Vélemény

Az első részben addig jutottunk, hogy lehet-e eredeménynek, illetve az Újpest esetében eredménytelenségnek nevezni az elmúlt időszak szereplését...

De itt még nincs vége! Vannak, akik ugyanis az eredményesség javulását látják (bele a semmibe!). Nézzük csak miért? A helyezések így mutatnak:

Ha ezt nézzük, akkor igencsak úgy tűnik, hogy rohamléptekkel fejlődünk! De aki ezt látja, az bizony józan ítélőképességének nincs birtokában… A mindenevőket a trendvonal jelképezi, a realistákat pedig a jobb felső mező, ami a mai tizenkettes mezőny közepe, maga a középszer. Újpesten… attyavilág!!! A belgacsoki hívőknek tehát ugyanez a megszerezhető és megszerzett pontok viszonylatában! Íme:

Ez bizony egy nem más, mint egy fene nagy stagnálás! Vegyük már végre észre, hogy a tabellán elfoglalt helyezések csakis és kizárólag az ellenfelek teljesítményének függvényében alakulnak ki! Csapatunk ugyanis évről évre szinte pontosan másolja előző évi „teljesítményét”… Különösen igaz ez a már említett 2013 október utáni időszakra.

És akkor ott van az a nehezen vitatható tézis, hogy az ÚJPEST – múltja okán mindenképpen! – egy olyan csapat, aminek minden körülmények között az elsőségért kell harcolnia! Nos, ebben sincsenek jó híreim azok számára, akik szerint gyarmatként máris beléptünk Kánaán földjére! Nézzük meg gyorsan, hogy mit mutatnak a számok! Ezúttal azt mutatom be, hogy az aktuális bajnokcsapatok által elért pontok hány százalékát sikerül begyűjteni az elmúl nyolc év során:

Kétségtelen tény, hogy sikerült elmozdulni egy gyalázatos szintről, de ez még mindig csak az értékelhetetlen kategóriája… Arról meg évről évre már szó sincs, hogy a bajnoki elsőségért bármilyen szinten is versenyben lennénk. Persze ilyenkor szokott jönni a szöveg az „állami gondozottak” pénzzel vastagon kibélelt erszényeiről, de ha valaki vitatja az az állításomat, hogy az év végi elszámoláskor helyezésünk kizárólag az ellenfelektől függ, akkor ilyenkor miért hivatkoznak az ellenfelekre??? Vagy egyik, vagy másik kedves mindenevők, de együtt a kettő bizony erősen üti egymást…

Folyt. köv.

Teszek egy kísérletet arra, hogy a „Mit adott nekünk…?” kezdetű kérdésre érzelemmentes választ adjak. Ezúttal maradok bizonyos számoknál, mert azok bizony még mindig makacs dolgok, lévén, hogy múltbeli események tényszerű leírására használatosak. Ilyenek például az elért pontok, vagy a lőtt és kapott gólok. Ez nem számmisztika, hanem olyan tények, amik függetlenül az elmúlt időszak érzelmi viharaitól, pontos lenyomatot adnak arról, hogy mit is adott nekünk…

… a ma fennálló status quo. Mielőtt a mindenevők (nagyvonalúan maradjunk ennél az eufémizmusnál…) a Brian élete című klasszikust idézve a kérdésre az emberiség nagy vívmányait kezdenék felsorolni, véssék be, hogy a belga csokit sokan nem szeretik, na meg olvassák el a következőket!

Kezdem egy táblázattal, ami az elmúlt nyolc év bajnoki eseményeit dolgozza fel:

Ugye-ugye! Nem is biztos, hogy mindent le kellene nyelni, amikor – csak így első blikkre! - nincs többről szó, mint arról, hogy sikerült a vereségek nagy részét döntetlenekké konvertálni. Fejlődés? Nem, sajnos az nem volt…

Ha megnézzük, Vignjevic mester 2013 októberi érkezése után a nagy tűzoltásban nem lehetett válogatni az eszközökben, így a 2013/14-ben elért eredmény nem tükrözi azt, amit majd a következő évben láthatunk; csapatunk a vereségeket győzelemre váltotta – és mint ma már tudjuk! – a belga éra legjobb eredményét érte el! Ja, hogy abban az évben csak hatodikak lettünk? Igen, de a megszerezhető pontok felénél többet csakis és kizárólag ebben az évben értünk el!

