Vélemény

Lehet egybe és lehet külön is írni. A magyar labdarúgásban bőven van probléma, és nagy szükség van megoldásra.

A kétrészes írás rendhagyó módon két elkövető tollából fakad, ezzel is élesen elválasztva a problémát a megoldástól.

Az első részben a probléma gyökerei lesznek boncolgatva, a második rész a lehetséges megoldásoké.

Nem szentírás, s nem is törekszik arra, hogy megmondja a tuti-t, de... elolvasni, elgondolkodni érdemes a sorokon, mert az elmúlt jó néhány esztendőben csak fújtuk a

magunkét és nosztalgiáztunk.

A világ azonban folyamatosan változik, s ha mi magunk nem akarunk/tudunk ehhez alkalmazkodni, akkor oda juthatunk, mint ahova a magyar foci került.

Abból indulunk ki, hogy egyetlen probléma sem oldható meg azon a szinten, amelyen az keletkezett...

A magyar foci sokszor azért is van bajban, mert a szó nem olyan helyről érkezik, melyet hitelesnek érzünk, még ha gyakorta tévedünk is ebben. Jurácsik Mátyás, az Újpest egykori hátvédje 53 meccsen 5 gólt szerzett, MNK győztes, majd a Rot-Weiss Essen és a Wuppertal profi labdarúgója szót kért. Szeretné elmondani gondolatait, véleményét a magyarországi és az újpesti fociról, külföldi tapasztalatairól. Ha valaki véleménye hiteles még ebben az országban foci ügyben, akkor az ő. Ezentúl időről időre jelentkezik majd írásokkal, érdemes lesz figyelni a szavaira...

Az ujpest1885.hu kérdéseket küldött Roderick Duchatelet-nek abból a célból, hogy azoknak válaszait megoszthassuk olvasóinkkal.

Az Újpest FC tulajdonosa az elmúlt időben gyakran szembesült azzal, hogy válaszait nem szavai szerint kezelték, ezért egy ideje már nem szívesen nyilatkozik közvetlenül. Ennek megfelelően kérdéseinket továbbította a kommunikációért felelősöknek, akik elküldték válaszaikat.

Ezeket közöljük alább.

A csapatépítés a modern labdarúgásban - feltéve, ha a klub filozófiája megköveteli a nézők kiszolgálását, valamint a játékosállomány alkalmas arra- legalább 2 hónapos időt vesz igénybe. Ezen állításhoz azonban még egy feltételnek teljesülnie kell, mégpedig annak, hogy a vezetőedző is megfeleljen a kor követelményeinek. Egyszerre kell legyen edző, pszichológus, pozitív, integráló személyiség, vezető egyéniség, több nyelven beszél, s ismeri a statisztikák értelmét is. Ezen felül persze millió más dologhoz is ért, mely nem szoros tartozéka a labdarúgás nevű sportágnak, ám befolyásolni tudja azt.

Ha megnézzük a honi bajnokság példáit, akkor jól látszódik, hogy hol lehet elérni eredményeket.

Először is ott, ahol rend van. Rend van az öltözőben, a klubházban és rend van a környezetben. Vegyük például a listavezető helyzetét. Kimagasló (központi) költségvetésből, jó edzővel, erős játékoskerettel (legalábbis ami a honi viszonyokat illeti) olyan őszt tudtak produkálni, mely ritkaság még a külföldi bajnokságokban is. Nagy előnyük volt, hogy a munka már 1 esztendeje tart, s az átigazolási időszakokban szinte mindig tudatosan, posztra igazolnak olyan játékosokat, melyek egy lépéssel előrébb viszik a csapatot. Talán Radó az egyetlen kivétel, aki többnyire csak szenved, s senyved a kispadon, s lehet az idősödő Gera és Hajnal után övé lesz a jövő, ám játékpercek hiányában nem tud fejlődni.

Ott van a Paks. Náluk tradíciókról igen nagy túlzással lehet csak beszélni, ezért közönségüket is sokkal könnyebb kiszolgálni. Nincs másra szükség, mint védekezni és csipegetni a pontokat. Ha valaki lő egy gólt, már a város királya az egész szezonra, viszont ezzel fel kell vállalniuk azt, hogy a magyar foci asztalára nem tudnak érdemben letenni semmit sem, s ennek megfelelően táboruk sem szaporodik. Láthatóan ez őket nem érdekli.

