Vélemény

Bár jelenleg nincs élénk diskurzus a témában, rendkívül fontosnak tartanám, hogy kezdjünk el arról beszélni: mi lehet a magyar futball útja, mik azok a hibák, amelyekből tanulni kell (és utóbbiak felemlegetése ne csak a közhelyek szintjén valósuljon meg). Ha nincs világos koncepció mentén végigvitt, precíz munka, az eredmények sokáig váratni fognak magukra. Ahogy Johan Cruyff vezetésével a 90-es évek elején megteremtették a modern kori Barcelona-stílust (a La Masián zajló munka pontos behatárolása, a klub csapataira jellemző filozófia, taktika, játékrendszer megfogalmazása), úgy hazánkban is szükséges lenne elkezdeni az aprólékos, eleinte kevés látható eredménnyel kecsegtető munkát. Ha ezt nem fogjuk megtenni, újra és újra bele fogunk esni abba a csapdába, amiben most vagyunk. Érkezik egy új edző, produkál néhány jó meccset, ám előbb-utóbb megtörik a lendület, elégedetlenkednek a szurkolók, végül a vezetőség a számára legkényelmesebb lépés mellett dönt: elbocsátja a trénert. Az új szakember leszögezi, a következő hónapokban, években építkezni kell, le kell tenni egy jó csapat alapjait. Azonban hiába tervezne hosszabb távra, általában nem tart ki a bizalom - rossz esetben az edző meg sem próbál évekre előre tervezni, az egyetlen cél a rövidtávú túlélés.

                Sir Alex Fergusont 1986-ban nevezték ki a Manchester United élére, első négy évében két 11., egy 13. és egy 2. helyezést ért el, első trófeáját 1990-ben szerezte (FA-kupa győzelem). A folytatást aligha kell bemutatni – összesen 38 trófea, 13-szor emelhették fel a manchesteriek a bajnoki serleget a magasba Fergusonnal, 5-ször az FA-kupát, és belefért még kettő BL-arany is. Sir Alexet a világ legjobb edzői között emlegetik, ám ha a vezetők nem lettek volna a 80-as évek végén türelmesek, ma könnyen lehet, hogy egy európai mércével legfeljebb közepesen ismert és elismert trénerként beszélnénk róla. Ellenben ott van Pep Guardiola és a Barcelona közös története. A korábbi Barca-játékos először a B csapat vezetését vette át, majd nem sokkal később az erejét és presztízsét elvesztő Frank Rijkaardot váltotta az első csapat élén - hogy aztán első évében triplázzon (BL, spanyol bajnokság, spanyol kupa). Egészen eltérő a két sikeredző életútja, abban viszont nagy a hasonlóság köztük, hogy mindkettejükre felnéznek a legnagyobb világsztárok is, illetve a legapróbb részletekre is odafigyelnek.

                Bár csak a távoli Magyarországról tűnik gondtalannak a Barcelona-szurkolók élete (az évezred elején évekig válságban volt a klub, érdemi eredmények nélkül), egészen más körülmények között dolgozhatnak a szakemberek külföldön. Ahol van egy felépített rendszer, ahol struktúrában gondolkodnak, és ahol minden területnek megvan a maga felelőse (aki tényleg felel tetteiért) - előbb vagy utóbb biztosan jönnek az eredmények. 2017-ben Magyarországon összehasonlíthatatlanul jobb a klubok anyagi helyzete, mint volt 8-10 éve, ám az eredmények meglehetősen gyengék. Épp a minap foglalta össze az Index, hogyan teljesítenek a magyar klubok - és az NB1. 2004 és 2017 között a 2004-2005-ös szezonban volt a legelőkelőbb helyen az NB1 az UEFA listáján, ekkor tizenhetedikek voltunk. A 2013-2014-es mélypont (47. hely) után a tavalyi évet a 35. pozícióban zártuk. Ami sokkoló: előttünk van Moldova, Izland, Liechtenstein, Kazahsztán - nem beszélve Bulgáriáról, Szlovéniáról, Szlovákiáról, Azerbajdzsánról, Fehéroroszországról, Ciprusról. Ha a 2017-2018-as BL-és El-selejtezőket vesszük górcső alá, azzal a szomorú képpel kell szembesülnünk: a máltaiaknál alig teljesítettek jobban a mieink (a Videoton mentette meg a magyar futballt, a Kispest és a Vasas azonnal búcsúzott, míg a Ferencváros csupán a gyengécske letteket ütötte ki), a mögöttünk állók közül pedig a litvánok és macedónok sokkal jobb eredményeket értek el az NB1-es klubjainknál.

                Pocsék, siralmas számok ezek! 2010 óta stratégiai ágazat a sport, az Orbán-kormány kiemelt területként kezeli a labdarúgást, az általános közvélekedés szerint "ömlik a pénz" a honi fociba. A kispestiek ötöt, a ferencvárosiak hetet, az angyalföldiek ugyancsak hetet kaptak nemzetközi ellenfeleiktől. Ha hozzávesszük a Videoton 0-4-es mérkőzését (itthon, a Partizan ellen), megállapíthatjuk: nem csupán kiestek a magyarok, legtöbbször megszégyenültek. Korábban számtalanszor hallhattuk, hogy a magyar edzők mennyire nincsenek képben az új trendekkel, nem is akarják képezni magukat (a híres anekdota szerint a magyar „edzőpápák” a hazánkba érkező Fergusonnak nem tettek fel egyetlen kérdést sem), bezzeg a külföldiek. Sokkal komplexebb kérdés ez annál, hogy egy-két mondattal elintézzük és levonjunk bármilyen következtetést, de a napnál is világosabb: huzamosabb ideig nagyon kevés külföldi tréner vezeti eredményesen magyar csapatát. Az idei év sztáredzője minden bizonnyal Marko Nikolics lesz, öt évvel ezelőtt pedig Paulo Sousa ért el kiemelkedő sikert (EL-csoportkör) a fehérváriakkal. Tavaly a Honvédot bajnoki címig vezető Marco Rossit dicsérte a sajtó - joggal. Ám a közel négy-négy éve Magyarországon dolgozó Nebojsa Vignjevics és Thomas Doll példája fontos tanulságokkal szolgál (amellett, hogy nem feledkezhetünk meg arról, Rossi első kispesti időszaka végén a gyenge eredmények miatt távozott, míg a Sousa-féle Videoton az NB1-ben gyakran szenvedett).

