A címet a „Tudom mit tettél tavaly nyáron” című horrorról ferdítettem, mert ugye számunkra elég horrorisztikusan kezdődött a 2016 nyara! A regisztrációból történő kizárásra gondolok, amiről már sokat olvashattunk, de azt, hogy pontosan mi történt, alighanem sűrű homály fedi mindörökre. A film kb. azt mutatja be, hogy egy pár fiatal az érettségi bankett után elütnek (?) egy alakot, akit megtalálnak – és mint kiderül – még él. A büntetéstől való félelmükben vízbe fojtják (?), ami ugye már sokkal súlyosabb büntetési tétellel bír, ezért megfogadják, hogy soha, senkivel nem beszélnek az ügyről! Innen kezdődik igazából a sztori, amit nem mesélem tovább. Aki esetleg nem látta a filmet, nézze meg, mondanivalóm szempontjából csak a film alaphelyzetét megadó első pár jelenet fontos.

By

Mr. Boo Szám szerint 2016-09-05

Biosz…

Tudom, nem biztos, hogy az iskola a szíve csücske mindenkinek, de most újabb tantárgy következik; a biológia. Van egy érdekes faj – sajnos a kihalás fenyegeti -, ami planktonokat eszik szabadidejében. Az meg van neki bőven, mert egyes példányai életkora meghaladja a 100 évet is! Ő pedig nem más, mint a cetcápa, fajának egyetlen – utolsó – képviselője. Példányai a földet körbeúszva vadásznak planktonokra, bár veszélyeztetettek, rendkívül sikeresek, hiszen sok faj kihalt mellőlük a hosszú évek során… A cetcápák tanulékonyak és néha megengedik az arra úszóknak, hogy rájuk akaszkodjanak. Vannak, akik ezzel visszaélnek, vagy éppen csak „rosszkor voltak rossz helyen”, de ezeket bizony ez az igen barátságos lény – idézek – „elgázolja”.

De mégis min alapul a siker? Miért van az, hogy ez az óriás planktonokkal táplálkozik, mi a sikere titka? Alighanem közel járok az igazsághoz, ha a tanulékonyság mellett a jellembeli tényezőket jelölöm meg, mint olyan tényezőt, ami hosszú távon sikeressé teszi. Mire gondolok? Arra, hogy Minden olyan élőlényt a plankton életközösségbe sorolunk, amely helyváltoztatásában elsősorban a víz áramlása és nem a saját izomműködése a meghatározó. A planktonikus élőlényekkel szemben megkülönböztetünk nektonikus élőlényeket, amelyek irányítani tudják a mozgásukat és képesek a környező áramlásokkal szemben úszni.

Plankton nélkül nincs cetcápa, cetcápa nélkül viszont nincs plankton (túlszaporodásukkal önmagát „mérgezi meg” az óceán!), egymásra vannak utalva, még akkor is, ha állandó harcban állnak egymással. A harc sok-sok éve tart, hol a cet, hol a plankton áll nyerésre, csatákat nyernek, csatákat vesztenek, de a háború nem dőlt még el – és ha minden jól megy, nem is fog! De azért én mindig is az egyik oldalnak szurkolok!

Bár látható, hogy mindkét életstratégia jól működik, nekem valahogy mégis undormány a planktonikus működés. Aki a saját törekvése helyett inkább az áramlatokra felülve próbálja kihasználni helyzetét, ilyen módon persze „más nemiszervével ütlegeli a csalánt”, az nálam nem számíthat a szimpátia minimumára sem! Ellenben az, aki önerejéből, gyakran az áramlatok ellen, saját erejére támaszkodva éri el sikereit, minden dicséretet, minden elismerést megérdemel! Úgy tűnik tehát, hogy biológiai, és etikai szempontból is az a legjobb, ha a csatákat a cetcápa nyeri, de azért meghagyja az ellenfele írmagját, hogy legközelebb is legyen kivel összemérni erejét!

Lássuk tehát, hogy milyen esélyünk van idén ősszel (ha marad a menetrend 2016.09.24-én este 18 órás kezdettel!) plankton enni vacsorára, Szent Gellért napján! Ebben a részben arról lesz szó, hogyan is lesz „egy Újpest gól”, mi az a játékelem, aminek rendben kell lenni a gólhoz, gólokhoz, ami a moszatvacsi alapfeltétele! Na persze addig lesz még disznótor, ami nem kényszer – hacsak nem a malacnak… J

Jöjjön a matek!

Szóval, a kérdés az, hogy miként is születnek meg azok a gólok, ami után minden ÚJPEST szurkoló örömmámorban úszik! Azt már láttuk, hogy az egyes játékosok hogy teljesítettek (erről egyébként lesz még szó egy későbbi részben!), de azt nem, hogy az miként áll össze a pályán egy egységes egésszé, és mik azok a tényezők, amikben erősek vagyunk, és mik azok, ahol bizony még van hova fejlődni.

Nekem – lehet, azért, mert a Barça játéka az egyik kedvencem (sokak szerint unalmas, van is benne valami…) – a labdabirtoklás az egyik vesszőparipám. Erről viszonylag egyszerűen gondolkodom, abból indulok ki, hogy minél többet van nálunk a labda, annál több lehetőségünk van arra, hogy támadásokat építsünk, és minél többet támadunk, annál több helyzetet alakítunk, a gól pedig a helyzetből lesz. Nos – ahogy az ábrán is látható lesz – ez nem pontosan így van! Sőt, inkább az ellenkezője volt igaz ezen a nyáron! Ez némi változás a csapat egészének játékában, ugyanis tavaly elég jól kimutatható volt a labdabirtoklás és a győzelmek közötti összefüggés.

