok sem voltak restek megtanulni néhány dolgot abból, amit mi akkora már régen tudtunk! Sikerült tehát exportálni a tudást, méghozzá úgy, hogy ellenértéket nem kaptunk, hacsak azt nem, hogy a következő évtizedekben az általunk elvetett magokból kisarjadt, burjánzó növényzet sötét árnyékot vetett ránk, sorvadásra ítélve saját élete forrását…

Ezek a növények persze már nem olyanok, nem akkorák, és nem ugyanazt a termést hozó növények voltak! Ugyanis amit tőlünk megtanultak, azt nem egyszerűen átvették, és nem elvtelen módon alkalmazták azt, hanem fűszerként hozzátették saját hozzávalóikat, édes gyermekükként csiszolgatták, babusgatták saját futballjukat. Legalábbis azok, akik sikeresek lettek!

Mi meg mit tettünk? Ha még maradt egyáltalán valami abból, amit magyaros stílusnak lehetett nevezni, azt a ’70-’80-as évek végén végképp eltörölte a szovjet mintára átvett, egyen-képzés… Nem volt rossz ötlet az, hogy tartsunk valamilyen egységes irányba, nem volt rossz, hogy új impulzusokat kerestünk, de az már egyenesen bűn volt, hogy minden, de tényleg mindent kidobtunk, amit addig értékeinknek hittünk! 

És ami még talán ennél is nagyobb bűn; egy olyan ország labdarúgását erőltettük magunkra, ami szocializáltsága, de különösen a néplélek tekintetében a lehető legnagyobb távolságot mutatta – már azokban az időkben is… Tetéztük ezt azzal, hogy mi bizony nem fűszereztünk, nem adtuk hozzávalóinkat bele abba, amit főztünk, hanem csak ettük a borscsot, meg a scsít… Nem ízlett, de letolták a torkunkon!

 

Visszafejtés

Na most; szakink ugye rájött a problémára, de bizony nem tudja megjavítani gépezetünket, mert ahhoz már nem gyártanak alkatrészt! Ahogy ma már igencsak soványka lenne az Aranycsapat teljesítménye a mai nagyok ellen, úgy egy elromlott Singer varrógépet is nehezen lehet javítani, hacsak… Hacsak nem keressük meg azt a fonalat, amit elvesztettünk, hacsak nem találjuk meg azt a gyártót, aki még ma is beépít olyan alkatrészt, amit mi a javításhoz felhasználhatunk!

Meg kell keresnünk, és vissza kell fejtenünk azt, hogy a valamikori magyar stílus elemei hol rejteznek. Egyszerű feladatnak tűnik, de hogyan kezdjünk hozzá? Ami korábban szerencsétlenség volt, ma már előnyünkre válhat; ott kell keresnünk, ahol annak idején elvetettük a magokat! Nézzük, miket találunk: 

Dél-Amerika, Olaszország, Spanyolország, és még vannak más helyek is, de ezek az országok olyanok, ahonnan biztosan érdemes visszahozni, amit oly nagyvonalúan elszórtunk a világban. Miért? Mert ezeken a helyeken továbbgondolták, megreformálták, saját képükre alakították azt, amit tőlünk kaptak, és ennek meg is lett az eredménye! De szűkítsük a kört, mert ez így még nem elég konkrét.

A Dél-Amerikára jellemző könnyedség – szerintem – nálunk, a néplélek ismeretében inkább nemtörődömségben, flegmában csapódna le, nem biztos, hogy jó üzenete lenne játékosok, sportvezetők felé, ha a könnyedséget tűznénk ki fő célul. Az olasz foci még mindig nem elsősorban támadó-jellegű, ezért én szintén ejteném. Mi ennek az oka? 