                1. mindketten értek el részsikereket korábbi csapataikkal, 2. határozott személyiségekről van szó, akik nem szívesen változtatnak, vélhetően nem túlzás a makacs jelző rájuk aggatása sem, 3. mindkettejüknek volt rendkívül sikeres időszaka itthon, amikor nem csupán az eredmények voltak jók, hanem a játék is bizakodásra adhatott okot. A 4. pontban azonban szomorúan kell megállapítanom: Vignjevics lendülete kifogyott (kevésbé szomorúan azt is leszögezem, a Doll-féle Ferencváros nemzetközileg egyszer sem ért el sikert, és a csapat játéka akadozik az NB1-ben is, az edző elvesztette tekintélyét játékosai előtt). Bár a jövőbelátás képességével nem vagyok megáldva, lenne egy fogadásom arra, hogy egyik tréner sem fog öt évet Magyarországon dolgozni - noha most még úgy tűnik, az újpesti és ferencvárosi vezetők bíznak bennük.

                A vezetői bizalom tehát kétélű fegyver: ha egy potens, felkészült, megújulni képes vezetőedző mellett áll ki a kezdeti esetleges bukdácsolás után a vezetőség - remek dolog. Ám ha olyan trénerben bíznak "felül" rendületlenül, akinek lábai alól kicsúszott a talaj, akkor annak a klub látja kárát. Itt érkeztünk el bejegyzésem lényegéhez: a tulajdonosok felelősségéhez. Ismereteim szerint két olyan klub van ma az NB1-ben, ahol dolgozik sportigazgató (Kovács Zoltán Fehérváron és Benczés Miklós Diósgyőrben). Bár játékoseladásból, közvetítési jogokból, társasági adóból egyre több pénz folyik be a klubok kasszájába, nincs profi menedzserszemlélet. Érdekes lenne, ha átvilágítaná egy erre szakosodott cég a tizenkét NB1-es klubot aszerint, milyen döntési mechanizmusok jellemzőek, van-e stratégia (annak éves szintű lebontása mennyire jellemző), a részterületeknek (marketing, kommunikáció, gazdasági terület, létesítmény vezetése, általános ügyvezető igazgató) van-e felelőse - ha igen, mekkora hatáskörrel bír, milyen hatékonysággal dolgoznak az irodákban. Egyszóval: mennyire működnek a klubok professzionálisan.

                Van egy olyan sejtésem, a vizsgálat eredményei kevéssé lennének kecsegtetőek a klubokra nézve. A legegyszerűbb megoldás ezért az, ha nincsenek is ilyenek. Akkor minden mehet a maga útján, mindenki "dolgozhat tovább". Utóbbi frázist hányszor hallhattuk már egy-egy vereség után valamelyik csapat vezetőedzőjétől?! "Mentek a fiúk becsülettel, ma ennyi volt a meccsben, dolgozni kell tovább, menni tovább, aztán majd meglátjuk, mi lesz". A pályán természetesen ott az ellenfél, így kidolgozhat bármilyen jó taktikát hétközben a vezetőedző, a megvalósítás szükségszerűen ellenállásba fog ütközni. A klubvezetésnél viszont más a helyzet - ha néhány, a szakmájához értő menedzsert kinevezne a tulajdonos (és nekik biztosítaná a megfelelő feltételeket), elindulhatna a felemelkedés. Ezzel szemben még mindig jellemző, hogy a klubtulajdonos a "mindenes", az átigazolásoktól kezdve a célkitűzésekig egy személyben dönt. Bár valóban létezik az angol modell, ahol menedzser az edző titulusa és ő felel a keret kialakításáért, Magyarországon meggyőződésem, hogy ez - egyelőre - nem működik, nem működhet. Így kifejezetten fontos lenne, hogy a mindenkori vezetőedzőnek legyen szakmai felettese a kluboknál (többek között azért, hogy legyen egy folytonosság és fontos szerepet kapjon a hosszú távú munka – szemben azzal, hogy egy edzőnek gyakran csak hónapjai vannak egy adott klubnál).

                Attól tartok, ha a klubvezetőségek (ugyanez igaz az MLSZ vezetésére is) tagjai ezzel a teljesítménnyel rukkolnának elő a GE-nél, a Telekomnál vagy a PwC-nél, viszonylag rövid ideig őrizhetnék meg állásukat. A mai magyar futballközeg sajátja viszont, hogy lényegében következmények nélkül lehet dolgozni. Az sem baj, ha nincs jövőkép, a csapat hónapról hónapra egyre gyengébb, néző csak véletlen látogat ki a stadionba. Ha nincs ösztönző, lehetetlen előrelépni. A fent már említett Cruyff a Feyenoordban fejezte be pályafutását. A rotterdami klub vezetésével abban állapodott meg a legenda, egy viszonylag alacsonyabb alapbér mellett a nézőszám után kapja prémiumának jelentős részét. Az átlagnézőszám nőtt, mindenki jól járt. Ha ma egy klubvezető hasonlóval állna elő valamelyik játékos menedzserével folytatott tárgyalásán, először kinevetnék, majd faképnél hagynák azzal a mondattal: "van ajánlat Debrecenből, Paksról és Felcsútról, ott másképp állnak majd hozzánk." Még csak azt sem gondolom, hogy feltétlenül a játékosok esetében kellene ilyen ösztönzőt alkalmazni - sokkal inkább a klubvezető alkalmazottjainál. Továbbá az MLSZ-en belül is el kellene időről időre azon gondolkodni, miként fordulhat elő, hogy a Csányi-érában - a grandiózus tervek ellenére - körülbelül tíz százalékkal csökkent az átlagnézőszám. Nem arra van szükség, hogy megnevezzenek egy felelőst, akit annak rendje és módja szerint kirúgnak - majd minden mehet tovább. Jó lenne, ha a felek között (klubvezetők, MLSZ-vezetők, szurkolók) megindulna egy gyümölcsöző párbeszéd, előbbi két csoport nagy része nem zárkózna el utóbbi kérdései elől, a szurkolók pedig éreznék: itt valami elkezdődött, látszik, hogy megy a munka, a csapatokért, a magyar futballért - értünk. A kölcsönös bizalomhiány az egyik legnagyobb és legkártékonyabb tényező jelenleg.