Most azonban azt látom, hogy amikor többet birtokoltuk a labdát, csak egyszer sikerült nyernünk (két vereség és egy döntetlen mellett), viszont amikor az ellenfélnél volt többet a labda, minden alkalommal (háromszor) nyertünk. OK, lehet mondani, hogy a minta számossága nem elegendő, de a tények ettől még tények maradnak; inkább azokon a meccseken húztuk be a három pontot, amelyeken labdabirtoklásban alulmaradtunk.

Ennek oka abban lehet, hogy – bár a passzaink pontossága az egyik legjobb az NB1ben! – csapatunk egy adott mérkőzésen belül elég hullámzó teljesítményt nyújt. Bár ezt nem mutatják a számok (nincsenek mérkőzéseken belüli eloszlásokat feldolgozó mutatók a birtokomban), de megfigyelésem szerint periodikusság jellemzi a csapat játékát; hol átengedi a terepet (nem képes dominálni?), hol pedig erősen dominál. Ennek következtében a domináns periódusban sok pontos passz jellemzi a játékot, viszont amikor visszavontabb a csapat egésze, akkor az ellenfél adogat jó pontossággal.

De hogy jönnek ide a gólok? Talán úgy, hogy támadásaink többsége (legalábbis ami gólhoz vezetett) elég gyors, így a meccs egészére vonatkozó labdabirtoklás adatát érdemben nem befolyásolja. Másrészt pedig – mint sajnos ez már régi probléma – betömörülő védelmek ellen nem vagyunk elég hatékonyak, a klasszikus, erőcsatár pozíciója betöltetlen. Szerencsére ezen a területen Lázok játékában van még rengeteg potenciál, véleményem szerint tőle fogunk még sokkal jobb játékot is látni, de ezzel együtt is kimondhatjuk, hogy ebben a pozícióban (lassan hagyományként…) sajnos gyengék vagyunk.

A dominanciáról; azt csak remélem, hogy azok a periódusok, amikor – legalábbis labdabirtoklásban – nem mi dominálunk, az csapatunk akarata szerint történik, és nem azért jönnek szinte minden meccsen ilyen időszakok, mert egyszerűen képtelenek vagyunk azonos fordulatszámon végigjátszani a mérkőzéseket. Erre nem találtam hiteles adatokat, így igazán pontos válasz nincs. Talán az lehet egyfajta támpont, ha egy ilyen látszólag gyengébb periódus idején megfigyeljük Vignjevic mestert. Ha láthatóan feszült, ideges, kézzel-lábbal magyaráz a pálya szélén ugrálva, erős gyanúm szerint nem az történik a pályán, mint amit látni szeretne, ellenkező esetben (nyugodtam szemléli az eseményeket, akár még le is ül a padra) pedig vélhetően szándékosan engedi ki csapatunk a saját kapuja előteréből az ellenfelet. Ez utóbbi persze nem vonatkozik az olyan meccsekre, ahol több gólos hátrányban vagyunk (különösen meg a meccs vége felé), mert ilyenkor akár a csüggedtség jele is lehet, ha visszavonul a padra. De eddig ilyet talán csak egy alkalommal láttam tőle, nem jellemző magatartás!

Nos, a labdabirtoklás nem is biztos, hogy annyira szükséges a győzelemhez! Lehet ez az én mániám, de a tények makacs dolgok, így nem érdemes velük vitatkoznom! Viszont továbbra is érdekel, hogy akkor mi az a játékelem, ami szükséges feltétele a gólnak abban a rendszerben, amit csapatunk játszik.

A következő elem, ami – szerintem – kritikus lehet, az a párharcok területe. Itt azt látom, hogy kicsivel jobb a korreláció a párharcokban mutatott fölény, és a győzelmek között, de továbbra sem meggyőző… Talán, ha az első meccset kiveszem a matekból, mert az alkalmatlan talaj miatt nem marasztalhatók el játékosaink, ha esetleg testi épségüket szem előtt tartva nem mentek bele minden egy-egy elleni szituációba! Bár ez kicsit javít a helyzeten, de így sem mondható ki, hogy a párharcokban mutatott fölény egyértelműen győzelmet jelent! Ha a utolsó négy meccsre szűkítjük le a vizsgálatot, akkor talán van némi összefüggés, de ez már tényleg olyan alacsony elemszám, hogy ebből nem lenne „ildomos” komolyabb következtetéseket levonni.

Ezúttal nem fogok minden egyes vizsgált paramétert bemutatni, de átnézve az adatokat arra jutottam, hogy egy markáns, az eredményre lineárisan ható játékelemet sem sikerült találnom! A fenti chart (ezt már korábban is felraktam, de nagyon idekívánkozik!) viszont az összteljesítmény vonatkozásában már egyértelmű; csapatunk az eredményeket nem egy jól megfogható tényező, hanem a játék egészét leíró összes tényező eredőjeként hozta! Érdemes volt akkor ezt az egészet megírni, feltenni, és végül – és persze elsősorban! – elolvasni???