Nézzük a Kispestet. Van egy olasz edzőjük, aki védekezni meg tudja tanítani csapatát, de szinte semmi több. A tulajdonos teljes mértékben félretette a Puskáséktól örökölt tradíciókat, nem véletlen, hogy a Bozsik stadion lelátóján szinte lézengenek a nézelődők és szurkolgatók.

Vagy ott van például a Vasas. Volt egy ambiciózus edzőjük, aki tudta, hogy munkájának előbb-utóbb lesz eredménye. Stílusra, támadójátékra nevelte játékosait, de türelem hiánya miatt megváltak tőle, s olyan edzőt ültettek a padra, aki mintha olasz emlőkön nevelkedett volna. Nézhetetlenné váltak a meccseik, s bár a végén szereztek néhány pontot hatalmas szerencsével, de meglepetés lenne, ha ezzel a produkcióval és filozófiával bent tudnának ragadni az első osztályban.

Vagy lássuk a bajnoki címvédő Videotont. A szezon elején óriási kupleráj kerekedett náluk, mert bár tradíció már van, hisz UEFA kupa döntőt játszottak és immár 2x bajnokok, de még nem értik, hogy ez mit jelent. Úgy váltogatták az edzőiket az ősszel, mint spekuláns a dollárjait. Igazoltak össze-vissza, pl Rudolfot, aztán Suljicot, Pölöskeit, meg Nego-t. Aztán amikor rendeződtek Fehérváron a viszonyok, szépen el is indultak felfelé a tabellán.

A Debrecen erős kerete ellenére töketlenkedik, mert edzője nem tudja eldönteni, hogy mit akar, ráadásul küzdenek saját szurkolóikkal, illetve azok küzdenek csapatuk ellen.

Diósgyőrben a viszonylag erős keret mellé odakerült egy olyan edző, akinek filozófiája szöges ellentétben van a klubéval, Bekő ugyanis Paksra vagy Békéscsabára való.

Nálunk a tradíció és a filozófia adott, ehhez pedig van egy megfelelő edző. Meglepetés, hogy nem kapott egyetlen szavazatot sem a klubtulajdonosoktól, mert ha valaki, akkor Vignjevic bizonyított. Ráadásul már nem először, elég ha csak a szűzként elhódított Magyar Kupára gondolunk. A szezon eleji bukdácsolás elsősorban annak köszönhető, hogy a szövetség úgymond ajánlásait a klub igyekezett figyelembe venni, melynek a következménye az lett, hogy ismét gyökeresen átalakult a keretünk. A második probléma, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy kérdés, az üzleti szempontok voltak. Ameddig ugyanis nem lehet a magyar fociból (legalábbis legálisan) pénzt csinálni, addig számolatlanul csak azok a klubok költekezhetnek, akik számláját az állam, vagy ha úgy jobban tetszik, az adófizetők állják. Na most, mi nem ilyen csapat vagyunk. Ez pedig azt jelenti, hogy van egy keret, akkor van egy keret. S ez még akkor is igaz, ha a tulajdonosnak ezen a kereten felül még marad mit a tejbe aprítania. Erre a projektre ennyi van és kész. Ezt a keretet azzal lehet emelni, hogy kedvezőbb feltételeket kell teremteni az ő pénzének a működéséhez. Ezt azzal lehet elérni, hogy pl. a februári fordulóktól számítva minden hazai meccsre eleinte 5.000 ember járna ki, majd évente egyre több. Szóval annak a bizonyos keretnek az volt a feladata, hogy megtalálja minőségben is és mennyiségben is azt a megoldást mellyel az edző is és a szurkolók is elégedettek lehetnek. Ez meg is történt, a szépséghiba ott volt, hogy az érkezők nagy része az Újpest ajánlatát jó esetben „B” opciónak kezelte, s így az utolsó napokban estek be vagy edzetlenül, vagy ismeretlenül.

A munkát nehezítette, hogy az időben érkezettek közül a nagy reményekkel érkezett és várt Windecker a felkészülés elején olyan súlyosan megsérült, hogy még most sem tudni, hogy mikor léphet pályára, de alig játszott a szintén kulcsszerepre érkező Filkor valamint a vezérnek ítélt Kabát sem.