                Ahogy már említettem, el kellene dönteni, milyen úton szeretne a magyar futball végigmenni. Gazdaságilag óriási a szakadék Kelet-Közép-Európa és Nyugat-Európa között. A konvergencia finoman szólva is akadozik, a közepesen fejlett országok csapdájában van Magyarország is. A nyugati klubok tőkeereje sokszorosa a régióbeli klubokénak - és ez így is marad. Időlegesen lehet állami eszközökkel ezen enyhíteni, ám ez csak akkor lehet hosszabb távon fenntartható és hatékony, ha a piaci működés felé tereljük a folyamatokat. Most ennek ellenkezőjét láthatjuk. A szponzoráció minimálisra süllyedt ("minek támogassalak titeket? - ott van a TAO"), a mainál belterjesebb talán soha nem volt a közeg, a csapatoknak szinte mindegy, hány néző vesz jegyet - a költségvetésnek legfeljebb egy-két százalékát jelenti a jegy-és bérletértékesítés. A világon csak néhány olyan klub van, amely legjobbjait is megtarthatja (de ez sincs mindig így, lásd: Neymar), ne lepődjünk hát meg, hogy a tehetséges magyarokra külföldi klubok csapnak le. Viszont nagyon nem mindegy, mikor és mennyiért. Ma az az elterjedt vélekedés, hogy 15-17 évesen érdemes kimenni külföldre, mert ha ezt nem teszed meg, esélyed sem lesz később topligában játszani, hiszen itthon intenzitás nélküli, lassú edzések vannak. Azt mindenképpen el kellene érni, hogy az utánpótlásba behozzuk a szakértelmet, ezáltal ne legyen rákényszerítve a tinédzser a túl korán külföldre való igazolásra. Az ugyanis ritkán hozza meg a várt eredményt - nagyon kevesen vannak, akik kikerültek 18 éves koruk előtt és komoly karriert futottak be.

                A magyar kluboknak nem élet-halál kérdése a játékoseladás. Ez bizonyos szempontból jó, hiszen anyagilag stabil lábakon állnak (ám pontosan tudjuk, miből állnak össze ezek a „lábak”), másik oldalról rettenetes rossz, mivel a már említett ösztönző hiányzik. "Nem jön ki az utánpótlásból évek óta senki? Huszonhárom évesen még tehetségként beszélünk valakiről? Semmi baj." Barczi Dávid és Bognár István tökéletes példák utóbbira - ígéretesebb karriert jósoltak a "tehetséges" fiataloknak. Ma 28 és 26 évesek, az NB1-ben sem kapnak lehetőséget. Ellenben déli szomszédjaink sokkal bátrabban be merik tenni 17-19 éves korban fiataljaikat, nem ritkán kulcsszerepet szánva nekik. Hiszen létkérdés számukra a játékosok értékesítése. Ha valakiben ott a potenciál, nehéz elképzelni, hogy 20-21 évesen ne férne be valamelyik honi csapat kezdőjébe. Ha mégsem, valószínűleg mégsem akkora reménység az illető. Bátran kellene tehát fiataljainkhoz nyúlni, de én magam is rosszul vagyok a hasonló, üres fejtegetésektől, ezért rögtön hozzáteszem: ehhez előfeltétel, hogy olyan szintű utánpótlásképzés legyen, ami ma nincs Magyarországon. Nem véletlen (és nem is csak a hiénaként ábrázolt menedzserek az okai) az, hogy egy klub inkább próbál ki egy 27 éves bosnyák légióst, mint a 18 éves szélsőt. Akadémiáink 8-10-12 éve működnek, mégis, megdöbbentően kevés akadémista futott be nemzetközi karriert - de még a magyar NB1 szintjét sem sokan ütik meg. A helyzet elkeserítő, jóval nagyobb hangsúlyt kellene hát a képzésre fektetni (aminek nyilvánvalóan egy, a jelenleginél nívósabb kiválasztás az alapja). Az olcsón veszünk és drágán eladunk-féle klubmodell azonban nem működhet megfelelő scout-rendszer nélkül. Ez pedig - tudomásom szerint - hiánycikk ma. Bár a nyilatkozatok alapján némi elmozdulás történt (míg korábban nem volt ritka, hogy Youtube-videók alapján igazoltak egyes csapatok, ma már gondosabb és többlépcsős a kiválasztás jobb helyeken), rendszerszinten egyelőre nemigen beszélhetünk sikerekről.

                A gazdasági felzárkózás megtörtént, szakmai oldalról viszont egyelőre nem látunk kedvező folyamatokat. A kulcs a klubvezetők és az MLSZ kezében van. Reméljük, élni fognak a talán soha vissza nem térő lehetőséggel.

…. avagy, ha a Semleges Térfél 2017.09.10-i adásából kimaradna…

Vasárnap reggel, nyugodt a környék, szép napsütésre ébredek, és mégsem tudom élvezni a nyárutó lassú csendességét… Először azt gondoltam, hogy csak álmodtam, amit tegnap láttam az nb1. nyolcadik fordulójából, elsőre még majdnem meg is győztem magam, hogy ilyen pedig nincs! És mégis van…

Én, nagy naivan, még a legutóbbi napokban is meggyőződéssel hittem, hogy amit eddig láttam az „élvonalban”, az azért van, mert az átigazolási időszak bajnokságba belecsúszó utolsó időszaka tréfálkozik velünk. Erről ITT írtunk. Csakhogy piaczárás után a helyzet még cifrább lett, olyan történések voltak a pályákon, hogy azt a legnagyobb fantáziával sem bírtam volna elképzelni! Tegnaptól az „nb1” rövidítés nálam a bohóc bajnokság első osztályát jelenti, és csakis kisbetűkkel vagyok hajlandó leírni, mert nem érdemel annyi „tintát” sem, mint amit a nagybetűk igényelnek.

Akkor gyerünk szépen sorban, hogy mi is történt 2017.09.09-én, két nappal az ikertornyok leomlása évfordulója előtt – amikor a magyar football már egyébként is kikezdett nimbusza kártyavárként omlott össze!