Erre egyértelmű válaszom van, de egy fontos kikötéssel! A válasz; igen, a kikötés; nekünk, hazai szurkolóknak! Miért igen? Mert ebből kiderül, hogy csapatunk komplex, tudatosan felépített játékot képes a pályára vinni, és nem kizárólag egy meghatározó elemre épülő stratégia végrehajtására épül! És miért csak nekünk érdemes elolvasni? Mert ebből bizony nem lehet olyan stratégiát felépíteni, ami a gyenge pontokon megfogja csapatunkat, ellenfélnek, ellenfél szurkolójának így csak annyit jelent, hogy aki ellenünk győzni akar, annak a játék minden egyes elemében felül kell kerekednie, nem elég csak agresszívnek, vagy csak pontosnak, vagy csak gyorsnak lenni, nem elég csak birtokolni a labdát (és a többi…), hanem ezekben mindben jobbnak kell lenniük.

A jó hír az, hogy ilyen csapat nem sok van ebben az országban, a rossz pedig az, hogy az erősebb(nek vélt) csapatok még csak most következnek a bajnoki pontvadászatban. Ezt aztán tovább cizellálja a tény, hogy csapatunk teljesítménye közel sem tekinthető állandónak, de ezen a ponton bizakodó vagyok, mert a nyári produktum azt mutatja, hogy mind egyéni, mind csapatszinten javuló a tendencia!

Ma tehát azt sikerült megtudni egyet, s mást a tengerek élővilágának egy kis szeletéről, de ami sokkal fontosabb, kiderült, hogy csapatunk igencsak komplex rendszerként működik a pályán, és ezt a működést nem is olyan egyszerű megfejteni, nem egyszerű stratégiát alkotni ellen. Ez pedig a helyzethez jól alkalmazkodó játékosok mellett főképp Vignjevic mester érdeme, nem véletlen, hogy sokan őt tartják a klub legnagyobb értékének!

HAJRÁ LILÁK!

By

Mr. Boo Szám szerint 2016-09-01

Opcionális…

…megint, de ezúttal nem indítok olyan messziről!

Miután volt már egy kis fizika, meg némi matek, aztán meg egy kis irodalom következett, most következzen egy kis földrajz!

Az előző két részből kiderült, hogy a nézőtérről mindenekelőtt a gól a fontos, az edzőnek azonban már kissé más dolgok is fontosak, mert ugye „neveltjei” nem mindegy, hogyan érik el a győzelmet. Legalábbis igényesebb vidékeken így szokás, azt most inkább mellőzzük, hogy ilyen terület egyre kevesebb található szép kis hazánkban… Nem túl nagy baj, hogy szerencsénkre éppen egy olyan helyen élünk – de legalábbis kötődünk hozzá -, ami még a kivételeket erősíti! Az meg különösen nagy szerencse, hogy ehhez van egy olyan edző csapatunk mellett, aki különösen nagy figyelmet szentel a „hogyan” kérdésének – és arra jó válaszokat is ad!

Folytatva a földrajzi témát, a fórumon (ezúton is köszönöm az ötletet!) valaki azt találta „mondani”, hogy „szerencsénk van Vignjevic mesterrel, mert szerbként jól megtanulta azt, hogyan kell szarból várat építeni”. A kissé karcos megfogalmazás mögöttes tartalma igenis pontosan leírja a helyzetet, ha valaki szofisztikáltabb formulát tud, ami ilyen pontosan leírja a szitut, rajta! A tévedések elkerülése végett; ez a kijelentés nem szarozza le a játékosokat, ők minden dicséretet megérdemelnek, ugyanis ők nem építőelemek, hanem építők! Úgy tűnik tehát, hogy nem „csak” a délen tudják, hogyan lehet azt a várat megépíteni, hanem itt is sejtenek valamit a srácok, de azt hiszem, hogy Maliban is értenek valamit az építészet ezen ágához!

Milyen tantárgyat nem érintettem még? Ahha, történelem… Nos, ha minket itt a Kárpát-medencében régen tép a balsors nevű rohadvány, akkor tőlünk délre vajon mit mondanak? Az csak a sokadik volt, hogy Ferenc Józsefnek Bosznia kellett… pedig már nem volt fiatal!!! És ezzel még bőven nem volt vége, jöttek-mentek itt birodalmak, meg lakatosból, aztán jogászból lett népvezérek – előbbi Tito, utóbbi Milosevic néven tűnt fel a napi sajtóban a maga idejében. Nem, ez a cikk nem politikáról fog szólni, a történelem is csak azért került ide, hogy egy kis bepillantást nyerhessünk abba, hogyan is alakult ki az a fajta néplélek. Ami szorult helyzetben nem a csüggedést, a lemondást adja válaszul, hanem farkasként küzdő emberré változtatja a szorongatott helyzetben lévőt, aki annál erősebb, minél jobban sanyargatják!

Akkor most a matek…

Hogy jön ide néplélek, meg földrajz??? Nem is beszélve a Ferenc Jóskáról… Itt még egy kicsit most el fogok tökölni, mert erről persze megint beugrott valami; a mondás, miszerint „Menj a francba!”, teljesen biztosan Újpesten született meg, és elég komoly köze lehet ennek a focihoz is. Csak röviden; franc=franz, franzstadt=… Ott ér össze a dolog, hogy az a kerület nevét I. Ferenc - szintén Habsburg- király után kapta. Totál biztos, hogy aki nem felet meg, az edző kirúgta, mert csak hátrányára volt a csapatnak, azt leküldte – már akkor is – egy alacsonyabb szintre, a francba! De ez tényleg nem tartozik ide, viszont ha már suli, akkor ezt itt Újpesten illik azért tudni!  J