Az, hogy néplélekből eredeztetem a stílust, márpedig mi itt ebben az országban nem tudunk jól védekezni. Történelmünk során számtalanszor bizonyítottuk, hogy hódítani tudunk, de amikor fordul a hadiszerencse, sok esetben többet vesztünk, mint amennyit nyertünk. Mert nem tudunk védekezni… Ma már a sportágak átjárása (egyes sportágak képviselői más sportokban is megmérettetik magukat) nem ritka, nézzünk át mi a más pályákra; vízilabdánk, kézilabdánk, jégkorongunk, kosárlabda sportunk közös tulajdonsága az erős támadó-készség mellett a relatíve gyenge védekezés. De alap mindegyik sportágban; ha nálunk a labda/korong, az ellenfél nem szerezhet gólt, pontot!

A mi focink tehát a támadó foci! És milyenféle támadófoci? Igen, igen, a kombinatív, technikás, ugyanakkor a játékosok kreativitására is építő futball! A Barcelona ilyen? Voltunk ott, tettünk ott le valamit azért, hogy ma a Barca legyen a világ egyik legnagyobb klubja? Vagy a Madrid ilyen? A Real esetben, ha felteszem az előző kérdéseket, „igen” lesz a válasz?

Bizony, mindkét klubnál megtaláljuk hatásunkat, méghozzá olyan hatásunkat, ami naggyá tette őket! De azt mondom, hogy a klub mindegy, vagy majdnem mindegy, ugyanis a spanyol fociban van egy erős kohézió! Amikor el clasico-t nézem, szembeötlő különbségeket vélek felfedezni a két stílus között, de amikor a Madrid játszik pl. egy angol csapat ellen, azonnal feltűnik, hogy játéka, annak rendszere erősen emlékeztet a katalán gárdáéra! Ezért (is) lehet, hogy Gerard Piqué, és Sergio Ramos a spanyol válogatottban kiváló védőpárost alkot, mintha nap mint nap együtt gyakorolnának!

Szóval, nekünk valahol a spanyol foci környékén kell keresnünk azt a megszakadt hagyományt, azt a stílust, amit magyarosnak nevezhetünk! És milyen jó, hogy az ibérek ilyen szépen fejlesztették, integrálták más stílusokkal (pl. holland) a miénket! Most ezt az erősen fejlesztett verziót tekinthetjük alapnak! 

 

Fejlesztés

Ha megtaláltuk azt a gyártól aki még ma is gyárt olyan alkatrészt, amivel egy századelős varrógépet is felújíthatunk, akkor jön a nagy kérdés; múzeumi tárgyat akarunk, vagy olyat, amit még dolgos kezek használnak majd? Ha ez utóbbit, akkor bizony nem baj, ha az új alkatrésszel az öreg masina több, jobb, használhatóbb lesz.

És persze, ha megtaláltuk az elveszett(nek hitt…) stílusunk továbbvivőit, nem szabad újra elkövetni a hibát, nem szabad egy-az-egyben átvenni azt! Ne feledjük, hogy a spanyol néplélek sem azonos a magyarral, ezért nem tudjuk azt minden további nélkül illeszteni, kell némi korrekció! De hol, miben lehet ezt megfogni, mit kell tenni?

Véleményem szerint a két nép lelkülete elsősorban az optimizmus/pesszimizmus skálán való elhelyezkedésünkben keresendő. A spanyolok könnyedebb életstílust visznek, kevésbé hajlamosak a depresszióra, temperamentumuk megóvja őket a szívinfarktustól, míg nálunk ez az egyik vezető halálok… De ezt meg hogy? Játsszunk pesszimistábban? Azt meg hogy lehet pályára vinni?

Ezt így sehogy, viszont, mivel én ezt az egy igazán lényegi különbséget érzem, innen már el lehet indulni. Véleményem szerint a pesszimista, depresszív néplélek arra vezethető vissza, hogy nálunk nagy traumák, a társadalom egészét, vagy nagy részét megrázó események soha nem kerültek lezárásra, de még kibeszélésükig se nagyon jutottunk el. Ez pedig erősen kontra-produktívvá teszi társadalmunkat, visszahúzza azokat is, akik képesek lennének kitörni a sikertelenség hitében dagonyázók köréből.