 

Mezőkövesd – Balmazújváros, avagy a hibás football-stratégia

Szerencsére csak az összefoglalót láttam, de az is éppen elég volt… Az, hogy ez a két csapat még amatőr szinten sem éppen a legjobb, az nem kétséges, de az összefoglaló – ami a meccs legjobb jeleneteit mutatta be – egyszerűen a football nevű játék karikatúrája volt. Csetlő-botló játékosok, Chaplin-t messze űberelő ügyetlenkedések, megye kettő hangulat a nézőtéren, nem is folytatom…

Persze tudjuk a Balmaz vezetői szerint felháborító, hogy milyen bérigények jelentkeznek a játékosok részéről;

„ … tényleg irreális az az összeg, amiket ma magyar játékosok elkérnek azért, hogy futballozzanak… olyan játékos, akinek már van NB I-es múltja, minimum havi kétmillió forintos fizetést kér.”

Korábban Szima Gábor, és George F. Hemingway is hasonlóan nyilatkozott, és a focisták alaposan alátámasztják ezeket a véleményeket!

Amíg él a mai finanszírozási rendszer, addig ez nem lesz másként; a központilag elosztott pénzek egy jó része a fizetésekre megy el, de hol a teljesítmény??? Lehet, hogy az „Lepsénynél még megvolt”, de amikor Nóti Károly kabaréíró a híres mondatot papírra vetette, már nem volt meg, de legalábbis egyre csak romlott… (Nóti Károly egyébként nagy MTK-drukker, A Remény Futball Klub alapítója, Schlosser Imre felfedezője). De vissza jelenbe!

A focisták tulajdonképpen ügyes srácok, mert az adott finanszírozás mellett kiszedik a rendszerből, amit csak lehet. Ez nem az ő hibájuk, mi mindannyian szeretnénk kicsit kevesebb munkával, sokkal több pénzt keresni, nem? Szóval, a játékosok – és ez nem csak a két klub játékosaira vonatkozik! – itthon általános jelenség, ahogy nemzetközi szinten is kezd zavaróvá válni a mára brutális méreteket öltött túlértékeltség. De van egy komoly különbség; itthon nem üzleti alapú a football…

Bizony nagy baj, hogy még mindig nem akar senki focizni, de keresni már igen, ennél azonban sokkal komolyabb problémák is vannak. Ezek után;

Ki hiszi el, hogy;

  • A Mezőkövesd egyik góljánál nem látta a bíró, hogy a támadó ordas lesről indult?
  • A Chaplinként bukdácsoló játékosok több nézőt vonzanak a lelátókra?
  • A két város összesen 37 ezres lakossága biztosítja a nézőszámok emelkedését?

 

 

Debrecen – Diósgyőr, avagy az „elvárások”

Na, itt végre két olyan város csapata játszott, ahol tényleg van bázis, ahonnan a kluboknak van lehetősége a nézőtérre toborozni szurkolókat. Az más kérdés, hogy a szurkoló, mint fogalom, az MLSZ számára nem ismert, vagy tévesen értelmezett, de a lényeg, hogy meg lehet tölteni a stadionokat, hiszen a két város 368 ezer fő. Eddig ez rendben, de nézzük meg, hogy mi történt ezen a meccsen!

Elég jó iramú mérkőzés volt, mostanság mindkét csapat jobban szerepel, mint korábban, új/régi edzőik végre életet lehetlek a tavaly félhalotti állapotban vegetáló csapataikba. Sőt! A Debrecennél feltűnt Varga Kevin, aki fiatalsága minden pimaszságát bevetve olyan mesteri gólt szerzett, mint kevesen manapság. A Diósgyőrnél is vannak ifjú titánok, Óvári – az első DVTK gól szerzője – még épp csak 20 éves, de az előző fordulókban szintén pimaszul ügyes gólokat szerző Makrai is csak 21 éves még.

Mi a bajom akkor ezzel a meccsel? Az égvilágon semmi nem lenne, ha a bíráskodás megütötte volna a hazai szinten egész jó meccs színvonalát. De az nem elég, hogy a jv. nem volt helyzete magaslatán, a mérkőzést eredményét végletesen meghatározó „hibát” vétett. Azért az idézőjel, mert az esetet egyszerűen nem lehetett „benézni”.

Történt ugyanis, hogy a 85. percben, Takács Tamás (Debrecen) gólja előtt a már említett Varga Kevin ellen szabálytalanságot követett el a DVTK egyik játékosa. A bíró előnyszabályt ítélt, de a probléma ott volt, hogy a labda nem maradt Kevin birtokában, így az előnyszabály szóba sem kerülhetett volna, mint lehetséges ítélet! De ez nem volt elég, ugyanis Varga – miután látta, hogy nem lesz övé a labda! – becsúszva próbált mentetni, de lekésett, a labdát elrúgó diósgyőri játékos ellen szabálytalanságot követett el; felrúgta, mint a bolondgombát!

A játékvezető tovább-ot intett most is, ebből pedig megszületett a második, a vezetést jelentő debreceni gól… Ez bizony nem hiba volt, hanem látványosa tendenciózus döntések halmaza! Ráadásul ebben az esetben volt idő dönteni, nem egy villanásnyi idő volt, amíg a fenti jelenet lejátszódott. Nem tudom, hogy kinek/minek akart ezzel megfelelni a sípmester, nem is érdekel, de az igen, hogy bizony az eset megtörtént…

Vajon véletlen, hogy Herczeg András azt nyilatkozta, hogy bizony a Diósgyőr akarata érvényesült? Vagy véletlen, hogy az egyébként elég szókimondó Bódog csak célozni mert arra, hogy itt nagyon nem volt rendben valami? Mert ugye, ha nem célozgat megbüntetik, eltiltják. Ja, a stúdióban kettős előnyszabályról beszéltek kínjukban, mert annyira gáz volt a szitu, hogy csak ezzel a szánalmas magyarázattal tudtak előállni. Szóval…

Ki hiszi, hogy;

  • A bíráskodás nem elfogult?
  • Valós eredmény született?
  • Az MLSZ a klubokért, a fociért, labdarúgásunk fejlődésért dolgozik?

 

FTC – Vasas, avagy játszom, vagy megjátszom…

Egy örökrangadó, a két fővárosi rivális meccse, ahol az előző bajnokság bronzérmese játszott a negyedik ellen. A Vasast sikerült egybetartani, a zöldek pedig – új igazolásaikkal - a transfermarkt szerint az nb1 legértékesebb keretet rakták össze, pedig már tavaly is komoly összegeket fordítottak játékos-vásárlásokra.