Na de komolyan! Úgy jön ide a néplélek, hogy csapatunk egyre szorongatottabb helyzetében is képes sikereket elérni, mert az ellenséges környezet összekovácsolja őket! Ebben bizony szerepe van a Mesternek, akiről – már ellenfélként! - a ma Mezőkövesden játszó Hudák Dávid nyilatkozta az ellenük játszott meccs előtt, hogy keményen kézben tartja játékosait! Bizony, kell egy olyan erő, ami összetartja azt a csapatot, amit nem csak a pályán érhet támadás, aki „ha megfogyva bár, de törve nem…” Ez lélektani tényező, ezért azt gondolhatjátok, hogy nincs helye itt, hiszen itt számokról beszélünk, azok alapján elemzünk. De bizony, a helyzet az, hogy a számok azt mutatják, hogy itt harcosok vannak, akik egymásért küzdenek a pályán! De nézzük meg, hogy ez hogyan látszik a számokból, a csapat hogy van „összerakva”!

Egy harcosokból álló csapatnál nagyon fontos, hogy mindenki tegye meg ami tőle telik, ne legyen aki kilóg lefelé, mert az gyengíti a csapat egészét, de felfelé sem biztos, hogy jó ha kilóg valaki, mert az esetleg felborítja az „egy mindenkiért – mindenki egyért” egyensúlyát. Magyarul; kiegyensúlyozott, összességében jó teljesítményre van szükség egyéni szinten, ebből állhat össze a siker.

A csapat átlaga 200 pont felett van, ami az NB1-ben elvárás, de vannak olyan klubok, amik ezt bőven nem képesek teljesíteni, ez persze a tabellán elfoglalt helyükön meg is látszik… Ami nálunk nagyon fontos, hogy se lefelé, se felfelé nincs drámai kiugrás, a csapat egésze kiegyensúlyozottan teljesít. Persze ez átlag, nem mutatja meg a nyáron lejátszott meccseken mutatott teljesítmények dinamikáját, márpedig ez fontos! Fontos, mert csak így látható, hogy az eredmények inkább a szerencsének, vagy az elvégzett munkának, és annak sikeres pályára vitelében keresendők! A jó hír az, hogy az egyes meccseken mutatott átlagos pontértékek növekvő sorozatot mutatnak. A növekedés persze messze nem lineáris, kisebb nagyobb zökkenők vannak, de tény, hogy javulás tapasztalható. Többet mond azonban, ha játékosonként, meccsenként nézzük meg a teljesítményeket! Azért fontos ez, mert itt az is kiderül, hogy a javulás egy-két játékos folyamatosan növekvő teljesítményének, vagy a csapat egészének – de legalábbis nagy részének! – jobb játékából adódik!

Az a jó hírem van, hogy a csapat játékosainak többségénél – kisebb-nagyobb megingásokkal – fejlődés tapasztalható. Sajnálatos dolog, hogy éppen a legutolsó meccsen nem jött ki a jó teljesítményből három pont, de itt meg kell említeni, hogy az ellenfél is kiemelkedőt alkotott ezen a mérkőzésen. Hogy miért nem volt mégsem ez a meccs a legpompásabb találkozó az egész idényben? Mert a jó teljesítmények bizony kioltották egymást. A dinamikus egyensúly tulajdonsága ugyanis, hogy az bármilyen szinten létrejöhet, a lényege az, hogy az bármilyen szinten képes létrejönni, csak az kell hozzá, hogy az egyensúlyi állapotban a tényezők kiegyenlítik egymást. Nos, itt van az a pont, ahol a statisztika megbukik; nem mutatja meg, hogy ennek az egyébként csapatszinten igencsak jó teljesítménynek (mindkét részről!), egyszerűen nem volt élvezeti értéke! Azt viszont mutatja, hogy nem csapatunkon múlt a győzelem, mert minden addig játszott meccsnél többet tettek a győzelemért. Az meg pech, hogy ezen a napon az ellenfél is minden addiginál nagyobb erőket volt képes mozgósítani…

Minden estre a mérhető teljesítmény, és az eredmény szoros összefüggést mutat, hiszen csak azokon a meccseken sikerült győzelmet kiharcolni – és a már előbb említett döntetlent elérni –, amikor a csapat átlagos indexe meghaladta az ellenfélét.

Ez eddig rendben is van, hiszen pontok járnak a gólokért, így a statisztika önigazoló, az kap több pontot, aki nyer! Igen ám, de a helyzet ettől kicsit összetettebb! Ennek szemléltetésére – na meg mert igencsak fontos adatról van szó! – készítettem egy ábrát arról, hogy miként is állunk a labdavesztés/labdaszerzés terén. Az alábbi chart a szerzés és a vesztés egyenlegét mutatja be, ahol negatív tartományba jelenik meg a hasáb, ott több a vesztett labda, ahol pedig pozitívban, ott a visszaszerzések száma magasabb.

Nem meglepő, hogy éppen góllövőink mutatják a legrosszabb teljesítményt ebben a „műfajban”, hiszen az ellenfél védő-harmadában játszanak, ott pedig – a kapuhoz egyre közelebb – egyre nagyobb erőket mozgósít a védekező csapat. És ez a mutató csak egy a többi közül, mert bizony más mutatók – passzok pontossága, párharcok – terén is nehezebb dolguk van támadóinknak. így van egyfajta kiegyenlítődés, azzal együtt, hogy a gólszerző persze sok pontot kap, hiszen ez a játék lényege, a csapatok ezért lépnek pályára, mi pedig ezért megyünk ki a stadionba! Na jó, az ellenfél góljaira csak igen mérsékelten vagyunk kíváncsiak, de ez érthető… Az utolsó meccs éppen arra példa, hogy gól nélkül is lehet sok pontot gyűjteni egyéni, és csapat-szinten is.