A csúcs ebben a tekintetben tehát a 2014/15-ös bajnokság volt, a csapat teljesítménye közelítette a 60%-ot. Ez még mindig nem egy nagy szám, de ezzel együtt is kiemelkedő ebben az időszakban…

De itt nincs ám vége a történetnek! A következő években mindig volt valami, ami miatt eleve nem lehetett jobb eredményt elérni. Ilyen a nemzetközi kupaindulásból történt kizárás, vagy éppen a regisztrációból való kizárás, ami bizony senki másra nem fogható, a klub hibája volt, és marad is - a szerecsenmosdatás minden formájának bevetése ellenére is…

Ez az időszak számunkra annak felismerése volt, hogy a klub amatőr módon, elvtelenül fogtechnikázva működik, ami bizony erősen behatárolja az eredményességet. De nem csak mi, hanem egy bizonyos belga fazon is tanult valamit! Méghozzá azt, hogy ha van egy tutista edzője, akkor nyugodtan megteheti, hogy az addiginál is jobban pörgesse az „ingyen veszek – drágán adok” emberkereskedelmi vállalkozást – ami nekünk viszont nem más, mint az ÚJPEST maga…

Azt nem tudom, hogy mennyire volt ez tudatos, és mennyire egyeztette ezt a tulaj az edzővel, de a következő évek eredményei azt mutatják, hogy ekkor kialakult egy határozott stratégia, ami kb. ez; „Nem kiesni”! Ehhez adott egy keret, ami képességek tekintetében talán az elegendő szintet sem üti meg. Ebből következik egy pályán látható magatartás, ami így fest: „betonvédekezés alibi passzokkal, elől meg majd lesz valami.” Azt nem tudom, hogy a keret, vagy az edző (avagy mindkettő) képességei nem engedik meg a támadás-szervezést, támadás-vezetést, egyáltalán az offenzív focit, de tény, hogy ilyen nálunk évek óta nincs!

2015-16-tól kezdődően aggasztó a statisztika, döntetlen döntetlen hátán…

Az éves adatok mellett a teljes átlagot is érdemes megfigyelni. Igazából egy három kimenetelű szerencsejáték véletlenszerűségének mintapéldáját látjuk, minden kimenetel azonos arányt képvisel… Ezt sajnos nem tudom eredménynek nevezni, csak szomorú tényként tudom jellemezni!

Folytatás holnap!

Sok prominens mondta már korábban, hogy egy jó focicsapat feltétele a szakmai minőségen kívül a tiszta viszonyokban rejlik. 

Egy olyan helyen, ahol megvalósulnak a tiszta viszonyok, ott a szombati csapatösszeállítás a hétközi edzésmunka, valamint a taktika alapján áll össze. Ebbe persze bekavarhatnak a sérülések és eltiltások, meg időnként nevelési célzatú mellőzés, vagy edzői spirituális megérzések. Márpedig ha ez így van, akkor a játékosok is érzik, hogy kinek, mikor, mennyi játékperc jár. Persze mindig van, aki túlértékeli a csapaton belüli pozícióját. Az ilyeneket az edző(k)nek kezelnie kell. Ferguson mondta egyszer, hogy legnagyobb pedagógiai feladata a cserék lelkének ápolása volt a MU kispadján dolgozva. Aztán persze vannak gesztusok is a találkozókon. Valakit be lehet cserélni azért, hogy szokja a meccsek légkörét, vagy egy eldőlt meccs utolsó perceiben a búcsúzó ikon is külön ünneplést kaphat a sípszó előtti cserénél. Összességében azonban a fenti eseteket leszámítva a normális helyeken a legjobb csapat kell, hogy pályára lépjen. Különösen akkor, ha egy csapatnak céljai vannak. Sajnos az elmúlt időben meg kellett tanulnunk azt a szempontot is elfogadni, hogy bizonyos üzleti érdekek felülírják a szakmaiakat. Valakit nagyon el akar adni a tulajdonos, vagy egyik játékosra van éppen érdeklődés, akkor 1-1 ilyen eset bezavarhat a képbe. 