Itt sem volt nagy gond a nézőtéri létszámmal (bár megjegyzem, hogy a nem éppen hangosságáról híres Vasas-tábor időnként leszurkolta a zöldek domesztikált nézőit…), sem a játék színvonalával – egészen addig, amíg a Vasas meg nem erősítette védelmét. De erről majd később, előbb emlékezzünk meg a bíráskodásról; szerintem itt nem volt különösebb baj ezzel sem, a két sárgalappal kiállításra ítélt Szivancski egyszerűen elvesztette a fejét, és tatamira való mozdulatok után mehetett a tus alá!

Nos, itt volt néző, volt iram, volt küzdelem, a bíró jól vezette a meccset, mégis mi a jó fenéért vagyok kísért engem ez a meccs is? Nos, a kiállítás után (72. perc, 2-2-es állás) a tíz emberrel küzdő Vasas jól állta a sarat, még helyzetük is akadt, de Oenning mester pontosan tudta, hogy erősíteni kell a védelmet a hátralévő percekre. Bejött tehát Vaskó, aki – némi átszervezés után az élete második meccsén középhátvédként pályára lépő Manjrekar-tól vette át a pozíciót -, az a Vaskó, aki minden hájjal megkent öreg róka, aki a poszt minden fortélyát begyűjthette pályafutása során.

És erre mi történik? Az egyébként kivételesen jó kapusnak számító Kamenar két olyan gólt kap, amit a serdülőknél még elmegy, mert a kicsik termetüknél fogva nem képesek a rövid oldalt fedezve egy hosszúra tartó lövést kivédeni! De nem ám akárhogy, még a kommentátor, és a stúdióban ülők is megjegezték, hogy „felkínálta a hosszú oldalt”… Talán lehet, hogy mindkét támadás Vaskón keresztül ért el oda, hogy aztán cimbalom-szögből, majdhogynem az alapvonalról szülessen gól?

Nem tudom, és nem is állítom, hogy ez nem a véletlen műve, de erős kétségeket ébreszt az a pár jelenet, ami a meccs utolsó 20 percében lejátszódott. A bohóc bajnokságban minden lehet, és annak fordítottja is, így természetes, hogy a szurkoló csak tátja a száját, és megkérdezi magától;

Ki hiszi, hogy:

  • Egy megerősített védelem gyengébb, mint a szükségmegoldásként bedobott hátsó alakzat?
  • Két gólt is lehet kapni kiszorított helyzetből?
  • Labdarúgásunk felemelkedése az ilyen hibákon alapulhat?

 

Újpest – Felcsút, avagy a zártkapu diszkrét bája

Előzékenyen utolsóként a mi „hazai” meccsünket veszem sora, ezzel is jelezve, hogy a fordulóval kapcsolatos frusztrációm oka nem kizárólag szégyenteljes szereplésünk. De – nem tagadom! – az is… Ezzel a meccsel mi volt a probléma! Azon túl, hogy egy tőről metszett nyelvmester supergroup-ja ellen illett volna legalább szívvel-lélekkel odaállni?

Nem kertelek, a baj abban leledzik, hogy nem elég a saját impotenciánk, nem elég a tulajdonos kreténsége, de még az sem elég, hogy zárt kapuk mögött kell lejátszani meccseinket, nekünk mindenképpen meg kell mutatni, hogy az Újpest haldoklik, hogy itt aztán semmi, de semmi jövő nincs, hacsak nem az nb2! Legalábbis ez így jön le a médiában, ilyen kicsengése van szinte minden, velünk foglalkozó cikknek, riportnak, de még Hajdú B. is pont ilyen szellemben kommentálja a pályán zajló eseményeket.

Igen, be kell vallanunk, hogy bizony amit elődeink ránk hagytak, azt mi szisztematikusan tönkretettük, ledaráltuk, kikukáztuk, ahogy van, tokkal, vonóval! Igen, mi itt Újpesten széthúzók vagyunk, vitatkozunk, és mintha minden lehetőséget megragadnánk arra, hogy magunk alatt vágjuk a fát. De nem ilyen szimpla a helyzet, de nem ám! Vannak bizony szép számmal a prédára ácsingózó dögkeselyűk, akik már régen várják azt a pillanatot, amikor végre nem meggyengülünk annyira, hogy csőrüket belénk vájva sem tudunk már védekezni. Na, akkor aztán azonnal kitépik a szívünket a helyéről!!!

És bizony gyengülünk, csak egyre gyengülünk… Most éppen azzal sikerült egy újabb szeget verni koporsónkon, hogy – a zártkapus őrület mellett! – Pintér Attila sirámai meghallgatásra találtak (by Horváth Ferenc), ugyanis sikerült egy fontos lélektani pillanatban befújni egy tizenegyest. Na de most megint kapcsoljuk a stúdiót: Simek Peti azt mondja, hogy volt kontaktus, be lehetett fújni a büntetőt, de minden mozdulatán, non-verbális jelzésén látszik, hogy minden porcikája tiltakozik az ellen, amit mond!

De ez nem elég, a stúdió rátesz még egy lapáttal; a jól szervezett Felcsút (ők más néven emlegetik…) szerintük okosan teret engedett az Újpestnek, majd hatékony kontrákkal megnyerte a meccset! A nagy túróst barátaim, pont nem ez történt, de ezt valószínűleg ti is csak baráti körben fogjátok elmesélni. Az összevásárolt csapat bizony a meccs döntő részében csak keresgette a labdát, az egyébként gyengén játszó Újpest ellen! De mi lesz majd, ha az olyannyira áhított nemzetközi porondon kell majd helytállni? Nem magyarázom, tessék megnézni a zöldek legutóbbi ilyen szerepléseit… Na ugye, hogy nem kellene kiiktatni a verseny a sportból?

De menjünk tovább, mert ahogy a Puskás Öcsinek tulajdonított mondás tartja; „Kis pénz, kis foci…”, ezért aztán a Felcsút győzelme nem is olyan nagy meglepetés, valljuk be! Na de a hogyan az már nagyon nem mindegy! Nagyvonalúan engedjük el a bíráskodást, mondjuk azt, hogy a tizenegyest be lehetett fújni, legyünk PC állásponton! De én akkor sem tudok elmenni egy számomra feltűnő, mi több megdöbbenést okozó jelenség mellett!

