Vélemény

 Tisztelt Ellenfél!

Igen, Ellenfél, és nem ellenség! És igen, nagybetűvel! És igen; Tisztelt! Közismert tény, hogy klubjaink igen régen tartó versengése sok nagyszerű pillanatot adott a magyar sportnak! A sport egy verseny, így a pályán eléret eredmények hol az Önök, hol a mi győzelmünket hozta, ez így van rendjén.

Az viszont már nem rendjén lévő, ha a pályán kívül, és nem a sport adta keretek között folytatódik egy értelmetlen harc. Ez több szempontból sem jó, a pályán ugyanis – bármilyen furcsa is egyeseknek! – nem harc, hanem versengés zajlik, értelmet pedig az összemérhetőség, kereteket pedig a fair play adja. És mindez miért? Ez is furcsa lehet, de ez az egész a szurkolókért van, nem a sportvezetők, vagy éppen a szervezetek, vagy éppen a sportolók jólétéért! Persze nem nagy baj, ha mindenki megtalálja a maga helyét a rendszerben, de itt most jelentős szereptévesztés történt!

Nem tudjuk, hogy ki képzelte magát versenypályán, ki gondolta, hogy egy nyomdagép sporteszköz, de bizony sikerült egy olyan alattomos, övön aluli ütést mérni ránk, ami bizony méltatlan a két klub történelméhez! Félreértés ne essék, aki Újpesti Dózsaként nevezte meg a jégkorong mérkőzés vendég részvevőjét, leginkább a saját nevét mocskolja be, erkölcsileg magát taszítja az emberi butaság posványába!

Természetesen nem tagadhatjuk le történelmünket (soha nem is tettük!), hanem ápoljuk hagyományinkat, így pontosan tudjuk, hogy korábbi rendszerek milyen helyzeteket elé állították szeretett klubunkat. Pontosan ilyen jól ismerjük ellenfeleink történelmét is, de mégsem gondoljuk, hogy egy ilyen nyíltan provokatív megnyilvánulásra elő kellene rángatni azokat a momentumokat, amelyek hasonló érzelmi reakciókat váltanak ki a másik oldalon!

A fentiek alapos megfontolására kérjük Önöket! Kérjük ezt azért, mert azok a felelős sportvezetők, akik ebben a kérdésben döntési helyzetben vannak, természetes reakcióként az ominózus jegyek visszaváltása mellett kell, hogy döntsenek, a saját hatáskörükben nyilván eljárnak azokkal szemben, akik megsértették a fair play ellenfél tiszteletére vonatkozó szabályait, és természetesen kifejezik irántunk érzett tiszteletüket egy bocsánatkérés formájában!

 

Új esztendő, új remények, de a hit a régi...

Január 1.-én UTE-FTC hokimeccs, persze, hogy látni kell. Az, hogy a jégen mi történt és hogyan, arról kedden, de ami előtte, arról most kell beszélni.

A parkolóból sétáltunk a csarnok felé, amikor feltünt, hogy égnek a villanyok a stadion konditermében, hát bekukucskáltunk.

Ez a látvány fogadta a kiváncsi tekinteteket...

Bár a kép minősége nem tökéletes, de azért jól kivehető, hogy január 1.-én Windecker József és Mohl Dávid tornáztatták izmaikat.

Jó érzés volt látni, hogy ennyire elhivatottak labdarúgóink közül néhány, hisz a felkészülés csak 1 hét múlva kezdődik!

Lehet jót, lehet rosszat mondani, de csapatunk bizony az első! Íme, a bizonyíték:

Na jó, a fenti tabella nem éppen a teljes… De hogy a fenébe jött ez ki? Hát, egy kicsit kellett hozzá matekolni, de végül csak sikerült találni olyan összevetést, ahol az élen vagyunk a téli szünet előtt. Ez pedig az idegenben játszott meccsek első félidejének eredményei alapján állt össze! Eddig ez még csak egyfajta számmisztika, de azért van mit tanulni belőle. De lépjünk vissza párat, és nézzük meg, hogy a teljes tabella mit mutat most:

Ez bizony már nem annyira fényes eredmény, és ami különösen feltűnő, hogy két paraméterben is csúcstartók vagyunk:

-      a legtöbb döntetlent értük el, és

-      a legkevesebb vereséget szenvedtük el.

 

Ezek bizony újfent olyan adatok, amelyek meglehetősen megnehezítik a reális értékelést. Ezért most megint – egy másik nézőpontból – kicsit megpróbálok olyan összefüggéseket keresni, amit a tabella ebben a formában nem biztos, hogy megmutat. A következő tábla már érdekesebb lehet, mivel itt fordulónként látható, hogy az első-, illetve a második félidő, és a meccs egésze hogyan alakult, ezek alapján pedig mennyi pontot gyűjthettünk (volna).