A problémák akkor kezdődnek, amikor nincs jelentősége a heti edzésmunkának, a korábbi meccseken mutatott teljesítményeknek. Például amikor valamelyik játékos ügynöke túllépi a hatáskörét és nyomást gyakorol a klubra védence "érdekében". Aztán az sem szolgálja a tiszta viszonyokat, amik szolgálnák a csapategységet, ha netán furcsa összefonódások vannak bizonyos edzők és bizonyos játékosok között. Mindenki tudna mondani olyan szakvezetőt vagy szakmai igazgatót a honi labdarúgás terepéről, aki egyik csapat padjáról hullik át a másikéra, majd falkában követik a játékosok az új állomáshelyre. Néhány hónappal később ismét. Ezt csak tetézi az a helyzet, amikor a tulajdonos folyamatosan presszionálja az edzőt a csapatösszeállításának kérdésében. 

Ha én egy ilyen csapat játékosa lennék és folyamatosan azt látnám, hogy nem a teljesítmény számít, hamar belefosnék, még ha szidna is a szurkoló ezért...

Sajnálom, biztos bennem van a hiba...

Ja, és a diósgyőri vár? Ezúttal hiába...

Összehasonlítani az összehasonlíthatatlant?

Nézem ezt a Liverpoolt és magával ragad az, ami ott történik. Nekiugranak a Barcának úgy, hogy tudják, hogy végig torkukon a kés…ha gólt szerez az ellenfél, vége a dalnak…

Az egész stadion -a VIP-val, a játékosokkal, a kispaddal, a labdaszedőkkel- együtt lélegzik.

Olyan példáját látjuk a labdarúgásnak, amikor minden rezdülés elfeledteti velünk, hogy ez az egész cirkusz egy hatalmas üzlet. Nem lehet érezni egyetlen szinten sem a pénz uralmát…Ami viszont nagyon átjön a meccsből, az a hatalmas szív, az összetartozás, és a rengeteg szeretet. Igen, hatalmas szív, mert Salah és Firmino, vagyis két kulcsember nélkül focizzák le a katalánokat rengeteg érzelemmel és szenvedéllyel töltve. Igen, szeretet, ami a lelátóról árad a vörösök felé. Önfeledt, nyugodt arcú, ám extázisban lévő emberek összeforrnak csapatukkal. A YNWA úgy zeng a VIP-ben ugráló egykori klasszis csatár, majd menedzser torkából, hogy az ember önkéntelenül szurkolni kezd nekik.

(csak zárójelben…a Liverpool nem ma tett először csodát. 2005-ben a BL isztambuli döntőjében a félidei 0-3 után szerezték meg a serleget. 2016-ban a Dortmund ellen 0-2, majd 1-3 után fordított 4-3-ra az utolsó 25 percben).

Aztán jönnek a hazatérő gondolatok…

Megyeri út, Szusza Ferenc stadion. „Érthetetlen” cserék, legalább 3 különböző üzleti szempont alapján (nem a sérülésekre gondolok) összeállított és variált csapat. Az Újpest indulót jó ha huszan éneklik és itt rájöttem, inkább elterelem a gondolataimat, mert tényleg összehasonlíthatatlan.

A napokban nem csak focival töltöttem napjaimat, hiszen a férfi kézilabda BL-ben a negyeddöntőért léptek pályára a csapatok. Tudom, Újpesten nem sok kézilabda hívő van, mégis van ezen a felületen kézilabdának. Mert bizony van mit tanulnunk más sportágak szurkolóitól, csapatsportjaink és szeretett klubjaink (többes szám… micsoda őrület!!!) vezetői sem árt, ha nyitott szemmel járnak a nagyvilágban, és ott meglátják az előremutató jelenségeket!

A fentiek ellenére is szükségét érzem egy kis történelmi visszatekintésnek. Ugyanis ma már nem biztos, hogy sokan tudják, de a nagypályás időkben 1931 és 1958 között hét bajnoki címet szerzett a lila-fehér kézilabda csapat, kispályán pedig ’53-ban és ’58-ban lettek bajnokok. Ez utóbbi évben – amikor még párhuzamosan ment a kis- és nagypályás játék – mindkét pályaméreten arany éremmel végeztünk! Sajnos ezek után minden életjel eltűnik az idők tengerében, az újpesti kézilabda mára szinte nyom nélkül eltűnt…

De vissza a témához! Ahogy az annak rendje és módja, férfi kézilabda BL negyeddöntőjében mindkét magyar csapat kvalifikálta magát. Fontos mondat, elemzem:

  •  „Annak rendje és módja”; a magyar klubcsapatok évről évre ott vannak Európa legjobbjai között, nem egyszer megszerezve a végső győzelmet is!
  • „Mindkét”; igen, a Szeged és a Veszprém csapatai mellett a többiek csak edzőpartnerként asszisztálnak a hazai élvonalban.