Mire gondolok? Nos, arra, hogy Vignjevic mester rezignáltan nézte végig, hogy csapata szégyenteljes vereséget szenved, középső védője (Bojovic) a labda által is zavarba hozható (hátha még ellenfél is van a pályán!), kapunk egy – PC-alapon – véleményes tizenegyest, az ellenfél kapuja előtt meg rendre eltörjük a labdát. De könyörgöm, Vignjevic egy szerb, egy csupa szív és lélek ember, aki nem ismeri a lehetetlent, aki a végsőkig küzd, soha fel nem adva elveit! Mi történt itt, hogy ő – mint akit leszedáltak… - csak üldögél a padon, nézelődik, majdhogynem unatkozik a kispadon??? Ezt egyszerűen nem hiszem el, csak kérdések maradnak, úgymint…

Ki hiszi, hogy…

  • Nem törte meg Vignjevic-et a tulajdonos, és az MLSZ?
  • Nem törte meg éppen úgy a szurkolókat?
  • Játékosainkat nem viselik meg ugyanezek?
  • Egy falu csapata a bajnoki érmek egyikének méltó várományosa?
  • A bíró nem látta, hogy Pauljevic szerelése szabályos?

 

Tudjátok mit? Hiszi a PC…

 

Már nincs senki.

Nincs egyetlen ember sem, akire hasonlítani akarnánk, nincs senki, akinek a mezét el akarnánk kérni, nincs senki, aki megdobogtatná a szívünket. Nem is tudnám elmondani a csapat teljes összeállítását sem a tavalyi esztendőben, sem az idei meccsek bármelyikén.

Valaha volt egy Zsengellér, meg Avar, meg Fogl I és II, aztán Szusza, meg Rossi. Később Göröcs, meg Bene, aztán azt a korszakot, amit ő és utódai képviseltek, már le sem merem írni. Minden olvasó úgyis fejből sorolja mind a 11 nevet. Később Törőcsik, aztán Katona, Szlezák, Véber, Eszenyi.

Igen, tudjuk, voltak bundák, voltak nagy bulik, folyt az élet, fennmaradtak sztorik, de mégis, mindegyikük, sőt még a le nem írt társaik helyébe képzeltük magunkat kis srácként. Olyanok akartunk lenni mint ők voltak, és miattuk lettek ezrek, meg tízezrek Újpest szurkolók.

Az idők megváltoztak. Ma már nem várjuk el egyetlen játékostól sem, hogy fogadjon örök hűséget a lila-fehér színeknek. Nem álmodozunk arról, hogy 2 bajnokságot megnyerünk egymás után pfff. ma már mámor lenne az is, ha 2 meccset tudnánk hozni zsinórban. Csak a nosztalgiából táplálkozunk, inkább megszokásból szurkolunk az Újpestnek, mint sem meggyőződésből. Szomorúsággal, aggódalommal és beletörődéssel fontolgatjuk, vajon egy kiesés véget vetne-e ennek a légüres semminek, amiben élünk, lebegünk, de leginkább vegetálunk.

Már a legelvakultabbak is feladták a minden napos lelki fájdalmat, amit az Újpest iránt érzett, szenvedéssel vegyült szeretet jelent folyamatosan. Az egyetlen szó, ami mára nekünk maradt, az a reménytelenség.

Mint a zuhanó repülőgép utasai, már csak a csodában, valami földönkívüli erőben próbálunk lelkünkkel kapaszkodni.

Már nincs senki. Senki, aki tudna mondani egy olyan esélyt, ami változást hozhat, ami reményt adhat. Egy halárlaítélt utolsó óráinak lehet hasonló hangulata.

 fiúk a bányában dolgoznak… Békeségben teltek napjaik, a kemény munka ugyanis meghozta gyümölcsét, a londoni bányamunkások a világ legjobban fizetett alkalmazottai! Holloway hőseit a kemény munka mellett az összetartás jellemzi talán a legjobban. Minden műszak után elhangzik a kérdés:

- Van ember lent?

Rendszerint jön is a válasz:

- Nincs ember lent!

Ámde egy szép augusztus végi napon a megszokott válasz helyett a következőt hallhatta a kérdező:

- Nincs Chamberlain!

Nincs ugyan nagy különbség a két mondat között, de a másodiknak senki nem örült a környéken! Történt ugyanis, hogy a híres bányász egyszercsak – bár nem előzmények nélkül! – áttette székhelyét az Anfield road-ra, Liverpoolba… Az ottani bányászok sem rosszabbak, mint a londoniak, de amikor a munkaversenyben a korábbi csapattárs már az ellenfél csilléjét tologatja, akkor azért a legnyugodtabb bányász is kijön a sodrából! Az pedig – mint tudjuk – nem éppen életbiztosítás a jelenlévők számára… 

Ennyi hülyeség elég is lenne, de az élet, mint a legjobb drámaíró, itt nem fejezte be a dolgot! A lényeg: Alex Oxlade-Chamberlain az Arsenal játékosaként a Liverpool ellen lépett pályára, hogy aztán négy nappal később a londoniakat 4-0-ra legyőző csapathoz szerződjön… Alex barátunk nyilván kiváló sportember, a pályán képes kizárni mindent, ami nem a pályán történik, de azért lássuk be, nem mindenki képes erre. Itt van ugye mindjárt Holman Dávid, aki egy éves debreceni szereplésének második felét azzal töltötte, hogy milyen irányba lépjen tovább – fociként értelmezhető játék helyett… Azt, hogy a sorsa (meg a pénztárcája, és a menedzsere) merre vitte, már ne is említsük!

A probléma tehát adott; a bajnokságok már elkezdődnek, de a játékos-keringő még tart, hovatovább az is előfordulhat, hogy egy játékos két egymást követő meccsen, amelyiken ugyanaz a két csapat szerepel, egyszer az egyik, másszor meg a másik gárdát erősíti. Persze ez csak logikai alapon létezhető szituáció, nyilván a sorsolások nem engednek ilyet a bajnokságokban, de az tény, hogy a bajnoki rajtokba jócskán belenyúló átigazolási időszak árt a focinak.