A 19 fordulóból 7 (!) olyan mérkőzés volt, amin az első félidőben még előnyben voltunk, de a második félidőben 2, vagy 3 pontot is elbuktunk. Ez bizony elég sok, és különösen az feltűnő, hogy a 10. és 15. forduló 6 mérkőzéséből 5 volt ilyen… Nem meglepő, hogy a második félidők gyengébbre sikerültek, de hogy ezek eloszlása ilyen határozottan egy adott időszakhoz köthető, az már annál inkább! Ez volt az az időszak, amikor már-már azért szurkoltunk, hogy csak ne szerezzünk gólt, mert arra bizony perceken beül lesz válasza az ellenfélnek! Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ezeken a meccseken a végeredmény döntetlen lett, végül vereséget nem szenvedtünk, de előnyünket nem tudtuk megtartani.

Ez bizony az a fajta éretlenség, amit Vignjevic mester is említett; játékosaink a vezetés birtokában egész egyszerűen másképp kezdtek focizni, mint előtte, ami aztán kapott gólokhoz vezetett. Ha jól emlékszem erre válaszul a Mester (talán a Paks ellen?) hajmeresztően defenzív csapattal állt ki. A vezetést meg is szereztük, de a folytatásban ugyanaz; az ellenfél feljött, és döntetlen a vége… Nem csoda, hogy ezt a felállást azóta sem erőlteti edzőnk! Az, hogy a megszerzett vezetést nem tudjuk hatékonyan megtartani, még nem lenne önmagában nagy baj, de ha hozzávesszük azt, hogy hátrányból viszont nem nagyon tudunk fordítani, akkor már látható, hogy miért csak a középmezőnyben végeztünk ősszel.

Két fontos kérdést kell megválaszolni, ha az első és a második félideji, kétarcúságot fel akarjuk oldani – természetesen úgy, hogy a második félidő is az elsőhöz hasonlóan alakuljon:

-      Miért vagyunk ilyen jók az első félidőben?

-      Mit rontunk el a másodikban?

 

Nos, ha én ezt tudnám, Vig akár szögre is akaszthatná (edző)cipőjét! De bizony, nem tudom a választ, de azt igen, hogy ennek inkább lélektani, semmint fizikális okai lehetnek. Én ugyanis – talán az MTK elleni, utolsó előtti meccs kivételével – nem láttam, hogy focistáink „térdükön járnak” a második félidőben, a meccs vége felé. Előbb nézzük az első félidőket:

Itt bizony nincs sok hiba, de egy érdekességet mégis felfedezhetünk; a négy vereségünk alkalmával már az első félidőben is hátrányban voltunk. A félidőben tehát nem sikerült változtatni, még pl. a Videoton ellen játszott meccsen sem, ahol a második félidőt 3:1-re nyertük! De hasonló volt a DVTK ellen is; a nyert második félidő ellenére csak döntetlenig sikerült eljutni. Ezzel együtt sem lehetünk különösebben elégedetlenek az első félidőkkel, hiszen ha az teljes meccseken 1,74 pontos meccsátlagot mutatnánk, a 33 forduló alatt így elérhető 57-58 pont bizony masszív dobogós (ha nem aranyérmes!) hely lenne! A feladat tehát adott, a jól teljesített időszakot egyre tovább kell kitolni, az előnyt pedig meg kell tudni őrizni!

 

Ez utóbbi – véleményem szerint – nem kizárólag védekezésben ad feladatot, hanem támadásban is; meg kell tudni lőni a vezetés megszerzése után a második, harmadik gólokat is! Erre nem nagyon volt ősszel példa – legalábbis úgy nem, hogy közben nem kaptunk mi magunk is gólt… Márpedig, ha van második gól egy őszi MTK, vagy Haladás elleni döntetlent győzelemre lehet váltani tavasszal. Véleményem szerint ebben történt némi változás idény közben, de kicsit belerondít a képbe az „egy nyelven se beszélő vámos” matyóföldi Maginot-vonala… De ahogy a francia védelmi vonalat is szinte pillanatok alatt megkerült a támadó német sereg, úgy az a védelem sem sebezhetetlen, reményeim szerint tavasszal már kész recepttel lépünk pályára az ilyen csapatok ellen!