Arra jutottam tehát, hogy a statisztika által kimutatott pontok bizony erősen meghatározóak az eredmény tekintetében, de ezeket a számokat nem lehet önmagukban értelmezni, mert ugye a pályán az ellenfél is ott van, az sem mindegy, hogy ők hogyan teljesítenek! A magasabb pontszám (=jobb teljesítmény) rendre győzelmet jelentett, az egy kivétel pedig inkább a szabályt erősítendő csúszott be, de semmiképpen nem cáfolja a statisztika létjogosultságát. Az viszont tény, hogy a meccs élvezeti értékéről a számok semmit nem mondanak, különösen nem azok számára akik – mint mi, szurkolók – nem semleges nézőként látjuk az eseményeket, hanem a részünkről természetes elfogultság lila ködén keresztül!

Ha egy kicsit visszakanyarodunk a bevezető történelmi vonatkozásaihoz, azt tudom mondani, hogy – történelmi távlatokban persze! – akár javunkra is válhat a mai, ellenséges környezet! Azért, mert – a nyilván jócskán elferdített nézőszám-adatok mellett is! – látom az egymásrautaltságból eredő összefogást a pályán kívül is, tapasztalom a fórumon, ahol „ős-ellenségek” békülnek ki, ismerik be kölcsönösen tévedéseiket. Lehet, hogy megátalkodott optimista vagyok, de ezeket érzem, tapasztalom, és nem hiszem, hogy az érzékeim csalnak meg! Inkább azt gondolom, hogy kicsit szerbek lettünk (természetesen csakis átvitt értelemben), a nehézségek megacéloznak lassan, és nem törünk le, nem keseredünk el, hanem kettőzött erővel kitartunk, ha újabb csapás következik!

És erre bizony a csapat – élén Vignjevic mesterrel! – tanított meg ezen a nyáron! Van tehát tanulnivalónk, és úgy látom, hogy tanulunk is a sikerekből és a hibákból is. Mélységes tiszteletem mindenkinek, aki ott kint a stadionban, és akár otthon, vagy éppen külföldön csapatunkért szorít, mert meggyőződésem, hogy – a számokon túl – bizony a lélektani tényezők, a pozitív energiák áramlása is hozzásegít egy-egy gólhoz, egy nehéz meccsen a győzelemhez, és végső soron a bajnoki versengés végén az elfoglalt helyezéshez is!

Lehet, hogy a vége kicsit túlcsordult, az is lehet, hogy ennek aztán sok köze nincs a számok világához, de az biztos, hogy ha nincs meg ez a fajta pozitív töltés, akkor nincs szurkolás, nincs foci, nincs csapat sem! Remélem, hogy ezután is egyre több torokból szakad fel;

HAAAAAAJ-RÁ LILÁK! HAJRÁ LILÁK!

By

Mr. Boo Szám szerint 2016-08-30

Opcionális bevezető:

A lényeg később, de leírom, mert ha már eszembe jutott megosztom Veletek.

Szakközépiskola, 22, 16-17 éves fiú (0 lány…), a ’80-as évek vége felé, még két év az érettségiig, nincs hova sietni, a tanulás nem fontos… Szép időszak ez, de ebben a korban hiányoznak a legjobban, akik pedig ebben a suliban nincsenek. Még csak nagyon pótolni sem képes őket senki, a dirinő ötvenes rém, az elektró tanárnő Jabba ikertestvére. Sőt, a büfében a menzás szakácsnéni archetípusa (afféle szakállas nő, akit a XX. században a Ligetben mutogattak, a XXI. században meg énekelni is hagynak immár…) - készíti a vajas-párizsis-savanyú ubis, egyébként ötösével fogyasztva egész kiváló szendvicseket!

Szóval, el lehet képzelni, hogy az a társaság, amit „C” osztályként soroltak be, kb. mint minőséget az „A” és „B” után (több osztály nem volt…), mennyire volt fogékony a természettudományok, és különösen a humán tantárgyak elsajátítására. Nem állok távol az igazságtól, ha azt mondom, semennyire! Persze ez a nagy átlag, mert (ha hiszitek, ha nem!), de volt akinél a fogékonyság egyenesen negatív értéket vett fel! Mások persze – kínosan ügyelve rá, nehogy a többiek észrevegyék! – esetenként tanulásra vetemedtek, és persze volt egy (talán kettő) eminens diák is, ahogy az már csak lenni szokott.

A kellemes időtöltésnek – amit suliba járásnak neveznek – az vetett véget, hogy egyszercsak kiderült; aki bizony nem vigyáz, az előbb-utóbb érettségizni fog! Lett is hirtelen nagy kapkodás, mindenki igyekezett – persze a képességeihez mérten – készülni azokra a hetekre, amik bizony elkerülhetetlenek; amikor egy tételt húzva feketén-fehéren kiderül, hogy az előző négy év mivel telt! Aztán persze a döntő többség érettnek minősíttetett, sőt, mára az is kiderült, hogy egyáltalán nem is volt olyan reménytelen a társaság, mint azt én akkoriban elég határozottan gondoltam (magamat is beleértve ám!).