Itthon eltelt hat forduló, amikor még mindig lehetett helyezkedni, nagyban mentek a tárgyalások. Az a játékos pedig, aki váltani akart, tárgyalt hét közben, telefonálgatott, hogy ki fizet többet, hol milyenek a körülmények, ki az aki szívesen látná, vajon milyen teljesítményt rak le a hétvégén a gyepre? Erős a gyanúm, hogy képességeinél szerényebbre sikerül bizony a dolog. De egy másik aspektus, amit Chanberlain esete példáz; mennyire elvárható egy játékostól, hogy a következő klubja ellen (akihez pár nap múlva csatlakozik majd) képes legyen maximális erőbedobással, képességei csúcsát kihozni magából?

Így bizony nyáron az első pár forduló nálunk csak amolyan bemelegítés a tényleges bajnoki rajtra. Ez egy kicsit olyan, mint a próbaidő; kezdj el dolgozni, meglátjuk, hogy működik a dolog, vagy sem, aztán ha nem, akkor minden fájdalom nélkül elválnak útjaink. Ez eddig rendben is van, csak az a nagy különbség, hogy a próbaidő alatt jellemzően nem stratégiai, a vállalat életét döntően befolyásoló döntéseket várnak, hanem inkább csak tesztelik azt, hogy ha majd az előbb említettekre lesz szükség, az működhet, vagy sem. A fociban ilyenek az edzőmeccsek, de a bajnokik bizony már élesek, a kezdeti pár forduló pedig csapatok később elért eredményeibe pont ugyanúgy beleszámítanak, mint az igazolási időszak után…

Nem is folytatom, pedig említhetném még azt is, hogy a mostani helyzet arra is „jó”, hogy a focisták még tovább srófolják egyébként is irreálisan magas fizetésüket. Vagy, hogy az edzők ne tudják befejezni a csapatépítést a tényleges felkészülési időszakban, és aztán erre hivatkozva, bemondva az „idény eleji forma” lózungját, mentesüljenek a felelősség alól. Meg mondjuk arra, hogy sok játékos úgy érkezik újdonsült csapatához, hogy fogalma sincs róla, „működik a kémia”, vagy sem. Ez mind-mind olyan tényező, ami a minőség rovására megy, tehát az égadta egy világon semmi értelme nincs a mostani igazolás (idő)rendnek!

Nem én vagyok az első, aki felveti azt a problémát, hiszen nem csak engem zavar az, hogy a szezon kezdetén félkész csapatok még félig sem kész, csapatjátéknak kevéssé nevezhető vergődést mutatnak a pályákon, de most jött egy kiváló ötlet az angoloktól! 

Egyszerű megoldást találtak a problémára; az a 2018–2019-es Premier League-idény előtt, csak augusztus 9-ig tudnak majd a csapatok új játékost venni, míg eladni egészen a nyár végéig, a szokott rend szerint.

Ez így már mindjárt más! Számomra azonban ezen a ponton nem ér véget a történet! Miért nem lehet ezt itthon is bevezetni? Az angol példából kiderül, hogy van mód a változtatásra! Ehhez képest korábban, amikor felvetődött a kérdés itthon is, az MLSZ azt közölte, hogy a változtatásra nincs mód, igazodni kell a nemzetközi szabályokhoz. Persze van más megoldás is; a bajnoki rajtot szeptember 1.-e, vagy az utánra kell tenni! Erre meg is van minden lehetőség, hiszen ma már ugye minden pálya fűthető, így ha belecsúszunk a télbe a meccsekkel, akkor sincs különösebb baj. Az már egy más kérdés, hogy a nézők hátsója befagy ilyenkor, de a konkrét problémát megoldaná. Ezzel együtt nem sok hajlandóság van erre az MLSZ részéről, amit erős jószándékkal a szurkolókkal szemben gyakorolt emberséges magatartásnak is értelmezhetnék. Van persze ennek más olvasata is…

De nem lennék hasonlatos a muppet show két öregurához, ha nem találnék a történetben még egy olyan momentumot, amin lehet még egy kicsit elégedetlenkedni… Nevezetesen az, hogy az angoloknál a Premier League klubvezetői döntöttek! Na most, ezek szerint vagy a klubok szervezik a bajnokságot, vagy ha nem is ők a szervezők, de komoly beleszólásuk van saját bajnokságuk működésébe. Nekem – aki az MLSZ vezetési gyakorlatán nőttem fel… - ez olyan paff volt, mint amikor Kolumbusz megtudta (ha volt ilyen), hogy nem Indiát találta meg!

Persze manapság itthon nem nagyon léteznek olyan klubvezetők, tulajdonosok, akik az MLSZ-szel szembehelyezkedve markáns véleményt fogalmaznak meg, de még csak felvetéseket, vagy kérdéseket sem intéznek a hazai bajnokság szervezőjéhez. És itt megint a szokásos ösvényen találom magam; az MLSZ által (pénzügyi) pórázon vezetett klubok nem képesek, és nem akarnak sportszakmai célokat megfogalmazni, a focit jobbá tenni. Sajnos (de érthet módon…) sokkal fontosabb az, hogy a feudális függőségben komfortzónán belül maradva befussanak azok a központi pénzek, amik jelentős részben függetlenek a pályán mutatott teljesítménytől…

Ha a klubok nem teszik meg, megteszem én, javasolom, hogy;

1. Az igazolási időszak (részben) záruljon le a bajnokság kezdete előtt.

2. Azért csak részben, mert az eladásra rendelkezésre álló időszakot célszerű nyitva tartani.

3. A kluboknak tényleges beleszólást kell adni a bajnokságot érintő kérdésekben, mindezt valódi, működő, intézményes formában.

4. A központi pénzek elosztásában nagyobb szerepet kell kapnia a teljesítménynek, a pályán mutatott teljesítmény, a pontok, a győzelmek száma legyen az elsődleges tényező

5. Az előző pontban említett feltétel mellett az elosztási elvekben a nézőszámokat, annak változásait is bele kell venni.

6. A sportban természetes a szolidaritás, azért – szintén szigorú szabályok szerint! – fontos, hogy a kisebb klubok kompenzációban részesüljenek – de kizárólag megfelelő teljesítmény esetén!