 A bevezetőben már lelőttem a nagy poént; csapatunk idegenbeli első félideji teljesítményénél nem volt jobb ezen az őszön. De mi volt itthon? Nézzük meg:

 

Sajnos itt is érezhető, hogy nem volt igazi hazai pálya az ősz nagy részében… Így sem drámai a helyzet, mert meccsenkénti 1,5 pontos átlaggal még mindig elérhető lenne akár egy dobogós hely is, hiszen a 33 forduló alatt ez még mindig 49-50 pont lenne! Persze továbbra is kérdés marad – ha csak bérlők is vagyunk „otthon” -, hogy miért gyengébb a „hazai” teljesítmény, mint az idegenben játszott meccseken mutatottak. Erre már az előző cikkben próbáltam magyarázatot találni, de érzésem szerint egyáltalán nem biztos, hogy a találgatásommal beletaláltam a valóság céltáblája közepébe…

 

Úgy néz ki tehát, ha csak 45 perc lenne egy meccs, akkor igencsak jó állnánk! Na de még mindig 90 (+egy kis hosszabbítás) perc egy rendes futballmeccs játékideje, ezért nézzük meg, hogy milyen a viszony az első félideji, és a végső eredmények között:

Sajnos, „csak” pont annyi hiányzik a második félidőben, amennyi elég lenne a középmezőnyből való kilábaláshoz. Az 4,42 pontos átlaggal éppen azt a tavalyi 46 pontot érhetjük el, mint tavaly. Ez a kieséshez azért bőven sok még ebben a szoros mezőnyben is, ahhoz viszont, hogy a szezon végén tűzijátékkal ünnepeljük csapatunkat, viszont édeskevés… Hacsak a – szokás szerint – az utolsó forduló után lejátszott kupadöntő eredménye erre okot nem ad! Nem tudom, hogy nagy erőkkel kell a kupára koncentrálni, vagy inkább a bajnokságnak kell mindenek feletti prioritást adni, mert bizony a „második félidő-probléma” szerintem egyetlen igazi okra vezethető vissza.

Ez pedig a keret szűkössége, illetve az, hogy az egyes posztokon nincsenek körülbelül azonos képességű, azonos formában lévő, egymással versengő játékosok, akik a kezdőként pályára lépő helyett egy csere után további pluszt tudnának a csapat játékához hozzátenni! De a keret szűkössége miatt van az is, hogy páran nem a posztjukon játszanak, ahogy az is, hogy a rotációra, így a megfelelő regenerációra sem mindig adódik lehetőség. De – ahogy Vignjevic mester is megjegyezte – most ez van, ezzel kell főzni, a feladat az, hogy ez a keret is képes legyen elérni jobb, nagyobb eredményeket! Mert ugyan lehet siránkozni a büntetésen, azon, hogy ellenszélben kell csapatunknak megküzdenie minden egyes meccsen, de nem nagyon érdemes… Mert a könnyes szemekért bizony nem járnak pontok, azt csakis a meccsen mutatott teljesítménnyel lehet elérni – vagy rosszabb esetben elbukni…

 

Miután azonban látható, hogy csapatunk képes a jó játékra, igenis vannak időszakok, egyes meccsek, amikor igencsak meggyőző játékkal, és eredményességgel tudunk küzdeni, bízom a tavaszi jobb szereplésben! Nagyon nem lepne meg, ha a felkészülés éppen arra lenne kihegyezve, hogy az előny birtokában hogyan kell továbblépni, hogy kell felépíteni a meccs további részét. Abban ugyanis biztos vagyok, hogy a Mester és stábja tudja a megoldást, és ha tudja, akkor azt képes s lesz átadni, elhitetni végre játékosainkkal!

 

HAJRÁ LILÁK!

MINDÖRÖKKÉ!

 

 

 

A sport arról szól, hogy emberek kulturált körülmények között és módon, előre lefektetett szabályok szerint versengenek egymással. A szurkolás azt jelenti, hogy mindenki, aki választott magának egy klubot, az szervezetten, vagy egyénileg kulturáltan saját csapatát serkenti minél jobb teljesítményre.

Azoknak, akik ezt valamiért nem így gondolják, álljon itt egy kis útmutatásként a közelmúltban repülőgépszerencsétlenséget szenvedett Chapecoense elnökének legfrisebb nyilatkozata, miután 3 évig kiesési védelmet és egyéb lehetőségeket kinált számára a brazil liga...

„A brazil másodosztályból kell szerződtetnünk fiatalokat, csak olyan futballistákat tudunk igazolni, akikkel nem számolnak az élvonalban. Nem akarunk semmilyen kivételezést, ugyanazok a szabályok vonatkoznak ránk, mint bármelyik csapatra. Nem kérünk adományokat, ajándékokat. A saját erőnkből kell feltámasztani ezt az együttest. Ez így fair és így helyes” – tette hozzá.

A magyar focivalóságban sokszor el kell olvasni ezeket a sorokat, hogy pontosan értsük őket!