Na de hogy jön ez ide? Nos, úgy, hogy ebben az egész történetben eddig olyanok szerepeltek, akik fiatal korukat azzal töltötték, hogy megpróbálták - a maguk módján persze! – tejesíteni, amit elvártak tőlük, megszerezték az érettségi bizonyítványt. A történetnek azonban van olyan szereplője, aki az ilyen emlékekben nem is olyan biztos, hogy alapértelmezetten előkerül. Ez pedig a TANÁR! Igen, csupa nagybetű, mert bizony abba a kategóriába, amire én gondolok, nem mindenki fér bele, aki tanári diplomával a zsebében fiatalok nyúzásával tölti az idejét! Ettől egy kicsit több kell ahhoz, hogy ebbe a kategóriába beleférjen valaki.

Ott van mindjárt a magyar nyelv és irodalom tanár, aki – hogy fenntartsa a nem túl acélos figyelmet, meg mert foci-őrült volt, és nem nagyon kedvelte az épp aktuális rendszert… - az Aranycsapat góljainak elmesélésén keresztül jutott el Ady verseinek elemzéséig. Addig produkálta magát, míg a jobbnál jobb csajokról álmodozó, rettenet flegma társaság elfeledkezett a lába közéről, meg arról is, hogy azon gondolkodjon minden energiát mozgósítva, hogy „Ez meg ki a f…szt érdekel???”, és tátott szájjal szembesült a ténnyel, hogy Ady nem egy olvashatatlan izé, hanem nyilvánvalóan az egyik legnagyobb magyar költő, akinek érdemes még egy-két versét is elolvasni!

És akkor az érettségin ez a TANÁR, aki talán csak bungee jumping ugrást nem mutatott be nekünk a cél érdekében (ezt is csak azért nem, mert akkoriban még csak Új-Zélandon volt az egyetlen ugróhely…), tövig rágta körmeit, azon izgulva, hogy felismerjük-é a különbséget az ütemhangsúlyos és az időmértékes verselés között!!! Izgult, küzdött az érzelmeivel, hol örült egy jó feleletet hallva, hol bosszús volt, amikor a válaszadó melléfogott, de már nem tehetett semmit… Mindig kíváncsi voltam, hogy milyen lehet ez, milyen lehet átélni, és milyen érzés a tehetetlenség? Nos, pont olyan lehet, mint az edzőnek, amikor mindent megtett a sikerért, mindent elmondott, megmutatott, oktatott, tiltott, biztatott (talán le is ugrott egy toronydaruról gumikötéllel a lábán!), de a meccsen már nincs mit tenni, esetleg igazíthat a felálláson, párat cserélhet, de érdemben belenyúlni már nem tud…

Vereség esetén magányosan kell feldolgoznia az eseményeket, kitalálni, hogy hol hibázott, mit tehet még, és mi kell, hogy játékosai odategyék azt a játékot, amit elképzelt. Ja, győzelem esetén bizony nincs egyedül, a dicsőségben sokan osztoznak, abból mindenki kiveszi a részét! És ilyenkor mi marad? Ilyenkor is ki kell találni, hogy ki hol hibázott, mit tehet még, és mi kell, hogy… Igen, ilyenkor is át kell gondolni a „hogyan tovább” kérdését, mert jön a következő meccs, egy következő ellenfél – másik meccs, másik ellenfél, más mérkőzés, ahol megint GYŐZNI KELL!

Ahol nekem összeér a középiskolai történet, és Vignjevic mester története, az a pont, ahol egy adott helyzetből, minden nehézség ellenére értéket hoz létre! Tanárunk végül nem elkallódó embereket nevelt, a Mester pedig egy nem egy pofozógépet alkotott meg – ebben az évben sem! A továbbiakban arra teszek kísérletet, hogy elképzelem, milyen lehet az a helyzet, amikor a tanítványok feleltek, amikor a csapat már lejött a pályáról, és fel kell mérni, hogy mik voltak az erősségek, hol volt gyengébb a produkció… Szóval, most jön a lényeg!

A lényeg

Bár ez nem a számok világához tartozó körülmény, de a keretet (mennyiségre és minőségre) meghatározza a regisztrációtól való eltiltás. Nem gondolom, hogy a mai keret nem tehetséges srácokból áll, sőt bizonyos szempontból a nyáron pályára lépők jobb csapatot alkottak, mint akár a tavalyi gárda. Ezzel együtt persze érezhető, hogy egyes hiányposztokra nem voltak érkezők, van olyan poszt, ahova egyszerűen nincs megnyugtató megoldás, de ezen túl is van jó pár olyan csapattag, akinek nincs konkurenciája. A verseny hiánya, a szűk keret, és még más negatív tényezők is mind-mind rontják az esélyeket, de a nyár mégis jól sikerült. Az ellenfelek – a hírek szerint – mind erősítettek, de ez a pályán nem látszott! Vízipólóban persze nem vagyunk jók, és persze az sem segített sokat az elején, hogy két belső védőnk összesen is kicsit fiatalabb, mint Kabát Peti… és Peti sem nevezhető öregnek!!!

De nézzük meg, hogy feletek meg a srácok a pályán, milyen erényeket mutattak meg, és hol voltak az esetleges gyengébb pontok! Miután a gólokról már esett szó, azonban arról még nem sok szó esett, hogy 8 gólhoz mennyi kísérlet kellett? Miután visszafelé haladunk, ez most aktuális, ahogy Diarra játékának elemzése is!