Ugye, van némi hasonlóság? Sajnos erősen sántít a hasonlat… Mit sántít, egyenesen tolószékre szorul, ugyanis a fociban a két kiemelt közel nem tud felmutatni még csak hasonló eredményeket sem! De – mint a mellékelt ábra mutatja – lehet ezt is jó, vagy legalábbis jobban csinálni. Elég lenne csak jobban, mert az egy komoly, és nem áthidalható tény, hogy a fociban nagyságrendekkel több pénz forog nemzetközi szinten, így érthetően nehezebb a feladat. De azért most már a nemzetközi kupákban a rendszeres csoportkörök (hol van az a legjobb nyolctól???) elvárhatók lennének. Csak halkan, és minden elfogultság nélkül írom; természetesen az Újpestnek is itt lenne a természetes helye!

Persze a kézilabdában sem fenékig tejfel az élet, van jó pár disszonáns hang is sportági berkeken belül, amik néha elnyomják az első hallásra jól működő kórust. A napokban például a handballexpert.com interjút készített a Veszprém volt két év után menesztett edzőjével, Ljubomir Vranjessel. Nyilatkozata szerint az elkezdett munkát nem sikerült befejeznie. Ennek több okát említi, és a saját felelősségét sem kerüli meg. Azt mondja, pontosan ítélte meg a veszprémi poject-et, a politikát viszont nem! Bármit is jelentsen ez a tömören fogalmazott állítás - a közeljövőben megjelenő könyvéből biztosan megtudhatjuk -, az pontosan tudható, hogy a politika a kézilabdában is erősen jelen van. Hogy csak egy nyilvánvaló példát említsek; biztosan mindenki emlékszik, hogy G-nap milyen komoly változásokat indukált a veszprémi klub életében.

Ezen kívül – szintén Vranjes egy korábbi nyilatkozatából tudhatjuk -, hogy a Veszprém költségvetése mindegy 3,8 milliárd forint. Ettől csak a PSG működik nagyobb pénzből, nemzetközi szinten is kiemelkedő adat, így nem csoda, hogy a világ legjobbjaiért folytatott versenyben is jól áll az egyesület. Igen, így történhetett meg, hogy a csapatban bőven kisebbségbe kerültek a hazai játékosok, hogy az más sportágakból is ismerős lehet… Csak nem megint a foci?

Igen, az, de – mily meglepő… - megint nem beszélhetünk azonosságról! A légiósok mindkét sportágban kiszorítják a hazai sportolókat, eddig stimmel. Ott viszont jelentős a differencia, hogy mi ennek az eredménye. Mert míg a kéziseknél olyan minőséget jelentenek a külföldiek, amit kellő számban a hazai utánpótlás nem tud kinevelni, addig a fociban inkább az számít, hogy olcsóbb legyen a külhonból érkező. Vannak persze kivételek, nem kérdés, de az kb. csak a „szabály” erősítését jelenti…

Nem hagy nyugodni pár kérdés;

  • Ilyen mennyiségű (és minőségű) légiós nélkül vajon nem pont ugyanitt tartana a hazai foci?
  • Ha a légiósok száma nem érdekli a sportági vezetést, akkor miért van az, hogy a válogatottra koncentrál a klubcsapatok helyett?
  • Ha már adottak az akadémiák infrastrukturális feltételei, miért nem fontos, hogy megfelelő szellemi tőke kerüljön a football-ba?
  • És ha sikerülne befoltozni ezt a szellemi hiátust, akkor hogyan játszanák be magukat a felnőttek világába a fiatalok?
  • És ha nem játsszák be magukat itthon, akkor hogyan szerződnek majd komolyabban jegyzett bajnokságokba?

A football klubok vezetése tehát elgondolkodhat arról, hogy mit kellene kezdeni azzal a bőséges likviditással, amit manapság rájuk szakadt, az MLSz vezetése pedig kapott néhány olyan kérdést, amit szintén nem árt átgondolni, nézzük meg, hogy szurkolói fronton mi a helyzet! Talán ott is felfedezhetünk valami olyat, amit érdemes lenne fontolóra venni?

