Hajóval érkeztünk, kétgólos hátrányból álltunk fel – az Újpestet nem lehet leírni!

FTC–Újpest 2–2 (2–1)

Hajóval a derbire

Újpestinek lenni a derbi napján külön lelkiállapot. Ilyenkor már jóval a kezdőrúgás előtt a meccsen jár az ember esze, előkerülnek a korábbi találkozók emlékei, a remények és a fogadkozások: hátha most végre sikerül.

Szeptember 6-án ehhez olyan felvezetés társult, amely már önmagában is emlékezetessé tette a napot. Szurkolóink két hajóval indultak a kilencedik kerület felé, a Dunán vonuló lila-fehér tábor pedig látványos módját választotta annak, hogy megérkezzen a 248. bajnoki derbire.

Van valami nagyon újpesti abban, hogy az elmúlt évek fájó eredményei után is újra és újra ugyanazzal az elszántsággal indulunk neki ennek a meccsnek. Megtöltjük a vendégszektort, berekedünk, és azt várjuk, hogy a pályán is visszaköszönjön mindaz, amit nekünk ez a címer jelent.

A stadionban már a bemelegítés alatt szólt a „Hajrá, Lilák!”, vagyis a tábor megtette a magáét. Innentől a csapaton volt a sor.

Egy szerencsétlen kipattanóval kerültünk hátrányba

Az első lehetőségeink egyikénél Horváth Krisztofer jó labdával indította Matkót, de a támadás végén Gómez még blokkolni tudott. Az első húsz percben a hazaiak sem alakítottak ki igazán nagy helyzetet, aztán mégis megszerezték a vezetést.

Arzani élesen küldte középre a labdát, Szappanos reflexből védeni tudott, a kipattanó azonban éppen Yusuf elé került, aki közelről az üres kapuba fejelt.

1–0.

Bosszantó gól volt.

A VAR megnézte – mi pedig továbbra sem értjük

A gól után fokozatosan bátrabbá váltunk. Amenyido vállalta a párharcokat, próbálta megbontani a hazai védelmet, és a 38. percben éppen az ő akciója után alakult ki az első félidő legvitatottabb jelenete.

Az alapvonalnál megverte az emberét, majd élesen Horváth Krisztofer felé játszott. Horváth a büntetőterületen belül a földre került, mi pedig vártuk a sípszót.

Jött a videós vizsgálat, büntetőt azonban nem kaptunk.

Újpesti szemmel ez bizony az este egyik legnehezebben lenyelhető döntése volt. Nálunk ez tizenegyest ért. Lehet róla vitatkozni, lehet különböző kameraállásokat mutatni, de attól, hogy a VAR-szobában is megnézték az esetet, még nem lett könnyebb elfogadni a döntést.

Azt természetesen nem lehet kijelenteni, hogy a büntetőből biztosan gól született volna. Azt viszont igen, hogy 1–0-nál egy hatalmas lehetőségtől estünk el, és egy derbin az ilyen pillanatoknak különösen nagy súlyuk van.

0–2, aztán jött Stronati

A 44. percben újabb ütést kaptunk. Osváth beadására Zachariassen érkezett üresen, és a kapuba fejelt.

2–0.

Ennyivel a szünet előtt kétgólos hátrányba kerülni idegenben önmagában is nehéz helyzet, egy derbin pedig különösen az. Szerencsére nem kellett sokáig néznünk ezt az eredményt.

Ljujic szöglete után kialakult kavarodásban a labda a kapufáról Stronati elé került, ő pedig nem sokat gondolkodott: a hálóba bombázott.

2–1.

Ennél jobbkor aligha jöhetett volna a szépítés. Egészen más úgy bemenni az öltözőbe, hogy újra nyitott a mérkőzés, és Stronati gólja pontosan ezt a kapaszkodót adta meg.

Vlijter lendületet hozott, Matko pedig egyenlített

Szélesi Zoltán a szünetben Vlijtert küldte pályára, és érkezésével érezhetően gyorsabbá vált a támadójátékunk.

Nem sokkal később meg is érkezett az egyenlítés. Ljujic lövése Vlijterhez került, a surinamei támadó Dibusz mellett próbálta eltenni a labdát, a kapus azonban még védeni tudott. A kipattanóra Matko érkezett, és most mi voltunk ott jó helyen.

2–2.

Kétgólos hátrányból visszajöttünk az Üllői úton.

Matko pontosan azt csinálta, amit ilyen helyzetben kell: végigkísérte az akciót, számított a kipattanóra, és amikor megérkezett elé a labda, nem hibázott. Ettől a pillanattól kezdve pedig már egészen más arcát mutatta a derbi.

Ott volt előttünk a fordítás is

Az egyenlítés után nem álltunk vissza azonnal, hanem megpróbáltuk kihasználni a lendületet. Nem sokkal később egy gyors támadás végén Vlijter Amenyidót játszotta meg a tizenhatoson belül, és ott volt előttünk a 3–2 lehetősége.

Amenyido azonban ziccerben nem találta el jól a labdát.

Nagy pillanat lehetett volna. Kétgólos hátrányból nemcsak visszajöttünk, hanem már a vezetésért támadhattunk. Talán ez volt a mérkőzésnek az a szakasza, amely a legtöbbet mondta el a csapat tartásáról.

0–2 után könnyű lett volna szétesni. Nem tettük.

A végén már nekünk is kapaszkodnunk kellett

A folytatásban azonban az FTC visszavette a kezdeményezést, és a hajrában már elsősorban azért kellett dolgoznunk, hogy az a pont, amiért 0–2-ről visszaküzdöttük magunkat, velünk is maradjon.

Ljujicnak a gólvonalról kellett mentenie, Lisztes egy jó helyzetből célt tévesztett, Szappanosnak is akadt dolga, Zachariassen pedig a végén egészen közelről sem talált kaput.

Ott szerencsénk is volt, ezt kár lenne tagadni.

A lefújásig nem lehetett megnyugodni, ehhez kellettek a megnyert párharcok, a felszabadítások és az utolsó erőből megtett lépések is. A csapat pedig kitartott.

A döntetlennek lehet örülni – elégedettnek lenni már más kérdés

A derbigyőzelemre továbbra is várunk, és ezt egyetlen újpestinek sem kell külön elmagyarázni. Túlságosan régóta akarjuk már megnyerni ezt a párharcot ahhoz, hogy egy 2–2 után elégedetten hátradőljünk.

Nem is kell.

De annak igenis van értéke, ahogyan ezt a pontot megszereztük. Kétgólos hátrányból, idegenben, egy vitatható VAR-döntés után álltunk fel, és még arra is volt lehetőségünk, hogy teljesen megfordítsuk a mérkőzést.

Ezért jár az elismerés. Nem omlottunk össze a második kapott gól után, visszajöttünk a meccsbe, és egy időre még a fordítás is ott volt előttünk.

A szurkolók olyan csapatot érdemelnek, amely minden derbin ezzel az elszántsággal küzd.

Ezúttal ezt legalább megkaptuk.

Nem a győzelmet, de egy olyan Újpestet, amely kétgólos hátrányban sem mondott le a mérkőzésről.

Most ebből kell továbbépítkezni. A tartást meg kell tartani, a hibákat ki kell javítani, és legközelebb, amikor ott lesz előttünk az a bizonyos pillanat, végre élni is kell vele.

A Dunán megadtuk a hangot, a pályán pedig 0–2-ről visszajöttünk. Legközelebb jöjjön végre a győzelem is. Hajrá, Lilák!