 

Szerintem ezek nem túl bonyolult dolgok, bár az ördög a részletekben rejtezik, így a megvalósítás során bizony csúnyán „be lehet nézni” a dolgokat, rossz irányba is mehet a dolog, de ma már a tudomány ezekre is kínál megoldást! Példának okáért; rengeteg tudás halmozódott fel szervezetépítés, bonyolult rendszerek működtetése témákban. 

 

Utolsó gondolat (a 2. ponthoz kapcsolódóan): az, hogy a bajnoki rajt és augusztus 31. között az eladási oldal nyitva marad, annak azért látom értelmét, mert ebben az esetben a felkészülés során nem megfelelt játékosokat – itthon alacsonyabb osztályokba – lehet kölcsönözni, vagy eladni. Azoknak a játékosoknak, akik pedig kiemelkedő teljesítményükkel felhívják magukra nemzetközi szinten is a figyelmet, a lehetőség hosszabb ideig fennáll. Kivétel persze a PL, de – sajnos!!! – nem fenyeget a veszélye annak, hogy a PL-klubok kifosztják a magyar klubokat… 

 

Remélem, hogy az említett két, folyamatosan fanyalgó bábfigurával ellentétben nem csak a fanyalgás, a leszólás, a negatív üzenetet sikerült átvinni, hanem azt is, hogy van megoldás. Ha nem ez, akkor más, de érdemes gondolkodni viselt dolgainkon, és ha valahol születik egy jó ötlet, akkor azt nem kell feltétlen ultrakonzervatív módon lesöpörni. Mert ugye még az is lehet, hogy hasznunkra válik, ha okosan alkalmazzuk azt, amit mások kitalálnak (helyettünk, ha már egyszer mi nem vagyunk innovatívak…). És akkor talán még a mi focink is profitálhat, egyszer még talán TÉNYLEG el is indulhat felfelé egyszer.

Sok a vita arról, hogy mennyit is ér a keret, kire és mit áldoz a tulajdonos. Mivel ebben a témában (sem) működik kolosszális kommunikációs gépezet az Újpest FC-nél, egy kicsit igyekeztünk a dolgok mögé tekinteni.

Nos, egy másik cikkhez adatgyűjtése során találtam rá a következő gyöngyszemre a PMR (Pénzügy Monitoring Rendszer) eljárásrendjét tartalmazó dokumentumban:

„A sportszervezet számviteli politikáját legkésőbb 2015. december 31-ig úgy szükséges módosítani, hogy a sportszervezet közzétételre kerülő 2016-os éves beszámolójában a játékosok játékjogának értékelése tekintetében nem él a Számviteli Törvény által megengedett valós piaci értéken történő értékelés lehetőségével, hanem a játékjogok bruttó értékét bekerülési értéken mutatja ki az éves beszámolóban.”

Ez világos, a lényeg az, hogy a játékosok értékének könyv szerinti értéke megegyezik a játékjog megvételére fordított összeggel. Nos, ez nem pontos, mert (az Újpest 1885 Kft. 2016-os „Kiegészítő melléklet a 2016.01.01 - 2016.06.30 időszakra vonatkozó üzleti évről” c. dokumentumból idézve);

„ A társaság a vagyoni értékű jogok között mutatja ki a nála lévő játékosok értékét, melyek esetében a hasznos élettartam 5 év. A társaság a játékosok játékjogának értékét a könyvekben amortizált bekerülésiértéken tartja nyilván, a jogok piaci értéken történő értékelését, értékhelyesbítés elszámolását nemalkalmazza.

A 100 ezer Ft bekerülési érték alatti immateriális javak értékcsökkenését a Társaság egy összegben, beszerzéskor azonnal elszámolja.”

Szóval van egyfajta amortizáció, de a legutolsó elérhető, a 2015 évről szóló beszámolóban szereplő adatok adhatnak némi támpontot! Bár ez még a 2015-ös év végi állapotokat tükrözi, az MLSZ már azév december 31. előtt kötelezte a számviteli politika megváltoztatására a klubokat, aminek – gondolom és – az ÚFC is megfelelt. Nos, akkor nincs más hátra, mint nézzük meg a vagyoni értékű jogok sornál feltüntetett összeget! Imé:

Ez bizony érdekes eredményt mutat, mert azt látom, hogy az a 168.776.000 forint (533.364 EUR) köszönő viszonyban sincs a transfermarkt által 5,7 millió euróval! Mi lehet ennek az oka? Nos, nem az, hogy a 100.000 forint alatti tételeket azonnal leírja az ÚFC, hanem sokkal inkább az, hogy az akkor a keretben lévő játékosokért maximum 180-200 millió forintot adott a klub.

Ez azt jelenti, hogy a többség szabadon igazolhatóként, de legalábbis úgy szerződött az ÚFC-hez, hogy azért az ÚFC-nek nem kellett fizetnie. Az akkori keretből 3-4 játékos még az előző tulajdonosok „fémjelezte” korszakból jöttek, így az ő könyv szerinti értéküket ki kell vonni a cca. 168 milliós összegből!

Ezek szerint 150 milliónál nem lehet több, amit R.D.játékosok vásárlására költött 2015.12.31-ig. Vagy valami „okosság” van ugye…

Azt nem tudom, hogy azóta hogyan változott a helyzet, de nem vagyok túl optimista… Azt viszont tudom, hogy a játékosok játékjogának megvásárlása csak egy szelete egy klub kiadásainak! Csak szorosan a kerethez kapcsolódó kiadás a játékosok bére is, ami 2015-ben 931 millió forint volt, ami azért a cca. 60 alkalmazottal számolva fejenként cca. 15,5 millió/év. És tudjuk, hogy a szertáros, a takarító néni, hasonló dolgozók bére azért nagyon nem ez a kategória. De persze ezen kívül is sokféle kiadás terheli a klubot. 

Kíváncsian várom a következő időszak mérlegét és beszámolóját – különösen pedig a mellékletet -, mert kiderülhet, hogy az utóbbi időszakban mennyit áldozott jó tulajdonosunk a befolyó igazolási összegekből… Ha minden igaz, ezek lassan kész lesznek, hiszen az ÚFC 06 hó 30. napi fordulónapos üzleti évet alkalmaz.

 

HAJRÁ LILÁK!

NEM KELL ÚJ CÍMER!