Ezért én azt gondolom, hogy a spanyol játékrendszer átvétele mellett fontos lenne, hogy a rendszert a mai játékosok képességei (valós képességekről beszélek, és nem arról, amit sokszor látunk a pályán… ez szakmai, edzői kérdés!) szintjéhez kell igazítani, majd folyamatosan húzni, feszíteni, amikor már megvannak azok a játékosok, akik jobban tudják képességeiket használni a stílus adta keretek közt. 

Ehhez pedig egy nagyon fontos dolog kell; MENTÁLIS KÉPZÉS! Nézzük meg; ahol olyan edző van, aki képes megértetni az egyébként ezen a téren rosszul szocializált játékosaival azt, hogy a hibától nem félni kell, hanem tanulni belőle, ott hirtelen kiderül, hogy tud a csapat focizni! A sokszor emlegetett példa Bódog Tamás esete a DVTK-val. Jó példa, de sajnos ritka – ma még!

A mentális képzésnek tehát alap-pillérévé kell tenni, hogy kockázat nélkül (lm.: egy-egy elleni szituációk, csel) nincs nyereség, és a kockázatkerülő magatartás (védekező felállás, oldalpasszos alibizés, pályán fetrengés, időhúzás, stb.) nem távol tartja, hanem bevonzza a kudarcot! 

 

Szerelőink feladata

A mi kilenc szerelőnk előtt tehát egy meglehetősen bonyolult feladat áll. Isten mentsen meg minket attól, hogy ők most azt gondolják, hogy a szövetségi kapitányról, és szakmai igazgatóról kell dönteniük! Ha így tesznek, akkor a „kenjük be sárral” típusú szerelő kontárkodásával csak még nagyobb baj okozói lesznek! Mert mi történik egy ilyen jellegű személycsere esetén! Megmondom; a legjobb eset az, ha semmi! De sajnos ennek is csekély az esélye, sokkal valószínűbb, hogy ha tovább konzerválják a magyar foci bajait, az út csak lefelé vezethet!

Ha viszont – mint művelt, igazán értelmes, okos emberek – lefutattnak egy hasonló gondolatmenetet, akkor van esély arra, hogy kikerüljünk a negatív spirálból. Nem, nem ezt a gondolatmenetet, hanem egy hasonlót, ami a problémát a gyökerénél kezeli, és a komplex megoldás irányába hat! És ezzel még csak az első lépcsőt sikerült abszolválni, mert ha egy ilyen processz lefut, akkor jönnek ám majd a konkrét kérdések;

- Ki az, akivel ez a jelentős reform, a magyar stílus útjára való visszatérés megvalósítható?

- Milyen szervezeti felépítés, működés szükségeltetik ehhez?

- Mit tegyünk a kontra-produktív finanszírozási rendszerrel?

- Hogyan tegyük érdekeltté a klubokat a nézőterek megtöltésében?

 

Van még ezer hasonló kérdés, de ha megvannak az emberek, megvan az, hogy mit akarunk, akkor kell egy komoly, kimunkált cselekvési program, előre kitűzött mérföldkövekkel, komoly visszamérésekkel, menet közbeni korrekciós lehetőségekkel, személyi felelősséggel, pontos célmeghatározással. Ugye, hogy ez egészen úgy hangzik, mint amikor egy komoly méretű céget akarunk energetizálni, újra nyereségessé tenni, felfuttatni? 

 

Elnök Úr! Ugye ez a terep nem ismeretlen? És ugye tudja, hogy az elnökség többi tagja is otthonosan mozog ezeken a területeken? Kérem, hogy gondolják meg, fontolják meg alaposan, miről, és mit döntenek! Többről van szó, mint edzőről, mint kapitányról, mint posztokról, itt a Magyar Labdarúgás a tét!

 

HAJRÁ MAGYAROK!