Vignjevic valószínűleg hasonló pontszámot ért volna el a szezon során egy „paksi” stílussal is, de hogy a csapatra nem sokan lettek volna kíváncsiak, az biztos. Nem mintha így folyamatos táblás ház előtt és izzó légkörben kellett pályára lépniük a mieinknek, az utolsó két meccset majdnem kivéve. Azt meg kell tanulnunk, hogy ahhoz a játékhoz, melyet mi a csapattól elvárunk, szükség van minőségre, és időre. A minőség pénz kérdése, az idő pedig türelemé. Pénz annyi van, amennyit a tulajdonos szán az ügyre, türelem pedig annyi, amennyit mi.

Azt nyilván nem nagyon kell boncolgatni, hogy mi a különbség egy üres, hangulattalan vagy ne adj’ Isten ellenséges hangulatú saját publikum előtt pályára lépni, ezért nem is mennék ebbe bele. Az azonban bizonyos, hogy egy középszar csapat fergeteges buzdítások mellet egy 16 csapatos, két fordulós bajnokságban cirka 30 ponttal tud többet gyűjteni, mint egy saját ellendrukkerekkel körbe vett gárda. A labdarúgás már nem csak abból áll, hogy kit tanítanak meg passzolni, cselezni és gólt rúgni, hanem arról is, hogy a megtanult képességeket hogyan tudjuk előhozni a játékosokból, ezzel együtt, sőt elsősorban a csapatból. Amit tehát a szurkolók tudnak tenni a csapatért az a bizalom (időfaktor) és a bíztatás (lélektani faktor). Mindkettő egyformán fontos, s mindkettőt kicsit meg kell tanuljuk. A szezon során volt egy pillanat, amikor a munka gyümölcse még nem nagyon látszódott, de a tendencia már kezdett javulgatni, legalábbis az instat adatok alapján. Ez a már elég sokat emlegetett Paks elleni idegenbeli meccsen történt, melyen vereséget szenvedtünk, s mely után néhányan számon kérték a csapaton a szereplést. Vannak, akik ennek a beszélgetésnek tulajdonítják, hogy a csapat elindult felfelé, pedig ez nem így történt, vagy fogalmazzunk úgy, hogy az esethez vajmi kevés köze volt ehhez. A csapat a mutatók alapján valóban kezdett egyre jobban szerepelni, s bár a „beszélgetés” helyezett a csapatra nyomást és görcsöt, a következő meccsen egy olyan Vasassal találkoztunk, amely éppen megvált attól az edzőtől, aki pont a focira kezdte megtanítani csapatát, s szintén az instat adatok alapján egyre inkább közel kerültek az eredményes szerepléshez. Miután adtak maguknak egy olyan edzőt, aki a „paksi receptet” húzta elő, gyakorlatilag gúzsba kötötte saját csapatát, ezzel a mi malmunkra hajtotta a vizet, s ha némi szerencsével is, de végül 2 góllal megnyertük a mérkőzést. Ezt követően Békéscsabán jártunk, de a korán bekapott gól ellenére az előző fordulóban lehullott lelki béklyók miatt már kissé felszabadultan meg tudtuk fordítani a találkozót, s ez végleg felszakított egy lelki gátat. Bár még mindig voltak, akik azt szajkózták, hogy a két „kiesett” csapat elleni győzelmet már nem fogja újabb követni, a csapat már megtanulta a játékrendszert, s magabiztossá is vált. A korona természetesen az FTC elleni záró meccs volt, de a legfontosabb az előző mérkőzés a minden mindegy alapon játszó és kifejezetten jól dolgozó Diósgyőr elleni „harcos” találkozó, és az utolsó pillanatokban szó szerint kiküzdött gól és győzelem volt. Annak az alapja pedig a Felcsúton megszerzett utolsó utáni pillanatban kibrusztolt döntetlen és a lefújás utáni csapat és tábor egymásra találása volt. Egy biztos…mindnyájan jobban érezzük magunkat egy szurkoló, tomboló stadionban, csapatunk pedig eredményesebb tud lenni.

Hajrá Lilák mindörökké!!!