Van bizony! A Veszprém - a BL negyeddöntőért játszva – a napokban a Sporting CP-t fogadta. Carlos Ruesga, aki négy éve távozott a Telekom Veszprémtől, először lépett pályára a Veszprém Arénában ellenfélként. A spanyol világbajnok már a bemutatáskor is nagy tapsot kapott, a meccs után pedig a hazai drukkerek a nevét skandálva éltették. A játékos a meccs után a következőket mondta:

„Csodálatos ez a szenvedély, ez a szeretet, amit kaptam. Köszönöm szépen, a Veszprém szurkolói a legjobbak a világon! Minden jót kívánok a Veszprémnek, a szurkolóknak, csodálatos itt játszani, a csapat, a klub egy csoda.”

Nos, a BL küzdelmeit nem csak a fociban követik milliók, a kézilabda is van annyira népszerű, hogy egy-egy ilyen esemény széles világ előtti megjelenése bőven felér egy komplett országimázs-kampánnyal! Tapasztalataim ez a fajta szurkolói viselkedés nem csak ilyen alkalmakkor jellemzi a kézilabda szurkolókat, sőt, ez egyfajta normaként van jelen más meccseken is. És más sportágakban is! A jégkorongot, vagy röplabdát, illetve vízilabdát jellemző szurkolói kultúra is jelentősen elüt a focipályákon tapasztalhatóktól.

Anélkül, hogy konkrét eseményeket említenék, azt kell mondanom, hogy nekünk, football-szurkolóknak is van még hova fejlődnünk! Tényleg nem emelnénk ki az utóbbi időkből sem történéseket, mert meg kell érteni, hogy nem egy-egy nagy nyilvánosságot kapott esemény a lényeg, hanem maga a lelátói kultúra egésze, a meccsek légköre. Miért is?

  • Mert ezek bizony döntő hatással vannak a pályán történő eseményekre!
  • Mert támadási felületet adnak egyes, feladataikat félreértelmező, szerepzavaros vezetőknek – és ez vezet a szurkolók általános kriminalizálásához!

Szóval; szerintem a ’90-es évek mára romantikus történetekké nemesedett eseményei ma már nem ismételhetők. Minden tiszteletem az akkor a barikádok élén harcoló szurkolóknak, de ez már a múlt, be kell látnunk! Egy rém hülye példa; nem véletlen, hogy ma már Dr. Alban ma már maximum sokadrangú retró bulikon tolja az „örökérvényű” It’s my life-ot. ’91-ben, akkor és ott a helyén volt a dolog, és van is pár igen kellemes ifjúkori emlékem, ami alá memóriám mixere a svéd fogorvos zenéjét keveri. Jó volt, szép volt, sajnos elmúlt…

Ezen a ponton nem sem tudok elmenni szó nélkül a címer kérdés mellett. Ez bizony a fentiek után egy nehéz téma, hiszen eddig nem használt a szép szó – ahogy a csúnya sem. Ezzel együtt sem tartom jó következtetésnek azt, hogy ebben az esetben elő kell venni a ’90-es évek példáját! Viszont – vissza a zenéhez! – teljes meggyőződéssel állítom, hogy ma is vannak jó limonádé zenék, amik újak, jók, szórakoztatók, ahogy a tiltakozásnak, és az érdekérvényesítésnek is vannak a mai körülmények között progresszív, hatékony formái. Éljünk ezekkel!

Végezetül pár szó a kézilabdáról; egyáltalán nem biztos, hogy a sportág jó irányba halad, nem vagyok meggyőződve róla, hogy a kiemeltek rengeteg pénzzel összehozott sikerei hosszabb távon pozitívan hatnak, azt viszont pontosan látom, hogy mi az, amit tanulhatunk (vezetők, szövetség, tulajdonos, és mi szurkolók) egy olyan sportágtól, ami ma sokkal jobb eredményeket tud felmutatni, mint a labdarúgás.

És maradt még itthonra egy üzenetem; a kézilabda – ami mint láttuk egyáltalán nem gyökértelen Újpesten! – egy olyan sportág, ami erős közösségépítő erővel rendelkezik, költségei tekintetében pedig sokkal konszolidáltabb, mint az egyre inkább a high society úri passziójává váló labdarúgás…

 

HAJRÁ MAGYAR FOCI!!!

HAJRÁ LILÁK!!!

NEM KELL ÚJ CÍMER!!!