Összesen 92 lövési kísérletet jegyezhettünk fel a mérkőzéseken, ami azt jelenti, hogy több mint 11 lövés kell egyetlen gólhoz! Ez bizony kicsit sok, a Bundesligában bizony 6-7, a spanyol ligában pedig 5-6 kísérletre jut egy gól. De tegyük is hozzá azonnal, hogy az egyetlen vérbeli középcsatárunk a lejátszott percek mindössze 45%-án volt pályán, ami jórészt annak „köszönhető”, hogy egy súlyos, hosszú rehabilitációt igénylő sérülés után léphetett ismét pályára idény nyáron. Az viszont biztató, hogy a nyáron összesen 18 pályára lépő játékosunk közül 14 vállalkozott bevenni az ellenfél kapuját, és csak két kapusunk, valamint a 43, illetve 5 percet játszó Tóth Patrik, és Nagy Gábor maradt kísérlet nélkül.

Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy Diarra egyedül vállalta a lövések 28%-át! Az ő játéka unikális az NB1-ben hiszen amellett, hogy fegyelmezett, kivételes fizikai képességekkel megáldott játékos, ugyanakkor kreatív, kiválóan cselező, de jól lát a pályán, a széleket hosszú, pontos labdákkal úgy képes forgatni, hogy még Pinyő tolódásos taktikája sem tudta lereagálni! Véleményem szerint Suljic óta nem volt ilyen „látványelemeket” bemutató játékosunk, pedig Újpestre mindig kell egy ilyen habitusú zsonglőr! Asmirral szemben viszont Souleymane fegyelmezett (van benne alázat, ami bizony ritka manapság…), jobban átlátja a pálya egészét, így egészen biztos vagyok benne, hogy szép jövő áll még előtte.

Biztosan emlékeztek gólja után, amikor a Mester nyakába ugrott! Abban minden benne volt; öröm, köszönet, felszabaduló feszültség, de leginkább az, hogy az elsőre magának valónak tűnő játékos bizony egy közösség része, csapatban gondolkodik, és végtelen tisztelet van benne az edző iránt. Ilyen az igazi profi hozzáállás, és mindezt egy 21 éves Maliból érkező cingár srác mutatja be!

Visszatérve a lövésekhez; Diarra mennyiségi mutatói rendben vannak, nehéz ugyanis azt a játékost semlegesíteni, aki lát a pályán, de jól cselez, gyors, és időnként a csapat alapstratégiájának egyébként igen határozott kereteit feszegeti. A pontosság azonban sajnos nem erősség, de – ebben biztos vagyok! – ez inkább lélektani kérdés! Ahogy megjön az önbizalom, látható, hogy jobb a találati arány. De a többiek vajon hogy teljesítettek?

Bardhi, Sankovic, Mohl, valamint Andric kimagaslik a csapatból, ők azok, akik 50% feletti arányban találnak kaput. Innen hiányolom Lázok, Balázs Benjámin nevét, és ha Cseke jobban teljesít, talán most két ponttal több is lehetne csapatunk neve mellett. De – véleményem szerint – így sem rossz az eredmény, viszont az elől játszóktól összességében többet várnék.

Bardhi hasznossága nem kérdés, hiszen 9 lövéséből 7 kapura ment, és – mint korábban már említettem – ehhez elég volt a csapat által teljesített játékpercek 53%-a! Ha formáját sikerül megőriznie, vagy éppen még rátenni egy-két lapáttal, és a sérülések is elkerülik, bizony ebben a bajnokságban már meghatározó csapattag lesz! Tovább megyek; az egész NB1-ből ki fog emelkedni, ha így termel tovább.

De haladjunk szépen visszafelé; nézzük meg, hogyan sikerült eljutni a gólig, mi kellett ahhoz, hogy odaérjünk az ellenfél kapuja elé? A játék képe alapján csapatunk számára létfontosságú a passzok pontossága, és ezen a téren nemzetközi szinten is megállná helyét a társaság! OK, persze ezt ebben a bajnokságban tudjuk, kérdés, hogy nemzetközi szinten mire lenne (lesz majd!) elég.

Sötétebb színekkel jelöltem azokat, akik az átlag fölött teljesítettek. Védelmünk nagy része ide sorolható, Kecskés viszont kissé lemarad. Ennek oka az, hogy hátul sok esetben úgy jön ki a játék, hogy ha az ellenfél letámad, neki kell hosszú labdát felívelnie, ami – szorongatott helyzetről lévén szó – nyilván kevésbé pontos. Azt nem tudom, hogy ez a játékunk hibája, vagy egy egyéni hiba, amit Ákosnak kell kijavítania, de a számok itt bizony egy hiányosságra mutatnak rá.

Érdekes összevetni Windecker és Sankovic adatait; a magyar játékos védekező (szűrő) poszton szerepel, de passzai pontossága jelentősen elmarad a szintén szűrőként pályára lépő horvát csapattársáétól. Talán ez is szerepet játszik abban, hogy Windecker kevesebb lehetőséget kapott, a teljes lejátszott percek 63%-án volt pályán. Elől Diarra emelkedik ki ebben a mutatóban is; 80%-os pontossága a támadó harmadban bizony megsüvegelendő!

De térjünk vissza szűrőinkhez! Őket azért szeretjük, mert vég nélkül robotolnak, megharcolnak minden labdáért, tehermentesítik a védelmet, támogatják az elől játszókat. A támogatást a passzok pontossága jellemzi, a tehermentesítést pedig a párharcokban mutatott eredményességük. Nézzük meg tehát, hogy csapatunk játékosai ebben hogy szerepeltek!

Itt már látszik, hogy a párharcokban mindkét szűrő 70% körül teljesít! Ez a teljesítmény bizony elengedhetetlen volt ahhoz, hogy kevés kapott gól kerüljön a táblán nevünk mellé! A letámadáson kívül ugyanis a szűrők tudják megakadályozni, hogy veszélyesen közel kerüljön az ellenfél támadása kapunkhoz. Többi védőnk 60% körüli teljesítménye sem rossz, de talán itt lehetne javulni; ha a többi védőnk elérné Kecskés stabilan 60-70% közötti szintjét, az erősebb csapatok ellen sem lenne nagy probléma. Ebben jól áll tehát fiatal középső védőnk, dicséret illeti, hiszen fizikálisan még fog fejlődni, így nyilván van még tere a fejlődéshez.

A párharcokban mindig benne van a szabálytalanság, különösen akkor, ha ez fizikai kontaktussal jár. Vannak játékosok, akik mintha vonzanák a „balhét”, mindig forr a levegő körülöttük, belemennek olyan helyzetekbe, amit mások talán elkerülnének. Az ilyen játékosok kicsit olyanok, mint azok, akik a jégkorongban a buliból igyekeznek elvinni a korongot; nem biztos, hogy ők a legerősebbek, de egyszerűen „bennük van a boogie”…

Ami azonnal szemet szúr; Diarra, mintha vonzaná a bajt… Arról van szó, hogy játékát sok esetben csak szabálytalanság árán tudják tartani, és ahogy híre ment képességeinek, ma már azt látom, hogy bőven osztanak neki „előleget” is; még szinte el sem kezdődött a meccs, máris kap egy-két csomagot, csak úgy miheztartás végett! Sajnos nem nagyon védik a bírók, mert a nagy átlagot annyira meghaladják időnként mozgásai, hogy a játékvezetők nem képesek pontosan lekövetni. Ilyenkor persze nem fújnak, vagy éppen ellene ítélnek, ami viszont (egyébként jogos, de a bírónál negatív!) hiszti következik. Ezen bizony kell még dolgozni. Azzal együtt is ezt gondolom, hogy tudom, milyen nehéz elviselni a rossz döntéseket, az igazságtalanság érzése pedig rossz hatással van a játékra. Ha sikerül ezeken a dolgokon felül emelkedni (nem viselkedni, hanem tényleg túllépni a bíráskodás visszásságain!), az jó hatással lesz a teljesítményre is!

Érdekes, hogy védőink elég sallangmentesen játszanak, viszonylag kevés szabálytalanságok követnek el. Közülük is kiemelkedik Kecskés, aki már-már túlságosan is „jófiúnak” tűnik. Mielőtt még számon kérnénk védőnkön a szabályok kicsit lazább értelmezését, gondoljunk bele, hogy a keret szűkössége nem igazán engedi meg a sok lap begyűjtését! Ehhez képes van belőle szép számmal, mert – véleményem szerint – kissé könnyen kapjuk ezeket. Az elől elkövetett viszonylag több szabálytalanság a stratégiának is betudható, hiszen a letámadás már az ellenfél védő-harmadában megkezdődik, és itt bizony be-becsúszik pár komolyabb, taktikai szempontból „kötelező” fault.

Ebben a részben tehát megnéztük azt, hogy mennyi kísérlet kellett egy-egy gól eléréséhez, ki milyen pontossággal célozta meg a kaput. Megnéztük, hogy az ellenfél kapujához jutásban ki hogyan járult hozzá pontos passzokkal, párharcok megnyerésével. Ez utóbbiak persze fontosak ahhoz is, hogy a lehető legkevesebb gólt kapjuk, ugyanis védekezésnél a terület jó zárása után párharc során szerezhető meg a labda (hacsak az ellenfél el nem rúgja vakon a labdát…), de sajnos ebbe néha becsúsznak hibák, és a lemaradó játékosok csak szabálytalanság árán tudják elrontani az ellenfél játékát. A szabálytalanságokat nem csak osztjuk, hanem kapjuk is, különösen Diarra szenvedhet ettől sokat.

Én azt látom a fentiekből, hogy

-      Játékunk még mindig a pontos passzokra épül,

-      sokszor jutunk el az ellenfél kapujáig,

-      de ott a pontossággal még sok probléma van.

-      Védőink jellemzően szabályos eszközökkel élnek,

-      legkreatívabb támadónkat viszont rendesen „faragják”.

-      Szűrőink fontos elemei a játéknak, védőink tehermentesítését jól oldják meg,

-      ezért tudnak szélső védőink felérni a szélekre támadás során,

-      de az előre-játékban még fejlődni kell.

Eddig azt látom, hogy;

-      Diarra, Sankovic, Mohl, Lázok, Bardhi átlag fölött teljesítenek,

-      Kecskés, Windecker, Kálnoki Kis, Balázs Benjámin, Cseke megfelelnek, és további potenciál van bennük,

-      Nagy T. még mindig kérdés, kicsit hektikus,

-      Andrictól több kell, ahogy ezúttal Angelov, és Tóth Patrik sem nyújtja azt, amit elvárunk tőlük,

-      Kapusaink az eddigieknek megfelelően teljesítenek, ahogy korábban is,

-      A sérülteknek pedig gyors felépülést, jó egészséget kívánunk, mert Heris, Balogh Balázs, Hazard, Perovic is mind-mind erősítést jelentenek!

HAJRÁ LILÁK!

By

Mr. Boo Szám szerint 2016-08-28